A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé.

Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve sokszor forgatom ezt a kérdést magamban. Igen, lehet az állandó önfeláldozó gyötrődéssel, önmarcangolással, megértősdivel ártani. Te biztosan kikészülsz, a gyereked is lenéz, mert bizonytalannak érzékel, ezen kívül használ. Közben mondogatod, hogy ilyen a kamaszkor, ez mindenkinek nehéz.

Hát nem. Nem feltétlenül. Legyél szigorú és egyszerűsíts!

Azok az átgyötrődött évek és éjszakák, a legmélyebb kétségbeesés bugyrai!… A dac, a rossz társaságba keveredés, a szerek, a szexualitás, az érdektelenség, az iskolai botrányok, a magatartási problémák, a visszabeszélés!…

Ezt panaszolják az anyák. Ilyet én nem éltem át. Nem tartottam kioktató, bűntudatkeltő előadást a patriarchátusról sem (hanem elmentem edzeni – így mutattam be a feminizmust).

Pedig mi voltunk a lenézettek, a megcsonkult család, az anya, akivel lehetett szemétkedni, mert neki nem jön be a férje…

Lehet, hogy érzéketlen vagyok? Azért nem voltak átsírt éjszakák? Ismét leírom: a kimenet számít, a végeredmény, a történet vége. És nagyon úgy tűnik, hogy nem azok a legvidámabb, legerősebb gyerekek, akikkel végtelen sokat foglalkoztak, vitték őket szakemberekhez, drága magántanárhoz meg vizsgálatokra. Régebben a gyermekjogvédők, az örök lelkizésre, “tudatosságra” buzdító liberális pszichológusok média közvetítette tanácsai hatására nekem is folyton hiányérzetem és bűntudatom volt, hogy nem vagyok tudatos szülő, nem beszéltem meg velük mindent, nem edukáltam se internetbiztonságra, se az LMBT kapcsán, csak loholtam, hogy legyen vacsora, kazán, tornazsák, beíratás, kimenekítés, és mindeközben élmény, derű. Úgy éreztem, hogy ha azokra a cikkekre hallgatnék, akkor mindig kellene produkálnom a megértést, még több empátiát, még, még, még. Sok beszélgetéssel találgatni, mi lehet a baj, megfejteni a kis lelkét, utat mutatni. Azokat a terheket is a vállamra vennem, amelyeket a kortársak vagy az érzéketlen iskola okoznak.

Az imperatívusz: mindig a szülő bírjon többet, mindent bírjon, mert ő a felnőtt, a gyerek pedig kiszolgáltatott! Nem tudom, mi lett volna, ha energiáimat a lelkizésre áldozom. Szerencsére nem jutott. És én nem vagyok ilyen alkatilag, a neveltetésem szerint sem: velem sem lelkiztek.

Babának, altatandó kisgyereknek mindent! (Értsd: még élt a férjem.) A nagyobbacskát megvédem a rideg intézménytől, a sunyi anyukakígyóktól. De nem hallgatom a kifogásait, nyávogását, érzékenykedéseit vég nélkül, nem is rakom elé tányéron az ételt. Legyen önálló, főzzön, vásároljon be, ha úgy alakul (Lőrinc be tudott csajozni a palacsintasütlési képességeivel). Nekem pedig lehessen életem, ne függjön az érzelmi állapotom kizárólag az aktuális hangulataiktól, ne ők legyenek az érzelmek elsődleges forrásai.

Értékrendet közvetítek a megfogalmazásaimmal, a döntéseimmel, a tetteimmel. Lásson engem a gyerekem építő, értelmes tevékenységekbe feledkezni, problémákat megoldani. Legyenek intellektuális beszélgetéseink, és az értelmes tevékenységekben is legyünk együtt: közös sportra, utazásra rengeteget költöttem. Mindent biztosítok: játékteret, szabadidőt, vágyott különórát, MacBookot, biciklit. De a luxus nem való gyereknek, és ez nem anyagi kérdés: nincs és ne is legyen fuksz, ló, kocsi, jachtozás, korai jogsi, vágyként sem, mert a státusszimbólumok kizárják az intellektuális, lelki, elvi igényességet. Nem zsarolom egyiküket sem a jegyekkel, nincsen “két hétre elveszem a telefonodat”… mondjuk nem is kaptak intőket, legalábbis komolyan vehetőt soha.

