újabb csodálatos nap

Anyák napja, értitek…! Anyák napján hadd lehessek szaranya. Megint írok magunkról.

Ma az történt, hogy délelőtt meglepő hatékonysággal elkerékpároztunk ide a mi lokális cukrászdánkba, ahol színvonalas harapnivalók mellett diskuráltam végre azzal az olvasóval, akivel a blogszületésnapon nem, és de jó volt, mintha mindig is! Gyermekeim eközben részben maguk is csemegéztek, részben a tágas kertben kacagtak.

Aztán a kicsinyeket kerékpáron elszállítottuk a vonatkozó zsúrba, ódon villa tágas kertjébe, mi meg Lőrinccel elmentünk a szüleimhez anyáknapjázni.

Előtte virágüzlet. Rálátunk azért erre a napra mi, és ha ketten vagyunk, úgy röhögünk, mint két diák, és nagyon értjük egymást. Csodálatos összhang.

Torlódás a virágosnál. A bűntudat virágai, jegyzem meg gonoszul. Magam is benne vagyok.

Egy szál nadragulya is legyen benne, fekete üröm, ökörfarkkóró, toldja meg a fiam.

Érti a fiam, miről beszélek, és ez az én ajándékom ma, virág és virágvágy nélkül (pedig szeretem amúgy, a drágát, a nemesítettet, a vágottat).

Mondom neki, akinek van puca a vérében, egy nap köttet nekem csupa zöld gombvirágból egy malomkeréknyi csokrot.

Mi az a puca, az melyik testrész? Amelyikben a vér van, tudod.

A lányom egyébként  rajzolt sokat, és könyvvé ragasztotta, azt meg szalaggal átkötötte, és átadta meghatottan.

De tényleg, tébolyultan keres itt a fogasmegállóban egy fiú is egy helyet, ahonnan vásárolván édesanyját meglephetné — sajnálattal mondom, a virágos elment, bódéja helyére terjeszkedett a lokális cukrászda. Teljes pánik. Igaz, marcipánrózsa kapható.

Nagyobb népmozgások, villamoson, járdán csokrokkal kezükben haladnak. Parodizálom az anyákat. Most virág, de a bablevest bezzeg nem eszed meg! Nyugdíjamat elszeded! Cukkolod a macskát! Fiam, fiam…! Te képes vagy együtt élni… egy nővel? Nyaralni se jöttél velem Hajdúszoboszlóra. Pedig én a véremmel…! A számtól vontam meg a falatot! Akkor még aranyos voltál. Na, ettél? Egyél.

Te, fiam, ilyen iszonytatóan színvonalas velneszüdülésre azért eljössz velem húsz év múlva is, ugye? Csak mi ketten. Eljössz?

El, ha biliárdozol velem. De szerintem te is… te is olyan leszel. Csak te másfajta ruhákat fogsz ránktukmálni, Benettont, ESPRIT-t. Ami akkor már nem számít divatosnak. Mindenki olyan lesz. És hiába mondjuk majd neked is, nem fogod érteni. Ezt mondja.

Nincs igazad, anyósom nem olyan például, meggyőző életkora ellenére sem.

Tényleg, mondja erre.

Anyósom mindjárt száz. Maga a méltóság. Majd írok róla.

És nem, nekem nem lesz a gyerek látogatása az életem fénypontja, és nem lesz az unokafotó dísztárgy. És igyekszem már most röhögni magamon. És járatni az agyamat, és nyílni, döbbenni, és kitalálni, ki vagyok én, de igazán, az én saját világomban. Arról nem is beszélve, hogy ‘portolok ügyesen. Fiam, szerintem mi boldogok vagyunk. Olyan közel van, akkora, hogy nem látjuk. De ez az.

Ó, a szüleinket ritkán látni, az nagy fájdalom. Nem is pont azért, amilyenek. Akármilyenek is most, nem olyanok már, mint voltak.

Megyek az épület felé, amelyben felnőttem, és amelyben két évet éltem Jánossal, és ahová azóta képtelen vagyok már úgy menni. A fiam életében is meghatározó volt ez, csupa anekdota a fiam, szór is rám belőle, emlékszem, amikor hatéves voltam…, ezt mondja.

A virág, a csók. Lőrinc három csomag nápolyit ad át. Apám szelleme friss. Ezzel is mit állítok…? Nézem őket. Ők a szüleim. És mintha házasság, pedig nem. Béke van. Mindegy már. Nehéz elfelejteni.

Írt nekem is Kozma Szilárd, ezt mondja tömören az apám. Mond még két mondatot. Nem ítél, nem kérdez, tényeket mond, közös referenciára támaszkodik. Olvasott ezt és olvasott azt, de mit is tehetne, ez nem az ő dolga. Én sem kérdezek. Csak hát hidegrázás ez: Kozma kinyomozza, megkeresi, helyrerakatna vele. Apámon látom, tudja már, hogy engem nem rak helyre.

Ezen meghatódom egy kicsit.

Anyám kérdezi, Juli olvas-e már. Nem, mondom, úgy, mint én, nem. És szereti-e az óvodát? Meghatottan, sokadszor idézi fel, hogy micsoda verseket írtam már négyévesen (intellektuális magány!), Óvoda, te csoda, óvoda, de sok gyerek jár oda. Édes anyám, feszengek kínban, krónikás igényem, az volt, de ez vagy Gazdag Erzsi, vagy még inkább Kormos István, Vackor. Nem vagyok ekkora költő.

Ellenállunk a kínálásoknak, nézem anyámat, igyekszem nagyon. Fotókat mutat, lehetőleg távoli rokonokat emleget. Kivirágzik a türelem. Nézem a tárgyakat. Minden olyan kicsi itt. A kert, az ajtók, a gyerekkorom. Futópályát létesítettek a focipálya körül, egyirányúak az utcák, és lehet biciklit vinni a villamoson.

Nem csapott le a guillotine, mondta a fiam. Rozsdás volt. Csak tüzes vassal sütögettek. Nézek rá, milyen pontos. Megyünk a zsúrba, a kicsikért. A járdán egy fél hüvelykujj, megállok, nézem. Fölveszi (bűvészkellék). Nincs meg a diákigazolványa sem, kiesős a nadrágzsebe. Visszaszalad. Ülök a villamosmegállóban, rágózom (rózsaszín Orbit), írok egy-két mondatot a füzetembe, mindig írok. Mennyit ültem ebben a megállóban. Jön a fiam. Süt a nap. Kérdi, el tudom-e mondani A Reményhezt, mert azt kell tudni holnapra, félig már megtanulta. Majdnem tudom még én is, és apró hibáit javítom, mit kecsegtetsz, nem mért kecsegtetsz. Mondjuk, amit tud, együtt. Csodálatos ez, Csokonai, szorozva a fiammal, akit nem kell baszogatni, lehet csak szeretni, érti az életét, otthon van benne, egy élmény, reszketek bele, hogy lett ilyen ez a gyerek?

Azt mondja, elmondom, neked milyen lenne egy ideális nap. Egy anyák napja.

Megnéznél három filmet. Ennél étteremben, de ilyen legjobb helyen ám, valami négyfogásosat. Utána benéznél egy dizájnboltba, kiválasztanál ezt-azt, elköltenél negyedmillió forintot, futárral hazaküldetnéd. Utána színház. Színház után éjszakai fürdőzés és szauna, szívmegállás.

