Októberben és novemberben sok filmet láttam, és több film kapcsán is eltűnődtem a Nagy Kérdésen, hogy ha férfiakat tömlöcbe vetnek (Libertate), avagy egy koma magára marad lehetetlen körülmények között, akkor hogy nem nő ki a szakálla.
A másik, ennél is izgalmasabb kérdés: hogyan lehet imbolygó vasúti kocsiban, a kanyarban sikoltó síneken (avagy tengerjáró hajón!) fatáblán sakkozni, még a mágneses sakkfigurák elterjedése előtt? És: érdemes-e?
Erre pont választ ad a Mesterjátszma, Tóth Barnabás új filmje, amely a Cinefesten közönségdíjat kapott, és amelynek magtörténete Stefan Zweig Sakknovellája (abban van a hajó).
Fejtsétek meg ti is!
Egyébként is rajongok a zárt térben zajló emberi drámáért, és az azzal törvényszerűen járó feszes dramaturgiáért. Nem mintha nem szeretném a nagytotált, a road movie-t, a profi tájképet és a mozgalmas, sok statisztát mozgató, monumentális filmeket, az elágazó sztorikat, élettörténeteket. Azért szeretem viszont különösen a zártságot, mert a redukált tér erőteljes emberi drámát, feledhetetlen arcokat, karakteres alakításokat követel meg.
Börtön, hajófenék, sziget, vonat, lezárt kastély, nevelőintézet… ha nincs kiút, vagy a kilépés veszélyes, a csodajármű pedig nem oda tart és nem is egyszerű közlekedési eszköz – ez drámában is, krimiben is, vígjátékban is kiélezi helyzeteket, megemeli a tétet. Ilyen feladatra méltó és alkalmas színészóriásokat választanak a rendezők az efféle történetekbe, az operatőrök pedig rámennek az arcra.
csak az olvassa. én szóltam 