ugyanaz, megint.
ha unod: holnap a Szeptember végént elemezzük, lázadó stílben! :DDDDD
Nem először élem át: amikor kimondok valamit, ami szerintem ordítóan világos, azt válaszolják, de nem túlzás talán úgy sem fogalmazni, hogy azzal próbálják belém fojtani a szót, hogy de hát ez (a kimondás, a néven nevezés) nem megoldás.
Na de probléma-e?, kérdem én. A probléma létezik? Bővebben…
Hanem időnként csendben maradni, belül hagyni megtörténni.
Hát, ez is egy típus.
Azt hiszem, én iszonyú puritán körülmények között nőttem fel ama sokat emlegetett és némelyek által irigyelt budai közegben. Mi handmade család voltunk, egy korlátlan munkabírású és kreativitású anyával. Mi soha sehova nem ültünk be, mi mindig vittünk teát és szalvétába csomagolt szendvicset, rajtunk soha vendégátóipar és bazársor nem keresett egy fillért sem, mert anyám reflexei háborúsak meg az ötvenes évek sötét nyomorából valók voltak. Igen, azt hiszem, elválasztott a kortársaim többségétől, hogy az én szüleim emlékeztek a háborúra, az övéik meg leginkább az ötvenes években születtek. Talán valami magas vendég érkezésekor volt étterem, amit az illető fizetett, meg az érettségim után is volt beülés, de az már rendszerváltás után volt. Soha semmi műanyag játék meg új ruha meg “nem baj, veszünk másikat”. Megörökölt tárgyak, anyám varrta ruhák, textilipari cég turkálója, padláson dobozban hányódó, fura könyvek.
Mi lett ebből, ebben a nagyon más világban, az én életemben és háztartásomban?
Puritán “nekem ez se kell, az se kell” attitűd, autótlan lét, géptelen háztartás, hisztérikus szelektív hulladékgyűjtés, nejlonzacskók szigorú másod-, harmad- és húszadfelhasználása, aligvalamikidobás, kötődés régi tárgyakhoz, megvarratott-beszűkíttetett tizenöt éves darabok, egyfelől.
Extrém minőségmánia, a létező legdrágább mosógép, bambuszpadló, Wolford fehérnemű, rituális legjobbétterembejárás, másfelől. Irtózás a pótléktól, a vanillintől és a citrompótlótól.
Na, ez vagyok én.
Amikor gyerekem lett, akkor ölelős puritánság lett. Babakocsi nem, járóka nem, kütyü nem, kiságy nem. Porsche kategóriás hordozókendőből több is, az igen, együtt szuszogás, meg még időtálló játék és könyv, amelyiket már a harmadik nyűvi. És márkás babaruha, amit három meg öt évig hordanak, és utána el tudom adni hétezerért, vagy épp megtartom az unokáknak.
Ezért van az, hogy én ezt nem értem. Bővebben…
És még az a csodálatos az intenzív sportban, kedves barátaim, ha nem unjátok még, de hát biztos nem, hogy ez nem öngyötrés és nem mechanikus föl-le, ki-be, lépés-lépés-lépés, noha persze az is, hanem egy gyönyörűségesen koncentrált, intenzív belső állapot.
Ó, ez az egész rég nem rögeszme-alapú, hogy elhatároztam, és akkor nyomom, mert kell, mert a belső lágerem őre vagyok. Vagy valami cél reményében: szar, unom, utálom, de csak így lesz lapos a hasam vagy kisebb a seggem.
Most már hív az erdő, az izomfeszülés, a terem. A turmix, a szaunabágyadás. Bővebben…
És ezért, légy szíves, ne ismételgesd.
Eltelt azóta tíz év ugyanis, hogy igazad volt. Bővebben…
Folytatom a tegnapi gondolataimat, mert hajnalban ömleni kezdtek ezek a mondatok. Remélem, el tudom kapni azt az árnyalatot, jelleget, mert erős és világos volt. Mint mindig, amikor épp nem tudom leírni.
Azt akarom ma elmondani, hogy nem érdemre megy. Bővebben…
Kérdezi az olvasó.
Sokat gondolkodom ilyesmin mostanában, és a felvetés ürügyén ma több mindenről elmélkedem.
A kérdésre csak annyit írok, hogy nem, nekem nem megy, és ez egyértelmű. Amikor azt mondom, hogy kilencvennyolc százalékos heteró vagyok, Bővebben…
Úgy döntöttél, hogy részt veszel egy olyan kontextus kialakításában, amelyben senki nem mond igazat, senki nem érzi jól magát, és amelyben lavírozni kell. Úgy döntöttél, hogy nem veszed észre a jeleket, a gyomortáji nyüszögést. Úgy döntöttél, hogy normálisnak tartod azt, hogy nem szeretsz otthon lenni. Úgy döntöttél, hogy megideologizálod, hogy miért nem lehet másképp. Apró döntések és mulasztások egész sora vezetett oda éveken át, hogy most nincsen jó döntés. Úgy döntöttél, hogy ilyen az élet.