Hm, hm, nem rossz. És ezt egyedül?

Persze. Esetleg, ha olyan a film, velem. De a kicsik nem jönnének.

Mondom, és … (szerelmem neve)?

Ja, igen, vele is lenne egy randevú, ilyen parkban padon nyalás-falás.

Moziba nem jöhet? Színházba?

Ja, de. Tényleg.

Na, fiam, majd meghallgatjuk otthon azt, hogy Húszezer éjszakás kaland. Majd megérted te is egyszer.

Hazavisszük a kicsiket, fáradtak. Ferde a fény, sok lett a cucc, érzem az izmaimat. Beejtem őket a fürdőkádba. Beragasztom a bibiket. Soha többet ne vedd le! Még úgy érzik, a ragtapasz gyógyít. Diavetítek. Elalszanak.

Levágom a fiam haját a fehér japán ollóval. Ül, megadóan, mint Trepljov, amikor Arkagyina kötözi. A pelenkázón laptop, Caro Emerald londoni koncertje szól.

Virslit sütök — mi alig ettünk ma –, előveszem a spanyolországi gyöngyhagymát neki, és maradt még palacsintatészta, belezúdítok még vaníliát, kisütöm. Eszünk. Elgétét is hallgatunk. Olyan egyszerű a boldogság.

149 thoughts on “újabb csodálatos nap

  1. Gyönyörű bejegyzés. Egy áldás a fiad.
    Az én anyáknapjám: tegnap a kisebbik gyereket emlékeztettem a vér szerinti anyjára, a nevelőanyjára, a nagyobbik gyereknek rendeztem egy szülinapi zsúrt. Már az ágyban, elalvás előtt jutott eszembe, hogy engem nem is ünnepeltünk. Megsértődtem volna, de akkor már elaludtam.

  2. Ó, ha én ezt meg tudnám csinálni: nem baszogatni, csak szeretni. Szegény, tegnap is a fejemhez vágta, hogy reméli, nagyon soká jövök haza (egész szünetben az elolvasandó könyv miatt baszogattam, nem lehetett vasárnap már filmet nézni, és még porszívóztam is a szobában!). Én meg gátlástalanul shoppingoltam. Frei kávézó is volt benne meg új szempillaspirál.

    • Én termékenyen és üdén leszarok mindent, ami KELL, lusta is vagyok, és ámulattal figyelem, amit mégis megcsinál. Nem vagyok egy ambiciózus szülő így tanulmányilag (azonban a fiam zseniközeli, és igazán belülről motivált).

      • Nem voltam képes székelyruhát szerezni az anyáknapi szereplésre, így egy ultramini népviseletben nyomta le a lányom a csodás anyáknapi verset, amit szintén nem tanultunk meg rendesen. Éreztem, hogy szaranya vagyok, de nem zavart különösebben. Ott voltunk, ruha volt, vers is mendegélt kis segítséggel, a kicsi egy anyamellel a szájában kibírta, a nagy könnyvvel a kezében szintén. Túléltük. Egyre kevésbé érdekel, hogy mi kell, csak azt nem tudom, hogy ez jó-e. Azt kérdezem önmagamtól, hogy ez egy szerzett tudás, ami a hasznomra válik, vagy a túlterheltség általi bénulás állapota. És nem tudom eldönteni.

  3. Mi nem unnepeltunk. Mondjuk igy utolag a temetobe kimehettem volna. De nem, iden nem. Most nem is vagyok senkinek a lanya, anya sem vagyok… Majd ma az oviban.
    Van bennem vagy az ajandekra, elismeresre, felmagasztalasra, hogy en milyen, de milyen jo anya vagyok, aztan buntudat, hogy nem, ez nem igaz, en nem erdemlek egy szal korot sem. Hianyerzet, meg buntudat ujra. Azt hiszem az a legerosebb.

  4. Tegnap szedtem mezei vadvirágokat, azt kötöttem bokrétába Anyámnak és Anyósomnak.
    Volt bennem egy nem is nagyon titkolt remény, hogy mire hazaérek a virágszedésből (mert ugye nem csak a saját anyámnak szedtem!), engem is vár valami otthon. Nem várt.
    Meg is mondtam, mindenki kap valamit csak én nem? Nekem pedig három is van, hé!
    (Itt teszem hozzá, vagyok annyira önző, hogy nem jegelem a haragomat, nem dédelgetem, az nekem is rossz, hanem nyilatkozok azonnal, menj a picsába után könnyű az ölelés)
    Férjem huncutul bűnbánóan lehajtott fejjel eltűnt, majd negyedóra múlva megjelentek a gyerekek egy-egy rajzzal, köztük az 5 éves lányom is: Anya, kellett neked rajzolnom és azt kell mondani, hogy sok szeretettel Anyák napjára!
    Majd’ beszartam, úgy röhögtem. Én meg a sértődésem. Nesze neked. 😀

    • én nem kaptam semmit, csak előzetes ígéreteket szép rajzokra, virágkoszorúkra, stb… aztán minden más fontosabb volt. De én most nem tudtam nagyvonalú lenni, elmondtam többször is, mennyire szarul esik mert nincs már erőm felülemelkedni meg szuperjó anyának lenni. Tudom, nagyon szánalmas vagyok, de most ez van.

  5. Hihi, oltári jó fej a Lőrinced. A negyedmilliónál visítottam.

    Nálunk: reggelire előző napi kuglóf (fahéjas-vajas, mákos a nagynak, ropogósra karamellizálódott nádcukor a teteje-alján, nyamm), tejhab, haváj. Utána mindenkit esőállóra felöltöztettünk, uram elvitte, apósom a buszmegállóban átvette a Hármat (áldott legyen a nevük). Én még itthon gyorsan beleolvastam pár kritikába (szeretek lesni, szeretem tudni, nagyjából mire számítsak), és elmentünk mozizni, Grand Budapest Hotel, kösz a tippet, Éva. Tök jó volt. Negyedmillát nem költöttünk, de vettem leárazott karperecet és piros fülbevalót, stb. Mire megérkezünk, a gyerekek már betoltak egy kiló epret, és megnéztek egy óra tesz-vesz várost, a többit nem akarom tudni. Ebéd, laza éljenzés, fájdalommentes tiszteletkör mintegy mellesleg, kaptam három rózsát, a lányom barokk kommentje mellett, hogy mennyire boldog voltam a gyönyörű illatos virágoktól (elképesztő, két és fél évesen úgy narrálja az életét, mint én kamaszkoromban, a kikapcsológombja meg letört, vagy nem is volt). Meg ilyenek. Jó nap volt, korán lefeküdtek. Mi még filmet néztünk (akció), és repetáztunk a somlóiból.
    (Anyám, aki 300 km-re lakik, hirtelen felindulásból meglátogatott minket szombaton, nem készültünk, de visszaadtam neki a kisüveg parfümöt, amit fél éve Párizsból hozott, mert én úgyse használok, neki meg biztos tetszik, azért válaszotta. Jó ajándék, nem? Nem sértődött meg, remélem, tényleg nem. Meg a kuglófsütésre is jó apropó volt.)

