azért ne áltassuk magunkat

Szóval, a vasárnapi szaranyás posztom nem arról szólt, hogy minek önostorozni, rá se rántsunk, nincs itt semmi gond, olyan vagyok, amilyen, de semmi esetre sem szar, mert ÉN nem lehetek szar, mert én, akármit is csinálok, jó vagyok, és punktum, és van még a fehér–ezüst sarum is ráadásul, szóval énnekem mindenem szép.

Hogy valaki engem anyaságomban bánt, sőt, arra az aljasságra vetemedik, hogy sunyin, ismeretlenül és cetlin üzenjen nekem, abból nem következik, hogy a gyerekeimnek tök jó a hepinesz, és ne lenne meredek fejlődési lehetőségem anyaként. Az mondjuk elég abszurd, hogy nem szeretem őket, de az bizonyos, hogy van bőven feladat, és hogy ha csak ennyi telik, az nem jó hosszú távon. Én aztán nem tagadom. Most egy ideje olyan, mintha mocsárban lennék. A sok félbehagyott dolgom, és hogy nincs segítség, és bírhatatlan érzelmi teher volt rajtam (amelyet tegnap, a harmincnyolcadik születésnapomon, méltón, kölcsönös akarattal letettem, mostantól a saját életemet fogom élni, és rajtam fog múlni, jó lesz-e nekem, nekünk).

Az, hogy leállíthatatlanul hazudozik és gyűlölködik internetszerte az anyaságommal kapcsolatban is két irigy elmebeteg, nem jelenti azt, hogy ne volna akut és krónikus gondom is a saját egyszülői működésemmel kapcsolatban, és nem, nem kenem másra.

Nem vallom azt, ami olyan könnyen kiolvasható önigazolás a vasárnapi bejegyzésből, hogy igazából mindegy, mit csinálunk, mi a saját gyerekünknek mindenképp az égbolt vagyunk, amely fölé borul, és akkor ez van, majd igazodik, jó lesz neki, hát mi nem bírjuk egyszerűen, és ekként fogadjuk csak el és szeressük magunkat, mert ez igen könnyű felmentés volna bárki gyereklélektapodónak, és hát sokan vannak, és mind magyarázzák, kenik valahogy.

Nem igaz az a fórumokon gyakran olvasható vigasz sem, sőt, súlyos felelőtlenség, hogy akiben mondjuk felmerül a kétely, hogy ő esetleg gyermekbántalmazó, -elhanyagoló, inadekvát szülő, az pusztán e felelős aggodalmából következően nem lehet az, mert ez is olyan, hogy egy kis aggály, aztán mehetünk nyugodt lélekkel gyermekbántalmazni, elhanyagolni, inadekvátnak lenni. Többféle bántalmazó is van, van, aki vívódik, és van, aki soha nem szembesül azzal, mit tesz.

Hogy van mit megoldani, annak nem kéne ilyen mélyen közének lennie az önszeretethez, identitáshoz. Ne a bűntudat miatt mozduljunk, hanem mert önáltatás nélkül látjuk, mi volna a dolog.

Én nem ostorozom magam. De tudom, mi a feladat. Igenis, vállaltam őket, igenis az én felelősségem, igenis valahogy ki kell találni az optimumot, akkor is, ha nehéz, és nincs segítség, sőt, keresztbe tesznek, netán pont a másik szülő. Minél kevésbé legyen szar a gyereknek. Mi ez után jövünk, kész.

Nem, az igény szerinti szoptatás sem jelentheti a baba ÉS az anya igényét, mert ezek ebben az értelemben nem összevethetők; amikor az anya valamit nem bír már az igény szerinti szoptatásból, és állít rajta, akkor az az igény szerinti szoptatásnak a gyakorlati, kompromisszumos változata (ami nem feltétlenül baj, hiszen az igény szerinti szoptatás eszmény, a valóságban meg néha elmegyünk pisilni, hogy rosszabbat ne mondjak, de az biztos, az igény említésekor a gyerekéről van szó, hiszen ő szopik, és neki van szüksége az anyatejre), DE mindvégig a baba igényéről van szó, ez a dolog lelke. Netán működési szünet az ilyesmi, vagy maga az elválasztás. Azt meg senki nem mondta, a legkeményebb szakirodalom sem, hogy az igény szerinti szoptatás ugyanazt jelenti egy kéthónapos és egy kétéves esetében: minél kisebb a pocok, annál inkább a nyikkanására is kerüljön elő a cici (igen, és bocsánat, hogy én, akinek a szoptatás — a kicsivel meg a naggyal — abszolút sikertörténet, ezt tuszkolom itt, mert tudom, írjátok is, hogy nem mindenkinek ilyen könnyű, de most elvekről beszélek, miközben érvényes és nem is bírálható döntésnek tartom a nemszoptatást és a nem igény szerinti szoptatást, amennyiben informáltan választja az anya).

Nem függ össze a szaranyaság az igény szerinti szoptatással, csak az a kapocs, hogy megmagyarázzuk-e azt öncsalással, hogy jó lesz az úgy, vagy tisztán látjuk, mi micsoda.

Nem várható el és nem is szükséges, hogy egy egyszülő álló nap szórakoztassa a gyerekét. És igen, néha csattanunk, amikor stressz van. De például az nem tud jó lenni a gyereknek, ha sosem örülnek neki, ha nem kíváncsiak sose arra, mi volt vele az intézményben és nem csodálják meg a teljesítményét; ha sosincs önfeledtség, kedves szó, gyengéd összesimulás, ha folyton el van hajtva, és ha az anyja üzemszerűen és ingerült mohósággal internetezik: ez éppúgy igaz Csíkszeredában, mint Budapesten vagy más városokban. Az ilyen gyerekek nélkülöznek és rossz nekik. Én csak annyit mondtam: ilyen körülmények között, amelyek sokunknak vannak, nem csoda, hogy szaranyák vagyunk, pótcselekszünk, zombifáradtak vagyunk, és éppen ennek a túlterheltségnek, kiégettségnek a következménye, vagy inkább tünete a napi tizennégy órás internetezés, az öncélú vásárolgatás, a cigi és sok minden. És azt akartam még írni akkor, hogy ezen a helyzeten nem a basztatás, az anyai kompetencia és identitás megkérdőjelezése segít: a basztatókat, akik amúgy sose veszik ki a síró gyereket a kezünkből ama csütörtök estéken, el lehet a pékbe zavarni, anélkül természetesen, hogy szem elől tévesztenénk a megoldandót. Nem az van, hogy ne lehetne igazuk, hanem hogy ők rajtakapni akarnak, egyirányúan, és amit csinálnak, stigmatizál, nem segít. És hogy nem érdemes nagyon magunkat marcangolni sem, inkább tisztán látni jó, toporgás és magyarázkodás helyett felnőttnek és aktívnak lenni, a problémára több oldalról is ránézni tudni, és ha nem megy, megint, mindig van új hajnal, és kimondani és átbeszélni másik felnőttel, és őszintének lenni a gyerekkel. És igenis van kolumbusztojása megoldás is néha, érdekes élményeim vannak erről, hogy mit ad, ha csak számoljuk együtt a lépcsőket oviba menet, vagy napi kétszer húsz percet mesélek nekik, rituálisan. Én a stresszt szeretném csökkenteni, az időmet jobban beosztani, és expliciten beszélni velük a lényegről (arról, mi következik a napban, a saját érzéseimről, igényeimről, és nem ennyire elvárni, hogy tudja, értse helyzetet, a dolgát, hogy például ne felejtse el berakni a balettcipőjét), meg sok testkontaktust adni, és gyakrabban élvezni valamit együtt a gyerekekkel. Mindehhez itthon maradunk, nem közlekedem, nem megyek sehová a legszűkebb hegyi szitin kívül (igen, a sütik is ott vannak), legfeljebb az erdőbe.

Valamint töltsük fel magunkat, abból jön a gyerek felé áradás, és a legfontosabb: mindaz, ami most annyira nehéz, (többnyire) elmúlik. És igen, nehéz, akkor is nehéz, és ne basztassanak.

216 thoughts on “azért ne áltassuk magunkat

  1. “itthon maradunk, nem közlekedem, nem megyünk sehova”.
    Nagy mondat. Ismeritek ezeket a klasszikusokat?
    “Fárasztó reggel, nem kelek fel.” “Ma reggel úgyse kelek fel.”

    Sokszor érzem, köztem meg a másanya közt annyi a különbség, hogy ő nem gyötri magát még a bűntudattal is. És attól még, hogy bűntudatom van, van miben fejlődni.

    • Ó, szerintem gyötri. Csak nem meséli el.

      Most, hogy belegondolok, nem is tudom, ismerek-e olyan anyát, aki rendben lenne a saját anyai teljesítményével.

      • én úgy vettem észre, hogy a legtöbb emberre az élet minden területén igaz, hogy kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen a teljesítményével. az anyaság ezek közül CSUPÁN egy kiemelt, központi dolog, amihez ráadásul szinte-idegenek is úgy érzik, hogy közük van.

    • Óóóó, naná, persze. Beszorulás a házba, a tárgyak közé, akik fölött nincs kontroll, elárasztanak és rámtelepednek. A rumli nő, anyu meg (szerintem ez egy védekező reflex a szervezet részéről) alszik, sokat. És nem megyünk ma oviba, két napig itthon lehet, a harmadikon már dokihoz kéne vinni, úgyhogy harmadik napon már megyünk oviba. Minden héten volt ilyen “nem megyünk ma oviba”, Mert megtehettem (MMIVAN?!?!?!), mert nem volt kedvem, mert ne nézzenek rám, ne szagoljanak, hagyják a hajamat, nem akarok farmert, csak kinyúlt melegítőt, papucsot, ne kérdezzenek, ne legyenek kedvesek, ne legyen véleményük rólam… durvaszar na! VOLT! Egyedül a “most már muszáj” zavart el itthonról. 20 évet öregedtem 2-3 év alatt.

  2. Fejlődésre mindig van mód. Energia, lehetőség és idő már nem feltétlenül. Ezt felejti el mindenki, aki valamilyen módon cetlizik, akár szó szerint a táskádba, akár névtelenül egy online fórumon, vagy a játszótéren egy másnak mondott ám neked címzett mondattal, ami csak annyira hangos, hogy épp meghallhasd. És módszertől függetlenül minden cetliző elmehet a büdös &łcsába.

  3. Van egy régebbi poszt,ami arról szól,hogy ezt most ki kell bírni,ehhez írtam le kommentben a fiam első éveit,a nehézségeket,és a végén azt,hogy elmúlt,már nem gond,pedig most nyolc múlt,2-3 éve ezek a keservek már nincsenek,és ami akkor fájt és nyomasztott,ma már nincs,az idő megoldotta.A beszólogatók egyenként pofára estek ebben,abban,figyeltem én őket.

  4. persze meredek fejlődési lehetőség mint anya itt is játszik 🙂 és gyakran előjön az önmarcangolás is főleg most mikor ekcémás lett a gyerek és csak azt hallom mindenhonnan hogy az Anyja, az Anyjában kell keresni a gondot, nézzem meg a kapcsolatomat, járjak kineziológushoz, hozzam rendbe magam, túl hamar elválaszttottam talán? (2évesen)…. szóval én betegítem a gyereket, rossz ezt állandóan hallani még ha jóakaratból születik is a tanács. önmarcangolás hogy biztos túl sokat dolgozom, mert hát én szeretek dolgozni is és nem vagyok ősanya, de megteszem a tőlem telhetőt és férj is csodálatosan kiveszi a részét, boldogan. én alapból pozitív vagyok, de azért ezek engem is elkeserítenek időnként. Kitartás Évus,segítség az nagyon kéne, kívánom hogy találj hamar!

