Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Bővebben…
A titkos bűn: éjjel a saját idő. A teljesen más világ.
Most is, amidőn e sorok írója e sorokat írja. Bővebben…
Annyira igyekszem délután vagy este megírni a másnapit, és a munkába zötykölődők, hajnali szoptatók, madárdalra ébredők kedvéért fél hatra időzíteni. Azonban tegnap hosszú, több helyszínű mozgalmasság volt, sajognak az izmok, de még este megérkezett az illuzórikus konyhánk is darabokban, aztán nekiálltunk Mauval egy üveg Tündérnek, és szólt a dzsessz, és akkor volt egy pont a fogmosások és a retrójancsiésjuliska diavetítése után, amikor feladtam azt a napot. (Az arctisztítás, három lépésben, nem maradhat el azonban.)
S most újra mocorog a hajnalban a fenyegető délelőtt. Újabb arisztokratikus fintorgásom témája, hogy legyen már csönd. Nagy némaság. Tél és csend és hó és halál akár, de ez ne legyen. Bővebben…
Rendszeresen és szándékosan idegesítem olvasóimat, lássuk csak: autó, kötés-horgolás, mosogatógép, turkáló, akciólesés, mobiltelefon, ex-Európa. Hogy nem, nem, nem, nem. Én nem. El is mesélem szempontjaimat.
Nem azért, hogy hozzám viszonyítsatok. Én nem vagyok életmódmodell, én gondolatokról írok. És ezek olyan jelenségek, hogy igazán elfér melléjük egy másik szempont. Bővebben…
Hiába fürdeted önmagadban
Attila
Van a rengeteg között egy tipikus visszajelzés: aki haragszik rám, de szenvedélyesen érdekli a blog. És megírja. Megfedd. Elemez. Jót kíván. Bővebben…
ez is neked
Nekem egy csomó kommunikációs problémám volt az emberekkel egész életemben, és emiatt rengeteget szenvedtem. Fel sem ismertem, mi a gond, csak azt, hogy nem értjük egymást.
A gond az, hogy nem mondták, a hátam mögött mondták, letagadták, elkenték, átfogalmazták, nem gyanakodtam. Én meg mondtam. Mintha az életem múlna rajta. Szemléletesen, néha élesen. Magyaráztam, szenvedéllyel és kétségbeesve. Én voltam a hökkenet mindig. A konfliktusos, az arrogáns, a megosztó, jó esetben az őszinte. Nekik könnyű volt, védték őket a szavaik. Bővebben…
hát akkor Szél Bernadettnek, szeretettel
A fiam mesél nekem. Figyel, és szuverénül, sajátosan érzi a világot, aztán ezt remekül és élvezettel reprodukálja, hogy megfáradt édesanyját szórakoztassa. Várja a hatást. Nem bohóckodik. Szemérmes a mosolya, ahogy kiejti az évtized poénját a száján.
Ülök a Villa Bagatelle-ben, pénzt utalok, jelszót adok, e-mailt írok, zsong a fejem, jól vagyok. Felhívtam — együtt megyünk a kicsikért az oviba –, beállít, zöld a dzsekije, böhöm a táskája. Rajtam is az ő egyik — kinőtt — cipője van. Az arcába illeszt egy klubszendvicset, a coleslaw (Cole’S Law, benne van Murphy törvénykönyvében, tudtátok?) nekem jut persze, és elmesélni nekem, hogy az apjával látta a Hamletet az Örkényben, és az milyen volt. Az egyik sírásó nő, és Gálffi nemcsak atyjának szelleme, hanem sírásó és első színész is. Ez valami olyan… életmódmagazin, nyugis, boldogságos, ráérős, jó kaja, nyugalom, és az én fiam, jó sztorik, és ketten! Nagyon ritka ez.
Ez is érvelési hiba, amúgy. Önigazolás és a józanság hiánya egyszerre: azt hiszik, hogy jó, jó, valahol máshol mások agresszívek (mert nekem “konfliktusom van velük”), de ők nem olyanok. Ők jók. Ők nem agresszívek, nyugodtan utaznak a fogason. Ezt megírják nekem, az egyértelmű ortográfiailag challenged típushoz képest kettővel jobb helyesírással, és várják a választ. Meg kellene hatódnom, és mélyen elszégyellnem magam, hogy azt feltételeztem volna látatlanban, hogy mindenki üt, és ők is. Ők nem!
Szeretném, ha elkeserednétek: az, hogy nem balhéztok a fogason, nem üttök meg senkit, van jegyetek, sőt, mert nem csak rólatok van most szó, az, hogy rendesen dolgoztok, “segítetek” a feleségeteknek otthon, nem valami ámulatra méltó teljesítmény, hanem az említésre sem méltó minimum.
Én azt hittem, az újságcikkeknek nincsen semmi hatásuk.
