nem mernek nők lenni

P. Orsinak, szeretettel, közös harcunkhoz

Kedves-drága Ildikó!

Bevallom, szoktam olvasni a Lők Napját én is, a barátnőm mindig itt felejti az asztalon. Aranyos lány, ha rendetlen is, szeretem. Hogy akkor miért írok Önnek?

Kérem, adjon tanácsot. Érzem, ő nem az igazi társam, talán néhány hetünk van hátra. Mindig megérzem előre, hogy szakítani fogok.

Már nem olyan az egész, mint az elején, azt akarja, köteleződjek el, pedig csak tizenhét hónapja élünk együtt. Bővebben…

ha több pénzünk lenne

egy korai klasszikus, 2012. szeptemberi. benne van a könyvben is. nagyon szerettétek, szerintem ez több megosztást hozott volna, mint a normálisék, de ekkor még nem volt facebook.

és ez után döbbentem rá: intelligens emberek sem értik mindig a posztokat.

Ha egy kicsit több pénzünk lenne, akkor nem tologatnám úgy a csekkeket. Tanyasi csirkét tudnék venni, biotojást és legalább a gyökérzöldségek biók lennének. Megvenném végre azt a nyersselyem bodyt, álomfehérnemű.

A gyerekek kapnának olyan igazi, szépséges babakonyhát, tűzhellyel, mindenféle edényekkel, a miénk, amit hokedliből csinált após, olyan szedett-vedett, lejöttek az öntapadós tapéta platnik is. Vennék egy igazi, vadiúj indiót, azt jó áron el is lehet adni majd, ha már Borit se hordozom. Leandert vagy narancsfát az erkélyre. És egy tornabérletet. Lefogynék. És akkor bikinit is. Horgolt, fehér bikinit, most le van árazva a Calzedoniában. És megtanulnék spanyolul. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 1.: ne szórd a pénzt!

Most induló sorozatomban áttekintem a partnerkapcsolati egyenlőtlenség tipikus formáit. A magam szavaival és látásmódjával megfogalmazom a változatokat, aztán pedig idézem a Hétköznapi hímsovinizmus vonatkozó részletét.

A bántalmazónak még nem tekinthető férfi például gyakran, a bántalmazók pedig majdnem mindig magukhoz ragadják Bővebben…

hogyan segíts jól

2012. őszi bejegyzés

Ma reggel futott be a talán ötvenedik levél a blogom történetében: az olvasó rokona, barátnője romboló vagy egyenesen bántalmazó kapcsolatban él, a blogom sokat segített neki vagy a rokonnak, barátnőnek, hogy mindezt felismerje, nagyon aggódik érte a levélíró, mit lehet tenni.

Jaj, nagyon nehéz az újabb konkrét sorsokkal szembesülnöm. Viszont nagyon nagy dolog, hogy ezek mellett a nők mellett ti ott álltok, segítenétek, és egyáltalán: hogy tud valaki arról, hogy mi zajlik az életükben. Most összefoglalom, hogy annak, aki közeli kapcsolatban áll egy szeret a férjem, de feleséggel vagy bántalmazott nővel, milyen eszközei vannak a hatékony segítségre. Bővebben…

egy napom

TIZENkét éve még így

2012. szeptember, nosztalgia

Ó, azok a fényes nyári napok! Hát tizene nyolcig is aludtunk, ha nem fél kilencig, és arra ébredtem, hogy Bővebben…

mit jelent magyarul tudni?

Magyarul tudni (és amit nem tudunk, annak utánanézni, átgondolni) azt jelenti, hogy lubickolsz az anyanyelvedben: magabiztos lehetsz minden helyzetben, amikor írni vagy felszólalni kell, és nem kerül sok erődbe vagy idődbe az ilyesmi.

Nem fogsz félni, hogy a nálad műveltebb, tájékozottabb majd mosolyog a vesszőhibáidon, mert lehet műveltebb, tájékozottabb, de a leveled nyelvi minőségébe nem köthet bele. Te viszont észreveheted, hogy hiába jár Volvóval, elipszilonnal írta, hogy ijesztő.

Nem fogsz félni már soha semmitől. Bővebben…

ahogy kezdődött

No, hát velünk meg az van, mert annyian kérdeztétek — egy kicsit amolyan félresikerült forgatókönyv ez az egész, hogy én egy kastélyban élek,

ilyen a kastély, Feri a toronyból les

blogot írok, lazacot sütök, két vibrátorom van, anyósom békén hagy, anyám békén hagy, három gyönyörű gyerekemmel és bambuszbiciklimmel kacagunk a réten egész nap.

