2012. novemberi poszt
Már beteltem a megvilágosodásokkal, a sorozatos “mostantól…!” felkiáltásokkal, nekibuzdulásokkal. Megtettem a magamét, nem tévézek, nem autózom, nem torrentelek, tessék nekem mindezt jóváírni. Én már nem akarok új felismeréseket, fenyegetéseket, én már bezárultam, én már ezt a jó kis kialakult, tejszínes-koffeines-benettonos életemet akarom, akkor is, ha nem tesz jót nekem. Bővebben…
Tegyük fel, hogy hiszünk a monogám kapcsolatokban. Tegyük fel, hogy szépen voltunk kamaszok: edzésre, könyvtárba meg ifikörbe jártunk, leckét írtunk, tanulmányi versenyre készültünk, hétvégente meglátogattuk a nagymamánkat, és szemetet szedtünk a parkban. Cserkészek voltunk, tábortűz mellett ültünk, gyengéd, nagy ritkán csókolózásig fajuló, megható szerelmeink voltak, több levél, mint érintés. Tanultunk, dolgoztunk és nagy családról álmodoztunk közben.
Tegyük fel, hogy találtunk is társat: időben, okosat, méltót, és legfeljebb aprókockás az az ing. Bővebben…
Miért van az, hogy nekem gyanúsak ezek az amúgy hozzám hasonló, budai, értelmiségi hercegkisasszonyok? Engem világéletemben zavartak a túl rendben lévő családok, a mindig vidám, szüleiket tisztelő, jó tanuló gyerekekkel. Ahol a válás elképzelhetetlen, ahol szigorúan két gyerek van (egy fiú, egy lány, esetleg két lány), meg Lada, meg telek és SZOT üdülő, és mindkettőnek összespórolták a lakást, senki se őrült, deviáns és munkanélküli, és ha a papa fizikus, a lánya is legyen az — a legjobb családban is előfordul. Időben, szép szerelem után férjhez menni, a hasonló korú, szép reményű másik fizikushoz. Családtervezés, babaprojekt. Hitel, amit bírnak. Most már saját családi nyaraló, természetesen az északi parton, gyere, kicsim, megyünk a nagyihoz. Apu forgatja a hússzeleteket a grillen, nadrágján kerítésfesték-pöttyök. Ezek együtt nevetnek a szüleikkel — elviselhetetlen vízió.
Mindig valami álszentséget gyanítottam, titkot, hazugságot, egy öngyilkos nagynénit, akiről senki sem beszél, bevallhatatlan abortuszt, kettős életet, csontvázakat a szekrényben. És ha nincsenek is ilyenek, mert tényleg minden heppi, akkor is vonzódom valahogy a szabálytalan helyzetekhez, a gyilkos, sírva vigadó poénokhoz, és többre becsülöm azoknak az igazságát, akik átéltek durva helyzeteket, akkor is, ha frusztráltak tőle. Mert nem élnek burokban. Mert értenek.
Azokat, akik álltak már lesírt szemfestékben, egy szál bugyiban a gangon, kizárva, novemberi hidegben. Jobb a Xanax, mint a C-vitamin.
Keserű vagyok, tehát nem lehet igazam — ez merült fel itt nemrég az egyik téma kapcsán a hozzászólásokban, de már régebben is, fórumon és valódi beszélgetésekben. Hiszen azt várják, hogy ha annyira hajtogatom a magamét, akkor életem igazolja nézeteim helyességét. Ha nem tetszem, ha nem vagyok hepi, nem lehet igazam. Valamint grafomán is vagyok.
Sokat gondolkodtam ezen. Bővebben…
Uramisten, belémhasított ma teregetés közben: a boldogság az nem az, amikor nincs mivel megküzdeni, hanem az, amikor van erő hozzá. A nagyon nehézhez is: van erő. Bővebben…
Ahogy szeretőként szelektáljuk az információkat! Azt akarjuk hallani, hogy mi vagyunk az izgalmasak, és minket akarnak. Ráállunk a sínre, hogy mi vagyunk a vágy tárgya, és akkor már visz a vonat.
