hallgass a tapasztaltabbra

Miért van ez, hogy mi már nem kérünk tanácsot az idősebbtől? Nem hallgatunk az anyáinkra. Miért nem hallgatunk az anyáinkra? Anyósunkra, nagynénénkre, a jóakaró szomszédra? A tapasztalat: az a sok nehéz év, ami mögöttük van, ők megoldották. És a motiváció: ők szeretnek minket, aggódnak a sorsunkért. Tudják a méteres kalács receptjét, de még a hamis gulyásét is, építkeztek, takarékoskodtak, szültek. Ők már leszűrték a lényeget.

Nemhogy nem kérünk tanácsot, ha ők jönnek vele, akkor is hárítjuk. Mi ez bennünk, hogy ne aggódjál, ne szeressél, én már másképp sütök és másképp szülök, nem spórolok a tojással, úgysem érted, hagyjál békén, ne is tudd? Bővebben…

spontán konyha

Vannak ezek a fejtegetős írásaim, érvelek, meg akarom fogni a jelenséget. Na, most nincsen jelenség, nem is utalok senkire, csak mesélek.

Hogy nekem milyen elegem volt már. Túlpörgött több minden, és mindig ugyanaz, jó lenne már valami más, de jó lenne.

Tudtam én, hogy ami kirángat abból, ami mindig egyforma, és sok már nekem, tudtam én, hogy az kívülről jön majd. Nem fogok én semmire rájönni snickers+illy menümmel a galérián dekadens cukorrózsaszín fehérneműben laptopozva kettőkor.

És nem is.

Mert mi történt?

Borzasztó válságban voltam, hónapok óta. Ebben a konyhában annyian jártak, segítettek nekem, kávéztunk vagy csevegtünk, és meséltem hónapokig, milyen lesz majd, ha, mi hol lesz, de még nem lesz, mert.

Én nem tudtam, hogy ez ennyire rontja az életminőségemet. Mert én rá se rántok, élni kell, nem siránkozni. Még a helyzet romantikáját is hajlandó voltam látni.

És lőn. Nekiestek a konyhának múlt szerdán. Amikor én már nem is hittem benne. Bővebben…

milyen boldogok most

Nézem az exeimet. Találkozom velük véletlenül, vagy eszembe jut: de hiszen ma valahány évesek. Fészbuk. Az egyik pont ma valahány. Hogy pont hány, nem tudom, de a hónap-napot mindig. Még mindig, és minden évben még mindig, így aztán már mindig.

Ezek azok az exeim, akik csak kicsivel idősebbek nálam, nem az apukám-típus. Ők közben nagypapák. Vagy legalábbis úgy néznek ki. Ezekkel meg egy generáció volnánk. Vagy, legyünk pontosak, másfél. Bővebben…

férfinak lenni könnyű

Férfinak lenni egyszerű: űrhajós akarsz lenni, van nintendód, gyorsan reagálsz, gyorsan futsz, aggódsz a farokméreted és -keménységed miatt, anyád mosolyog rád, rendes inget veszel, szórod a magod felelőtlenül, egy kicsit kipróbálod, amit a nemrendes emberek szoktak, orvosi egyetemre jársz vagy közgázra, kitartó vagy, vizsgát leteszed, nőt kiszemeled, gyengéd vagy, hiszel a házasságban, felelősen is szórsz magot, Bővebben…

a kék galamb, a fűből

Nehézkes cím, nem? Nem olyan kerek, könnyű, mint amilyet szeretek.

Szóval, azt szeretném nektek ma elmondani, hogy volt nekem egy korszakom, mondjuk az internet hajnalától (az mikor is volt?) 2007 végéig (akkor vett nekem apám HP laptopot), amikor olyannyira nem akartam részt venni a virtuális életben, ahogy ma sem akarok autót, mikrót, tévét, okostelefont. Mások igen, én nem, nemnem. Nagyon nem. Se csetszoba, se fórum, se blogvilág, se cuki honlapok; e-mail tanári gépről, csakis délelőtt. És jó volt úgy. Bővebben…

miről álmodj

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.

Hogy hogyan választok témát? Egy időben én is naprakész voltam, és mindig reagáltam azokra az eseményekre, amelyekről mindenki beszélt. De legalábbis az engem érdeklő részükre. A túlkapásokra. A gyerekgyilkosokat véleményező társadalomra és a bácsira a buszon, akit úgy védett az internet népe.

Ma már nem teszem. Bővebben…

humán

Hova rakja az ember magát? Amikor kezdi érezni, miért tartják furcsának. Progresszív, mi több: kapálózó, csakazértis típus vagyok, prolongált kamasz, aki odaveti, de anagrammaként ám: meztelen a király. Tágas, romantikus hajlamom van, igazság-igényem, és sok elégedetlenségem, mert a világ nem jó. Erőm is van. Kedvelem a hősöket, illenek hozzám. Akiket szíven lőnek a barikád tetején, azokat. Üvölteni tudnék, éles félmondat lesz belőle.

Én is szeretem jó embernek érezni magam, ugyanúgy, mint azok, akiket emiatt a szándékuk miatt gyökkettőnek tartok. Bővebben…

hát hova jut a világ

Értékvesztett világunk rohanó tempójában meginogtak a hagyományos értékek értékvesztett világunkban sajnos, minden és mindenki lecserélhető, földcsuszamlásként manapság, akárhová néz az ember, a Teri is mondja, hogy az apósa, ezeknek semmi sem szent.

