én minden filmnek tetszem

Kultúra. Rég írtam filmről, színházról. Most az a fless, hogy az idő múlásával éppen nem finnyásodom, hanem egyre jobban érzem a kultúrproduktumokat. Nem azt várom, hogy engem márpedig a pénzemért szórakoztassanak, lepjenek meg, hanem elbűvöl az alkotó szándéka. Átálltam az ő oldalukra, mióta végképp blogger lettem. Hülye, finnyás, értetlen nézők. Mondjuk nem is a Krampuszt választom, az is igaz.

Két kiállítás és két film röviden, majd egy színházi premier ürügyén hosszabban a “jé, ezek élnek még?” élményről. (Régen, az ezredforduló tájékán sokat jártam premierre, mert vittek.)

Ludwig Goes Pop, The Eastern Story, Ludwig kiállítás

Ennek voltam a megnyitóján októberben, de most újra. Ezúttal Budapesten látható a Kelet-Európára koncentráló, de amerikai művészeket is bemutató, avatott, kétszintes válogatás a 60-as, 70-es, 80-as évek pop artjából. A Ludwig házaspár úttörő módon gyűjtötte a cuccot, ez a Ludwig-gyűjtemény alapja. Olaj, grafika, nyomat, installáció, videó és rengeteg tárgy. Mindenhol cigaretta, gyufa, sörösdoboz, női ajak, és még politika is az amúgy apolitikus irányzat remekeiből. A két emeleti installáció egészen szellemes, “itt semmi sem igazi, mama”, kommentálta az én gyönyörű, műértő kislányom. Most meg tök nagy élmény ( )vel menni, mert vele sokat lehet röhögni. Vittem váltócipőt is. Egy hajszál volt végig a bodym alatt, azt hittem, megőrülök, végül a mélygarázsban szedtem ki.

Csak január 3-ig, siessetek!

El Kazovszkij, A túlélő árnyéka, Magyar Nemzeti Galéria kiállítás

Az épület A szárnyában önálló univerzumot épített a művészről elnevezett alapítvány, és napokig, álmomból felriadva munkál bennem, amit ott láttam. A kiállításvezető Rényi András munkája, ő az egyik kurátor is Jerger Krisztina és Százados László mellett. Kazovszkaja-Kazovszkij 2008-ban halt meg, tisztelői elkötelezetten dolgoztak az évad legmusthave-ebb tárlatán. Ha művész volnék, igazi, nekem is szabad volna bármi, de ettől még ez nem volt egy könnyű életút. Mint nézők, buták vagyunk, és feledékenyek is, ezért okostelefonon tájékozódunk ( )vel (neki van): eredeti név, gyermekkor, szexuális orientáció, Király Tamás, Gulácsy Lajos. ( )vel múzeumba járni jó, például bő két és fél óra után ébredünk rá arra, hogy fordítva mentünk bele a gazdag és szintén két emeleten elhelyezett anyagba, és ettől az egész koncepciót nem értettük, de így, rádöbbenve még jobb, és abszolút passzol a művészhez is. Kifele bolyongva bejárjuk a hivatalos irányban is, és újabb termeket fedezünk fel, kiemelendő a divattervezős-alter retróterem (nyolcvanas évek), a Hattyúk tava és a balett, és hát a szadista vonal a lekötözött fejű modellekkel, mi tagadás.

Majd testépítő szemmel (kettőnknek négy van) csodáljuk meg Fadrusz alacsony zsírszázalékú Toldiját, amint egyik farkassal sújtja agyon a másikat. A fordítva bejárás sokkját egy könnyű délutáni bisztróebéddel ütjük helyre ott, ahol reggeliztünk is előtte (Szervusz bisztró, Apor Vilmos tér), melyet őszintén, minden gasztrofannak.

Szilágyi Ákos is tart tárlatvezetést. Köszönet az olvasónak a jegyért! A vécésnéni azt kérdezi, balettozom-e, tapadós naciban voltam és magassarkúban. Ezt még sose kérdezték.