      • Én pl végighánytam a terhességem első felét, és a “barátnők” folyton azzal jöttek, hogy azért, mert nem vagyok eléggé összhangban a babámmal. Egy idő után kerültem őket.

          • Ezt neten többször is olvastam (az “eléggé” szó mellőzésével is akár), el is küldtem durvább helyekre őket, mert nem csak ők tudnak anoním szemétkedni, én is bátrabb vagyok egy nick fedezékéből. Nem kizárt, hogy a barátnőimnek is eszébe jutott, de mivel én annyit nyavalyogtam évekig, hogy szülni akarok, hogy nem merték felhozni.

          • Én meg pont arról olvastam évekkel ezelőtt, hogy pont a nagyon NEM kívánt gyerekeknél és a terhességüket rejtegetett anyáknak nincsenek tüneteik. Az újszülött gyilkosságokhoz vezető okokat vizsgálták a kutatásban, és arra a következtetésre jutottak, hogy meglepő módon ezek a rejtegetett terhességek, nem hogy szinte semmi szokásos terhességi tünettel nem járnak, de a has körfogata is kisebb és a szülés is általában gyorsabban és simábban, fájdalommentesebben zajlik. Nagyon sokszor van a család hallótávolságon belül, de semmit nem vesznek észre, egy nyikkanás sincs és nem azért mert az anyának ekkora önuralma van. Szóval pont, hogy a nagyon várt baba esetében és a terhesség fennmaradásáért nagyon parázó anyuka hányja végig az első harmadot. Talán a szervezete ezzel “nyugtatja”, hogy nyugi itt van a baba, látod? Ki tudja.

          • Főleg, hogy nekem a két lány “véletlenül” érkezett. Tehát nem volt megbeszélve, hogy mostakkor lesznek. Az egyszem fiú “tervezett” volt. ÉS: egyikkel se hánytam. Ezt magyarázza meg, aki kitalálta!

            • Doki irta…es nem altalanos torvenyszeruseg ha a terhessegeket nezzuk altalaban. Nem jelenti azt, hogy aki nem hanyja vegig az elso trimesztert annak beteg babaja lesz. De abban az esetben ha beteg a magzat valoszinusithetobb a nem hanyas.
              Mindenkeppen hala az egnek, hogy nem hanytatok (mert nem mindegy azert) es a gyerkocok is makk egeszsegesek. 🙂

          • rám pölö ez igaz. de aki ezt kauzálisan vezeti le, az súlyos tévedésben van, pláne ha azt hiszi, hogy ez a szabály 100%.ban minden nőre ráhúzható. és ehhez jön még az öntellt megmondó szerep, ami azonnal hányingert okoz nálam 😀 ja és ez tényleg kauzális! 😀

        • Foxitroll: most olvastalak csak, egesz nap ujabb bödületek törtentek (mas tema). Terhesseg, hanyas: nekem is hyperemesisem volt, egy egesz kalvaria, honapokig infuzion eltem, halalfelelem, semmi nem maradt meg bennem, sokat tudnek meselni az okosokrol. Erzem, tudom, hogy miröl van szo. Bövebben is irnek, csak ma tenyleg elarasztott a csaladom ujabb bödülete… Öleles (igy röviden, tömondatokban).

          • Nekem amugy a hyperemesis kvazi misszios temam lett es igyekszem informalni mindenkit, akin ugy latom, hogy fogekony ra. Tenyleg nagyon sok sztorim van a köcsög nögyaszomtol kezdve a korhazi tartozkodasokig, a honapokig tarto psziches nyomi es hogy nagyon aggodtam, kb. a 16-20. hetig szinte semmi nem allt meg bennem, szaraz zsömle sem. Jaj, nem is kezdenek bele a sok bus törtenetbe… a vege viszont jo: eszmeletlenül jo orvoscsapat gyült össze körenk a bábám ajánlásával, nagyon vigyáztak ránk, és a fiam nem lett koraszülött, söt a 41. het vegen jött (osz/születeshaz/vegül korhaz-csaszar), egeszseges! Ja es tervezett terhesseg volt es nagyon akartam, ugyhogy a “biztos nem akartad elegge” c. kamuzastol mindig jött, a gondolat, hogy “ezert minimum megerdemelned, hogy leokadjalak!”, csak sajnos a sürüjeben annyira gyengenek es kiszolgaltatottnak ereztem magam, hogy erre sem volt eröm. (Szoval en kvazi hyperemesis-nöjogi harcos lettem es ajanlom magam mindenfele utokutatasnak pl. helpher – ismeritek?)

    • Ez az anyja betegíti meg a gyereket, ez a halálom. Minap a játszótéren szólított le egy apa, mert szemüveges a gyerekem, hogy az ő módszerére van szükségem, ad névjegyet (kösz, ne), mert a gyerek szembaján az én oldásommal vagy mivel kell segíteni. (A gyerek szemének apai ágon örökölt baja van, de mivel ő egyéves kora óta hordja a megfelelő szemüveget, lett térlátása például, nem úgy, mint az apjának, aki csak 3évesen kapott szemüveget.)
      (Miközben elismerem, hogy bizonyos pszichés helyzetekre reagálhatnának testi tünetekkel a gyerekeim, és a pszichés helyzeteiknek egyelőre én vagyok a középpontjában, jobb híján – de azért a bárányhimlőtől a szemüvegig ne verjünk már le mindent rajtam.)

        • Ugyanezek, ha te betegszel meg akkor is mindig te vagy az oka, a gondolkodasod, szemleleted legfokepp. Sok betegseg valoban erzelmi alapu ezt alairom, nekem is volt testi tunet erzelmi problemara, de ennek kizarolagossagaval attol veszik el a jogot, ami amugy tok termeszetes, hogy indonkent rohadt szarul tud lenni az ember lelkileg. Ha meghal valakid (nekem mar mondtak ilyet), “hogy attol fugg hogyan fogod fel a halalt, vegul is ez a legjobb ami tortenhet velunk” bummm..pafff, es hasonlo iszonyu, erzeketlensegrol tanuskodo ezoterikus rubbishbol vett szemettel vagdalkozas.
          Le kell sz@rni oket. Ezek tok hulyek.

          • Frissen újjászületett keresztény testvérem mondta azt egy gyülekezetbelinek, akinek autóbalesetben halt meg egy rokona, hogy “de jó, hogy Téged így Megpróbált az Isten”, esküszöm, hogy hallottam a nagybetűket, ijedten néztem a megszólítottra meg a köröttük állókra, hogy vannak-e tényleg annyira keresztények, hogy most nem küldik tesómat a véres #&@!ba. Szerencsére voltak. Az is egy olyan pillanat volt az életemben, hogy azon szűköltem, valaki mondja azt, hogy engem csak örökbefogadtak!

            • Soha nem mondanék senkinek ilyet. Ha valaki magáról mondja, hogy úgy érzi, próba, azt nem vonom kétségbe, de az “azt bünteti, kit szeret” retorikától hányok. Titok, hogy milyen felekezetbe tért meg a tesó?

            • Jajj, drága Csineva, hadd adjak egy puszit! 🙂
              Először arra gondoltam, hogy az örökbefogadós kifakadásra írod, hogy soha nem mondanál ilyesmit, úgy megkönnyebbültem, mikor összeraktam, hogy nem.

              • Jaj, nem, egy időben én is azt gondoltam, hogy a tesóm nem tesóm, annyira különbözőek vagyunk. Újabban megtaláltam édesapám egyik fiatalkori képét, és rájöttem, ő tényleg az apám fia. Úgyhogy megértem foxit, hogy miket él meg.

      • Én mindenféle “alternatív” segítő módszerekkel dolgozom. Kineziológiával, többek között. És tíz éve nem szűnök meg elképedni és ennek nyomán időről időre szélmalomharcolni a kineziológiáról kialakult borzadztóan kártékony és téves, mindennapokba beszivárgott véleményekkel. Amit pont az ilyenek generálnak. Ezek bűntudatkeltő instant megváltást árulók. Ezzel a hamis és lebutított “mindenrőlazanyatehet” álpszichologizálással.
        OFF, de megragadom az alkalmat a kineziológia szelíd, ítéletmentes módszer. Abban hatékony, hogy leszed a mókuskerékről és segít rálátni, felelősséget vállalni és a változtatás lehetőségeit felismerni. Nem címkéz, nem mond meg, nincsenek benne mérgező sulykolások. Mindent a kliens kezébe helyez. Inkább kísér, látni enged, sosem irányít. Aki nem így dolgozik, az rosszul használja a módszert, rengeteg kárt okozva mind az egyes kliensnek, aki bizalommal hozzá fordul, mind a módszer megítélésének.
        És a gyerek szembaja nem múlik el az anya oldásától. Jézusom!

        • (Nem állítom, hogy kineziológus volt a pali, próbáltam gyorsan menekülni, csak egy részét voltam kénytelen végighallgatni az ezokatyvasznak, amit előadott, amíg nem igyekeztem nem túl udvariatlanul bólogatni, és fizikai távolodással kifejezni, hogy nem kívánom fenntartani a társalgást. Mivel nem vette a hárítást, aztán kénytelen voltam drasztikusan belé fojtani a szót. Ilyen mértékű pofátlan nyomulással kizártnak tartom, hogy bármi sikeres lehet, amit alkalmazni próbál.
          A kineziológiáról meg mint olyanról, keveset tudok, hogy véleményem legyen.)

        • Az ezohalandzsától én is kész vagyok.
          Az OFF-hoz szólnék hozzá: engem a kineziológia segítségével gyógyított ki nagyon súlyos allergiából egy belgyógyász orvosnő, amiért mai napig örök hála neki. Egyszer rákérdeztem egy kezelés alkalmával nála: ebben most hinni kell? Kedvesen válaszolta, hogy nem kell benne hinni, ez anélkül is működik.
          Hozzátenném, hogy előtte több mint 10 évig kínlódtam, már mindenféle kezelésen jártam, szerintem csak a javasasszony nem olvasott még rám, de semmi nem használt.
          Nem sulykoltak nekem ott semmit, nem én voltam a hibás semmiért, rávilágítottak bizonyos dolgok összefüggésére, lehetséges megoldásaira – szükség volt a gyógyulásomhoz az én közreműködésemre is, de valóban szelíd volt az egész – és leginkább hatékony!
          Ez kb. 16-17 évvel ezelőtt volt, azóta viszont erre ráépült egy egész iparág, és valószínűleg sokminden mást is ráfognak a kineziológiára, aminek semmi köze nincs hozzá.

          • Voltunk mi múlt héten egy Üvegplafon előadáson, ahol az ezospiri mókus jól előadta magát, és azt mondta egy kérdezőnek, hogy bizony, magának megteremtette azt a valóságot, hogy többször brutálisan megerőszakolták. Azóta sem tudok napirendre térni efölött, de most elfáradtam, egy kicsit visszavonultam a barlang hátuljába, keveset beszélek, azt is csak halkan.

            • Oooo..inkabb ne mennye tobbet ilyen izere ha nem muszaj…honnan jon ez a sok hulyeseg tenyleg? Hihetetlen.
              Amugy kit eroszakoltak meg? Az ezost sajat magat vagy a kerdezot?

