nem műsorozni

Hanem időnként csendben maradni, belül hagyni megtörténni.

Nem is tudni biztosan, mi történt, és elbírni a nemtudás élményét. Ez felnőtt érzés, súlyos, érett. Főleg nem a másik részét tudni olyan nagyon jól, helyette, ellene. Nem mondani ki nagy, végleges szavakat, csak úgy hagyni az egészet: vigye a szél, ha viszi.

Kevésbé sértetten. Kevésbé félve, harapva. Hát hiszen én döntöttem úgy, én szerettem őt, én hittem benne. Miben hittem, ha ez most ilyen? Illúzió volt? Hát hol tartok, hogy még mindig az illúzió tart fogságban? Vagy hogy futok a pénzem után? Hol tartok én érzelmileg, érettségben, tudatosságban, hogy nem az emberhez ragaszkodom, mert az ember nem jó, az emberrel rég nem jó, hanem a kapcsolathoz?

Dédelgetik emberek a problémáikat, haragjukat, több éves, lehúzó történeteiket. Használnak másokat hozzá, résztvevőnek, hallgatóságnak. Komolyan azt gondolom néha, élvezik. Milyen szép nagy, fejlett, komplex! Ni, ott is egy gyönyörű részlet! Micsoda probléma! Az enyém!

Nekem már nem tetszenek a problémák, a rágódnivalók. A megoldott élet tetszik csak. Az, amelyet úgy alakítok, hogy esély sincs arra, hogy előkerüljenek a tipikus problémák. Erősnek érzem magam, alapélményem, hogy dönthetek. Hogy nem hagyom magam elgyengíteni.

*

Vannak fontos történetek, helyzetek, emberi kapcsolatok. És van, hogy ezeknek végük van. Nem rútságból. Nem dráma. Annyi oka lehet. Az első számú az, hogy egyikünk se mindent tesz fel arra a lapra, hogy temegén. Hogy teljes életet élünk, amelynek ez az egész, amibe belevágtunk, csak egy része, és csak próbálkozás, és épp most így jó. Rég nem hiszünk örök dolgokban. Mindennek csak még egy napja, hete van, és az is bónusz. Ezt onnan és azóta tudom, hogy láttam a halált közelről.

Emlékszem még, amikor úgy voltam vele, hogy felbukkant a talán-célszemély (ezek szerelmi jellegű férfiak, de barátság, eszmei vonzalom is tud ilyen lenni, sőt, mélyen kulturális is, lásd a művész úr), és akkor ő van ott mindenben, mindenhol, mindenek felett. Annyira akarom őt és mindent vele, hogy az énem helyett is akarom. Belevetem magam, elárasztom magam vele. Mindig ráérek. Semmi más nem fontos. Sok órán át rágom őt, írok neki. Összetépem a levelet. Megeszem. Letépett egy kávécukrot, milyen csúnyán, egyébként, a konyhámban, és én, aki úgy utálom, ha otthagyják, hetekig őrizgetem, hagyom azon a helyen, épphogy arany keretbe nem foglalom. (És innen következtetek vissza, hogy szeretem őt.) (Pedig az fontosabb, hogy ő szeret-e.) (Konyhámba se léphetne, ha nem szeretném.) (Nem szeretem.) (Esterházy Péter.) (Minden igekötőmben és tipográfiámban, mindig csak ő.) Nem akarom, hogy lássa a gyűreményt, amikor megint érkezik. Elrejtem, és amikor elmegy, visszarakom ugyanoda. (Nem szeret.) (Szeretem.)

Akármekkora is a vonzalom, ha valaki ezt megérzi, hogy mindent csak érte, köré, megszűnt az énem ereje, ezt a tapintat nélküli, énhiányos nagy odazúdulást, azt ez nyomasztani fogja, és én akkor áldozat leszek, kifosztott. Nem azért, mert nem vagyok elég jó. Hanem mert túlzúdultam.

Ez nagyon erős bennem, most is tudatossággal megy csak, hogy ne így. Hogy csak akkor igazi, ha úgy nagyon, mindenestül. Olvasmányok, filmek, sémák alakították ezt önelvárássá. Onnantól, hogy van valaki, senki más nincs. Semmi más nincs, semmi se drága. Egy szaváért lelkem közepét. Megnyílni, megbízni, nem félni, adni. És örökké ezen kattogni. Én nem vagyok felszínes. Én komolyan gondolom.

Egyébként meg van az a férfi, na jó, most nem mélyedek errefelé, jaj, sajnos… most ezt megpróbálom világosan írni: előfordulhat, hogy nem általános érzelemhiány, szerelemélmény-fétis, társra tapadó hajlam az ok, amitől egy közepes jelentkezőt is így akarok megélni, hogy legyen esemény meg lehessen várni, vágyni, szenvedni, hanem olyan elemi az a valaki, olyan megdöbbentően sosemvolt, erősebb a minősége minden másnál – az énemnél is.

De most nem az elejéről és az eleje elhibázásáról akarok írni, hanem a végéről. A teátrális végről és az áttűnő, gyengéd végről.

Van, hogy a kapcsolatoknak úgy van végük, hogy akinek már nem jó, az nem akar konfliktust, és félig tudatosan vagy egyáltalán nem tudatosan a másikat provokálja, hogy annak legyen elege. Nem bír leválni, de nem jó neki, és akkor megkeseríti az egészet, hogy a másiknak se legyen kedve. Szakíttat.

Vagy sokat mulasztott, gázos volt, emiatt van bűntudata (talán azért, mert figyelmetlen volt, talán azért, mert valójában nem fontos a másik), és vélelmezi, alappal, hogy a másiknak úgyis elege van, és nem akar ezzel szembesülni, a másik neheztelésével, elutasításával, a saját szutyokságával, és akkor azért kerüli és haragszik (nyuszika, baszd meg a porszívódat), hogy őneki ne tegyenek szemrehányást. Ún. megússza a szakítást.

A lényeg úgyis az, amit tesz, és az, ahogy az rám hat. Ha nem jó már, lehet igyekvő, jószándékú is, akkor nem jó, és kész. A szavak semmik. A vélelmezések semmik. A magyarázatok nem számítanak, legfeljebb egy-egy helyzetben. Ha nem jó, akkor vége. Mert a definíciója, amiért annyi mindent megér, a jóság. Ha az van benned, hogy és jól megmondtam neki, akkor te őt nem szeretted.

Az énképünk…! Én nem adom fel egy kis zavar után. Én meg tudok bocsátani. Én nem váltogatom a partnereimet. Én beleteszek energiát.

Ne bocsásd meg, én azt mondom. Akkor bocsásd meg, ha érzed, hogy fontos vagy. Magadat tartsd többre a kapcsolatnál.