    • Ja, természetesen anyósom is megünneplődött, neki ez fontos, részemről meg az volt az áldozat, hogy személyesen odafáradtam, mert amúgy ilyenkor tudok kicsit egyedül lenni, amikor a család nagyobbik fele elmegy elpusztítani a vasárnapi ebédet. És majdnem akcentus nélkül beszéljük az ő szeretetnyelvét, azaz elpusztítjuk a rengeteg kaját, amit főz. Már beletörődtem. Nagyjából.

      • Ó, ez a rengeteg kaja mint szeretetnyelv! Nálunk is megvan anyósnál, anyukámnál csak kisebb mértékben. De anyósomnál határozottan. Teljesen meg tud semmisülni, ha nem eszünk ÉS viszünk mindenből. Ki is mondta egyszer, hogy neki az a jó, az az öröm, ha adhat. Ennivalót. Amikor pici volt a lányunk és tényleg örültünk mindenfajta főtt meg félkész ételnek, bárhonnan érkezett, ez odáig fajult, hogy még a boltban vett zsemléből is négyet nekünk passzolt tovább. Nehéz volt erről leszoktatni, amikor visszatértünk a normál kerékvágásba.

        Annyit tudunk csak tenni, hogy inkább mi megyünk hozzájuk, így van egy kis tér az alkudozásra. Ha ők jönnek, hozzák, amit gondolnak, vissza csak nem küldjük alapon. A “mit viszünk” harcokat meg a férjemre szoktam hagyni. Mindenki a saját anyukájával veszekedjen. 😀 És akkor is következetes vagyok, ha kétségbeesve fordul hozzám a fia után, hogy dehát én szeretem / ugye elcsomagolom / megesszük reggelire / elrágcsáljuk túrázás közben. Nem, nem, köszönjük szépen, ettünk belőle itt, igen, megkóstoltam, de tényleg ízlett, de tényleg nem kell, van otthon zsemle, narancs, leves. Fárasztóak ugyanazok a körök, de mindig az jut eszembe, valahol szomorú ez. Hogy tényleg azt érzi, csak így tudja kifejezni a szeretetét. Mert tényleg szeret, de ez az ő világa hozzá. Kapott is tegnap szélfúvásban egy szál rózsát.

        Mi meg úgy ünnepeltünk itthon, hogy felváltva kanalaztunk egy vödör karamellás-csokis jégkrémet, amíg a lány a játszószőnyegén gagyogott. Tökéletes vasárnap délután.

      • De jó neked! Mi abban maradtunk, h majd ha kijön dvd-n, akkor újrázunk, ez az a fajta film, amit többször kell nézni, annyira tömve van szemnek-fülnek-agynak. Meg hátha csinálnak hozzá jó szinkront, én nem tudok ehhez eléggé angolul, és a feliratolvasás miatt nem tudok eléggé figyelni. (Amúgy tudok feliratos filmet nézni, de ez így sok volt.) Addig meg majd olvasok Stefan Zweiget.

  6. Nem értem az anyák napját. Kislánykoromban én is vettem virágot, giccses porcelánt, mittoménmit a spórolt pénzemből, volt ovis giccses kép is, ovális kartonkeretbe foglalva, ezt már a szülők rendelték és fizették, kereten március 8 (akkor még ez volt az anyák napja is), lehetett őrizni a vitrinben.
    Nekem úgy tűnik ez az egész nagy meghatódás arról szól, hogy az anyák mi mindent kibírnak, simogassuk meg a fejüket, hadd bírjak még jobban, még büszkébben. Odaadunk egy csokor virágot, aztán mehet cserébe mosogatni egész évben. Mi értelme így?

  7. Jó volt ezt olvasni, Lőrinc hihetetlenül jó fej!

    Én csak felhívtam anyukámat, mert 200 km-re lakik és minden utazást külön szervezni kell, de szerintem örült annak is, hogy beszélgettünk. Anyósomat én nem szoktam felhívni, nem hiszem, hogy igényli, sosem fogadott el lányának.

    • Ez új nekem, az anyóst is köszönteni kell ilyenkor? Én kedvelem anyósomat, ő is engem, de mi ilyenkor férjjel kétfelé megyünk, gyerekekeken megosztozva: mindenki a saját anyját köszönti, oszt annyi. Az anyósom nem az anyám.

      • inkább az a feladat, hogy amikor veszi az ember lánya a virágot a saját édesanyjának, akkor megveszi az anyósának is, hogy szegény férjének már ne kelljen külön utat emiatt megtenni (tisztán gazdaságossági szempont).

        a házasság konzervatív dinamikája az évek során azt hozza, hogy bizony a nő nyakában marad ez is (mint a család összes név-születésnapja, ünnepsége, logisztikája, mindene).
        ahol a nő ezt nem vállalja fel tudatosan, az hamar lusta asszonnyá válik a Rend szemében.

        azt gondolom ez lehet a gyökere annak, hogy késztetést éreznek a házasságban élő nők az anyósukat is köszönteni.

          • ez esetben számolj a Rend büntetéséivel, úgy mint:
            – szaranya, szarfeleség, szegény urad, nem ezt érdemli, milyen jó lenne mellé egy rendes asszony.

            (apropó: a hétvége nekem kicsit zsúfolt volt hímsovén megnyilvánulásokból. ebből egyet kiemelnék, ez elég sokszor elhangzott: rendes asszony vs. én. kérdésem: milyen a rendes asszony? melyek a fő jellemzői? és a legfontosabb: van ilyenre nálatok élő példa? ismertek olyan asszonyt, aki mindezt a rendességi listát kielégíti?
            és ismertek olyan férjet, aki bizony elégedettséggel hátradőlve a családi összejövetelen fennhangon hirdeti: az én iluskám aztán egy igazán rendes asszony! ??? van ilyen? )

            merthogy még azt is volt alkalmam megtapasztalni, hogy a sok rendes asszony akikkel egyébként találkoztam a minap a másikhoz képest miben nem is rendes asszony. hmmm. nem értem én ezt.

        • A saját tesód sem tudta, mikor születtél? Ez fájhatott….
          Én úgy vagyok ezzel a FB-os szülinapozással, hogy élőszóban és tettekkel eddig is azok köszöntöttek fel, akik 31 éve mindig, az pedig külön zavaró, hogy meg kéne hatódom, mert 328 ember “vette a fáradtságot” és begépelt pár betűt, csak hogy jófej legyen. Érdekes volt, mikor letiltottam, hogy mások írhassanak az üzenőfalamra, megtizedelődött a köszöntések száma. Az üzenetírás túl intim volt ezek szerint.
          Próbaképpen megváltoztatom a szülinapomat mondjuk május 6-ra, kíváncsi vagyok holnap hányan köszöntenek fel. Aztán megint átírom május 7-re, és várom a hatást.
          Ugyan hány embernek tűnne fel, hogy tegnap már felköszöntött? 😀

