anyaaa!

A gyerekek folyamatosan megfigyelnek és utánoznak minket, mondhatni, ez az alapértelmezett működésük. Rémisztő, ahogy Gazsi bácsi egyetlen látogatása után használni kezdik, hogy basszus, meg ahogy lecsapják a játékukat, mint én a mosogatószivacsot: ebből elég volt, mondja a négyéves, ebbőj eég ‘olt, ismétli a kétéves. (És vigyorognak.)

Megtanulják tőlünk, hogyan viszonyuljanak úgy általában a világhoz, hogyan legyenek türelmesek, hogyan bánjanak az állatokkal, mi a vicces, eszünk-e nyersen krumplit, kinek köszönünk, örülünk-e a postásnak, kiabálunk-e, ha idegesek vagyunk (vállrándítva-poénkodva; alig valahogy; néha kap enni; minden vicces; persze; még Zsuzsa néninek is; bár felnyomott az önkormányzatnál, hogy miattunk repedt meg a fala; tapsikolva örülünk, jó fej mindkettő, az egyik a zöld táskából még metszőollót is előkapott, és végigvágta hatvan másodperc alatt a sövényt; csakis, folyton, ha épp nem, akkor hallgatunk).

De már papucshordásban hiába mutatok példát. Egészséges ételek? Ne vicceljünk. A kezemet szalvétába törlöm, meg megmosom, de még a tízéves is reflexszerűen törli a pólójába a hasatájt. Amit megtanul a helyzetből, az az, hogy én hogyan vagyok emiatt ideges, és legközelebb, amikor tizenegy körül jelzem: öltözzön föl, ő is úgy szól vissza.

Én abból, hogy anyám mosogatott mindig, nem tanultam meg, hogy én is mosogassak, hanem csak azt, hogy ő majd megcsinálja. Hiszen ő a szülő, nem? Aztán elolvastam a Születésnap című Szabó Magda-regényt, akkor meghatódtam, és elmosogattam. Mindig elolvastam, vagy harmincszor, és mindig elmosogattam utána egyszer. De példamutatással nem megy ez: nem láttam rá a helyzetre, nem érkezett jelzés tőle, megcsinálta magától értetődően. Rossz erre gondolni, de tényleg, sehol, semmi nem üzente, hogy mosogassak el én (VAGY A BÁTYÁIM).

Amiről írni akarok, az az úgynevezett odafigyelés, elfogadás mint nevelési stílus. És ezzel van gondom, hogy ez nem példamutatás: ha én elfogadó vagyok, mindenért odaszaladok, folyamatosan megértem, segítek, abból, legalábbis rövid távon, nem azt tanulja meg, hogy ő is szaladjon a kicsihez, ha baja van, hanem azt, hogy én vagyok, akivel mindezt lehet, mindig lehet, hiszen Én Vagyok Az Anyukája, és ha mosolygok közben, akkor azt is, hogy nekem ez még jó is. Tudom, tudom, én szülő vagyok, és majd ha ő is szülő lesz, beérik ez is. De addig is túl kell élni, és sokan egyszerűen hullafáradtak, és nagyon egyedül vannak a gyerekezéssel. Az anyaaa! egész nap, de tényleg egész nap (haladók az első a-t is kettőzik), az, hogy öt percig nem tudsz valamire koncentrálni, vécén egyedül ülni, az unatkozós anyaaa! játsszunk! anyaaaa! rakd össze a tornyomaaat! lélekromboló, frusztráló, az alvásmegvonáshoz hasonlító mechanizmus: nem is érzékelem, mi a gond, hát hiszen az a dolgom, hogy figyeljek, reagáljak, válaszkészen stb., de egyszer csak felrobbanok, vagy sorozatos apró detonációk figyelmeztetnek: ezt nem lehet egyedül, minden nap bírni, ez sok. Az a gond, hogy automata lettem. Ilyenkor kerül elő a dévédé, a tévé mint szedálási forma, a kétségbeeesett altatási kísérletek, de ez már válságtünet. “Szüksége van a napközbeni alvásra”, “korán lefektetem, az jó neki” — én értem, de vajon mindig erről van szó, nem arról, hogy mi nem bírjuk tovább? És az altatás is újabb harc és sírás sokszor. Persze, mert nem ő akar aludni, hanem mi szeretnénk nyugalmat.