Leszoktam arról, és milyen újrainstallálós ez is, hogy nagy dramaturgiai vég legyen, emlékezetes jelenet. Cikinek érzem már, retikülpárbajnak. Nem kell a dráma. Sőt, hagyjuk azt is, hogy most megbeszéljük, feltárjuk, megpróbáljuk megoldani. Csak a harag mélyül tőle. A pszichológushoz való az ilyen igény, kettesben. Arról is leszoktam, hogy jelezzek, átbeszéljük, vég nélkül taglaljuk. Ezek a nagy beszélgetések, összegző e-mailek…! Az utolsó, komoly szerelemnek mondható kapcsolatomban rengeteg energiám ment el ezekre, és nem jutottunk sehova, nem akarta hallani, nem akartam észrevenni, tereltük velük a szót a lényegről. Minden levél, minden állítás egy kis játszma volt, eközben szerethettük volna egymást, ennyi időben, ennyi erővel. Vagy éppen (inkább) elmúlhattunk volna egymásból, hogy előbb jöhessen az új, nyugisabb életfejezet.

Hagyjuk már ezt, hogy haragszunk, és a másikat értesítjük a haragunkról. Kérdés nélkül is. Nem kéri a haragomat, nem kérem én se az övét. Igazságtalannak érezzük úgyis a másik haragját, és akkor vitázunk a haragjával, visszavitázik, rossz szót választ, felemleget, félreért… kinek van igaza… Senkinek. Nem jó a kapcsolat. Én sose mondtam olyat, hogy a veszekedés (“ajtócsapkodás”, “tányértörés”) természetes része a kapcsolatoknak, és utána jön a békülés (vagy, ami még gázabb, a békülős szex). A szenvedélynek se természetes része a veszekedés, a pusztító szenvedély nem szükségszerű, hanem gyengeség, és valahogy imádunk belesodródni, az az identitásunk, hogy mi szenvedélyesek vagyunk. Mára egészen biztos vagyok benne, hogy a veszekedés-életstílus éretlenség, fegyelmezetlenség. Ami a szerelem lényege és természetes része, az a harmónia, csak már annyi körülöttünk a társfüggés, unalom, nem működő viszony, hogy ezt el se várjuk. Akit szeretsz, azzal nem lesz kedved kiabálni, vádaskodni, számon kérni, célozgatni. Ezzel nem állítom azt, hogy a némaság és a lenyelt harag jobb, mert nem jobb. A csendes, igaz szó, a simogató kéz és a következetesség a jó. Félelem nélkül megfogalmazni az igényt, odafigyelni, és nemet mondani tudni.

Állítom viszont, hogy akit szeretsz, azt nem akarod bántani, és nem beszélsz vele ronda haraggal.

Az a baj, hogy nem szereted, de ragaszkodsz hozzá. És az a baj, hogy a szerepedben (feleség, élettárs) már rég rosszabb fej vagy, mint nettóban lennél. Emlékezz vissza, mit gondoltál tizenhét évesen az ilyen egymást gyötrő emberekről.

Jelezni meg egyszer vagy kétszer érdemes, és csak azt, ami fontos. Aki bagatell dolgokon megbántódik, annak baja van az emberrel, az egész emberrel, akivel szemben már nem telik nagyvonalúságra. Ragaszkodni a kapcsolathoz, az illúzióhoz, a múlthoz nagyon veszélyes. Nem szabad a foglyává válni, nem szabad, hogy erőltetni akarjam, “megmenteni”, “dolgozni rajta”. Én nagyon remélem, hogy mostanra már csupa olyan olvasó van itt, aki érzékeli az idézőjelet, és tudja a jelentését is.

Távolodni jobb. Kevésbé fáj, és közelebb hoz. Régen nem emeltem ki az ilyeneket kurzívval, bíztam a puszta szavakban. Ha nem elég, nem jó, akkor elkopok mellőle, elkopik belőlem. Nem önérzeti kérdés a nem működés, nem arról van szó, hogy kinek van igaza. Lehet véleményem, van is, de tudom, az is változik. Érzéseim is vannak, kételyem. Indulatom is. Az is változik, ezért nem öntöm betonszavakba, főleg nem nyílméreggé. Nem is árulom el neki, se másnak. Kifutom az erdőn belőlem, kiírom magamnak párás hajnalokon. Nehéz érzéseinket egyedül intézzük, akárcsak a készpénzfelvételt. Vendégszöveg. Saját vendégszöveg. Esterházy Péter.

Nem akarom ráterhelni, bosszú volna, és nem akarom, hogy megutáljon. Ne menjek mennybe. Ne magamat mentsem fel, ne élezzem. Ne ő legyen a szemét. Nem is az. Nincs olyan fontos emberem, viszonyom, akiről ne tudtam volna, ki ő, hogy nagy csalódás lenne megtudni, milyen. Lezárni, de nem összegezni, nem haragudni felszabadító élmény. Nem lóg bele az ex. Nem lóg bele a múlt. Nem figyelgetem, mi van vele, merre jár, mert ő már nem az. Aki az, az bennem van: az utolsó, még szép találkozásunk.

Fotó - 2016.06.09. 16.23 #3

Kitűnni a képből. És ez nem taktika. Nem remény. És nem azért, mert akad más. Nem kutyaharapást szőrivel. Nem bepasizni ellene. Csendben, méltón. Ha mégis hamar úszik arra az új vízitündér, mert a vízitündérek megsokasodtak mostanában, akkor se neki fitogtatni.

Nem ragaszkodni. Nem magyarázni. Nem keresni okokat, hibást, nem dumálni szét, nem elemezni, ki miért tesz mit. Mindegy az ok, ami számít, az az, hogy működik-e, gazdagít-e. Ez egy nagyon jó csávó, nagyon jó lenne, ó, de jó lenne, ha… Nincs ha. A csávó jó, meg amit gondolok, az is jó. A helyzet nem jó, a kettősünk nem jó, nem öröm. Nincs rá befolyásom, önként adja, ha adja, ha jut rá idő, szándék, figyelem.

Csak az öröm. Valamirevaló ember csak az örömért megy bele. Nem terhelni a másikat, nem megoldást várni, hallgatóságot, közönséget. Nem vele gyógyulni. Egészségesen, öngyógyítva belemenni. Nem közel húzni őt a bajhoz, mert a bajom az én dolgom és felelősségem. Öröm, lazulás legyen. Élmény legyen, ajándék legyen. Halál, romlás ellen legyen. Catullus legyen. Másért nem éri meg.