              • Huh, ennyire félreérthetően fogalmaztam? És tényleg.
                Szóval a kérdezőt. Aki elmondta, hogy őt müllerpéteri szellemben nevelték, és ő tényleg hitt benne, hogy azt kapja, amit érdemel, és mindig koncentrált, hogy a jó dolgokat vonzza be magának. Ehhez képest történt ami történt, és mit gondol a kedves előadó amúgy spirituálisan erről? Az előadó azt gondolta, hogy a kérdező teremtette magának azt a valóságot, hogy megerőszakolták, többször, és hogy meg kell bocsájtania az elkövetőnek, mert (idézem) ” ha ismernénk az elkövetők élettörténetét, akkor megértenénk, hogy nem is cselekedhettek másképp”. Általános felhördülés, ésatöbbi, ésatöbbi.
                És én akkor fáradtam el nagyon, azóta sem bírtam kijönni belőle.
                Ha az úgynevezett segítő kollégáim itt tartanak, akkor mi marad? Valamiféle személyes válság szele legyintett meg, nehéz most. Aztán lehet, hogy csak a nyári szünetet várom, ki tudja.

            • Sajnos Naja mindenhol elofordul ilyen “vadhajtas” aki nagy valoszinuseggel nem alakalmas a segito feladatara. Altalaban amit ok elrontanak azt a tobbieknek kell helyrehozni. Nehez erre mit mondani.

            • Az ezospiri mókus előbb-utóbb meg fogja teremteni magának azt a valóságot, amikor egy megerőszakolt nő felmegy a színpadra és tarkónbassza a mikrofonállvánnyal. Remélem, valaki majd filmezi.

          • Mert ez a lényege. Attól működik, hogy “beletesszük” nem mert “megvarázsolnak”. És igen, ráépült egy iparág, meg ebben is mindenki szakértő lett (a spirituális szót is hogy elkoptatták), és kb a buszmegállóban is életvezetési tanácsokat osztogatnak kotnyeles ismeretlenek.
            (Egy ismerősöm meg a hiperaktív-gyanús gyerekem “kikezelésére” rögtön ajánlotta a paleo doktorát. Nem lehet ezt megúszni. 😊)

          • “Az ezospiri mókus előbb-utóbb meg fogja teremteni magának azt a valóságot, amikor egy megerőszakolt nő felmegy a színpadra és tarkónbassza a mikrofonállvánnyal. Remélem, valaki majd filmezi.”

            ÁMEN. 🙂 😀

      • Ugyan porc, oldás? Nem tudtad, hogy karmikusan az anya okozza a gyereke minden baját (by Kozma Szilárd)? 😀

        Egyébként érdekes jelenség ez az ezobizniszben, hogy megint csak a nőkre nyomnának minden felelősséget a gyerekük bajáért.

        • Igen, Szilinél egész elképesztő mértékben a nők felelnek minden rosszért, ők szabotálják a szegény férfiak minden erőfeszítését. Szerintem be tudná bizonyítani asztrológiássan, hogy az atombombáról is mi tehetünk.

        • Vagy Isten akarata a szent Szeretet nevében… mai agyf@sz-kategóriás idézetünk sérült gyereket nevelő körökből:

          “Nem is olyan régen, volt egy Kicsi Lélek a Mennyországban aki újra és újra rácsodálkozott a Világra. Különösen a Szeretett tetszett neki és ezt gyakran el is mondta Istennek. Egy napon viszont a Kicsi Lélek szomorú volt, ezen a napon a Kicsi Lélek szenvedni látta a Világot. Elment Istenhez és megkérdezte: “Miért történnek a rossz dolgok, miért szenved a Világ?” Isten elgondolkodott egy pillanatra, majd így válaszolt: “Kicsi Lélek, ne szomorkodj! A szenvedés amit látsz megnyitja a Szeretetet az emberek szívében.” A Kicsi Lélek összezavarodott, “Mire gondolsz?” kérdezte. Isten így válaszolt: “Észrevetted, hogy a Jóság és a Szeretet a szenvedésből gyökeredzik? Nézd csak meg, hogy mennyi és mennyi ember fog össze, félretéve különböző érdekeiket és mutatják ki Szeretetüket, együttérzésüket azok iránt, akit szenvedni látnak. Minden eltűnik és csak a Szeretet marad.” A Kicsi Lélek kezdte megérteni és figyelmesen hallgatta Isten szavait, “A szenvedő lelkek megnyitják a Szeretetet az emberek szívében, sokkal inkább mint ahogy nap és az eső megnyitja a virágot a magból. Én minden embert végtelen Szeretettel teremtettem, de sajnos a legtöbben bezárják ezt a Szeretetet szívükbe és nehezen osztják meg. Félnek megosztani a Szeretetük ragyogását, mert félnek, hogy megsérülnek. De a szenvedő lélek megnyitja ezt a Szeretetet. El kell hogy mondjam Neked, hogy ez a legnagyobb Csoda. Sok bátor lélek választotta, hogy elmegy a Világba és vállalja a szenvedést azért, hogy megnyissa a Szeretetet, hogy megteremtse ezt a Csodát az egész emberiségnek.”
          Hirtelen a Kicsi Léleknek csodálatos dolog jutott az eszébe, amit alig bírt magában tartani. Szárnyacskáival izgatottan verdesett és így szólt Istenhez: “Én is bátor vagyok, hadd menjek a Világba! El szeretnék menni a Világba, vállalni a szenvedést, hogy megnyissam a Szeretetet és a Jóságot az emberek szívében! Én is véghez szeretném vinni ezt a Csodát!” Isten elmosolyodott és így szólt: “Bátor Kicsi Lélek vagy tudom, ezért teljesítem a kérésed. És bár nagyon bátor Kicsi Lélek vagy, egyedül ezt nem tudod megcsinálni. Én a kezdetektől tudtam, hogy Te ezt fogod kérni tőlem, ezért én gondosan kiválasztottam számos lelket, akik gondoskodnak rólad az utadon. Ezek a lelkek segítenek majd neked véghezvinni a Csodád, habár ők is osztozni fognak a szenvedésedben. Különösen két lélek fog gondoskodni rólad mindenek felett, segíteni téged és különösen ez a két lélek fog a leginkább szenvedni együtt veled, messze túl a többieken. Ők már választottak nevet is neked.” Isten és a Kicsi Lélek egymásra mosolygott, majd átölelték egymást.
          Búcsúzóul Isten így szólt: “Ne felejtsd el Kicsi Lélek, hogy én mindig veled leszek. Habár Te választottad ezt a szenvedést, az én erősségem mindig veled lesz. És ha úgy érzed, hogy eljött az idő és eleget szenvedtél, mond ki a szót, gondolj rá és azonnal meggyógyulsz.” Ennélfogva a Kicsi Lélek megszületett a világban és szenvedésein keresztül, Isten erősségével, megnyitotta a Szeretetet és a Jóságot az emberek szívében. Sok-sok ember tette félre különböző érdekeit, fogott össze és mutatta ki Szeretetét. Mindenki egyért küzdött, mindenki a Szívéből adott. Akik állandóan elfoglaltak voltak, találtak időt. Sokan rátaláltak az igazi értékekre, sokan újra megtalálták elveszettnek hitt hitüket – sokan visszatértek Istenhez. Az Anyák és az Apák szorosabban ölelték meg Gyermekeiket. Családok és barátok közelebb kerültek egymáshoz. Régi barátok újra egymásra találtak és új barátságok szövődtek. Elvált családok újra egyesültek és minden család több időt töltött egymással. Mindenki imádkozott. Szeretet és Béke uralkodott. Az Életek örökre megváltoztak. És ez jó volt. A Világ jobb lett.

          A Csoda megtörtént. Isten elégedett volt.

      • Valamiféle német medicinával kapcsolatban olvastam egy sztorit, ahol a bárányhimlőt az elpusztult aranyhörcsög okozta traumára vezették vissza.

          • én kutatván kérdéseimre a választ vagy 5-6 ilyen könyvet elolvastam. rám nem állt! persze, attól lehet, hogy másra illik. már túl vagyok rajtuk, mint a müller petya könyveken is, végleg megszabadultam tőlük és nem foglalnak helyet a könyvespolcomon.

        • Hamer doki Germ@n Gyógytudom@nyos táblázata képzett orvosoknak íródott, és_iszonyú_ összetett. Én laikusként nem voltam képes részleteibe menve átlátni, de az elvek és az első hallásra meredek állítások elfogadásra találtak bennem. Miért ne lehetne, hogy a veszteség annál a személynél ilyen formában jelent meg testi szinten. Lehet, hogy ebben az esetben ez úgy is volt. Akkor van baj, ha ezt a kauzalitást általános érvényűnek kezelik.

          • Germán Új Medicina ügyben melegen ajánlom a Szkeptikus Társaság vonatkozó fórumát. A tánctanáromat kezelték rákkal egy ilyen módszerrel gyógyító klinikán, totál kuruzslás és persze bemesélték neki, hogy normális orvoshoz ne menjen, mert a kemoterápia csak megmérgezi, a műtét pedig spirituális sorsa megkerülése. Bezzeg az iszonyat pénzért adagolt oxigén meg C vitamin milyen faszán segített, jó gyorsan meg is halt.

    • Marica, rengeteg ilyen mi a lelki oka a betegségnek faszságot lehet könyvnek álcázva kapni. Az ekcémának egy csomó oka lehet, de nem lelki egyik sem. A pasim tanít orvosi egyetemen, és pont az ehhez hasonló ostobaságok terjedése motiválja a tudományos ismeretterjesztői munkáját. Úgy látom otthon is kezd a tudós társadalom felébredni ezügyben.

      • Mindennek lehet lelki oka, de mint némely testire, egypár lelkire sincsen orvosság, Ez van, nem vagyunk tökéletesek és még a tudomány sem tudja MINDENRE a választ.

        • A tudomány egyelőre nem tudja azt, hogy van-e egyátalán lélek, ilyen értelemben nem tudok lelki okokat elfogadni. Pszichoszomatikus okokat viszont vizsgál a tudomány. Az ekcémánál azért mondjuk olyanokat tudnak, hogy öröklődhet a hajlam, érzékeny bőrűeknél gyakrabban fordul elő, szennyezett környezet, rossz minőségű víz is kiválthatja.

  5. megfázott a hathós gyerekem, s bár nincs láza sem, azért masszívan taknyol. totál szaranyának éreztem magam, mert “nem vigyáztam rá eléggé”. mondjuk, anyósom mondta, hogy ne legyek már hülye. 🙂

  6. Most a beszologatokra reagalnek. Annyira felhuztam magam. Hogy a tokbe van ez? Egyszeruen nem is ertem, hogy emberek folyton masokkal, tobbek kozt mas nok anyasagaval vannak elfoglalva es itelkeznek ossze-vissza ostoban, rosszindulatuan. Azt meg vegkepp nem ertem, (pl azt a ket rosszmajut akiket emlitettel Eva), hogy forumokon biraljak a te anyasagodat vagy maset, az most mindegy is. Ismernek szemelyesen, sok idot toltenek a te es gyerekeid koreben? Meg akkor is hajmereszto ez a jelenseg, ha kurva jol ismernek az eletedet, mert erre a viselkedesre nincs magyarazat, kifogas, akarmi. Es ha csak az irasaidbol tajekozodnak az vegkepp gaz. Azok alapjan kinek van mersze, pofaja arra ragadtatni magat, hogy itelkezzen mint anya es nyilvan mint ember felett? En is olykor azon kaptam magam, hogy a gyerekkel valamit maskepp csinalnek a baratnom helyeben. De biralni? Helyteleniteni? Osztani az eszt? Komolyan beszarok ezen. Amikor ilyenekrol hallok nincs is kedvem hazakoltozni. Menjenek a pics@ba az ilyenek. Mar bocs.

