hallgass a tapasztaltabbra

Miért van ez, hogy mi már nem kérünk tanácsot az idősebbtől? Nem hallgatunk az anyáinkra. Miért nem hallgatunk az anyáinkra? Anyósunkra, nagynénénkre, a jóakaró szomszédra? A tapasztalat: az a sok nehéz év, ami mögöttük van, ők megoldották. És a motiváció: ők szeretnek minket, aggódnak a sorsunkért. Tudják a méteres kalács receptjét, de még a hamis gulyásét is, építkeztek, takarékoskodtak, szültek. Ők már leszűrték a lényeget.

Nemhogy nem kérünk tanácsot, ha ők jönnek vele, akkor is hárítjuk. Mi ez bennünk, hogy ne aggódjál, ne szeressél, én már másképp sütök és másképp szülök, nem spórolok a tojással, úgysem érted, hagyjál békén, ne is tudd?

Én nem bírom ezt, hogy náluk mindenki hepi. Hosszú házasságok, rendezett konyhák, értelmes célok. Nincs ez a káosz, ez a termékeny káosz. Teljesen mást látnak a világból. Nem interneteznek, például. És nem olyasnak újságot se, vagy nem olyat. Nem járnak színházba, nem néznek youtube-ot, nem bicikliznek, nem tudják, kik a jekánák és miért hordozunk. Elmagyarázhatjuk nekik, de ami nekünk már a sejtjeinkben kering, azt nem. Nem ismerik ennek az egésznek a tempóját, a könnyűségét. Hogy nekünk nem az számít, ami nekik, számít viszont más. Nagyon. Ami az ő szemükben idegen, henye, drága, önző, fölösleges.

Nem vagyunk áldozathozók. Folyton önzőnek érezzük magunkat, hallva a reflexióikat. Szeretjük mi a gyerekeinket, persze, de szívesen létezünk a magunk jogán, és van gyerek és család nélküli identitásunk. Ha nincs, sorvadunk. Más igényekkel lépünk fel a létezés iránt. Örökké úgy élem meg, hogy e derék, példás életű, csak kicsit megroskadt asszonyok bele akarnak kényszeríteni valamibe, fogalmak és definíciók közé, ami mind nem vagyok, és ami szoros rajtam. És hogy ez nagyon kell nekik, a saját énképükhöz.

És nem figyelnek. Nem figyelnek oda ránk, s hogy nekünk mi a fontos, mindazt kis sóhajjal-mosollyal veszik tudomásul, mesélik is másoknak. “Eszterkémnek most ez a hordozás a heppje”, “folyton az internet előtt ül, én nem szólok, de…”, “miért kell fodrásznál hajat festetni, nem is értem”. Nem tűnnek figyelemmel lenni arra, hogy megváltozott a világ. Ők még megtehették, hogy elkerülik azokat, akik másképp élnek, csak a magukfajtával érintkeznek, biztonságos állításokat tesznek az ismerős, háromszobás miliőben egymásról, a többiekről tudni sem akarnak — a biztonságos zónában alkotnak véleményt. Például a homoszexualitásról.

Tagadás, titok. Ha mégis vallani kell, ítélet, idegenkedés. A viszonyítási alap: a rendes, házasságban élő, középosztálybeli emberek. Ó, ha tudnák. Ó, ha elmondanánk. Ó, ha kiderülnének az ő eltagadott titkaik is.

Mi már másképp élünk, mint ők. Nem tehetjük meg, hogy nem nézünk szembe azokkal, akik nagyon mások. Nekünk már el kell magyaráznunk a gyerekeinknek az éneklő szakállas férfiakat (!) (hát hova jut a világ!). És nem vagyunk — fogalmilag, identitásként — háziasszonyok sem. Mellesleg főzünk, de közben frivol csevegést folytatunk, instragramra fotózunk. Mire megyek takarékos tippjeikkel? Nekem olívaolaj kell, és a sajt legyen eleve szeletben. Nekünk más a szex és más a gyerekszülés. Eltelt harminc év, és mi más emberek vagyunk már. És nem bánjuk annyira, ha nem értenek. Annyira dől belőlük néha a norma, az ítélet, annyira véső ez, nem hagyjuk puha kontúrjainkat.

Hogy ez jobb, hogy ez igazabb élet? Szellősebb, tágasabb? Szerintem igen, nekem igen, de tény, hogy nem vittem valami sokra a nagy szabadsággal. Nem tudnék élni nélküle mégsem. Nem tudom, miért vagyok ilyen. Szégyellem magam, ha találkozom velük. Jobb, ha csak egyes részleteket tudnak. Ennyi telik. Bocsánatot remélek. S tudom, hogy hiába a sok jóindulat, végül én döntök úgyis, zajlanak saját folyamataim, a saját logikájuk szerint, és nekem majd az én gyerekeim hányják a szememre azt, amit én nem értek belőlük.

155 thoughts on “hallgass a tapasztaltabbra

  1. Néha jó régi történeteket hallgatni tőlük, de mi azt a mi szemszögünkből kicsit másképp halljuk azt is meg. Anyóshoz most nem fűznék hozzá semmit…:)) De nekem elég öreg anyukám van 79 éves. És neveljük… Néhány éve elkezdett internetezni, azóta olvas ott mindenfélét amit néha meg kell neki magyarázni. Mondjuk ő elég felvilágosult, lesi a TV-t, olvas újságot, nyitott mindenre. Nem akad ki azon ( pedig egy házban lakunk ), hogy este szólok neki, hogy most már jó éjszakát – vendégem jön, nem akad fenn azon, hogy hetente 4x elmegyek edzeni, és nem a gyerekemmel legozok… Néha persze vannak viták, hogy a gyerekkel többet kellene foglalkozni, stb. de ezeket én lezárom annyival, hogy tessék foglalkozz vele akkor ahogy gondolod. És kész. Vagy akkor nekem szerencsém van, hogy felvilágosult?
    Ja, és az éneklő szakállas férfin nagyokat hahotázott…:))

    • Csak halkan jegyzem meg: egy éneklő szakállas férfiben még semmi különös nincs. Ha egy szakállas férfi nőnek öltözik, és még énekel is, na azon már lehet csodálkozni 😀

  2. 1, Azért nem hallgatok az idősebbekre, mert senki másra se hallgatok.
    2, Meg aztán amit ők etalonnak tartanak, az nekem legtöbbször nem is tetszik, nem akarom meghallgatni, hogyan érhetem el azt, amit sivárnak, pocséknak, bántónak tartok, mert nem arra mennék.
    3, Én állítottam el a browseremet vagy a blog feliratai vannak törökül? Víruskeressek?

    • Nálam is törökül vannak, és ami még furább, más blogoknál is. Lehet, hogy az egész ország zónát váltott az éjszaka leple alatt, csak nem vettük észre.

      Szerintem eddig egyik generáció sem hallgatott az anyáikra. Legfeljebb a kettővel azelőttire. Ez egy általános, pszichológiailag dokumentált része a személyiségfejlődésnek, nem?

      • nem hinném, hogy ez általános lenne.
        szerintem ez a jelenség olyan társadalmakban lép fel, ahol a szülők az elnyomó társadalmi keretek (pl. kötelező napirend, iskolában csücsülés) elsődleges közvetítői a gyerek felé.
        a kettővel azelőtti generációval való viszony ritkábban terhelődik ezzel a szereppel, nekik kevésbé kell rendfenntartóként viselkedniük a gyerekkel szemben, mert kevesebb nyomás, megítélés nehezedik rájuk, hogy „jó” gyereket neveljenek és „jó” szülők legyenek, ezért több lehetőségük van, hogy csak úgy jól érezzék magukat a gyerekkel. az olyan emberre, akivel felhőtlenebb a viszony, nagyobb eséllyel fog hallgatni a gyerek, mert kevésbé érzi, hogy rá van kényszerítve a felnőtt véleménye, tanácsa.

        a tanárokra is ezért nem hallgatnak a gyerekek.

        • De a miénk alapvetően ilyen társadalom, nem?

          Azt hiszem, az USÁban kutatták, hogy az ellenkezője is működik, tehát ha túl liberális családmodellben nő fel valaki, felnőttként általában vonzódik a konzervatív megoldásokhoz. Ha jól emlékszem, erre vetítették le, hogy a hippi körülmények között felnőtt generáció miért lett yuppie, és úgy általában miért tarolt a konzervatív reneszánsz akkoriban.

            • Pedig de. Nem tudom már megtalálni a guglival sem, de egyszer olvastam egy összeállítást, amiben az idősek a fiatalokra panaszkodtak. Mindegyik arról írt: hová fajul ez a világ, a fiatalok nem hallgatnak a szüleire, mindig mást akarnak, a maguk útját járják, amin szükségképpen el fognak bukni, elkorcsosulnak az emberek, hamarosan itt kell legyen a világ vége. Aztán a másik oldalon ott volt, hogy kiktől származnak az idézetek. Szókratész az egyetlen, akire emlékszem, de az biztos, hogy az összes többi idézet “gazdája” is ókori vagy középkori tudós, híres ember volt. Tehát már sok-sok évszázaddal, évezreddel ezelőtt is ugyanez volt a sirám. Engem ez nagyon meggyőzött arról, hogy minden rendben van, normális dolog az, hogy sosem fogok igazán egyetérteni az idősebbekkel.

              Nekem egyébként nagyon jó kapcsolatom van a családommal, még az anyósommal, apósommal is, sőt, a férjem nagyszülei is kedvelnek. Szerencsés ember vagyok! És mégis a legnagyobb bánatom az, hogy az anyukámnak, akivel egyébként borzasztóan szeretjük egymást, sosem leszek elég jó. Persze ő ennek az ellenkezőjét állítja, vagyis, hogy neki mindig úgy leszek tökéletes, ahogy vagyok. Ehhez képest gyerekkorom óta nem tudok szinte semmit úgy csinálni, hogy abban ne legyen hiba. Tuti, hogy valamivel nem fog egyetérteni. Aztán persze kiderül, hogy egész jól csináltam. Viszont az önképemnek fontos része, hogy én nem tudok hibátlanul dolgozni. Talán ezért nem is tudok, tényleg. És közben pontosan tudom, hogy mindig csak a javamat akarja, és puszta jószándékból próbál terelgetni. Ő egy olyan ember, akiben egy csöpp rosszindulat nem volt soha, még csak gondolatban sem tud rosszat kívánni másnak – ki is használják ezt a tulajdonságát természetesen.

              Sokszor gondolok én is arra, vajon az én gyerekeim mit fognak a szememre hányni, ha megnőnek. Írtál erről is egy posztot már, Éva… csak a címére nem emlékszem.

              • És már a reneszánszban ksőbb visszakívánt szépséges antikvitásban a korábbi időszakot neezték aranykornak, pl. a köztársaság/császárkor határán a saját korukat vaskornak. Pedig nyilvánvaó innen nézve, hogy Róma alapításától a kultúra és a technika is nagyon sokat fejlődött. PErsze ez a fejlődés, ez egy érdekes dolog, vajon mit is értünk alatta.

              • azért az ókori görögök kultúrája nem olyan sokban különbözött a mienktől, ugyanúgy társadalmi egyenlőtlenségre, bántalmazásra, patriarchális teljhatalomra épült. szóval én nem vagyok meggyőződve róla, hogy attól még, hogy valami az ókorban is létezett, „normális”.

        • Szerintem még az is fontos, hogy az információ most már nem kizárólag az idősebb generációtól hagyományozódik át direktbe, hanem mindenki maga szakíthat nekitetszőt a világszéles áramlatok, izmusok, tapasztalások közül. A túlélésnek nem az a záloga, hogy figyelsz apádra-anyádra – ezernyi egyéb helyre figyelhetsz és túlélsz, sőt, a több közvetett tapasztalás miatt akár jobb is leszel (ügyesebb, okosabb, életrevalóbb, stb), és jobban otthon leszel, több felé tudsz kapcsolódni. Mindenben így van, a magánélet apró dolgaiban éppúgy, mint a szakmákban.