Van, aki a kapcsolat, vonzalom múltán nagyon megváltozik, vagy az változik meg, amilyennek én látom őt, mindegy is. Rossz látni, amikor kivetkőzik magából. Viszont nem kell nézni.

45 thoughts on “nem műsorozni

  1. “Én sose mondtam olyat, hogy a veszekedés (“ajtócsapkodás”, “tányértörés”) természetes része a kapcsolatoknak, és utána jön a békülés (vagy, ami még gázabb, a békülős szex). A szenvedélynek se természetes része, a pusztító szenvedély nem szükségszerű, hanem gyengeség, és valahogy imádunk belesodródni, az az identitásunk, hogy mi szenvedélyesek vagyunk. Mára egészen biztos vagyok benne, hogy a veszekedés-életstílus éretlenség, fegyelmezetlenség. Akit szeretsz, azzal nem lesz kedved kiabálni, vádaskodni, számon kérni, célozni. ”

    annyira jó, hogy amiket ilyen életfilozófiazerűen gondolok egy jó ideje, azok időnként így megjelennek itt! kurvára tetszik ez a poszt, és azért emeltem ki a fentit, mert mindig is azt hittem, hogy biztos azért törekszem mindig erre, a megbeszélésre meg a higgadt érvelésre, mert rettegek a veszekedéstől, de bezzeg ha nem rettegnék, akkor törnének azok a tányérok. már jópár éve rájöttem, hogy nem törnének akkor sem – mellesleg tényleg rettegek a veszekedéstől, azt se tudom, hogy kell, de azt főleg nem tudom, és azért nem megyek bele sosem, igaz, néha valóban lenyelve a dolgot inkább, mert sose tudom, hogy oké, teátrálisan bekúrtam az ajtót, de mi van utána? valahogy nem igazán bízom abban, hogy a másik majd utánam jön, úgyis majd nekem kell, és akkor még kínosabb lesz az egész, hát igen, ez is benne van azért, nem csak a kiérlelt életfilozófia. de az is igaz, hogy általában azért tudok békés és higgadt maradni a legtöbb esetben, mert alapvetően sem vagyok különösebben szenvedélyes, a szónak se a jó, se a rossz értelmében. soha nem is igazán voltam, és ez az ilyen helyzetekben, meg egy csomó másikban is jól jön. néha van, hogy pusztító düh gerjed fel bennem, és oda kell vágnom valamit, de általában eljutok odáig, amíg egyedül maradok, és akkor vágom oda. ezért gondolom, hogy ha még ilyenkor is meg tudom tartani ezt, akkor valószínűleg tényleg nem szenvedélyre születtem. és ezt most így nem nagyképűen írom, csak mert általában így is tartom helyesnek, és akkor örülök neki, hogy nekem ez megy,mert ez csak egy adottság, és éppen ezért a jó dolgokat is visszafogottabban élem meg, szóval ez nem feltétlenül mindig jó. és amin elcsodálkozom igazán, az az a sztori, hogy azért a csávómmal így tizenegy év alatt elég sok ilyen higgadt mederbe terelt beszélgetés volt, ami, pedig ő viszont igazán szenvedélyes ember, de valahogy a konfliktusok ilyetén megoldása neki is a vérévé vált mellettem. ez nagyon, de nagyon sok idő és beszélgetés alatt kiérlelt valami, nem direkt volt, így alakultunk, hogy ő abból, hogy nagyon nehezen tud beszélni a problémáról, odáig jutott, hogy ha baj van, leülünk a kanapéra, és rendszerint nagyon érdekes beszélgetések lesznek ezekből, teljesen elvevődik a konfliktus éle, és valahogy mélyrehatóan érdekes, ami újat ilyenkor megtudunk egymásról. na ez még nem sztori, de ugye mi vagyunk a poliamoria szekció, tehát neki is van egy másik barátnője is, aki nekem is nagyon fontos barátnőm, szóval lényegében egy család vagyunk, na, és ő, a barátnő mindig mondta, hogy ő ilyen veszekedős, tányérodavágós, és eddig minden kapcsolatában ilyen volt, (és egyébként ennek minden jó oldalával is, ő egy igazi olasz mamma, csodálatosakat főz mindenkinek, meleg szeretettel odafordul, sokkal magasabb hőmérsékletű valaki, mint én, ami miatt volt azért már rossz érzésem is persze, hogy akkor mi lehet jó az én halvérű természetemben) és aztán valamelyik nap ahogy beszélgettünk, azt mondja nekem, hogy milyen érdekes, már másfél éve vannak ők együtt, és még sose veszekedtek meg kiabáltak, hanem mindig ha olyanba fordult volna a helyzet, valahogy aztán milyen nyugodtan beszélgettek, és de érdekes, még egyszer se vágta oda a tányért. és akkor éreztem ezt, hogy ez milyen szép, ahogy így alakulunk egymás mellett, és aztán ez ide hat, meg oda hat, és pedig nekem aztán semmi közöm nincs ahhoz, hogy ők ketten hogy veszekednek, ha veszekednek, ebbe nem szeretek belefolyni, és tudattalanul valahogy mégis ez lett belőle. hogy ennyire mások vagyunk mindannyian, és mégis mi minden ilyesmi van. borzalmasan hosszú lett, bocsi 😦

    • Azt hiszem, sose írtam még, de nagyon szeretem a hozzászólásaidat 🙂 Felnézek erre az érettségre, ahogy ezt a poliamor kapcsolatot kezeled/kezelitek. Én épp csak megkapargattam a szélét a dolognak, de így is rájöttem, hogy elképesztő energia három ember érzéseit, indulatait, érettségi szintjét összehozni. Rengeteg munka, gondolom sokkal többet is adhat egy “sima” kapcsolatnál, ha sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken. Nekünk sajnos nem fog, nincs meg mindannyiunkban a kellő érettség :/ de így félig a partvonalról is elképesztően intenzív tud lenni…

      Bocsi, ez erősen offtopik volt, de már rég le akartam írni. Hajrá a “poliamor szekciónak” 🙂

  2. Szóba jött a szerelem,mert az érettségin kellett írni róla mint a legmagasabbrendű emberi érzésről. Én voltam szerelmes,tudom milyen, a férjemet is kérdeztem ha ismeri az érzést.Ismeri, ő is volt szerelmes,negyedikben. Kérdeztem hogyan fejezte ki.Azt mondja,sehogy.

  3. Addig tart, míg bele tudom tenni magam teljesen, a VISZONZAS ELVÁRÁSA NÉLKÜL. Amikor érzek egy olyat, hogy ” nadehatpedigen” akkor tudom, hogy vége. Bennem, és régóta olyankor ténylegesen is. A partner nem szokta érteni. Én nem magyarázom, max fentiekkel. Sosem ment még át. Levetted a mottót. (?)