További szeretős írások:
G. B-nak
Van nekem egy jobbik olvasatom. Azok látnak ilyennek, akik szeretnek. És, nem tévesztve szem elől a fejlődés lehetőségét, az énképem is jobbára ezzel azonos. Sőt: fejlődni akkor vagyok képes és hajlandó, ha nem veszi el az energiát az öngyűlölet. Ha egyáltalán reális a cél, és nem gondolom, hogy az egész lényemet, úgy, ahogy van, jobb lenne inkább kidobni a szemétbe.
Ez a javított változat vidám és energikus. Bővebben…
2012. szeptemberi bejegyzés, sokan megbántódtak rajta
már nem így néz ki a piros szoba sem
Ma rendet rakott az én kisfiam az ágya végébe illeszthető kicsiny szekrényében, némi ráhatásra, volt veszekedés is.
emitt, a bal szélen
Vitriolos kalviatúrám ennek apropóján ma azt a jelenséget illeti, hogy sok pedagógus, óvónő és napközis azzal köti le a gyerekeket, hogy kézműveskednek. Ez a hobbijuk nekik, gyerekeknek való alkotómunkát vadásznak, találnak is, és akkor be kell vinni krumplit, gombot, papírpoharat, vécépapírgurigát, mert ők alkotnak, ez pedagógia. Van Praktika magazinjuk a pedagógusoknak, meg az ÉVÁból is ellesnek ezt-azt, és végül hazahozza a gyerek azt a fonallal körberagasztott, technokolragacsos, mosolygó arcú izét, amit álló délután kidugott nyelvvel készített. Bővebben…
Ez a bejegyzés az életvitellé vált személyautózásról íródott, és eléggé kritikus. Ha érzékeny téma, inkább olvass mást! Nem állítom, hogy az autósok szörnyűek, hogy az autózás szörnyű, de ennyit és így autózni kényelemből, ráfüggeni igenis szörnyű, akkor is, ha szeretem autós barátaimat, néha elvisznek és stoppolok is. A bejegyzés lényege: milyen elv áll amögött, hogy én úgy döntöttem, nem lesz autónk, nem tanulok meg vezetni sem, három gyerek és busztól távoli lakhelyünk ellenére sem.
(2012-ben vagyunk.)
Elkezdődött az új tanév, és emiatt, meg hogy a fiamat megtanítsam biztonságosan biciklizni, naponta leszáguldok vele a városba, a szép Bel-Budába bele.
Egyszerűen döbbenet, ami reggel a városban van. Bővebben…
Mi tagadás, nem vagyok egy flájlédi:
Azt a sok nekibuzdulást nézni, amellyel a rossz lelkiismeretű, öngyűlölettel kínlódó anyák nekiállnak egy új, ezúttal más anyagból faragott kanállal (flájlédi!) az embernek nem való kásahegynek…! Ahogy a sok másra is használhatandó energiát e rendszerek betanulására, iktatására, végrehajtására fordítják, egymást “motiválják”, “megosztják a tapasztalataikat” a többi kupis anyukával, óvatosan selejtezgetnek a férjük lomjai között, és fájdalmas bizonyítékokra bukkantak, és végül ez az egész megint csak egy szokásos, de kicsivel fájóbb kudarc… Döbbenet. Bővebben…
Hogy milyenek a mai fiatalok.
Kiderült ez például abból a kis bevezető, közösségépítő játékból, amelyet minden egyes új csoportommal eljátszottam, és közben nagyon figyeltem, hogy benyomást szerezzek a közösségről és egyes tagjairól.
Megkértem a résztvevőket, Bővebben…
Mi a közös a tornatanári pofonban, a királyság mint államforma követelésében, a homofóbiában és a családon belüli erőszakban? Bővebben…
Magyarul tudni (és amit nem tudunk, annak utánanézni, átgondolni) azt jelenti, hogy lubickolsz az anyanyelvedben: magabiztos lehetsz minden helyzetben, amikor írni vagy felszólalni kell, és nem kerül sok erődbe vagy idődbe az ilyesmi.
Nem fogsz félni, hogy a nálad műveltebb, tájékozottabb majd mosolyog a vesszőhibáidon, mert lehet műveltebb, tájékozottabb, de a leveled nyelvi minőségébe nem köthet bele. Te viszont észreveheted, hogy hiába jár Volvóval, elipszilonnal írta, hogy ijesztő.