          • a túlélésnek természetes körülmények között sem csak az a feltétele, hogy azt csináld, amit apád és anyád.
            a kultúra túlélésének egyik fontos eleme az innováció, ami az új körülményekhez való alkalmazkodás eszköze. az innováció pedig többnyire a fiataloktól jön.

            volt egy ilyen megfigyelés például, hogy egy csapat makákónak elkezdtek édesburgonyát adni a kutatók, és az egyik fiatal nőstény rájött, hogy a vízben le tudja mosni róla a piszkot, és ez jó ötlet. a szokást először a többi fiatal majom vett át, majd lassan elterjedt a populációban.

            egy egészséges társadalomban a gyerekek tanulnak az idősebbektől, az idősebbek pedig a gyerekek tanításából és a gyerekek/fiatalok/bevándorlók új ötleteiből.
            nyilván ha nincsenek nagy körülményváltozások, akkor kevesebb innovációra van szükség és nincs ez a követhetetlen változás, mint napjainkban, amivel nagyon nehéz lehet lépést tartani.

        • Jól kikristályosodott elmélet. Az én esetem is alátámasztja.
          Gyermekkoromban erős lelki szálak kötöttek nagyszüleimhez, a szüleimhez kevésbé.Pontosan az általad leírt okokból.Igyekeztem is megszökni a nyomás alól ,és előszeretettel utaztam a nagyszülőkhöz ahol nyugis volt az élet.
          Sajnos a fiamnak én vagyok a zsandárja. Neki az sincs ahova meneküljön.

  3. 1. mi a faszért váltott át nekem a wordpress kezelőfelülete törökre?! (most már legalább tudom, hogy az elküldés, az yorum gönder)

    2. nekem a nagyszüleim pont ilyenek (anyám már inkább újabb generáció, félúton, van frivol csevegés és fotózás főzés közben, szeletben a sajt, és nincsenek takarékos tippek, ő máshogy nyomja azt, amit a szülők azért mégiscsak nyomnak), nekem nincs még gyerekem, így aztán ahhoz a részhez nem tudok hiteles tapasztalatot, de azért hantázok eleget arról nekik, hogy hánykor kelek fel reggel (a rendes ember azért fél kilencig bezárólag felkel, bármilyen nap is van), és egész nyáron ügyelek rá, hogy teli hátú pólóban jelenjek meg előttük (nem fogunk tetoválásról vitatkozni, mert igazán fölösleges), és anyám is hasonló stratégiát követ. amit nem tudnak az nem fáj. közben meg persze baromi jó emberek, és nagyon szeretjük őket, de hát nincs kedve mindig mindenkinek türelemmel áthidalni az összes generációs szakadékot.

    • Igen, ennél a témánál szerintem borzasztó fontos, hogy ki milyen évjárat: az én szüleim a hetvenes években voltak fiatalok, a nagy generáció végéből is elcsíptek még valamit, anyukám miniszoknyát hordott meg trapéznadrágot, derékig ért a szőke, kibontott haja. A szüleim részt vettek mindenféle katolikus megújulási és kisközösségi mozgalmakban, ami akkor progresszívnak számított (és szerintem sok dolguk ma is annak számít – hozzájuk képest egy csomó minden konzerválódott inkább), gitárra énekeltek a tábortűz mellett. Mi a nyolcvanas években születtünk nekik – ez az otthon lévő hosszú gyes időszaka. Szép gyerekkorom volt. Ők nem megroggyantak ma sem és én nem hallok tőlük olyan típusú beleszólásokat és állandó jellegű jól elhelyezett kis tanácsokat, amiket Éva írt fentebb, van viszont cserébe gyomros-sorozatnak felérő kritika máshogyan, másképpen. Pont most voltunk náluk a hétvégén, még mindig nagyon sajog.

  4. “És nem mondja senki: Uram pardon!
    Elmondaná-e az életét,
    Lennénk rá páran és… izét,
    Tanulságot szűrnénk le
    Belőle jó előre,
    Mert mi fiatalok volnánk itt,
    És a maga normáit,
    Amivel elindult elvetnénk,
    És megint múlt
    Időt kell, hogy használjak,
    De maga csak volt, magának,
    Ki volt mérve ez az út,
    Hogy ide gurul, de amúgy
    Nem tudhatta, hogy hol áll le,
    Meg mi jöhet még, úgy hogy ne
    Tépelődjön, hogy van-e
    Az életnek szép értelme,
    S ha van is a fejében erről kép,
    Nem hiszem, hogy elővennék,
    Majd ha a világról albumot
    Adnak ki, hogy mi volt ott,
    És nem hiszem, hogy benne lenne
    Valamelyik szép szerelme.
    Türürürütüpptüpptüpp.”

    Én sajnos egyetlenegy önazonos, harmóniában lévő, boldog tapasztaltat nem ismerek magam körül. Én ezért nem hiszek nekik és igen, betegesen másképp akarom éppen ezért csinálni, ezért nézem még a süteményreceptet is az internetről, nyomokban se tartalmazzam…

    • Én mondjuk azért nem vagyok ennyire elutasító. Mindig meghallgatom -mi mást tehetnék, ugye? :)- a jó tanácsokat, intelmeket, aztán teszem, ahogy helyesnek gondolom.
      Azért előfordul néha-néha, hogy legalább részben használható a tapasztalat…

  5. Oó – ez egy jó poszt. Mennyi mindent hoz fel !
    Emlékeket: amikor a nagymamám oktatott: mindig hagyj egy fazék vizet a sparhelten, mert sose tudni mikor zárják el a vizet (1980-as évek, XIII. kerület Újlipótváros!). Mindig legyen otthon minimum(!) 10 kg cukor, 1 liter ecet, 1 liter olaj, 5 kg burgonya. Délben ebéd – szigorúan. Vasárnap : húsleves, rántott csirke. Meg a 30percalattaföldkörül rádióműsor. Az öcsém azóta nem eszik rántott csirkét és én sem. Ebéd után rögtön el kell mosogatni, de nem ám csak úgy (Zsuzsa soha nem törölget, hallottál már ilyet!?) hanem forró víz (baszki azt is külön fel kellett tenni a gázra!) a nagyba, a kissebbe hidegebb, és a harmadikba meg borogattunk. Törölgetés az enyém volt. Mosás csak csütörtökön, pénteken leszed a fregoliról és szombaton vasal. Én mostam egy idő után mindenkire – keverőtárcsás mosógéppel + 3x öblítés és centrifuga.
    Ma: cukor mindig van a többi úgy ahogy, víz maximum a forralóban marad, a csöpögtetőn száradnak az edények (nagyon vááágyom egy mosogatógépre), vasárnap nincs húsleves, van hogy leves sem, csak „második”. Jó – sütni szoktam. Mosás szortírozva, előre bekészítve, hogy 9 óra múlva induljon csak el. Vasalni amikor időm van + kedv kérdése is ugyebár. És nagyon röhögök magamon, amikor kissé szégyenkezve mondom, hogy ma csak fagyasztott kaja van, mert este 6-ig dolgoztam és nincs időm főzni (sem).
    Gyerekek: mindenki próbálta, hogy úgy a jó ha…. Amivel sikerült is elsőgyerekes anyukaként első hónapjaimat könnyek között és kétségbeesve mindenkinek megfelelni, amiből egy majdnem válást is sikerült generálniuk. Aztán összekaptam magam és minden rendben ment – persze anyám bepróbálkozott, idétlen telefonokkal: ma hideg van, adj a gyerekre cipőt! Erre van valami épkézláb válasz? A második gyerek kétoldali dongalábbal született, így mély hallgatás volt – mert arra nem volt még példa, hogy valaki sérülten szülessen! (vagy nem számoltak be róla).
    Soha nem felejtem el, amikor már a férjemmel együtt éltem, és rájöttem hogy én például ihatok kólát. Meg este is kávézhatok. Meg otthagyhatom a mosatlant (mert megvár többek közt), és délután 2-kor is lehet ebédelni, meg reggel 10-kor töltött káposztát reggelizni!
    Ja, és persze nem számolok be ezekről az általuk kitalált szabályok felrúgásáról, mert kaffognak. Arra kíváncsi leszek, hogy én milyen leszek.

    • Mondjuk azért a nagymami nem beszélt feltétlenül butaságot, bármennyire is viccesen hangzik ez ma, amikor a falból jön a meleg víz. Háborús nemzedék. Nem baj, ha beépítünk egy kicsit belőlük az életünkbe. Őneki volt arra tapasztalata, hogy milyen az, amikor ez megszűnik, amikor egyik napról a másikra véget ér a civilizáció.
      Ez például egy olyan tanács, amit részben érdemes tartani, szerintem. Persze nem feltétlenül fazék vízzel a gázrezsón, de gondolva arra, hogy mi történne, ha holnaptól, mondjuk csak egy hétre nem lehetne leszaladni a bótba kajáért?!?!
      A mosogatógép nagy jóság, már 1X éve elvétve mosogatok csak kézzel, ha van helyed, pénzed rá, sokat segít.

      “…persze anyám bepróbálkozott, idétlen telefonokkal: ma hideg van, adj a gyerekre cipőt! Erre van valami épkézláb válasz? ”

      Ez kapcsolatfüggő. Ha olyan, akkor valami viccel is el lehet ütni, ha nem, akkor ne vedd fel a telefont. 🙂

      • Most valahogy újra divatosak a nagyanyák tippjei, nem? A lekvárbefőzés, meg a paradicsomaszalás, meg a bodzaszörp. A múltkor olvastam nagyonokoskönyvben, hogy mennyire fontos tartani a ritmust, pl jó ötlet az, hogy mindegyik napnak megvan a maga kaja-jellege (leves-nap, tészta-nap, húsmentes-nap stb) meg a maga feladata: mosás, ügyintézés, bevásárlás. Háhá, nagyanyáink mantrája, spanyolviasz.

        • Meg hogy nagyanyáink mindig azt ették, aminek épp szezonja volt. Így nem kellett sokat gondolkodni. Amikor megérett a paszuly, akkor egyik nap rántásos paszulyleves volt sonkával, másnap paszulyfőzelék egy kis fasírttal, harmadik nap megint egy kis paszulyleves, de habarva, és ha megunták, eltették befőttnek.

        • A hagyományokkal, nagyanyáink/-apáink tudásával kapcsolatban két szélsőséges nézet van. Én titulálom őket modernnek és posztmodernnek, nyilván teljesen tudománytalanul. A modern szerint a régiek “okossága” csupa babona, ostobaság, el kell őket vetni, majd a tudomány megmondja. A másik, erre válaszként jelent meg – némileg a tudomány mindenhatóságába vetett hit megingása miatt, ez a megingás teljesen jogos, a tudomány nem mindenható, nem csoda: maga a tudomány állítja, hogy csodák nincsenek -, ezért neveztem el posztmodernnek. Ez azt állítja, hogy a tudomány hülyeségeket beszél, az ősi, tiszta forrás az igazi. Vicces, hogy ezt a nézetet inerneten terjesztik, de ez más kérdés. Szóval szerintem ez két szemben álló hitrendszer, a valóság pedig az, hogy a régi “tudás” egy része valóban babona, más része egyszerűen túlhaladott (magyarul működik éppen, de az új ismeretekkel hatékonyabban lehet célt érni), de egy része igenis mély, évszázados tapasztalatokra, némileg ösztönös emberismeretre, stb. alapozott valódi ismeret, ezeket nem kellen veszni hagyni. Pl. egy tüdőgyulladást nem baj, ha antibiotikummal kezelnek – de egy egyszerű megfázásnál nyugodtan használhatjuk a különböző izzasztó kúrákat, kis köhögésnél jó a hársfatea. Stb.

      • Persze, nagymamám nem beszélt butaságot:1905-ben született tehát 2 világháborút átvészelt – értettem akkor is az előrelátását. De anyám a mai napig is ezzel a rutinnal kezeli a dolgokat.
        Anyám külön fejezet, mostanában igyekszem nem beszélni vele.
        Én csak annyit szeretnék, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül érezzem jól magam – mindenféle megszólás nélkül.