Február 14-ig, kiállításvezetésről tájékozódj itt: http://www.mng.hu/kiallitasok/idoszaki/elozetes/elkazovszkij_nyito

Hajnali láz (Puskin, sajtóvetítés) film

Gárdos Péter új filmje a szülei mindent legyőző, ám udvarias szerelméről, amely édesanyja visszaemlékezésén és dokumentumokon alapul, ez a film kerettörténete is. Klasszikus eszmény, nosztalgikus erkölcs és dramaturgia, epikus film. Én szeretem az ilyet, ha működik, és szerintem ez működik. Ám ezt privát nézőként írom, a sajtómeghívásba úgy kerültem, mint Pilátus az egyszeregybe. Nekem ez nem szakmám, és egyébként sem tartozom a magyarnarancsos filmrovat emlőin nevelkedett, mindenen finnyogó ultraértelmiségbe.

Hétköznapian megindító történet a mi volt utána? hiánytémájában. Hát az volt, hogy három állam, a svájciak, a britek és a svédek táborokban reintegrálták és hizlalták fel a túlélőket. Napi egy liter tejszín és egy liter halolaj bevitelével huszonvalahányból ötven kiló fölé kerültek hónapok alatt. A film hangsúlyozza, hogy ezekben a táborokban röplabdáznak, nem egymás ellen kellett élni, az orvosok pedig emberiek. Látvány: Horgas Péter, szép munka az archív felvételek ötvözése, és a tengerparti biciklis jelenet különösen. A megsemmisített-összegyűrt dokumentumok, szétaprított szövetanyag pedig dramaturgiailag szervezik a történetet.

Piti Emőke, a női főszereplő érett mimikájú és szuggesztív, pedig nem hosszú még az életrajza, nemrég végzett Kaposváron. Schruff Milán hét ezüstfoggal kezdte a forgatást (Gárdos Miklós minden elülső fogát kiverték), végül kettővel játssza a főhőst (lásd a linkelt, 2014. májusi interjút), és én elhiszem, hogy bele lehet szeretni, meg azt is, hogy legyőzte a halált. Kovács Lehel remek karakter, ellenpontozásnak kell a túlfűtött, illúziótlan szexualitása, de jellemfejlődik ő is. Talán filmen jobb is, mint színpadon, van körülötte valami, öröm nézni, már a Lizában is öröm volt. Petrik Andrea, a párka-fúria Judit (sorsszövő és dühöngő) generációja legjobb színésznője, pályakezdése óta figyelem döbbenten. Modoros volna, mint minden zseni, ha nem zseni volna, és általa működik az amúgy rizikós csúcspont (nem spoilerezek), de azért felmerül a narratíva problémája a magyartanár nézőben: honnan tudja a film azt, ami Juditot hajtja, és amit Lili, a naiv hősnő, aki pedig a narrátor, nem tud, mégpedig azért nem, mert számára csak szerelem létezik? Scherer Péter rabbija grammra megvan, de mégis melléfogás a castingban, többen morogtak kifele menet, túl sokszor láttuk őt talán másfélének. Máté Gábor bennem mindig mély nyomot hagy, ő az egyik orvos, de filmen modoros, és ő nem zseni, ő az, aki meg inkább színpadon elemi, lásd lejjebb. (Miért híznak el ennyire ezek a nagyszerű színészeink, Gyabronka is?)

Bemutató: december 17.

http://www.origo.hu/kultura/20110402-gyorgy-peter-apam-helyett-gardos-peter-hajnali-laz-beszelgetes-ket.html  — ez volt már a most olvasom rovatban a főoldalon. Jóval korábbi, négy és fél éves a beszélgetés, itt a film még csak terv, és végül nem orvos lett a náciszimpatizáns szereplő, de nem tudom, miért volt kedve Gárdosnak az életrajzi figurát ilyenné alakítani, vagyis hogy életrajzi-e a náci svéd.

http://www.origo.hu/filmklub/blog/riport/20140512-28-kilos-emberek-lennenek-hitelesek-gardos-peter-hajnali-laz-schruff-milan-piti-emoke.html — 2014. májusi, igen informatív interjú

http://vs.hu/magazin/osszes/a-holokauszt-pecset-lett-a-szerelmukon-interju-gardos-peterrel-1218 — új interjú

Tangerine (premier előtti a Művészben, mert lekéstük az Ifjúságot a Tabánban, mert dugó volt) film

Velem könnyű, én egyre jobban értékelek mindent, értem a részleteket, méltányolom a szándékot. Nekem ez is, nagyon, egy ilyen tök más film is. És B-nak is. Tizennyolc karika.

iPhone-nal forgatott film transznemű prostituáltakról, parádés amatőr szereplőkkel, feszes dramaturgiával, nagyon pontos és okos rendezővel, aki forgatókönyvíró, operatőr, vágó és producer is egyben, neve Sean Baker.