Nem fogsz félni már soha semmitől. Bővebben…
— ez egy régi bejegyzés,, de egynémely pontban a szánalmas kommentelők magukra ismerhetnek —
A kismagyar állampolgár lakóhelye Kismagyarország, amely apró állam Félázsiában. Van egy ilyen ország is itt, mibennünk. Gyomverte sínek, ügyetlen cégtáblák, tornatermi esküvők, féldecik mentén. Bővebben…
Én úgy szeretem, hogy ilyen kis maszatosak. Hogy annyira esetleges, mit csinálnak, mi van rajtuk. Johanna a nadrágom övét köti Jakab mellkasára, úgy sétáltatja, mert Jakab most kutya. Általában sem lehet tudni, jelmezben vannak-e vagy ez komoly. Bővebben…
Ezt a bejegyzést még 2012 augusztusában több, mint négyezren osztották meg, de akkor még wordpress.com volt a domain, most meg .hu, így azok nem látszanak. Mindenesetre a blog korai időszakának legnagyobb sikere volt. Annyira nem jó.
Orsinak, aki messziről, mint beagle a szarvasgombát, kiszagolja a minőséget
Többször szúrtam már oda a facebookos giccseskép- és életbölcsesség-megosztóknak. Szeretem a barátaimat, és nem szeretem, ha ilyesmit tolnak elém.
Tényleg, mi a baj ezzel?
Ugye hogy nem a pénz számít?
Bővebben…
— a bejegyzés (2012. július 10.) indulata a mamamin bizalmas és tágabb körben, 2012 június–júliusában történteknek, az ostobaság diadalának szól —
— már nem vagyok indulatos —
— de mamami sem —
László, kedves olvasóm, mert fiúk is vannak, és egyre többen, megihletett az egyik hozzászólásában. Egy sorra egy sor, ez frappáns műfajnak tűnik! Köszönöm hát, László. Egyik sem idézet, továbbra sem vet fel szerzői jogi problémákat, elmondom ismét, mert oly sokan megbántódtak: Bővebben…
2012. júliusi bejegyzés
2013. szeptember végi kiegészítés
Azt írtam: sokat kivett belőlem a komolyan vett kötődés. Sokat kivett, és most, hogy a legkisebb három és fél, és egyedül vagyok, szeretném, ha ennél a nagyon közelnél egy kicsit távolabb lennének már. De ki tudja, mikor éreztem volna ugyanezt nemkötődve? Talán sokkal előbb. Talán nem is szültem volna harmadikat úgy. Állítom: ahogy mi éltük meg, nem pótcselekvésként, nem apa ellen bunkernek, nem dogmatikusan és nem is tárgyakat halmozva, két itthon lévő szülő kötődve, lezser derűvel, így sokkal könnyebb volt a szülőség. Jól kötődve nevelni, az nem valami plusz erőfeszítés, hanem harsonás lazaság, mámoros törzsi lét. És sokan vagyunk itt, akiknek nem újdonság, furcsaság és nem szélsőség mindez, hanem talaj a lábunk alatt: megélt, működő, több éves, több gyerekes gyakorlat.
Amikor kritizálják a kötődő nevelést, annak kétféle oka lehet: információhiány (sok más tanácsot hallott az illető, nem tud jól hordozni, nem érti, miért fontos a szoptatás, nincs tisztában a csecsemő valós szükségleteivel), vagy a mozgalom túlkapásaira, visszás jelenségeire adott jogos válasz. Az elüzletiesedést, a szektás gőgöt, a homousion–homoiusion-típusú vitákat, a pótcselekvésjelleget, a közösség mélyrepülését én is illettem már többször indulatos vádakkal:
És akkor az eredeti bejegyzés, egy közkeletű tévedésről. Bővebben…
A gyerekek az életünk közepei. Értük mindent! És rásegítenek a nagyik meg a szomszéd nénik is: szegény, biztos éhes! Jaj, meg ne fázzon! Cipő melegítse a lábát! Most aludnia kell!
Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 