Olvastam az interjút Farkas Franciskával, a Viktória című film főszereplőjével. Eszembe jutott az is, ahogy Palya Bea mesél az anyukájáról a Ribizliálom című könyvében, aki kemény és keményen dolgozó asszony, folyton bírálta: ha valamit csinálsz, fiam, azt rendesen csináld, ne szarul, Bea nem élhette át, hogy büszke rá az édesanyja, de azért néha mégis kimond egy-egy elismerő mondatot, most, hogy Bea akkora sztár, lám…
Mások is említettek ilyesmit, és ez a bejegyzés most róluk szól. Bővebben…
benne van a könyvben
Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.
Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség. Bővebben…
2014. november, de rég volt ez is
néhány félreértés eloszlatása, antifeminista vádak
Nyugtalanító hírek érkeztek az egyik jeles magyar antifeminista (igen, ez így egy szószerkezet) ellenem irányuló, büntetőjogi tényállásokat többszörösen kimerítő dühösködéséről. Ő nagyon szeretne jól szerepelni a Goldenblogon, ezért hirdeti mindenhol, hogy szavazzanak rá, kérlel embereket a szavazásra.
Tavaly én is ezt csináltam, szar volt, és egyébként a negyedik helyre elég az akkori Civil kategóriában. Az egész szavazatvadászat problémás, mert abszolút nem a blog értékét mutatja az eredmény, amelynek — az értéknek — a visszajelzésére vágytam én akkor.
A vicces az, hogy idén viszont nem indultam, Bővebben…
Kérdezi az olvasó.
Sokat gondolkodom ilyesmin mostanában, és a felvetés ürügyén ma több mindenről elmélkedem.
A kérdésre csak annyit írok, hogy nem, nekem nem megy, és ez egyértelmű. Amikor azt mondom, hogy kilencvennyolc százalékos heteró vagyok, Bővebben…
a szerelemnek.
Ez például egy olyan bejegyzés, amit már nem merek nyilvánosban megírni. (időközben bebátorodtam, már nem jelszavas.)
Milyen gondos évkezdetei voltak a fiamnak, amikor kisebb volt. Nagy program, teljes eksztázis, sodródás tornacipőért, füzetcsomagoló papírért, új ceruzákért. Külön költségvetés és aggodalom.
Most egyszerű minden. Átlátja a dolgait, felelősséget vállal. Bővebben…
az ágyon. Tangát írnál, ha kattintást vadásznál, és mert az, de azért kattintást vadászol így is. Nézz végig, nézd, mi van itt, ezen a csodálatos, intim hálóhelyen. A hidratáló krémed elfogyott, a babaolaj feldőlt és befizetetlen csekket áztat, a mécses ellobbant, dizájnos tartójának, amelyet otthonod ékének szántál, kerülöd a pillantását. Megutáltad, rajta elszáradt jázminág, és, igen, március egy napsütötte délutánja óta egy muzeális leánykökörcsin. A hajópadlón éjjelilepke-tetemek, gyerekruhák, félbehagyott regények, gyűrött törülközők, gyerekkori fényképek, legókockák, gyanúsan tiszta fülpucoló pálcikák. Hát mi ez itt, élet…? Bővebben…
Amikor ifjak és önzők voltunk, valami egész természetesnek vettük, hogy a szüleink (nekem csak az anyám) mellettünk állnak és támogatnak, és nem várnak ezért viszonzást. Bővebben…
A cinken olvastam, miket mondott a Botos Katalin. Csodálatos. Gyönyörű. Szemléletet váltok ízibe’.
Csak idézek belőle, a teljes fricska itt olvasható:
http://cink.hu/ez-a-no-akar-buntetonyugdijjal-hazassagon-beluli-dugas-1612577729
cink: Irtó vicces, ha valaki idegenkedik a szextől, ezért ezt kivetítve azt képzeli, hogy senki sem a szex kedvéért kúr valójában:
Botos Katalin: Mivel nincsenek sem erkölcsi, sem materiális kockázatai
bocs
az “idegesítsük a halálba a kiegyensúlyozott családokat” sorozatból
melynek további darabjai:
Ez milyen hülye kényszer? Boldog, négytagú családok. Nem bírnak otthon maradni. Mit zsizsegnek ezek örökké kalandparkban, millenárison, otthonszülő találkozón, repülőbemutatón, almaegyütteskoncerten, szüreten, tökfesztiválon, nagybevásárláson, közlekedési múzeumban, anyunál a telken, szentgyörgynapi vásárban, interaktív faszomtudján, bábelőadáson, kisvasúton, horgásztalálkozón, zenebölcsiben, strandon, utcabálon, hordozóhéten, búcsúban, helytörténeti sétán, virágkarneválon, évnyitón, gyerekzsúrban, tűzijátékon, sportnapon, misén, pizsamapartin, prájdon, szigeten, mászóvárban, busójáráson, nagynéni temetésén? Minek mutatkozni? Meg vagy hízva. Szar a sportosnak gondolt szandálod. Bővebben…
borderline vendégposztja. Megrendítő, döbbenetes olvasmány.
*
Ez a kérdés megvan, ugye?