  4. Már tizenévesen is jól ment nekem a szakítás műsor nélkül. Az első habogó, szakító mondatra rámondtam, hogy rendben, minden jót, szia. Vagy adott esetben egy-két szóban közöltem, hogy nem jó már a kapcsolat, ezért elköszönök. A másik fél jellemzően csodálkozott, volt aki megkérdezte, hogyhogy nem küzdök a kapcsolatért-amit egyébként ő nem akart.
    De nem érettségből viselkedtem így, hanem büszkeségből, hiúságból; ne lássa, hogy beledöglök!

    • Szerintem nem hiúság, vagy az, de énvédelem is, és a legkíméletesebb eljárás. Aki szeret, arról tudni fogod. Az az áradás, elemi jelleg, amiért a szerelem, szex ennyi macerát megér, önműködő. Ha nem az, jobb egyedül.

      Furcsa, amikor elkezdik gyengíteni a kapcsolatot. Előnyeit megőrizve ritkítani a találkozókat, vagy nyitott kapcsolatot javasolni, vagy figyelmetlennek lenni. Hatalmi játék szerintem.

      • Nagyon koszi ezt a posztot. Mindig akkor irsz hasonlo temarol amikor kezdek elbizonytalanodni, ugy mint: “hulye vagyok, mert lehet, hogy csak azert volt figyelmetlen mert..ize, olyan sok a baja, nem dolgozta meg fel a valast (amugy tenyleg nem) en dontok tul hirtelen…aztan meg szivok, elvarasaim vannak, (nem a szemely fele, hanem a kapcsolat fele) tehat kocsog is vagyok…szoval ostorozom magam, mert azt hiszem, hogy meg nem futott ki az ugy, csak en tettem tul gyorsan pontot a vegere, de valojaban nem, lehet, hogy dog vagyok mert nem adtam meg eselyt . Szoval vannak peridousok amikor azt hiszem, hogy minden az en hibam. Ez nyilvan olyankor van amikor no a maganyossagi mutatom.
        Amikor olvasok egy ilyen poszot, akkor pontosan tudom, hogy a fent leirtak miatt fejeztem be, mert pont az hianyzott amitol ertelme lenne.

        • Én az aktív esélyadásban nem hiszek. Nagyon sok férfi utazik arra, hogy a nő tesz lépést, ő nyúl utána, tesz bele energiát, ő meg szép kényelmesen megvárja ezt, mert neki telefonálni, odamenni, kitalálni a gesztust, mondatot egósérelem lenne.

          Pedig van neki keze, agya, telefonja, akarata. Majd megoldja. A legjobb úgy esélyt adni, hogy vársz. Magadban elengeded, de még visszajöhet, ha ő nem érzi, hogy vége, ha tényleg időre, problémarendezésre, átgondolásra volt szüksége. És ha nem jó már, ha ellobbant a vágy, ha az van benned, hogy jaj, ne, akkor lehet akkor, a visszatérésekor mondani nemet (és az a helyzet lehetőleg ne szexhelyzet legyen, mert az torzít, és túl egyszerű megoldás, annyira, hogy nem is megoldás).

          Ezért se jó a dráma, mert akkor már az van, hogy kénytelen haragudni, hát hiszen elküldtem a picsába, és megint megússza, hogy ő csinűljon valamit, ő csak reagál, hát mit tehet. Utálom, ha rém nyomják át a feladatot.

          Én régebben nem nagyon filóztam azon, kell-e még nekem igazán az az ember, olyan ínség volt pasiból (mondjuk ezek nem is felszínesek voltak). Kötelességből, ígérethez tartva magam ragadtam kapcsolatokba. Fel se merült, hogy azt, aki engem akar, lehet nem akarni. Három kivétellel, az egyik egy külföldi férfi, akkor beleszerettem másba, meg egyértelműen rusnya volt, lélektelen, mint aki befizetett rám, ott nem volt kérdés, és annyi a szakítás, hogy nagyon szar volt vele már az országában, hazajöttem, és nem beszéltünk meg további találkozást. Hogy miért hív fel azóta is minden születésnapomon, azt nem értem. A másik a bántalmazóm volt, és tőle akut menekülés volt és bírhatatlanság. A harmadik egy kicsit vonzott, aztán valamiért nyomasztóvá vált, megmondtam neki, nem haragudott.

          Nekem a legutóbbi találkozáson az, akire itt utalok, megkötötte a hátizsákom küllők közé liffenő pántját a csomagtartómon. Álltam később a körúton, be kellett mennem a házba, leszedni a hátizsákot. Akkor már tudtam, hogy ez nem jó. Néztem: azt ő kötötte azzal a szép és ügyes kezével. És megrántottam, és akkor éreztem, hogy vége, és kellett ez a gesztus, az eloldozás. De picsába nem küldtem el, nem jeleztem neki, tudnék vele beszélni is, ha kérdezné. Nem kell a dráma.

  5. Most velem ez történik 😀 és annyira jó, hogy tudom és érzem és nem harcolok, csak hagyom, hogy elmenjen, integetek utána fehér zsepivel… Nem nagy szerelem egyébként, lehet azért veszem ilyen könnyen. Volt áradás része is, nagyon zúdulós, őszintén hajnalig beszélgetős, fergetes ágyjelenetek és aztán megijedt én meg nem akarok olyannal lenni, akinek ijesztő vagyok, aki fél beletenni magát egy ilyen kis viszonyba is.

  6. “Akármekkora is a vonzalom, ha valaki ezt megérzi, hogy mindent csak érte, köré, megszűnt az énem ereje, ezt a tapintat nélküli, énhiányos nagy odazúdulást, azt ez nyomasztani fogja, és én akkor áldozat leszek, kifosztott. Nem azért, mert nem vagyok elég jó. Hanem mert túlzúdultam.”
    Ez annyira én voltam mindig! Ha viszont tudatosan visszafogom magam, akkor jön a sértődött számonkérés, hogy “mi van, már nem is vagyok fontos neked?” Tehát ha túlzúdulok, akkor sok vagyok, ha nem, akkor kevés. Ki érti?!

