anyu mégis büszke rám

Olvastam az interjút Farkas Franciskával, a Viktória című film főszereplőjével. Eszembe jutott az is, ahogy Palya Bea mesél az anyukájáról a Ribizliálom című könyvében, aki kemény és keményen dolgozó asszony, folyton bírálta: ha valamit csinálsz, fiam, azt rendesen csináld, ne szarul, Bea nem élhette át, hogy büszke rá az édesanyja, de azért néha mégis kimond egy-egy elismerő mondatot, most, hogy Bea akkora sztár, lám…

Mások is említettek ilyesmit, és ez a bejegyzés most róluk szól. Hogy az anyjuk soha, semmiben nem fejezte ki az elismerését, még vitathatatlan sikereik idején sem, semmi sem volt neki elég jó, avagy pusztán természetesnek vette a gyomorgörcsös eredményt. Esetleg példálózott, hogy neki sokkal nehezebb volt.

De aztán, és ez a fordulat! egyszer meghallották, ahogy anyu mesél róluk valaki másnak, sorolja, hogy a diploma, a koncert, a három unoka, a nemtudommi, vagy visszahallottáka büszke szavakat, hogy ők milyen jóravalóak és okosak, és akkor rájöttek, hogy anyu igazából milyen sokra becsüli őket, és ez a lényeg, hepiend, most már tudják, és örökké.

Rossz hírem van.

Anyád nem lát téged.

Ez annyira nem fér bele a szerető, óvó, elfogadó anyaképünkbe, és annyira tud fájni ez az elemi hiány, de:

sajnos, anyád nem lát téged.

Nagyon könnyen lehet, hogy megint nem te vagy a lényeg: az anyukád egyszerűen beállt az ismerősök körében zajló “kinek mire vitte a gyereke” vetélkedő mezőnyébe, és a szomszédasszonnyal egymásra licitálnak. Azokat a momentumokat említi az életedből, amelyeket az ismerősei hallani szeretnének, és pontosan tudja, melyek ezek. (Diploma. Tudományos fokozat. Jól kereső férj. Unoka.) Még túloz is tán, három év alatt végeztél, és vörösdiplomát kaptál. Jól tudja azt is, miről hallgasson.

Ez a verseny képmutató, önigazoló, merőben külsőségeken alapul. Egy kirakat az egész, konformizmus keretezi, célja pedig, hogy szociálisan tegye elfogadhatóvá az anyukádat. Mert róla van szó megint, nem rólad. A gyerek: cégtábla. Értelmes volt-e az élet. Az ő anyai élete. Ne kelljen elismerni semmit, ő jól csinálta. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy hogyan tekint rád, hogy támogat-e, ért-e, hogy veled van-e a nehéz pillanataidban (nem).

Ez a mégis, ez gyanús. Miért nem lehet csak úgy, simán támogatni és elismerni a sarjat? Mindig? Kontroll helyett tisztelni és szeretni azt, akivé minket nevelniük sikerült? Bízni benne? Hibáznia is szabad.

Nem elfogultan, nem kimagyarázva a gáz dolgokat, nem a gyereket tartani az új Messiásnak, hanem igazi szeretettel.

És nem is szétbeszélni másoknak az életed, állítólag aggódva vagy büszkén.

Miért féltek az anyáink örülni nekünk, megbízni bennünk? Miért szerettek minket ellenünk? Ha elpanaszoltuk, hogy igazságtalanság ért, miért szólítottak fel, hogy nézzünk magunkba, mert biztos mi is…?

Továbbra is fogalmazgatod a mondatokat, és vele pörölsz fejben. Eztán is állandóan meg kell majd magyaráznod, bármibe fogsz. Továbbra is baja lesz, és meg is mondja neked, ha nem úgy élsz, ahogy mindenki/a cuki unokatesód. És a bűntudat, a lavírozás és fenyegetettségérzés is a kapcsolatotok lényegi része marad.

Teher alatt nő a pálma… Azt a lovat ütik, amelyik húz…

Engem többet növényhez, állathoz ne hasonlítsanak. Köszönöm.

127 thoughts on “anyu mégis büszke rám

  1. Drága anyukám jutott eszembe, ő ezt kapta a szüleitől. Nagyon büszke vagyok rá, hogy tudatosan odafigyelt, velünk ne így csinálja. Jó is volt otthon mindig.

  2. Ezt kösz! Szerencsére nem vonatkozik rám, de csodálkozva hallgatom az ismerőseimet, akik ezzel küzdenek. Életük végéig. És apuval, ugyanígy, nem csak anyuval. Mindig reménykednek, hogy HÁTHA, MOST elhangzik az a mondat, amire pici koruktól várnak. Ami még keményebb, hogy a szülő halálával sem szűnik meg az átok. Életfogytiglan megmarad a hatása, és talán tovább is adódik a következő generációnak…

  3. Ha van egy jo hired a megoldasrol is, ne hezitalj megosztani. Vagy barki mas. Nem igaz, hogy ezt le lehet vetni egyoldaluan, nincs se terapia, pszichodrama, csaladallitas, semmi, ami hasznalna es nem lehet kivedeni azt sem, hogy ha eljutsz ujra egy melyponthoz, megint megkapod edes, szelid hangon, hogy o csak jot akar neked, hiszen a vilagon mindent megtenne azert hogy boldog legy, jo lenne ha nem lennel mar olyan szemetlada, mint szoktal, mert biztos, most is azzal hoztad magadra az osszeomlast.
    Es minel nagyobb az osszeomlas, annal nagyobb a rugas. Pl szerelmed halalakor automatikusan csusszan ki a mondat, hogy igy van ez, nem lehet boldog sose az, aki sose volt jofej az anyjaval. Kulonben is mit nyavalyogsz, nezd az o eletet, o elvalt es milyen szemet volt a rohadt apad vele.

    • Nincs univerzális recept, mert minden ember és kapcsolat más, akkor is, ha a jelenség hasonló. Csak azt tudom elmondani, én hogyan csináltam, csinálom, de nem vagyok egy etalon, mert normális, támogató szüleim vannak, bár néha elszalad velük a ló. Azért kaptam én is a pofámra rendesen. Egy alkalommal oltárira összebalhéztunk valamin, konkrétan bunkók voltak, ment a hiszti, állt a bál. Kiborultam, aztán úgy döntöttem, hogy helyrepakolom én ezt az ügyet. Elmentem hozzájuk, hogy akkor tegyük már helyre a viszonyunkat. Mindenki mondta a magáét, volt ordítás, volt dráma. Két órán át tartott, és én egyetlen mondatot ismételgettem folyamatosan, és viszonylag higgadtan. Már nem emlékszem pontosan, de olyasmit, hogy “érdekel a véleményetek, de nem tűröm ezt a stílust”. Kétórányi balhé után végre meghallották, és egyszerre csend lett. A taktikám:
      1. Egy bizonyos dologról vagy nem beszélek egyáltalán, vagy apró részletekig elmondom, mert ha nem, akkor kombinálni kezd, és annak sosincs jó vége.
      2. Figyelem a jeleket, és ha látom, hogy kezd beindulni a mechanizmus, aminek pár évvel ezelőtt még az lett a vége, hogy vérig sértett, akkor azonnal leállítom. Hatékonyan, mert egyre kevesebbszer fordul elő.
      3. Nehezen bár, de el szoktam ismerni, ha valamiben igaza van, vagy volt (“‘Előre megmondtam neked…). Ezt azért nem hagyja ki 🙂 , de elfogadom, hogy néha neki is szüksége van megerősítésre a “jószülőségében”.
      4. Nyilvánvalóvá tettem, hogy nem vagyok vevő az utólagos drámázásra. Ha sorstragédiát akar abból, hogy nem voltam ott és nem segítettem, akkor tegye, élje át, játssza el, nekem ehhez semmi közöm, nem leszek bűnbak. Ha viszont segítséget, támogatást, jelenlétet szeretne, akkor szóljon, és megyek. De nem vagyok gondolatolvasó.
      Hangsúlyozom, egy alapvetően jó szülő-gyerek viszonyt tettünk ezáltal (együttes erővel) még élhetőbbé, nem egy alapvetően elcsúszottat. Úgyhogy, fogalmam sincs, ez segít-e, de azért leírtam, hátha.

      • Koszi. Sajna nem hiszem. Tenyleg mas vilagban el, nem lat engem, gyerekkoromban is csak valaki olyan voltam, akin felul kell kerekedni, akinel mindig jobbnak kell lenni, akarmit mondok en mostmar, akarhanyszor, akarmilyen hangerovel, semmi nem zokkenti ki. Max megjegyzi, hogy gonosz voltam mar gyereknek is.

        • Kár, hogy van olyan, amikor, nincs mit tenni. Ha látod a problémákat, és szeretnéd, hogy változzon a kapcsolat, mi több sejted, hogy lehetőség is lenne
          rá, már csak annál fogba is, hogy él, hogy egyébről ne is beszéljek, akkor ezt gyermekként (felnőttként is) pokoli nehéz megélni.
          A hiány akkor is fájni fog, ha már lemondtál az anyádról és apádról.

        • Hát, ez se biztos, hogy tuti recept, meg nem is gyors…
          10 éve megelégeltem, hogy anyámmal napi szinten vágjuk egymásra az ajtót, üvöltözünk, miegymás. Gondoltam, őt nem tudom megváltoztatni, hát majd én… Másfél évig MINDENT lenyeltem (este meg elmeséltem a pasimnak, szegény…) Ezután abbahagyta a folyamatos kritizálást és belémkötést (gondolom, ráunt, hogy nincs játszma). Azóta a konkrét piszkálást abbahagyta, most az van, hogy végighallgatom a sztorijait az életéről a kollégáktól a zöldségesig, és tűröm, hogy őt SEMMI nem érdekli belőlem (és az unokáiból se nagyon).
          Ellenben a múlt héten átjött, és megkérdezte, mit akarok kezdeni magammal. Mondtam, végre kaptam egy visszautasító levelet a cégtől, ahová legutóbb jelentkeztem, és ez tök jó, mert az utóbbi harminc helyről semmilyen reakció nem jött vissza. Fél órán át nyomta, hogy neki mennyire nehéz volt (sosem volt állás nélkül, és sose csinált olyasmit, amihez nem volt kedve, és visszavették gyesről meg öt év fizetés nélküli szabiról is – hiába, más világ volt az.) Kicsit kizökkentem a buddhaságból, és ingerülten mondtam, hogy nem annyira szórakoztató ez az élethelyzet nekem, és elhiszem, hogy az ő élete nem volt fenékig tejfel, de most nekem pocsék éppen – erre BOCSÁNATOT KÉRT, hogy nem megbántani akart, és egyébként csak azt akarta megkérdezni, esetleg szóljon-e valami ismerősének, hátha tudnak valamit…
          Ja, és augusztusban egyszer a fülem hallatára azt mondta a férjemnek, hogy én gyerekként egyszerűen mindenben tehetséges voltam (és nem azzal folytatta, hogy kár, hogy nem lett belőlem semmi :))
          Szóval röpke 10 év, és íme, az első biztató jelek, hogy érdemes 🙂
          Egyébként sok mindenre rájöttem ezalatt, pl. arra, hogy neki mennyire nem való ez a gyerek-ügy, és ennek ellenére mennyire jó anyánk volt. Szóval bármit is sugallanak a fentiek, nem haragszom rá, sőt. Csak már nem várok olyat (érdeklődés, elismerés, ilyenek), amit nem tud megadni nekem. Arra jutottam, épp ideje volt felnőnöm :).