Sokféle anyaaa! van, de a napi ezerötszázhúsz anyaaa! komoly figyelmeztetés. Azt az óvodás nem figyeli meg, hogy te ügyesen megoldod a saját nyűgeidet, nem jajgatsz mindenért, nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy vérző kézzel is őt igazgatod az etetőszékbe, és nem hívsz mindig valakit, ha fáj valami. Persze, mert felnőtt vagy, de neked nem esne jól néha belekucorodni valakinek a nagy és puha ölébe? A sok jövésből ráadásul nem empátiát tanul a gyerek: csak azt figyeli meg a gyerek, hogy te mindig rendelkezésre állsz, nem azt, hogy a követendő magatartásforma a segítőkészség. Ó, nem akarom, hogy a saját gyerekeim elismerjenek és megdicsérjenek minden pohár bodzaszörpért. Szeretném én is, ha érzelmileg biztonságban érzenék magukat. De azt aggodalommal érzékelem, hogy a “mindig számíthat rám” elvből kialakul a két szerep, amelyek nem kölcsönös, hanem komplementer szerepek: aki jajgat és aki jön, illetve: aki századszor sem jön és aki nem jajgathat soha. Aki jön, sóhajtva jön, nem teljes szívvel jön, de jön, mindig jön, és senki nem érzi át, hogy ez nagy és nehéz feladat.

Akkor ne menjünk? Hagyjuk sírni?

Az értő olvasó nyilván megfigyelte, hogy a totyogó koron túli, beszélő gyerekre gondolok. Nagyon sokféle anyaaa! van ám. Menjünk, ha jónak látjuk, csak ne gondoljuk, hogy ebből ő elfogadást tanul. Sokszor látom, hogy pórázt fon a mindig-jövésből a gyerek: az anya reakciója, jövése, nemjövése lesz az elsődleges ingerforrás, és egyre inkább mindent csak anya, nézd; anya, nem tudom; anya, kérek vizet mátrixban értelmez. Az anya meg azt veszi észre, hogy ő álló nap csak reagál, és ez nagyon fárasztó. Ha kezdeményez, az mind a gyerekért van, és olyan, hogy vedd fel a cipőd, edd meg ezt a kis tésztát (nem veszi, nem eszi).

Akkor hogyan?

Az elejétől jó erre figyelni, mert eleinte nem sok, aztán sok lesz. Aki rászokott az anyááá!-ra (az anyaaa! mint létforma), azzal már jóval nehezebb. Ahelyett, hogy mennénk és kimentenénk őt a helyzetéből, vonjuk be a sajátunkba, kezdeményezzünk mi szituációkat. (Vagy ez az én túlságos kontrolligényem: én szeretném irányítani a helyzeteket?) Nyugodtan meg lehet mondani bármely gyereknek, ha zavaró a viselkedése, ha terhet jelent, hogy örökké szólongat. Most nem tudok jönni! Vagy: leszűröm a tésztát, utána! Vagy: gyere inkább te! Bízzunk benne többször, hagyjuk békén, ne rémüldözzünk minden horzsoláson (az apró sérülésekhez való viszonyt valóban tőlünk lesik el), ne erőltessük magunkra a megértő, mindig készenlétben álló anya maszkját, ha nagyon nem esik jól. Ha belefeledkezem a blog teregetésbe, az is lehet, hogy odahurcolja szépen magának a kissámlit, és úgy mos kezet, és amikor végül odamegyek, félrefordítja a fejét azzal a nagyon sajátságos mozdulattal, és büszke, mert megoldotta. Megoldotta, mert én nem mentem. Egész nyugodtan lehet őket békén hagyni, hihetetlenül jól kitalálják a dolgokat, főleg a testvérek kis korkülönbséggel. Az igazán eljekánított gyerek néha, ha úgy alakul, simán elmegy lefeküdni is egyedül, egyszerűen azért, mert álmos, aztán észbe kaphatunk, hogy őserdei népség volnánk mi is: de jó egy már alvó gyerek mellé bújni!

Az se árt, ha mi nem akarunk tőlük mindig valamit. Nem akarjuk például a szobatisztaságot, az önálló evést, az elválasztást mint végrehajtandó projektet, állandó akarással, szorongással, hanem hagyjuk őt alakulni, és épp csak olykor kifejezzük az ezzel kapcsolatos saját érzésünket, szempontunkat (nekem ez fáj — Jakab már megérti, biztos mert megérett rá). Ha nem indult el az anyaaa! spirál, ha nem várhatnak mindent, de az utolsó leesett kiskanálig mindent tőled, és mindezt nyugalommal, derűvel közvetíted, akkor nagyon jól ellesznek, megoldják, elfoglalják magukat (igen, rendetlenség lesz, és azt majd együtt el lehet pakolni), és amikor rájuk figyelsz, akkor derűsebb lélekkel teheted: ott leszel a pillanatban.

23 thoughts on “anyaaa!

  1. Szerintem ez a sok gyerek(és /vagy kiskorkülönbség) egyik vitathatatlan előnye: Ha akarsz, sem tudsz mindent megoldani mindegyik helyett. Sok gyereket nem lehet elkényeztetni. Nincs más választásuk, mint megoldani egyedül, vagy kivárni a sorukat. És az anyának sincs más választása, mint rájuk hagyni,hogy mennyit ettek: fizikailag képtelenség egyszerre két-három szájba kanalazni, főleg, ha közben valakit még szoptatni is kell.