Pedig amúgy kötelező szülni, egy nőnek ez az elsődleges feladata, ezért van a világon, hogy használja a méhét az emberiség szolgálatában, csak bizonyos haza-, és társadalomellenes beteg feminista közegek nem tekintenek szörnyülködve arra a nőre, aki esetleg úgy dönt, nem szül. Bővebben…
Anyák napja, értitek…! Anyák napján hadd lehessek szaranya. Megint írok magunkról.
Ma az történt, hogy délelőtt meglepő hatékonysággal elkerékpároztunk ide a mi lokális cukrászdánkba, ahol színvonalas harapnivalók mellett diskuráltam végre azzal az olvasóval, akivel a blogszületésnapon nem, és de jó volt, mintha mindig is! Gyermekeim eközben részben maguk is csemegéztek, részben a tágas kertben kacagtak.
Aztán a kicsinyeket kerékpáron elszállítottuk a vonatkozó zsúrba, ódon villa tágas kertjébe, mi meg Lőrinccel elmentünk a szüleimhez anyáknapjázni.
Előtte virágüzlet. Rálátunk azért erre a napra mi, és ha ketten vagyunk, úgy röhögünk, mint két diák, és nagyon értjük egymást. Csodálatos összhang. Bővebben…
Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.
Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…
Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.
Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.
Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…
Bringásahegyen csodálatos, érzékeny nagymamaábrázolása.
*
Nyílik az orgona, és ilyenkor eszembe jut Nagymama. Nem jó szó, mindig ott van bennem legalul, öntudatlanul. Száz éve született, tizenöt éve halt meg, az orgona volt a kedvenc virága. Sokat tudok róla.
Nagymama nem volt öntudatos nő. Egy szóval, leginkább: anya. Élete végén megkérdeztem, mikor érezte magát a legboldogabbnak. Mikor anyád kicsi volt, felelte. Tekintve, hogy anyám a második világháború alatt született, Nagymama pedig a zsidóüldözések célpontja, ez elég érdekes nézőpont. Ilyen erős a kisgyerek okozta jóérzés, hogy neki még az életveszélyt is feledtette? Bővebben…
Akkor megyek tovább, mert dolgozik bennem a hétfői és a keddi bejegyzés, és a kérdések legszéléhez jutottam, mindjárt leesek. Közben elfeledett ízű affér megy a fészbukon — én olyan nyugis vagyok mostanában, mikor támadták és figyelték ennyire sandán a blogot, már úgy értem, megszokott ámokfutóinkon kívül? Elszoktam én ettől, és komoly eredménynek élem meg, hogy nem érkeznek már ilyen reakciók.
Aki igy erzi magat es ilyen gondolatokkal kuzd nap mint nap annak pszichoterapian a helye.ez nem normalis es erre nagyon jo megoldas lehet egy intenziv terapia. Es nagyon rossz megoldas az ilyen szerzo altal habzo dagalyos onsorsrontas.en minden bejegyzese utan odatennem zarojelben hogy ilyen es hasonlo gondolatok eseteben fordulj szakemberhez.enelkul inkabb art mint hasznal.
Nem vagytok normálisak, mert nem illetek a Rendbe, és az nem lehet, hogy ti működtök logikusan, az nem lehet, hogy a viszonyainkkal van súlyos gond! Bővebben…
Óvatos és elméleti voltam én tegnap: arra jutottam, hogy nem legitim szempont sem a világ, sem a magunk szemében, hogy boldognak érezzük-e magunkat, nem szabad kimondani, hogy nem, hogy ijesztően sokan szinte soha nem. Nem szabad, mert a ki nem mondott boldogtalanság, e közös titok a társadalom kötőanyaga.
Pontosabban az sem szempont, tehát a lófaszt se érdekel, fittyet hány, leszarja, rá se ránt senki, a kutya se pisil oldalba azügyben, hogy nem vagy-e kínzóan, rombolóan boldogtalan, hogy belepusztulsz, beleszakadsz-e épp. Hogy világgá űzne a hiány, és tovább, hogy már ott tartasz, hogy lemennél egy doboz szódapatronért, és nem jönnél vissza soha többet, nem, a gyerekeidért sem — és el ne mondd, ne is célozz rá, hát képes volnál rá, lenne szíved ilyesmivel megzavarni az ő sima tükrű nyugalmukat, hát elnéznéd a döbbent csalódottságukat, esetleg túlharsognád a bajaiddal az ő kínjaikat, amelyek, lám, miattad nőttek ekkorára, mert te mindig, mert te soha, mert te nem úgy, mert neked mindig valami bajod van…? Bővebben…
Hogyan lettem control freak?
gyongyi77 vendégposztja. Nagyon fontos írás.
*
Nehéz azzal szembenézni, hogy mindent irányítani akarok magam körül, hogy nem engedem ki soha a kezemből a gyeplőt. Mi lenne, ha időnként a lovak közé dobnám, én meg csak úgy kocsizgatnék, nézegetném a tájat, élvezném a szekér zöttyenéseit? Megmondom: meghalnék. Nyilván nem, de az érzés ott motoszkál: nem lehet, nem szabad, mert akkor nekem nagyon rossz lesz. Kiszolgáltatott leszek, bárki letaszíthat a bakról, a lovak elvihetnek valami távoli, idegen és barátságtalan tájra. Akár le is eshetek, össze is zúzhatom magam. Nem, azt nem lehet, mert akkor meghalok. Bővebben…
A titkos bűn: éjjel a saját idő. A teljesen más világ.
Most is, amidőn e sorok írója e sorokat írja. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 