    • Valamelyik tranzakció-analízis könyvben olvastam, hogy leegyszerűsítve kétféle sorskönyvet szoktunk utálni: azt, amelyiket mi is kaptuk de már túlléptünk rajta, és azt, amelyiket szeretnénk de valamiért (még) nem elérhető számunkra.

      Coming out: én már egy évvel ezelőtt is olvasgattam néha itt a blogot, de nagyon nem tetszett a hangnem. Utólag visszanézve összekevertem az asszertivitást az agresszióval, az önmegvalósítást az önzéssel. Rájöttem, hogy a második csoportba tartozom, hogy szeretnék én is a blog írójához hasonlóan magabiztos, önálló és kreatív lenni, csak nem tudok. Nem vagyok. Nem tudok bocsánatkérés nélkül a saját igényeimre koncentrálni, nem tudom a véleményemet nyíltan, a következmények vállalásával és viselésével felvállalni, nem tudok világos határokat húzni, nem megy a méltó élet. Nagy lépés nekem, hogy ezt felismertem és apró léptekkel, de sikerül változtatni rajta. És nagyon-de-nagyon örülök, hogy itt lehetek, mert minden nap kapok a blogtól és a kommentelőktől is valamit, amit hozzáépíthetek magamhoz. Most stabilabban állok a lábamon mint valaha.

    • “Egyszeruen nem is ertem, hogy emberek folyton masokkal, tobbek kozt mas nok anyasagaval vannak elfoglalva es itelkeznek ossze-vissza ostoban, rosszindulatuan.”
      Pedig, szerintem egyszerű ez mint a faék, addig sem kell a saját anyaságukkal szembesülniük, ráadásul tetszelegni lehet ebben az alá-fölé rendelt “én lenni okos tanító, te lenni buta diák” szerepben, ahol természetesen magukra osztják a nagytudású mester szerepét.

      • Ja, persze. Ugy van, tobbnyire ahogy irod.
        “Mi ugyis mindent jobban tudunk masoknal” “Majd mi megmondjuk a frankot.”
        otthon a csaladomban is ez megy. Nem gyozom magyarazni nekik, hogy ne mindig masokkal foglalkozzanak, xy.miert igy, miert nem amugy, mert az hulyeseg…stb aztan megy az (el)itelkezes. Engem ez annyira faraszt es unom is rettenetesen.
        Anyamat mar azzal is megfenyegettem, hogy nem koltozom haza, de nem bir leszokni rola…pedig o meg nem is rosszindulatuan foglalkozik masokkal, csak teszi unalmaban vagy mi, keves hatterismerettel persze es en viszont nem tudom elfogadni, hogy akkor meg mire fel?

        • Lucerna, nekem minden hazaköltözött ismerősöm, barátom ment is vissza családostul maximum két év után az egyre inkább skanzenné váló országból. Azért is többek között, mert megszokták, hogy máshol nem pofáznak bele az életükbe, szóval nagykorú polgárok között éltek.

  7. Én itt szuverén, tájékozódó, önreflektív anyát vázoltam fel, aki nem mástól várja a megoldást, hanem a maga helyzete, gyerekismerete eligazítja, látja a helyzetét, és ehhez talál erőforrást, utat, mert ura a sorsának.

    Egyébként meg nem mindenki látja világosan a problémát, a feladatot, a megoldást. De akkor talán kérdezni fog olyantól, akiben bízik, esetleg szakembertől.

    Amúgy nehéz kérdés. Mert vannak olyan magatartások, amelyek tényleg (nem relatíve, hanem abszolút) károsak és a legnagyobb önfeledtséggel csinálják sokan a gyerekkel,hanyagul vagy boldog tudatlanságból, a bébikomptól a gyerekkel egy légtérben cigizésen keresztül az energiaital- vagy pálinkaitatásig. Ne szóljunk bele, nem tudhatjuk? Vagy a kifelé hordozás, tényleg rossz, szakirodalmilag is, és ennek a spottingja is ment a mamamin, és osztották a tanácsokat, szórólapot is, és igazuk volt, de sok konfliktus voltebből, és ellenállást váltottak ki, ugyanemiatt, hogy “nekem ne mondja meg senki”. Azért mégiscsak van a közösségnek olyasfajta feladata (sőt, némely tagjának büntetőjogi felelőssége is), hogy a szülő ellenében megvédje a gyereket, detektálja a bántalmazást, elhanyagolást, és beavatkozzon. “Hát miért nem tett senki semmit.” És hol a határ?

    A cetlis nő is ilyennek gondolta magát. Ti engem szerettek, elfogadtok, láttok, azért mondjátok, hogy milyen görény volt a nő. De én gáz voltam. Én csak annyit mondok, hogy ez nem segít azon, hogy mély válságban vagyok, és nincs több erőforrás.

    • En sem azokra a megmondokra celoztam, akik latjat, tapasztaljak a bantalmazo-elhanyagolo szuloi viselkedest. A pocskondiazokrol beszeltem, akik ezt elvezetbol vagy butasagbol vagy akarmiert teszik, nincsenek tekintettel semmire es senkire, nincs birokukban semmifele “bizonyitek”, de meg a gyanu sem allja meg a helyet, akik csak arto-banto szandekkal kurtolik vilagga ellenszenvuket kulonosebb megalapozottsag nelkul.

    • Bocs, hogy nem a lényegre reagálok, de a kifelé hordozásba nagyon beleástam magam annak idején, miután többen is az arcomba másztak miatta, és nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy tényleg ártana a gyereknek. Ez olyasmi, mint nálunk a ködpiszkákó blog, elég jól összefoglalja a lényeget: https://skeptoid.com/blog/2013/01/25/will-the-babybjorn-endanger-your-infants-health/
      Szóval ez azért nem egy kategória az alkohollal vagy a cigivel. (Nálam egyébként ezek mellett még az csapja ki a biztosítékot, ha valaki megfelelő gyerekülés nélkül autóztatja a kicsiket.)

    • Mert vajon az a nő mit gondolt, hogy ő most aztán jól megmentette a gyerekeidet a cetlijével? Erős a gyanúm, hogy ez a fajta, ha valódi bántalmazásnak szem- vagy fültanúja, nem lát, nem hall, nem csinál semmit, úgy tesz, mint aki nem vette észre, csak akkor tudja a tuti, és akkor cselekszik, ha a háttérből tud belerúgni valakibe, aki ráadásul biztosan nem jelent fenyegetést a számára. Az ilyen nem fog kiállni pl. egy gyerekért, akit a nyílt utcán ver össze a szülője, csak ilyen esetekben veri a tamtamot, a nagy humanista (és jeles állatbarát:-)

      • Errol jut eszembe. A metron meg regebben egy hajlektalan no kinozta a kutyuskajat, aki annyira szeretett volna elmenekulni tole. Muszaj volt szova tennem, hogy ezt nem kene. Nekem tamadt a no verbalisan es fizikailag is, en nyilvan vedekeztem…nem reszletezem. A metro tomve volt es az embrek zome elfordult, (sokan fiatal eros ferfiak) nem szolt senki semmit vagy gunyosan vigyorgott, Rajtam. Nagyon elszomorito es megalazo volt.

    • Egy önmagát ismerő ember a legtöbbször már az adott szituációban tudja, ha “gáz volt”. (Én mindig tudom abban a pillanatban, ahogy megteszem, hogy ciki és eredménytelen üvölteni a gyerekkel.) ugyanakkor az önmagát ismerő ember felmér ezt-azt és dönt valahogy. Vállalva, hogy nem jól, de az adott körülmények közt a legélhetőbben.
      A cetlis nő nem akart segíteni. Rúgni akart egyet, a lenyomásoddal magasba emelkedni.
      Lehetett volna az a cetlin, hogy “aranyosak a gyerekeid. Minden délutánom szabad, szívesen vigyáznék rájuk alkalmanként Név, telefonszám.”

    • Ha a névtelen önkéntes babamentő valóban segíteni szeretett volna,akkor a kezedbe adja a névjegyét azzal,hogy pl.szerdánként két óra hosszáig jãtszom velük ingyen és bérmentve,mert szeretek gyerekekkel foglalkozni.

  8. Bevallom, én hordoztam kifelé. Nem babakorban, hanem amikor már nagyobb volt, babakocsiban nem maradt meg, sétálni csak nagyon lassan tudott, nekem meg elintéznivalóim voltak. Hátamra kötve nem szerettem vinni, mert nem láttam, befelé fordulva hiszti volt, mert nem tudott nézelődni. Úgyhogy mindenkinek az anyja valagát alapon hasra kötöttem, kifelé, séta közben dúdoltam neki, vidáman rúgkapált a ritmusra, véraláfutásosra rugdosta a combomat, de jól szórakoztunk és a gyerek se nyomorodott meg. Ha akkor valaki rám szól, udvariasan meghallgatom, aztán a másik fülemen kieresztem, mondván, én tudom magamról, mennyire figyelek a gyerekre, azonnal észreveszem a legkisebb gázt is, azért van elöl.

    A cetlis nő objektíve görény volt. (Bocs a görényektől.) Egyrészt mert anonim, más magánszférájába fizikailag és suttyomban behatolva adta le az üzenetet. Másrészt mert nem praktikus tanácsot adott, hanem az anya legalapvetőbb funkcióját, legbelsőbb érzéseit kérdőjelezte meg. Feltételezni egy anyáról, hogy eszébe se jut szeretni a gyerekét visszataszító, ezt ilyen módon a tudtára adni pedig méginkább. Nem voltam ott, nem tudom, mennyire voltál gáz. Minimum ordítanod kellett volna, hogy “bárcsak sose szültelek volna meg” ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön egy ilyen cetli ötlete. De hogy egyetlen rosszabb nap alapján ilyen itéletet mondjak valakiről?

  9. “Én a stresszt szeretném csökkenteni, az időmet jobban beosztani, és expliciten beszélni velük (arról, mi következik a napban, a saját érzéseimről, igényeimről, és nem ennyire elvárni, hogy tudja, értse helyzetet, a dolgát, hogy például ne felejtse el berakni a balettcipőjét), meg sok testkontaktust adni, és gyakrabban élvezni valamit együtt a gyerekekkel.”

    Én is ezt szeretném félidős apaként, amikor velem vannak. És gyakran sírok, amikor ismét és ismét nem jön össze. És olyankor én is kicsit bántalmazónak érzem magam. Most épp Alice Miller könyve megy.

    És nem, nem akarom a férfiakra terelni a szót, sem magamra. Nagyon éreztem, amit írtál, és nagyon tetszett. Írtad, hogy nincs segítség… ha valamiben segíthetek, írj, tudod, hogy Pesten vagyok, általában szabadok az estéim.

  10. Milyen segítségre lenne szükséged pontosan? Gyerekvigyázás? Egy fix személy, aki heti x délután/este ott van (rendszeresen vagy alkalmanként?)? Vagy a háztartásban segítség? Vagy mindkettő egy személyben? Tudnál neki fizetni, vagy épp ez is gond, hogy erre egyáltalán nincs keret?
    Mert talán lenne itt olyan, akinek van a célnak megfelelő ismerőse, aki pont ilyen megbízatást keres. Vagy valaki olyan ismerős, aki “lakhatásért” cserébe besegítene (bár nem tudom, hogy ilyen egyáltalán elképzelhető-e…?). Vagy valami más barter keretében megoldható lenne (fogalmam sincs, de hátha lenne valami cserealap.)
    Vagy lelki segítség neked? Pont írta valaki, hogy kineziológus, nem tudom, hogy viszonyulsz hozzá, de ha nem idegen számodra a dolog, akkor talán segíthet (nekem “bejött” a kineziológia). Vagy valami hasonlóról el tudnád képzelni, hogy jól esne, hogy segítene?