      • Nálunk, legalábbis anyu családjában, ez szokás, régen míg élt apukám anyja, anyu őt is fel szokta köszönteni. Mióta a nagyapámnak lett élettársa, azóta anyu őt is felköszönti, és ez azóta sincs másként, hogy nagyapám meghalt. Nem voltam otthon idén anyák napján, de anyu mondta, hogy meghívták a nevelőapám anyósát anyáknapi ebédre- aki egy tök rendes asszony, sokat segít, azóta, hogy a nevelőapám felesége meghalt, nagyon szereti mindenki.
        Anyám amúgy szereti az ilyen anyák napi és egyéb ünnepeket, bár a sulis ünnepségekért már nem lelkesedett annyira, hiszen májusban már jó az idő, sok a hegyen meg a kertben a munka, ő meg utál ünnepségeken ülni, mikor futni kéne a szőlőbe permetezni vagy kapálni.
        Amire a leginkább emlékszem a gyerekkori anyák napjákból, az a temetőbe menés – nekünk az általános program az volt ilyenkor, hogy mentünk a temetőbe anyai nagyanyám sírjára virágot vinni, aztán később apai nagyanyáméra is. Nálunk nagyon szokás a rendszeres temetőbe járás, és anyám rendszeresen kibukik azon, ha valaki nem megy a temetőbe az anyja vagy nagyanyja sírjához anyák napján vagy egyéb rokonokéhoz Halottak Napján vagy fontos évfordulókon.

      • Lehet, hogy gyökér vagyok, de én nemhogy anyósjelöltemet, de az összes ex-kvázianyósomat (az összes volt (komolyabb) pasim édesanyját) is fel szoktam köszönteni SMS-sel, Facebookon virtuálvirággal, e-mailben, mikor mivel. Örülnek neki.

    • Sajnos ugyanaz az én édesanyámmal is, 200 km és csak telefonos köszöntés. Én anyósomat kifejezette kerülöm, nagyon durva sztorik voltak vele, de azért kötelező őt köszönteni, ebédet rendezni a tiszteletére. Ilyenkor összeszorított foggal mindig arra gondolok, hogy az én édesanyám szülinapjára is egy telefonhívást kap tőlem, anyósomnak meg napokig választom a szülinapi ékszert, mert kell. Szar érzés na… 😦

        • A hivatalos verzió, hogy alkalmazkodni kell! Finomodnak a dolgok, latom a véltozást (a fia részéről, az övéről fel sem merül, hiszen ő az etalon), de csak nagyon lassan. Én igazából a barátomért teszem meg, hogynne daráljam be őt magunk közé, ne kellejen bírót játszania, választania. Érzem és tudom, hogy nagyon billeg a dolog, de egyelőre semmi okos megoldást nem látok.

          • Szerintem neki nem kell bírónak lennie. Nem kell egyikőtöktől sem elvárnia semmit. Te nem ajándékozol, anyósod meg pufogjon nyugodtan. Sejtem, hogy áskálódni így is áskálódik. Ha a párodnak szerencséje van, akkor ez csak a távolodást sietteti. Ha nem, akkor előbb-utóbb úgyis anyukát választja. Ellenben ha tehetném, legalább néha, pl. ajándékválasztás helyett, elmennék anyámhoz, egy kis,egyszerű ajándékkal – a többi a vonatjegy/benzin, tudom.

            • Hat ezaz. A te anyukad meg neked fontos. Ehhez viszont a parod alakalmazkodhatna.
              Az egyesuly megteremtese nehez lehet olykor, de fontos. (Lehet, hogy a parodban fel sem merul magatol mert igy szokta meg). De ha nem megy, mert a masik ellenall hat azon is el lehet toprengeni, hogy vajon miert.

            • Nem fért a Lucernáé alá, ide írom. Jól esik a megértés, köszönöm.
              Úgy érzem ugyanabba csúszok bele, mint anyósóm velem, hogy ítélkezik és kommandíroz. Eltűnik belőlem a megértés ilyenkor és csak keserű epe marad a helyén.
              Sok és nagyon durva konfliktust okozott anyós, amit egy év alatt sikerült valamennyire kigyomlálnunk a prommal. Hogy ez gyermek születése után vagy egyébb kényesebb élethelyzetben mit hoz még magával, hát, csak reménykedni tudok és igyekszünk a bizalmat helyreállítani…

  8. Nálunk nem volt anyáknapozás régebben hanem a március 8 számított ünnepnek. Nem is idegződött eléggé belém hogy mikor van, ezért történt meg hogy anyukám hívott fel anyáknapja alkalmából :”>
    Szemét vagyok…
    Engem nem köszöntött senki,és anyósomot se senki.
    Majd ma bepótolunk mindent 🙂

    A bejegyzés nagyon szép volt.
    Éva, örülök hogy ilyen drága a fiad. Azt hiszem valamit nagyon jól csináltál vele hogy ilyen lett a viszonyotok meg az ő személyisége.

    • A lányod már most megmutatja érzelmi gazdagságát .
      Látszik hogy lány 🙂
      Emlékszem mikor 7éves körüli voltam,és anyukám nagyon elfáradt egy napon a mosásban éreztem hogy valami ajándékot kell adjak neki. Pénzt kértem apukámtól, elmentem a falusi boltba és vásároltam neki egy rózsás zsebkendőt és egy kölnit.
      Akkoriban az volt a menő 😀

  9. Nekünk kicsit ambivalens volt ez az anyák napja, mert arra értünk haza 3 napos kiruccanásból, hogy betörtek a lakásunkba. Aztán az lett az ajándékom, hogy a betörők nem csináltak kuplerájt , és nem vittek el semmit. Mert amit kerestek, nem volt, és valószínű soha nem is lesz. (pénz és aranyékszer) Úgy képzelem, hogy megsajnáltak minket, mert látták, hogy “bazmeg ezeknek csak könyveik vannak, meg csóró bizsuékszereik, hagyjuk a francba az egészet, húzzunk el!” 🙂
    Egész délután különböző rendőrökkel és nyomfelvevőkkel konzultáltunk, a virág elfelejtődött, és a “megemlékezés” is.

    • Jajj, sajnálom 😦
      Annál is inkább együttérzek, mert nálunk meg a villámcsapás rondított bele a hétvégébe szombat délután.
      Pedig tökjó “anyáknapi” terveink voltak – elmenni valami jó étterembe, enni valami finomat, utána mozi és lógás. Az egész ünneppel úgy vagyunk, mint Ursus írta lejjebb, és nem csak az anyáknapjával, hanem a többivel is.
      Anyámat felhívtam telefonon, de ez nem nagy szó, hiszen minden hétvégén felhívom. Anyósomnak meg vitt a férjem csokit és virágot szombat késő este.
      A villámcsapás következtében majdnem kigyulladt a házunk, szerencsére senkinek nem lett baja, viszont rengeteg minden tönkrement 😦
      A kezdeti sokk után úgy tekintek az egészre, hogy az az ajándékom, hogy senkinek nem lett baja a családból, és a házunk sem égett le.

    • Mákotok volt, nálunk bezzeg jól feltúrták a lakást, pedig itt is csak könyvek vannak. Remélem már szart gereblyéznek a pokolban.

  10. Én az anyák napjával nem tudok mit kezdeni. Amikor még gyermek voltam, rendben volt, a többi idomított kismajommal együtt elszavaltuk, amit el kellett, annyit értettem, hogy szeretem anyát és most ezt mondogatjuk, meg gyártunk mindenféle bájosan suta ajándékokat. Anya meg örült, mosolygott, és utána még meg is ölelgetett, nem volt abban semmi hiba.

