milyen boldogok most

Nézem az exeimet. Találkozom velük véletlenül, vagy eszembe jut: de hiszen ma valahány évesek. Fészbuk. Az egyik pont ma valahány. Hogy pont hány, nem tudom, de a hónap-napot mindig. Még mindig, és minden évben még mindig, így aztán már mindig.

Ezek azok az exeim, akik csak kicsivel idősebbek nálam, nem az apukám-típus. Ők közben nagypapák. Vagy legalábbis úgy néznek ki. Ezekkel meg egy generáció volnánk. Vagy, legyünk pontosak, másfél. Bővebben… →

nem vagyok köteles

Nem vagyok köteles mindig tudni, mi van, meg hogy mit akarok, nem vagyok köteles okosnak lenni. Most egy kicsit nézek magam elé, jó? Bővebben… →

elmondhatom a véleményem?

Ez korrekt kérdés, nem?

Nem önti rád, megkérdezi.

És azt mondjuk: hát persze, mondd! Kíváncsiak is vagyunk. És gyanútlanok, főleg.

De hiszen nem tudjuk, mire mondunk igent. Biankó csekket adunk.

Ő meg, ha nem lenne valami nagyon meredek, amit mondani akar, akkor nem kérdezne ilyet, csak mondaná. Ahogy mindig. Bővebben… →

rohan felém

a poszt, amiért meggyűlölt, “kifaggattam a titkairól”…

Meséli az Angéla, hogy a pasija (valami társkeresős, nős sutyerák) eltűnt. Mondjuk az Angéla se vált el, csak szidja itt a férjét. Megbeszéltek egy találkozót, hogy talán csütörtökön, és ő mindent ehhez igazított, várta nagyon, de nemhogy nem lett belőle semmi, egy sajnálkozó telefon se lett.

Vannak ezek az eltűnős fickók. Ghosting ennek a neve. Bonyolult az életük. Bővebben… →

ahogy beszélgetünk

Te, figyelj, olyan nehéz neked ezt elmondani. Amikor úgy meg szeretném veled osztani magam, el is kezdem, és a reakciódból azt kell gondolnom, hogy nem értesz engem, és valahogy belém fagy.

Én meg azzal vádolom magam, amivel már életem több szereplője, hogy csak a saját hangomat szeretem hallani. Ebben van valami. Bővebben… →

az égbolt fölöttem

Hogy nekem ennyi idősnek kell lennem ehhez! Hogy megértsem végre.

Az ember gyerekként azt hiszi, mindenestül és önkéntelenül, hogy van valaki, Valaki, VALAKI, aki tudja őt, akinek fontos, ő mivé alakul, aki nagyon elkeseredik, ha ő szomorú, ha ő lehorzsolja a térdét, és akkor rohanni fog felé sebbenzinnel és összehúzó tapasszal. Akihez bújhat, aki örül neki, feltétel nélkül szereti, öleli. Akivel nem kell alkudozni: persze, hogy lehet enni még egy gombóc fagyit. Mindent lehet. Mert szeretlek.

Ez, amit az ember hisz, pontosabban amit a legtöbbünk hiányol, ez az adekvát, valódi, biztonságot adó, ideális szülői szeretet volna, életünk ege. Bővebben… →

téged csak a saját igazságod érdekel

Mondják nekem. Nem elégedettek velem, nekem hiába beszélnek, egy jottányit sem tágítok (ez, asszem, képzavar, de legalábbis kontamináció). Nem hallok meg mást. Makacs vagyok.

Mert engem csak a saját igazságom érdekel.

Úgy van. Bővebben… →

cinikus katarzis

vajon miért nem ilyen posztokból alkotnak rólam véleményt? 2014 nyara. ma is bemutató van

Hát ez nagyon érdekes. A Julis művészi tornára jár, ide a művházba, ugye, írtam már. Nagyon motivált eleve, ő egy balerina, feszülten figyel, és végigjárta az évet, sose beteg, csak a sitges-i napok miatt hagyott ki egy alkalmat.

Julisnak vasárnap, tehát tegnap tornabemutatója volt. Bővebben… →

a kék galamb, a fűből

Nehézkes cím, nem? Nem olyan kerek, könnyű, mint amilyet szeretek.

