A tárgyak, a tárgyak! Már írtam róluk, ironikusat, önterápiázót, és még azokat, amelyeket majd ajánl az algoritmus (három kapcsolódó posztot). Most van az, hogy nincs mese, szembe kell néznem a problémával: elleptek. Főleg amióta itt van gyerekkori otthonom maradéka újabb dobozokban. A másodikos és a nyolcadikos írásfüzetem, dolgozataim…
Itthon vagyok, mert pihennem kell, és expedíciókat folytatok: egymásba kapcsolódó, bonyolult, többcélú túrákat. Háromezer lépés is összejön ilyenekből. Hol a ragasztó. Az ezüst ajándékzsinór. Az a papírtasak, amelybe az összes képeslapot és szép borítékot gyűjtöm. A csipesz, a sebbenzin. Tízezer feletti értékű bélyeget találok összesen, időtállóakat (belföld). egészen vékonyra reszelem manikűrgéppel (forgó csiszolóval) a problémás lábkörmömet.
Sokáig kikerültem az elhagyott tárgyakat, elvágtattam vagy elhevertem mellettük, rájuk se néztem, csak felidegesednék! más dolgom van!, de most megfogadtam: élhető viszonyokat teremtek. Egyáltalán, ideje megválni Lőrinc általános iskolai röpdolgozataitól (!). Most tűvé teszek egyik-másik becses kincsért minden négyzetmétert. És jön velük minden, elveszettnek hitt személyi, az eredeti, profi papírvágó ollóm!, király mini varrókészlet, megkezdett naplók és regény-jegyzetfüzetek, ötszáz euró (!).
Elképesztő méretek vannak itt, és tárgyakból özön. Ami értelmet ad minden félórának: megtisztogatom, új használatba helyezem mindazt, ami szép, hasznos. Semmi ne legyen céltalan – ami az, az megy adományba, szemétbe. Új tanítványaim kapnak egy-egy füzetet, annyi, de annyi megmaradt. Bizony, a negyedikes olyan vonalazásút kap, ami neki való életkorilag. Én adom az alapanyagot, Juli gyárt. Jaj, olyan ez a lány, mint én voltam. Csak ő hibátlan. De ahogy alkot, ragaszt, amilyen ötletei vannak!
Én is gyártok. Kidobásra ítélt (mert elavult) turistatérképbe, NatGeo naptárba, címlapba vagy János-féle, A0-s stencilezett területrendezési tervekbe csomagolom a saját, tanári füzeteimet. Vagy csomagolópapírból vágok ki zebrát.
Dehogy is! El ne hidd. Viszont rendkívül tanulságos, miért jönnek ezzel – a politikában is.
Évek óta médiát elemzek, és sokáig kerültem a direkt politikát, de mára végképp összecsúszott a közösségi média a hatalmi harcokkal. Ezt a választást facebookkommentekben és a TikTokon vívják. (És aki azt hitte, hogy a Wmn nem direkt politikai alakulat, az nem figyelt.)
Emlékeztek az első két parlament tagjaira? Amikor kiművelt emberfőkről beszélt Andrásfalvy Bertalan? (Van-e, ki e nevet még ismeri? Hát az idézet eredeti forrását?) De szép korszak volt, most engem agresszíven felkérdeznek, hogy merek ELTE-n végzett budai lenni, színházba járni. Eltűntek a közéletből a szépszavú történészek, filozófusok, színészek, írók. Az örök jogászok mellett zsebből fizető vállalkozók, földbirtokosok, hivatásos politikusok marják egymást a neten, nem érdekük, hogy a választó művelt legyen. És mindenki influenszer, azaz: tömegmanipulátor – szinte üdítő egy apró állatka említése!
Most épp a rovar meg a véglény a tilos. Mikor lettek ezek ennyire érzékenyek? Hát a tartalom nem számít? Folyamatosan hazudnak, indulatos torzításokkal ölik egymást naponta, álcsótányokat visznek be a kórházba, karaktergyilkolnak. Ezt jelenti a politika. Én ugyan nem morgok ezen: nem megszüntetni, illemtanárkozni kell, hanem átlátni rajta. gyanítom, nem olvassa a britek belpolitikai harcait, aki ezen fanyalog. Végtelenül szellemes amúgy, de csupa indulat. (…) mondja, ő ugyan nem olvas x-et, mert Musk. Jó, de akkor nem érted.