    Egyébként ezek az anyák napi gyermekversek nem rohadtul idegesítőek akár már a porontyoknak is? “Haa káávé keserűűű, haa máártááás savanyúúú” – milyen kávé, nem is ittam soha kávét gyermekkoromban, a Nesquik meg édes volt akkor is.

    De ma már, amikor kezdődik az ilyenkor szokásos nóta (kedvenc fordulat: megemlékezünk az Édesanyákról – mér baszd meg, meghaltak?), attól agyfaszt kapok. Felnőtt férfiak, de akár nők is kezdik ontani a nőnapihoz hasonló, álmeghatódott, pátosszal teli, langyos fost, attól végem. Ha mindehhez még _kell_ kapcsolni egy szokásos zabálós-jópofizós ún. szép (valójában végtelenül idegesítő) családi összejövetelt (értsd: az ünnepelt egész nap főz, hogy azután gyomra előtt összekulcsolt kezekkel, félreszegett fejjel, idvezült mosollyal bámulhassa a háttérből a nyammogó családot), az már tényleg a legalja. Illetve nem, mert még a kereskedelmi rádiók is nagy erőkkel megindítják a nehéztűzérségi offenzívát, tucatjával lődözve az “Én mamám nem hordott bubifrizurát”, “Úgy szeretném meghálálni, két kezemmel megszolgálni” és hasonló jellegű rombológránátokat. “Küldöm anyukámnak és minden édesanyának, meg annak, aki szereti…” – broáfffff. A virág- édesség- és hasznavehetetlen ajándéktárgy biznisz valentinnap-reinkarnációjáról már nem is szólva.

    Persze ez nálam szoftverhiba, tán nem is jelentéktelen mert a kitartó programozás ellenére általában mindenféle ún. ünnepnap inkább csak bosszant, jobb esetben közömbösen legyintek. Beleértve pölö a névnapi köszöntgetéseket, mindig csodáltam azokat az embereket, akik azon siránkoztak, hogy a névnapjukon, születésnapjukon ez vagy az nem hívta fel őket.

      • Múlt héten vonatoztam 3 órát, és mögöttem egy 4 éves forma fiúcska Nyíregyházától Budapestig gajdolta az orgonaááágát… szerintem aznap tanulták az oviban. Azt vettem észre, hogy kb. Ceglédnél már hisztérikusan én is ezt dúdolgatom .

    • De jól írod! Pont így vagyok ezekkel, további kedvencem a facebookos istenéltessen, boldogszülinapot, az aktualitás kedvéért boldog anyák napját, ott is, hogy a szomszéd is lássa. Biztos megsértem egynéhány ismerősöm, de nem küldözgetek ilyen instant üzeneteket, még rigmusba szedve sem. Én nem várom el senkitől, a beérkezett üzeneteket mégis megköszönöm…most mit magyarázzam…

      • Ennél csak egy rosszabb van: mikor az anyuka a FB-on köszönti fel az egy-két éves -nyilván nem fészbukozó- gyerekét, nagyon szeretünk, puszil Anya, Apa…hányok!

          • Nem baj, ha nem köszönt. Én úgy vagyok vele, hogy inkább ne, ha csak arra futja, hogy odavessem a boldogszülinapot. Inkább üljünk le, dumáljunk egyet, esetleg máskor is köszönjön be, csak úgy…esetleg kérdezze meg hogy vagyok. Ha amúgy ez nem érdekli, akkor minek a köszöntés?

            • Néhány éve kísérleteztem az életemmel: FB-n kitöröltem a szülinapomat az adatlapomról, hogy így vajon hány köszöntést kapok, ha az oldal nem figyelmezteti az ismerősöket. Eredmény: nulla. A saját testvérem sem. Ez akkor kicsit mellbe vágott. Próbáltam magam túltenni rajta, de még mindig tüske a bőröm alatt, bármennyire tagadom, hogy fáj. Minden évben újra megfájdul. Erről jutott eszembe, de ez itt tulképp OT.

            • Nekem anyám is el szokta felejteni, hogy köszönthetne. Végülis csak elsőszülöttje vagyok. Ő egyébként készül és gondol rám. Csak sose amikor kéznél vagyok.

          • Az durva. Mármint az, hogy a tesód sem, nem az, h fészbukon sem. Én nem várom el semmilyen baráttól, hogy emlékezzen az én adataimra, én is nehezen tartok fejben ilyesmit. De azért a legszűkebb családtól rosszul esik, még mindig. Nálunk nem volt ennek hagyománya, anyám a rohanásban rendszeresen utólag kapcsolt, akkor adott egy puszit, mondjuk tízből kétszer jutott eszébe időben. A fészbuktól meg nem szeretem, hogy elém tolja a köszöntenivalókat.
            Elképesztő, mennyire kihűlt, kiürült, formalizált családok vannak. Ahol bébiszitterkedtem Bécsben annó, ott az anya egy svájci grófi ivadék volt, leveleit a gyöngybetűivel mindig pontos rang szerint címezte az anyjának meg a testvéreinek, graf, gräfin. De amikor megérkeztünk 5 óra autóút után Bécsből Svájcba, akkor nem ám, hogy a grófnő lejön az unokái elé (egyébként ugyanannak a bérháznak az első, ill. 3. emeletén lakott a greni és az én munkaadóm), hanem először fölmegyünk, pelenkát cserélünk, kezet mosunk, és majd aztán, kimosakodva, hivatalos látogatást teszünk a greni lakásában. Már ezen megütköztem legelőször. Aztán egyszer a greni elnézte a gyerekeket, hogy milyen szép szemük van. Igen, mondja az anya, K(apjaneve)-szemek. Mire a greni: dehogy, hát neked is kék szemed van! Mondja ezt, rá se nézve, a mellette ülő negyvenéves lányának, akinek azonnal feltűnő, szép, nagy és teljesen egyértelműen barna szemei vannak. Innentől nem csodálkoztam tovább a mami anorexiáján és egyéb neurózisain.

            • Ez megint olyan jelenet, amiről az ember azt hiszi, hogy csak a filmekben van. Egyben elgondolkoztatott, hogy ha megkérdezném egyes családtagjaimat, milyen színű a szemem, hányan adnának helyes választ telefonos segítség igénybevétele nélkül, gyanítom, egy kezemen sem kéne hozzá az összes ujj.

              Szülinapozás nálunk sose volt nagy banzáj, nem is mindig aznap ünnepeltük, hanem amikor mindenki ráért, de a köszöntés az pontos volt, csak hozzátettük, hogy torta/ajándék majd hétvégén. Ehhez képest a tesóm utoljára 4-5 éve köszöntött, egy hét elteltével, mert panaszkodtam anyámnak, hogy nem hívott fel, erre anyám gyorsan tárcsázat és lebaszta a hátam mögött, hogy na de hát az egy szál húgod. Azóta anyámnak se mondom. Nekem valahogy mindig egyértelmű volt, hogy emlékszem még a barátok szülinapjára is, ha nem is pontosan, de 2-3 nap ráhagyással, ami pont elég volt ahhoz, hogy a postai képeslap odaérjen, max ha késik, a postára fogom. 😀 Aztán a FB-s szociológiai mikrokozmosz kísérlet kiderítette, hogy ez nem talált viszonzásra, senki se tudta fejből (se) a szülinapom, csak az exférj (rögtön be is borultam érzelmileg, hogy jó ötlet volt-e elválni ettől a szent embertől, szerencsére egy héten belül mondott akkora faszságot, hogy helyrerázott), azóta bevallom, én sem köszöntgetek. Nem bosszúból, csak valamiért leértékeltem ezt a tevékenységet. Ezen is lehetne mit elemezni.