    • “Mosás csak csütörtökön”
      Nálunk, ha jól emlékszem a kedd volt a ruhamosónap és talán pénteken lehetett az ágyneműket kimosni. Amíg együtt laktunk a nagymamámékkal, ezt ha esett, ha fújt, és akármennyi szennyes ruha vagy soron kívül beszennyeződött ágynemű keletkezett közben, be kellett tartaniuk a szüleimnek (ami két kisgyereket nevelve nem lehetett egyszerű). De ugyanígy időre lehetett csak felkapcsolni a lámpát estefelé, ha közben beborult az ég akkor is, ülhettünk sötétben, mert lámpát 6 előtt nem kapcsolunk.

      • Anyósomnál most is ez van 😀 anyukámnál nem, sőt jókat szórakozunk amikor előadja az egyik hagyományos szomszédasszony napi programját és életmódját 🙂

      • Dél-Hollandiában állítólag ma is így megy: vacsora potban 6-ko, 2 szelet hús, 3 krumpli, 1 kanál párolt zöldség, ablakot nyitva tartjuk éjjelre, -4 fokban is, függöny nincs, nekünk nincs takargatnivalónk és lámpát se kapcsolunk vacsora előtt… fejcsóválva tekintenek a züllött északiakra 😀

        • Nekünk sincs függönyünk, csak sötétítönk. Azt a szembeszomszéd tinédzser lányra való tekintetböl berántom, ha öltözöm.
          A legtöbb látogatónk furcsálja a függönynélküliséget, de én nagyon szeretem.
          Engem meg a redöny akaszt ki, mikor szürkületben már engedik le, és világítást is kapcsolnak már, hogy ne lássanak be. Holott még vagy egy órát világos van kinnt.
          Különben is, mit látnának? Ülünk a kanapén, és beszélgetünk. Ruhában!
          Meg ki a fenét érdekelne?

          • Bátyáméknál voltam vendégségben, mikor is estefelé megjegyezték (úgy egymásnak), hogy elég sötét van le, fel kellene kapcsolni a lámpát. Mire én udvarias vendégként ugrottam a kapcsolóhoz és felkapcsoltam. Majd döbbenten láttam, hogy a sógornőm sikítva ugrik az ablakhoz, hogy jaj de még nincs lehúzva a redőny és villámgyorsan ereszti lefelé, közben ingerülten magyarázza, hogy belátnak! Mondom, de hát a harmadikon vagyunk…az mindegy, mert a szemben lévő házból is beláthatnak, ezért előbb le kell engedni a redőnyt és utána felkapcsolni a villanyt. Szóval jól elszúrtam az estéjüket 🙂

            • (Mi a GIS miatt húzzuk be a nappaliba (TV adó) pár hónapja, mert képesek a szemközti házakba bekéreckedni, és onnan belesni. Van TV-nk, de mint képernyö használjuk, nincs semmi elöfizetésünk, miért fizessünk adót? Azon nézzük a filmeket, amiket kikölcsönözünk. Igen, fizetünk érte, de más tészta.)

              Egyébként ki a franc lát be? és ha belát, hát mit lát? Meg le nem szarom, hogy lát?

              Mi meg azt állapítottuk meg, hogy akiknek szemben velünk függönye van, az tuti újonnan bevándorolt.

              Eszembe jut egy kis sztori: Fogat mosok, és közben járok a lakásban, megállok az ablak elött, bámulom az utcát közben. Egyszercsak észrevettem, hogy szemben a nyitott ablakban áll egy nö.
              Mit csinált? Èpp fogat mosott, s közben bámulta az utcát. Összeintettünk. Nekem beégett a jelenet. Szerintem neki is, mert nagyot mosolyogtunk.

              Hát ilyeneket lehet látni. Borzasztó!

            • Atyag, micsoda görcsei vannak embereknek! Nálunk is van szembe ház, elég közel is, de én nem foglalkozom vele, pucéran is járkálok, és ilyenkor mindig a Jóbarátokra gondolok és a Csúnya Pucér Pasira.

        • Hehe, ezt ismerem. Egyik rokonunk holland pasihoz ment férjhez, mondták is neki, hogy onnan lehet tudni ki a turista, hogy benéz a függöny nélküli ablakokon. Egy holland ilyet nem tesz 🙂

  6. Ez a poszt megint nagyon sok fontos kérdést érint. Abból a szempontból szerencsésnek érzem magunkat, hogy példabeszédeket nem kell hallgatni szüleinktől. Anno gimiben, egyetemen hallgattam sokat, de nagyrészt igazuk volt, lusta voltam mint a dög.
    Aztán féltem, hogy házasság, gyerekek, ki mennyire fog beleszólni. De tisztelik a szférát.
    Nagymamámra sokat gondolok. A többi nagyszülőm meghalt 13 éves koromig bezárólag. A maga 85 évével nem szólt bele a dolgainkba. Felnézek rá, mert végigvonult rajta a XX. század, minden korszakból a legrosszabbat kapta, személyes tragédiák sorozatán át maradt talpon és egyetlen dolog volt neki igazán fontos, az élet maga.
    Mi vagyunk az a generáció, aki a kacsameséket nézték a tv-ben amikor bejelentették, hogy Antall József meghalt. A nagyszüleink láttak egy vagy két világháborút, totalitárius rendszereket felépülni és összeomlani. Ez mindegyikükben hagyott valamilyen nyomot. Meg kell azt értenünk, hogy nem tudják ettől függetlenül szemlélni a világot, hogy kell az a cukor, liszt, só, krumpli a kamrában a biztonsághoz. És hogy a világégésekben minden átértékelődik. Ezért olyanok ők amilyenek. Én felnézek rájuk, és éljük a saját életünket, a saját értékrendünk szerint, ma. De azt én is hiszem és vallom, hogy az életnél nincs fontosabb.

    • Egy dolog elfogadni, és egy másik dolog magunkra nézve kötelezőnek elfogadni, sőt, még az sem biztos, hogy kötelező örökké meghallgatni. Igen, mama, neked kell a liszt, nekem meg nem, kérlek, hagyj ezzel békén!

      • Igen. Azért is írtam, hogy éljük a saját életünket, saját értékrendünk szerint. Amúgy nagyi soha nem tartott otthon túlélő készletet. Anyu viszont ma is, pedig ő még csecsemőként sem látott forradalmat se.

  7. Az anyám, az megy az agyamra ezekkel. Belép, és már jár a szeme, és már mondja, hogy miért poros a tévé, miért nem csinálom így, miért nem csinálom amúgy. Ha százszor, ezerszer nem mondtam meg neki világosan, hogy ÉN NEM VASALOK, NEM BAZMEG, ÉN NEM VASALOK!, akkor egyszer sem. És most szombaton megint rákezdte. Határozottan közöltem vele, hogy erről nem vagyok hajlandó tovább, sem soha többé vitatkozni. Éreztem, hogy megbántódott, de nem érdekel. Legalább hatszor futott eddig neki annak, hogy miért nem rakok fel egy függönyt az egyik beugró elé. Hogy ne látszódjon a porszívó. És hiába mondod el neki, hogy leszarod, hogy látszódik a porszívó, ez a te otthonod, neked kell hogy megfeleljen. Egyszerűen nem megy át neki, hogy máshogy is lehet, mint ahogy ő csinálná. Semmiben. Pedig én tudok értelmesen érvelni, türelmesen elmondtam százszor, hogy nekem nem kell megfelelnem az ő elképzeléseinek, nekem ez nem így tetszik, hanem máshogy stb., meg sem hallja. És a legszebb az egészben, hogy látom rajta, hogy a tizedét sem mondja, dirigálja el annak, amit gondol. És ezért azt hiszi magáról, hogy ő semmibe nem szól bele. Pedig mást se csinál. A férjem a múltkor visszavitte hozzájuk a nagy létrát egy kollégájával. Tíz percet se voltak ott, de a fickó kézmosás közben suttogva megkérdezte a férjemet, hogy te ezt hogy bírod?

    • Én ilyen embereknek nem érvelek. Jó, mondom, de megrántom a vállam, és minden marad a régiben. Csak akkor mondom, hogy nem érdekel, amit mond, ha rákérdez, hogy akkor miért csinálom másképp. Az a tapasztalatom, hogy némi sértődés mellett végül elkönyvelnek értetlen hülyének, de legalább – mint javthatatlannak – többet nem mondanak okosságokat.

      • Szerinted nem próbáltam? Az utóbbi időben általában szóra sem méltattam a sok dirigálást, egyszerűen csak odébbmentem, de ez sem változtatott a helyzeten semmit. És nem gondolom, hogy nekem kötelességem lenne életem végéig hallgatni a sok jótanácsot meg ötletet meg a többit. Keressen magának más hobbit.

    • Kedves dívamacska, minden együttérzésem, nekem pont ilyen az anyukám, és anyósom is ilyen volt. Iszonyú fárasztó, én is mindent megpróbáltam a leszerelésükre, de nem találtam jó módszert…

    • Hogy is volt, valaha hallottam?! Azt hiszem vicc volt, talán így volt:

      – De èn negyven ève így csinálom a bablevest! (mint érv)
      – Akkor 40 éve ehetetlen?

      • Nagyanyám meg is lepődött, mikor közöltem vele, hogy eddig azért nem szerettem a gulyáslevest, mert ő annyira szarul főzi, de megkóstoltam a mesterszakács kollégámét, és rájöttem, hogy ez egy fantasztikus étel. Nem sértődött meg, viszont ugyanúgy főzi. A papa így szereti.

  8. “Hogy ez jobb, hogy ez igazabb élet? Szellősebb, tágasabb?”
    És ha nem? Fontos? Nekem így jó. Ha az övék igazabb, tágasabb? Akkor rosszabb nekem? Nem. Ha az enyém, akkor nekik rosszabb? Nem, ők úgy élnek. Vagy boldogok benne, vagy nem, de az összehasonlítástól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, sem boldogabb, sem boldogtalanabb. Persze, ők vizslatnak, meg önigazolnak, már aki. De én nem szeretnék.

  9. Jó poszt, elgondolkodtató.

    Én nagyon hamar eléggé messzire költöztem a szüleimtől. Voltak/vannak megjegyzéseik a szerintük hedonista életvitelünkre, de nem zavar, nagyjából elengedem a fülem mellett őket. Anyós nem túlzottan kíváncsi ránk, tehát ő sem szól bele.

    Viszont ami aggaszt egy kicsit: vajon én milyen leszek a saját gyerekemmel? Hiába tartom magam fiatalosnak és nyitottnak, a világ nagyon gyorsan változik. Mi az, amit hiába jószándékkal teszek, mondok, mégiscsak sértő, túlzó lesz? Ő még nem teljesen felnőtt, de néhány év múlva az lesz, tudok-e majd értőn segíteni?
    Egyelőre nagyon jó az anya-lánya viszony köztünk, de hol vannak a határok?

    Más: a férjem fia már felnőtt, hosszabb párkapcsolattal, ők nagyon szívesen jönnek hozzánk, jó a kapcsolatunk. Soha nem szólunk bele a dolgaikba, ha kérnek, segítünk, ha mi kérünk segítséget, ők segítenek, ha nálunk járnak, jókat beszélgetünk. De ez nekem más, hiszen ő nem az én fiam, még akkor sem, ha szeretjük egymást. Ez talán akár még ideálisnak is mondható, de vajon menni fog-e ez a lányommal is?

      • Még nem kaptam füllentésen a lányom, ez valószínűleg az ő személyiségéből is adódik.
        Valaha mindent megbeszéltünk, és nagyon-nagyon őszinte voltam vele, a legnehezebb kérdéseire is őszintén válaszoltam – ma már egyre zárkózottabb, ritkábban nyílik meg, a virtuális köldökzsinórján lóg állandóan :-), nyilván ez is életkori sajátosság, hiszen nem velünk/velem kell töltenie minden percét. Sok időt tölt a barátaival is, és így van ez jól. Annak örülök, hogy még szeret velünk is lenni néha.