Szily László
Igazából nem akartam én ezt az egész, sokféle tanulságú ügyet idehozni a blogra, de már magát írja a történet, meg nem is tudok a támogató, érdeklődő e-mailekre egyesével válaszolni most — köszönöm!
Raffay Zsófiazseni fotója, 2013. augusztus
http://kerekagy.blog.hu/2014/03/24/feljelentette_magat_a_bunbano_downhilles
http://cink.hu/nevettel-mar-ma-tenyleg-ekkora-nagy-bunkok-a-downhill-1550772052
Amit senki nem ír le: én Danit mindkét ügyben azonnal feljelentettem, majd felajánlottam neki még február 28-án, tehát négy nappal az ütés (nem, nem verekedés) után a kerékagy blogon kommentben, hogy ha nyilvános elégtételt ad a támadásokért és a jó hírnevem sérelméért megfelelő helyeken (mert hazug kommentek születtek az ügyben, vagy Danitól, vagy valaki(k)től, aki(k)nek Dani hazudott), akkor visszavonom a feljelentéseket. Dani megkapta az idézést az egyik ügyben, a másikban kihallgatásra is, és megkeresett. Volt egy beszélgetésünk négyesben múlt szerdán (apja, ő, jogász, én), ebben maradtunk, beleállt, megtette, megértette. Méltányolom ezt.
Amikor már ott tart, hogy leesik a fölösleges, és vakítóvá válik a lényeg, akkor az embernek megváltozik a stíluseszménye.
Engem már csak a lényeg érdekel. Öröm, munka, igazság. Kérlelem is a világmindenséget: ne bonyolítsátok. Olyan hálás lennék, ha lehetőség szerint egyszerű lenne minden, kisebb és nagyobb dolgokban is, nem körülményes, nem időrabló, nem redundáns, nem közhelyes. Nem mérnénk le a sütibe a cukrot, nem toporognánk, hanem belemennénk a közepébe, és zöldre váltanának a lámpák. Nem magyaráznánk, ami világos, csak számolnánk vele, ellenben beszélnénk arról, aminek van hírértéke.
Jaaaj, ez még egy magyar, sőt, budapesti típus. Az értelmiségi, aki ott volt a nagy időkben. Amikor bajnok lett a Fradi. (…) A rendszerváltáskor. Amikor volt még Krétakör. Dunakör. Gödör. Csetamás. Eszdéesz. Sinkovits Imre betegsége. Tanúja e történelmi eseményeknek, amelyekről én aztán semmit sem tudok, mit tudnék? Az igazából úgy volt, ő tudja.
Jaj, akivel nem lehet öt mondatot úgy beszélni, hogy elő ne kerüljön valaki híres ember, aki neki a legjobb barátja. A Gabi. (Demszky.) A Tyutyu. (Cserhalmi.) Hát igen, mi így hívjuk, tudod, baráti körben, még a főiskolán. Mindenki így hívja. Mi vagyunk a Brancs.
És ugyan kilenc éve nem láttuk, de tudjuk a magánéletét aprólékosan. S ha nem, hozzáköltünk benyomásokból, spekulációból. Ezeket a nagyon jó barátainkat rendszeresen sikamlós sztorikkal áruljuk el, mert így tűnhetünk fontosnak, aki, lám, rámutat: nem tökéletesek még ők sem. De mi meg nem létezünk, és az még rosszabb. Bővebben…
Én nem tudom, csak nekem ilyen hullámvasút az életem? Meghökkentő fordulatok, műfajidegen fejezetek, stílustörés. Ki hitte volna még akkor, hogy pont én! Valamint: minden arra mutatott, de nem. Mindenki igen, csak én nem.
Ez mind én vagyok. Jó látni a széleket.
De nem is csak ennyi, hanem időnként előzmények törlése, és aztán lehet valami nagyon Mégis. Semmi nincs végleg elveszve. Ez megdöbbent és meghat.
Tudom, milyen csórónak lenni, hajjaj. Tudom, milyen hó végén utolsó ezresből húsz szál rózsát venni. És tudom, milyen annak az öntudata, valami bohó és méregdrága semmiséget venni, és mindegy.
Napi huszonhat órát dolgozni, pisilni rá nem érni nyomorú bérért és időmilliomosnak lenni, rózsaszirmok, szaténlepedő, üdvrivalg, ez is megvan. Németesen pontosan, tűfilccel, szisztematikusan, avagy grandiózus leleménnyel és mézízű sodrásban, létrehozni valami katartikusat, vagy zseniális blöffel. Meg a minden mindegy, szakadjon rám, megúszom, a nihil, az is.
Tudom, milyen kicsinyesnek lenni, lesni és sajnálni mástól, tizenkét forinton és tíz percen dühöngeni, és tudom, milyen a nagyvonalúság. Mármint, ez én vagyok mind, de velem is csinálták ezt is, azt is.