        • Miiiiii??? Ez most kiverte nálam a biztosítékot… bakker… szánalom 😛
          Láttam még iwiw-en, hogy valaki feltette a még meg se született gyerekét (mármint külön accounttal, mindennel, szülők megjelölve, stb), de ez is legalább akkora agyhalál.

          • Az én ismerőseim is csinálják. Van aki a férjét köszönti fel úgy, hogy annak nincs is account-ja. Nyilvánvalóan a környezetnek szól, hogy lássák mennyire jó anya, illetve feleség az illető. De a szerelmespárok szívhez szóló, bensőséges vallomásai egymásnak is érdekesek a közös falon megosztva. Én még nem tudom eldönteni, hogy ez röhejesebb-e annál mint amennyire szánalmas.

            • Tömören: gáz… :/
              És emellett baromira nem is gyerekes, inkább kamaszos viselkedés – mindent a környezet felé, mert úristenmitfognakgondolni. Az ilyen mentalitást illene kinőni 25 és 30 éves kor között már.

    • “mindig csodáltam azokat az embereket, akik azon siránkoztak, hogy a névnapjukon, születésnapjukon ez vagy az nem hívta fel őket.” Anyósom egyszer biztos ami biztos alapon, szülinapja előtt(!) vagy 5 nappal, jó előre megsértődött, mert nem jeleztük neki, hogy majd(!) fel fogjuk ám köszönteni. Így amikor mentünk és köszöntöttük, nagyon csodálkozott, hogy nem felejtettük el és mégsem vagyunk annyira hálátlan dögök mint ahogy ő azt elsírta mindenkinek előtte 🙂 Na, akkor én is csodálkoztam, hogy van ilyen.

      • de ilyen nincsen is, ezt most csak úgy mondod. Előre megsértődni, hogy úgysem fognak…

        Vajon nagyon naiv idealizmus lenne az, ha aszondanám: ne köszöntgessen, pláne ne küldözgessen üzeneteket nekem senki a névnapomon, ellenben bármikor ha úgy érzi, hívjon fel és közölje: itt és itt, ekkor és ekkor várlak egy sörre, kávéra, akármire és dumáljunk egy jót?
        Egyáltalán, mi ez a fasság, hogy boldog névnapot kívánok, meg Isten éltessen? Ez olyan jóakarat-kifejezés, hogy fontos vagy ám nekem, még ha le sem szarlak egész évben?

        • “de ilyen nincsen is, ezt most csak úgy mondod. Előre megsértődni, hogy úgysem fognak…” Én is azt hittem addig, hogy ilyen nincs. Egyébként a kiinduló ok a sértődésre az volt (ahogy apósomtól később visszahallottam), hogy volt nálunk a szülinapja előtt látogatóban és mi még csak célzást se tettünk rá, hogy köszönteni fogjuk majd 5 nap múlva…ebből egyenesen következik, mert a napnál is világosabb, hogy nincs is szándékunkban!

      • az én anyósom karácsonyi ajándéka nekem: egy naptár, amiben előre be volt jelölve, feltűnően bekarikázva az összes névnap és születésnap. a születésnapokhoz oda írta, hogy kié és hányadik. voltak közte számomra totál ismeretlen személyek is, ugyanis anyósom amiatt (is) sértődik rám 16 éve, hogy számomra ismeretlen embereket nem köszöntök fel (soha).

        gondolom ezzel a naptárral szeretett volna rajtam kicsit “változtatni”. jóindulatúan, hiszen azt metakommunikálja, hogy eddig bizonyosan azért nem köszöntöttem fel őt, a férjét, fiát, vejét, mitomménkijét, mert nem tudtam, hogy
        – hogy hívják (névnap)?
        – mikor született.?
        és ezt ő így gondolta orvosolja, egy szép hosszúkás, praktikus, falra is kiakasztható naptárral.

        (ajándékötlet rovatunkból)

        • Hehe, nem ugyanaz az anyósunk? Mert engem is állandóan azzal nyaggatott, hogy X-t vagy Y-t (az ő családjukból) hívjam fel telefonon a szülinapján és köszöntsem már fel és nem akarta érteni, hogy én erre miért nem vagyok kapható. Az neki nem indok, hogy max. kétévente találkozunk esküvőn vagy temetésen és az illető sem keres engem soha. De azért én köszöntsem fel, mert jól esne neki. Röhej!

    • Annyira hálás vagyok, hogy felénk nem létezik anyák napi műsor az intézményekben! Úgy utálnék nyilvánosan bömbölni valami miatt, ami a mi dolgunk és jól is alakul. Barkácsolnak valamit, van dalocska is, amit a gyerek szabadon választott időpontban előad (plusz-minusz 1 hónap :-). Az előző évben keseregtem ugyan rajta, hogy sosem fog magyarul énekelni nekem, de miután előadta a dalt többféle stílusban, le is filmeztem és egy fél délután együtt sírtunk a röhögéstől a produkcióján, ez is megérkezett a leszarom kategóriába. Egyéb ajándékról ezen a napon leneveltem a férjem, családilag ebédelhetünk valahol, aztán lehet engem tisztelni-becsülni az év további napjain is.

    • A kötelező ünnep nagy gáz, nem való semmire. Gyerekek örömmel rajzolnak, ajándékoznak mindenfélét, akit szeretnek, és aki örömmel fogadja, ez rendben is van, de a központi ünneplés, intézményesítve, jajj.

    • Egyik ünnepségen pont a “kávé keserű, ha a mártás savanyú” verset kellett szavalnom, és amikor a “látni sietséged, angyal szelídséged” részhez jutottam, nemes egyszerűséggel röhögőgörcsöt kaptam. Anyám és az angyali szelídség max akkor szerepelhetnek egy mondatban, ha ellentétpárokat keresünk. A családom is sírt a röhögéstől, mert ők az okot is értették.

    • Oké, vallomás jön: ezt a hozzászólást imádom.

      Hozzáfűzés: engem sem köszöntött meg senki, de egyáltalán nem zavar, még túl kell esni a kötelező jellegű iskolás műsoron, de A NAPOT megúsztam a FB-bölcsességekkel, hurrá.

  11. Ha tudom, hogy a gyermekei nevelését apám és családja mellett, mégis tökegyedül szenvedte végig, megtörten, bánatos szemmel, hogy most azon duzzog, hogy nem mentünk haza, ugyanakkor a felajánlott közös programot csípőből elutasította, ugyanakkor este megjegyzi, hogy de azért skypon, hogy legalább láthassa az unokát… Nem csúfság még boldog anyák napját kívánni, így, mindennek a tetejébe? Nem kívántam aztán semmit, pedig rezgett a levegőben, hogy kellene mégis, de akkora hazugságnak éreztem volna, hogy nem bírtam kimondani. Pedig, semmit sem kívánnék neki jobban, mint hogy boldog legyen végre, mert neki is jár.