        • Személyiségtől,lelkierőtől is függ.Én is nagyon őszinte voltam vele, de mégis valamiért fél őszinte lenni. De ezt is megbeszéljük.
          Szerencsére nagy dolgokban nem hazudott.Az illyen megetted a szendvicset ?írtál leckét ?ebédeltél ?kérdésekben lódít Az igazat én már sejtem mindig….

          a virtuális köldökzsinórján lóg állandóan ő is 🙂

  10. A címről az jutott eszembe, hogy én szoktam hallgatni a tapasztaltabbakra, azokban a dolgokban, amiről tudom, hogy ők tényleg jobban tudják. Amúgy meg udvariasan meghallgatom, aztán úgyis azt teszem, ami nekem tetszik.

    Idegesítő lehet az érzés, hogy mások – az öregek, a mamák, az anyák, a nagynénik, a példás családanya ismerősök – mindenáron bele akarják szuszakolni a keretek közé, és rá akarják erőltetni a maguk módszereit, de be kell valljam, én egy jó ideje csöppet sem észleltem sehonnan ilyen törekvéseket. Anyám 200 km-re él tőlünk és mióta felnőtt és önálló vagyok – azaz van keresetem és munkahelyem, mert neki ezt jelenti a felnőtt és önálló – azóta nem szól bele erőszakosan az életembe. Ad tanácsot, amikor kérek tőle, és jókat mond, amit érdemes megfogadni, de igazán nem erőltet semmit. Már a gyerekvállalást se mondogatja, szerintem rájött, hogy ciki. Anyósom ugyanígy messze van, és ha eljönnek hozzánk, kétévente egyszer egy napra, max. nézelődik és csodálkozik a lakásunkon, de nem szól semmit – hiszen vendég.

    A kollégáim közt vannak példás családanyák, és ha beszélgetéseinkből kiderül, hogy én sok mindent máshogy csinálok, mint ők, talán felvonják gondolatban a szemöldöküket, de nem szólnak – talán azért, mert látják, hogy alapvetően jól érzem magam az életemben, és magabiztosan képviselem, ami és aki vagyok. Vagy csak jólneveltek.

    Ha szóba jön, bátran felvállalom, hogy egy éve nem voltak megpucolva az ablakaim, hogy a férjem főz vacsorát, amíg én edzésen vagyok, hogy sokat netezek és fórum meg blogtalálkozókra járok, animéket nézek, mangákat olvasok, szeretem a fantasyt meg a sci-fit – de igazából ezek az én dolgaim, rám tartoznak, nem hangoztatom, hogy milyen modern nő vagyok. Idősebbek társaságában, ha velük kell dolgoznom, vagy együttműködnöm, inkább a hasonlóságokra építek, nem arra, hogy én már mennyire különbözöm tőlük. Ettől függetlenül talán néha irigyelnek is. Másrészt sztem én kicsit régimódian működöm: takarékos vagyok nagyon, meg nagyjából elég házias is, otthonülő, nyugis valaki. Most, hogy így belegondolok, nagyon kevés helytelenítést kapok másoktól magamat vagy az életmódomat illetően, sokkal több elfogadást, érdeklődést, kedvességet – talán az ismerőseim józanabbak és nyitottabbak, de lehet, hogy a magam békés kis életével nem vagyok elég progresszív.

    • A hozzászólásod utolsó részéhez kapcsolódva: én is ezt élem meg a magam kis nyugalmas életében. Nagyanyám legrespektáltabb unokája voltam a tizenkettőből. Nem a kedvenc, mert bár mindnyájunkat nagyon szeretett és gondos figyelemmel kísérte az életünket, volt, aki nagyon közel állt a szívéhez. De én, én voltam az, akit elismert, aki kicsit példa volt és én ezt mindig olyan igazságtalannak tartottam: szerencse kérdése az egész. Mi hasonlítottunk (egyébként külsőre is), hasonló értékrenddel, hasonló megküzdési stratégiákkal, hasonló elképzelésekkel, én nem azért élek úgy, hogy neki megfeleljek, hanem mert magamtól szeretnék így élni, belső vágyam, tőle függetlenül, de mégis a két élet valahogy párhozamossá vált és ezért ő elismert engem. Sajnáltam, hogy az unokatesóimnak (akik másképp élnek, más a fontos, más a stratégia, nem jobb vagy rosszabb: más) példálózott velem.

      • Igen, valószínűleg könnyebb dolga van annak, aki ízlésében, beállítottságában közelebb áll a felmenői által elfogadotthoz.

  11. Jajjjjjj! Anyosom es sogornom is ilyen, sot meg a ferjem is. Mindig kell valakinek valamilyen tanacsot adni, hogy megmutassuk, hogy mi jobban tudjuk, hogy kell csinalni. Csak a masik megertese hianyzik belole. Anyosom kepes volt megmondani egy koltozes utan, hogyan legyen berendezve a gyerekszoba. A szeme elott lett mashogy alakitva. En ettol megveszek. Aki tanacsot akar adni, nyisson tanacsado ceget. Grrrrrrr……….
    Anyosom egyebkent teljesen kritikatlanul tud eszt osztani olyan helyzetekben, amiben meg sosem volt (pl.: neki sosem volt ket kisgyereke egyszerre, mert a ferjem es a sogornom kozott 8 ev van, de mindenkit kioktat, akar a harom vagy negygyerekeseket is).
    En az ilyenek megmondoembereknel azt erzem, hogy semmi onbizalmuk nincs, ezzel akarnak nagyon okosnak tunni: “majd en elmondom itt gyorsan ket percben, hogyan oldd meg eleted problemajat, ugye milyen okos vagyok, ismerd mar el!!!”.
    Nekem ez a magatartasforma elegge uj, mert a mi csaladunkban senki nem oszotta boszen az eszt semmirol.
    A tanacsadasrol ugy altalaban (bar Eva mar leirta ezerszer es sokkal jobban, mint en): nekem szamit a stilus. Mikor a kontrollrol es a kioktatasrol szol, akkor nem vagyok ra kivancsi. Nagyon keves embernel erzem azt, hogy figyelembe venne az en szempontjaimat es lehetosegeimet, amikor bolcsen kinyilatkoztat. Baratoktol es szakertoktol viszont mindig elfogadok tanacsot. A barataim nagyon tapintatosak. Szoval nem mindegy, hogy valaki elmondja, hogy o hogyan csinalta, amikor ilyen helyzetben volt, vagy azzal kezdodik a monolog, hogy “idefigyelj csak kislanyom….”.
    Ja es multkor nem mutatkoztam be, elnezeseteket kerem: 33 eves vagyok, jelenleg Gyeden. Ket kisgyerekem van, egy ev koztuk a kulonbseg. Jelenleg nem elek Magyarorszagon. En nem vagyok bolcsesz, nem is tudok olyan szepen irni, mint ti, remelem, elnezitek nekem. Kb. harom eve itthon vagyok, kezd is leepulni az agyam. :))))

    • Szia! Dobáljad a labdákat, biztos lesz, aki elkapja. Nálunk beleszólós rokon van, de már mindenre van válaszom. Férjem nagynénje óvónő volt egész életében, de saját gyereke nincs. Szeret vigyázni az enyémekre, de egy ideig mindig volt vélemény is a közös időtöltés után. Hirtelen abbahagyta, mikor a sértődöttet játszottam, hogy nem bízik bennünk. Hozzá ez volt a kulcs. Jászai Mari-díj nekem, mert különben őszinte vagyok, de őt nem akartam megbántani, és az arcába dörgölni, hogy ha nem tudja, milyen a 24/7, akkor picit venne vissza. Különben meg nem mondott hülyeségeket, csak nem kérdeztem, mert boldogultam nélküle is.

  12. Nekem egy se túl közel-se túl távol dinamikájú kapcsolatom volt,és van anyámmal.
    Már korán tudomására hoztam, hogy akármit mond úgyis úgy csinálom,ahogy én akarom. De mindig megbeszéltük dolgainkat,
    és megfértünk egy körben vonzásainkkal és taszításainkkal.
    Most azt mondja anyám,hogy úgy képzeli mintha én lennék az anyja és mindig vár haza.
    Igen. Az idő során felcserélődnek a szerepek.
    Most ő ragaszkodik a függetlenségéhez.Nem akarja feladni.

  13. Engem ebben a posztban most a világ változása ragadott el. Nem a beleugatós nagyikák, észosztó anyósok, hanem az, hogy mennyire értéktelen a tudásuk, a tapasztalatuk. Nagyon gyors lett a világ, nem tudnak, akarnak, képesek lépést tartani vele, az elmúlt idők jogán, valamikori tartásuk, erejük romjain próbálnak hatalmat felmutatni. Nehéz lehet. 50-60 évvel ezelőtt a nagyszülők tapasztalata, tudása releváns volt. Kicsit még korábban pedig fel sem tűnt a technikai fejlődés egy-egy emberöltő hosszán. Generációkon keresztül ugyanúgy vágták el a csirke nyakát, miskárolták a disznót, őrölték a gabonát, szültek, neveltek, temettek gyereket…. Aztán ott volt a boldog emlékezetű több generációs nagycsalád. Mindenki tudta, hogy mire számíthat, mire megöregszik. Mamóka ülhet a sámlin, disznótorban kaparja a belet, keveri a zsírt, iskolás/munkaképes korukig pásztorolja a kis pulyákat, kézimunkázhat, de a tudása valódi volt, mert a lányára, unokájára is ez várt. És erről az oldalról nézve az állami nyugdíjrendszer sem segít(ett) ezen a kérdésen. Nyugdíjasként már feleslegesnek érzik magukat, nincs mit csinálni, az öngondoskodás ebben a kontextusban történelmileg sohasem létezett mifelénk (ha nem a gyerekek, majd az állam tart el). A nyugdíjak pedig valljuk be, a méltó, értelmes életre sokszor kevesek. (Istenem, milyen jól szituált, kultúrnyugdíjasokat látni világszerte elő- és utószezonban! Mert megtehetik.) Már most érzem, hogy a technika húz el mellettem fénysebességgel, pedig loholok utána. Az ifjak jókat göcögnek rajta, amikor mesélem, hogy középiskolai számteken Commodore 64-be irkáltuk, hogy input 10… A gyermekeim laza eleganciával kezelik az érintőképernyőt, míg én csak püfölöm. Erős a sejtésem, hogy a mi generációnk már más lesz. Aki benne él a folyamatos változásban, próbál megfelelni neki, talán nem a gyerekein akarja majd számon kérni az állandóságot, az abszolút értékeket, egyetlen, üdvözítő megoldásokat. Talán. Remélem. Én igyekszem.

    • De jó volt téged olvasni !Nagyon jól szemléltetted, filmszerűen az életünket
      ” Mindenki tudta, hogy mire számíthat, mire megöregszikMamóka ülhet a sámlin, disznótorban kaparja a belet, keveri a zsírt, iskolás/munkaképes korukig pásztorolja a kis pulyákat”
      🙂 tényleg így volt, de ma már egészen más.Anyám már egyedül van otthon…Mi pedig
      szerteszét. Alkalmazkodunk. Telefonozunk,Skypozunk.

    • Khm, azért a nagyszüleim generációja megélt egypár változást… Megszülettek Ferenc József idején, az első világháború idején voltak pici gyerekek, szocializálódtak a Horthy-rendszerben, aztán világháború, adaptáció az szocializmushoz, és életük végén még a rendszerváltást is megérték. Lehet, hogy a disznóvágás, rétesnyújtás technikájában nem történt ennyi innováció eközben, de folyamatos alkalmazkodásra szükség volt.

      • Szerintem mi ugyanarról beszélünk. Én hangsúlyozottan a hétköznapok gyakorlatáról, a technikai változásokról és az ebből következő mentalitásbéli különbségekről beszéltem. Szerintem ebben az aspektusban a legidegesítőbb és a legfárasztóbb a belepofázás, tanácsosztogatás. És ahogy te is írod alább, az alkalmazkodás tapasztalataival sem tudunk mit kezdeni. Imádom a sztorikat a ‘hogyan loptunk német női egyenruhát, és koszorúba font hajjal szereztünk lóhúst, amiről beadtuk mindenkinek, hogy marha’, a ‘hogyan kellett megszervezni a disszidálást ’56-ban’ és hasonló témakörökben. De ezzel már nem tudok mit kezdeni a való életben, és nem is ez az mondanivaló, amitől viszket a tenyerem. Viszont a nyugdíjasságból jövő frusztráltság olyan tekintélyelvű elvárásokat hoz ki sokakból, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. (Pl. a ’45 után szocializálódottaknak sokszor nehéz megérteni, hogy ha valakit kirúgnak a munkahelyéről, az nem azért van, mert lógós…)

      • És korábban? Háborúk, tatár, török, szabadságharcok, Napóleon, 1848. Máshol más. Százéves, harmincéves háború, vikingek, hunok, magyarok, gótok. A technológiai ismeretek ettől még lassan változtak, bár, már a 19. században egészen új növények, művelési módok, hamarosan megjelentek a mezőgazdaságban is a gépek, kézműves foglalkozások alakultak át, majd szűntek meg.