        • Matifa,
          en ma talaltam ezt: http://narciszgyerekei.wordpress.com/ . Nekem (eddig) nagyon bejott.
          Amugymeg egy dolgot tudok: elkoltozni, minel elobb es minel meszebbre, aztan havi max 1x max 5 percre hazatelefonalni.

          Eva,
          bocs, remelem nem nagyon off. es bevallom fogalmam sincs hany “n” a minel inkabb-ban a minel. mea culpa.

          • Köszi, de asszem ránk nem illik.
            Amúgy meg egymástól elég távol eső országokban élünk 25 éve. Évente 1x 2x találkozunk, akkor viszont a dolog természetéből adódóan éjjel-nappal és ez nem könnyű.
            Én nem érzem megoldásnak a szakítást szülőkkel. Persze, megoldható de nem jó, és nem old fel az emberben semmit. És minél tovább tart annál rosszabb. Ráadásul azt hiszem, csak mégrosszabb lesz attól, ha meghalnak és addig sem oldottuk fel ezeket a dolgokat.
            Én nem vagyok Hellinger szkeptikus, szerintem max némely terapeuta nem jó. És elsősorban pont nem a szülőkkel való konfliktusfeloldásra használják. Sajnos el kell ismernem, ameddig az ember el nem tudja fogadni, hogy a szülei, akár mert olyan örökséggel jöttek ők is, akár mert szimplán hülyék, ennyire voltak képesek, addig nincs szabadság. Nem kell örülni vagy jogosnak tartani, de el kell fogadni, hogy a sánta nem fut. Addig bármilyen karakánul szakítasz és hírt zárolsz, benne lesz a cselekedeteidben és korlátaidban, pillanatnyi fura döntéseidben az, hogy ellentartasz és feszít.

            Ezt nem mind neked Ellie, csak most értem gép elé és olvastam el a reggel óta gyűlt kommenteket.

            • Úgy érzem, reagálnom kell erre a kommentedre, mert némi lelkiismeret-furdalást keltett bennem. Én mostanában jutottam el — pszichológus hatására — oda, hogy már nem tartom borzasztónak azt a gondolatot, hogy akár megszakítsam a kapcsolatot a verbálisan bántalmazó, gyötrő apámmal (korábban azt kerestem, hogy milyen taktikákkal viselhetném el az elviselhetetlen bánásmódját, magamat próbáltam hajlítani, de nem vagyok őhozzá elég hajlékony, és már nem is gondolom, hogy annak kéne lennem). Próbáltam vele megértetni is, hogy ez és ez és ez fájt nekem, és hogy pusztán attól, hogy az apám, még nem áll jogában akármit elkövetni velem szemben, de totálisan süket rám.
              Mit jelent az, hogy “el kell fogadni, hogy a szüleink ennyire voltak képesek”? Azt is el kell fogadni, hogy most és folyamatosan ennyire képesek? Puszta szülői mivoltuk feljogosítja őket arra, hogy felnőtt emberként a gyerekükkel szemben ne kelljen felelősséget vállalniuk tetteik meg szavaik miatt? Hiszen ő ennyire képes, szegény? Másokkal szemben meg esetleg képes a felelősségvállalásra? Mi meg legyünk képesek a lehetetlenre? Hogy lehet feloldani dolgokat úgy, ha a szülőnk nem partner ebben?

              • Ez a csodálatos a felnőttségben, hogy nem KELL többé velük kapcsolatban lenni, nincsen függés. Sajnálom, mert szívesen látná az unokáit, meg próbált segíteni, de én nem bírom elviselni, ami ott van, nem tudom, honnan vegyek egy családi ünnephez erőt, a rosszullét kerülget, és… olyan jó nekem végre nélkülük, az elhallgatás, tagadás, fideszőrület és kultúraellenesség, homofóbia és a többi nélkül, nem megítélve, nem beleszólva. Mindig azt érzem, hogy nem számítok, mindegy vagyok, úgysem értenek, nem is kíváncsiak ránk, csak ki van pipálva a nagy szeretet jegyében, hogy ott vagyunk, mert legyen együtt minden gyerek, minden unoka, és lehessen ezt hosszan sorolni az ismerősöknek.

                És soha nem merül fel, hogy ne én bumlizzak a félhomályban a gyerekekkel, hanem az egyik fia idehozza őt, ha már tényleg az unokákat akarja látni. És azt mondja, mindenfelé mászkálsz, ide miért nem? Magam mászkálok, gyerekekkel ritkán, és azért, mert örömöm van benne, anyukám, mozi meg szauna meg Milánó, ez meg kínlódás.

                Közben szar, hogy most jutottam el idáig, amikor már segítségre szorul, és szívszorító az állapota, most van az, hogy a magunk boldogulása érdekel, és ezek a terhek és bűntudatok, meg hogy ki mit mond, már nem, és nem akkor, amikor segíthetett volna, igazán, vagy rászólhatott volna az erőforrásban bővelkedő családtagokra, hogy a nagyon nagy cikiben ne pofázzanak, ne felmentéseket keressenek, hanem emeljék fel a seggüket, ahogy szépen és konkrétan kértem. Ehelyett anyósomnak telefonált, de még a nagynéném is, szervezkedett, sopánkodott, kombinált az anyám, idegösszeomlásom okait ötölték ki együtt, hibáztatva, míg én csecsemőt és két nagyobbat menedzseltem, és kórházba rohangáltam busszal, meg hogy én sok pénzt költök (egyébként lófasz a mostanihoz képest, sok pénzt költeni mindenkinek szabad, meg van magyarázva, csak nekem nem, nekem tilos az öröm). Akkor kellett volna konfrontálódni, jaj, most már nem lehet. De akkor csak annyi történt, hogy beláttam, hogy nem számíthatok rájuk, onnan csak akkor jön valami, ha anyám kéri meg őket, azt megteszik, ha én kérek, sose, de nem is válaszolnak. Láthatatlan vagyok, félresöpörhető, mindig az voltam. Ezt eltettem magam, és nem vettem részt többé az álidillben.

                Még az is évekbe telt, hogy átlássam a fiúdédelgető-lánybüntető játszmát. Hogy arra ment ki minden, hogy nekik könnyű legyen, én meg szívjak. Én közönyös némaságban vagy direkt basztatásban értelmes dolgokkal foglalkoztam, nem bulizva, nem pénzt szórva, nem követelőzve elvégeztem kettő szakot egymás után, gyerekszülések közepette, ők meg vakarták a töküket a tévé előtt, kapták és szórták a pénzt, és nekik mindig volt magyarázat, mentség, tálcán behozott ebéd és félrenézés, amikor igencsak zűrös ügyeik voltak. És most a tizenhét éves kori szlovákiai sítábor nekem van felhánytorgatva, de még a nyelvtanfolyam is, és én vagyok basztatva, hogy miért nem spórolok. Bennem nem hittek sose. Anyám szerint ha ordenáré módon zsidóznak és hülyeségeket beszélnek a főtt sonka mellett, keverve pl. az alkotmánybíróság és a miniszterelnök hatáskörét, és leugatnak, akkor arra az a megoldás, hogy 1. én ne legyek gőgös (= tájékozottabb), 2. ne beszéljünk egyáltalán politikáról, legyen béke, gyerekek. És nem az, hogy ne ugassanak le, érveljenek rendesen, tiszteljék a testvérüket.

                Á, szar ez, és csak függetlenedni lehet tőle, és nem, nem fogják megérteni, csak másféleképpen próbálnak manipulálni.

            • lóláb jani, nincs válasz gomb a tiéd alatt, remélem, azért meglátod így. Lilám nincs hogy lehet feloldani, ezen vergődöm én is. Csak azt érzem, hogy valahogy muszáj lenne, mert a szakítás/elzárkózás nem megoldás. Aki szerint megoldás, az még nem csinálja elég ideje, még viszi a dac lendülete. (itt nem az extrém, éheztetős, féligagyonverős, molesztálós történetekről beszélek, csak az úgynevezett “normális” lelki fojtogatásról) De a dac egyszer elfogy, az öregek leépülnek, meghalnak, a halál meg kurva nagy úr. Onnantól kezdve minden teher a tiéd marad, és nincs az a dacmennyiség a világon, ami átsegítene ezen. Nem azért, mert te lennél a hibás, hanem mert te vagy életben. Szerintem valahol erre (lenne) jó az elfogadás, ha tetszik ha nem. Nem azé, hogy jól tette, meg jogos volt, hanem hogy sajna ilyen rohadtul tehetségtelen volt gyermeknevelés terén, és ez jutott. Ezt sehol nem kompenzálja, ha barátnak, munkatársnak, másodfokú rokonnak sokkal tehetségesebb volt, van az úgy, hogy valaki ügyesen rajzol, de pocsék a kézírása.

              De talán, ahogy öregszenek, mintha ők is átértékelnének dolgokat. Talán elkezdenek félni ők is attól, hogy eljön az idő, amikor már minden megváltoztathatatlan.

              Emlékszem egy jelenetre apámmal, amikor gyerek voltam és valamiben erőszakosan lenyomott vagy veréssel fenyegetett? Lényeg, hogy azt ordítottam, hogy nem baj, majd megnövök, és amikor nagy leszek, majd úgy megverlek én téged hogy csak na. Erre nevetve közölte, hogy dehogy fogsz, amikor te megnősz, én csak egy szerencsétlen öreg ember leszek, azt meg már nem vered meg. Biztos poénnak szánta, de sajnos ennél igazabbat tán sose mondott.

              • Nem a dac viszi, akit visz. Hanem az életösztön, hogy meg kell szabadulni a vámpíroktól. Meg annak a felismerése, hogy nem a te felelősséged!