    Fáradtan, kizsigerelve minden nagyon-nagyon nehéz…mindannyiunknak. Szerelmetes férj, gyerekeim szerető és segítő apja mellett is sokszor megborulok, hogy jól csinálom-e (helyesebben: észlelem letörve, hogy szarul csinálom). Egyedül el sem tudom képzelni…szóval már önmagában az, hogy van egy működő életed, gyerekeidnek tiszta ruha és ennivaló, és te sem vagy a diliházban, szerintem ez már teljesítmény. A napi 2×20 perc mesélés miatt pedig már igazgatói dicséret jár!

    • Szia, itt a blogon nem keresnék, nem illik ide, máshol kerestem eleget. Meg tudom fizetni. Elég messze lakunk mindenféle tömegközlekedéstől. Lelki segítség van, meg nagyon sok barát. Az a gondom, hogy dolgoznom kell, sokat.

  11. A cetlis nőről pedig nem tudunk semmit…lehet rosszindulatú, lehet egy gőgös, mindent jobban tudó (de ilyenné sem véletlenül vált), lehet egy borzasztóan megfáradt, végtelenségig magányos nő, aki már nem is biztos benne, hogy él (mert senki soha meg nem hallgatja, talán már nem is látszik?), és aki legalább ilyen módon szerette volna “hallatni a hangját” (bármennyire is béna utat választott ehhez)…és lehet, hogy ha a cetlizéstől függetlenül itt lenne, és mesélne kicsit magáról és az elkeseredettségéről, akkor a közösség tárt karokkal fogadná, és vigasztalón magához ölelné, mint a rendszer újabb áldozatát – teljes joggal.

    • Elég sok mindent elárul azért valakiről ez a módszer, meg a cetlire írt szöveg is, nem gondolod? Valahogy nehezen tudom elképzelni, ahogy egy ilyen ember a magánya felett keseregve sirdogálja végig az utat a rendezvényig, aztán ott meg jól kioszt az árnyékból valakit, hátha az csökkenti az elkeseredettségét. Nem jön nekem össze ez a kettő sehogy se.

      • En egy ilyen akcio utan aligah lennek kivancsi arra az emberre, sorsara, miertjeire. (Meg a vegen megrikatna.)
        Amugy sem tudok egyeterteni a mentsuk fel, ertsuk meg, mert sanyaru a sorsa szegenynek. Ha ugy van es van ra modja, sznadeka esetleg penze arra talalhat segitseget.
        Az embereket altalaban (en legalabbis) a cselekedeteik altal fogadom vagy utasitom el.
        Ilyen alapon minden sorozatgyilkost vagy eroszaktevot a kebelunkre ololhetnenk, mert ok is a rendszer aldozatai.

        Direkt sarkitottam, tudom, hogy van kulonbseg es vannak atmenetek. De ez nekem ugy hangzott egy kisse, mint a “mindenkit meg lehet erteni, sot..kivanatos is” ha jo fejek akarunk maradni.

        • ez is igaz, meg az is, hogy vannak fokozatok. egyébként meg nekem tetszik az, hogy mindenkit meg lehet(ne) érteni (mindenkinél valami, általában nem túl pozitív eseménysorozat vezet el oda, hogy olyan lett, amilyen, én nem hiszek abban, hogy van, aki rossznak születik), de ez egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy el is kell fogadni/azonosulni kell vele.

          • Abban en sem hiszek, hogy rossznak szuletunk de valami hajlam azert johet velunk…de lehet, hogy ez sem igaz. Rengeteg emberi motivacio ertheto, de en mar nem akarom megerteni mindenaron, hogy bizonyos disznosagok mogott mi lappang. Es persze vannak akkora disznosagok is amire nem kell magyarazat (tomegmeszarlas, gyerekkereskedelem stb) Erre ott vannak a pszihologusok.
            De ertelek abszolut, csak lehet, hogy en mar oreg es faradt vagyok ilyesmihez.
            Es magambol indulok ki, miszerint akkor is arra torekszem, hogy ne szivassak meg masokat ha epp nagyon szar passzban vagyok. Ezert nem ertem, ha valaki indokolatlanul bant egy masikat. Szerintem ez is tobbnyire dontes kerdese.
            A turelmetlen, kiakadasok pedig benne vannak a pakliban es konnyebben kezelhetok es erthetobbek is egyben. (nekem)

    • A közmondás is azt mondja ” Ne adj tanácsot, ha nem adsz kalácsot! ”
      Ha valaki elkeseredett azért ha a jóérzés megmarad benne az saját magának és környezetének is előnyére válik.
      Én sem hiszem hogy az érzéketlenségre mentség a magány meg
      megkeseredett sors.
      Ha fel akarja hívni magára a figyelmet ártalmatlanabb módot is lehet találni .

      • ha valaki a gyerekével érzéketlen (értsd: baromi türelmetlen, indokolatlanul rákiabál, pillanatnyi dühében minősíti, seggére csap stb – nem Évára írom, de egyes pontjait akár írhatnám a magamból szerencsére ritkán előbújó sárkányanyára), arra mentség a magány vagy a megkeseredett sors vagy stressz vagy totál kimerültség vagy bármi? basszus, sajnos nem:( De muszáj valahogy ezt megbocsátani magamnak (tanulni belőle, megoldást keresni, okokat megkeresni: fáradt vagyok? valahogy keríteni időt a pihenésre. stb), és ha erre saját magam felé törekszem, akkor az csak akkor lehet sikeres és hiteles, ha más felé is hasonlóan fordulok. sokszor nem sikerül sajnos

        • Katic, szerintem ezek kulonbozo viselkedesek, nehez oket osszevetni. Az ingerultseg, turelmetlenseg szarmazhat a kimerultsegbol, stresszbol,hormonalis imbalancetol esatobbi, ezek indulati viselkedesek, pillanatnyi helyzettol allapottol fugghetnek. Gondolom te sem allandoan orditasz a gyerekeddel, csak ha tenyleg nehezebb idoszakban vagy.
          A cetlidugdosas amelyben egy szamunkra ismeretlen ember erzelmi kompetenciajat kerdojelezzuk meg, szamomra mero rosszindulat, amit magyarazhatunk a magannyal, de attol meg rosszindulat marad. Semmi koze a spontan indulati viselkedesnek (hozzateszem, hogy szamomra ha valaki indulatbol szemetkedik velem az sem mindig megbocsajthato, kifogast konnyu keresni es a korulmenyekre stb fogni a viselkedest) Ha az emlitett no, maskent probalja megkozeliteni a helyzetet esetleg tapintatlan lenne, de nem tobb. (pl megkerdi Evat, hogy elmondhatja-e a velemenyet arrol mi volt benyomasa es mindezt segito szandekkal. En ennek sem orulnek, de nem tartanam legalabb alattomosnak az akciot.) De miert kene mar ezt a viselkedest nekunk ertelmezni az o javara es mentsegeket keresni? Valaki belemrug, de en probaljam megmagyarazni miert esett az jol szegeny paranak?
          Biztos van akinek ez sikerul en nem tartozom kozejuk. Regen alltam igy hozza bantalmazokhoz, keresgeltem a mentsegeket es en mentem tonkre igy-ugy ok meg jot rohogtek a markukba.

          • Mondom, ez nem mentség keresés. De pl ha engem bántás ér, akkor nekem segít, ha arra gondolok, hogy ez a másik fél sérültségéből/tudatlanságából fakadó valami.

        • Kedves Katic,
          én például a nyugodtságomról voltam ismert a környezetemben.
          Tudok alkalmazkodni a közösséghez, problémamentes személy vagyok, mindenkit megértek- de ez nem bizonyult elégnek…
          A bajom ott kezdődött amikor a tiedhez hasonló sárkányanya tüneteket produkáltam a gyerekemmel.
          Az ok, hogy a stresszt nem bírom levezetni,feldolgozni, fáradt vagyok stb.
          Igyekszem magamat is szeretni, tenni magamért is mert csak ugy lehetek szerető-szerethető anya lenni.
          Nagy ölelés neked is ❤

  12. olvasok, de már nagyon régen kommenteltem, szerintem kati néven, de láttam több katit, úgyhogy lettem katic (a pontos nickemre nem emlékeztem sem én, sem a gépem)

  13. igen! én így értettem elsőre is. én is detto így érzek!
    ez van. látom. nem könnyű a helyzet. jó lenne jobban csinálni, jó lenne, ha volna segítség. most nincs. majd biztos lesz. de most nincs. akkor is megoldom. én oldom meg, úgy ahogy a jelenlegi energiámból lehetséges. és senki ne merjen nekem beszólni! Senkinek nincs köze az én dolgaimhoz, csupán a segítés jogán.
    Ölelés!

  14. Ez mindennel így van, nem csak az anyasággal kapcsolatban, vannak kritikus hangok, mindig lesz, aki belepofázik a dolgainkba, aki jobban tudja, van, aki segítő szándékkal, van, aki rosszindulattal. Minden ilyen esetben pont ez a felnőtt és érett megoldás: kivenni belőle, ami az enyém, a többit meg eldobni.

  15. Azzal csak nekem van bajom, hogyha valaki úgy segít, hogy kiderüljön mennyivel jobban csinálja? Aztán megmondja, hogy kéne, és a megoldások valamiből többet igényelnek, mint amennyi nekem van, pl. több időt , több pénzt, több energiát. Jellemző az a biztatás is, mikor megnyugtatóan elmondják, mi mindenre lesz majd lehetőségem, ha felnőnek a gyerekek. Na igen, hipp-hopp eltelik az a 15 év, fél lábon is ki lehet bírni! Csak én nem kibírni akarom, hanem hogy közben is mindenki jól érezze magát.

      • Ilyenkor szoktam magamból kikelve, artikulálatlanul üvölteni a kedves tanácsadókkal, hogy de ez a mostani problémámat nem oldja meg! Most van bajom, most van határidőm, a gyerek nem alszik hetek óta, most nem alszom én sem és dolgozni sem tudok tőle…. És baromira nem vigasztal, hogy tizenx év múlva haza sem jön aludni, most ne bírom ki kacagás nélkül.

    • Már önmagában az, hogy segíteni akar, arról árulkodhat, hogy ő jobb, több, szebb, stb, mert tud neked segíteni. Az igazi segítség számomra az, amikor érzem a környezetem bizalmát, hogy egyedül is meg tudom oldani, és csak akkor segítenek, ha kérem. Pont.

  16. éppen pár perccel ezelőtt kaptam meg az anyámtól, hogy minek nekem harmadik gyerek, amikor a meglévőknek sem főzök minden nap, és ami ennél is nagyobb probléma, ha idejön, hogy vigyázzon rájuk, mert mennék dolgozni, nem ugrálom őt körbe.

    egész eddig gondolkodtam, hogy miért vagyok full depressziós ettől a terhességtől, amikor terveztük, akartuk, és most rájöttem. hát ezért, mert hiába tudtam, hogy senki nem fog örülni neki, azért ezt így nyíltan megkapni mégiscsak egy sokk volt.