    • Nem nevezném feltétlenül értéktelennek a tudásukat, de igaz amúgy, amit írsz. Engem a stílus zavar, mint fentebb is írta valaki. Márpedig ha nekem valaki úgy akar tanácsot adni, hogy kijelenti, hogy ezt így kell, amazt meg amúgy, és kerek-perec közli, hogy de hallgass már rám!, akkor zsigerből ütöm vissza az ötletet. Márpedig anyám ezt csinálja. Aki így adja elő magát, falra kenheti a nagy tudását, kortól és generációtól függetlenül.

    • Megragadom a lényeget (magyaarul kötözködöm, komolyan ne vegyétek!) A zsrkavargatás általában férfi meló, de semmiképp sem anyókáé, egy kondér szalonna méteres fakanállal. A disznót meg nemigen miskárolták, miért tették volna. Persze, létező dolog, de nem ér annyit, amennyi a macera vele. Kéretlen ismeretterjesztést befejeztem.

        • Zsírt a magymama? Nehéz meló. Miskárolás: gyorsabban nő, mondjuk zsírosabb is lesz – ez a modern fogyasztói szokásoknak nem felel meg, manapság megint kevésbé probléma -, de hogy macerás, mégis egy hasi műtét, kockázatos is, nem ér annyit, az biztos. Én nagyszüleimnél nem alkalmazták. Persze, szokás kérdése is nyilván. Mint a kappanozás. De kérdezem: biztos, hogy miskárolásról beszélsz, nem a kanmalacok heréléséről? Mert az általános.

          • Mifelénk akkor miskároltak (a nagyszüleim kifejezésével élek), amikor a kandisznó nem bírt magával és ki akarta dönteni az ól oldalát és hiába raktak gyűrűt az orrába. Emlékeim szerint a malacoknál ez egy ambuláns beavatkozás volt…És mivel a múltat emlegettem, tényleg nem húsra mentek, keményen zsírdisznó volt, olyan év is akadt, hogy majd 3 mázsás volt…. A zsírt meg mindig dédnagyanyám kevergette, aki kifejezetten száműzetésnek érezte, hogy nem szakértőzhetett a kolbászhús fűszerezésénél…. (A zsírt nem kellett folyamatosan kevergetni, elég sokat üldögélt mellette, és velünk balhézott, hogy ne nyitogassuk az üstház ajtaját 🙂 )
            Igen, én is azt mondom, hogy a technológia sokkal lassabban fejlődött, a kisemberek viszont a 20. századi totális háborúk előtt jóval kevesebbet érzékeltek a hadmozgásokból, mint gondolnánk. Háborús pusztításoktól jóval kevesebbet szenvedett a polgári lakosság a tömeghadseregek koráig. Egész egyszerűen a csapatok létszáma, fegyverzete, az utánpótlás és logisztika nehézkessége miatt egy-egy hadjárat jóval kisebb területet fedett le, mint a 20. századi háborúk. Másrészről egy-egy falu lerohanásához nem volt szükség háborúra, a szomszéd földesúr is megtehette, sőt, véletlenül is leéghetett. Szóval a menekülés, alkalmazkodás, újrakezdés ilyen jellegű tudása releváns információ volt az utódoknak kb. 1918-ig.
            Már többször írtam, hogy most engem az ragadott meg, hogy mennyire nyomorult dolog lehet feleslegesnek, értéktelennek érezni a tudásunkat és ezzel együtt az egész életünket, és persze ez senkit nem ment fel személyesen a szemétkedés, beszólogatás alól, de néha szívszorító, ahogy állnak és nem értenek semmit a világból.

            • No ez az, amit eső is írt: a miskárolás nem az, aminek gondolod, a kandisznóval olyat nem lehet.
              Hát igen, a mangalica, az zsírsertés.
              Nemtom, én kevertem, mikor már zsír, akkor OK, de mikor több tíz kiló szalonnát kell, még az elején átkevergetni, nehogy leégjen, és nem épp folyamatosan, de azért sokat, az jó kis meló 🙂
              A háborúkról: hát sajnos ahol épp jártak a hadseregek, ott volt pusztítás mindig. Azt se feledd, hogy épp a totális háborúkig a hadseregek abból éltek, amit az épp elfoglalt terület adott, rekviráltak rendesen. Persze a 20. században is, de a felégetett föld taktika már elterjedt, muszáj volt a hadtápról gondoskodni, nem csak lőszer tekintetében. Ja, a szomszéd földesúr, az is, pontosan. Igen, a túlélés, a rosszra (ínségre, szárazságra, árvízre) készülés fontos része volt a tudásnak.
              Az ismeretek értéktelensége, az tényleg lehet nagyon rossz érzés, de azért ez azokat sokal erősebben sújtja, akik azon mérik az értéküket, hogy mások mit szólnak hozzájuk, nem? Akiknek nincs, vagy alig van saját elfoglaltásguk, érdeklődésük. Azért sem értik a világot, mert nem is arra kíváncsiak, hanem a saját elképzeléseiket, vágyaikat akarják benne megtalálni, az életüket igazolni. Igen, nagyon sajnálatra méltóak, jó lenne, ha tudnék segíteni egyik-másikon, de nem vagyok rá képes, nekik kellett volna már rég megtenni, öregen aligha fog sikerülni. Arra törekszem, hogy másképp éljek már most, akkor van esélyem másképp megöregedni. Ami a gyerekeimnek is jó lesz 🙂 Mármint, ha sikerül.
              Múltkor nagyon megdöbbentem. Egy volt évfolyamtársam elkezdett valami hülye szöveget a mai fiatalokról. Meg is írtam neki, hogy b+ te tényleg nem emlékszel már, hogy ránk pont ugyanezeket a dumákat nyomták, pont így jellemezték a generációnkat? Mert lényegében pont így viselkedtünk, mint a mai fiatalok, csak mittudomén koncertre jártunk, meg hasonlók, nem neteztünk, mert nem volt.

        • Nálunk is miskárolják, mivel a kandisznónak rossz ízű lesz a húsa, ha hagyják “férfivé” válni. És a szaporodást fenntartó, nemzőképes kanokból nem kell annyi.

            • Ez igaz. Most jobban belegondolva, lehet h. nem ezt a fogalmat használták a kan disznók ivartalanítására. De a lényeg mifelénk nyissz volt, ha nem búgatásra szánták őkelmét. 🙂

          • Épp ez az: kan malacot nem lehet miskárolni, a miskárolás ugyanis a nőivarú állat ivartalanítását jelenti. Egyébként ma már, a nagyüzemi sertéseknél nem is okvetlenül herélnek, mert olyan fiatalon vágják, hogy nem lesz büdös a hús.

      • A disznókat miskárolták, ha nem akarták hogy fedezze a nőstényeket, hanem hízónak tartották, még kismalac korukban, teszik még mindig.
        Ok: finomabb a húsa.
        A miskárolást én csak macskákra ismerem. Csizmaszárba be, nyissz, aztán hadd szaladjon. Kisgyerekként láttam, eddig semelyik horrorfilm nem viselt meg jobban.

        • Na most megkavarodtam. A kandsiznókat herélik mifelénk, a miskárolást eddig azt hittem, hogy valami tájszólás. Az a nőstényekre vonatkozik?

          • No meggugliztam a dolgot. Szóval a miskárolás is ivartalanítás, csakhogy nem a hím, hanem a nőstény állatok ivartalanítása. Disznóé is, macskáé is. Azt írják a petefészek eltávolítását hívták így.

            • kösz, na akkor megint idejekorán beleokoskodtam valamibe, amiről azt hittem, “értek” hozzá.
              Bár ettől még mindig a kandúrtalanítás életem legkeményebb horrojelenete.
              Évekig nem is mentem ahhoz a szomszédhoz egyedül.

        • Gyermekkorom egyik legbrutálisabb jelenete, amikor jött hozzánk az állatorvos, és a disznóinkat kifeszített állapotukban, érzéstelenítés nélkül töketlenítették. Azt a visítást (a látványról nem is szólva, mert nem gondoskodtak róla, hogy a lánygyermekeket ennek ne tegyék ki) soha nem felejtem el.

          • Szerintem is, semmilyen gyereket ne tegyenek ki semmiféle ilyen “falusi” háziállat horrornak.
            Én 30 évesen mondtam meg nyíltan apámnak, hogy nem véletlen az, hogy disznóvágáskor valahogy mindig úgy alakul, hogy a leszúráskor még a közelben sem vagyok. (Egyszer kellett tartanom a tálat, hogy felfogjam a vért.)
            Érdekes módon rögtön vette a lapot, hogy jó, akkor én csinálok valami tök mást, ami jó messze van tőle. Nem is volt választása, mert tényleg mindig eltűntem, de végre világossá vált számára is, miért.
            Egyébként aznap szinte sosem szoktam tudni enni semmit. Csak hordom be a langyos húst, és borzadok.

          • Na most az a legszebb, hogy az érzéstelenítés injekciója majdnem olyan fájdalmas lenne nekik, mint maga a herélés, bármilyen furán is hangzik. Azért visítanak, mert kézben vannak, elvéve az anyjuktól – a helyzettől jobban félnek, mint a fájdalomtól. Ahogy elengedik őket, megnyugszanak, ha komoly fájdalom lenne, nem nyugodnának meg.

            • Laci +meg, ne magyarázd már meg, hogy az érzéstelenítés nélküli herélés, ami a mai napig megy minden magyar állattartóhelyen, az nem fáj annyira. Ja, meg az érzéstelenítés nélküli császármetszés a fellógatott anyamalacoknak se fáj, csak hisztiznek mi?

              • Nem mondtam, hogy nem fáj, csak azt, hogy sok szarabb dolog is van az állattartásban. Pl. biztos vagyok benne, hogy kevésbé fáj, mint egy nyolcéves muzulmán fiúnak a körülmetélés – és akkor a durvább, lányokat érintő dolgokról ne is beszéljünk. Azt sejtem, de bizonyítékom nincs rá, hogy nem sokkal fájdalmasabb, mint egy törelmetlenül beadott érzéstelenítő injekció, láttam a műveletet, nem levegőbe beszélek. Farokkurtítást is láttam, szintén érzéstelnítés nélkül végzik – de sokkal kevésbé fájdalmas, mint ha a zárt tartásban az unatkozó többi malac megrágja a farkát majd később.
                Mi van a császármetszéssel? Ezt nem értem.

            • Fellógatott anyamalac császározva? Mi van? Azt élveboncolásnak hívják. Minek nyírnák ki a disznót, aminek épp most lesznek malacai?

              • Ha nem tudja normális úton megszülni, akkor bizony ez a sorsa. Egy állatorvos magyarázta, hogy azért nem lehet előtte megölni az anyaállatot, mert akkor elpusztulhatnak a malacok benne, mire kiszedik őket. Sajnos mindent felülír az, hogy gazdaságos-e. Nézzétek meg az állatvédelmi törvényt, ott vannak benne az “apróbetűs” kivételek, a haszonállatok. Ami a gerinces hobbiállatnál, egyértelműen állatkínzásnak számít, az a haszonállatnál megszokott és jól bevált eljárás.

