rövidre tépte a haját

Szóval, ezúttal nem Lőrinccel, hanem Balázzsal mink ismét felültünk a kilencnegyvenes járatra, én megint nagyon színes ruhákban, ezúttal görcsösen időben indultam, sőt, még stoppoltam is, így aztán beszerezhettem az utazás kellékeit: készpénz, sajtóorgánum, gyümölcslé, kilógó belű szendvics, csokolád’, és bár nem tudtuk, jegyünk lesz-e, nem-e, nekivágtunk a reménynek, mert tudtuk, ránk sár ott freccsen, ebédlőasztal ott dől, azért is, mert Kézdi Imolát nem láttuk még, Pethő Anikót viszont nagyon szerettük volna még egyszer, ez királynői többes, meg aztán hálókocsiban is csak egyszer utaztunk, egész más irányba (Jánossal és a kicsinyekkel Cürihhbe), Balázs meg még nem is.

Így jó utazni, nem akciófilmesen, és mert Balázzsal lehet mindenféléről beszélni és hallgatni. Így jó elindulni, nem tudni, kockáztatni. Jegyünk nem is lett, de az előadást láttuk, mert gondos figyelem várta szorongó reményünket, és amúgy is suttogó kampány terjedt el, hogy mi Budapestről jöttünk. Jöttünk és láttuk. Így jó, pontosabban egészen különleges így nézni a színészeket, minden prekoncepció nélkül, hogy Ványa bácsit már nagyon, őket meg alig vagy egyáltalán nem.

Nem írtam a múltkor arról, hogy ez se nem Makai, se nem Morcsányi, ez bizony angol szövegből fordított rendezői verzió, amitől műfordító hajlamú énem csendesen zihál, habzani kezd, hát hogy lehet ilyet csinálni egy Csehovval…? És kérdezi Balázs, hogy szerintem miért beszéltek ennyi nyelven. Én nem tudom, de azt mondtam erre, csak néhány órával később, vagy már tegnap, míg óriáskeréknél álltunk sorban az Erzsébet téren?, hogy három ponton-módon jelezte markánsan az előadás a szereplők egymáshoz és a világhoz való viszonyát: a bábeli beszéddel, a tangójelenettel és a sárral, melyből a nézőnek is bővséggel jutott. (Most állt le a mosógép pont, benne a szoknyámmal, és az előadást nem is szponzorálta az Ariel.)

Hogy ki hol áll, kit mire becsül, ki mennyire néz ki az életéből, kit mennyire lehet megérteni, avagy méltányolni, ki áll külön, ki kivel akarja megértetni magát, azt egész pontosan mutatta az angol, német, francia és olasz szövegrészletek használata, és a kiejtés nagyvonalúsága és mesterkéltsége. Hogy ki kit szeret (nem is értem, Şerban miért nem hozta össze még Marinát, a dadát is valakivel), s mennyire keresztbe és reménytelenül, s hogy az egész, ó, de nagy közhelyet fogok írni, amit szerelemnek nevezünk, mennyire abszurd, azt táncolták el az első felvonás végén, és milyen intenzíven! S hogy ki mennyire merül alá abba, amiről Jelena Andrejevna így beszél:

Végtelen sártenger az utakon, fagy, hóvihar, óriási távolságok, vad, durva nép, körös-körül csupa nyomor, betegség… Hát ilyen körülmények között nehéz makulátlannak és józannak megőriznie magát negyvenéves korára annak, aki napról napra küszködik és robotol…