A böjt, a módosult tudatállapotig, és a szerény másfél doboz diófagylalt, és utána az üresség, az is ismerős. Tudom, milyen a nem és nem mozduló test, ennek összes következményével, és tudom, mi a hajlékonyság, az erő, a tizenöt kilométer terepen.
Megvan a depresszió, a láthatatlanság homályfelhőben, amikor semmi sem működik. Még csak nem is fagyottak az ujjaim, de a kulcs a zsebemben nem úgy akad bele a kezembe, mint ahogy reméltem, ettől kiborulok. És megvan az, hogy megyek bele a világba, lehagyom a parfümöm, és zöldre váltanak a lámpák, mindenki engem néz, miért ne legyek díva? Jártam szellőtől fényes csúcsokon. Iszony és diadal, megvan minden.
Megvan a rútság, szürke pórusok, és az is, hogy egyszerre íve lesz a derekamnak.
A legmélyebb emberi összetartozás, szellemi sztratoszféra, összhangzattan, és a kíméletlen önalázás méltatlanért, ez is megvan. A vágy, mindenembe, ami konkáv, kívánni őt, azt is tudom, és azt is, milyen az iszony, és milyen, amikor az intellektus falán nem jön át a test.
Merre jártatok, meséljetek.
Kapcsolódó bejegyzés: egó
Ezt nevezzük mozgószabálynak, rém idétlen, mi? Mivel ma derűs vagyok — nagyon tetszik nekem ez a tavasz –, a dolgozatjavítós óra valóságos felüdülés lesz, oké? Lehet enni közben, én például serpenyőben vajon grillezett, na jó, bevallom: karamellizált ananászt, ti?
Többen visszahőköltek a kvíztől, Dóra barátnőm meg magyartanárként roppant elégedett volt a 100 százalékával, noha tőle száztízet vártunk volna. Nem volt azért az összes kérdés lexikális, és lehet ebben fejlődni, figyeljetek. Bővebben…
Tegnap hökkentő részletek is előkerültek a beszélgetésben. Ehhez kapcsolódik, valami borzalmas, már írtam róla:
nézem az emberek kinézetét. A szemem nem jó, de a kontaktlencsém igen. És az orrom is.
Nézem bőrt, a pórusokat, a szemölcsöket, szőrszálakat, dudorokat, hajszálereket, árkokat, foltokat — addig nézem a bőrt, amíg be nem akad a szemem.
Mindent, benőtt körmöt, íveket, hegeket, roskadásokat, az évtizedek és a kínok nyomait. Azt, hogy nem szeret élni. Azt, hogy nem figyelt, azt, hogy sorsára hagyta.
Borzalmas, igen. Bővebben…
Összesűrűsödnek mindig a témák. Ismerőseim az elmúlt hetekben a következő jelenségekről számoltak be:
Azért mesélték el, hogy letegyék a terhüket. Egy olvasó jelezte is, hogy erről szívesen beszélne, kommentelne itt. Elkezdtem erről valamit írni, de nem vagyok szakember, irodalomnak meg ügyetlen lett.
Ezért ez csak témafelvető poszt. Beszéljünk a témáról, meséljetek, kérdezzetek.
Mire alkalmas az itteni beszélgetés?
Találhatsz sorstársakat, megtörheted a tabujelleget, kiöntheted a szívedet, tippekhez és szakemberi kontaktokhoz juthatsz.
Mire nem alkalmas az itteni beszélgetés?
Szaksegítségre, tanácsadásra, a másik sorsának értelmezésére, megváltódásra, lottófőnyereményre.
Az olvasóközönségnek régóta nem kell ilyeneket mondani, a régiek páratlan intelligenciával, önkontrollal, érzékenységgel önszabályozó módon hozzák a legmagasabb színvonalat, amelyet internetes beszélgetés elérhet. Várhatóak viszont új olvasók.
Ezt a képet a már említett trikóról egy olvasó facebookján találtam, aki lányos apa, és részletes elemzést is írt a témáról. Ursus arctos vendégposztja, a szöveget január 1-jén írta.
*
Ő az én hercegnőm, ő az én kislányom, ő az én tulajdonom…
Egy viszonylag népszerű fotó vissza-visszatér az üzenőfalamra. A képen egy póló, rajta feliratok, amelyekben egy lányos apa inti a képzeletbeli, leendő vagy akár aktuális udvarlót, barátot, hogy mire figyeljen, mit kerüljön el. A közepesen népszerű megosztás sok lájkot, egyetértő megjegyzést generál. Nem is érdemelne ez több figyelmet, mint az átlagos viccespóló – azokat sem szokás komolyan venni, azonban én úgy tapasztaltam, hogy nem csak netes, webkettes és korántsem csak férfias közegben uralkodó az a vezérelv, alapgondolat, amely a pólón jelenik meg. Bővebben…
Ajánlom a figyelmetekbe ezt a blogot, elképesztő, mi összegyűlt rajta három nap alatt:
csak az olvassa. én szóltam 