Szóval, azt szeretném nektek ma elmondani, hogy volt nekem egy korszakom, mondjuk az internet hajnalától (az mikor is volt?) 2007 végéig (akkor vett nekem apám HP laptopot), amikor olyannyira nem akartam részt venni a virtuális életben, ahogy ma sem akarok autót, mikrót, tévét, okostelefont. Mások igen, én nem, nemnem. Nagyon nem. Se csetszoba, se fórum, se blogvilág, se cuki honlapok; e-mail tanári gépről, csakis délelőtt. És jó volt úgy. Bővebben… →

csak a cselekvés

önmegszólító vers

Nem, most nem bánateszel, nem alszod agyon magad, nem szedsz nyugtatót és nem vágsz a bőrödbe. Semmi alkohol. Nem vagy már harmincöt éves. Nem mondod le a programjaidat sem.

Éva, de hát hányadszor van ez, hogy ülsz, tocsogsz benne, rád szárad már, átrágtad hússzor, leírtad, vergődtél rajta, és érzed, hogy ebből így ki nem mászol? Sehova nem vezetnek a szavak, pláne a sajátjaid. Bővebben… →

mindig elvágyik s nem menekülhet

Elég jelentős és permanens szenvedést okozott az életemben az a tulajdonságom, hogy nehezen tűröm a monotóniát. Sokáig nem tudtam magamról, hogy ez a bajom, általánosan volt nyomasztó az élet (hát akkor ez ilyen) (vagy én vagyok ilyen, én, én), aztán megértettem a változásokkor átélt felcsillanásaimból.

Amikor volt egy-egy nagy dobásom, vagy kiszínezett az áldás, vonaltól vonalig. Három hét Franciaországban. Amikor tehetségesnek tartottak. Az első gyerekem. János. Amikor dönteni tudtam és lépni. Amikor írni kezdtem. Amikor díjat kaptam. Bővebben… →

tanúi nagy érzéseknek

Álmodtam ezzel az emberrel, ami nem szokásom, bolygatni se a dolgokat, esetleg, ha átszűrődik a messziből, hogy ő átírta, letagadta, megerőszakolta azóta, ami volt, azt sajnálatosnak tartom. Álmomban büszke kutyatulajdonos volt, a kutya német juhász, szájkosárban, nekem is volt kutyám, a saját, és a gyerekeim is ott voltak. Kiléptünk valami boltból, kiderült, azért jött oda, hogy elcsípjen, tudva, én ott szoktam, és lőn. Meredek, íves hegyoldal volt ott és a kutyáink vártak, és nem kellett semmit mondani, de persze gyanakvás és nem szabad, de a szerelem egyértelműsége, teljes bizonyosság, az, amelyik  valóság, az a valóság, ahol nincs tagadás, megfelelésvágy, szerep, kötelesség. Az álom jó, nem jósol és nem jelez, mégis igaz, oldoz. 2018. november 29.

Jaj, én tizennyolc éves vagyok, mondtam már? Zajlik az élet. Város és erdő.

Azon gondolkodom, vagyis a forgatókönyvíró agyam gondolkodik ezen, hogy rezdüléseim igazi tudói, akikkel össze lehet kacsintani, azok nem annyira a barátaim, nem is az olvasóim, hanem a hétköznapok névtelen szereplői: a taxis, az eladó, a pincér, a portás. Diszkrét tanúi nagy érzéseknek. Nem tudják, ki vagyok, de azt igen, mi történik az emberi lélekben. Csókjelenetbe cappuccinót ők hoznak, szakítást jelentő csomagot ők adnak át, a nagy bejelentést ők hallják, de néha még szülést is levezetnek. Én úgy képzelem, nekik minden kis mozaik összeáll. Ők meg tudnák írni az emberiség nagyregényét. Ők, csak ők tudnak és őriznek mindent, mert ők közömbösek: mindenki más előtt, magunk előtt is színlelünk.

Dolgozik a tiny (petit) kávézó-cukrászdában két eladólány, makaronok, tart-ok és mille feuille-ök fölé hajolnak, és kínos a számviteli fegyelem. Bővebben… →

reformok

Hétfőn idehozzák a javított Illy Francis for Francis YperEspresso Y1 FANTÁZIANEVŰ háztartási gépet.

Mostantól mink rendszeresen és rendesen dolgozunk,

ám kontaktlencsénket nem hagyjuk bent álomba zuhanván,

Bővebben… →

azért ne áltassuk magunkat

Szóval, a vasárnapi szaranyás posztom nem arról szólt, hogy minek önostorozni, rá se rántsunk, nincs itt semmi gond, olyan vagyok, amilyen, de semmi esetre sem szar, mert ÉN nem lehetek szar, mert én, akármit is csinálok, jó vagyok, és punktum, és van még a fehér–ezüst sarum is ráadásul, szóval énnekem mindenem szép.