Ez a sztori mindent dekonstruál, amiben még úgy-ahogy hittél tavaly nyáron: a karácsonyt, a családot, a rendőröket, a nyugati partot, Hollywoodot, a hűséget, a szexualitást. Csak a barátságot nem (?).

A párbeszédeket nem értik az amerikaiak sem, magyarul ezt úgy oldották meg, hogy gyakran olvashatatlan a felirat (színe, tempója). Nagyon szórakoztató film, és a statikus, vágatlan szexjelenet az autómosóban filmtörténeti pillanat. Nem lesz közönségsiker, na de mit állítok ezzel: ebben az országban ez miféle kritérium? Újabb strigula: a Művész nem nyúl mellé, elsőrangú a repertoárja. És kimész, lemész, pisilni, és ott beszélget Kulka János.

Bemutató, stílszerűen: december 24.

http://port.hu/tangerine/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=170281&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=2

Aki másnap a Katonában néz premiert.

Sirály, Katona színház

Velem az volt, hogy aznap, 20-án Zs. itt volt, diskuráltunk, és levitt a városba, ritka szabad estéim egyike, és a késztetés, hogy kéne végre színházba is menni. Nem baj az se, ha ebből kávézóban blogírás lesz, vittem a kütyümet. Sodródom, az ötös buszra felszállok, írni lenne jó egy deci száraz vörösbor mellett, igen, sokat voltam otthon, köd van.

Sötét télikabátos értelmiségiek szállnak le a Ferenciek terén. Premierszagra gyűl a blogger. Megyek velük, és jegyem lesz, ülőhely. Bármely premierre be lehet amúgy jutni, csak oda kell menni (egyedül az utolsó Mephistóra volt olyan nagyon nehéz), mert, ahogy mindig mondom, bárkit érhet baleset: influenzaszezon van, megcsúszik a fürdőszobában, lenyeli a fogkefét, esetleg válásgyanúsan összevész hat óra tízkor, persze nem kívánom senkinek…!

A mellettem sorban álló kezében levő szórólapról következtettem ki, hogy ez a Sirály. Hányadik Sirályom ez? Radnóti, 2000. december 18., ezt kétszer láttam, Krétakör, ezt valami nyolcszor, Örkény. Most megy az Átiumban is.

Jut eszembe, a fiam meg megy (jön) hozzám ma, éppen azért, mert az apja színházba megy. És én nem vagyok otthon. Az apja viszont itt van. De majd megyek, süt tojást rutinosan addig, és együtt alszunk majd.

Megrendítő a felújított Katona előterében állni, szeretem, amilyen lett, de jaj, ez a sok ember… mennyit jártam én premierre, és aztán külön, már csak előadásokra. Én ha nem voltam ezer premieren, hát nem is tudom… és ő még mindig jár, és egész életében, nem unja: jegyet átvenni, tapsolni, köszönni nem un?

Igaz, nem is tapsol. Én tapsolok, mint ha az életem múlna rajta.

Édes istenem. Lassan megyek bele, mintha nászéjszaka: függönynek, sötétnek sosem. Hallom, ahogy indul, hallom a többiekét, az orgánumát kereső csattanászáport, tétova jégesőt, amely még nem tudja, mivé lesz. Várok ilyenkor tíz vagy tizenöt másodpercet, megtörténik bennem az egész előadás, én sem tudom még, mivé tett — a legjobb pillanatok ezek. A függönytaps a színészt hívja, s ha meglátom őt, a fényben elkezdem én is. Feladatként fogom fel. Sóhajtok: Mohácsi csoportos tapsrendet rendez, nem szeretem.