    Biztos velem is baj van. Ha akarok valakit, akkor csak őt akarom, más nem érdekel. Igyekszem nem megfojtani a másikat a szeretetemmel, figyelmemmel, viszont amikor azt látom (vannak ilyen időszakai), hogy nyilvánosan, akár a jelenlétemben is flörtölget minden szebb nővel a való életben és a virtuálisban egyaránt, azt kőkemény arculcsapásként élem meg. Nagyon sokszor jeleztem felé, hogy ez a viselkedés megalázó és tiszteletlen velem szemben, de csak legyint rá, hogy félreértem, felfújom, ő csak kedves mindenkivel. Ilyenkor elbizonytalanít. Nehogy már én is “olyan” nő legyek, hisztis és számonkérő! Talán nagyvonalúbbnak kellene lennem. (Az a legszebb az egészben, hogy egy-egy ilyen jelzésnél még ő sértődik meg, tűnik el hetekre. Utána vagy előkerül, mintha mi sem történt volna, vagy még én magyarázhatom, hogy nem akartam bántani.)

    Ha felhív, és arra kér, hogy mondjam el, hogyan alakul a napom, hánytól hányig hol leszek, mindig reménykedem, hogy most talán rámér majd egy kicsit. Pedig a legtöbbször nem. Akkor nem mindegy, hogy hol leszek?

    Nem tudom, hogy az emberhez vagy a kapcsolathoz ragaszkodom. Honnan lehetünk ebben biztosak?

    Vannak nagyon jó időszakok is, olyankor minden kerek. Nem vagyok pszichológus, nem is szeretnék ráhúzni senkire semmit, de az eddigi ismereteim alapján ha nem is bipoláris, de a ciklotímia jellemző tünetei abszolút megvannak nála.

    Érzelmekről nem tud beszélni, képtelen egyenes választ adni bármire, ami által kicsit is magába kellene néznie (nem rossz értelemben, nem számonkérősen, csak önelemzősen). Birkatürelemmel kezelem ezt az ügyet, de sokszor már szakad a cérna. A megbeszélt időpont előtt tíz perccel lemondott találkozók, vagy ha épp nem mondja le, akkor van rám húsz perce, siet, rohan, nézi a telefonját. Ilyenkor érzem, hogy tolul a könny a szemembe, nem tudom visszafogni erőnek erejével sem, ő sírni lát, amit nem akarok, én pedig pont olyan kifosztottnak érzem magam, mint hatévesen, amikor egész napokat apámra vártam. Aki végül nem jött, mert akadt valami fontosabb dolga.

      • Lassan már semmitől. Tudom, hogy velem is nagy bajok vannak, másképp szóra sem méltatnám. Talán a jó időszakoktól, amikor azt remélem, hogy végre így marad. Egy-egy kibékülés után nézem magam kerek szemekkel, hogy hová lett belőlem a sértett düh, az “ezt kikérem magamnak!” érzése. Utálom, hogy elmúlik belőlem. Nincs már benne sok öröm, mert a legszebb pillanatok felett is ott lebeg Damoklész kardja, hogy bármikor vége lehet. Tudom, hogy másnak is, de ennek törvényszerűen.

          • Talán nincs elég önbizalmam. A saját magamról alkotott értékítéletem külső események által befolyásolt. Nem tudok határozott nemet mondani, bár ebben már nagyon sokat fejlődtem. Naiv vagyok, hamar megbocsátok.
            Egészséges önbizalommal rendelkező nők az ilyeneket a Holdig rúgják ennél jóval kevesebbért. 🙂

    • Hát, ez a kapcsolat nem olyannak tűnik, mint ami téged épít. Kiszolgáltatottnak tűnsz.
      Én úgy látom, az ember (viselkedése) nem jó, a kapcsolat (tudata) a jó, ahhoz ragaszkodsz.
      Nincs képzeletbeli ember, nincs olyan, hogy ha jó fej lenne, akkor jó lenne, mert nem jó fej. Ő ennyi. Én is ennyi vagyok, nem az ideálképem vagyok. Persze fejlődhetek, de ahhoz szándék, tudatosság és munka kell.
      Nem arról van szó, hogy eljátsszuk a leszarást, nagyvonalúságot, távolságtartást taktikából, hanem hogy nem taktikázunk, ellenben tisztán látjuk, mi zajlik, a magunk érdekét nézve.
      Nekem is most szívem szakad (illetve érzékem), de valójában ahhoz, aki ilyen, nincs is már kedvem, jobban szeretem magamat, mint azt, hogy hajlandó velem… ne vicceljünk, mi az, hogy hajlandó? Mi az, hogy ha ráér?
      Csak attól fájdalmas, hogy vannak nehéz élethelyzetek, és akkor nem akarok érzékenykedni, de erre hivatkozik és nem mondja meg világosan, lebegtet.
      A nem világos jelzéseket lefordítottam, nem neheztelek, nem sírok, csak belátom, hogy akkor ez ennyi volt. Meg egy kicsit sajnálom, ritka az ilyen szenvedély.
      Ha valaki kérdezget, mit csinálsz, meddig, és nem azért, hogy találkozót egyeztessen, az tipikus soft bántalmazói, kontrollálós jel.
      A többi nővel való flört hatalmi játék, és az is, hogy kétségbe vonja, hogy neked ez szarul esik, kigúnyolja a reakciódat, nem fogadja el. Ettől még neked lehet alacsony az önbecsülésed, és fejlesztheted, hogy ne lesd, mit csinál, meg ne zavarjon minden interakciója, és lehet egyszer egy nagyvonalú “úgyis engem szeretsz” kapcsolatod, de ebben a formában ez játszma, és elég tipikus.
      Megteheti veled, ezért megteszi, és élvezi a hatalmát.
      Ha jól tudsz angolul, ez a poszt irányt mutat.
      https://markmanson.net/fuck-yes

      Én pedig itt írok arról, milyen az, amikor más nőket lobogtatnak előttem.

      https://csakazolvassa.hu/2014/02/11/eletem-leghevesebb-szeretoje/

      • Olvastam már korábban is a linkelt írásodat, hatalmasat ütött, emlékszem.

        A kapcsolat legelején ő is eljátszotta ezt, mesélgetett, hogy xy milyen volt az ágyban, bár főleg a saját nagyszerűsége kerekedett ki a történetekből. Nyomatékosan megkértem, hogy ezt nekem ne. Kétszer még bepróbálkozott, akkor faképnél hagytam. Nem érdekelnek a régi női, főleg nem a szexualitásuk. Azóta óvatosabban adja elő magát. Térdig dekoltált műanyag csajokat lájkolgat, ismeretlen szépségeket jelöl ismerősnek (akik vissza is igazolják, ezt soha nem értettem), szülinapi köszöntést köszi drágámmal és öt kacsintóssal köszön meg. A cukrászdában a pincér csajt bámulja, amit váltig tagad. A végén már neki hiszek, nem a szememnek. Mellékesen megemlíti, hogy mennyire bejönnek neki a nagy mellek, amikor nekem pont olyanom nincs… Külön-külön talán nem nagy dolgok. Sokszor gondolom, hogy talán velem van baj, bilincsbe verem, szabályozni akarom, rosszul jelölöm a határokat.