    és le van szarva, hogy én hogy vagyok, egészségileg is, lelkileg meg aztán pláne, ő nem így nevelt engem, hogy amikor átlag kétévente vendégségbe idejönnek hozzánk, akkor nincs háromfogásos ebéd, meg a gyerekeimmel játszom, ahelyett, hogy vele beszélgetnék (hogy minden nap felhívom, meg személyesen is szoktuk találkozni, az mindegy).
    és szaranya vagyok, mert a gyerekeimnek se főzök minden nap. mért nem főzök. olcsóbb lenne meg jobb is. főzzek. bezzeg táncolni van időm. egy anyának nem a saját jóléte a fontos, hanem hogy főzzön a gyerekeinek. főzzél. meg nekem is, ha odamegyek, mert vendég vagyok. ja, hogy a múltkor is ott volt a hűtőben a leves, és azt ettem, az nem számít. főzzél többet. mert különben nincs kedvem odamenni, mert nem vagyok megtisztelve.

    ez a fontos, bassza meg. vinnem kéne a kölyköt az orvoshoz, de nem tudom, mert bőgök, mint a tehén és nem és nem értem, hogy mért nem szeret engem az anyám, és mért nem örül az unokájának.

    • Nagyon sajnálom! Te is kifogtad anyádat. Az enyém is most szart bele a lelkembe. Küldök egy ölelést! Anyádnak meg üzenem (tudom, hogy nem fogod átadni, de akkor is), hogy a tiszteletet ki kéne érdemelni, nem ő az anyakirálynő, te meg nem vagy cseléd.

      • köszi. nem tudom, most hogy jött ez, meg hogy miért mindig ilyenkor jön, amikor mellém kéne állnia. utoljára akkor viselkedett így, amikor a naggyal voltam terhes, azóta tök jól megvoltunk.
        a nagyanyám volt ilyen, illetve ilyenebb, de nagyon durván. és az anyám is szenvedett ettől és mindig azt hiszem, hogy eszébe jut, neki milyen volt. de nem, vagy csak nagyon ritkán. és persze nem tudom, hogy én milyen elváráshalmazt zúdítok a gyerekeimre, ami ugyanez, csak pepitában. bizonyos szempontból megnyugtató, hogy ők biztos le fogják szarni, már most is kiosztanak simán.

      • igen, csak sajnos várok. várom, hogy érdekelje őket, hogy mi van velem, hogy kérdezzenek rá a dolgaimra, és legyen kedvem mesélni, és ha elmesélem, ne ugorjon egybe a gyomrom tőle, hogy vajon mi lesz a reakció.
        gyakorlatilag semminek nincs értéke a szemükben, amit én csinálok. a munkám, a tanulmányaim, a gyerekeim, a hobbim mind értéktelen, érdektelen.
        ezt nem tudom megszokni.

        • Nekem ilyesmi az anyám, mérgező szülő. Amióta kizártam az életemből, minőségi az életminőségemben bekövetkezett ugrás.

        • “igen, csak sajnos várok. várom, hogy érdekelje őket, hogy mi van velem, hogy kérdezzenek rá a dolgaimra, és legyen kedvem mesélni, és ha elmesélem, ne ugorjon egybe a gyomrom tőle, hogy vajon mi lesz a reakció.”

          Szintén zenész! 😦 Sajnálom!
          Csak én már nem várok semmit anyámtól! Azóta valamivel könnyebb nekem.
          De az igazán durva, hogy ki sem kellett zárnom őt. Hanem mióta úgy állok hozzá, hogy ha őt nem érdekli mi van velünk, és az unokáival, akkor én sem fogom hívni, és beszámolni, hogy még azon is túráztassam magam, hogy miért éreztem azt megint, hogy lerázott, mert nincs most erre ideje, szóval azóta egész egyszerűen nem beszélünk.
          Így ugyan kevesebb bennem a feszkó, de igazából a szomorúság, a fájdalom nagy. Folyamatos a gyászom, hogy el kell engedni azt az illúziót, hogy fontos vagyok neki. Mert nem vagyok hajlandó őt mentegetni magam előtt, amikor a valóság mást mutat! Ha fontos vagyok neki, akkor tegyen érte (pl. hívjon fel és kérdezze meg: “Hogy vagytok?”)! Szerintem nem annyira nagy elvárás.
          Talán azért tudom ezt bűntudat nélkül vinni, mert én egy őszinte levélben megírtam neki mindezt. Mit érzek, mit hogyan gondolok a kapcsolatunkról. Válaszra sem méltatott, (pedig nincs harag közöttünk) de mivel nem várom el a válaszát, így nem bánt, mert tudom, nem engem minősít ez.

          De fontos volt ezt a felezőt meglépnem, mert az a tapasztalatom, hogy ha benne maradok ebben a játszmáktól hemzsegő “anya-gyerek” kapcsolatban, akkor én sem tudok majd más lenni a gyerekeimmel. Hiszen ez egy ördögi kör, ami ha nem szakad meg, akkor akaratlanul ez lesz minta a gyerekeimnek, mint konfliktuskezelés, és ezt fogják tovább vinni.
          Na, EZT NEM AKAROM!

          Sok erőt neked, és kívánom, hogy neked ne kelljen idáig jutnod anyuddal! ❤

          • Én bevallom hogy nálam az önmegvalósítás tökéletlensége nem hárítható teljesen a szüleimre,környezetemre.
            Az én anyám sem tett eleget környezete elvárásainak.Nem úgy és akkor ment férjhez ahogy illett, hanem saját igényeit követve.Gyereket azért szült , mert kívánta lelkileg,ösztönileg.
            Engem sem befolyásoltak sem szüleim,sem nagyszüleim hogy ekkor akkor férjhez kell menni,gyereket kell szülni.
            Amit nem tudtam megvalósítani az saját kényelmemen,gyengeségemen,lustaságomon,
            önbizalomhiányomon mulott.
            Mivel elég sok feladatot osztott rám anyám a háztartásból, ezért menekültem el szaporán akármilyen egyetemre csakhogy ne legyek otthon.
            Igy visszagondolva látom,hogy hiába menekültem mert csak oda jutottam. Ha erősebb lettem volna és felvettem volna a nehézségeket lehet tovább jutottam volna,mert persze életutam során pontosan annyira gyenge voltam mint eredetileg-volt alkalmam szembenézni hiányosságaimmal- amiket foltozgattam később ahogy tudtam.
            Amit tehettek volna értem a szüleim hogy ne engedjenek éretlenül a nagyvilágba.Igy hogy engedtek annyira rájöttem, hogy anyámnak igaza volt az elvárásaival,és azért sok mindent segített az életben abból amit otthon tanultam .Az igát nem akartam viselni otthon,de csak kell viselnem a mindennapi életem során….
            A szüleim (már csak anyukám) és anyósomék is mérsékelten érdeklődnek felőlünk nem mi vagyunk a mindenük.Ezt is természetesnek látom.Örülök ha foglalkoznak saját életükkel hisz mi is szeretnénk élni függetlenül.Tőlük sem várok mást csak azt amit éreznek.

            Mondjuk en mar nem szorulok a szulok segitsegere mert nagyobb a gyerekem.
            En is tapasztaltam anyosommal azt hogy nem segitett a kicsi gyerekkel pedig kozel volt-egy varosban.Megertem a ketsegbeesett kisgyerekes anyukakat a blogrol 🙂

            • Örülök eső, hogy te jól vagy így a szülőkkel. 🙂
              Abban egyet értünk, hogy az önmegvalósítós bénázásainkat én sem írom a szülők számlájára, sőt még a számomra fontos, kemény önismereti munkát sem várom el tőlük. Jó fej-e vagyok? 😉

              “Amit nem tudtam megvalósítani az saját kényelmemen, gyengeségemen, lustaságomon, önbizalomhiányomon mulott.”
              Értelek. Leírom, hogy velem ez hogy volt.
              Anyám egy kontrollmániás, mindent jobban tudó, megmondós személy (volt), aki nem a korunknak megfelelő dolgokat várt el tőlünk (5,7,9,11 évesen a lakást teljes rendben tartását, főzést, mosást takarítást, és ha nem volt meg mire hazaért (merthogy ekkorra már elváltak), akkor iszonyú hosszú, lelkizős leba…tolós, szentszöveg következett), viszont, hogy ne kelljen vesződnie velünk, inkább megcsinálta helyettünk az írásbeli házikat, mert ő olyan okos is volt, hogy az neki semmiség, és kisujjból megvan.
              16 évesen én is “elmenekültem” otthonról (gimit váltva messzebbi városba kollégistának), mert láttam, hogy nem lesz belőlem semmi, ha nem állok a saját lábamra, és nem én izzadom ki vérrel-verejtékkel a tudást, tapasztalatot, a személyiségemet (amibe mai fejjel úgy érzem, nem lett volna hátrány belenevelődnöm).
              16 éves fejjel (és még utána sok-sok évig!) persze, úgy éreztem, hogy gyenge, buta, lusta, senkiházi vagyok, aki csak nyavalyog, ahelyett, hogy tanulna, illedelmessé, és okossá nevelődve, szép csendben, és igazodva az RENDHEZ, ahogy mondják, az okosok!
              Most viszont úgy érzem, hogy engem akkor megtévesztettek, cserbenhagytak, és csoda, hogy most ott vagyok ahol.

              “A szüleim (már csak anyukám) és anyósomék is mérsékelten érdeklődnek felőlünk nem mi vagyunk a mindenük.Ezt is természetesnek látom.Örülök ha foglalkoznak saját életükkel hisz mi is szeretnénk élni függetlenül.”
              Én nem a “mindent” szeretném nekik jelenteni, de legalább valamicskét. És azt látom, hogy nem azért nem érdekeljük őket, mert ők kiteljesednek, és ettől nincs ránk idejük, hanem mert olyan gyorsan kell menekülniük a valóságuk elől, hogy nincs másra energiájuk. Épp ezért én nem haragszom (már) rájuk, inkább sajnálom őket, és inkább csak elállok az útjukból, hogy ne tartsam fel őket menekülés közben, mert abból csak konfliktus lenne. (Hogy ezt így átlássam, azért ráment vagy 10-15 kemény évem.)

              Bennem olyan kérdések merülnek fel manapság, hogy normális-e, hogy egy gyerek menekülni legyen kénytelen (lelkileg, fizikailag) a szülőktől?
              Mennyire látják a szülők, hogy hogyan segíthetnék a gyermekeiket, hogy minél önállóbb, saját magáért kiálló, nehézségekkel minél bátrabban szembenézőbb, nem mindenáron konfliktuskerülő, ne sunnyogó, megalkuvó, önbizalomhiányos személyiséggé váljon?
              Vajon mekkora a szülő felelőssége, hogy a gyereke ha nem is pluszról, de legalább nulláról, DE SEMMIKÉPP ne mínuszról induljon az élet az rögös az útján?

              “Megertem a ketsegbeesett kisgyerekes anyukakat a blogrol”
              Ezt köszönöm, és jólesik. 🙂 ❤ Igyekszem minél kevésbé kétségbeesett lenni, inkább tudatosan beleállni…
              De ha nem bánod, azért csendben hozzátenném, hogy nem csak kisgyermekes anyukák éreznek így a (mérgező) szüleik iránt itt a blogon. Pl. ha jól emlékszem, akkor tavasztündér sem anyuka, aki itt fentebb fogalmazott úgy, hogy kizárta az anyukáját az életéből, amitől jobb lett az életminősége…

              Számomra az Éva írásai és az itt lévő igényes kommentközösség pont azt a támaszt nyújtja, hogy minél mélyebb, valós önvizsgálattal sikerüljön addig eljutnom, hogy a fiaimból, a RENDSZER ellenére, minél normálisabb ember legyen, akiknek egészséges, őszinte, igaz, hiteles viszonyuk van önmagukkal, a szüleikkel, a világgal.
              És persze ezt nem úgy gondolom, hogy keresztre feszülve, saját magunkról lemondva, mindent csak értük tenni, hanem úgy, hogy én, illetve mi a szüleik, sok munkával, folyamatában hiteles mintát eléjük élve, keressük és megtaláljuk az életben a helyünket.
              Lehet, hogy majd bilibe lóg? Nem tudom… De ha nem így, akkor hogyan érdemes?