Van a magyarban egy csokor ige, amely -jt-re végződik valami ősi, elhomályosult képzés és/vagy analógia révén. Ezek és főleg a származékaik gyakran kerülnek elő a felvételi tesztekben: rejtély, fojtogat, gyűjtemény.
Ige. Tő, tehát nincs rajta toldalék. Egyetlen szóelem. -jt a vége, mely tehát nem tartalmazza a múlt idő jelét.
Miért mumus a magyar nyelv és irodalom tantárgy? Miért gondolják az irodalmat szubjektívnek, megfoghatatlannak? És miért nem tartanak a magyartanárok nyelvtanórákat szinte egyáltalán?
Ha van magyar átok, ez az.
Alig akad magyar szakos tanár, aki igazán érti és szereti a nyelvtant. Nem tudom, más tantárgyakkal mi a helyzet (lehet, hogy senki nem szereti és nem is érti a tárgyát), de az biztos, hogy magyarnál ez el tud sikkadni. El lehet játszani, hogy mintha. És ez itt két tantárgy: két jegyet adunk, pedig/akkor is, ha egy szakot végeztünk. Ezekkel kezdődik a bizonyítvány, és mindkettő mindig beszámít.
És valahogy mégse.
Egy: a népek az irodalmat nem veszik komolyan. Mert a költő az érzéseiről vekeng, az meg kit érdekel. Lúzer!
Tényleg vannak könnyedén parodizálható költők, alkatok és korszakok. De az irodalomhoz és főleg a költőkhöz rengeteg butaság, leegyszerűsítés, mítosz és önmagát ötször túlélt, lezüllött romantikus toposz tapadt. Padlásszobák, lázadók. Az éhező, izzó szemű, szerelmes költő (a típus ma is létezik, a neve Marczinka Csaba).
Voltaképpen a “magyar” művészeti tárgy. “Szubjektív.” “Nekem ez tetszik, neked meg az.” “Mindenkire másképp hat.” “Miért nem kelti fel az érdeklődést a tanár?” “Ez engem nem szólít meg.” (Ki rója fel egy egyenletnek, hogy nem vonzó?) Micsoda egoizmus állandóan hirdetni a véleményt, hogy mi tetszik, mi nem!
De ki mondta, hogy könnyed szórakozás lesz? Bővebben… →
A könyveket már megvettem: a fiamnak Háy Jánost, a lányomnak Lowryt (Az emlékek őre szerzőjének további könyveit), Dávidnak képregényt és Erich Kästnert, Macinak Fortepan-albumot, mondjuk az nem olvasásra van.
Mert csak annak biztos a helyesírása, aki sokat olvas, és mélyen bevésődött az, amit a míves szövegekből tanult, és ettől érzéke lett a szóalakokhoz és a mondattanhoz, amelyek rendszerét szintén figyelmesen megtanulta. Külön, olvasmányélménytől függetlenül aligha lehet ezeket megtanulni.
Hogy az agyunk és finommotoros készségeink el ne sorvadjanak, nagyon fontos lenne 1. újra(tanulni) kézzel írni, 2. sokat olvasni, papírkönyvet – de ha már kézben a telefon, miért nem egy Krúdy-novellát, Rakovszky Zsuzsát vagy Háy Jánost olvasol?
A mára tömegessé vált közösségi médiás írogatásban kétféle hiba a legsűrűbb: az egybe- és különírás, és a vesszőhibák.
A vesszőhasználatot negyedik és nyolcadik között lehetne és kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy aztán soha többet ne rontsák el, de a legtöbb iskolában nem vagy alig tartanak nyelvtanórát, és dolgoznak kollégák elképesztő helyesírási deficittel is. Bővebben… →
Ma egy olyan nyelvhasználati kérdést tárgyalok ki, amely gyakran előkerül a hétköznapi beszédben. A válasz igen egyszerű – annál érdekesebb, hogy még mindig ennyiszer felmerül.
Többfelé ágazik a probléma:
Mondjuk-e emberre, hogy ez, vagy csak azt, hogy ő?