        Ha már nem bírom, betelik a pohár, kifakadok, dráma van. Ő néz, nem érti. Tudnom kellene, hogy csak engem szeret, miért nem bízom benne? Például azért, mert az egyik kis összezörrenésünk után gyorsan lett a pár hetes kalandja. Rájöttem, de tagadott, én voltam a paranoiás. Fél évvel később ismerte be. Ha én tettem volna ilyet, akkor lenne csak igazi dráma, én lennék a világ kurvája! (Iszonyatosan féltékeny mindenkire, alaptalanul.)

        Azt elhiszem neki, hogy fontos vagyok számára, minden bajával azonnal engem keres, nem is tagadja, hogy tőlem kaphatja a legjobb rálátást és tanácsokat. De ideje az nincs rám, csak telefonnyomkodásos húszpercek.

        Ennyire nem rossz ember, mint amennyire itt a koncentrált rosszból kitűnik, a jó periódusaiban nem csinálja ezt. Összességében mégsem jó.

        Esztétikailag viszont kihozta belőlem a legjobb formámat, hogy valami jót is írjak. 🙂 😦

        Ez pedig a lecke a továbbiakra:

        “Nekem rég nem ő, hanem az fáj most ebben, hogy bennem mi zajlott. Hogy hogy lehettem ennyire fordítva bekötve. Hogy lehet, hogy nem azon gondolkodtam el, nekem ki volt a legjobb, s hogy ő elég jó-e nekem? Hogyhogy nem azt akartam, hogy nekem ő jó legyen, sok örömet szerezzen? Miért nem jutott eszembe sem önmagam? Nem csak ekkor, máskor is az volt a középpontban, hogy neki mi a jó.”

        • Ez az ember téged használ, de nem szeret.
          Kis hímsoviniszta játszmái vannak, hatalmi alapúak, köze nincs a szeretethez.
          Te meg odatartod a nyakad.
          Van, lesz ennél jobb is neked, igazi, ha el nem romlasz ebben a szubmisszív létezésben.
          “Térdig dekoltált műanyag csajokat lájkolgat, ismeretlen szépségeket jelöl ismerősnek (akik vissza is igazolják, ezt soha nem értettem), szülinapi köszöntést köszi drágámmal és öt kacsintóssal köszön meg.” — honnan tudod? Bocs, de tök gáz, ha privátjába belelátsz, belenézel, vagy ha követed a facebookon és gyűjtöd ellene a bizonyítékokat, miközben ennyi sem elég ahhoz, hogy elköszönj tőle. Nem kontrollálhatod így.

          • A saját fb oldalam dobálja ezeket a híreket a hírfolyamban. Kifejezetten kevés ismerősöm van, gyakran megjelenik, kinek ki az új ismerőse, ki mit lájkol, ki mihez szólt hozzá. Rá sem kell keresni. Ez régebbi történet, pár hónapja tiltottam őt a hírfolyamból.

  7. A mitől jó vele kérdésre még.
    Egy kezemen meg tudom számolni 37 évesen, hogy hány férfihoz vonzódtam úgy istenigazából. Ő az egyik. Az okát nem tudom, soha nem is tudtam. Nehéz elengedni az érzést, amit kivált belőlem, mert csak nagyon keveseknek sikerült.

    • Èrtem. Csak nagyon kurtán ès keményen tudnék îrni, îgy nem teszem. Annyira tankönyvi pèlda, amit îrsz, hogy olvasni is fájdalmas.

      • Sokkal jobb, mióta nem látok semmit róla, hamarabb le kellett volna tiltani. Privátjába soha nem néztem (arra én is ugranék), de láttam épp eleget anélkül is. Most ott tartunk, hogy nincs semmi kommunikáció köztünk, csak félek a visszaeséstől. Ehhez gyűjtök erőt, nem tudom, hogyan fogjak hozzá, mert annyiszor volt már így, annyiszor megfogtam… Köszönök mindent!

          • Még eszembe jutott valami, ami nagyon gyakori a kapcsolatokban.
            Amikor az lesz értékes, ami ritka, amit vágytárgynak megtesz az egyik, áruszűkének, tisztán hatalmi játékból. Sok minden lehet ez: minőségi idő, szex, elismerés, kedves szó, érintés, találkozás, felvállalás, gyerek, házasság.
            Vagyis hogy pont azért vonz, azért akkora téma ő, mert így elutasít, és minél inkább csinálja, annál kétségbeesettebb vagy, annál jobban akarod, és annál értéktelenebbnek érzed magad.
            És ez a biztos jel. Ha valaki azt az egyre mélyülő érzést váltja ki belőled, hogy értéktelen vagy, és veled van a baj, akkor biztos, hogy ez a kapcsolat romboló, és menekülni kell belőle, eltépni a függést. Akkor is, ha van valami abban, hogy te is elromlottál. De mindegy, kinek mekkora a sara, akkor ez a kapcsolat téged nem épít. Milyen jó, hogy nincs együttélés, gyerek.
            Ehhez persze kell néhány jó és megerősítő élmény azoktól, akik szerettek és értékesnek tartottak, és te is őket.
            Ennek az ősképe a jó apa-lánya kapcsolat. Akinek nincs jó apafigurája, kínlódni fog és szeretetért szambázik. Én is. Nehéz meghaladni.
            Akinek erős az énképe, nem veszi ennyire komolyan a partnereket, és sokkal könnyebben szakít, nem ragaszkodik kétségbeesetten.
            Egy megoldás van: magadat szeresd, igazán, jót kívánva, és akkor látod a felősségedet nem fogsz olyasvalakire sóvárogni, aki azzal játszik és él vissza, hogy mennyire vonzódsz hozzá. Sőt, taszítani fog.
            Ezt olvastad?
            https://csakazolvassa.hu/2015/12/28/egy-dobasod-van/
            Ez elmélet, vagyis gondolatkísérlet. Senkinek nem megy, hogy egy után elzavarja a búsba. Persze attól is függ, mi a casus belli.