            • Köszi a választ, Matifa, elgondolkodtam rajta. Zsigerből persze nekem is az jön, hogy nem kéne totálisan megszakítani a kapcsolatot, viszont most úgy festenek a dolgok, hogy évi néhány rövid, semmitmondó (vagy épp földbedöngölős, mert ilyen ritkán hívom őt) telefonbeszélgetésnél többre nem biztos, hogy hosszú távon képes vagyok. De mi értelme az ilyen kapcsolatnak. Kezdem azt gondolni, hogy olyan szülővel, aki nem lát meg belőlem semmit, aki sorozatosan megaláz, aki mellett sokszor egy kupac sz@rnak érzem magam, pusztán illúzió az, hogy a szülő-gyerek kapcsolatnak van értelme és fontossága. Hogy a szülő-gyerek viszony ilyen esetekben nem több egy üres váznál, és csak a társadalmi beidegződés harsan fel az emberben, amikor megpróbál még kihozni ebből valami olyat, aminek köze lehet a szeretethez. Nem látok éles határvonalat az én esetemnél a tettek szintjén nyilván sokkal durvább, éheztetős-molesztálós sztorik és „az anyagi minimumot hoztam ugyan, fizikailag sem bántalmazok, de egyébként ott rúgok bele a gyerekembe, ahol érem” között. Soha az életben nem választanék barátnak vagy társaságnak olyan embert, mint az apám, és sajnos azzal is számot vetettem magamban, hogy én magam, lényem veleje nem fontos az ő számára, nem ismer, nem szeret igazán, csak követelőzik azon az alapon, hogy a szülő-gyerek hierarchiában fölöttem van. Ezért mondom, hogy illúzió, önbecsapás, naivitás volt a részemről, hogy hittem a mi szülő-gyerek kapcsolatunkban. Ezért vagyok szkeptikus, hogy meg lehet-e egyáltalán oldani az ilyet, hogy aztán ne legyen rossz a lelkiismeretünk. Hogy kihozható még az ilyenekből valami megnyugtató végű történet.

              Éva, durva.

    • Szerintem egyoldalúan pont nem úgy tudod levetni, hogy megpróbálod meggyőzni, hanem úgy, hogy leszarod a véleményét, ha kell, akár megszakítod vele a kapcsolatot (vagy legalább annyira csökkented, hogy ne tudjon hatni a lelkedre). Tudom, hogy ez baromi nehéz, a kapcsolat megszakítása is, meg könnyű mondani – nekem ilyen élményem a szüleimmel, testvéremmel nem volt. De az egyoldalú, az ez szerintem.
      A családállítás viszont ebben, hogy egyoldalúan tudj lépni, hát enyhén szólva pont ellenjavallt. A dráma viszont segíthet ilyesmiben, láttam.

        • Mert pont azt mondja – mivel Hellinger überpatriarchális-gerantokrata-klerikális elvein alapul -, hogy a családdal, de pláne a szülőkkel ki kell egyezni, nem elvárni, megbocsátani, stb. Ne legyenek elvárásaid, értsd meg ŐKET.

          • Ez annyira nem… És hagyjuk már a Hellingert, az egy dolog, hogy ő milyen ideológiát rakott a rendszerállítás mögé, az ő elméleti faszságai egyszerűen nem érvényesülnek az állításokban. Szívesen beszúrnék ide pár idevonatkozó linket, de nem lenne túl etikus. Mindenesetre, maradjunk annyiban, hogy ez másképpen van. Bocs 🙂

            • Linket ne szúrj ide, de a téma érdekelne. Hallottam már jót is a családállításról, de összességében aggályosnak tartom másért is. Konkrétan azért, mert csak egy terápia részeként tartom biztonságosnak, de amennyire tudom, rendszeres, hogy az állítás során kapott tapasztalatokkal, felismerésekkel magára hagyják a pácienst. Ráadásul arról is hallottam, hogy helyenként családállítás címszó alatt a családállító instruál – ide állj, oda állj. Persze ez utóbbi asszem egyszerűen az állító hibája, tévedése, hasonló hibákat a drámában is csinálnak egyes vezetők. Az is bajom – nem a módszerrel -, hogy félek, nincs elég alapos minőségellenőrzés mögötte, magyarul lutri, de erről szívesen hallanék.

            • blaci200 🙂 Bocs, most magamnak válaszolok, de tulképpen neked, csak nincs lejjebb hely.
              Igaz, az ortodox verzióban részben semmit sem tudnak előlegben a kliensről, részben az utógondozás sem megoldott, holott szükséges lenne. Az viszont, ha jól emlékszem, az ortodox szabályrendszerében is benne van, hogy diagnosztizált pszichés megbillenések esetén csak pszichiáter/pszichológus vezetheti az állítást (ill. saját terapeuta jelenléte kell). Egyébként pedig személyiségzavarok stb “kezelésében” a rendszerállítás nem kompetens. Lehet állítgatni, de nem lesz eredménye, és iszonyat zűrzavar van a térben. Minőségellenérzés sincs, de csak azért, mert ez “szürkezóna”, értsd, nem hivatalosan elfogadott terápiás módszer, tehát űzheti boldog és boldogtalan. Ezért is kell nagyon alaposan megválasztani, hogy hova mész el.
              Van egy hely, ahol összeírogattam a tudnivalókat, kfejezetten azzal a céllal, hogy az új, és rendszerállítós szempontból szűz kliensek előzetesen tájékozódhassanak. Nameg, a saját kényelmességem miatt is, hogy ne kelljen minden alkalommal ádámévától kezdenem. Ha tényleg érdekel, szívesen elküldöm a sorozat linkjeit priviben. Nem reklámból, hanem csak azért, mert érdeklődsz, és ha kritikát akarsz megfogalmazni, legyen a tarsolyodban muníció. 🙂 Üdv.

              • Köszönöm, a sorozat érdekel, a címem gyakorlatilag nyilvános itt: nickem kukac gmail. És hát pont le is írtad, hogy a lényegben nagyot nem tévedtem. Magát a módszert, mint diagnosztikai és részben korrekciós módszert nem fikázom, van némi hasonlóság a pszichodráma szociometriai módszerével, a szociális atommal. A problémáim azok, amiket te is írtál.

          • Rendben, akkor a blogtulajdonos engedélyével. Előre bocsájtva, hogy Hellinger nagyon sok gondolatával nem értek egyet, másoktól a hátam is borsózik. Amiről a bejegyzések szólnak, az a rendszerállítás azon irányzata, amiben én szocializálódtam, de, természetesen, nem én találtam ki.
            http://humaszt.blogspot.hu/2014/09/amit-strukturalis-csalad-es.html
            http://humaszt.blogspot.hu/2014/09/amit-strukturalis-csalad-es_5.html
            http://humaszt.blogspot.hu/2014/09/allitasleiras-amit-strukturalis-csalad.html
            http://humaszt.blogspot.hu/2014/09/amit-strukturalis-csalad-es_11.html
            http://humaszt.blogspot.hu/2014/10/amit-strukturalis-csalad-es.html
            http://humaszt.blogspot.hu/2014/11/a-munder-becsulete.html

            Ui: Nemtom, észrevettétek-e, hogy Freud Zsiga beköszönt nálam az előbb, amikor azt írtam “minőségellenérzés” 😀

    • Én megszakítottam a kapcsolatot, nem árulok el semmilyen információt, amit meg kikombinálnak, az nem érdekel, és dacosan és csakazértis megerősödtem, önmagamból indul a definícióm, senki másból. Mindenki más, a visszajelzés, a reakció csak adalék, magunkat kell láti, tudni, szeretni erősen. És eljő a frusztráció nélküli lét, és felszabadul egy csomó energia, telik nagyvonalúságra, és nem húz le többé senki sem. Azt a mondatot csak én mondhatom, amit ők nem. Mindenkinek ajánlom A belső gyermek könyvet és módszert. Sajnos, a terapeutám, aki űzte, meghalt.

      • Mindenkinek más a megoldása. Ahogy azt említettem, nekem csak kisebb buckákat kellett lecsiszolni, és motivációm is volt hozzá, hiszen a szüleim mindig szerettek, támogattak, hagyták, hogy csináljam a dolgom, és nyugtatgatták magukat, hogy ez egy ilyen gyerek, ennek fejjel kell menni a falnak, hogy tanuljon, hát hadd tegye. A legjobb, hogy marha sokat tudunk röhögni magunkon, a közös és egyéni hülyeségeinken úgy, hogy senkinek nem fáj, senkit nem bánt.. De bőven láttam olyan szülőket a praxisomban, akikhez semmilyen módon nem tudnék viszonyulni. Nekem szerencsém volt, ennyi.

    • Nehéz ügy. Saját tapasztalataim:
      Én ugyan már 17 évesen felismertem, hogy ha nem válok le tudatosan anyámról, akkor ő örök életemben kontrollálni fog, és még most is dolgoznom kell vele (37. év küszöbén), de egyre jobb.
      Egyre messzebb kerültem tőle a tanulmányaim miatt (középsuli, fősuli), és egyre jobban ráláthattam a valódi magamra, de ekkor sem sikerült szabadulni a bennem szűkölő valamitől, ami lúzerségre kárhoztat, és a legnagyobb sikereim közepette is epés melankóliát éreztem büszke öröm helyett.
      A legmélyebb pont, depi a gyerekeim megszületése után következett. Bevetettem én ugyan mindent, elszánt voltam és tudatos, hogy ezerszer jobban csináljam mint ő, de be kellett látnom, hogy amint elfáradtam, vagy homok került a gépezetbe, azonnal összeomlottam és reflexszerűen csak úgy ömlött belőlem a sok gyereknyomorító sz@rság, amit annak idején anyámból jött, és amit pedig rüheltem gyerekként én is.
      Állandóan az lebegett a szemeim előtt, hogy mi van, ha nem tudom jobban csinálni, és elcseszem a gyerekeim életét, ahogy anyámék a miénket.
      De ekkor jött az igazi elszántság is! NEM AKAROM HAGYNI, hogy olyan kapcsolatom legyen nagy korukra a gyerekeimmel, amilyen az enyém anyámmal, és úgy érezzenek irántam, ahogy én iránta.
      Rengeteget olvastam, kutattam nyitott szívvel, majd bele őrültem a sok módszerbe, de ami a sokéves harcaim alatt átment a rostán az a helyes önkép megtalálása, kialakítása, az ÉN-határok kijelölése, és annak megértése, hogy én csak a saját boldogságomért lehetek felelős, amit ha megtalálok, akkor a gyerekeimnek is csak ezt tudom átadni, és akkor tettem a legtöbbet értük is, nem csak magamért.
      A másik fontos felismerésem, hogy ott kell sebet kötözni, ahol sérülés van. És ha ez gyermekkori, akkor ott. Ha a bennünk élő gyermek szűköl, és szeretetlenségtől szenved, akkor odáig kell visszamennünk. (Alap mű ehhez John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz – A bennünk élő gyermek felfedezése)
      Nehéz olvasmány és rögös út, de ha ott sérültünk, akkor nem tudunk addig tovább lépni, míg ez nem kezd el gyógyulni.
      Nekem sokat segítenek a saját gyerekeim is ebben. Ha sikerül olyan anyjuk lennem, amire én vágytam volna, az engem is tud gyógyítani, és ez nagyon jó érzés tud lenni. De legalább annyira el tud önteni a büszkeség attól is, ha mégis hibázom, igazságtalan vagyok, azt ott helyben fel tudom ismerni, és bocsánatot tudok tőlük kérni. És ők láthatják, hogy VALÓBAN bánom, mert nem voltam korrekt. (Ezt én soha nem kaptam meg a szüleimtől, ezért nagyon fontos nekem!)
      Harmadik tapasztalat, hogy nem kell félni (szakmai) segítséget kérni, de nagyon nem mindegy, hogy kitől! Egy rossz “segítség” többet árthat, mintha inkább “úgy” maradtunk volna.
      Ha látom a határaimat, korlátaimat, akkor nem jelent gondot a segítségkérés, akár magamnak, akár a gyerekeim részére.