És nem nyúzzuk egymást, nem lelkizünk folyton. Nem vagyok személyzet. Ne rendelje meg a kedvenc tiszta ruhát (hanem mossa ki magának), ne nyávogjon a tele hűtő mellett, hogy éhes és ő mit nem eszik meg.

Annyira szomorú, amikor a kétségbeesett, túlgondoskodó szülőből hülyét csinál a gyerek. Az aktuális konfliktusnál is elgondolkodtatóbb a fogalmazásmód önreflektív fontoskodása:

Erre nem is lehet mit mondani. Elképzelhetetlennek tartom a játszmázásnak ezt a fokát, a segítségkérésnek álcázott nyilvános magamutogatást (a külön élő apa gyorskajával tömi a gyereket).

Ne rajtam csattanjon minden bánata, ne engem korholjon. Mindez nem döntés, hanem kényszer. Az erőforrások végesek, még a jelenlegi, sokkal könnyebb életemben sem bírnám, ha mindenért engem ugráltatnának.

Vagy talán bírnám, de nem engedi a méltóság. Anyák, ez emberi méltóság kérdése! Nagy a nyomás, hogy legyél személyzet, másrészt beszélj túl apróságokat.

Az is ijesztő, amikor a tudatos szülő olyan feltételeket szab az elvek és jó gyakorlatok érvényre juttatásáért, olykor a saját friss felbuzdulásait (sport, vegán étrend, vallás) követve, amelyeknek az adminisztrációja is plusz munka, állandó veszekedésforrás – a gyerek persze alkudozik, megúszásra megy, mert az új dili nem az ő döntése volt. A blogon kétféleképpen jelent meg ez: az egyik az aspergeres apa hűtőre rögzített házimunka-kimutatása, amikor azon is állt a bál, hogy ki nem írta be a kamasz gyerekek közül az egyébként elvégzett porszívózást; a másik az a család, amelyik annyira komolyan vette a digitális ingerek korlátozását és a sportot, hogy a gyereknek gépidő járt evezőpad-percekért, és ezt Excelben vezették. Más vallási étrendre szorítja vagy vegánosítja a gyereket (a kezdőkészlet része a bűntudat és a fensőbbséges papolás az osztálytársaknak – itt jegyzem meg, a gyereket beketósítani sem szerencsés, legalábbis viták árán és komoly egészségügyi ok nélkül biztosan nem). Lehet az ételekről vezetett táblázattal, a változó allergiagyanúkkal vagy “pénzügyi tudatosságra való neveléssel” is tönkretenni a hangulatot. Ha nincs probléma, akkor csinálnak, nehogy unatkozzanak! Túlfontoskodják, szavakkal és papolással akarják megoldani azt, amit tettekkel és attitűddel lehetne.

A lelkizésnek az egyoldalú, wmn-es hangulatú, felmentést kereső lélekápolgatás, kifogáshizlalós részét mellőztem, és talán ettől nem függetlenül kerültek el “a kamaszkor természetes hullámvölgyei”. A relatív leegyszerűsítés eredményeként mindenki tisztelettudó, nem pazarol kaját, nem kell nyomoznom, gyanakodnom, normálisan viselkednek és belülről fakad nekik. Nem tutujgatok, nem ajnározom őket, természetesnek veszem a jófejséget. Ha megérzem saját cselédszagom, akkor nemet mondok. Minden esetben. A túlpátyolgatott, szétlelkizett lelkű gyerek nem jó fej lesz, nem toleráns, hanem elváró, idegesítően harsány és önös, az anyja energiáit lerabló, az anyai bizonytalanságból élősködő és kíméletlen. Kifogásokat és apró sérelmeket hajtogató, válogatós, kényelmeskedő.

Milyen gyereket akarsz? És milyen anyaságot?

*

A posztnak a szigorúság kapcsán van egy párkapcsolati és egy evős része is, de hosszú lett az eleje, így azok a részek új posztban, még ezen a héten jönnek. A tagoknak beszámolok az elmúlt két hét személyes eseményeiről is.