, azt mutatja meg az egyes szereplők sárban fetrengése-lépkedése-csókja a negyedik felvonásban, és ez emeli el Szonyát, föléjük a fénybe, mert ezek persze hencegnek, sírnak, isznak, lőnek és morfiumot lopnak, de hogy ne essék szét minden végképp, ahhoz le kell ülni az abakusz mellé, teljesen reménytelenül, de akkor is, újra, és repcével és kölessel foglalatoskodni akkor is, ha Mihail Lvovics vadkecskékkel és erdőségekkel többé nem, és ki ül le, ki más? egy nő, egy visszautasított szerelmes, aki pedig úgy szerelmes, ahogy Csehovnál csak nő tud, ahogy a két Mása, Arkagyina (nem, Versinyin nem, és Trepljov sem, de erről máskor /oké, Medvegyenko talán/). Szonya én vagyok, és Szonya körül fény ragyog. Pethő Anikónak gyönyörű a beszéde, a nézése, a szerelme, a tűrése, redukáltan tökéletesek a mozdulatai, telitalálat a szemüvege, és kiragyog a gyapjúruhából a vágy, az, aki lenne féktelen — cseppet sem az a jó lány, éltanuló, mint akit Schell Judit játszott a Radnótiban. Hogy Szonya ragyog, azt csak most éreztem így, a múltkor az volt a benyomásom, Şerban lefelé stilizál mindenkit, szégyen nézni is a tudós Alekszandr rút sybarita vázát, Jelena motivációját és árulását, Ványa hiábavaló “én is lehettem volna egy akárki”, rendkívül idegesítő vergődését (ó, de jól ismerem ezt: aki lehetne, de nem lett, és ezzel tesz tönkre mindent!), Asztrovot, a magyar értelmiségi lét e metaforáját, ezt a Szakhmáry Zoltánt, és a lefelé húzott, bután passzívvá formált Szonyát is — akkor nem az emelkedést láttam.

Hogy tud Şerban Szerebrjakovja ennyire sima modorúan gyűlöletes lenni? Ostoba is, hiú is, nyafogós is, rövidlátó is, ráadásul egy félimpotens kéjenc, Tartuffe, Harpagon és Argan, és Biró József élvezettel merül ennek az ábrázolásnak az apró részleteibe, a jelmeztervező pedig kedvvel öltözteti, fehéríti ki, ad rá kesztyűt a sárjelenetre. Ez a Szerebrjakov, aki úgy kivonszolja a feleségét, nem fog neki semmit mondani Harkovba menet, ez csak megkurtítja a kalappénzt, és behajt néhány plusz félárbocos aktust, tócsányi nyállal. Egy a baj vele: nemigen hihető, hogy őérte rajongott még nemrég Orgon és Orgon anyja, akarom mondani, Vojnyickij és Marija Vasziljevna.

Ahogy Jelena vergődik vele, ahogy védi, tűri és gyűlöli, s közben nem tudja, nem is érdekli, tudós-e, nem-e, mindegy is: egy rossz döntés, egy ifjúi intellektuális hevület szomorú maradványa a férj. Ez ismerős, nagyon, s a megalázó lét is. Beleégett a retinámba a felvonásvég, Jelena megfosztottságának képe, ahogy a zongorán ül. Györgyjakab Enikő Jelenája izmosabb és gonoszabb, Kézdi Imoláé esendőbb és királynőibb. Az alkoholos vallomást nem láthattam Györgyjakab Enikővel, s ezt nagyon sajnálom; Kézdi Imola ott vibrál, megrészegül, a női létezés teljes pompáját hozza, és csak ekkor: minden más jelenete színlelés, készenlét, főállású napszemüveg, remekül eljátszott blazírtság és városiaskodás, maga a megtestesült rangkülönbség; de mögötte ilyenek vagyunk, s ha nagyritkán iszunk — én most Ráspi Tündér 2011-ét –, és van a közelben értő nőfül, meg is mutatjuk a kínt és a harsogó derűt.

Marija Vasziljevna (most Kató Emőke) néma, félvilági anyósfigurája megrázó értelmezés, és groteszkségében is, ahogy Szerebrjakov ajkára és szellemére tapad, pontos, tíz deka tragikummal is az elegyben. Elég dekoratív, és egyáltalán nem anya, nem lehet az, sőt, áruló, hideg és közönyös, mert monomániás. Kékharisnya is, de ez csak ürügy, mert bálvány kell neki — fájdalmasan ismerős motivációt játszik el a színésznő. És belénk döbben: volt idő, amikor ennyi volt a szellemi horizont, okos férfiak csodálata, ha nőnek született az ember.