      Amióta erősödöm, azóta anyám játszmái sem úgy hatnak rám. Tudom, hogy ÉN ki vagyok, hogy mik az örömeim, és nem hagyom, hogy elrontsa. Ha már végképp nem bírom tovább pl. egy családi eseményen, akkor inkább elvonulok a gyerekekkel játszani, miközben tudatosítom magamban, hogy mi zajlott le, és mi az én álláspontom és miért nem hagyom magam. Az anyám 60. szülinapján ez remekül sikerült! A recept annyi volt, hogy megkérdeztük a tesóimmal (akikkel mind szenvedünk anyám örök mártírságától), hogy minek örülne igazán (mivel mindig az a mantrája, hogy mindenki leszarja, hogy neki mi a fontos). És ő sorolta a sok hajmeresztő ötletét, mi meg a tesók megbeszéltük, hogy mindent úgy csinálunk, pár órát kibírunk. És anyám annyira el volt foglalva a saját fontosságával, örömével, hogy azóta is ezt tartja élete legszebb napjának… Én meg nem bírálom, ha ő így és ennek örül, az nem minket minősít, mi pedig a tesókkal, sógorokkal, gyerekekkel úgyis jól elvagyunk mindig.

      Lobogómra ezt tűztem: Ha nincs elvárás, akkor nincs csalódás sem!

  4. Régi ismerőssel futottam össze nemrég, ezer éve nem találkoztunk, pár óra alatt dióhéjban elmeséltük egymásnak az elmúlt tíz évet. Ő mondta a négy gyerekéről: 1. vörös diploma, oktv nyertes, hétnyelvenbeszél, vele szoktunk büszkélkedni. Most, hogy már elköltözött, kezdünk egész jól kijönni egymással. 2. Vele idén megpróbáljuk az érettségit. Lehet, hogy jövőre is. De ahová belép, tíz perc múlva mindenki imádja. 3. Kiállítások, koncertek, és nem ő nézi/hallgatja, hanem őt nézik/hallgatják. Ja hogy tanulni? Na, azt nem. 4. Izé… majd kialakul. Ha nem, veszünk neki egy trafikot. (Bár manapság már az se életpálya… : ) Viszont mindent elintéz, idegen helyen is, nyelvtudás nélkül is, felnőttek helyett is. Ja, a nagytestvéreinek is.

  5. Na jó, ez most feszít, valahova le kell írnom. A barátnőmnek nem mesélem, mert az ő anyukája már meghalt, és ezért érzékeny neki a téma.
    Az én anyám sose látott engem. Nem dicsért, nem tudott rólam semmit, nem terelt, nem védett meg, nem látott el tanácsokkal.
    Ma ott tartunk, hogy nem akaródzik felhívni telefonon sem, mert mindig csak panaszkodik, energiavámpír, mindenki hülye. Szerencsére messze laknak. És pár napja azt írta nekem a face-en (mert ott éli életét nyugdíjas korára), hogy nem tudja, mit cseszhetett el, hogy ennyire le sem szarom, pedig ő becsülettel felnevelt és mindent megtett értem “a legjobb tudása és lehetőségei szerint”. Hát, anyukám, akkor nagyon kevés volt a legjobb tudásod, amennyire én emlékszem, a nagymamánk nevelt fel minket gyakorlatilag.
    Még nem válaszoltam neki. Nem tudok mit. Mit lehetne…?

    • Például pont ezt: “Hát, anyukám, akkor nagyon kevés volt a legjobb tudásod, amennyire én emlékszem, a nagymamánk nevelt fel minket gyakorlatilag.” Persze tudom, mi lenne ebből, én se biztos, hogy meglépném… De az sem jó, ha meghagyjuk őket abban a hitben, hogy semmiben sem hibáztak. Nekem azóta vannak ilyen gondjaim anyámmal, hogy megszülettek a gyerekek, főleg az első, de benne azért fel-felrémlik, hogy ezt vagy azt másként kellett volna, sőt, egyszer már be is vallotta:-)

      • Szerintem nem a gyerekek dolga, hogy a szülők (hamis) jóérzését biztosítsák. Tetszettek volna kevesebb hibát elkövetni akkor, vagy legalább most szembenézni azokkal a hibákkal.

      • Nem lehet, sajnos beteg, ezért Tekintettel Kell Rá Lenni.
        A mama egyébként anyai nagyanyám volt, anyu mindig is utálta, a viccbéli anyós-meny viszonyt róluk mintázták.
        Amúgy meg a családunkban nagy hagyományai vannak a szőnyeg alá söprésnek és elhallgatásnak. Én már rángattam meg néhányszor az oroszlán bajszát, de rá kellett jönnöm, nem érdemes.

        • Esetleg annyit lehetne, hogy írja meg ő, hogy mi volt az a legtöbb minden, te meg azt, hogy mit szerettél volna. Aztán vesse össze. Nem tudom… hülye ötlet, csak engem ilyenkor elkap a harciláz. Annyival tudom csak vigasztalni magam, hogy valóban sikerül/-t másképp nevelnem nem egy gyereket, ahogy ő anno tette. Nekem ez nagyon nagy elégtétel. És fogalmazom a válaszaimat (sajnos még mindig utólag) a sablonos szapulásaira. Egyszer majd idejében meg is fogom neki mondani. Tuti!

    • Van ez a szlogen: “Miért nem tartasz jó anyának, hiszen én mindent megtettem érted? Elláttalak, gondoskodtam rólad, mindig volt tiszta ruhád, uzsonnád meg zsebpénzed.” Aki így gondolja, nincs vele mit tenni, mert fel se fogja, hogy lelki szükségletek is vannak a világon. Biztos ő is ezeket hiányolta, és eszébe se jutna, hogy jó lett volna neki is, kapni is és adni is. Ő tényleg megtett mindent, amit tudott, és nem fog tudni mit kezdeni azzal, hogy neked többre lett volna szükséged.

    • Apámmal volt hasonló a helyzet.
      Állandó kritika. Jövőmmel kapcsolatos rettegésben tartás gyerekkoromtól kezdve. Szinte semmiben nem segített, egy gyakorlati tanácsot nem adott. Ellenben gyakran fenyegetett, mindig a hibáimat kereste, betegesen kritizálta az elképzeléseimet, lényemet. Nagyon fájt amikor: “majd pont te…” stílusban reagált a terveimre mások előtt. Olyan volt mintha kitépték volna a szívemet.
      Amíg nem kezdett félni tőlem addig fizikálisan is megtorolta a nem “szófogadó” viselkedésemet. Önzés volt minden mondata, cselekedete.
      Ha tett valamit értem, azt muszájból, utána legalább 10-szer felemlegetve.
      Diákkoromban pénzt száját húzva odaadta, minden héten megkérdezte, hogy biztos hogy kell ennyi? Pedig volt annyi, nem éltünk rosszul, nem azon a pénzen múlt a létezésünk.
      De hogy egy híradót a napi 4ből ne lásson? Csak azért, hogy 3 kilométerre elautózzon a buszmegállóhoz jeges szeles időben? Na, azt nem.
      Szólj anyádnak.
      Néha szóltam. Néha gyalogoltam. A gyaloglás nem fáj. Nagyon sokat gyalogoltam életemben. Az fáj, hogy szinte elmebeteg módon várta, hogy hibázzak. Hogy elmondhassa: “Ő tudta”. Hogy folyamatosan elárult és alázott mások előtt. A szememben egy nulla. Pedig egyetemet végzett ám, ahogy Éva írná.

      Nem vagy magad.

  6. Nagyon sok minden jutott most eszembe erről (köszönöm), de majdnem mind szomorú dolog (hogy a franc esne beléje).

    Nekem a nagyanyám ilyen, és az az évtizedes megfigyelésem (és anyámé), hogy egyszerűen az ő valóságában te olyan vagy. Persze, hogy nem lát téged, az ő valóságában ő elképzelte rólad, hogy te milyen vagy, és hogy ez köszönőviszonyban sincs a te valóságoddal, az őt nem érdekli. Egyáltalán nem érdekli. Meg panelekben gondolkodik. Egy jó ember/gyerek ilyen/olyan. Aztán ha az ő valóságával ütközik a tied, akkor van baszogatás. Te miért nem vagy ilyen/olyan?

    A másik megfigyelésem, hogy anyám korosztályában, meg afölött, halovány segédfogalmuk sincs a szeretetről, meg hogy hogy kell szeretni. Márpedig hogy is lehetne, ha őket is úgy nevelték, hogy a szeretet=baszogatás (ő jót akar!), valamint megfélemlítéssel (pofon), megszégyenítéssel rendszabályozták egész életében? A másik dolog, amit megfigyeltem, és ez is lehet baszogatás alapja, hogy magukat az anyákat is baszogatják, hogy miért nem ilyen-olyan a gyerek, vagyis az anyán keresztül jut el mások baszogatása hozzád, és nyomorítja meg az életedet, és a kapcsolatotokat. Nálunk például nagyanyám születésem óta azt hajtogatja anyámnak, hogy nem szeretitek azt a gyereket, azért kövér és nyomorult (merthogy a szeretethiány miatt eszik sokat, olvasta egy ezomagazinban). Nem csoda, hogy anyám egész életemben azért baszogatott, hogy miért vagyok ilyen kövér és nyomorult, ne legyek már ilyen, legyek inkább karcsú, meg virágzó, meg istenfasza. De úgy nehéz megfelelni a vágyképének, hogy kurvára nincs pozitív megerősítés, meg dicséretek. Azokban az időkben még nem írtak le olyat könyvekben, hogy ha azt mondod egy gyereknek, hogy szar, akkor az nem fogja a gyereket motiválni a nemszarság elérésére, hanem ő elhiszi neked, hogy ő szar. És kurvasok terápiába kerül, mire tudatosítja magában, már felnőttként, hogy tévedtél.

    Mikor elköltöztem otthonról, és találkoztam olyan emberekkel, akiknél úgy éreztem, szeretnek és elfogadnak teljes valómban (és még tetszik is nekik! Érted ezt? Látnak téged, és tetszik nekik, amit látnak! Hát hány embernek van ilyen szerencséje?), azután kezdem utánaolvasni ennek a szeretet dolognak. Mi is ez, hogy is kell csinálni? És egy idő után elkezdtem átnevelni az anyámat (ez milyen röhejes már?), hogy tudjon úgy szeretni, ahogy nekem szükségem van rá, és az átnevelés közben valahogy ő is megnyugodott, és nem görgeti tovább a baszogatáslavinát. De az én anyám figyelt rám, és kíváncsi volt az igényeimre. Ezt az átnevelést például nagyanyámmal nem lehet eljátszani, és nem azért, mert öreg, hanem mert kurvára nem érdeklem. Ha azt mondom neki, hogy ne mondjon még egyszer ilyet, mert bánt engem, akkor azt mondja, hogy mit húzom fel magam ilyen csekélységeken, ez neki nem ügy. Ha ő nem háborodna fel ezen, akkor nyilván aki felháborodik, az hülye. Most azt csinálom, hogy minden alkalommal, mikor köcsög, rögtön üvölteni kezdek. Már nem mer köcsög lenni (ergo megfélemlítem, hát ez is csodás dolog ám). Apámmal nem tudok mit kezdeni, mert őt sem érdeklem, csak kellék vagyok a kötelező kis életében. Ha tehetem elkerülöm.