És ez is ilyen romantikusfüzet-momentum, hogy a férjemnek nyirokmirigyrákja van. Nos, így van. Meg lehet gyógyulni belőle, de a gyógyulás nem könnyű, nem rövid és nem nyomtalan. Az apja is ebben halt meg, azóta persze korszerűbbek a gyógy-szerek. Hatvanöt éves, amúgy nem indul rossz esélyekkel, sose dohányzott, nem kövér.

Egészen természetes már a helyzet, benne vagyunk nyakig, áthat mindent. Kórház, fekvés, aggodalom. Idén nem megyünk nyaralni, sőt, leginkább sehova, nagyon spórolunk, ne higgyetek el egy szót sem a hedonista bejegyzésekből, nincs pénz bilincsre, lazacra, az a múlt. És mégis van élet, boldogság is, és persze sok feszkó, így is, sőt. Megpróbálok őszintén írni az ezzel kapcsolatos érzéseimről.

Azért nem könnyű, mert akiknek elmondtam, azok némelyike elkezdte reflexből osztani a regényszagú tanácsokat, hogy tudniillik legyek erős, most semmi más nem fontos, merítsek erőt a gyerekeimből, minél többet legyek a férjemmel stb. Ez azért mórickás, mert nekem épp e helyzet miatt pénzt kell keresnem, egész nap gép előtt ülök, blogot írok meg korrektúrázom. Ő elhalasztotta a könyvei befejezését, le is mondott több megbízást, amúgy meg nyugdíjas.

Nekem sugárzó, erős, nyitott, energikus emberem volt, a gyerekeknek meg hihetetlen nyitott és örömteli apjuk. Hogy mekkora erő így apának lenni, az most derült ki. Nem, a rákbeteg nem nézi hervadóan boldog mosollyal a családtagokat, mint a filmekben, és azok nem járnak körülötte lábujjhegyen, szintén mosolyogva. Nem, én feszült voltam attól, hogy hetekig voltam itthon, legfeljebb a kutyát vittem ki a sarokig. A férjemmel veszekedni kellett, hogy ne ő akarja elintézni a kurvaanyja közös képviselő helyett a vízművekkel a vitát, és ne tanúsítson több megértést a közös képviselő iránt, aki le akar húzni megint, mint irántam, aki merőkanalanként főzöm és kétkanalanként tálalom neki a leveskét, mert épp nyelni nem tud. Aki a nagy, erős testemmel ölelem, hogy átmenjen belé az energia. Aki vicceseket mesélek, mikor épp nem alszik, meg együtt olvasunk újságot.

Az egész egy fogászati kezeléssel kezdődött, mert legyen neki szép foga, begyulladt, kínlódott, végül antibiotikum, azon felirat, hogy mononukleózis és nyirokmirigyrák, tehát ilyen nyirokcsomós izék esetén tilos. No de valami nem stimmel: visszafele is működött a dolog, vagyis beszedte és egyszer csak megduzzadtak a nyirokcsomói. Fogászhoz vissza, beutaló, László kórház fertőző osztály, mi ez, nem tudják. Egy héten belül járni nem tudott. Nyelni se. Beszélni se. Onkológia, biopszia, diagnózis. És ez mindjárt a vetélésem után egy héttel.

Az a durva, hogy ezt, aki lett, eleinte fel sem ismertem. Az ideiglenes foga is kijött, nem tudott enni, iszonyatosan lefogyott. Ránézek, és nem őt látom. Egy öregembert látok, aki nem néz rám vissza, hanem maga elé. A mimika is más fog nélkül. A testtartása is nagyon más annak, aki már felkelni alig bír. A testsúlyából meg hiányzik bő tíz kiló izom. Neki is nehéz az idegen teste.

Ez az első kemóadag előtt volt, most jobban van. Van foga is megint. Már nem is mindig taxizik mindenhová. Már egyeztetünk és örül nekem. Aztán holnap lehet, hogy megint egy rák alakú edény lesz. Most letoltam a hihetetlen dús sémi haját, egyszerűbb így.

Itt huhog körülöttem az a parancs, hogy akkor most nagyon sokáig csak a betegsége igazgat mindent, és ez a jobbik, remélt eset. De hát ebbe belepusztulnánk. Hogy nekem soha többé nem lehet bajom. Soha többé nem fájhat a fejem. Fáj a fejem.