Ez a virtuóz Asztrov (Bogdán Zsolt), ez az aranyfedezete a tizennégy órás vonatozásnak: sem a figura, sem a színész nem feledhető, többet tud, többet bír, mint bárki: az orvos így sem eleget, a színész mindent. Májusban, amikor először láttam, térképpel lépett be, nem láttam előtte részegnek, és sokkot kaptam a hangjától. A kiválóság, amint a közönségesség zsíros ujjai között vergődik — ez nem pontos, mert Asztrov lehetne erősebb, méltóbb, ő a saját ujjai között is vergődik, s a szerelme sem elég erős, mert (?) nőtöbblet van, és mert tényleg nem tud már szeretni. Csehov tele van ezekkel a majdnem-valakikkel (Versinyin, Trigorin, Trepljov, Trofimov, sőt, Lopahin): Asztrov a relatív valaki Vojnyickijhez képest, és a Szerebrjakov-senkihez képest, de fél kézzel ő sem bírja el a saját létezése súlyát. Zárt, önös Asztrov ez, szuggesztív, s hol azt gondolom, ő Petőfi Apostola, hol azt, óriási térképeket is azért kezdett rajzolni, mert a boltos leánya, akinél a festéket vette, igen takaros volt.

És Vojnyickij, a legendás pulóverében, suta rózsáival, torokszorító pillanataival. Egy miszterbín szorozva Hamlettel, és ő leplezi le Tartuffe-öt: elviselhetetlen az éleslátása, s hogy ahhoz — önmagához — mégis képtelen felnőni. Elképesztőek a némajátékai, megrendítően szánalmas a szerelme, és éjjel-nappal önigazol, akkor is jelen van, amikor nincs. A sár őt vonja be a végén a leginkább, s neki mindegy is. Én el nem tudom képzelni, hogy ez a Vojnyickij valaha dolgozott, ő inkább öntudatban erős, Szonya csinált mindent akkor is, ő legfeljebb nem ivott még ennyit. Hatházi András egyébként május huszadikán annyira megtépte eszelősen forgó szemmel a haját a harmadik felvonás végén, hogy most egészen rövid volt neki.

Ez most nem szabályos kritika, mosolygok is, amikor kínkeservvel szán fél-fél mondatot a hetedik alabárdosnak és a kopasz énekesnőnek is a profi kritikus, ez most tobzódás csak. A tér, az valami döbbenet, és most áll össze csak bennem, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben, mennyi kijárat, mozgásfajta, vonatkozás, és hogy az történik velünk, hogy egyre beljebb megyünk a színházba: először a színpad foglyai leszünk, és közénk és a világ közé ékelik magukat a nézőtéren a színészek, és megalapozzák a groteszket, aztán a második felvonásban a vasfüggöny mögé megyünk, abban a hihetetlenül szűk kalitkában tör-zúz a professzor egoizmusa és fuldoklik Jelena, és ott, az ablak alatt veri ki Mihail Lvovics a szemünket a deszkával, és aztán én előzékenyen megfordítom a széket, mert a túloldalon folytatódik a szünet után a játék, vallomásra, szeretkezésre, leszámolásra jelentésesen alkalmatlan térben, és végül, legbelül-leghátul a sár, a galambok és Afrika óvodásrajzot idéző térképe — nem tud másról szólni az előadás, mint a színházról magáról.