    Arra egyébként miért nevelnek minket, hogy hibázni nem szabad, és ha hibázol, akkor úgy ahogy vagy, szar vagy? Annak is nekem kellett utánajárnom, hogy ez nem így van, de még mindig nem sikerült telepíteni a szoftvert.

    • “ha hibázol, akkor úgy ahogy vagy, szar vagy”
      Én azon döbbenek meg, mikor kedves ismerőseim, akik azt gondolom, tuják, hogy szeretem és tisztelem őket, így reagálnak, ha azt mondom, hogy eztvagyazt nem jól csinálták: igen, tudom, hogy szar… (hülye, béna, stb.) vagyok. WTF? Nem ezt mondtam, nem is gondoltam, klassz ember vagy, jó anya, mittudomén. Ezt az EGY dolgot (meg időnként persze nyilván mást is, hát ember vagy!) elrontottad. Mi ez, hogy aki nem tökéletes, az szar? Hát akkor mindenki szar, mert tökéletes nincs.

      • Laci a számból vetted ki a szót! A barátom tök ilyen és a szüleim is. Ha mondok valami észrevételt, hogy nem értek egyet ezzel vagy azzal, vagy ezt szerintem másképpen kellett volna csinálniuk, azt gondolják, őket ócsárolom.
        A barátom ebben az élen jár. Azt gondolja nem becsülöm, tisztelem a munkáját, mert pár dolgot megjegyeztem, na meg a gyerekeivel kapcsolatban is. És ő akkor egy nagy szar. Mondtam, hogy én soha sem mondtam ilyet és nem ezt gondolom róla!
        Ez szerintem a magyar társadalom kulturális, történelmi múltjából is ered. Soha sem dicsérték, biztatták az embereket, hogy “valósítsák meg az álmaikat”. terelték őket mint, a birkákat.
        Foglalkozom tanulás módszertannal, és olvastam egy tanulmányt a magyar és külföldi nyelvtanulókról. A külföldiek arra fókuszálnak, amit már tudnak, hogy de jó már ezt is tudom, a magyarok meg állandóan arra mit nem tudnak még.
        És ezért nem mernek, merünk megszólalni idegennyelven. Nem fejlődünk, mert mindig ismétlünk és nem merjük kicsit magasabb szinten folytatni a nyelvtanulást. Köztudott, hogy nyomják az idióta nyelvtant, a beszédgyakorlást meg háttérbe szorítják. A szinkronizált filmeket is csökkenteni kellene.

        • Ami megdöbbentő, hogy ezek még csak nem is játszmák sokszor, nem megsértődik, és úgy tesz, mintha te egy érzéketlen vádaskodó dög lennél, vagy éppen vigasztalásra kezd várni, hanem nekiáll komolyan szégyenkezni, egyszerűen valóban szar alaknak tartani magát. Van persze a másik is, ez az exem módszere (volt), hogy persze, tudom, te mindent jobban tudsz, te vagy a tökéletes, stb. tehát a játszma – de amit írtam, az nem ez.

          • Laci ez pont így van nálunk is. Az úraháznál megsértődik, ha megkérem, hogy a szemetet ne a kijárat melletti asztalkára rakja, lerágott csont, száraz kenyér, sajthéj, ilyesmik, henem legyen már szíves tegyen meg még egy lépést és vigye ki a macskának. Mert különben bejön az egér. Na erre tegnap ő csak szólok, hogy megint van egér! Én: a cicának szóljál, vagy vidd ki, mert már megfogta az egérfogó. Kivitte, de csak nem tanult. Est szalonnahéjat találtam ugyanott, fogpiszkáló beleszúrva. Hát csoda-e, hogy sárkány-e vagyok?

          • “Van persze a másik is, ez az exem módszere (volt), hogy persze, tudom, te mindent jobban tudsz, te vagy a tökéletes, ”
            😀 Totál ugyan ez.

            • Ja! Hú, az a kapcsolat tekintetében nagy gáz. A másik eset az könnyebben javulhat, hiszen legalább téged nem okol, és lehet – pláne párkapcsolatban – segíteni rajta azzal, hogy legalább tőled megkapja a támogatást, elismerést, felismerheti, hogy nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy szerethető legyen. De ha játszmázik azzal nehezebb kezdeni valamit. Ilyenkor rohadt nehéz elfogadónak lenni, pedig persze ugyanúgy arra volna szüksége, hogy megérezze, hogy szerinted ő valójában rendben van. És ezt – ha jól sejtem, vagyis erre emlékszem – gyakorlatilag folyamatosan, mintha a terapeutája lennél.

            • Szerencsére felismertem ezt és elmagyaráztam neki, hogy szó sincs erről. Kértem, gondolkodjon el mi okozza, hogy egyből a személye elleni támadásnak veszi az ilyen észrevételeket. Próbáljon meg másokkal szemben is ilyenkor tárgyilagos lenni, és ne érzelmileg megközelíteni.
              Sokat változott, de tényleg olyan, mintha terapeuta lennél. Fárasztó, és ha nem változott volna, biztos nem csinálom ezt évekig.
              Valamiért egyik ember képes önmagát ilyen téren fejleszteni, tanulni, odafigyelni a gondolkodására, valaki pedig nem. Szerintem ez is egyfajta igény,másrészt meg önbizalomhiány, múltbéli sérelmek, amit nem tud lezárni.

            • Ezek, amiről itt beszélgettek, szerintem tipikus önbecsülési hiányosságok. Nekem is van, én is rögtön a személyem elleni támadásnak veszem a kritikát, és a férjem is. Borzasztó. Én már egyre jobban tudok vele élni, de magammal szemben iszonyú maximalista vagyok, mert félek, hogy ha valamit nem jól csinálok, akkor letolnak, és összemegyek. De már egyre jobb. Ha az uramat emlékeztetem azokra a dolgokra, amiket megbeszéltünk, de elfelejtett, azonnal támadásnak veszi és közli, hogy nem vagyok a főnöke. WTF?

        • Bocs, most bevallottam kukacoskodó leszek, don’t hate me!

          “Foglalkozom tanulás módszertannal, és olvastam egy tanulmányt a magyar és külföldi nyelvtanulókról. A külföldiek arra fókuszálnak, amit már tudnak, hogy de jó már ezt is tudom, a magyarok meg állandóan arra mit nem tudnak még.”

          Mi ez a “külföldi”? Ez olyan “bármi, csak magyar ne”-dolog?
          Ukránok, örmények, szerbek, svédek, chileiek, izlandiak, máltaiak?
          Mindenki, csak mi nem? Csak mi vagyunk gázosak?
          Bocs, de ne már…!

          • De látod, te is megsértődsz. 🙂 Nem szabad a szívünkre venni ezt, hanem inkább okulni kellene belőle. Nem gázosak vagyunk, hanem rossz az “örökség”. Rosszak a szokásaink, a szemléletünk, bizonyos módszereink. Ezeket tudomásul kellene venni és nem siránkozni, hanem változtatni ezeken.
            Általában a 2-3 hetes külföldi angol nyelvtanfolyamokon (Anglia, Ausztrália, Kanada, Írország, Málta) bukott ki . Olaszok, spanyolok, törökök, görögök.
            A többi népcsoportról nem nyilatkozom, mert nem végeztem kutatást.
            Ezt az észrevételt a nyelvtanárok mondták, gondolom nem véletlenül. Valamint személy-személy között is van különbség.
            Nem véletlen a magyarok önbizalomhiánya. Először az iskolában, majd a munkahelyeken megy a terror.

      • Igen, nekem is pont ez a bajom, és tudom is, hogy ez rossz szocializáció. A héten például rosszul állítottam be az egyik műszert a munkahelyemen, és utána a kollégám lebaszott, hogy ne csináljak többet ilyet, meg figyeljek oda. Nekem meg tök rosszul esett, hogy lebaszott, mikor ez csak egy nyomorult (figyelmetlenségi) hiba volt, és utána egy darab szarnak éreztem magam, inkompetensnek a munkámban, és az életemben. Emiatt rohadt dühös lettem, majdnem üvöltöttem a kollégával, hogy ne merészeljen kioktatni, mint egy kisgyereket, meg megszégyeníteni egy faszság miatt. Mert ez itt a probléma, hogy vétesz egy hibát, valaki rádszól (jogosan, hogy figyejjé má vazzeg), és neked nem a fejlődési lehetőség jut eszedbe, hanem az összes olyan élmény az életedben, amikor a hibádért megszégyenítettek. Hogy a francba lehet ezen változtatni???

        Oktatok diákokat is, és mindegyik ugyanezt csinálja, ha hibát vét, vagy nem tud valamit: De hülye vagyok, hogy lehetek ilyen hülye, még ezt sem tudom, de szar vagyok. Én meg nem győzöm mondani, hogy nem vagy szar, gyakoroljunk egy kicsit még önostorozás helyett.

        • Azért az, hogy lebasznak, meg az, hogy normális hangon elmondják, hogy hibáztál, nagyon más! A lebaszásnak pont a célja, hogy szarul érezd magad.
          Az oktatás: hehe, terápiás terápia – neki segítesz, de neked is használ, remélhetőleg.

          • Laci szó szót követ. 🙂
            Igen pontosan. Én is ezt szajkózóm. Nem az észrevétellel van a baj, hanem hogy mikor és hogyan mondod!
            Nagyon-nagyon figyelek arra, ha valakivel bajom van, akkor mindig félrehívom és nem mások előtt szidom le. Még a gyereket sem.
            Az pedig nagyon rossz főnök és nem vezető, aki a kollégák előtt bassz le valakit.
            De ahogy fent írtam, ez magyar örökség.

            Chiaki ilyen szituációban szerintem szólhatsz, nyugodt hangon, tárgyilagosan, hogy elnézést a hibáért, de kéred, hogy a jövőben emberi hangon tegye meg az észrevételét és ne a munkatársaid előtt szégyenítsen meg. Ha így történt.

        • Chiaki javaslom neked Kerner Tibor Sziklaszilárd önbecsülés című könyvét.
          Ebből egy rövid idézet:
          ” A magyar ember -sajnos- vagy passzív (áldozatként tekint magára), vagy agresszív (fellázad és erővel akarja érvényesíteni akaratát). A jó megoldás az arany középút lenne, de ezt tanulni kell.”

        • Ez állítólag egy tipikus önvédő jelenség. Ha lebasznak, akkor gyorsan összehúzod magad, és elkezdesz mea culpázni, meg magadat kisebbíteni, mintegy eltúlozva azt, amit a másik mondott, hogy elejét vedd a további bántásnak. Jajj igen, igazad van, egy nyomorult balfasz vagyok, kérlek ne rúgj belém többet – és ha szerencsénk van, akkor az illető tényleg abbahagyja.

