Tegnap nemcsak anyák napja volt, hanem az eus csatlakozás 19. évfordulójára szervezett futás is: 19 év, 19 km.

Hát nem volt ez egyszerű! Tavaly váltót futottunk (akkor, ugye, 3×6-ot), most meg, mire felocsúdtam, a váltó-rajtszámok (600 db) elfogytak. Megkérdeztem az itthoni keretet, ki mennyit akar futni, aztán neveztem egyéniben, és “sufniváltó”: a Parlament előtt, az első kilométernél áttűztük a rajtszámot. “Ez is tilos, de szívem joga.” (Molnár Ferenc) A sorrend: én, Julis, Gergej. Julis kb. egy kört futott (befutóként, és kézenállt a célban!), Gergej kettőt (12 km), én pedig rajtoltam, és a váltás (6,85 km) után folytattam a magam módján, kiszállva a pályáról a Sziget felé. Nyugiban, versenynyomás nélkül futottam le a 19-et, mert minden más feladásnak értődött volna, és elhatároztam, hogy nem állok le. Pedig volt kifogás, többféle is.

Amszterdam, 2019 ősze, a második maratonom óta én hosszút nem futottam: teremben 12-14-et ritkán, de terepen max. 10-et. Nekem futni, alkati okokból, nagyon nehéz, kudarcos, nem is szeretek futni, aztán beérek mégis. 38-as a Garmin szerinti VO2 majom, cipelem, zabálja az oxigént. Soha nem éltem meg, hogy repülök. A tetejébe ezt most nem olyan tempóban tettem meg, mint ha végig a csippel és a pályán mérték volna, olyankor hajtom jobban, de megcsináltam. Megálltam inni háromszor, rámentem az orgonaszagú szigetre, a híd ugye emelkedő, és telefonáltam is egy rövidet. Végül visszatértem az útvonalra, ahol nem akartam három kört tenni, mert unalmas volt, meg ugye már nem volt rajtszámom sem. Mivel nem lett meg pontosan a táv, átfutottam a célvonalon, köszöntöttem a szeretteimet, illetve egyeztettem velük a továbbiakról, és mentem még 1,2 km-t az ebédelő turisták között a Zrínyi meg Sas utcákban.

Érdekes, hogy ez a toldozott fajta is elsősorban azt az élményt adja, hogy “akkor is megcsináltam”, tehát az oly igen áhított mentális erő átélését, és nincs benne hiányérzet, kudarc. Most nem volt nagyon gyilkos se, csak így esett – relatíve – jól. Úgy látom, aki nagyon aggályoskodik, hogy mit kellett volna másképp, hogyan lehetett volna jobb, mit hibázott, az külső kontrollnak enged, fölösen nyomasztja magát, és ez a fajta tekintélyelvűség teljesen idegen tőlem.

Nekem egy normám van: nem sétálok bele.

Anyák napja! Két gyerekem is várt a végén, meg Gergej.

A mezőnyben, sőt, élen felfedeztem ezt az embert, ebben a kis amatőr közegben meg is nyerte, én meg elképedtem, hogy itt nyomul, és nem álltam meg, odakiáltottam neki, hogy minek tartom. “Nem bűncselekmény.” Teljesen bebukott a kotnyeles kavarással, megutálta a futótársadalom. Én vártam amúgy a második részt, de Balázs nem írta meg végül a család szemszögét. Én itt, nagyon érdekes sztori.