            • Persze, hogy olvastam! A következő szeretleknél (amikor minden jel, tett arra mutatott, hogy nem, de ő állította, hogy igen) meg is kérdeztem, hogy engem szeret vagy a funkcióimat. 🙂 Nem is értette hirtelen. 🙂

              “A másikat lábujjhegyre kényszeríteni, húszadszor sem meghallani egy kérést ér-e? Rábízni, hadd találgasson, hogy most mi van? Bántani ér-e? Ha utána megbánja, az számít-e?” Ez egy másikból, de annyira benne van minden! Falra másztam mindig a mély hallgatástól, szándékos szeretetmegvonástól, eltűnéstől. Néha elég lett volna két szó, de nem, inkább kiírta magát a történetből három hétre. Utána majdnem mindig bocsánatot kért, de vajon hol a szeretet, ha a saját egója ennyire fontos akkor is, ha tudja, hogy szenvedek. Állítása szerint soha nem szándékosan bánt. Például nem szándékosan flörtöl a jelenlétemben, ő észre sem veszi. Nem? Akkor szándékosan figyeljen rá, hogy ne tegye!

              Most megtudtam egy dolgot róla teljesen véletlenül, ami nagyon zavar. Az egyik régi barátnőjét fizikailag is bántotta. Lökdöste, rángatta, így adott nyomatékot az érveinek, amikor vitatkoztak. Néha ok nélkül is, mert éppen rossz napja volt. Velem ezt soha nem csinálta, érezhette valahol, hogy ez nem tűrném egy másodpercig sem. Ő nem tudja, hogy tudom, viszont tökéletes első lépés a teljes kiábrándulás felé.

            • Bluebird! Valami miatt nem engedi a te hozzászólásod alá tenni a választ…Nem adhatunk tanácsot és nem ugathatunk bele, pedig szívesen megtenném.A neten számtalan írást találsz a bántalmazók természetéről, a jelekről, ezekről a kapcsolatokról. Tájékozódj, olvass róla, hátha rálátsz kicsit magadra, a partneredre!

  8. Anna, nyugodtan “ugassatok” bele! 🙂
    Ez a bántalmazás nekem teljesen új, kétnapos információ, még fel sem fogtam igazán. A lelki bántalmazást már sejtettem, főleg miután egyértelmű lett a ciklikusság. Előre tudom mindig, hogy mi után mi következik. Ez valamennyit segít. Amikor először láttam a “másik arcát”, teljes volt a döbbenet, nem értettem, teljes sötétségben tapogatóztam. Azóta már csak képletesen legyintek egyet, hogy na, megint kezdődik a hiszti. Tudom, hogy nekem kell változtatnom, nekem kell kilépnem a sémából.
    Fizikailag engem soha senki nem bántott életemben, minimálisan sem, még csak erre utaló jelek sem voltak senkinél.

    • Úgy tűnik, teljes jó szándékú naivitásban, tapasztalatlanságban toporogsz.
      Súlyos önbizalomhiányban szenvedő emberek szokták azt művelni a parterükkel, amiket te elmesélsz. A sarokban szűkölve rettegő, beijedt gyerekek. Ennek az embernek az adja a magabiztosság hamis illúzióját, hogy legalább egy embernél, jelesül nálad, erősebb. Ha valakivel flörtölünk, azt észre szoktuk venni. A párunk döbbent tekintetét is. Ha neten üzengetünk jó mellű bombázóknak- akikhez a való életben sosem mernénk közeledni-, az utoljára 16 évesen elfogadható. Megsértődöm, mást szeretek két hétig, csikicsukit játszom…lehetne folytatni a sort, ezek a kamaszok játszmái. Felnőtt ember nem szórakozik a másik lénnyel, mert átérzi annak a fájdalmát. Azt írtad, miatta van rendben a külsőd, ezt neki köszönheted. Igazából akkor kaptam fel a fejemet. Tudod, az úgy van, hogy lehetsz bombázó, akkor majd a házias lányokért ácsingózik. Süthetsz szuper finom rántott húst, akkor majd a kisportolt csajokon akad meg a szeme. Nem leszel elég jó sose. Mert nem te kellesz. A saját önbecsülését keresi, a saját erejét, amit valahol elveszített. Tudod, a folyondár, meg a gazdanövény. A szereteted, kedvességed, elfogadásod neki remek , biztonságos érzést nyújt, ebből él. De ő csak akkor erős, ha uralkodhat rajtad. Ha ki mered húzni a derekadat és -bármilyen témában- nemet mondasz, akkor jön a fizikai terror. Mert akkor érzi kicsúszni a kezéből a hatalmat. Remélem, sosem tapasztalod meg.
      Olvass, gondolkozz, láss rá kicsit. Próbálj néhány napot egyedül tölteni, kicsit kilazítani, kilépni a rutinból. Talán egy olyan férfi, akiben megbízol, akire rá mered bízni a gondolataidat, meg tudja neked világítani, mi folyik itt. Kívánom, hogy legyen erőd azt tenni, ami neked a legjobb . Köszönöm, hogy elmondhattam, tegnap óta kavarog bennem , amit leírtál .

      • Én köszönöm, hogy leírtad!
        Elolvastam azóta nagyon sok cikket, elképesztő volt szembesülni azzal, hogy az ilyen típusú férfiak mennyire egyformán működnek.
        Nem vagyok pszichológus, de az eddig olvasottak alapján ő egy sebezhető nárcisztikus lehet. Az egyik cikkben 40 pontba szedték a jellemző tulajdonságaikat, reakcióikat, amiből 37 teljesen passzol rá. A legrosszabb az összes közül, hogy ha rossz passzban van, akkor képtelenség vele normálisan beszélni. Tipikus párbeszéd:

        – Elég rosszul esik, hogy a héten összesen húsz perced volt rám a kávézóban, aminek a felét azzal töltötted, hogy a pincér csajjal flörtölgettél
        – Már megint kezded! Ez nem igaz! Nem flörtölgettem, én mindenkivel kedves vagyok, te fújod fel!
        – Nem fújom fel, ezek a tények. Láttam. Nagyon rosszul éreztem magam, megalázó volt.
        – Én ebbe nem megyek bele! (Itt már ordít.) Mindig csak fújod a magadét, de csak a saját oldaladat látod!
        – Bármikor beszélhetsz a te oldaladról, sőt szeretném is, ha elmondanád, hogy te ezt hogy látod.
        – Nem mondom, nincs kedvem, nem megyek bele. Biztos neked van igazad, örülj neki, én erről nem fogok többet beszélni. (Gúnyos rámhagyás.)
        – Így nem lehet problémát megoldani.
        – Te nem félsz attól, hogy lassan elegem lesz a követelőzéseidből és véget vetek ennek az egésznek?
        – Nekem már most elegem van.
        Ezután eltűnik pár hétre, majd úgy kerül elő, mintha semmi sem történt volna.

        Sokan leírták, hogy kár azon kattogni, hogy mit miért csinál vagy nem csinál, azon kell elgondolkodni, hogy nekem erre miért van szükségem. Úgy érzem, hogy jó irányba haladok.