  12. Az én sztorim itten most az, hogy a lányomék (most nyolcadikos) már évek óta mondják az ofőnek, hogy de M. néni, ne tartsunk anyák napját, és ahogy kamaszodnak, ezt egyre logikusabb érvekkel egyre vehemensebben tolják, de az ofő csakazértis. Múlt szerdán elővették őket, hogy na, akkor hány anyuka lesz jelen a mai anyáknapi ünnepségen, négy gyerek tette fel a kezét, ofő erre elviharzott, negyed óra múlva begomolygott az igazgató meg a helyettese, akik elmondták, hogy a hagyományőrzés így meg úgy, és hogy sok családban nincs megünnepelve az anyák napja, és ezt majd az iskola pótolja ilyetén módon, és hogy talán nem akarjátok kifejezni a szereteteket, gyerekek? És: miért, lányok, ti nem akarjátok, hogy megünnepeljenek titeket nőnapon? Mire egy-két lány: ne csak nőnapon meg anyák napján értékeljenek minket… Erre elhallgatott az igazgató (bácsi), a helyettes (néni) és osztályfőnök (néni) meg taktikát váltott, és most meg van az osztály zsarolva, hogy amennyiben nem jelenik meg elég szülő, akkor lőttek az évvégi osztálykirándulásnak.
    Nem fog ma megjelenni elég szülő.

      • De. hoffmannrózsai szellemben leledzenek, és egyre inkább. Hála a Teremtőnőnek, hogy pár hét múlva elballagunk, és egy szabad szellemű középsuliba megy tovább a gyerek.

    • Jézusom, Naja… ez elég gáz!
      Nálunk a nagyfiamnál kötelező borzalmas 2 órás ünneplések voltak alsó tagozatban, ahol random ugyanaz az 5 lány szavalt (tanítónő kedvencei), amíg a többi gyerek először belehalt az unalomba, majd el kezdtek hülyéskedni, hogy szórakoztassák magukat. Tehát az lett a vége, hogy én hülye szülő, idegesen és tehetelenül néztem, ahogy a gyerekem egyre rendbontóbban viselkedik,ásit, röhög, löködi a másikat. Úgyhogy mire vége lett a műsornak, az idegeim cafatokban lógtak, és a halál faszára kívántam azt a tanítónőt, aki kitalálta ezt az egészet.

      • Jaj, hát én írtam tavaly arról az épületes balhéról, amibe mi keveredtünk a sulival, óriási botrány volt. Fogalmam sincs, melyik post alatt lehet, kicsit majd keresgélek.

      • en most ott tartok, hogy amikor valami rossz tortenik velem, vagy velunk, akkor arra hivom fel a figyelmemet, hogy a gyerekem Angliaban nevelkedik, en itt elek es szuper suliba jar a lanyom. Es ehhez kepest szinte minden annyira jelentektelen. Azt mondogatom magamnak, hogy mit szamit hogy lerobbant mindket kocsink, nem tudjuk kifezetni ezt meg azt, torokgyulladassal fekszem 2 hete, nem es nem kerul el a szerencse, hiszen ami fontos, hogy a lanyom jo iskolaba jarjon, az sikerult. es nagyon orulok hogy itt nincs anyaknapi unnepseg, a lanyom egyebkent is utal szerepelni.

        • tudom hogy angliaban is vannak nagyon rossz sulik, de amiket idonkent ti meseltek a mostani magyar oktatasrol, az elegge alulmulhatatlannak tunik.

    • azt már meséltem itt ugye, hogy amikor az ikrek alsósok voltak így volt felvezetve szülőin az anyák napja?
      ekkor és ekkor délután 5-től az a) osztálynak, 6-tól a b) osztálynak a …ikrek miatt.
      (hát hogy ugye én mindkettőn könnyezhessek)

      köszönjük

    • Jól értem, hogy a gyerekeket büntetik azért, mert az anyáknak nincs igénye a kötelező parádéra? Atyaúristen. Hányan jelentek meg végül?

      • 10 körül, egy-két nagymamával tarkítva. Aszondja a gyerek, hogy mindenki unottan eldarálta a szövegét, és mentek volna már.
        (és nem, nem hagyományutáló, borzasztó generációról van szó, hanem ezek a gyerekek tegnap már felköszöntötték az anyjukat – vagy nem – olyan módon, ami kompatibilis azzal a családdal, ahol ők felnőttek) nnnnna, ezt most nyilván nem nektek, hanem az erre tévedő elszörnyelkedőknek mondom

    • Ez de durva… Nyolcadikban már mi a f@sznak? Én úgy tudom, a legtöbb általánosban max. alsóban van ilyen, aztán utána mindenki örül – szülő, tanár, gyerek – hogy később már nincs kötelező program, betanított versek, béna előadások. Szülőin is alig jelenik meg pár szülő, nemhogy még ilyesmin, sokan melóznak, örülnek, hogy este ledobhatják magukat otthon, nem hogy még erre rohangáljanak. Nem értem, minek ezt, ha a gyerekek se élvezik és a szülők se igénylik – csak azért, hogy a tanárok elmondhassák, hogy náluk bezzeg ilyen is van? De ráérnek…

      • Én inkább azt látom, hogy minden érintett szenved, a tanárok is, csak valahogy azt hiszik, nem mondhatnak olyat, hogy nem csinálják, mert a szülők vagy az igazgató vagy nemtomki elvárja, az anyák meg megint szégyellik azt mondani, hogy nemá, mert akkor szaranyáknak hiszik őket, a gyerekek meg végképp nem merhetnek olyat mondani, hogy ők ezt nem, mert akkor hálátlan dögök, anyjukat se szeretik. Nálunk legalább is valami ilyesmit látok, szigorúan nem reprezentatív felmérés alapján persze. (És én se ofő, se anya, és már szereplő gyerek se vagyok.)

        • Nálunk a gyerekek merték mondani, mert van jópár elvetemült liberális csőcsele a szülők között, hímnemű csőcsele is, úgyhogy nem szégyellnek már egy ideje diverziózni a gyerekek sem, kérem.

          • Ami nagyon szívderítő. De hogy ilyen körülmények között mégis miért erőltetik, ezt tényleg nem bírom felfogni? Kézmosásnál is ott állnak a gyerekek mellett, hogy rendesen mossák-e? Mert az még kábé ilyen ovis tempó.

          • , Ó de jó kis társaság lehet az! Be kellene szivárogtatni mindenhová néhány ilyet, hogy aztán tényleg mindenki ki merje mondani, hogy le az ünnepséggel, beleértve tantónénit is. 🙂

  13. Anyák napjával kapcsolatban az általános iskolai osztályfőnökünk már harmadikban megmondta a tutit. Most eszembe jutott, és mennyire igaza volt!
    Készültünk a műsorra, mikor valaki megkérdezte, miért nincs apák napja? Márta néni válasza: “Azért, mert minden nap apák napja van.”
    Indokolta is, újság, kanapé, sör, foci, ki mosogat, ki főz, ki mos. Nem éreztem át a dolgot, mert nem ismertem rá apámra ezekből a tulajdonságokból. Nem olvasott újságot, nem ivott, soha nem nézett sportot a tv-ben. Rendszeresen ő mosogat a mai napig, és ő vasal. De soha nem főzött, és nem rakta meg a mosógépet. Ezekhez ma is tartja magát.
    Szóval a standard tulajdonságok nem voltak rá igazak,többségében. De azért 90%-ban az volt otthon, amit ő szeretett volna.
    Összességében ma azt gondolom, hogy Márta néninek (akinek egy évre rá lelépett a férje az egyik osztálytársam anyjával) alapvetően igaza volt.