Hajdan hithű, bár naiv progresszív voltam. Új formák kellenek. Progresszív: régi rossz, új jó. Konzervatív: régi jó, új rossz. Fujj! Amúgy tényleg ennyire leegyszerűsítve hittem én. Miközben aktívan tüntettünk műemlékekért későbbi férjemmel, ne bontsák le a Király utca 40-et, ne vágjanak ki fákat.
A minap Macival érkeztünk a Fény utcába, és ott beleütköztünk mesterembe, esküvői tanúmba, Lányi Andrásba, akit én egyszer arról faggattam, “dehátandrás” miért olyan bénák a jobbos írók, miért vannak kevesen konzervatívak a művészet élvonalában, miért összehasonlíthatatlanul nívótlanabb a Demokrata szerkesztői vezércikke, mint a Narancsé, bármiről is legyen szó, miért cikis mindig és mindenképpen a múltba révedő színház, tehát hogy a balos, liberális kultúra miért veri toronymagasan a konzervatívokét. András nem tagadta a felvetés igazságát, tehát hogy veri. Ne csodálkozzam, felelte, hiszen hagyományosan a baloldalé minden hatalom, nem volt itt sok évtizede pozícióban a jobboldal, csak rövid intermezzók erejéig (a beszélgetés 2007-ben zajlott). Nem hagyták őket, nem volt erőforrás, miből is lennének okosak, erősek, kifejlettek?
Macinak fel is idéztem ezt a beszélgetést, ő egész mást mond, pedig ketten összeszorozva nem vagyunk a közelében sem Lányinak: az invenció, az újat hozó kultúra, az okosság, a felvilágosodás, úgy általában az ész a baloldal erénye, sajátja és lényege. A jobboldal érdeme az igazodás, engedelmesség. Nem tekinti az egyéni boldogságot az élet céljának; a közösséget és annak túlélését előtérbe helyezi. Tűr, nemz, szül, nevel, adót fizet, szabályt követ. Csend, rend, fegyelem, misére jár, nem dug félre, ebben erős (haha). Ne aspiráljon a szellem babérjaira, ez fogalmilag kizárt.
Maci szeret ilyen éles lenni amúgy. Komolyan gyászolja Moldovát épp. (Én is.)
Én baloldalinak vallom magam, ám a progressziónak igen naiv formáját űztem 2013-14-ben. Ó, hányszor írtam le én is mindenféle retrográd, szenvedést okozó, hatalmi szerveződésről, mondjuk a klasszikus munkamegosztású családokról, vagy a tekintélyelvű, frontális, magoltató oktatásról, hogy a régi berendezkedés fojtogató, elavult, hatalmaskodó, nincs mit megőrizni, védeni, fel kell tárni a mocskait, le kell rombolni. Legyenek új szerződések!
Tettem ezt tisztán elvi alapon, őszinte hittel abban, hogy létezhet a nőt ki nem zsákmányoló, le nem amortizáló család, tartós, boldog, monogám szexualitás. És létezik szabad lelkeket befogadó, szeretettel pátyolgató iskola. Nem kell a kényszer, a hatalmi szó, az uniformis.
Akkor még nem hittem, hogy ugyanezzel az “ez már nem működik!” felkiáltással tömegek mindent és bármit tágítanak és rombolnak majd saját érdek szerint. Merő önzésből és butaságból: mindent írjunk át, rúgjunk fel, ne legyenek világosak a fogalmak többé. De közben nem tudják, mit jelent a szó, amit épp átírnak.
És ilyenekre hivatkozva: Szerintem az a valami amaz (ami nem), mert én így érzem. Kristóf: szerintem/számomra a virsli az, ami virslinek néz ki és virsliízű. Nemszerintem, hanem tényszerűen: ha élelmi értékkel, alapanyag-minőséggel nem törődve így akarsz átbaszni valakit, és még a húsos szavakat is kéred a kis bizniszednek, ráadásul a trendinek ÉS etikusnak beállított szutyok** termék drága is, az csalás és felháborító. Nem jobb, mint ha fűrészport, gépolajat és aromát töltesz műanyagbélbe, és azt árulod virslinek. És ugye van definíció (virsli, tej, sajt, mascarpone stb.). A családé is: szótárban, törvényben, a szociológiai kutatás fogalommagyarázatában. A virslié leginkább az élelmiszerkönyvben. És mindennek semmi köze a kulturális kisajátításhoz vagy bármilyen elvhez, igazságossághoz, csak a vegán vállalkozók érdekeihez.