Olyan is.
Értékvesztett világunk rohanó tempójában meginogtak a hagyományos értékek értékvesztett világunkban sajnos, minden és mindenki lecserélhető, földcsuszamlásként manapság, akárhová néz az ember, a Teri is mondja, hogy az apósa, ezeknek semmi sem szent.
Nem értem én ezt. Hajnalkám csokit (!) eszik, drogoznak a tizenévesek, isznak a felsővezetők (is! meg a Lajos!), internetezik a gyerek szombat délután a 38. Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyre való készülés helyett (na, ez az, amit végképp nem értek!), a kamaszlányok meg, írd és mondd, sminkelik magukat. Ezoőrületbe buknak alá a negyvenéves nők, testvér tör testvér életére szóváltást követően, szakálluk van a nőknek, akik ráadásul férfiak! Az a sok hűtlenség és válás, pedig olyan szépen éltek! Valahogy ma már úgymond* olyan szürkések az esküvői ruhák is, sőt, elöl rövidebbek. Én nem értem. Mi még tudtunk várni, tánciskola előtt gyűrött szegfűvel toporogni, egy puszinak négy évig örülni… Bővebben…
Szóval, a vasárnapi szaranyás posztom nem arról szólt, hogy minek önostorozni, rá se rántsunk, nincs itt semmi gond, olyan vagyok, amilyen, de semmi esetre sem szar, mert ÉN nem lehetek szar, mert én, akármit is csinálok, jó vagyok, és punktum, és van még a fehér–ezüst sarum is ráadásul, szóval énnekem mindenem szép.
Hogy valaki engem anyaságomban bánt, sőt, arra az aljasságra vetemedik, hogy sunyin, ismeretlenül és cetlin üzenjen nekem, abból nem következik, hogy a gyerekeimnek tök jó a hepinesz, és ne lenne meredek fejlődési lehetőségem anyaként. Az mondjuk elég abszurd, hogy nem szeretem őket, de az bizonyos, hogy van bőven feladat, és hogy ha csak ennyi telik, az nem jó hosszú távon. Bővebben…
Írta egy törzsolvasó. Mondatai elé ennyit szánok:
Annyira szeretnék olyan világban élni, ahol senkinek nem kell félelemből, szégyenből, önmaga fel nem ismerése miatt hallgatnia. Ha a többség nem kényszerítené magát a többiekre, és nem akarná elhallgattatni őket. Ha elmondhatná az is, aki nem úgy él, dönt, gondolkodik, ahogy szokás, és ezt senki nem érezné fenyegetőnek, csak odafigyelnénk, próbálnánk megérteni, és aztán élnénk a magunk életét.
*
Hogy tudod megmagyarázni valakinek, aki nem szereti a csokit, hogy a csoki jó? És azt, hogy nem finom, valakinek, aki megveszik érte? Nyilván sehogy, ízlések és pofonok. Miért is kellene megmagyarázni és főleg meggyőzni bárkit is arról, hogy a csoki jó/nem jó? Semmiért, kit érdekel ugye, eszed-e vagy sem (a gyártókat, forgalmazókat, és az egészségünkért / súlyunkért aggódó egészségügyiseket igen).
Ennél persze sokkal mélyebb a gyerekvállalás problémája, de alapvetően szerintem itt is az a helyzet, hogy vagy akarod, vagy nem, és aki ezt világosan tudja, annak nehéz elmagyarázni azt, hogy miért kellene ezt másként látnia. Bővebben…
A gyerekek folyamatosan megfigyelnek és utánoznak minket, mondhatni, ez az alapértelmezett működésük. Rémisztő, ahogy Gazsi bácsi egyetlen látogatása után használni kezdik, hogy basszus, meg ahogy lecsapják a játékukat, mint én a mosogatószivacsot: ebből elég volt, mondja a négyéves, ebbőj eég ‘olt, ismétli a kétéves. (És vigyorognak.)
Megtanulják tőlünk, hogyan viszonyuljanak úgy általában a világhoz, Bővebben…
Volt tegnap. A facebookon mindenki lelkesedett, hogy mindenképpen csókolózzunk azzal, akit szeretünk! Perverzek azzal, akit nem.
Én bevallom: nem csókolóztam.
Foghúzás, gyulladás, kínlódás — nem lehet. Érinthetetlen a sérült test.
Vagy mégsem? Hagyjuk a csókot, talán átáramlik a gyógyító erő, ha jól érintünk? És nem csak fogbaj van, van migrén, kimerültség, depresszió, gyermekágy is, amikor úgy érezzük, érinthetetlen a másik, sejtjük: nem lenne kedve.
Hányszor érintünk szexre nem kacsintva, szeretetből? Hogyan érintsük jól, gyógyítóan a másikat?
Megyek is.
csak az olvassa. én szóltam 