Ahogy a színész is bejön másnaposan, menstruálva, rosszkedvűen, gyűlölt partnerrel, gyenge darabra, és ahogy végigcsinálja a hetvenkettedik előadást is, már ha profi, úgy tapsolok én. Megbízhatóan. Nem vagyok kritikus, nincs meg bennem a kötelező távolságtartás és ellenszenv, meg aztán könnyen izzó és egzaltált is vagyok, lényem képlékeny részeit érinti az előadás.

(A rossz előadás is. Pusztán az, hogy kimegy a színész a színpadra. Kész vagyok tőle, végem van. Én becsülöm azt a sok rossz előadást, amelyet az elmúlt tizenöt évben láttam, s az nem száz és nem is ötszáz volt — ezek tanítottak meg látni. Abból, ami nem elég jó, érti meg az ember a lényeget. S ha regényemben színészfigura lesz, az nem színészfejedelem lesz, hanem — mondjuk — Kocsó Gábor-szerű. Az sors, kérem szépen.)

Mert én nem majdnem-szakmánbelüli, nem reprezentáló értelmiségi díszpáholy szőrmegalléros blézerben, nem is érdeklődő meg szórakozni vágyó polgár: én hivatásos néző vagyok. Nem állt sorba senki annyit visszahozott meg állójegyért, mint én. Nekem ez nem szórakozás. Szakad rólam a víz, úgy figyelek. Hogy megértsem a függöny porát. Fegyelmezett vagyok. Becsülöm és kímélem a színészt, csodálom, ha bőröm alá hatol, ha meg valami ásító szörnyűségbe vitte bele színháza -vonala vagy a rendező koncepciója, hát annál nehezebb neki. Én tudom, hogy a színész sérülékeny, én nem bántom őt. Amikor az energiák szorozzák össze egymást, olyankor remekelni, úszni a mézízű sodrásban? Az szabadesés, nem nagy ügy. A rossz előadást végigcsinálni, abban helytállni, az a valami. Ez a lényege és többsége a színészlétnek, és így állok helyt én is.

Megbízhatóan és álnokul tapsolok. Az én tapsomból nem tudja meg a színész, mit gondolok. Pedig gondolok, ó, de még mennyire. Nem azért tapsolok mindig, mert egyetemlegesen rajongok, hanem mert magánügynek tartom, amit az előadásról gondolok, a tapsom annak szól, hogy amit láttunk, ab ovo teljesítmény, ahogy az építőmesterek ilyen-olyan házai is állnak. És nem is mindig tudom még ekkor, mit gondolok. Csak a katarzist tudom, az meg igen ritka jószág.

Tapsolni jó, hivatásos nézők, szakmabeliek között premierre járni viszont nem jó. Most látom csak, bő tíz évvel később, hogy mennyire unom. Mindenki, de mindenki itt van, ugyanazok. Írók, színészek, táncosok, esztéták és kritikusok. Jaj, de meg van roskadva ez a fővárosi, elhanyagolt értelmiség. Mindenki széjjelebb csúszva, kopottabb, szuszognak. Kulka az, aki nem kövér (Zs. együtt jár vele terembe), és Kukorelly is viszonylag egyben van.

Ez nekem is premierem… először mutatkozom izmosan. Kikerülök huszonhét köszönési helyzetet. Ők már nem lelkesek, ők ilyen beágyazottak. Vén fószerek, akik elszívják a levegőt, és féltékenyen őrzik a semmittevés jogát, írta Lobster, ő a tudományos életről.

Olyan, mint egy karácsony a családommal: régi nyugtalanságok, szorongás, a szerepem, amit nem szeretek, amikor számolnom kell azzal, milyennek látnak, következésképp visszább húzódik és ügyefogyottá is válik a máskor oly sugárzó énem. Én szégyellem magam közöttük? Azt veszem észre, sunnyogok. Mert olyan rég nem… mint aki gap yearen volt? Vagy van valami titka, bűne? Mint akiről mindenki tudja…? Rokon, első döbbenetében mosolyogva köszön. Egyszer felhívott, mert akar valamit a hagyatékból. Soha másért nem hívott, ennek megfelelően reagáltam.