    • “Arra egyébként miért nevelnek minket, hogy hibázni nem szabad, és ha hibázol, akkor úgy ahogy vagy, szar vagy? Annak is nekem kellett utánajárnom, hogy ez nem így van, de még mindig nem sikerült telepíteni a szoftvert.”

      Chiaki, képzeld, nálam már fut a próbaverzió, kicsit még döcög, de szerintem ha telepítem hamarosan a frissítést, akkor már hasítani fog!

    • “elköltöztem otthonról, és találkoztam olyan emberekkel, akiknél úgy éreztem, szeretnek és elfogadnak teljes valómban (és még tetszik is nekik! Érted ezt? Látnak téged, és tetszik nekik, amit látnak! Hát hány embernek van ilyen szerencséje?),”
      EGY AZ EGYBEN UGYANEZ TÖRTÉNT VELEM!!! És én is ez után kezdtem el gondolkodni és elhitetni magammal, hogy kizárt, hogy én tényleg annyira szar legyek. Nagyon jó lecke volt, azóta is rajtam van ez a páncél. Bár horpadozik, repedezik, de van! 🙂

  7. Írtam az előbb egy szépet és keserűt, majd egyszercsak elszállt a szöveg. Úgy kezdődött az írás, hogy percek óta csak nézem a képernyőt és meglátom rajta a mondatot: mondd csak, figyelünk. És elég ennyi már, hogy elbőgjem magam. Rám?! Aztán még fejtegettem, miért kell kezdeni ezzel valamit. Ezzel az érzéssel, amiről ti is írtok. Hogyan rágja szét a párkapcsolatot, hogyan nem hagy felszabadultan és boldogan élni. Írnék szívesen arról is, milyen terápia, pszichodráma, családállítás mennyit segített, hová vezetett. Hogy a gyerekeimnek én hogyan és mit máshogyan. És ez milyen vigasz. Sok okosság. A lényeg akkor is az, hogy hiába sokkal jobb már, de mégis fáj, nekem is. De jó, hogy itt, most erről is olvashattam és írhattam! Mert figyeltek :-), most éppen rám.

  8. Pár napja láttam a telefonomon, hogy anyukám előző este hívott.
    Jól megijedtem rögtön, mert utoljára karácsonykor beszéltünk, meg a születésnapomon, és az is fura volt – szóval a kapcsolattartás jellege nem olyan, amit a “napi szintű” kifejezés fedne le, na.
    Fölhívtam tehát közepes frászban, hogy mi van; erre ő kedélyes hangon elmesélte, hogy:
    – Ja, az történt, hogy a legkisebb lányom telefonjáról többször is hívták őt (mármint anyukámat), de csak valami elhaló jajgatásféle hallatszott, és valaki annyit nyöszörgött, hogy “segíts”.
    Nem nagyon tudtam mit mondani erre.
    A gyerek azt a telefont úgy fél éve elvesztette; anyukám ellenben joggal hihette (volna, vagy hitte is – nem tudom), hogy az unokája jajgat és kér segítséget valami borzalmas helyzetben.
    Ő erre annyit tett, hogy egy db alkalommal hívott engem, majd amikor nem vettem föl a telefont, akkor annyiban hagyta az egészet. Nem próbálta meg újra; nem írt mélt, és pláne nem utazott három villamosmegállót, hogy megnézze, él-e a gyerek (meg én).
    Amíg… izé… rendben volt velünk minden, és mintacsalád voltunk – papa, mama, jótanuló gyerekek mutogatható fényképeken, cuki kutyák, szép kert, mifene -, addig naponta beszéltünk egymással, és minden ismerősömtől vissza is hallottam, mennyire odavan anyukám az unokáiért, szinte csak értük él, mióta Apukám meghalt.
    Azon gondolkodom, fölhívjam-e, hogy előre tisztázzuk: idén már nem szeretnénk odamenni karácsonykor.
    A fene egye meg, bárcsak igazán tovább tudnék már lépni.

    • Bocs, de ezen most fennakadtam, és nem, nem megy tovább: valaki – feltehetően egy gyerek – jajgat és segítséget kér telefonon, és tudjátok a számot, és van bemérés meg családsegítő meg rendőrség… és senki nem csinál semmit?

      • Ez egy újfajta módszer öregek (nagymamák, nagypapák) átverésére, nemrég beszélt róla a körzeti megbízottunk. Felhívják a mamát, mintha az unoka vagy az unoka barátja lenne, hogy segíts, mama, bajban a gyerek, hozz pénzt, vagy akár a házadba is elmegyünk érte És van, akit így ár lehet verni.

  9. És apu sem büszke rám, mert túlzottan is olyan vagyok, mint ő: álmodozó, szembeköpöm a konvenciókat. Csak míg ő mára megkeseredett és elvesztette az illúzióit, én nem. Szerinte még nem. De majd, meglátod, kislányom…
    Ne lássam meg. Ne kívánjon nekem rosszat.
    Szüleimnek mai napig szívfájdalmuk, hogy nem lettem kutató, akivel büszkélkedhetnének.
    1.) Diplomával olyan pozíciót töltök be, amit középfokú végzettséggel is lehet űzni. És még akkor is megkaptam, ismét én teszek több áldozatot, nem a párom, én utazom naponta többet, de ennek nem így kéne lennie. Az már nem számított, én döntöttem így és egyáltalán nem kényszerből, mert szeretem a helyet, ahol vagyok.
    2.) Nem mentem férjhez, már a lagzival se lehet dicsekedni. Ők még reménykednek abban, ez meg fog változni, én viszont tudom, hogy ez hiú ábránd, nekem így a jó. Nem értek, mi ebben a jó…
    3.) Nincs gyerekem. Az a fránya unoka csak nem pottyan ki. Pedig a korombeliek, a Marika lánya is, és a többi, és a többi! Nem értik a döntésem. Nem akarják. Számukra egy normális nő akar gyereket és szül. Mostanában kényszeredett mosollyal a gazdasági helyzetre és arra fogják, nem adom be a derekam, hogy albérletben lakom. Beledöglenek a racionalizálásba, hogy elfogadhatóvá tegyék számukra az elfogadhatatlant. De leteszem a nagyesküt, titkon azon drukkolnak, nekik legyen igazuk.
    Ha nem jár számukra is értékelhető és értelmezhető gazdasági előny és jólét az életmódommal, akkor szemernyit se ér a szemükben az, jól érzem magam, a helyemen vagyok. A megfeleléssel egy ideje felhagytam, és azt is beláttam, kár abban reménykednem, egy nap meglátnak engem, és valamennyire megértenek.

    Vagy ha értenek is, nem fogadják el. A szemükben az nem olyan érték mint az enyémben.

  10. A nevelődés során felhalmozott sérelmeinket (de legalábbis egy részüket) még akkor is továbbadjuk, ha szilárd meggyőződésünk, hogy mi nem úgy fogjuk, nem úgy, ahogy ők.
    Ha a történteket értéssel kezdjük, és aztán egész életünkben nagyon figyelünk, akkor talán valamit jobban fogunk, és sokat nem, vagy csak másképp rosszul.
    A minták továbbadását akkor értettem meg, amikor (sírni sose látott) nyolcvanéves nagyapám könnybe lábadt szemmel mesélt a gyermekkoráról. Eszes falusi gyermek volt, igen komoly megfigyelésekkel, megvalósításokkal, amiket dédapám tudta nélkül is véghezvitt, reménykedve, hogy majd az eredmény elismeréssel jár. Eredmény lett, dicséret egy szó sem…de dédapám szeme elpárásodott…na erre emlékezett az én nagyapám, mint AZ Elismerés.
    Apaként, amikor anyám egy ismerős kapcsán felvetette, hogy mit tenne, ha ő börtönbe kerülne valamiért, azt a választ adta, hogy ő márpedig többé szóba nem állna vele. Ez nagyon fájt anyámnak.
    Én, amikor elmondtam anyámnak, hogy nagyon hiányzik a családom, mint támogató háttér, megsértődött, és csak annyit mondott, hogy nincs igazam. A beszélgetésünk itt megszakadt, a témát nem hoztuk többé elé.
    Anyám ma is azt hiszi, hogy lázadó kamasz maradtam, és nem érti, hogy nekem mi fáj. Azt hiszem úgy érzi, vádolom, felhánytorgatok, hogy őt bántsam…

  11. A férjemmel mindketten jól szituált, gondoskodó családból származunk, annyi különbséggel, hogy én kevés dolgot tudtam gyerekként úgy csinálni (felnőttként meg kb semmit) hogy annak ne örüljenek, dicsérjenek, vagy kételyeim esetén megerősítsenek, hogy helyes döntést hoztam. férjem meg születése óta semmit sem tud jól csinálni a szülei szerint, ha idegenek kérdeznek róla, csak legyintenek.. Semmit, vagy ha mégis a halvány csíráját mutatják annak, hogy nem teljesen szemétre való amit tesz, akkor is megfejelik egy jobbanislehetettvolna kritikával.

    Ég és föld a különbség a megküzdési stratégiáinkban, meg az eddig jelentkező problémáinkban.
    Borzasztóan sajnálom miatta. Hiába jómódú kertvárosi gyerekkor, és a korlátlan lehetőségek, ez a hiány ordít, még most is, amikor a leválás már rég, tudatosan megtörtént és látja, hogy mi volt.

    Ami legborzasztóbb, hogy a családja már most, a terhességem alatt is kezdi a huhogást pl. örömmel meséljük, hogy a 8. hónapban egészséges, átlagos méretű, X grammos, anyósom rögtön rákezdi, az túl kicsi, nem fejlődik rendesen, mert nem szedek vitaminokat, bezzeg a barátnője gyereke. Következő alkalommal a férjem megjegyzi, hogy milyen érdekes volt, hogy az ultrahangon látszik, ahogy ásítozik a baba, megkaptuk a lebaszást, hogy biztos oxigiénhiányos a magzat, mert nem vagyunk eleget levegőn. Mi lesz itt később?

    Nem engedhetem, hogy a gyerekünket is megnyomorítsák. Remélem lehet ezt ellensúlyozni.

      • Falra hányt borsó. De engem amúgy sem érdekel, maximum jót röhögök rajta. Inkább az aggaszt, hogy ha már most nem tudnak örülni, vagy legalább megjegyzés nélkül hagyni semmit, akkor valószínűleg a gyereknek is nyomja majd. Ezt nem akarom hagyni, mert ahogy olvasom a fenti történeteket, ez a nagyszülőktől is nagyon rosszul tud esni.