              • Kedves Pillanat,
                sajnálom hogy olyan kemény volt a gyermekkorod,biztos azért nagyobb az ellenállásod is anyáddal szembe.
                Nekem amint mondtam nem volt olyan zord a helyzetem, és azért is írtam hogy ne legyen általánosítás mert nem minden anya volt régen se annyira romboló,mérgező.
                Nem akarok senkit se bántani ne értsetek fére.
                Most láttam a Könyvtolvaj c. filmet. Lásd a mostohaanya személyiségét aki nem nézett ki szeretnivalónak mégis bebizonyosodott jósága. Nem adom fel anyámat, mert ő nem tett kárt bennem csak én hittem azt akkor hogy káromra van.
                A felelősség amiről írsz igaz. Én is próbálom a legjobbat adni gyerekemnek,hogy ne kívánkozzon el itthonról mert nehezebb lenne egyedül neki.
                Ugy látszik szerencsés vagyok hogy nem volt részem erőszakból
                Én nem voltam túl szófogadó típus,inkább sunnyogó.És nem volt megtorlás 🙂

                Pillanat, mi találkoztunk ?

            • Eső, most csak ide enged írni.
              Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már. Miért gondolod?

              Értem és érzem, amit írsz. És nem is bánt a véleményed, sőt valóban örülök, hogy nem minden anya viszonya rossz a felnőtt gyerekeivel.
              Én csak arról próbáltam írni, hogy én arra jöttem rá, hogy a valódi szembenézés, és az egyenes, korrekt, igaz őszinteség nem megúszható! És máshogy nincs értelme, mert ugyan maszatolni lehet, de annak a nyomorúságos következményei semmiképp nem maradnak el.

              Én ésszel felfogom, sőt el is ismerem anyám dicső tetteit, a kiállását, a sok esetben heroikus küzdelmét a mindennapokért, de ettől az érzéseimet nem tudom elhazudni, és helyette nem tudom meglépni azt, amit neki kell…
              Én ma már úgy gondolom, hogy nem hibáztatok, nem sebeket nyalogatok, hanem kérdezek, megvizsgálok, majd kimondom, ami van. Azt is, ha fáj.
              Nyitott vagyok a beszélgetésre, a közeledésre, de már nem akarom bármi áron!

              • Gondoltam nem találkoztunk-e a talin.
                Mostmár jól kikerekítetted a témát , minden benne van 🙂

                Én is jól ismerem anyám hibáit és és helyette nem tudom meglépni azt, amit neki kell…se szembenézni önmagával maga helyett. Ezt mindenki csak önmaga teheti. Én megléptem a szó szoros és átvitt értelmében. Ez jó is, meg nehéz is. Sok km választ el minket, néha jól esne többet beszélgetni.

    • Én is küldök egy ölelést! Nagyon durva amit a saját anyád művel veled. Nem tudom egyébként, mi a franc ez a nagy főzéskultusz, nekem az anyósom ilyen fazéknáci – akármi van, FŐZZÉL, tök mindegy, hogy vagy, hogy mit mást kéne még, ne adj isten, mi más szeretnél csinálni, de FŐZNI kell, mert ha nincs főtt étel, itt a világvége. Aki nem főz, szerinte lusta asszony, és aki nem főz, nem szereti a gyerekét – nála amúgy az van, hogy a szeretetét semmi mással, se szavakkal, se öleléssel, se egyébbel nem tudja kimutatni a gyerekei felé, csak azzal, hogy főz.

        • Neki ez a szeretetnyelve. (Csak vicc volt.) Nálunk is van ilyen családtag, aki kommunikáció helyett etetni akar rendületlenül. A konyha és az étel a fontos, komolyan rákészül és mástól is elvárja.

      • a főzéskultusszal még nem is lenne bajom. imádok nagyokat enni, szeretem a házikosztot, és valamilyen szinten szeretném is megadni a gyerekeimnek azt az élményt, ami ezzel jár.
        azt utálom, hogy nem lehet természetesen viselkedni, mert abban a pillanatban, hogy egyszerűen csak jól érzem (érezném) magam a társaságában, vagy mondjuk alapból mással vagyok elfoglalva (esetleg rohanok reggel, amikor ráhagyom a beteg gyereket) kiderül, hogy valamit elmulasztottam (beszélgetni, FŐZNI, megkérdezni, hogy akar-e enni – basszus, mért nem lehet szólni, hogy éhes, volt mit enni) és mindez előkerül x idő múlva (nagyanyám 30-40 éves történeteket volt képes a gyereki fejéhez vágni minden átmenet nélkül, miután pár hétig meg volt sértődve, aztán meg csapkodott és ordított), nem akartam mondani, DE… felkiáltással. és mindig valami apró hülyeség, amit ő sajátos módon interpretál.
        és nem lehet tudni, hogy mikor, milyen hülyeség miatt érkezik a számonkérés, meg a sértődés, meg a veszekedés. aztán meg persze úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi. ez is egyre kevésbé megy.

        • Hajajj…lehet, hogy en eleg szerencses vagyok anyajuttatasban? Kezdek rajonni, hogy az en anyukam egy “csoda” es en megis mennyit elegedetlenkedek vele hol ezert hol azert az apro idegesito megnyilvanulasaiert. De ezek semmik osszevetve mindazzal amit itt irtok az anyukaitokrol.
          Pusszancs kuldve.

          • én imádom az anyámat, a nővéremet meg idegesíti. Amin én röhögök, azért ő úgy válaszol, hogy legszívesebben rászólnék.

    • Hű, ez nagyon durva, esküszöm egy az egyben lenyomja ezt rendszeresen az én anyám is, csak nálunk nem jön a harmadik. ELKÉPESZTŐ.

  17. mindenkinek köszönöm. az orvos-gyógyszertár-posta-abc kombó zuhogó esőben kisgyerekkel lenyugtatott kicsit.
    és jól esett leírni, annyira sok van bennem ezzel kapcsolatban, és olyan ritkán tudok erről beszélni, írni még ritkábban.
    főzök. tésztát. úgyis csak azt eszi a kölök.
    amúgy – ha már így benne vagyok – ami emögött van. anyósom: a lánygyerek menjen férjhez, szüljön gyerekeket. de szépek legyenek, egészségesek, illedelmesek, és max. ketten, mert ami ettől eltér, az már botrány, valódi kudarc. és ezekre a gyerekekre nagyon szívesen vigyáz, ha épp jópasszban vannak, akkor is belátható ideig és lehetőleg egyszerre csak az egyikre. mert ez feladat, fárasztó, és alapvetően nem az ő dolga.
    és azt hittem, hogy az anyám nem ilyen. hogy ő szívesen van az unokáival bármennyit, bármikor, hogy kiéli magát velük és mindent megcsinál, amit velünk nem tett meg (játszik, mesét olvas, stb – bár állítja, hogy olvasott nekünk, én nem emlékszem)
    erre kiderül, hogy nem. nekem is csak az a dolgom, hogy HÁZASSÁGBAN fogant, max. kettő, egészséges ÉS JÓLNEVELT (milyen miniszteri rendelet szerinti büntetés járna ezért?) gyerekeim legyenek. de azok viszont legyenek, mert ha nincsenek, az katasztrófa, tragédia, szégyen (amúgy tényleg tragédia, ha valakinél nincs, aki szeretne – nem utolsó sorban azért is, mert nem elég a saját veszteség, még ott van az is, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak). mert oltogassuk bele a lánygyerekbe, hogy ő csak akkor ér valamit, ha ez megvan. és ha nincs, mert nem jön össze a gyerek, vagy beteg, vagy több, mint kettő, akkor már egy hasznavehetetlen, értéktelen senki.
    és mindegy, hogy mihez van tehetsége, kedve. azt csinálhatja bizonyos keretek között, na jó, diplomázzál, de doktorit azt már ne. ja és még a diploma előtt menjél férjhez, különben öreglány maradsz.
    na jó, sportoljál, de versenyezni azt már ne. tanulj zenét, ha akarsz, de isten mentsen heti egy óránál többet eltölteni vele.
    ja, és ha mindez megvan, de nem bármi gond adódik közben (munkahelyi dolgoktól elkezdve a párkapcsolatig bármi) akkor ne is beszélj róla, oldd meg, te akartad, a te dolgod, rám ne számíts, még együttérzés szintjén se.
    és még sorolhatnám, de megfőtt a tészta.

    • Szerintem, aki így gondolkodik annyira beleragadt, belefásult a megfelelési kényszerbe, hogy már teljesen belsővé is tette azt, és minden másra pánikkal reagál, hogy jajj istenem, mi lesz. Egyfajta életmódot tart helyesnek, benne szigorúan rangsorolva a dolgokat fontossági sorrendben és teljesen leakad, ha valaki nem úgy él. Se igazi humánum, se igazi józanság nincs ebben, amikor annyira félni kell mindentől, ami egy kicsit is más. Valahol szomorú belegondolni, hogy milyen szűk keretek között él és gondolkozik az ilyen ember, és az is érdekes, hogy vajon hogyan alakult ez ki sokaknál – mert azért nem mindenki áll így hozzá, még az idősek közül se.

      • az biztos, hogy nála is ez van, ez a kényszeres megfelelés, még mindig. a nagyanyám egy terrorista volt, amíg élt, neki kellett megfelelni. (meg rajta kívül mindenféle ismeretlennek is.) egy éve halt meg, nem tudom, felszabadul-e valaha az ő elnyomása, elvárásai alól, de attól tartok, nem fog (sőt, elkezd egyre jobban hasonlítani rá).

        kedvenc történeteim fiatal felnőttkoromból úgy kezdődnek, hogy miután vázoltam a problémát, elhangzott a kérdés: szerinted mit szólnak majd ehhez a szomszédok? így utólag sajnálom, hogy olyankor dührohamot kaptam és nem röhögőgörcsöt.

        • “Mit szolnak hozza a szomszedok? Az en anyam is kerdezgette regebben, valasz: “ki nem szarja le”. Leszokott rola, szarik mar o is sok mindenre, rangsorol de mar teljesen elteroen a korabbitol. Megneveltem amennyire lehetett. 🙂

          • az enyém is sokat változott, főleg azóta, hogy megvannak a gyerekek. lehet, ezért is borít ki annyira, amikor előjönnek ezek a régi narratívák.
            elkényelmesedtem.

          • “Mit szolnak hozza a szomszedok? Az en anyam is kerdezgette regebben,” Az enyémnek állandó témája volt. Egy csomó dolgot megtiltott, csak azért nehogy megszóljanak a szomszédok. Például megtiltotta egy osztálytársamnak, hogy nálunk aludjon, mert fiú és majd pletykálnak rólunk a szomszédok, meg mit nevetgélek én a postással férjes asszony létemre, ugyanezen okból kifolyólag ezt sem illik.

            • Lehet, hogy off, és akkor bocs, de el kell mesélnem, hogy 86 decemberében meghalt az apám, a Steaua akkor játszotta (a temetés után pár nappal) az európai szuperkupát a Real ellen, 1-0-ra győztek, tesómmal élőben néztük a meccset, és a gólnál felrikoltottunk, az volt asszem az első örömpillanat a temetés után, erre bejött anyám, hogy ne üdvrivalgjunk, mert mit mondanak a szomszédok, hogy nem gyászolunk. Kilencéves voltam.