Sok nézők szemébe nézős, széksorok közt futkározós előadást kínlódtam már végig, de Şerban következetes és tudja, mit akar. Ez a fajta mozgás és viszony behúz, Csehov-hőssé tesz, a színház részévé. Megszagolom a színészeket, vodka cseppen rám, látom vagy odaképzelem a mozdulat előtt a rákészülést. És egy kicsit eszembe jut a Siráj is, amikor Nyinának én adtam tollat, hogy felírhassa Trigorin mobilszámát.

Meglepő volt nekem, aki felszabadítóan hangos közönséghez szoktam, hogy itt néző nem nevetett, pedig bőven volt min, és meglepő volt a csöndjük is a katarzis vihara előtt (nekem már hiányzik szinte a sutyorgás és a cukorkazörgetés).

És milyen jellemző az is — Şerbanra? a kolozsvári színházra? a színházra? az egész világra? –, hogy azt sem tudtuk, eltemettük-e végül, vagy lesz ősztől, temetni mentünk Ványát (és pesties rutinnal vártuk az ehhez méltó színészi gesztusokat és a nézői reakciót, de nem volt), nem dicsérni, de mivel úgy tűnik, egy végtagját cserélik csak ki, dicsérjük inkább.

A drámáról itt beszéltünk sokat és jót:

ványa bácsi — együtt jobb

Kapcsolódik még:

top 10 színház

végül valahogy mégis

30 thoughts on “rövidre tépte a haját

  1. dejó, hogy végül megírtad! nekem személyesen nagyon jólesett. és osztottam az érintettekkel. varga csillu dadusa kimaradt, de majd megírjuk itt a kommentekben.

    Kedvelés

  2. Jaj, igaz-e milyen más a két Jelena? Nekem, egyébként nagy fájó(?) pontom ez az előadás, erősen készültem rá, nagyon tetszett mindkét szereposztásban, semmi nem jut eszembe, amiért elmarasztalhatnám és mégis. Úgy jöttem ki, hogy nem akartam beszélni róla, nem volt ez a sürgető érzés, hogy valaki jöjjön és beszéljük át az összes előadás utáni sört, mondjam ki magamból, amit előidézett.

    Kedvelés

    • az évadnak három napon belül kaput. szeptemberben indul újra. nyáron nem fesztiváloztatják. ha újra műsorra tűzik (ez még nem teljesen világos), ványát más játssza majd. erre írta csakazolvassa, hogy temettük is meg nem is. (2007 óta van/volt műsoron.)

      Kedvelés

      • Ú, ribizli, szólj, ha valamit elírtam, ha nem is Serban rendezte, ilyenek! Tudod, a százharminc százalék víztartalmú kontaktlencsém, amellyel már hétkor sem… stb.

        Kedvelés

      • nem írsz te el semmit, penge minden. s ha elírnád, úgy lenne kerek. no meg úgy érzem, semmi nincs lezárva, kommentet lehet írni bőven.
        katjára akartam reflektálni azzal, hogy igen, nehéz erre a serban-rendezésre bármit böffenteni (akár sör mellett is), de te mégis összeszeded a gondolataid, és írsz. bátran kiírod, nem érdekel, hogy más mit szól, elmondod a véleményed, mert az a tied, szabad neked. na, ezt kellene eltanulnunk tőled meg másoktól, akik hasonlóan cselekszenek. írhatunk színházkritikát anélkül, hogy szakértők lennénk, megírhatjuk, amit szabadon gondolunk, mert szólásszabadságnak lennie kell, és hülye gondolatok nincsenek (csak közhelyek, de azokat az értelmesebbje felismeri), mint ahogy hülye kérdések sem. minden gondolat értékes, mert lehet, hogy pont azt tanítja meg nekem, hogyan lehet másként látni/gondolkodni/érezni/beszélni. ha ezt megértem, fejlődöm.
        a kontkatlencse olyan neked, mint másnak a 3D szemüveg.