Neki nincs ereje. Ez a betegsége lényege. Nem az van, hogy hát beteg, kórház, gyógyszerek, fekszik, de AMÚGY mi szeretjük egymást, meg vagyunk hatva, örülünk egymásnak. Ez fogy el legelőbb, az öröm, erodálódik a morzsánként összehordott élményhegy. Ha van egy kis ereje, tesz-vesz a lakásban, újfajta görnyedtséggel, vagy “leül”, ahogy ő mondja, dolgozik, ír és szerkeszt. Egy kicsit bujkálunk egymás elől. Szégyellem magam, hogy nem vagyok olyan, ahogy képzelem a szerető feleséget. Hogy nem bírok sokkal többet, mint amúgy.

Érzelmileg nincs ereje a legtöbbször, és ez érthető, mégis nehéz. A gyerekeinek örülni, a szemembe nézni, engem nem természetesnek venni, a sémákból kilépni, gépesnek nem lenni, megőrizni, amit oly nagy munkával építettünk. Már túl voltunk ezen, hogy ha akart valamit, akkor normákra figyelmeztetett szemrehányóan. Most újra ez van, éjfélkor nekiáll a lakás állapotáról bűntudatkeltő mondatokat sorolni. És én nem tudhatom, ha panaszos arccal jár-kel, akkor épp nincs jól, vagy rám haragszik. Sose tudom. Azt se, hogy én vagyok türelmetlen, vagy ő a lassú. Nem tudok semmit, hatnak a vegyszerek, várom, hogy döntött a sorsunk felől, aki dönt, ha ő dönt.

És neki nyilván még idegesítőbb, hogy blogot írok a sok munka mellett. A sikereknek örül, de amivel ez jár, attól ő egyre szürkébb. Ezért aztán éjjel írok inkább. Beadom a fehérvérsejtnövelő injekcióját, és ittragadok hajnalig, mert csak így és ilyenkor lehetek egyedül az agyamban. Meg olvasok. Sokat. Végigolvastam a kurucinfós holokausztvitát tegnap.

A blog erőt ad, nem hagy bezárkózni, elkívánkozni, hülyeségeken agyalni. Nagyon furcsa, hogy pont most, együtt jött a betegség és a blogrobbanás. Alig alszom, nem érzek fáradtságot, nagyon furcsa állapot. Tudom, vigyázzak. Képtelen vagyok.

A primer és a mindent meghatározó kérdés persze hogy az, hogy meggyógyul-e, és hogy gyógyuljon meg, és rohangálás gyógyszerért, segítségkérés, szervezés. De ugyanúgy van kutya, ugyanúgy ki kell vinni a szemetet, pelenkázni, korrektúrázni, megmaradni ép embernek. Én egyszer már átéltem ilyen helyzetet, a halál árnyékát, volt egy komoly műtéte majdnem két éve. Akkor féléves baba volt Jakab is, Johanna meg kettő és fél. És nagyon meg próbáltam felelni annak a sztereotip ápolom a férjem-szerepnek, amit én erőltettem magamra, gyanútlanul. Mit ne mondjak, elég hamar jött a krach. Ebből tanultam: csak én bírhatom, ami ezzel jár, az elképzelt valaki nem. Most én vagyok. Én bírom, avagy nem. Gyarló vagyok. Nem egyenletes teljesítményű.

A gyerekek, igen. A gyerekek csodálatos, önvédelmi, mindent kibíró természetessége, sőt: közönye. Mindent elfogadnak. (Ebből is gondolom, mert ez nagyon durva változás, hogy a problémákat, például a testvérféltékenységet legalábbis részben az anya aggodalma provokálja. Vagy nekem vannak csodagyerekeim, akik egész nap egymással viháncolnak így is. Vagy én várom el tőlük valami rejtett terrorral, hogy ne nyavalyogjanak, ne adjanak még több feladatot?) Nagyon hamar megszokták, hogy semmi sem olyan, mint még májusban is. Jakab nem őrjöng János lábánál, hogy pöl, pöl! Nem is nagyon kérdezgettek róla, amikor kórházban volt, megszoktak engem, tőlem vártak mindent, és én egész nyíltan tolmácsoltam, mi zajlik, hogy gyógyszereket kap, meg hogy vicceseket mesél a kórházban, és egy kövér bácsi is fekszik ott, aki olyan, mint egy plüssmaci (“P. Mászló”). Aztán hazajött, megerősödött és akkor újra hozzá folyamodtak — meséért. Régen ő kelt hozzájuk, most mindketten. Még nincs óvoda és iskola, nyilván nehezebb lesz majd akkor, szülői értekezlet, tankönyvek, minden nap biciklivel.