Beszédetek legyen igen, igen; nem, nem – ehhez van köze.
De hát ennyire hamis lett az egész “változtassuk meg a világot”. “Az élelmiszerkönyv olyan, mint a lobotómia, rég elavult és káros” (megjegyzem: az, hogy nem nevezhetnek a termék feliratán tejfölnek, virslinek, sonkának, csokoládénak, gyümölcslének, pezsgőnek stb. kb. bármit, tehát hamisítványokat, viszonylag új fejlemény, számos vásárlói panasz és az eredeti élelmiszereket gyártók nyomására.)
Ismerjük ezt. A dolgok meghamisítása, helyettesítése szűk érdekek szerint, majd a szavaké. Nem volt világos az összefüggés e hamisítások között (body positivity, vegánság, transzkodás), a szóról szóra egyező érvek, csak azt tudtam, hogy irritál mindegyik.
De hát ez ugyanaz.
Például az ártalmatlan szépség: az a szép, aki feszesre szűrőzött arccal, agyonsminkelve, tetszetős-szexi ruhában kiteszi magát, és akkor nem számít, hogy horrorkövér és beteg, illetve öt év múlva járni se tud. Minden szép, tehát okés. Nem számít a valóság, az egészség. Aki ez ellen szól, az fatphobic, bigott, elnyomó, a diétaipar követe.
Vagy. Az a nő, aki passing, vagyis annak nézik: sikeresen sminkelt, műtött magára testrészeket, növesztette meg gyér haját, járt a körmösnél, rózsaszín a sálja – eredményesen csapja be a környezetét. (Mondjuk ez régies felfogás: a tengeren túl már az a nő, aki kijelenti magáról, ez maga a beszédaktus* – nem kell sem diszfória, sem műtét, hormon, sem nőies külső a nőséghez.) Az a cél, hogy az illúzió (átverés) tökéletes legyen. Nem számít a múlt, sem az igazság. A herélés, a szintetikus hormon, a férfi kromoszóma, a művi úton elért terméketlenség. A múlt letagadható (deadnaming). Aki nem hiszi el, nem vesz részt a hazugságban, az transzfób, gyűlölködő, elnyomó; miatta lesznek öngyilkosok.
Riasztó és elgondolkodtató úgy általában a gasztronómiában is ez a tagadás. Vannak, akik szerint az a jó étel, aminek jó az íze, jól néz ki, és ami olyan, mintha. Nem érdekli őket, miből készül, sem értékrendileg (ne egyek már szemetet), sem táplálkozásilag (jó lenne valamennyi teljes értékű fehérje) – ameddig tetszetős az étel, és az elv teljesül: vegán. Ahogy a junk food bamba rajongóit sem érdekli, miből készül és mi a környezeti hatása, mi az ára annak, amit esznek, mert finom. A vegán “húsok”, “sajtok”, “tejföl” elnevezés követelése amúgy világos frusztráció: nem komálják ők a növényeket, csak az “etikát” (fensőbbrendűsködést: etikai vegán). Hiányzik nekik a hús, az íz, az élmény. A megalkotott, mesterséges “lény”, Pygmalion műve életre kel. “BeyondBurger”, még jobb is, mint a hús (tehát a hús jó):
Aki szól, az bully, állatkínzó és nem építő vele a vita. Világos.
Itt azért a nyúlüreg is felmerül. Avagy a lassan fövő béka. A szekták eszkalálódó hazugságai. Cascade. Tehát egyszer belementél valami lelkesítő eszmébe, mész előre, és egyik dologból következik a másik, és nem vagy elég okos, kritikus, nincs visszaút, nincs morális stoptábla sem, hogy amit hangoztatsz, az egy ideje már pont a saját elveid szerint abszurd. Nem érzed már, hogy ezt talán nem kéne: te, a híresen kreatív vegán, aki szerint (eredetileg) etikátlan a húselőállítás, nem kell a hús, meg finomak a növények, most laborokban pancsolt frankenstein-termékekhez kötődsz fizetett együttműködés révén, és azt bizonygatod, az HÚSABB, MINT A HÚS, tehát jó. Etika…
Még példa a hamisításra, átnevezésre. “Az is család, akinek nincs gyereke.” “Páros és kutyus is család, őt ugyanúgy szeretik, mint egy gyereket.” “Magányos ember és cicus is család.” “A fikuszom és én.” “Az is család, aki egyedül él, de boldog. Őt se kéne megbélyegezni”. Normatív, ítélkező, korlátozó, prűd vagy, ha jelzed: mindez nem család nyelvileg – és főleg nem jár neki kedvezményes belépő a vidámparkba.