Na, Sirály. Ugye van itt két generáció, négy művész: két író és két színésznő, mindenki mindenkivel valami elemi kapcsolatban, anya-fia, Hamlet-háromszög, régi és új szerelem, női és férfi féltékenység, megtagadott nők. A szöveg lehetővé teszi, hogy bármelyikük érthető legyen, sorsa átélhető, számíthasson együttérzésre, vagy épp ne. Tehetséges legyen kettő vagy négy vagy egy, vagy egyik se, vagy tehetségtelen. Lehet mindenkinek igaza, és lehet senkinek, bár Dorn, az orvos, aki ugye az író szócsöve, ad némi támpontot: Trepljov fura, de van benne valami, és Nyina is önjellemez a híres nagymonológban.

Amit én most nagyon érzek: nem a dicsőség a fontos, hanem hogy vidd a keresztedet és higgy. De még az edzőteremben is ez van ám.

Trepljov Ötvös András, akit sokat szerepeltet a Katona, és aki riasztóan nem maszkulin. Kisfiú, mégpedig sértődött, és ettől nem is hiszünk a vele kapcsolatos szerelmekben, se Nyináéban, se Másáéban, mert genyák vagyunk, és a testépítőket kedveljük.

Most Arkagyina átlátszóan hamis és kíméletlen, és a zseniális Fullajtár Andrea játssza, aki színészkirálynő, kész vagyok tőle. A színdarab , mármint Trepljové, nem annyira emlékezetes, de az az őszinte önzés, amellyel Arkagyina bomlaszt és nem bírja elviselni, igen pontos. És egyforma a frizurájuk Trigorinnal!

Nagy Bájgúnár Ervin Trigorin, a második részben őszinte a monológja az írás kínjairól, egészen hihető, viszont a szerelem valahogy nincs meg Nyinával, vagy én nem tudnék egy ilyet szeretni. Aztán meg olyan kiábrándítóan töketlen a végén, zseniális a finom roskadtsága, ahogy visszamegy a becsiccsentett játékosok közé. Nagy színész, akárhogy is.

Egyszer megnéznék egy hamis, számító, gonosz Nyinát, de a műfaj szabályai ezt nem teszik lehetővé: a naiva, az naiva. Mészáros Blanka debütál, tiszta arcú, természetes, szép hangú. Magukkal van tele a szívem, mondja, tehát az egész művésztelepre és benne már Trigorinra is. Ez itten egy új fordítás (Radnai Annamária), mert ugye az oroszban a T/2-ben az egyes és többes számú magázódás egybeesik. Én ezt úgy tudtam, hogy tele van magával a szívem, meg is írtam egyszer esemesben a testépítőmnek. Vagyis kezdő színésznőséghez még jó Kosztya, de eleve sem volt ez nagy szerelem.

Jordán Adél alkoholista Másája megrázó, nagyon sovány, szuggesztív, és ezt el tudja játszani, hogy ő sovány. Kedvenc szereplőm amúgy is, és most telitalálat.

Képernyőfotó 2015-12-28 - 20.47.40

Egészen fontos szereplő most Szorin, aki Máté Gábor. Valahogy ott van a legszélén, nagyon plasztikus, hogy most akarna még élni, ámultan figyelem.

Fekete Ernő nekem valahogy nem Dorn, amit látunk, az technika, biztosra megy, de hát igaza neki van, ő az orvos.

Sok komikus elem van, és kiaknázása a szöveg mélységeinek, okos, fifikás előadás. A csúcspont pedig Kosztya fejének bekötözése, az az egészen hirtelen váltás gyengédség és gyűlölet között, ott nagyon működik anya és fia, és hát igen: ilyen ez, ilyen is, ha anyád öregedő színésznő, és Csehov ezt meg merte mutatni.

Szép volt ez is, beragasztom az emlékkönyvembe. Rendező: Ascher Tamás.

Bemutató: december 20., Katona József Színház

http://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/42256

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10156311429845384.1073741931.394414655383&type=3

http://www.szinhaz.hu/forum/1001-ajanlo-lebeszelo-nezo/15182-siraly-katona-jozsef-szinhaz

Láttuk a Diótörőt is táncszínházként az Átriumban a kicsikkel, egyórás volt, egyszerűsítve, sok poénnal, élmény volt, végig éreztem az izmaimat. Ebben az évadban nincs több, de talán jövőre előveszik megint.