    • 10 év tapasztalata alapján nehéz az ellensúlyozás, és szép szóval nem megy, szerintem! 🙂
      Én sem anyámra, sem anyósomra nem bízom rá a gyerekeket már. Egyszerűen azért, mert az egy dolog, hogy én és a férjem tudjuk kezelni a “drágaszülők szeretetét” (anyós: “ha már vendégségbe jöttünk, hozok 2 heti ennivalót nektek” értsd: jó fej vagyok, ÉN jól tudok főzni, nehogy éhen halljatok!; anyám: “akartalak hívni hetek óta, de nem akartalak zavarni, hisz úgyis annyi dolgotok van, és a nővéred /akivel egy fedél alatt élnek, és akivel heti 2-3x beszélek mobilon/ mindig elmesél rólatok mindent” értsd: praktikus vagyok, és lusta telefonálni, nem fontos a személyesség), azt NEM AKAROM, hogy a gyerekeim azoknak a lelki sunyiságoknak, és romboló felfogásnak legyenek kitéve, amitől mi is szenvedtünk.
      Pedig így nincs sok segítségünk a gyerekek körül, és a barátokra kell támaszkodnunk, de inkább ez, mint elveink elleni “szívességek”, önfeláldozó szólamokkal vegyítve…

      Míg kisebbek voltak, addig egész egyszerűen meg mondtuk a szülőknek, hogy ha szeretné még látni az unokáit, akkor ez meg azt mellőzni szíveskedjenek. Mindenki a saját szülőjével konfrontálódik.
      Eddig bevált! 🙂
      (A szép szó, meg a célozgatás csak szarpaszírozás lett.)

  12. Ez nagyon érdekes, hogyan ívelnek át a basztatások generációkon át.

    Néha nem értem, miért olyan nehéz kitörni a megszokottból, és azt mondani: “Én ezt máshogy szeretném csinálni, nem úgy, ahogy azt belémnevelték gyerekkoromban és nem azokat a mintákat követve, amiket LÁTTAM.”

    Talán én is idealista vagyok…? o_O

    • Egyébként nagyon tetszett a poszt, és megint csak telibe – pont ma reggel gondolkodtam el azon, hogy jutottunk Anyámmal idáig (2 hónapja költöztem haza átmenetileg, jövő héten már költözöm is megint): miért jönnek mindig elő ugyanazok a dolgok, sértődések, szófordulatok?? De igyekszem nem vádolni őt, hanem meglátni, hogy ő maga is csak szeretetre vágyik és ő is hozott mintából dolgozik. ez persze nem kifogás, de valahol mindannyian ezen bukunk meg.

  13. Nagyon nehéz ez az anya lánya kapcsolat. Nekem is lehetne jobb. És 2 lányom van. Nulla jó példa körülöttem. Úgy érzem esélyem sincs hogy jó kapcsolatom legyen a lanyaimmal

    • Sokszor érzem én is így, de néha azért megnyugtat, hogy ha két klasszissal jobban csinálom, ha csak egy kicsit javul a helyzet, már tettem valamit.

  14. Siras kerulget.. Total igaz az egesz. Engem sem ismert anyam. Meg csak meg se probalta. 17 eves koromban meghalt. Most 34 vagyok. Mostanra tudtam megbocsajtani mindent. Hogy az apammal,aki alkoholista volt,a fuggo viszonyaban szenvedett. Soha egy dicsero szo nem volt.. Soha nem fordulhattam hozza a problemaimmal. Legdurvabb mikor 13 evesen megjott a menszeszem a mamanal voltunk. Fel orat ultem a wc- hogy most mit csinaljak. Kijottem,szoltam. Erre o:es most en akkor mit csinaljak?? Total elvagta magat. Soha nem fordultam hozza. De 10 evesen engem kuldott a tesoimmal ejjel a mamahoz,mert reszeg apam baalhezott. Meg a bermalasomert is en futkoztam. Nezett a pap,hol az anyad? Meg sorolhatnam.. Miota megszuletett a fiam,tobb volt bennem a duh. Mert a nagy szart probalta a leheto legjobbat megadni.. En a fiammal holtra az ellentetjet csinalom. Hanyszor megbeszeltem volna ezeket vele, ha elne… HA!!!

  15. A nevelődés során felhalmozott sérelmeinket (de legalábbis egy részüket) még akkor is továbbadjuk, ha szilárd meggyőződésünk, hogy mi nem úgy fogjuk, nem úgy, ahogy ők.
    Ha a történteket értéssel kezdjük, és aztán egész életünkben nagyon figyelünk, akkor talán valamit jobban fogunk, és sokat nem, vagy csak másképp rosszul.
    A minták továbbadását akkor értettem meg, amikor (sírni sose látott) nyolcvanéves nagyapám könnybe lábadt szemmel mesélt a gyermekkoráról. Eszes falusi gyermek volt, igen komoly megfigyelésekkel, megvalósításokkal, amiket dédapám tudta nélkül is véghezvitt, reménykedve, hogy majd az eredmény elismeréssel jár. Eredmény lett, dicséret egy szó sem…de dédapám szeme elpárásodott…na erre emlékezett az én nagyapám, mint AZ Elismerés.
    Apaként, amikor anyám egy ismerős kapcsán felvetette, hogy mit tenne, ha ő börtönbe kerülne valamiért, azt a választ adta, hogy ő márpedig többé szóba nem állna vele. Ez nagyon fájt anyámnak.
    Én, amikor elmondtam anyámnak, hogy nagyon hiányzik a családom, mint támogató háttér, megsértődött, és csak annyit mondott, hogy nincs igazam. A beszélgetésünk itt megszakadt, a témát nem hoztuk többé elé.
    Anyám ma is azt hiszi, hogy lázadó kamasz maradtam, és nem érti, hogy nekem mi fáj. Azt hiszem úgy érzi, vádolom, felhánytorgatok, hogy őt bántsam…

  16. Bizony. Nekem is nagyon fájt. Egyszer ki is írtam magamból. Velem ugyan soha nem büszkélkedett, se másoknak, se a fülem hallatára, de kezd rájönni, hogy klassz vagyok. Mindenben segít, megértő, és mostanában már elég egy pillantás, hogy tudja, nem érdemes belefogni a tanácsadásba és a fölösleges kérdezősködésbe. Nagymamának sokkal jobb, mint anyukának. Lekerült róla sok teher és nyugis az élete. Ugyanúgy nem ismer, nem érti a lelkem bugyrait, de legalább már nem mászik rám és nem belőlem meríti az energiát, mert látja, hogy nem lehet.

  17. Nekem nagyon sok gondom volt az anyámmal, amiről írtam is itt már eleget. Ennek ellenére most nincs vele kapcsolatban semmi rossz érzésem – egy pár éve úgy érzem, alapjaiban változott meg a viszonyunk, sokkal jobb és normálisabb. Nem is – nem jobb és normálisabb, hanem mondjuk ki, hogy JÓ és NORMÁLIS.
    Azt hiszem, mindketten sokat változtunk, én sokkal erősebb és magabiztosabb lettem, ő pedig már tényleg eljutott oda, hogy igazán lát engem, és felnőtt emberként kezel. Nem baszogat, nem szól bele mindenbe, nem akar irányítani, nem bírál folyton – ott van és segít, ha kérem, de nekem is több türelmem van hozzá, jobban tudom kezelni, jobban értem őt. Így aztán sokkal többször keresem meg telefonon, vagy keresem a társaságát élőben is – belülről fakadó igényből, mert jól esik vele lenni vagy beszélgetni vele. Anyám egy praktikus és józan gondolkodású asszony, amit nagyon méltányolok benne, ugyanakkor önálló és tevékeny – nem az a fajta, aki a saját frusztrációja miatt, hobbiból basztat másokat – inkább csinál helyette valami értelmeset. Egyértelműen érzem, hogy mostanában tényleg büszke rám.

  18. Az én anyukám gyönge volt és elesett. 10 éves koromban én simogattam az ő zokogástól ziháló hátát, mert apám valami másik nővel hetyegett. Az első 10 évemet nyomasztó félelemben töltöttem, utána felnőtt lettem. Addig csak egy rossz gyerek voltam. Elvette a gyerekkoromat. Elvette a gyermeki énemet. Bántott, manipulált, kisajáított, aztán eldobott. Pedig képtelen kidobni minden mást. Engem leszámítva.
    Az az igazság, hogy nincs bocsánat. Megnyugvás van, de bocsánat? Miért? Elvégre az övé voltam, az ő tudása szerint kellett felnőnöm. Nem tudott jobbat. Állítása szerint. Sokmindenért bocsánatot kért, de általában mindig ott van az “igen de…” a bocsánatkérései után. A grandiózus tévképzetei. ( Hogy de igen is félni kellett apámtól, mert annyit hall az ember olyat, hogy molesztálják a kislányokat. és ezért kellett elmagyaráznia 7 éves koromban, hogy apám hogyan fog engem molesztálni, és mi a teendő.Soha meg nem bízni benne, folyton résen lenni vele, nem egyedül maradni vele, és ha megpuszil, szólni neki. Hogy miért mondta azt, hogy a nagymamám átkokat szór rám, és ne maradjak vele kettesben, mert rámhívja a gonoszt, mert a telefonregiszterében látta a jósnő számát. Hogy az összes tanárom miért gyűlöl engem-mert túl okos vagyok. Hogy ha nem tartom be amiket kér és mond nekem, akkor kurva lesz belőlem, és kábszeres szektatag, akik nem kegyelmeznek, és a legjobb barátnőm is hitgyülis szektás, akitől jobb távol maradni. Mert beránt a szektába.)
    Az én anyukám sajnos nem teljesen ép. Nem tudom mi nem ép nála, de féltem a gyerekemet tőle.
    És nem tudom mit tegyek. Leginkább akkor érzem jól magam, ha kizárom az életemből. Ugyanis nekem amellett hogy nincs anyám, tehát nincs segítségem, nincs gondoskodás, nincs otthon, nincs kötődés, nincs semmi csak az orrot facsargató érzés ami után szépen lassan megjelennek a könnyek, ha az anya szóra kell gondolnom. Nem. nekem még kijutott egy erőszakosan nagymamává avanzsálni akaró, idegesítő lény, akit sajnálok, és akivel borzasztó nagy lelki munkát igényel akár 5 perc eltöltése is. És aki kifejezetten rossz hatással van a gyerekre. Aki az anyám, akivel nem jó semmi, akinek nem jó semmi, akitől persze papíron, meg fejben már rég távol állok, amennyire csak lehet, és ő meg nagyon büszke rám. Mintha mindent neki köszönhetnék, és nem annak, hogy volt annyi esze, hogy megszabadított magától.
    Kötelességem ez? Kell egy ilyen nagymama a gyereknek? Passz.

    • Nem kötelességed. Az érzéseidre figyelj és hallgass.
      Akinek saját legbelső énje az önzés és az érzéketlenség – az előbb-utóbb játszmát alakít ki a közeledésedből. A cél: dominálni, saját ÉN-t erősíteni, ostorozni, bűntudatot kelteni.
      Ezek az emberek nem képesek őszinte örömre, szeretetre. Gyakran nem tehetnek róla, ettől még mérgezőek.
      Ez a berögzült énjük. Mint az oroszlánnál, az hogy ketté harap egy zergét, amikor éhes. Nem rossz, csak éhes.
      Senki nem tud akkora fájdalmat okozni mint egy érzéketlen, sérült szülő. Minden szerelmi csalódásom az idő megoldotta. A szülő, az más tészta.
      Szembenézni azzal, hogy akinek erősítenie kellett volna az folyamatosan alázott és gyengített, hogy nem képes szeretni – baromi nehéz.