Közben az anyám írt egy esemest, hogy ő NEM TUDJA, mi van velünk, de ÚGY HALLOTTA, János beteg, és azt is TUDJA, DE SEMMI KONKRÉTAT, hogy én már nem járok az anyósomhoz, és MINTHA ez nagy teher lenne Jánosnak, de ő persze NEM TUDJA, és mint orvos, azt SZERETNÉ MONDANI, hogy a betegségeknek, bár ő NEM TUDJA PONTOSAN, gyakran van lelki oka, és EBBEN SEGÍTSEM Jánost, hogy túlkerüljön az Ő NEM IS TUDJA, MILYEN lelki problémáján.

No, hát ők az anyósommal összeültek és jól kibeszéltek engem. És inkább süssenek meg olajban, és én kivárom az onkológia kertjében, amíg anyósom látogat, pedig ketyeg a négygyerekes barátnőm ideje, aki a gyerekeimre vigyáz, de én ezt nem. Ezt, aminek az a vége, eleje, közepe, mindene, hogy én vagyok a felelős, nekem kell újabb lelkiismereti terheket magamra vennem, nekem kellene revizionálnom a döntésemet, hogy én a bűzhödt hínártömegből, ami a férjem családja, egy éve végképp kiúsztam a partra, értsd: az anyja és őközé álltam.

Szóval családi segítség alig van. A középső bátyám jön néha, ő megszerette a férjemet, mert érdekli a régi Budapest, és arról a férjem elég sokat tud, és nagyon szeretetreméltó is. És a középső bátyám most tud tényleg segíteni — két éve ő sem értette a nagyon konkrét kéréseimből sem, hogy tényleg segítségre van szükségünk. A legkisebb bátyám meg minket nem érzékel, de úgy hiszi, segít, hiszen gondolkodás nélkül közvetít és végrehajtja az anyám kéréseit, vagyis hozza azokat a holmikat, amelyeket az anyám szükségesnek lát (“én tudom, hol lehet olcsón jó minőségű bioleveket venni”). Mindig úgy örülök. Anyám amúgy azt mondta akkor két éve, hogy vegyetek egy autót. Ő jót akar! Hát tényleg, hogy ez nekem nem jutott előbb eszembe. Ezt jól odakente nekem, mert megkértem az unokatesómékat, akiknek van kennelük, hogy vigyék el a kutyát, ők beszervezték a nagynénémet, aki viszont más bajai miatt elfelejtette az egészet, késő este jött a délután helyett, nem tudtam felhívni sem, és én ezen kiakadtam. Akkor az lett, hogy A Jóságos Nagynéném Önzetlenül Segít, Én Meg Hálátlan Vagyok, Ráadásul Az Autósokat Is Leszólom, á plusz bé egyenlő cé: vegyek egy autót (szerezzek gyorsan jogsit, fizessek lízinget, benzint, parkolást, hogy neki igaza legyen). No, ez az, amiből többet nem kérek.

Nagyon megváltozott az életem, most nem csinálok semmi mást, csak a családüzemeltetést, a cikkeimet és a blogot. És néha ide jönnek a barátok, hoznak dinnyét, az a legjobb. Az ökovezér, aki amúgy a mi kerítőnk és esküvői tanúnk, már volt, és meghívtuk Nádasdyt is. Afféle szalon álomvendégekkel. Jó lesz.

a gyehenna tüze

fájdalmas, mérföldkőnek bizonyuló vallomás a gyerekkoromról, 2012 júliusából. én egy kicsit azt hittem, önkéntelenül persze, hogy mindenki ebben vagy ilyesmiben nőtt fel. mindenesetre most, hogy egy nagy fordításban vagyok, pontosan tudom, ki próféta, ki pátriárka, ki király, ki filiszte- és ki farizeus, meg azt is, milyen szókinccsel fordítsam a gyerekeknek szánt neoprotestáns vallásos dalocskákat, és ez jó érzés.

nem került be a könyvbe — kifelejtettem, de a kötetet nyitó önéletralyz című írás felidézi a lényeget

Keresztény családban nőttem fel. A szüleimet ugyanaz a lelkész eskette, aki engem és sok évvel később az unokaöcséimet keresztelte. Ma is tudom a zsoltárokat, sőt, azt is, kit támasztott fel Elizeus próféta, és van miről beszélgetnem a gyakorló protestáns ismerősökkel. A vallás a szüleim között számtalan konfliktusra szolgáltatott ürügyet: vallásháború tört ki. És ami még szörnyűbb volt: rettenetesen féltem a pokoltól.