Nem értem én ezt. Hajnalkám csokit (!) eszik, drogoznak a tizenévesek, isznak a felsővezetők (is! meg a Lajos!), internetezik a gyerek szombat délután a 38. Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyre való készülés helyett (na, ez az, amit végképp nem értek!), a kamaszlányok meg, írd és mondd, sminkelik magukat. Ezoőrületbe buknak alá a negyvenéves nők, testvér tör testvér életére szóváltást követően, szakálluk van a nőknek, akik ráadásul férfiak! Az a sok hűtlenség és válás, pedig olyan szépen éltek! Valahogy ma már úgymond* olyan szürkések az esküvői ruhák is, sőt, elöl rövidebbek. Én nem értem. Mi még tudtunk várni, tánciskola előtt gyűrött szegfűvel toporogni, egy puszinak négy évig örülni… Bővebben…

a mozgólépcső is megtart

A verssor megtart, írtam a kultúrát lételemnek tekintő értékrendemről nemrég.

Nos, ha arra a kérdésre keressük a választ, elborzadva azon, hogy mit képesek vallásnak, társadalomnak, avagy otthonnak, lakásbelsőnek, párkapcsolatnak, szexnek nevezni egyesek, hogy miért nem veszik észre és lázadnak ellene és verik szét ripityomra baltával, hogy a retkes pékbe bírják ki a bírhatatlant: a taposómalom lesz az.

Ami zümmög, elringat. A fölfelé menő mozgólépcső fölfelé megy holnap is, csakúgy lefelé a lefele menő. Ez legalább biztos, még ha üvölteni is tudnának az otthonuk iszonyatától.

Bővebben…

elvont, szemüveges

Mai bejegyzésünk témája, kedves olvasók, az az újabb keletű döbbenetem:

Hogy tudniillik én azt hittem, de nem csak szórványosan, hanem évekig, sőt, létállapotként, hogy ez az egész, ami nekem oly otthonos: könyvek, versek, szófajok, gondolatok, ez inkább kínos, de legalábbis mellékes, nem visz a dolgok lényegéhez közel.

Ezt szűrtem le abból, ahogy családtagjaim, barátaim, tanáraim reagáltak a lusta szombat délutánokra, a szakválasztásomra, a rengeteg naplómra. Bővebben…

amikor már majdnem

Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.

Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…

amit eddig nem ismertem soha: élek

Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.

Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.

Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…

sorssal nem vitatkozunk

Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.

Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…

elbírja-e

Akkor megyek tovább, mert dolgozik bennem a hétfői és a keddi bejegyzés, és a kérdések legszéléhez jutottam, mindjárt leesek. Közben elfeledett ízű affér megy a fészbukon — én olyan nyugis vagyok mostanában, mikor támadták és figyelték ennyire sandán a blogot, már úgy értem, megszokott ámokfutóinkon kívül? Elszoktam én ettől, és komoly eredménynek élem meg, hogy nem érkeznek már ilyen reakciók.

Aki igy erzi magat es ilyen gondolatokkal kuzd nap mint nap annak pszichoterapian a helye.ez nem normalis es erre nagyon jo megoldas lehet egy intenziv terapia. Es nagyon rossz megoldas az ilyen szerzo altal habzo dagalyos onsorsrontas.en minden bejegyzese utan odatennem zarojelben hogy ilyen es hasonlo gondolatok eseteben fordulj szakemberhez.enelkul inkabb art mint hasznal.

Nem vagytok normálisak, mert nem illetek a Rendbe, és az nem lehet, hogy ti működtök logikusan, az nem lehet, hogy a viszonyainkkal van súlyos gond! Bővebben…

nem vagyok boldog

Nincs alku — én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

Ma arról írok, mert ez foglalkoztat most, hogy ha valaki képes kimondani a címbeli mondatot, akkor mi van. Már kimondani sem piskóta, de következik-e a felismerésből bármi. Mit mond erre a tömör állításra magának, és ha kiáll vele az élete helyzeteibe, milyen válaszokra számíthat. Bővebben…

mitől más?

Tavaly nagyon készültem a blogszületésnapra, azt 26-án tartottuk, és az volt a koncepció, hogy ott olvasom fel az aznapi bejegyzést, amelyet egyben este hétre időzítettem a blogon azok kedvéért, akik nincsenek ott.

Nem lett kész; felolvastam azért valamit. Az volt a címe, hogy most kezdek élni. Fényesedő életemről írtam benne, és megemlékeztem a blogolvasók egy részéről is.

Kissé ügyetlen szöveg, de felderengett benne, hogy itt valami nagyon jó készül. Bővebben…

jó, ha jó, de nem jó

Már megint megkaptam, hogy dühös vagyok. Hogy kamaszos daccal, kvázi passzióból nekimegyek én itt istennek, kis i-vel!, embernek, intézménynek: család, házasság, szaporodás, vallás, kötöttségek, kertváros. Eleve, alapjában. Irigykedem biztosan.

Nekem nincs bajom ab ovo az intézményekkel. Azzal van bajom, ami burjánzik a tövükön, és amiről leginkább hallgatunk. Bővebben…

semmi fejcsóválás

A borzalmas hír, a döbbenetes, a kihittevolna. Taglalják, hát hogy lehet? Ki érti ezt? Olyan szépen éltek. Családja volt, pici gyereke. Már nem tudják, mit csináljanak jódolgukban. Kocsi, nyaraló, minden. Mindig köszönt. Presbiter volt a gyülekezetben. Csak mosolyogni láttam. Bővebben…

ki kell bírni

Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Bővebben…