        Kedvelés

      • Én elég sok kritikát olvasok, írtam is két tucatot még lánykori nevemen, meg láttam vagy ezerötszáz előadást az elmúlt években, a mondatok formálásával sincs gondom, tényleg nem érdekel, ki mit gondol, és hogy hogyan vágott ki Babarczy a rendezői felvételiről, én nem szégyenkezem. Csehov-ügyben különösen nem, meg aztán láttam Serban pesti Három nővérét is, ami, sajnálom, nem nagyon működött, nem beszélik a színészeink Serbant. Drága jó exem, aki tényleg kritikus, azt mondta, nem leszek én soha jó kritikus, mert nincs meg bennem a színházzal szemben a kötelező ellenszenv. Hoppá. Hát, tényleg nincs, ez színészsimogatás, és itt a blogon csak olyan előadásról írok, amitől oda vagyok meg vissza, ez az én luxusom. Nem vagyok persze profi, premierre se járok, ez a kritika olyan, amilyet a talán utolsó előadásról írni lehet. Próbáltam személyes lenni, és vissza is metszeni magam, mert megdöbbentettek a színház honlapján a sajtóválogatásban dagályos fordulatok.

        Kedvelés

      • Azért ez nem ilyen gyerecipó-hammbekaplak öntudat, nem gondolom, hogy én aztán bármit, például a regényszerkezettel nagyon kínlódom, de régebben azt hittem, és át is szorongtam a huszonéveimet, hogy azért nem tudok igazán színházról szólni, érteni, mert nem tanultam színházelméletet, ilyesmit, nem tudom felidézni, mi volt 1982-ben Kaposváron stb., és most már tudom, hogy nem baj, mert látni kell, meg az, hogy szavaim legyenek hozzá. Hivatásom: néző (blogger). Már tudom, mindenki titkolja műveltsége lyukait, mindenki felületes néha, meg blöffölni is szoktunk természetesen, mint azt az “ahogy Csehovnál csak nő tud” mondatnál látjuk.

        Lenyűgöz, hogy a kolozsváriaknak ennyire fontos a színház, ennyien némulnak bele, és (Istvánékkal beszélgetve érzékeltem) ennyire a tenyerükön hordják a legjobbjaikat. Nekünk nincs Színházunk, nincs Városunk ilyen értelemben. Bűnös és cinikus pestiek vagyunk, a vízfejű főváros lehetőségekben tobzódó, unottan tékozló, a minőséget alapértelmezettnek tekintő, kétségbeesetten individualista és jóléti termékei, a magunk elidegenedett és nárcisztikus művész uraival — én a rossz reflexeim és élményeim miatt minden, de minden alkotó emberről azt gondolom, hogy betegesen hiú, állhatatlan, önös, iszik, aztán kegyelem, ha megérzem a szagát annak, hogy nem, ő nem, és megbecsülöm nagyon.

        Kedvelés

  3. Jaj, de örülök, hogy Şerban szerepelt a bejegyzésben, és nem Serban. Manapság, amikor adott a lehetőség, hogy számítógépen egy pillanat alatt megkeressük azt a betűt, ami nem szerepel a magyar ábécében, szinte kötelező volna. Köszönöm, hogy te vetted a fáradságot.

    Kedvelés

    • csillam (így, á nélkül), talán a kisbetűim mellett a serban is megfér a Şerban helyett (magam is korrektor voltam — engedtessék meg nekem itt és most ez a luxus). időt spórolok vele. de most már annyian szólnak a kisbetűs Isten miatt meg már Şerban is, hogy biz’ isten, visszaállok betűhajcsárnak, és kicsinálok mindenkit, akinek nem penge a helyesírása. 🙂

      Kedvelés

      • Én azt írtam, hogy a bejegyzésben(!), azt is láttam, hogy a hozzászólásokban már senki nem használta az ş betűt. Nekem jól esett, hogy Éva (még egyszer:) a bejegyzésben használta. 🙂

        Kedvelés

  4. Visszajelzés: az olvasó még mindig kérdez | csak az olvassa

  5. Visszajelzés: tapsművészet | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.