Hogy valaki engem anyaságomban bánt, sőt, arra az aljasságra vetemedik, hogy sunyin, ismeretlenül és cetlin üzenjen nekem, abból nem következik, hogy a gyerekeimnek tök jó a hepinesz, és ne lenne meredek fejlődési lehetőségem anyaként. Az mondjuk elég abszurd, hogy nem szeretem őket, de az bizonyos, hogy van bőven feladat, és hogy ha csak ennyi telik, az nem jó hosszú távon. Bővebben… →

szaranya

Jaj, a mamami fórumán, meséltem ezt már?, volt (van) szaranya topik! A nők, hordozós, sokáigszoptatós, együttalvós, otthonszülős anyák (tudtátok, hogy én is efféle vagyok? de mégse, mert szerintem fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld, a kötődő nevelésben, de egyáltalán, bármiben, a művészetelmélettől a macaronkészítésig csak a lazaság az érdekes, a dogma nem), szóval anyatársaim a bűntudatukat a hétköznapok apró eseményeivel, mulasztásaival, rossz érzéseikkel kapcsolatban úgy próbálták meg feldolgozni, mert a topik eredeti szándéka ez lett volna, hogy definiálták és bebetonozták magukat mint szaranyákat, ostorozták magukat, viccesen, rutinszerűen, avagy komoly elkeseredéssel, valósággal egymásra licitáltak a szaranyaságban, ebben a mély és sima falú gödörben, ami a kisgyerekes, otthonfelejtett anyaság tud lenni a maga bagatell történeteivel, aggodalmaiban, mulasztásaival, elszürkülő rózsaszínjével, és ahol olyan abszurd és önmagáért fontos tud lenni a büfi és a játszótéri verekedés és a csalánkiütés, főleg, ha a minderről való folyamatos beszéd ezt erősíti az ember lányában — mert fórumozni, egymásnak csomagokat küldeni, limitált hordozókendőkre vágyni azért mindig jut idő, sőt, a bosszúságokról egyenes adásban közvetíteni is, ami lehetne ősanyaközösség, feszültséglevezetés, támogatás, a felnőtt sorstársakhoz szólás üdítő élménye, de mégsem tud az lenni, leginkább öncél és pótcselekvés. A mindent túlaggódás, önmarcangolás, önmagunkat mindenhatónak hívés. A gyerek, akitől amúgy kivagyunk, a világegyetem közepe, beceneve mitikus fogalom a topikban. A kötelességtudat, mások megfigyelése, irreális elvárások, belebukás, önszaggatás, jaj. Bővebben… →

feszültségigény

Nekem olyan eseménytelen volt a gyerekkorom, és iszonyú sokat voltam magamban, süket csöndben. Jaj, talán ezzel sem vagyok egyedül, ahogy arról fantáziáltam, hogy ó, törjem el a lábam, legyen földrengés, vagy csak járjon egyszer másfelé a nyolcas busz, legyen valami, valami legyen!

Nem lett. Emberi történések, megosztott, megosztható gondolatok, élmények, közösség, önmagam felfedezése, megszeretése hiányoztak onnan. Kenyéren, vízen tartották a lelkem. Belebolondultam. Úgy is maradtam.

Később ez elkísérte a fiatal életemet. Hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, tól, ig, jönni, menni, legyen akár dráma, fájdalom, legmélyebb bugyor, csak, rimánkodom, valami legyen, hogy érezzem: létezem. Bővebben… →

újabb csodálatos nap

Anyák napja, értitek…! Anyák napján hadd lehessek szaranya. Megint írok magunkról.

Ma az történt, hogy délelőtt meglepő hatékonysággal elkerékpároztunk ide a mi lokális cukrászdánkba, ahol színvonalas harapnivalók mellett diskuráltam végre azzal az olvasóval, akivel a blogszületésnapon nem, és de jó volt, mintha mindig is! Gyermekeim eközben részben maguk is csemegéztek, részben a tágas kertben kacagtak.

Aztán a kicsinyeket kerékpáron elszállítottuk a vonatkozó zsúrba, ódon villa tágas kertjébe, mi meg Lőrinccel elmentünk a szüleimhez anyáknapjázni.

Előtte virágüzlet. Rálátunk azért erre a napra mi, és ha ketten vagyunk, úgy röhögünk, mint két diák, és nagyon értjük egymást. Csodálatos összhang. Bővebben… →

inglis

Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.

Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.

Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.

Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben… →