    Kedvelés

    • mar hogyne lehetne egyszerre ket szajba kanalazni! kerdezz meg ikres anyakat 😉

      de teny, nalunk tenyleg lehetetlen ugy “racuppanni” a gyerekre, hogy lesed es azonnal teljesited minden kivansagat, hiszen mindig ott a masik, aki kb ugyanerre var. de a kanalazas az pl megoldhato 🙂

      Kedvelés

  2. Nagyon szívemből szóltál, már megint. Hogyan is tanulnának empátiát, elfogadást, ha én saját magam felé sem vagyok elfogadó? Szerintem a példamutatás itt is nagyon fontos, hogy lássák, a másik ember sem egy robot, neki is vannak igényei, és még akkor is, ha az éppen Anya. Ha kimutatjuk a valódi szükségleteinket, sebezhetőségeinket, abból tanulnak igazán elfogadást. Nyilván, ha kimutatod a saját igényeidet, akkor a szomszéd, a férjed, az anyósod, a társadalom szemében egy onző, lusta disznó leszel.

    Kedvelés

    • Na, épp most néztem egy hölgyeményt az egyik honlapon, aki a gyerekvállalásra nevelés érdekében hatéveseket, egy fiút, egy lányt kiállít ilyen rendezvényen, a kezükbe ad egy játékbabát, és erősen, mesével meg nagy mosollyal szuggerálja, hogy te apuka leszel, te meg anyuka, ha át nem operáltatod magad addig, kvázi erre tette fel az életét, és ez az egész olyan szép és építő és… felháborító. Hogy ilyen feladat valahogy, meg életcél, amit jól belenevelünk a gyerekekbe. Aztán majd esetleg meddő lesz, vagy homoszexuális, vagy inkább a karrierje érdekli, bizony, megesik az ilyesmi, és akkor majd ugyanezek, az “egészséges család” propagálói, akik olyan szeretettel adták a kezébe a babát, mélységesen el fogják ítélni.

      Kedvelés

      • Na jó, ez perverz.
        Gyerekkoromban irtóztam a gondolattól is, hogy nekem valaha kisbabám lesz, pont mert annyiszor hallottam anyumtól, hogy ti vagytok az életem értelmei.
        Nem is babáztam hatévesen, csak olyan tizenévesen, amikor kikönyörögtem egy Barbit, de őt szerencsére már nem kellett gondozni, divatbemutatókon lépett fel. 🙂

        Kedvelés

      • Szerintem,aki azért lesz anya, mert ez jön neki belülről(nem tudom magyarabbul megfogalmazni), abban nem merül föl ilyen, hogy hogyan csináljunk kedvet az anyasághoz. Aki külső nyomásra lesz választja az anyaságot, és később sem sok örömöt talál benne, az lehet,hogy el sem tudja képzelni,hogy ezt valaki önszántából, rábeszélés nélkül akarhatja.
        A fiúk apaságra való felkészítéséről nem tudom,mit gondoljak, mert tényleg nagyon kevés követendő példát lehet látni. Nem mondom, hogy adjunk játékbabát a kezükbe, de valahogyan mégis hasznos lenne demonstrálni előttük, hogy egy férfi máshogy is gondoskodhat a gyerekeiről, minthogy hazahordja a pénzt. Hogy van lehetősége az apáknak is, hogy valódi kapcsolatba kerüljön velük. Hogy,akinek ez tudatos választás, annak egyben örömforrás is a felelősség mellett a családos lét. Úgy gondolom,hogy felnőhet úgy egy gyerek,hogy ezt sehol (!)nem látja: se otthon se a szomszédban, se az osztálytársainál,se a moziban.

        Kedvelés

      • Igen, felnőhet így egy férfi nagyon is könnyen! Ilyen az én férjem. Egy nagyon is jólelkű ember, aki azonban sosem látott JÓ példát apaságból, férj-szerepből. Aki csak a hagyományos szerepeket látta, az “elnyomó” férfit és a “kapcarongy” nőt. Akinek eszébe sem jut, hogy ő másképp is csinálhatná, és ha mondom neki, csodálkozik, nem érti. Pedig gondolkodik rajta, de amit én mondok neki, sokszor nem illik bele a világképébe. De legalább igyekszik, és én talán nem teljesen hiába erőlködök. Mostmár neki is van két fia. Kérdés: hogyan neveljem őket, hogy ne azzal azonosuljanak, amit látnak, hanem ők másmilyenek, jobbak legyenek? Állandóan ezen kattog az agyam, de érzem, hogy valahogyan meg fogom oldani ezt is. Nem járunk rossz úton, a gyerekeim segítőkészek, és nagyon ragaszkodnak egymáshoz. És ez jó. (Náluk nem így volt…)