    • jó arc lehetett:D
      amúgy erről jut eszembe, ha gyerek az apjával lakik és amikor együtt vagyunk hárman, akkor is többnyire őt nyaggatja a mindennapi szarokkal (mondjuk ha kiviszem az éjszakai pisilésre, akkor van rá mondjuk 30% esely, hogy nyűgös lesz és apát akarja), akkor anyák napján neki vigyen virágot a Zerőfeszítésért, vagy nekem, mert nálam van a biológiai Szentgrál, amiért a kádéenpés hőslovagok küzdenek?

      magyarul: nem vagy szerep alapú az anyák napja?

  14. Lőrinc hatalmas arc! Az külön poén, hogy ezoszili megint pofára esett.

    Tegnap gyertyát gyújtottam azért, akit a találkozásunk első pillanatától tényleg anyámnak éreztem a barátságunkon túl és nemrég halt meg váratlanul. (kösz a füstölőt, Hajnalkám!) Az igazi az egyik régi ismerősén keresztül próbált rávenni arra, hogy facebookos alkalmazással rózsát küldjek neki. Ő is pofára esett.

  15. rám még vár az óvodai ünnepség, amit most tutira végig fogok bőgni, mert már dél óta amúgyis azt csinálom, csak épp nem a meghatottságtól, hanem az elkeseredéstől.

    az anyáknapját utálom, gyerekkoromban is érthetetlen, feszengős kínszenvedés volt, mostanra legalább már az megy, hogy a saját anyámat az elvárásoknak megfelelően felköszöntsem/felköszöntessem a gyerekeimmel, így legalább ő boldog. de ezt az óvodai bohóckodást nagyon nehezen viselem. legalább megbeszéltük, hogy ha nagyobbak lesznek, elfelejtjük. max. étterembe vigyenek, vagy sörözni.

  16. “Megnéznél három filmet. Ennél étteremben, de ilyen legjobb helyen ám, valami négyfogásosat. utána benéznél egy dizájnboltba, kiválasztanál ezt-azt, elköltenél negyedmillió forintot, futárral hazaküldetnéd. Utána színház. Színház után éjszakai fürdőzés és szauna, szívmegállás.”
    Ezen majdnem sírtam ám! Nekem is hasonló lenne, útközben még bedobnék egy pohár ezer éve nem ízlelt mondjuk pezsgõt, de ilyen legjobbat ám, nem kell mérhetetlenül drága, tízesért már kapni jót, meg valami jó kis dūlõszelektált kávét, de barista helyen ám!
    Tegnap viszont ezismilyennap? volt nálunk: ebben az országban egy hét múlva van azanyáknapja, az alterped. bölcsi-oviban talán nem is ünneplik, akit meg nekem kellett volna felhívni, már odaát van…

  17. Éva leányom! Többet mondtam két mondatnál… Beszámoltam néhány jó klipről, Tv adásról, ígértem is, hogy elküldöm Neked, meg Lőrinek is: pl. egy remek ének kettőst Robbie Williams-Nicole Kidmantól, a Dürer bűvös négyzetét stb. e-mailben. Meg is próbáltam, de szomorúan tapasztaltam, hogy (talán éppen ezért, mert ígértem) megváltoztattad az e-mail címedet. Láthatóan bujkálsz előlem, nem kedvelsz. Mindenki felé nyitott vagy, csak szüleid felé nem: ez különösen látható volt az “önéletralyz” című írásodban, ahol egy csomó tévedést, hibás emléket közöltél rólam, elmarasztaló hangnemben; a nagyvilággal. Valami mély sértődöttség, elégedetlenség van benned, amit aztán számtalan formában közölsz velem is, és másokkal is. Nem jó, hibás út ez az állandó körkörös harc, a mások szüntelen bírálata, ha most nem hiszed el nekem, majd az élet megtanít rá. Én azért szeretlek továbbra is: Apád
    Utó irat.: unokáimat csókoltatom!

    • Édes apám! Én nem akartam ide kitenni a születési családom nevét. De akkor legyen. Voltaképpen nem is baj, ha most így a blog révén megismersz és beszélgetni kezdünk.
      Nem változtattam meg az e-mail címemet, tévedsz. És nagyon feszesen udvariasnak kell lennem, hogy érdeklődve hallgassam az említett duettről szóló beszámolódat, mert az kb. nyolc éve ömlött az összes kereskedelmi rádión és mobilcsengőhangként.
      Ehhez képest te észrevetted, hogy velem mi történt az elmúlt mondjuk, tíz évben, de lehet hat is, vagy épp kettő?
      A blogon biztos olvastál erről is.
      Feltűnt, hogy letiltottalak a fészbukon, nem járok hozzátok, nem telefonálok, és hogy ennek talán valami oka van?
      Kímélem magam. Gyomorgörcs ellenében, feszengeni nem megyek. Csak a minimumra marad időm, a többi meg essen jól, mert így maradok egyben, és felelős vagyok az enyéimért, ellenben lassan negyven évesen nem érzem dolgomnak, hogy a szüleimet boldogítsam.
      Feltűnt, hogy mit építettem a magam erejéből az ismert körülmények között?
      Feltűnt, most vagy valaha, hogy míg te a szentképeket és a vallásos tanokat erőltetted, én tehetséges vagyok, és iszonyatosan, az önpusztításig boldogtalan?
      És már nem!!!
      Két évig laktunk nálatok.
      Közben kijött a szádon egy olyan mondat, hogy nem csoda, hogy a nagy fiam apja kirakott, jaj, nem: elzavart, elkergetett egy ilyen hanyag asszonyt, ami azt jelenti, hogy fogalmad sincs arról, ami történt, ellenben bántalmazómentegető vagy (én tudom, miért), nőgyűlölő narratívád van a világról, és a saját lányod sorsa, primer biztonsága és méltósága sem érdekel, csak az, hogy helyretegyél, és fenntartsd ezt, hogy te vagy az okos és te tudod, én meg nem. Valamint ugyane két év alatt megfenyegettél a tökéletesen szakszerű hordozás (államilag akkreditált hordozókendő-tanfolyamvezető vagyok, olyan tudásom van erről, amire köhögni se tudsz) miatt azzal, hogy feljelentesz. Vagyis folytattad azt, amitől pokol volt az egész gyerek- és ifjúkorom, és amitől mindenki szenvedett, csak a többiek hallgatnak és felejtenek.

    • “Nem jó, hibás út ez az állandó körkörös harc, a mások szüntelen bírálata, ha most nem hiszed el nekem, majd az élet megtanít rá.”

      jól értem: várva várja, hogy a lányával valami rossz történjen, hogy végre elégedetten hátradőljön: naugye! én megmondtam!

      vagy mi?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s