          • Ez a szomszédos dolog most jön elő nagyon, hogy anyukám Pesten lakik. Ne rohangálj mert le meg áthallatszik, stb. Mondja ezt a gyerekeimnek. Amikor még egy házban laktunk, nekem kellett csitítanom a őkett, hogy ne hallatsszon át hozzá semmi, mert őt zavarta. Annyira belémégett, hogy fél évvel az elköltözés után egyszer majdnem rászóltam a gyerekekre, hogy halkabban legyenek, mert a mami át fog kopogni….

        • Nekem az egész gyerekkoromat végigkísérte a “bezzeg a más gyereke”. Nem ezekkel a szavakkal, hanem simán csak a más gyerekének a dicsérése, hogy ő ezt meg azt csinálja, milyen ügyes, hol volt nyaralni, stb. Ha én csináltam hasonló vagy ugyanolyan jót, azt nem vette észre a kutya se. Főleg anya nem.. Az érettségibizi kiosztásánál is azt kaptam tőle, hogy “Ezt nem gondoltam volna”. Ő ezt arra értette, hogy ahogy én viselkedtem meg amilyen életet éltem (milyet??? mint egy átlag tini, és még visszafogott is voltam!), csoda, hogy átmentem. Pedig csak meguntam, hogy tanuljak, ha úgyse érdekelt senkit.

        • Nálunk ez így nem hangzott el, de az a családi program, hogy kifelé szépek vagyunk, befelé rúgunk. Meg kell felelni, csak pont a gyerekünket, házastársunkat tehetjük tönkre, bárkibe belerúghatunk, az nem számít, mert az a miénk. Ezért tetszett meg nemrég az a fészbukos szlogen, hogy WANT WORLD PEACE? GO HOME AND LOVE YOUR FAMILY.

          • Nahat! ilyen velunk nem volt. Kifele sem voltunk szepek. Ezaz egy elmondhato a csaladomrol, semmi hipokracia, ami bent az kint. En masok elott is siman ki voltam osztva. Anyam arca is mindent elarult. Sokszor utaltam erte, hogy miert nem tud kedves, szivelyes arcot vagni mint mas anyukak. Nem tudtak uralkodni magukon a szuleim soha. Apam mert alkoholista volt, onkontrol a mikulasnal maradt, anyam mert ebbol kifolyolag frusztralt, feszult es boldogtalan volt.
            De “bezzeg a Kriszti”zes nalunk is elofordult, de csak neha, viszont azt elfelejtettek, hogy bezzegkriszti tenyleg egy ep, harmonikus csaladban nott fel egy jozan apa es egy tunder anya mellett.

        • De egy tunder vagyol te. 🙂
          Es igen, az o korukban plane nehez levedleni ezeket a megvastagodott retegeket, amiket jo reszt a kornyzetuk pakolt rajuk. En is igyekszem anyammal egyre elnezobb lenni es amikor csacskasagokat beszel, neha csak adok neki egy puszit. Engem amugy szemelyemben mar soha nem bant, sokkal inkabb tamogat legyen az barmi hajmetreszto…szoval az o csacskasagai reszben a neveltetesebol, reszben a boldogtalan eletebol, reszben az oregedesebol szarmaznak.
          ja, es o is mindig foz nekem. Ez valahogy mindig annyira meghato szamomra, hogy ez mennyire fontos neki “lakjon jol a gyerek” ez a legkezenfekvobb modja, hogy gyakorolja a rolam valo gondoskodast…es milyen szontyoli ha nem vagyok ehes.

          • nálunk valahogy hullámzik az egész, egy darabig működünk, és meg lehet vele beszélni dolgokat, kedves és figyelmes és segít, aztán átmegy ebbe a követelőző, bántó, sértődött állapotába, amikor éppen én vagyok a bűnbak.
            talán előfordult már, hogy sikerült nem felvennem, nem reagálnom. de most nem.

            egész biztos jó lenne lazábbnak lenni. a gyerekeimmel is vannak olyan szituk, hogy azt érzem, meg tudom, látom, hogy most inkább röhögni kéne egy nagyot, és nem zrikálni tovább. és nem megy.

            nem tudom, hol a humorérzékem, lehet, nem is volt.

            • De ismerős ez az ambivalencia… az enyém lenyűgözően elfogadó és bölcs tudott lenni, néha, máskor meg kibírhatatlan és zsarolós. A barátaim a mai napig az áldott asszonyra emlékeznek benne, és nem értik, miért haragszom rá.

            • Nana…nem kell itten furdalni a lelkiismeretedet. Nem azert irtam. Az en anyum egyszeruen igyekszik, nagyon, probal karpotolni a gyerekkori “ridegtartasert” De ha ma is ugy viszonyulna hozzam mint anno, nem hiszem, hogy sokaig el birnam viselni ot. Ma mar peldul engem mint szemelyt, mint lanyat sosem kritizal, csak a cselekedetrol mond velemenyt es azt is csak ha kerem ra.
              Biztos nehez tisztazni a hatarvonalakat, de en peldaul megtettem. Amikor felmerult valami, akar egy ertelmetlen duzzaogasa, akkor ott megalltunk es szerencsere lehetett beszelni vele. O mar tudja merre, mennyit engedhet meg maganak velem kapcsolatban, de azert nem egy rovid folyamat vezetett idaig. Voltak csatak.
              Azert ma is adodik olyasmi, hogy “ezt inakbb ide kene ultetni lanyom, nem?” es akkor en hagyom, hadd ultesse ahova gondolja (jobban is ert hozza) mert akkor orul, hogy meg fontos amit tesz. Ilyesmikben nem ellenkezem soha, mert lenyegesen nem avatkozik bele az eletembe.

            • Lucernának (nem fért oda)
              tudom, hogy nem azért írtad 🙂
              gondolkoztam rajta, nálunk is volt ilyesmi, amikor sikerült elkerülni a játszmázást. de most éppen nem. majd legközelebb jobban figyelek. csak pont ez a leggázabb része az egésznek. hogy légy résen, különben irgalmatlanul kihasználják a gyengeségedet, és egy rosszabb pillanatodban azonnal lecsapnak, mindenféle összeesküvés-elméleteket gyártva bizonyos (esetleg el nem hangzott) mondataidból. és még mindig nem értem, miért pont az anyám az, akivel szemben gondosan ügyelnem kell a viselkedésemre, a mondataimra, arra is, hogy mit nem mondok. hogy miért nem engedhetem el magam legalább az ő társaságában. vagyis értem, csak nem tudok beletörődni.

            • Fannynak. Sajnos en meg a te problemadat ertem. Nem ismerem az anyukadat, de esetleg egy melyenszato, kimeletlenul oszinte beszelgetes elmozdithatna valamelyest ezt a berogzult viszonyulast. Az a baj, hogy a jatszmazassal lehetetlen mit kezdeni es oda vezet, hogy megoli a kapcsolat lenyeget. Egy ilyen kapcsolatban miutan nincs bizalom en is befeszulnek. Nehez valtoztatni rajta, de talan nem lehetetlen.

  18. Arról a cetlis akárkiről az jutott eszembe, hogy lehet, hogy kifejezetten ezért ment oda… De legalábbis olvassa a blogot és tudja, hogy van ez az ügy. Durva, hogy ilyen összeesküvés-elméletet szimatolok?
    Lohaggyommeg a sok szemét fülbebogaratrakó szenya! Bár el lehetne intézni egy legyintéssel. Ezeket az el nem fogadó anyákat is, akikről írtatok.

  19. “Hogy van mit megoldani, annak nem kéne ilyen mélyen közének lennie az önszeretethez, identitáshoz. Ne a bűntudat miatt mozduljunk, hanem mert önáltatás nélkül látjuk, mi volna a dolog.”

    Számomra ebben a 2 sorban minden lényeges benne van.
    Akár életprogramként is mantrázhatnám magamnak!
    Igyekszem.
    Köszönöm!

  20. Sokat gondolkodtam ezen a bejegyzésen. Minden fázison végigmentem én is. Először a hormonlöketes mosolyanya voltam, mondjuk tanácsot keveset osztogattam, de a helyi lapban egyszer én voltam a hátlap-fotó, anyák napi vers fölött. Aztán elkezdték mondani a véleményüket, akkor éreztem magam szaranyának, de nem tudtam, hogy mi a baj. Aztán jött az elég jó anya vagyok-fázis, és ekkor kezdtem kicsit jobban lenni. Most pszichológushoz járok, mondaná meg, mi a francot csináljak a sok belém szorult agresszióval. Az akkor is van, a férjem épp nem akaszt ki. A gyerekek meg nem érdemlik meg.

  21. Emlékszem még az elsö gyerekre, aki nem kérdezte hogy jöjjön -e és én tényleg hánytam.Egyfolytában.Ki akartam hányni magamból-szerintem.A többieket már nem, pedig ök sem kérdeztek semmi.Tényleg nincs anya aki úgy gondolja hogy jól csinálja?Ez engem megütött.Nem lehet hogy ez a környezet miatt van, az elcseszett emberek miatt akik nem dícsérik meg a másikat?Engem évente egyszer valaki megsimogat és olyankor majdnem elbögöm magam bassza meg hogy ennyire nincs pozitív visszajelzés arra amit csinálok.Pedig valamit csinálunk mind, vagy nem??Valaki kisegíthetne a témában hogy pl Évát miért is savazás?A diázás miatt vagy hogy epret tart a balkonon, vagy a bicajozás hordozó kendöben, vagy mi???Eszem megáll itt a kanapén.

    • En ugy latom, hogy Magyarorszagon ez a termeszetes. Nem hogy nem dicserjuk egymast akkor sem amikor szukseges vagy kierdemelt, hanem megy a basztatas altalaban. Egy pelda. Amikor leszoktam a cigirol az elso 2-3 hetben meg elovettem az elektromos cigit estenkent nehany slukk erejeig. Amikor egy szep esos este a barataimmal soroztem es meglattak nalam az ecigit az elso reakcio az volt, hogy : ‘ez milyen alsagos, kepmutato modja a leszokasnak” Bumm..vazze..ezt csak igy, ok eldontottek. Ok tapasszal szoktak le anno aminek orultem, eszembe se jutott volna basztatnii oket. Szoval az en tapasztalatom, hogy otthon igy megy ez (nyilvan vannak kivetelek) mig az “elbutult” nyugaton pont forditva.

  22. Vakmacska-jut eszembe,én legutóbbi elmeelmeszelönél rájöttem hogy van azért amit egyedül is megoldok.Bocsánat. Óránként 8000Ért.Nem akarom magam ismételni minden témánál DE:nekem nagyon bevált hogy mozgok és kitekerem kirohanom magamból az agressziót.Most fedezte fel(2éve lakom itt)hogy egy erö van a közelemen ahová be lehet tekerni és bent tornázok, 1534367 madár csicsereg és nem látok embert.Mióta ez van-kb 1hete,nem kiabálok annyit a kiskorúakkal és nem is gondolok rá hogy esetleg jó lenne megpofozni valamelyiket.Mert valóban nem érdemlik.Szóval valami új, valami mozgásos és új.Már ha engem kérdezel:)

    • Nehéz ügy, én 45 évesen nem futkorászom sehova, a mi parkunk tele emberrel és engem zavarna vagy röhögésre késztetne a testem, az edzőtermeket úútálom, KFT koncertre meg nem mehetek hetente, pedig az mozgásosnak pontjó, meg levezetőnek is, csak félévente van egy:DDD

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s