        Kedvelés

  3. Köszi, az most jól esett! (Együtt nyaraltunk a héten egy háromgyerekes perfekcionista anyááááával, és már kezdtem aggódni, hogy valamit nem csinálok jól… Magam sem fogalmaztam meg, de most olvasás közben leesett, hogy én nem ugrok mindig. Amikor az ő így nevelt gyerekeire vigyáztam, állandóan ugrottam, és állati nehéz volt így létezni. Ráadásul az ő gyerekei aranyos kis csendes anyááázók, nem olyan látványos az egész, az enyéim meg hangosak és rámenősek, ha igazán akarnak valamit tőlem…)

    Kedvelés

  4. köszi a cikket, felért egy terápiával, végre leesett, miért utálok mosogatni (túl azon, hogy a házimunka nemszeretem-dolog.)
    amúgy én nem akarok gyereket, de az ilyen témájú írásaidat is élvezettel olvasom. .)

    Kedvelés

  5. Visszajelzés: az óvodás farsangok infernója | csak az olvassa

  6. Én csak most értem ide az olvasásban…
    Ez a felismerés nekem elhúzódott, annyit tennék még hozzá, hogy a fiaim alapvetően az apjuk viselkedés-mintáit követik, bizonyos dolgokban még kisebb a közvetlen hatásom, annál, amit gondoltam.

    Kedvelés

  7. influenzás vagyok. eldöntöttem, kialszom. nem lehet.
    úgy gondoltam, délután alszom a kicsivel. de elsunnyogta, kihúzta estibe alvósig, s mire elaludt, nekem mennem kellett. amikor este hazaértem, ő akkor ébredt. pedig én hogy aludtam volna! no, elaludtunk éjjel 1-kor. reggel 6-kor pisilni kellett. esélyünk nem volt visszaaludni. napközben kb. ezek hangzottak el, felváltva (nagyjából olyankor, amikor épp alfába váltottam volna): pisilnem kell, kakaót kérek!, tegyél zenét!, éhes vagyok!, figyelj rám!, kakilnom kell.
    következő reggel a nagy költött 6.20-kor három kérdéssel, amit előző este azért nem beszéltünk meg, mert már nem volt kedve hozzá. aztán, a megbeszéltek ellenére, felforgatta az egész napi programot. nem vitt kulcsot, nem vitt telefont. este csodálkozott, hogy nem megy érte senki a buliba. ott aludt. reggel nemigen akaródzott hazajönnie influenzás (és hóttideg) anyjához…
    megértem. mindent megértek, csak hagyjanak aludni egy kicsit!

    Kedvelés

  8. (Akkora a májam, hogy egy balatoni kisvendéglős lepetézne a gyönyörtől, ha kilóra megvehetné! Igeeen! (kis kézdörzsölés, kaján vigyor) én jól csináltam, nem vagyok anyaaa! és remélem, hogy a lányom se lesz az! – Énekel a lelkem!
    Én most már más dolgokon aggódom. A kiskamasz koron, az első szerelmen, meg azon, hogy micsoda ordas idiótaságokkal tömik ennek a korosztálynak a kicsi, fogékony fejecskéjét és ezt már nem olyan könnyű kontrollálni ám, mint baba korban a terhelő vernyogást. Az udvarlást, a fiú-lány viszonyt, a “megfelelő-e a 9 éves testem” énképalakító egymondatait. Durva szembesülni azzal, hogy már elég neki az egy csoki ebéd után, de az is csak akkor ha lemozogja. Hogy rákattint a játékra, ami az iskolai udvarlásról szól … és én is rákattintok, kardomba dőlök. Végig kell ezt beszélni.
    És ti, akiknek most totyogós a kislánya, nos ti is el fogtok idáig érni. 🙂

    Kedvelés

    • jaj, hát ez az, az én nagyobbik lányom még csak 7 éves, de már érzem, hogy nem lesz egyszerű az általad említett ordas idiótaságok között a helyes értékítéletet és az önbecsülést közvetítenem neki,
      főleg hogy én annyira introvertált és későn érő típus voltam, azért persze megvolt a magam véleménye a dolgokról már kamaszkoromban, de most állati hülyén hangzom magamnak, mikor mondom, hogy “amikor én annyi idős voltam…” mintha ősöreg lennék, közben pedig max. 30-nak érzem magam, nem 38-nak, és cinikus vagyok de optimista, és imádnék bulizni, ha lenne kivel és hol, így csak hangosra teszem a kocsiban a rádiót, mekkora hülye vagyok, de röhögök magamon sokszor,
      és attól félek amúgy, hogy ha a cinizmusomnak engedek utat, akkor elrémisztem őt az élet sötét dolgairól való túl korai beszéddel, szóval segítség, hogy kell egy lányt jól nevelni? életrevalónak nevelni?

      Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.