                • Vacs, itt valami nem gömbölyű. Sertésnél a fiallás nem okoz gondot, még a belga lapálynál sem, annyira aprók a malacok – de sok. A húsmarha az, ahol ez komoly gondot okozhat (mit ad isten, megint belga fajta vezet ebben a mezőnyben, de azért más húsmarhánkál is gyakori a nehéz ellés). Az egyik módja a kivédésének, hogy pl. magyar szürke marhába teszik az embriót, a szürke tehén röhögve kihordja, és simán, segítség nélkül meg is elli a belga kék borjút is. Igaz, kisebb súllyal születik, de behozza, és épp olyan “gyönyörű” túlizmolt jószág lesz, mint ha a biológiai anyja hozta volna a világra.

                • Laci, remélem neked van igazad, én ezt egy nagy létszámú sertéstelepen dolgozó hentestől hallottam. Ő mondta, hogy őt aztán már nem viseli meg semmi, mondjuk ez azért kemény még neki is. Én örülnék legjobban, ha nem lenne igaz.

                • Sertéstelepen hentes? Mármint eredetileg hentes, de most ott dolgozik, vagy hogy?
                  A másik, hogy mit csinálnának a malacokkal? Egyet-kettőt lehet dajkaságba adni, ha túl nagy az alom, de tizet? Jó, egy nagy létszámú telepen esetleg sikerül, ha szökőévenként egyszer ilyen előfordul, de gyakorlatként, aligha.

                • Igen, eredetileg hentes és mészáros kérlek szépen. Azt mondják minden foglakozásnak megvan a maga szépsége, hááát…

                • Legfeljebb némelyiknek nehéz megtalálni.
                  Egy volt tanárom az egyetemen egyszer elkezdett mesélni a sertések formáiról, meg izé, hogy hogy lehet szeretni őket. Látta az arcunkon a kételyt, és elmagyarázta: egy sertéstelepen dolgozott évekig. Vezetőként, tehát nem az ólban egész nap, mégis olyan szaga volt, hiába zuhanyozott és öltözött át tetőtől talpig (még a fecskéjét is lecserélte :p ), hogy elhúzódtak tőle a buszon. És hát az aszony is nehezen vette, ő nem ott dolgozott. Szóval azt mondta, máshogy nem lehetett elviselni, csak úgy, ha megpróbálja megtalálni a szépségét a dolognak.

                • Na ez most nálam betalált! Igaz, közben lassan vegetáriánus leszek, de ez most betalált.
                  Hát keresem a szakmám szépségét.
                  (Hová lett idöközben a tipp topp márkás Burn-Outly szemüvegem?)

                • Blaci, ez az én vermem. Gyerekkorom óta erre készültem, ezt akartam csinálni. Aztán benne csücsülök, és a szakma hétköznapja szinte felzabál.

                  Már idéztem egyik kedvenc együttesem: Mást kaptam, mint amit képzeltem.

                • Ezért talált be nálam az, hogy egy hentes is képes a szépet megtalálni a munkájában. Tehát én valamit nagyon rosszul csinálok, mert ez nem létezik, hogy erre készültem végig, és mégsem élvezem. Valószínű összetett. Irreális elvárásaim lehetnek az építész munkával kapcsolatban, a munkával kapcsolatban, ami így a kis örömöket is elnyomja.
                  Ez mellett nem pontosan azt csinálom, amit szerettem volna. Váltanom kell, jelenleg nem lehet, de közeleg. Most az elvárásaimat építem le.
                  Na van min dolgoznom. Vagy óvóbácsinak megyek, de tényleg!

                • CSak nehogy olyan elvárásaid legyenek, hogy mondjuk minden gyerek nyugfodt, jókedvű zsenipalánta, mert akkor abban is csalódni fogsz 🙂

                • 🙂 Nem, “felnőtt” fejjel már nem teszek olyat, hogy egy szakmáról valamit elképzelek, anélkül, hogy egy napot is eltöltöttem volna benne. Ki kell előtte próbálni. Majd őssztől aktívkodok a fiam bölcsijében, ha mennek valahova, és kell a szülők segítsége, hát bevetem magam. Az is lehet, hogy annyi gyerek már kiakaszt! Ha mind zseni, akkor is. Vagy akkor végképp!

                  Inkább a szülőktől tartok! Egy óvóbácsi vigyáz a gyerekükre, jajj! A vadászat című film megvolt?
                  Én már egy ideje meg akarom nézni. Egyébként az itteni óvóbácsi/dadusbácsi szabályozás röhej, ahogy a fórumokon olvasom. Kitörölheted a gyerek seggét, de csak egy dadusnéni jelenlétében, stb. Minden 10 dadusbácsiból 1-nek lesz bíróság előtti ügye, a szülők feljelentik. Akkor mennyi az, akit csak gyanúsítanak, de nem lesz belőle ügy? Kell nekem az állandó gyanúsítás?
                  Még jó, hogy a fiunk seggét kitörölhetem a feleségem távollétében!

                • Na igen, a nemi sztereotípiák lazán sújthatják a férfiakat is, patriarchy hurts men too. Férfi csak azért szerethet a gyerekekkel lenni, mert pedofil. Esetleg buzi. Vagy buzi ÉS pedofil. Mert a gyerek a nők feladata, csak ők értenek hozzájuk, és csak a nőket érdekli igazán a gyerek.

                • Tegnapelőtt este meló után elhívtak a kollégák sörözni, szántam rájuk 20 percet, és egy piccolót, lecsípve a munkaidőmből. Keresem az e-cigimet, kipakolok a táskámból, az Y-generációs könyvet is. Erre a kolléganőm felkapja, miféle pornókönyvet olvasok, s belelapoz. Persze egy szót sem ért, hiszen ő meg horvát, tehát egyetlen közös nyelvünk az osztrák.
                  Szóba kerül, mit olvasok. Mondom most hirtelen ezt, meg még 4 másikat, szimultán. Igaz abból kettő nem számít, mert az gyerekneveléses. A másik az a kapcsolatokról szól, a 3. meg “Weanerisch” bécsi tájszólásos könyv.
                  Erre rávágja a másik:
                  -Miért, váltok?
                  -Mi van?
                  -Hát mert kapcsolatokról szóló könyvet olvasok. Ráadásul férfiként. Biztos válunk.
                  Mondom érdekelnek a kapcsolatok, más emberek kapcsolatai is, nem csak az enyém.
                  Azt már nem tettem hozzá, hogy egy csomó szex is van benne, mert a szexualitásról szól a párkapcsolatokban, annak átrendeződéséről.
                  Inkább felálltam, és fizettem. Na kiírtam magamból.

                  Egyébként azt olvastam fórumokon, hogy rendszerint az apukák neheztelnek meg a dadusbácsira, hogy az ő gyerekükre egy másik férfi vigyáz napközben. Nehéz feldolgozniuk, elfogadniuk, és kétkednek a kompetenciájában. Így folyton bizonygatnod kell, hogy vagy olyan jó nevelő, és hogy nem, nem nyúlkálsz senkinek a bugyijába, (nem, a dadusnéniékébe sem)
                  Az anyukák általában sokkal hamarabb elfogadják, sőt! Van aki kifejezetten kéri, hogy oda mehessen a gyereke, ahol férfi dadus/óvóbácsi van. Az ok egyszerű: A párkapcsolatában, ha egyáltalán van, nem vesz részt a férfi a nevelésben (az ok számtalan), és szeretne egy apaképet/férfiképet számára, ha máshogy nem, hát az óvodán keresztül.

                • “rendszerint az apukák neheztelnek meg a dadusbácsira, hogy az ő gyerekükre egy másik férfi vigyáz napközben. Nehéz feldolgozniuk, elfogadniuk”
                  Szerintem simán csak magukból indulnak ki. Azt tudjuk, sok anya panaszkodik arra, hogy nem tud elmenni sehová, mert az apa még a saját gyerekére sem hajlandó vigyázni, akkor képzelhetjük mennyire viszolyognak, idegen gyerekek gondozásától. El sem tudják képzelni, ilyen munkára mi visz rá egy férfit. Még ha megfizetnék ezért, talán értenék (elvégre a férfi szakácsokat is elismerik, pedig a köztudatban makacsul tartja magát, hogy a főzés női munka. Mármint, természetesen az ingyenfőzés). Ezért feltételeznek valami hátsó szándékot, mert nem létezik, hogy valaki ezt “férfi létére” önként vállalja.

                • “Ezért feltételeznek valami hátsó szándékot, mert nem létezik, hogy valaki ezt “férfi létére” önként vállalja.”
                  És a hátsó szándék előbukkanását hónapokig várják, mert az nem lehet, hogy tényleg önként, s szeretve csinálod. Aztán a kevésbé elvetelmültek átraknak a látens homo kategóriába, hiszen cseppet sem megnyugtató, hogy te is apa vagy, az inkább csak húzza, bonyolítja a dolgot, hogy végre a neked való skatulyába betegyen. És el is telt az év, ősszel kezdődik elölről.
                  Talán ha kisestélyiben, vagy csupán szoknyában lennének a dadusbácsik? De mint láttuk, ahhoz meg a szakáll nem illik, akkor meg ott ragad be a fogaskerék.
                  Na majd meglátjuk ősztől, a szakáll marad! (A fiam imádja tépni, én kevésbé, de azzal csikizni már sokkal jobban!)

                • Újabb sztereotípia: a pasikat nem érdeklik a lelki dolgok, legfeljebb ha már nagy baj van. Csak a szex.

  14. Tapasztaltabbak? Az élet bizonyos területein biztosan, hiszen több éve élnek, több mindent láttak. Van igazság abban. hogy mindig legyen otthon cukor és liszt, kivéve ha a paleolit szerint táplálkozol, mert akkor inkább egy oldal szalonna és hagyma, meg egy kondér víz se árt, sőt, azt is el tudom fogadni, hogy van abban valami, hogy csütörtökön mosol, pénteken beszeded, szombaton bevasalod, mert van egy rendszer, kiszámítható, és ha nem lenne két kisgyerekem, akikkel a napjaim mindenfélék, csak épp nem kiszámíthatók, akkor talán megfogadnám. Na jó, nem. Amivel bajom van, az az életük érzelmi oldala, ami sokszor igencsak egysíkú. Nagyszüleim például könnyen dobálóznak bélyegekkel: aki 35 évesen nem nős, az – ő szavaikkal élve – biztos buzeráns, meg amúgy is megérdemelte az a nő, hogy elhagyják, mert a múltkor is olyan kis lenge ruhában volt, kinek kellene egy ilyen nő, és az is mire van magával, nem látogatja az anyáékat, pedig igazán hazajöhetne minden hétvégén, hiszen csak 15 km-re lakik innen. Vagy hallgassak egy olyan valaki tanácsára gyereknevelési kérdésekben, aki nem is beszél a saját fiával? És mi van anyukámmal, aki egyébként sok mindent tud, sok minden iránt fogékony, olvas, tájékozódik, csak épp nem tudja beépíteni az életébe? Aki szidja a szüleit, hogy hogyan bántak vele, milyen sanyarú gyermekkora meg a bélyegek miatt (elvált) felnőttkora volt, de ugyanazokat a hibákat követi el a saját lányával? És akkor mi van velem, a lánnyal, aki látja ezt az anyát, és attól retteg, hogy hiába néz ő előre, hátra, oldalra, fel és le, rá meg mindent kétszer, próbál nem haragot tartani, nem vágni az anyja fejéhez, hogy de hát olyan vagy, mint az apád, és mellé kineziológushoz jár, meg olvas, és máshogy nevel gyereket, nem tudja elkerülni, hogy ugyanolyanná ne váljon?

    • Azt gondolom, hogy aki komoly önismeretre tesz szert, az nemigen fog úgy viselkedni, mint anyád. De azt is tapasztaltam, hogy az “úgy nem, mint ők” gondolkodás csapdát jelenthet. Mert a nem elkopik, a negatív (hogyan nem) tervezés eredménytelen. Valamit nem csinálni az nem cselekedet, nem viselkedés. Hogyan igen, ez a kérdés, az már terv, amit meg lehet valósítani.

      • Nekem az egèsz életem a hogyan nemre épül. Annyira szar volt, hogy ha gondolkodás nélkül teszem az ellenkezőjét, már az is elég.