        • Én ezt a szembesítést, számon kérést, amivel nyitod a beszélgetést egy ilyen karakterű férfinél, nem tartom okésnak.
          Ha nem okés, hogy húsz perce van rád, és az is ilyen, akkor mondj nemet a következő ilyenre.
          Az “elegem van” nem őszinteség, nem problémamegoldás, nem megbeszélés, hanem sima veszekedés, nem csak az ő szemszögéből. Mire jó ez?
          Ha nem tudsz úgy együtt lenni valakivel, hogy az igazi, mély öröm mindkettőtöknek, bármi is az oka, akkor az társfüggés-gyanús, és nem érdemes egy percet se vele lenni. Nem hiszek a se vele-se nélküle, marakodós szerelmekben. Ha nem mondasz nemet a találkozóra, akkor benne vagy a játszmájában, és semmi sem fog változni.
          Ha valaki szakítással fenyegetőzik, és soha nem akar, nem is akart problémát megoldani, azzal egyetlen értelmes döntés az azonnali szakítás.
          Nem azért, mert így kell, így helyes, így nemes, hanem mert semminek nincs értelme, és így a legfájdalommentesebb neked.
          Diagnosztizálni, stigmákat tenni másokra nem annyira szerencsés, engem zavar, hogy imádjuk rámondani másokra, milyenek, miközben magunkkal volna feladat. Egyébként szerintem a nem patológiás és megfelelő tudatossággal kezelt nárcisztikus vonások (úgy értem, a nárcisztikus kezeli önmagát) nem annyira gázak, a nárcisztikus általában jól elvan magával, a játszmáiba meg nem szabad belemenni. Nem kell mindenkinek szeretni tudnia és szeretve lennie a szó igazi, felnőtt intim értelmében. Egyébként a legtöbb párkapcsolatban élő sem szeret, és őt sem szeretik. Ha nem játszmázik az illető, alig kártékony. Ellentétben a depresszióval, önbizalomhiánnyal, addiktív viselkedéssel, önbüntető hajlammal és más viselkedésformákkal, az nagy teher mindenkinek.

          • “Ha valaki szakítással fenyegetőzik, és soha nem akar, nem is akart problémát megoldani, azzal egyetlen értelmes döntés az azonnali szakítás.”
            Szerinte nincs probléma, sőt minden a legnagyobb rendben van. Neki az az egyetlen probléma, ha én bármit szóvá teszek. Nekem legyen természetes, hogy bármikor leakaszthat a fogasról, amikor neki van egy kis ideje, kedve, utána maradjak szép csendben, várakozó állásban a következő alkalmas időpontjáig.
            A fenti párbeszéd sarkított volt olyan szempontból, hogy a legtöbbször úgy kezdődik, hogy látja rajtam, hogy nincs jó kedvem. Megkérdezi, hogy mi a baj, és innen indul. Utálok veszekedni, nem is szoktam. nekem általában sikerül nyugodt, tárgyilagos hangon végigvinnem a beszélgetéseket, ő viszont már kiabál a második mondatnál. Mindent támadásnak vesz, kiforgat.
            A kevés találkozással ellentétben telefonon nagyon sokszor hív, de szinte mindig csak a munkájáról beszél, vagy tanácsot kér valamelyik munkahelyi problémájával kapcsolatban.
            (Most leírva-elolvasva látom, hogy mekkora birka vagyok.)
            Nem akarom diagnosztizáni, ez úgyis csak “konyhapszichológia”, lehet, hogy teljesen más van a háttérben. Azt tudom, hogy nagyon rossz gyerekkora volt, de ezt már nem akarom megoldani, ezt a helyére tenni az ő dolga lenne. Elég nekem a sajátom.

            • Nem tudom, miért rakta függőbe, bocsánat.
              Ez érdekes:
              “legyen természetes, hogy bármikor leakaszthat a fogasról, amikor neki van egy kis ideje, kedve, utána maradjak szép csendben, várakozó állásban a következő alkalmas időpontjáig.”
              Nekem van az a férfi, akivel így is, mert annyira…, csak nem gondolom kapcsolatnak, és nem is várok el ilyet. Így is kezdtem bele. Én azt gondolom, szuverén vagyok, az érzelmi meg intellektuális feltöltést nem tőle várom, nem is ebben erős. Több úgyse lenne, ha ez nem lenne, akkor semmi se lenne, az meg veszteség lenne, és ezzel tisztában vagyok. És minden tiszta, nincs átverés, elégedetlenség. De ez nagyon más, mint az, ha szeretnél kapcsolatot, tartozni valakihez, szerelmes vagy abba, aki a fogason tart. Ez játszma.

  9. Őszintén? Most már határozottan untatnak ezek a telefonok. (Most = nemrég, pillanatnyilag ugyanis nincs kommunikáció.) Úgy kell elképzelni, hogy minimum napi 1 óra, töményen a munkájáról, a legapróbb részletekig. Valakivel mindig konfliktusa van. Mindig szívesen segítettem neki ötletelni, csak néha jól esne, ha legalább egy mondat erejéig visszakérdezne, hogy velem mi van. Eleinte reménykedtem, hogy a végén esetleg kiböki, hogy látni akar, találkozzunk, de ez a legritkább esetben fordult elő. (Most úgy érzem, hogy bántom őt itt, pedig nem akarom. A jó időszakaiban teljesen más, csak most nem arról beszélünk.)

    Ha ő úgy gondolná, lehetne ezen lazítani, majd lesz valami alapon. Abból kiindulva, hogy maximális kontrollt akar mindenben, ami velem kapcsolatos (mikor hol vagyok, kivel, meddig), ő erre nem lenne képes. Vicces, de én hamarabb. 🙂

  10. De jó, hogy elmentettem a kedvencekbe. Ma reggel nagyon nagyon az ujjaimban volt, hogy most megírom jól, úgy balkézzel csuklóból, hogy f@ck you, aztán nem tudom miért honnan de vezetés közben bevillant ez a poszt, a címe. Igen, hogy nem műsorozni. Nagyon gyorsan lerángatott a földre, és most, hogy újra olvasom, a szavak, hogy felnőtt érzés, súlyos, érett annyira ütnek, fájnak mert nem bírom a súlyát néha a ki nem mondottnak, a lebegtetett bizonytalannak. De még nehezebb a súlya és nem vált meg, nincs megkönnyebbülés akkor sem ha tányért török és asztalt borítok és telekiabálom a hűtőszekrényt. Nagyon nehéz magamévá tenni ezt a nem műsorozást és hagyni vigye a szél…..remélem ha hagyom, idővel nekem könnyebb lesz. Igy mint nem dráma királynő, egyenes háttal, felemelt fejjel. Jaj.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s