Az eunuch is identitás… ha annak nevezzük. Beszédaktus: ha nem mondjuk azt, hogy az önkasztrálás késztetése mentális zavar, akkor nem az. Tiszta buli.
És ahogy mindenki bántalmazó, nárcisztikus, bigott, gyűlölködő, troll, elmebeteg, hazug és áldozathibáztató lett a legostobább kommentelők ajakán, aki kellemetlen a számukra. Ez is beszédaktus ám.
Szóval én, aki nyelvészetet tanultam a felsőoktatásban, ezért értem és tudom, hogy a szavaknak van meg nem kerülhető jelentésük, amelyeket a legegyszerűbb szótárakban keresni (nő: adult human female), és nem retrográd ezeket tisztelni, én tehát a szavak értelmének eltorzítására, tágítására kaptam fel a fejem a nagy újító heveskedésben. Ez így nem lesz jó, tán mindent nem lehet és nem is kéne lebontani. Nem akarok én kőbe vésni semmit, pláne romboló fogalmakat, a jelentésváltozás is természetes, elkerülhetetlen, viszont szerves, spontán. Nem úgy megy, hogy egyes emberek korlátoltan, trend vagy tekintélyszemélyek hatására, vagy sivár érdekből és a szó jelentése ellenében kijelentik, hogy mostantól az nem azt jelenti, hanem pont az ellenkezőjét, vagy épp nincs is meghatározás, mert bármit.
A jelentésdefiníció nem éles, nem is egy jelentés van, metaforák is vannak, de ha nincs valamiféle konszenzus, ha egyénenként és szituációnként változik a jelentés, akkor nem tudunk többé beszélgetni. A tegnapi posztban a lecsúszott mellizmú meztelen csóka képe alatt linkeltem ezt az (egyébként altright és kimódolt dramaturgiájú) filmet, amely friss botrány, Matt Welsh műve, és amelyben pont a képlékeny huszonegyedikszázadiaskodás miatt nem mer senki válaszolni arra a kérdésre, mit jelent az a szó, hogy NŐ.
És ugye a megváltoztatott vagy elmosott jelentésekre követeléseket alapoznak, amelyek mások jogait csorbítják: lehessen ráírni a kamutermékre a szót, mehessen női vécébe férfi.
De hát miért ne lehetne. Hát úgy szeretném. Számomra. Az én értelmezésemben…
Elgondolkodtató, hogy minden diktatúra és disztópia belenyúlt a nyelvbe, tiltott, törölt, valamint szörnyszavakat, eufemizmusokat, csúf-mesterkélt metaforákat és jelentésváltozásokat kezdeményezett, és a cél az volt, hogy bekebelezze a világot és félelmet keltsen. Én azt hiszem, a female penis már ide sorolható.
Gyomortájon, tehát nem az agyammal és nem is a szívemmel, hanem valami életösztönszerűséggel érzem, hogy aki ma kiabál: “az is az, ami nem az, mert én így érzem/ez az érdekem”, az gyanús, nevetséges, rosszat akar. De legalábbis nagyon buta, mert önként kövezi ki az utat a visszaéléseknek.
Milyen érdekes, hogy az ömlengő jóügyek, szeretetdús posztok, a csupa puszi, alsónadrág és táj szerelmes fotók vége a disztópia, a vigyorgó hatalom, és hogy a végállomás mennyire örök. Woodstock, a szexuális forradalom végső nyertesei a pedofil perverz férfiak. És ki a haszonélvezője annak, hogy nők tömegei oly megbocsátóak a queer-idótasággal és a rossz testbe született, szenvedő embertársainkkal? Fehér, faszverő férfiak. Hát azon ki nyer, ha a nem hús is hús, ha a hamisítvány számít etikusnak, és éljenek a vegánok? A kapitalizmus, a vásárlómegtévesztéssel szerzett profit.