Láttatok, olvastatok valami szépetjót? Meséljetek!

14 thoughts on “én minden filmnek tetszem

  1. A Szerelem Máltán, dán film, azt láttam a kedvessel nemrég, nagyon sokat nevettünk, vígjáték, jó a fordítás is.
    A Star Wars keresztlányomnak tetszett, nekem nem igazán. Látvány csak, lélek nélkül. De a gyerekek, több családot is látok, megőrülnek érte. (Ahol nincs tévémánia, ott nem feltétlenül.)
    Többszörös Orgazmus, RS9, színházértő (szintén testépítő :-))… cimborám visz el. Nyögvenyelősen indul, majd egyre cukibb lesz, nem mélységesen mély, de jó így – nincs erre jobb szavam.
    Lumúban önkéntes voltam, bolyongtam közben a tárlaton (nem kap túl sok és értelmes munkát az önkéntes sajnos).
    Jó ötleteket adsz te is, a Galériát már nézegettem. Premierre sosem próbálkozom magamtól, a mozit nem, de a színházakat mindig megtervezem. Talán nem kellene.

  2. Francia újcirkusz, Poivre Rose. Nagyon szeretem a francia vonalat, végig a Montalvo Hervieu Paradis-előadására emlékeztetett, amiért rajongtam. Brutális komoly volt, brutális könnyedséggel. Csodálatra méltó. Nem a teljesítmény vagy a színvonal, hanem hogy ezt görcsöktől és nyomasztástól mentesen tudják. Minden drámai/depresszív/hűdesajnálommagamanagyművésztmertmodernmagyartáncosvagyokezértkurvakomolynakésszenvedőnekkelllennem elemtől mentes volt.

    Walk in the woods – egyik kedvenc könyv megfilmesítve.

    Jajjdejóvolt! Köszönet minden ajánlásért, lelkesen olvasom én is, mit szerettetek. A Szerelem Máltán c. filmre anyámat épp tegnap szerettem volna elrángatni, mondjuk neki nem lenne semmi különös, akkora hedonista.

    Meg persze StarWars a gyerekkel a fehérgyarmati moziban, mögöttünk két szotyizó cigánygyerek végig nyomta a sztendapot félhangosan: “Né’mmá az artupityu is itt van” – meg ilyeneket. Folyamatosan. Vinnyogtunk.

  3. gyerekvonalon:
    parázsfuvolácska az erkel színházban. varázsfuvola feldolgozás nagyon látványosan, cirkusz-szerűen és közben ott a zenekar és a csodás zene. a jegyek meglepően nem kerülnek sokba: 800-1500 ft-ért már nagyon jó helyek vannak. (az erkelben a szinetár rendezte varázsfuvola is nagyon tetszett.)
    mary poppins a madáchban. még soha nem voltam a madáchban, nem véletlenül. az előadás meglepő módon elvarázsolt, bár 1400 ft-ért a színpad harmadát-negyedét nem láttam. ötletesek és nagyvonalúak voltak a díszletek, profi a tánckar és lenyűgözőek a trükkök. jó volt, na.
    vár még ránk egy óz a vígszínházban és egy hangvilla titka a centrálban, ez utóbbit már láttam kétszer a nagyobbal, most már a kicsik is megértek rá-nagyon jó interaktív mese.
    nem gyerekeknek:
    örkényben a köd utánam. szórakoztató volt, de a szokásos mohácsi hosszúságból simán ki lehetett volna hagyni legalább fél órát.
    radnótiban a lear király. szeretem lászló zsoltot, ebben is. csak most esett le, hogy a lear király és a só című magyar népmese sztorija mennyire hasonlít egymásra.
    megyek a sirályra és az istenítéletre és már alig várom. és annyira boldog vagyok, hogy megint sokat járhatok színházba.

  4. Itthoni moziestek
    Liza, a rókatündér: Balsai Mónit nagyon szeretem, Bede Fazekas Szabolcsot eddig főleg szinkronként… A film üdítő volt, na.