      • Valahogy úgy van ez, hogy megfogalmazom, hogy hogyan nem, aztán azt is, hogy miért nem úgy, és utána eldöntöm, hogyan szeretném csinálni. Csak amikor előjönnek pillanatok, hangsúlyok, mondatok, amik ismerősek és utáltak, akkor megrogyok, hogy de miért, hiszen próbálkozom, olyan nagyon próbálkozom. Újra kell olyankor építenem magam. Még sok dolgom van.

        • Igen, ezt ismerem, én is így. Lassan kopnak a rossz beidegződések.
          Persze, ahhoz, hogy eljuss a hogyanhoz, ahhoz tudni kell azt is, hogyan ne! Csak megállni nem szabad ott.

            • Én is voltam egyszer, mert nagyon belepörögtem a kétségbeesésbe és nem bírtam kimászni. Ajánlották, elmentem. Már azért megérte, mert 2-2,5 óra hosszat én voltam a középpontban, rám figyeltek, értőn. Amit kihozott a kar emelgetéséből, az max. érdekes, nem oszt nem szoroz. Jó, ha nagyon akarom, megmagyarázhatok vele bizonyos önértékelési problémáimat, de nem ez volt a fontos. Kaptam ugyanis egy olyan gyakorlati tanácsot, egy mantrát tulajdonképpen, aminek köszönhetően elmúlt az adott para, és ha megpróbál előtörni, a mai napig hatásos. Vissza kellett volna mennem azt hiszem 3 hét vagy hónap múlva, de már nem volt rá szükségem.

              • Ez egyébként lehetséges, más ezo-jellegű dolgokkal is működik így – de valójában ez pszichológia, némi hókuszpókusszal, meg psz. papír nélkül.

            • Én eddig négyszer voltam, döntetlen az állás, két áttörő alkalomra jut két semmilyen. Pszichodrámára szeretnék még elmenni, biztosan érdekes lehet.

              • A pszichodráma nagyon más műfaj. Tényleg roppant izgalmas, de elsőre nem annyira derül ki esetleg, az egy folyamat, marha sok önismereti munkával, semmi instant igazság. Ha pszichodrámán rólad mondanak valamit, és nem veled mondatják ki, nem neked kell magadtól rájönni, akkor azonnal kezdj gyanakodni, hogy nem értenek a műfajhoz a vezetők. Sok-sok órát jelent.

            • Hosszan jártam kineziológushoz, ő eleve pszichológus volt, ahhoz tanult hozzá ezos dolgokat. A kinez rész mindig a foglalkozás eleje volt, hogy megkeressük, a számtalan problémámból melyik feszít leginkább, melyiket oldjuk. Utána sima analízis meg beszélgetés volt. Rengeteget segített, de ő is amolyan megmondós alkat volt. Pl megszabta volna nekem, hogy egy héten hányszor beszélek telefonon az anyámmal. Mondtam neki, hogy totál igaza van, le kéne építenem anyámat, de nem tudom. Azért jövök ide. Nem érdekelte, hogy csinálom, csináljam amit ő mond. Na aztán egy idő után nem mentem többet.

            • Köszi, Laci, odafigyelek majd, ha eljutok egyszer, nagyon szeretném kipróbálni. Tudom, hogy más műfaj. A Nagyfiam születése után döbbentem rá, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Tudod, mikor jöttek az utált mondatok a saját számból. Akkor döntöttem el, hogy utánajárok. Csak sok lehetőség van, és nem tudom, melyikhez nyúljak, mi az, ami segít. Tudom, hogy a nehezét nekem kell megoldanom, de kellene egy vezérfonal, egy segítő, aki nem hagyja, hogy visszaessek. Egyébként a kinez nálunk is úgy néz ki, ahogyan foxitroll is írta, bár az enyém nem pszichológus. Jó volt elmondani neki nagyon régi dolgokat, amiket soha, senkinek nem mondtam el, nem mondtam ki.

              • Akkor a te kineziológusod is képzettség nélküli pszichológus 🙂 Nem is cikizésből mondom, annál mindenképp jobb, mint aki még pszich. érzék és minimális ismeretek nélkül is csinálja, az tényleg csak humbug. Igen, a dráma kőkemény belső munka, megterhelő is, akkor is, ha nem is te játszol, csak részt veszel. De katarzis is. Sokak egyébként ott ébrednek rá olyan problémára, amivel aztán elmennek egyéni terápiára.

            • Valamerre el akartam indulni, olvasgattam a neten, mindenféle oldalon, ráakadtam erre a nőre, és valamiért azt éreztem, vele találkoznom kell. Ezért kezdtem a kineziológiával. Van egy nagyon kedves ismerősöm, pszichológus, 30 éves. Kb. 2 éve ment el egy drámacsoportba. Akkor, ott dolgozta fel az anyukája halálát, ami sok évvel ezelőtt történt. Azt mondta, akkor érezte magát készen, hogy szembenézzen a dolgokkal. Kemény lehetett neki is.

            • Nekem is van kineziológusom, kb. évente egyszer elmegyek hozzá, ha már jobb nem jut eszembe, ártani nem árthat alapon. Igazság szerint főleg az önismereti utam elején sokat segített. Az van vele, hogy a helyén kell kezelni, ha valaki csodaszerként tekint rá, akkor valahogy elszáll az ereje, elkezd nem működni. Ugyanez van a többivel is, még a pszichodrámával is. Egy csomó olyan embert ismerek, aki pszichodrámázott/ik, és nagyon nincs rendben, ettől számomra teljesen hiteltelen, noha maga a módszer, ha jól csinálják, akkor az egyik leghatékonyabb önismereti-terápiás eszköz, amit ismerek. Ennek az is az oka, hogy a sikerhez elsősorban maga az alany kell, az, hogy őszinte elszánással és a félelmeit legyűrve fejest ugorjon az életébe, vállaljon miden ezzel járó fájdalmat, ami sokszor több apró kellemetlenségnél, néha ordítani tudna az ember, egymillió kilométer mélyre kell tudni menni és belenézni az oroszlán torkába (=meglátni önmagunkat úgy, ahogy vagyunk…. igen kellemetlen! :D). Aki szerint kevesebbel is meg lehet úszni, annak általában nem nagyon működik a dolog, legfeljebb működget, megoldás helyett megkönnyebbülést kap, van, akinek ez is elég, én ezt szűrtem le a 10+ év alatt.

              • Nekem a kineziológiával az egyik bajom az, hogy kifejezetten csodaszerként hallottam róla, nekem úgy tűnik, hogy művelői annak szeretnék (általában) láttatni. Ezen kívül az is, hogy “minőségbiztosítás” semmi, azaz nagyon lutri, milyen kineziológust fogsz ki, tapasztalatom szerint nincs képzéshez kötve. A dráma meg nagyon, és mindig azt hallottam, hogy annyit vehetsz ki belőle, amennyit beleraksz, ezért érdemes keményen beletenni magad, meg hogy önismeret, neked kell dolgozni.

  15. Nekem szoros volt a kapcsolatom a nagyszüleimmel. Nagymamáról írtam is itt egy portrét: https://csakazolvassa.hu/2014/04/24/noportre-mult-szazadi-keretben/
    A konkrét tapasztalatok elég nehezen átadhatók. Mit tudok kezdeni ma azzal a tudással, hogyan kell megszökni a deportálásból, mit kezdjünk ötven kiló sárgarépával az ostrom alatt, vagy milyen szűzen férjhez menni? Másfelől, a konkrét döntések mögött kirajzolódik egy emberi minőség, háttér, egy láthatatlan örökség. Ami, ha hiteles a felmenő, akkor hat és működik más helyzetekben is, az önazonosság részévé válik. A nagyszüleim példájából nagyon sok minden lepárolódott nekem, nem azért, mert tanácsolták, hanem mint példa. És sok mindent nem követnék az életükben, de az is tapasztalat tud lenni, ha más nem, ellenpélda.

    Érdekes módon a szüleim életének példái még működhetnének is az én életemben, nem változott még annyit a világ, de ők kissé túl szájbarágósan tolják felém a tanácsaikat.

    • “Másfelől, a konkrét döntések mögött kirajzolódik egy emberi minőség, háttér, egy láthatatlan örökség. Ami, ha hiteles a felmenő, akkor hat és működik más helyzetekben is, az önazonosság részévé válik. A nagyszüleim példájából nagyon sok minden lepárolódott nekem, nem azért, mert tanácsolták, hanem mint példa.”
      Ezt én is nagyon érzem és nagyon tetszik, ahogyan írod.

  16. Manapság felgyorsult a világ,a változások is,a szülök tapasztalata semmit nem ér,hiszen se a környezet,se az elvárások,se a mi tudásunk nem az már,ami az ö idejükben volt és ha nevelési,viselkedési,viszonyulási tanácsokkal akarnak ellátni,akkor az már idöszerütlen.Vannak dolgok,amik megértéséhez tényleg idö és tapasztalat kell,de arra se sokan képesek,hogy a tapasztalatok által bölcsebbé váljanak…és persze vannak érzelmek,amelyekröl még a tapasztalt is hiába beszél,azt meg kell élni és akkor derül ki,hogy mindenkinek másra van szüksége,de azt csak egyféleképpen lehet elérni:)

  17. Persze, mashogy fozunk, mashogy nevelunk, nem erdekel minket a kozvetlen felettunk levo generaciok velemenye, de legalabbis zsigerbol elutasitjuk, ugyanakkor mennyire trendi itthon fozni a szappant, szodabikarbonaval suvickolni mindent, befozni, falura koltozni. Ja bocs, az egy meg regebbi generacio volna, akirol a mintat lessuk? En biztos ufo vagyok, de legalabbis szerencses, de szeretnek ugy elni, ahogy a szuleim elnek. Van mit tanulni toluk. Szorgalmat, akarast, hehh, befozest. En mar nem doktorspockbol nevelek, nem ertunk mindenben egyet, de aztan megis azt gondolom, nem art elgondolni, hogy nincs-e inkabb neha nekik igazuk. Neha biztos, neha meg nem.

  18. Nagyon jó ez a poszt megint! Állitólag minden anyageneráció irigyelte a leányai nagyobb szabadságát és igyekezett is nyirbálni azt. 1949ben jelent meg a Második nem Simone de Beauvoir-tól, ö ezt már akkor ijesztöen jól leirta.

  19. a címben van elrejtve a válasz!

    a tapasztaltabbra, ha az, amit megtapasztalt fontos és releváns a számunkra, akkor igenis hallgatunk – hallgatok a tapasztalt búvárra az első merülés előtt, hallgatok a szülésznőre (van ilyen? vagy bába?) az első szülés előtt, hallgatok anyámra/apámra mielőtt először bekéredzkedek a kocsi vezetőülésébe, ha ők már évtizedek óta vezetnek… HA…

    az általános életvezetés ezeknél ezerszer komolyabb! ezért nem hallgatok senkire, akit nem tekinthetek nem hogy grandmaster-nek (szeretek bizonyos számítógépes szerepjátékokat, onnan a szakkifejezések), de még expert-nek sem, mert pl. úgy elszarta a saját eletét, hogy maximum akkor fordulnék hozzá, ha azt szeretném tudni, hogy a gyorsan elérendő garantált boldogtalansághoz vezető úton mi legyen az első lépésem – ettől még megkérdem tőle, hogy meddig kell a tojást főzni, ha lágyat szeretnék tunkolósra, mert ahhoz ért

    szüleinkben többnyire a “mit ne csináljunk, hogy boldogok” legyünk vetélkedő esélyes nyerteseit látjuk, ezért inkább nem kérünk a tanácsaikból 😦
    a sajnos arra vonatkozik, hogy többnyire ők is annak látják magukat és tanácsaikkal többnyire azon fáradoznak, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat
    a tragédia ebben az, hogy aki nem tudta, hogy hogyan legyen boldog, az, ha belefeszül, akkor sem tud másnak példát mutatni (ezt most tágan értem, a tanácsadás beletartozik), így csak őröl és őrlődik a segíteni akaró és a segítségből nem kérő egyaránt

  20. Én úgy tudom értékelni azokat az anyámkorú nőket, és anyámat is, ha olyan, hogy rácsodálkozik és kérdez. A mei tai-omra, a hordozható babaágyra, a digitális fényképezőre, a pendrive-ra, a kenyérsütő gépemre (még egyszer sem használtam), és a muffinreceptreimre. Alázattal kérdez, nem ítél, tanulni akar, és nem ad kéretlenül tanácsot. Ritka, de értékes hozzáállás.