Egy kellemes hír. Beszédaktus: azt mondja, nő és hogy a börtönben nehéz neki a tranzíció, tehát a valóság átalakul, akkor őt támogatni kell, tehát nem is annyira baj, hogy pedofil. (Hetente vannak ilyenek.)
* A beszédaktus-elmélet kidolgozója J. L. Austin (Tetten ért szavak [How to Do Things with Words]), továbbfejlesztői J. R. Searle és P. F. Strawson. Az alapgondolat: a beszéd cselekvés. Az embernemcsak mondatok kimondója, hangoztatója. A beszéd célt megvalósító és következményekkel járó cselekvés. A nyelvhasználat) során olyan jelentések keletkeznek, amelyek nem részei a mondatok jelentésének, nem is a mondatok jelentése idézi elő őket, hanem maga a beszédaktus, amely cselekvés és következményei vannak.
Önöket házastárssá nyilvánítom. Esküszöm. A kiállítást megnyitom. Nő vagyok.
** Szutyok-e a vegán termék? Tápértékét tekintve állítom, ne az előállítás ijesztő módozatai miatt. (Tudjátok, hogy a vegán burger céklalé révén VÉRZIK? Az ám az igazi élmény egy vegánnak! Ezek hogy nem röhögik el magukat?) Na, de. Nem csak egy profi sportolót érdekel, hogy mit visz be a szervezetébe, hanem minden józan embert. És nem csak a termék tisztaságára (eredeti, nem agyonfeldolgozott, nem vegyszeres) gondolok, hanem arra, hogy milyen tápanyag van benne. A vegánok a növényekkel tetemes szénhidrátot visznek be (arányában 80-90 százaléknyit), aminek szomorú élettani következményeit jól mutatják a testfotók, és itt fiatal férfiakról beszélünk: csontsoványság, izomleépülés, kis pocak, zsigeri zsír. Fehérjét alig, teljes értékű fehérjét soha, szerintem komplettálással se (részleges értékű fehérjék egymással kombinálva kiadják a teljes értékűt, vagyis azt, amelyikben jelen van minden esszenciális aminosav), de az ilyen “nyamiiii!”-típusú rajongókat a komplettálás végképp nem érdekli. Zsírt meg csak súlyosan oxidatív, omega-6-9-ben bővelkedőt, bár van, aki az olajoktól is retteg és általában minden zsiradék ellensége. És még transzzsírt (a növényi tömlőben /vegán “sajt”/ keményített és karragénezett olajok vannak), ami (leegyszerűsítve) a halál (nálunk még nem tilos). Ebben a kontextusban számít húdeizmosnak egy harmincas, magát ezzel promózó, igen szerény kinézetű “vegán testépítő”. És ugyanebben szokott le frissen a dohányzásról S. K.
Steiner Kristóffal bonyolódtam (komment)vitába ma reggel, amúgy láttam, hogy már korábban megjelent a cikk (wmn): ő a kulturáliskisajátítás-dogma és Jamie Olivier szakácskönyv-átírása ellenében forszírozná, hogy igenis nevezhessük az élelmiszereket másképp, mint amik (mediterránnak, sajtnak…), de azt is rögtön láttam, hogy semmiféle elvről nincs itt szó: az, hogy hús, sajt legyen a pótlék, hamisítvány, tisztán üzleti érdek, piaci nyomakodás, glóriával a feje körül. Mert ugye sértő, elidegenítő az az elnevezés, hogy “növényi tömlő”. “Vegán tojás.” (De hát eddig azt mondták, a sajt, a tojás, az kihasználás, a hús gyilkosság!… Na. Sok minden van itt.)
Nem is gasztronómiáról van itt szó, hanem arról, hogy lehessen hajlítgatni a fogalmakat, szavakat és ez által a valóságot, érdekeink mentén. Ez – a nyelv átírása, az öndeklaráció bevezetése, pl. mit jelent a nőies vagy a család szó – engem mélyen felháborít.
Van bajom Steiner Kristóffal, és épp azért, mert olyan cukin, párbeszédképesen és progresszívan adja elő a nettó egoizmust és önimádatot. Az a kiindulópontom, hogy csak arról írok – a benyomásnál komolyabb – véleményt, amit alaposan ismerek. Ezért nem írok a formaegyről, annyit se, hogy utálom, és ezért írok sokat színházról, a fitnesz világáról, Lionel Shriver regényeiről, a vegánságról, az amerikai kövérlobbiról vagy a transzneműekről.