    Régóta kerülgettük a Nagy Houdini két részét. Épp a versengős karácsonyi poszt és kommentek utáni este néztük. Így különösen ütött.

  5. A Tangerine-t már múltkor is említetted, ezért karácsony előtt pár nappal – kihasználva azt az eszméletlen nyugalmat, amit az okozott, hogy egyik nagy és közepes sem volt itthon/nálunk – részint tévedésből megnéztünk egy TangerineS (kiemelés tőlem) című filmet. Észt-grúz koprodukció, és szerintem nagyon jó film az is, utólag örülök, hogy a társam összekeverte a kettőt. A zenéje meg nem csak nagyon, hanem iszonyatosan jó, utána napokon keresztül azt hallgattuk, de végül szenteste már mégsem, mert mégis milyen lett volna… Mondjuk egy csomó jelentben előre tudtam, hogy mi fog történni, nem tudom, hogy ez a forgatókönyvírón múlott-e, vagy rajtam, igaz, abból a nem sok filmből, amelyet megnézek, relatíve sok filmmel vagyok ugyanígy, de az is szóbajövő alternatíva, hogy ez a film hibája lenne.

  6. Sirály az megvolt nekünk is. Nagyon tetszett a modern köntösbe ültetett rendezés, ami segített megérteni, hogy ma is élő problémák ezek.
    A kerti darab az elején egész jó volt, még néztem volna. 🙂
    A végén nem ütött akkorát az én vagyok az a sirály mint kellett volna, de az anya-fia jelenet az hidegrázós, fantasztikus volt.

  7. Én mostanában kizárólag kommerszet, mainstream-et fogyasztok, ez jön szembe és ez fér el. Nem mintha bánnám, csak szokatlan az egyoldalúság, mert ha más nem is, de legalább vegyes időszakaim voltak.
    Szóval csak olyasmiket tudnék ideírni. Például NFS, a Wild című mozi vagy a Hunger Games befejező része. Olyan esszenciális folyamatok zajlanak az életemben, hogy több valóság, fajsúly nem fér be.

  8. Szombaton, hatalmas edzés után láttuk a Lépcsőházi történetek című, leginkáb francia vígjátékot (úgy értem, koprodukció). Olyan, hogy nem érted, hogy lesz ebből vígjáték, de lesz, és nagyon, és fifikás és cinikus, de van benne szeretet és érzelem is. És 3:4-es képarányú, mint a Saul fia, de nem fárasztó, mert kevés a közeli benne (a fiam szerint). Nagy élmény volt.

    • igen. a film kb. két harmadáig el sem mosolyodtunk, jó kis vígjáték, de aztán röhögtünk hatalmasakat. nem egy szokványos darab.

  9. Éva, a A dán lány nagyon érdekes, jó lenne megbeszélni, akár csoportosan, személyesen. Ennyi luxust, amit a képen látok a legutóbbi találkozótokról, még én is el tudok viselni.

    • Megnézem a filmet, meg Az én szerelmemet ajánlották még… most sűrű az élet.

      Nagyon köszönöm, akartalak egyébként last minute hívni, hogy légy jelen élő példaként arra, hogy így is lehet, aztán rohanás volt, meg nehézkesen elinduló pót-laptop, meg hogy biztos későn szólok.

      Ez viszont nem az a hely, itt csak egy kis csoportnyi képzett fér el, frontális magyaróra nem. A luxusmagyaróra (értsd: ráérősen, szabad akaratból, csak azt, ami érdekel minket, kötöttségmentesen és igen szép helyen, jó kajákkal reprodukálni egy osztálytermi szituációt) helyszíne nem ez, a választást több szempont határozza meg, mint a létszám, a szeparáltság, a hely elérhetősége, az ételkínálat, ismerős üzemeltető, az én preferenciám (hol tudom elképzelni, hogy tanítok), és nem is tudom egyes olvasók ízléséhez igazítani. (Régebben magyarázkodtam, amikor attól féltem, hogy sznobnak tűnök, már nem, és nem bánom, ha annak tartanak, úgyis mindenki a saját szemüvegén nézi a dolgokat, lásd testszégyenítés, fitnesznyomasztás-vád, meg hogy én üldözöm az elvált apákat.)

  10. Visszajelzés: híresember | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s