      • Annyira bennem van, amit erre mondanak az idősebbek: ő nagyon szeret téged, mennyit tett érted, jót akar, meg úgy aggódik, ha tudnád!

        Innen csak az látszik, amit tudok, tehát a hátam mögötti kibeszélés, sopánkodás (= aggódás) nem számít. Az aggódása kontroll, és úgy szeret, hogy nem kíváncsi rám, és nem örül nekem, csak helyretenne.

  19. Nagyon jól látom, hogy a saját anyám meg anyósom miket cseszett el velem meg a gyerekek apukájával kapcsolatban, de nagyszülőként mindketten segítőkészek, a mi elveinket akár saját meggyőződésük ellenére is elfogadók és betartók, bármikor mozgósíthatók. A saját nagyszüleim is ilyenek voltak, és anyámmal ezt nagyon jól meg is tudtuk beszélni, hogy pl. az ő mostohaapjával kölcsönösen utálták egymást, de attól még nekem szabad szeretnem őt, mert nagyon jó nagypapám volt. Majd nagymamának én is biztos jó leszek.

  20. Tegnap óta keresem a szót, ami leírja, hogy mit érzek anyám iránt.
    Én belefáradtam anyámba.
    Belefáradtam, ez a megfelelő szó.
    Annyira, de annyira sokszor mondta el, hogy neki mekkora teher volt a gyereknevelés, mennyire nem is akart gyereket, és, ha újrakezdené, akkor nem is szülne, blabla…, hogy meguntam, elfásultam, telítődtem vele.
    Nem bírom hallgatni, rá se szeretek gondolni.
    Sok volt anyám, elég volt belőle, de nagyon.
    Nincs mondanivalónk egymásnak, ne legyen a közelemben, ne keressen, nekem nem hiányzik.
    Nem vagyok hajlandó hallgatni a sirámait, hogy ő felnevelt, én meg hálátlan vagyok.
    Nem érdekel!
    Adott volna örökbe, ha ekkora kegy volt tőle az, hogy enni adott, lakhatást, meg ruhát, mert szeretetet nem kaptunk soha.
    Anyám létezik, de alapvetően semmi közünk egymáshoz.

    • Itt szinte mindenki így érez?

      Vagy az érzelmi vakság össztársadalmi probléma?

      Vagy a blog témái vonzzák az érzelmileg sérült lelkeket?

      • Érzelmileg sérült?
        Igen, első olvasásra tényleg sok ember van itt, akinek nem jött össze a Marie Claiers sikeréletút, ahol mindenki élére vasalva fittenfrissen üdén és persze a hábetűs harmóniát a reggeli kávéval bekortyolva csitcsetel.
        A helyzet viszont az, hogy lelkileg minden ember sérül, és csak az ember személyes döntése az, hogy túl akar-e lépni, meg akarja e fogalmazni, esetleg fel meri e vállalni ezeket, vagy tovább olvassa a müller pétert netán elmegy és kizumbázza a feszültséget, vagy jól bezabál éjszakánként.
        Mindenkinek megvan a választása. Én nem érzem magam az anyám szarságai miatt lelki sérültnek, mert az az anyám. Én meg én vagyok, aki mindent megtettem, hogy jó ember legyek, jó lelkű legyek, és tök jó is lettem. Pedig szar is lehettem volna, de nagyon erős voltam már kamasznak is, és megmaradtak a zsigeri erkölcseim, és a sok vihar mellett az ép lelkem, szellemem.
        Én, ha valaki magamról kérdez, azt mondom erős vagyok, és normális, és ép lelkű. Szerető otthont tudtam teremteni a semmiből. Olyat, ahova jó hazajönni. Szeretem a családomat, szeretem azt a nagyon kevés embert akire van időm koncentrálni, és az ő szeretetük, valamint a rengeteg élettapasztalat amit begyűjtöttem, elég bátorságot ad ahhoz, hogy az esetleges gyengeségeimet, rossz élményeimet, rossz gyerekkoromat felvállaljam, sőt egyenesen természetesnek tartom. És nem, nem érzem szükségét csak azért kreálni valami cukormázt, csak hogy nehogy valaki lesajnáljon. Pont olyan lennék mint anyám, és a képzelt élete.
        Pedig hidd el, azok amik velem megestek, akár nagyon trendik és nagyon jólhangzóak is lehetnének, és akár kommentelgethetnék a szexivilágpolgárművészlelkű milfek oldalán is, ha olyanom lenne. Csak én ép lelkű vagyok, és nincs ilyesmire igényem.

        • Valami hasonlóra jutottam én is nemrég: hogy nem akarok anyám közönyének árnyékában élni. Büszke lehetne rám, de ha nem az, hát én az leszek helyette. Na, ehhez persze kaptam támogatást is, mert volt, aki büszke volt először magam helyett is rám.

          Még mindig van, hogy nagyon fáj, de ez van, szerintem ezen nem tudok változtatni. Viszont előre akarok nézni, amíg van rá erőm.

      • Én például nagyon nem érzek így, és remélem, a gyerekeim sem. Örökké hálás leszek a szüleimnek ezért. Én azért szóltam hozzá, mert a környezetemben többen vannak így, de ahogy Éva leírta, úgy senki nem tudta elmondani.
        Szerintem nem mindenki érzelmileg sérült, aki a blogot olvassa, nyilván azok szólnak hozzá, akiket érint.

  21. Sok minden van.
    Elképesztő, amiket itt olvasok, miközben hónapok óta más se jár a fejemben, mint hogy legyen-e saját gyerekem.
    Anyám és apám megbeszélték, hogy akarnak engem. Meg is születtem. Onnantól kezdve pedig egyikük se tudta, mit kezdjen velem. Apám alkoholista volt és meg is halt 12 éves koromban, anyám pedig önbizalomhiányos és munkaőrült. Anyagilag mindent megkaptam, ami elképzelhető. De az én anyám sem látott engem. Eljártunk közösen nyaralni – nem voltak beszélgetéseink. Csináltuk mindketten, ami jól esett, külön. Kiskamasz koromban, amikor magamra ébredtem, amikor a nagy plátói szerelmeim votlak, amikor eltelített a világ megismerése – egyedül voltam, nem kérdezett, nem érdekeltem, csinálta a dolgát. Sírtam is néha, anyu, figyelj rám! Láttam mások anyukáit, néha haza se mentem, mert mások anyukáitól többet kaptam lelkileg. Láttam, hogy például este együtt leülnek vacsorázni. Próbáltam vele, kikészítettem az ételt, nem jött.
    Voltak krízisek, anyámat tönkretette apám alkoholizmusa és a magány, velem üvöltözött. Egyszer 11 éves koromban azt mondta, hogy elege van belőlem, intézetbe ad. Nem felejtettem el. Amikor elsős egyetemista koromban rájöttem, hogy ez nem nekem való, elhatároztam, hogy abbahagyom, és egy fél évet a főiskolára való felvételire tanulással töltök. Azt mondta: akkor kirak a lakásból. Én vagy dolgozom, vagy iskolába járok, különben ne élősködjek rajta. Ezeket nem tette meg… végül készülhettem fél évet, fel is vettek 98%-os felvételivel… a fenyegetés viszont belémvésődött. Akkor már volt egy közép- és egy felsőfokú nyelvvizsgám. Egy “jólvankislányom”-nál többet nem kaptam értük. Ahogy Éva írja, csak az elvárás.
    Nagyon fájt, amikor az első (! igen! több is van) diplomám megszerzésekor mindenki virágot, csokit, karórát, ölelést kapott – én hazafelé a kocsiban azt kaptam anyámtól, hogy na, megvan a diplomám, meddig kell még ELTARTANIA?
    Amikor pár éve komoly fájdalmaim voltak, elég durva betegségek gyanújával, KIABÁLT velem, hogy miért nem megyek dolgozni, mikor leszek már önálló, kitesz a lakásából, ismét. Sírtam, hogy ne tegye ezt velem.
    Most itt vagyok 34 évesen, túl sok-sok csődbe ment párkapcsolaton az elbaszott múltamból kifolyólag, egy nagyon jó családi hátterű, nagyon jóindulatú és engem szerető férfival, és nem és nem tudom elhinni neki, hogy szeret, hogy bízhatok benne, és nem tudom, hogy azért nem akarok-e gyereket, mert nem nekem való, vagy csak azért, mert fogalmam sincs, mit adhatok neki ezek után, hogy így anyám ezt az űrt, ezt a kielégíthetetlen szeretethiányt hagyta bennem, amiből nem tudok adni, mert mit adjak, üres.

    • Hat ne rohanj. Neked most iszonyatosan jo. Elvezd ki, eld at, adj idot magadnak hogy megszokd. Raersz gondolkozni utana is, hogy akarsz-e gyereket. Eletemben a legrosszabb dolgokat akkor csinaltam, amikor azt hittem, jaj jaj most kell dontenem vagy meg tegnapelott, mert azt varjak el. Ha mar ilyen klasszul sikerult az atultetes, varj elott toltsd ki a cserepet, izlelgesd az uj foldet, nem kell azonnal gyumolcsot hozni.

    • Szia. Én nem vagyok te, de átéltem azt, amit te (gondolok itt a “jólvankislányom”-ra és a férfira, akinek alig tudtam elhinni, hogy szeret, hogy szerethető vagyok).

      De eltelt jópár hónap, majd év, majd kettő, és könnyebb lett elhinni.
      Szerintem adj még időt magadnak.

    • Nagy ölelés, ha elfogadod! És igen, én is egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy élvezd ki azt, ami most van! Nem kell sietni sehova.

    • Meg tudod adni. Aki ennyire vágyik a szeretetre, azt nem sikerült még kicsinálni . Sikítani tudtam volna a keserűségtől, amikor ilyen, olyan iskolai oktatásokban megpróbáltak meggyőzni arról- a szerintük tényről-, hogy akinek nem volt, vagy nem megfelelő anyja volt, az nem lesz képes szeretetet adni a gyerekeinek. Kikérem magamnak. Nagyon sok meleg szeretetet, odafigyelést, törődést, kedvességet adok nekik máig. Nem tudom , ki találta ki ezt a hülyeséget, de lassú tűzön sütögetném.
      Ne dőlj be.

  22. Engem valahogy ugy neveltek, hogy tudom hogy okos vagyok, szep vagyok es jo, ertekes ember, a szuleimre mindig mindenben szamithattam. azon igyekszem hogy jo anya legyek. es ezzel egyutt sem jo a kapcsolatom anyuval. szenvedek ettol. szeretnem hogy jo legyen es o is szeretne. megsem jo. nem ertem.

  23. Visszajelzés: bejegyzés | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: idén karácsonykor | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s