Bővebben…

mit várunk a kötődő neveléstől?

2012. júliusi bejegyzés

2013. szeptember végi kiegészítés

Azt írtam: sokat kivett belőlem a komolyan vett kötődés. Sokat kivett, és most, hogy a legkisebb három és fél, és egyedül vagyok, szeretném, ha ennél a nagyon közelnél egy kicsit távolabb lennének már. De ki tudja, mikor éreztem volna ugyanezt nemkötődve? Talán sokkal előbb. Talán nem is szültem volna harmadikat úgy. Állítom: ahogy mi éltük meg, nem pótcselekvésként, nem apa ellen bunkernek, nem dogmatikusan és nem is tárgyakat halmozva, két itthon lévő szülő kötődve, lezser derűvel, így sokkal könnyebb volt a szülőség. Jól kötődve nevelni, az nem valami plusz erőfeszítés, hanem harsonás lazaság, mámoros törzsi lét. És sokan vagyunk itt, akiknek nem újdonság, furcsaság és nem szélsőség mindez, hanem talaj a lábunk alatt: megélt, működő, több éves, több gyerekes gyakorlat.

Amikor kritizálják a kötődő nevelést, annak kétféle oka lehet: információhiány (sok más tanácsot hallott az illető, nem tud jól hordozni, nem érti, miért fontos a szoptatás, nincs tisztában a csecsemő valós szükségleteivel), vagy a mozgalom túlkapásaira, visszás jelenségeire adott jogos válasz. Az elüzletiesedést, a szektás gőgöt, a homousion–homoiusion-típusú vitákat, a pótcselekvésjelleget, a közösség mélyrepülését én is illettem már többször indulatos vádakkal:

anyaság 3.0

semmit sem gondolok

még egyszer a mamamiról

És akkor az eredeti bejegyzés, egy közkeletű tévedésről. Bővebben…

valaki mondja meg

Vagy ez van minden dolgok alján? A külső kontroll? Nem vagyunk kapcsolatban önmagunkkal. Folyton azt hisszük, valamit úgy kell tennünk, ahogy nem szeretnénk, de muszáj. Bővebben…

mitől féltjük a gyerekeinket?

A gyerekek az életünk közepei. Értük mindent! És rásegítenek a nagyik meg a szomszéd nénik is: szegény, biztos éhes! Jaj, meg ne fázzon! Cipő melegítse a lábát! Most aludnia kell!
Bővebben…

először a kérdések

ősbejegyzés, 2012. június

Olvasom, hallgatom anyatársaimat. Annyi nehézséggel küzdenek. Hogyan kezeljük az egyéves ekcémáját szteroid nélkül? Diétáznak, mert a babánál háromféle allergiát valószínűsít a gasztroenterológus, így a folyton éhes, kapkodó szoptató anya kiiktatja étrendjéből a tejfehérje-, tojás- és gluténforrásokat. A másik családban a nagyobbik krónikus asztmája után a kicsinél kitört a krupp: két hete rohamokkal küzd. Hónapokig nem gyógyuló felső légúti betegségek. Fogzási nyűg, éjjeli műszak. Emez hároméves, de még nem beszél. A másik meg egyszerűen kibírhatatlan zárt térben, de a kertben is tönkretesz mindent — hiperaktív-e?

Miért ennyire betegek a gyerekeink? Bővebben…

meg kellene bocsátanod

Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.

Már megint nekem adtok feladatot.

A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt… Bővebben…

beszélnünk kell a regényről

Végeztem Lionel Shriver regényével. Potyogtak a könnyeim a játszótéri padon, aztán az eső is rákezdte.

Nagyon meg lett mondva a recenzenseknek, hogy le ne lőjék a megdöbbentő befejezést. Ehelyett a filmről, a könyvről is azt írták: Eva sosem akart igazán anya lenni. Bővebben…

mérgező élet

Közbevetés

Én nem vezetek. Nem is tanultam soha.

Az autótémán már nagyon intelligens jó barátaimmal is összesisteregtem. Hogy én csak dumálok, és könnyű nekem, és csak beülök azért az övékbe.

Igen, nem értem és nem ismerem azt a világot. Bővebben…