  21. Nálunk a cumi ilyen. Most 2 éves a fiunk, de növérem állandóan piszkál vele, hogy a fiunk mikor teszi már le végre. Persze nem szemtöl szemben már nem, hanem a gyerekünket, akit éppen többszáz kilóméteres út után lát, akihez számára vadidegen rokonok tolakodnak, hogy babusgassák, aki már napok óta nem alszik a saját ágyában, hogy is legyen nyugodt akkor?
    Persze hogy cumizik.
    De teszi a növérem a cumis megjegyzéseit olyan tökéletes helyen, idöben, hogy észre sem veszem, és elkezd idegesíteni a fiam totálisan érthetö reakciója, cumizik.
    Ès ez az, ami leginkább idegesít benne, hogy a fiamra leszek ideges, amiért csinálja.
    Majd júliusban jobban odafigyelek ha látogatóba járunk, a fiamra.

    • És el is érkeztünk a legidegesítőbb tanácstukmálós módszerhez: a fennhangon tett, gondosan máshoz, pl. a babakocsiban ülő egyéveshez intézett, de egyértelműen neked szánt megjegyzésekhez (nem fázik a fejecskéd? hát anyu nem adott rád sapkát?), melyeknek legprofibb művelői a vadidegen vénasszonyok, amíg fel nem rúgom őket az égig.

      • Most, hogy így leírtam, kezdett el nagyon idegesíteni, mert totál tudat alatt hat.
        2 éves, abszolút kizökkentve a megszokott környezetéből, cumizik, mert naphosszat idegenek nyomulnak be az intimszférájába. Én meg átállok akkor a nővérem oldalára, mert elbizonytalanodom, és mindezt észre sem veszem, csak a feszültséget magamban.
        Holott ha belegondolok, tök jól viseli a helyzetet a fiunk, nagy szó, hogy ezen felül semmi más változás nem észlelhető.

        • Bár ez már nem a cumi, hanem csak szimplán a nővérem.
          “XY-nak nagyon szarul esik, hogy nem tartjátok vele a kapcsolatot.”
          Fel se merül benne, hogy rákérdezzen, miért nem tartjuk a kapcsolatot, miért érdemelte ki azt, hogy így elfordultunk tőle. Ellenben tudatja velünk, hogy a másiknak milyen rossz, miattunk rossz.
          Ért az érzelmi zsaroláshoz, de fel sem fogja, hogy mit csinál éppen.

      • Na a héten egy “kedves néni kedvesen” megkérdezte, tán nem tud a fiunk járni, hogy babakocsival hordjuk?! Ja, vagy úgy kényelmesebb?

        Igen, mert ha 50 méter séta után feladja, akkor kényelmesebb a babakocsival és a csomagokkal tolni, mint a csomagokat és az ő 13 kilóját még cipelni. Sokkal kényelmesebb, kipróbáltuk, tudjuk.

    • Hasonló, az én lányom 7 lesz augusztusban és szopja az ujját. Engem nem zavar, mást se zavarjon, majd leszokik. Egyre kevesebbet csinálja, baja nincs, emiatt nevtanba se fogom vinni. És jönnek a megjegyzések. A védőnőtől lenyeltem. A doktortól lenyeltem. A más csoportos óvónőtől lenyeltem. De a buszon a nénitől nem fogom, sem a távoli rokontól, sem a szomszédtól. kapják be talán ők is.

      • Én egy ideje ezt a dumát nyomom az ilyenre, ha észreveszem:
        Majd érettségire talán nem hord pelenkát/toljuk babakocsiban/szopja az ujját.
        Mivel mindezt képekben közben el is képzelem, hogy talán mégis, közben jót nevetek, hangosan. Na akkor totál buggyantnak hisznek, de rögtön le is állnak.

        • Igen, ez nálunk itthoni poén, a férjemmel. 16 évesen már biztos nem akar közöttünk aludni, vagy ha igen, hozza a barátnőjét is (mármint a fiam).

          • Na az együttalvás nálunk egy külön sztori. Ismerősöktől lesett példák szerint nagyon hamar szerettük/szerettem volna, ha fiunk külön a kis szobájában aludna. Ebből nagyon hamar az lett, hogy mi külön felváltva aludtunk vele, de mi együtt soha. Úgyhogy dobtuk a francba, költözött vissza hozzánk, és hajnaltól landolt közöttünk az ágyban. De végre együtt aludtunk.
            Így kevés ismerősünk mondhatja el, de mi igen, hogy van egy extra dugós szobánk! Lassan semmiért sem adnám. Mármint azt hogy a fiunk velünk alszik.

          • Hehe, csak most olvasom újra.
            Ha viszont tizenév múlva nem csak a fiad hozza a barátnöjét, hanem a férjed is, te meg a barátodat, akkor már szükös lesz.
            Vagy nagyobb ágyra kell váltani!

  22. Bennem borzasztó nagy feszültséget okoz, mikor 2-3 hetente hazautazunk a 45 km-re élő nagyszülőkhöz. Anyukám nehezen vesz be dolgokat: Hát én ilyen ruhában nem engettelek volna ki annak idején az utcára titeket, használj ruhacsipeszt ha már nem vasalsz, én mindig nagyon jól be tudtam osztani az időmet, nekem nem okozott nehézséget, hogy a 3 gyerekemre főzzek, rendet tartsak…. és amikor még apád is itthon lakott… Anyósnál meg mindent meg kell indokolni. A legtöbb döntésünket tudományos tényekkel kell alátámasztani. Baromi nehéz, mert van amit tényleg azért teszek, mert olvastam róla, egyetértek/tünk vele, ezért magunkévá tettük. Viszont sok dolog van ami belüről jön, amiről egyszerűen csak tudom, hogy jó nekünk, jó a gyerekeimnek…a mosható pelenkák verik ki a biztosítékot már 3. éve. Totál nem érti, hiába közelítettem meg több oldalról…nekem nem mindegy mivel mosdatom/törlöm/kenem a gyerekem. Ha véletlenül márkát váltok akkor azzal jön, hogy na már a korábbi sem jó?
    És van, aki legyint és csinálja ahogy akarja. Mi csináljuk ahogy akarjuk, de rengeteg energiánkat emészti fel a folytonos védekezés, magyarázás, indoklás, gyomorgörcs…és néha jön az inkompetencia érzés. De ez alkat kérdése, a szorongóé.

    • A mi családunkban akkor tört ki a botrány, mikor együtt laktunk 2 hónapig, anyustól, nagyszülőstül. Azon kezdtek el csesztetni, hogy miért biozöldséggel táplálok hozzá. Nem értették, hogy a szoptatott gyerekemnek miért nem akarok növényvédőszeres zöldséget adni, és különben is, hülye vagyok, ha elhiszem, hogy a bión nincs vegyszer. Akkor azt mondtam, hogy nekik ez nem árt, tehát fogják be, és ha szeretnek, akkor nem csesztetnek. Semmit, de semmit nem fogtak fel belőle, én voltam a hisztis gyerek. reménytelen, de azóta kevesebb megjegyzés jön. És ha bármibe próbálnak beleszólni, csípőből nyomom a leállító dumákat, és igen, sok energiámat veszi el. Lehetne ezalatt beszélgetni is, megkérdezhetnék, hogy vagyok, miket csinálok, miről mit gondolok. Na, ez sosem fog bekövetkezni.

    • Erről eszembe jut egy barátnőm, aki ma már nevetve meséli, hogy évekkel ezelőtt még jóleányi kötelességtudatból tartotta telefonon a kapcsolatot a rokonaival, akik sohasem mulasztották őt jól a földbe döngölni az ő költségén. Mióta ezt abbahagyta és nem keresi őket többé, sok pénzt és főleg rossz érzést megspórolt magának.

  23. de jó ez a poszt és a kommentek (majd olvassam végig)!!!
    pont a napokban osztottam meg a társammal és a nővéremmel is azt a felfedezésemet, hogy a szüleim elvárása miatt nincs bejárónőnk és vasalónőnk. mert hogy ők rossz szemmel néznék. (azt nem nézik olyan rossz szemmel, hogy heti 5-6 mosás után dugig van a szekrény alja vasalatlannal, mert nem látszik, és az sem látszik, hogy a könyvek tetején fél centis fekete por áll….).
    persze, ha ezt így mondanám nekik, akkor biztosan letagadnák, hogy nekik teljesen mindegy, azt csinálunk, amit akarunk és ahogy nekünk könnyebb (apától kb. el is hinném).
    és nagyon érdekes egyébként, hogy közben nem nyomítják, hogy mi “a nő dolga”, meg elég józan és mai generációs a gondolkodásuk, de anyán látom, hogy kikészül attól, hogy én megint mondtam, hogy elviszem az ismerősöm vasalónőjéhez azt a 10 inget és 15 pólót, amit munkába hord a férjem. már fel is ajánlotta, hogy majd ő kivasalja – rögtön azután ajánlotta, hogy végigmondta, hogy mennyire elfáradt, mennyi a dolga és az orvos azt mondta, hogy többet kéne pihennie…

  24. Nekem tegnap volt egy kisebb megvilágosodásom, hogy miért zavarnak a kéretlen tanácsok.

    Nagynéném, unokanővérem meg a kisfia eljöttek a nagymamámhoz, és délelőtt mi is elmentünk a lánnyal, lásson mindenki mindenkit. Másik mamám is jött, de ő hamar el is ment. Jókat beszélgettünk, a babám is vidámkodott, a kisfiú csak kicsit féltékenykedett, szuper.

    A visszaindulással volt a probléma. Esett az eső. A lány ruházata: póló, kantárosnaci, zokni. Öt métert kellett megtenni unokatesóm kocsijáig az ajtótól. NYÁRI ESŐRŐL van szó. Mondom fogok egy ernyőt, gyereket berakom, beülök, indulhatunk.

    Következett a következő: nagymamám kinyitotta és kirakta az ernyőt a bejárat elé nekem. Megfázik a gyerek. Esőkabát kell. Miért nincs rajta pulóver. Sapka. Megfázik. Megázik. Az ernyő alá befúj a szél. Nem hoztál neki sapkát? Itt már nagynéném is nyomatta. Én hiába szóltam, kértem kb. hatszor kedvesen, majd kevésbé kedvesen (MAMI, HAGYD ABBA). Nem és NEM álltak le. Végül magunkra dobtam az esőkabátot, amitől a lány megijedt, meg biztos azt is érezte, hogy ideges vagyok, végignyafogta az utat. Unokatesóm vezetés közben: dehát biztos fázik!
    BAZMEEEG. (Elnézést.)

    És mikor hazaértünk, jött a rádöbbenés. Nem azért húztam föl magam öt perc alatt, mert ez az egész baromi idegesítő. Hanem mert azzal, hogy hárman háromfelől szórják a jótanácsokat meg az aggódást, és a határozott kérésemre SEM hagyják abba, azt kommunikálják felém, hogy nem jól döntök, nem tudom, mit csinálok, nem vigyázok eléggé a gyerekemre = nem vagyok jó anyja. Az érzéseimet elmondani meg semmi értelme, föl se fognák, mi bajom. 😦 Nagymamámnak azért nem, mert ő sose volt így gyerekkel, hogy teljesen ő maga alakított volna bármit, mindig nagyobb családban élt, neki ez a természetes. Meg 80 évesen félig már a múltban él és elfelejt dolgokat. (Három percen belül készít ki nekünk esernyőt ÉS esőkabátot, pl.) Pedig őt tényleg szeretem, és szeretném, ha megértene, de nem látok rá sok esélyt. A többiek annyira nem érdekelnek, egy évben kétszer elmegy ez.

    Azért az esti beszélgetés a férjemmel sokat dobott az önbizalmamon, sőt még a műfogsoros sztorin is röhögtünk egy jót, amit addig el is felejtettem emiatt. Jó, hogy vagyunk egymásnak. Csak az a szar, hogy az általam tényleg szeretett családdal szemben kell kifelé összezárni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s