Ez a véleményem (bárki woke/LMBT-személlyel szembeni bírálat, bármiért) nem jelenhetne meg azokon a sajtófelületeken, sehol, amelyeket amúgy kedvelek és követek, mert ezt a kritikát kiszorították a Mandinerre, Magyar Nemzetre és társaira, és ezért egy független blogon írom, kifejezetten és még mindig baloldaliként
– amennyiben baloldalinak lenni nem a felszínes ügyekben való facebookos óbégatást jelenti, hanem azt, amit eredetileg: valódi társadalmi haladást és szabadságot, bátor gondolatokat, rációt, jogegyenlőséget, női emancipációt, kapitalizmusellenességet és az értelmetlen hierarchiáktól, rendpártságtól, tekintélyelvűségtől való megszabadulást, továbbá az igazi szólásszabadságot.
Tehát nem jobboldali vagyok és nem homofób, hanem NEM ÉRTEM, illetve BÍRÁLOM ezt az egészet. Aki akarja, érti, vitatja. aki nem, az elutasítja. Bővebben… →
Sajnos, igen. A frusztrált nyelvtannáciskodók tévednek, és a lényeg, hogy ők majd megmondják, de ez nem így működik, és azért állítanak ilyeneket, mert nem értenek hozzá. MINDEN szóvégi ó és ő hosszú. A magyarban ez egy roppant egyszerű szabály, ezért is már elsőben tanulják. Kivétel: no, nono. Ezt is megtanulják.
Elvileg és helyesen tehát így írjuk, de van, akinek ez nem tetszik, ez azt jelenti, hogy nem szólok, morgok, ha valaki bit, öko, keto alakot használ, de én magam helyesen írom. Egyes magazinok úgy döntöttek, és ilyet is szabad, hogy ők maradnak a rövid o-s írásmódnál. A mindenkori olvasószerkesztő ízlésétől is függ.
Lehet tehát “helytelenül” írni a szavakat. Tudatosan is, tudatlanul is. Egyvalamit nem lehet: azt állítani, hogy helytelen a helyes forma.
Írói helyesírás is van, egészen szabad döntések, aki ezt nem érti, az nem olvasott eleget. (Picassónál nem ott van az orr, ahol egy rendes emberen, haha!) Fonetikus írás vagy rontott helyesírás is létezik, csupa játék (Nyuszi nem használ elipszilont). Ha biztos a helyesírásod, nem akadsz ki, nem is zavarodsz össze, és nem játszol hibavadászatot.
A helyesírás inkább ajánlás, mint bétéká. Egy messze ködlő eszmény, mint a napi 30 gramm szénhidrát. SOHA nem annyi. Ezt nyugodtan megmondhatod akárkinek.
Összetételben, első tagként: videojáték, ökoszempont, biopiac. Itt nem szóvégiek. De: mangavideó.
A kiejtés elvét követjük, jövevényszavaknál is. Ha azt írod, no para, ott a no nem jövevényszó, hanem angol szó.
Csak a tulajdonnevek tartják meg eredeti helyesírásukat: TESCO, de van olyan stiláris helyzet, amikor köznevesüléssel jellemzi a dolgot, akkor átírják fonetikusan, és ott már teszkó.
Mi, akik sokat tanultunk magyarul, olvastuk a Nagy Nyelvteremtőket (Károli, Pázmány, Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, Ottlik, EP…), kiismertük a rétegeket, stíluseszközöket, archaizmust, hajlékonyságot, játékokra és iróniára képesek vagyunk… sokszor bele se gondolunk, hogy másoknak viszont a nyelv pórias eszköz, nem a főjó. Pocsolya, amin át kell vergődni. Nem bővízű lubick. Vagy éppenséggel küszködés neki – és ő nem, nem fogja érteni a finom árnyalatot. Sőt, ideges lesz. Minek ez? Bézik módon rendőrködik, elütésekre csap le. Mást nem tud.
Most épp ezen dühöngött egy szülőtárs:
Be szép vagy, be nagyon illel leventének…
Hogy az aranyjános nem tudott magyarul, mert illesz. (Mondjuk már az is valami, hogy rájött a tőre.)