Olvasói kérdés volt: akkor az autista az új ellenséged?

Senki nem ellenség. Akiknek az érdekét vagy érzékenységét sérti az álláspontom, azok gondolják, hogy én vagyok az ellenség (és ezt tükrözik vissza rám: szerintük én vagyok ellenséges, nekem vannak indulataim).

Csak a hamisság az ellenség.

2024-ben ott tartunk, hogy az érintett szülők a következőket harsogják (kommentekben és sorstársi csoportokban, de van, hogy szülői értekezleten is):

“Teljesen önkényes, hogy ennyire díjazza a társadalom az intellektust, a szépséget, a magas kultúrát, és csakis azt (annak megfelelően, ami az ő gyerekük hiányossága). Az alacsony intellektusú, törpenövésű ugyanolyan ember! Attól még, hogy nem felel meg a Jó tanuló, jó sportoló díj mércéjén, az ő autista fia ugyanolyan értékes! Hétszázhetven dínófajt tud, fejben számol tízezres számkörben…”

Ennek semmi köze az elfogadáshoz. Az idézet vágyálmot jelent, egyben követelést. E vágyálomban nincs különbség ép és sérült, a teljesítmény és annak hiánya között. “Ugyanolyan értékesek. Semmi sem úgy van, ahogy mindenki hiszi!” Azért hajtogatja ezt, azért kiált előítéletességet, hogy a gyerekének szerezzen valami előnyt surranópályán.

A tiszta beszéd azért fontos, mert minden borzalmas eszme a fogalmak felszámolásával, jelentésük tologatásával és a valós teljesítmény tagadásával kezdődik. Sem nem önkényes, sem nem felszámolható az, hogy az intellektust, a rugalmas, az ismereteket alkalmazni is képes elmét díjazza a világ. Minden, ami hasznos, működő, ebből nőtt ki, még az empatikus, figyelmes bánásmód is, amellyel a szenvedőkkel, nélkülözőkkel, autistákkal bánnak!

A túllihegett, önző elfogadósdi felpuhítja a határokat. Létezik ép, és létezik rendellenes, sérült. Az egészség érték. Ami rendellenes, azt megelőzni, gyógyítani, tüneteit pedig enyhíteni kell. Senkinek nem jobb, ha a szülők a tények beismerése helyett a világgal pörölnek, miközben tagadják, talán maguk előtt is, hogy rengeteg nehézség van a gyerekkel, amelyet a környezet, az iskola, a társak is viselnek.

És most lássuk a tényeket.

Első állítás: az autizmus rendkívül ritka, a pervazív fejlődési rendellenességek (PDD) körébe tartozik.

Kórtan

1966 óta szorosan nyomon követve e betegségeket tapasztalják, hogy mind prevalenciájuk, mind incidenciájuk gyarapodik. Még nincs határozott válasz, miért válik gyakoribbá évtizedek óta. Magyarázata lehet, hogy jobban odafigyelnek a gyermekek fejlődésére, valamint a diagnosztikus kritriumok kiterjesztése, a betegségek iránti érdeklődés szélesedése, a javuló szolgáltatások és kórismézési eljárások, a kórképekre vonatkozó fokozott figyelem mellett más tényezők is hozzájárulnak a gyakoribb észleléshez. Napjainkban 0,7-40,5/10000 (átlagban 20,6/10000) főt találnak PDD-snek a népességcsoportokban vizsgáltak számától függően. Ebben a statisztikában az autizmus 20/10000 arányban fordul elő. 

Kiemelés tőlem. Tízezerből (javítva) húsz – épp miattuk tartom visszásnak azt, amikor boldog-boldogtalan neurodivergenciára hivatkozik, és a súlyos autistáknak járó kíméletet követeli. Főleg ha a különbözést trendinek, különlegességnek állítják be. Miközben semmi bajuk, csak szétszórtak vagy kiégtek (amit öndiagnosztizálva ADHD-nek neveznek, és ezzel ők már “rajta vannak a spektrumom”).

Előfordulhat, hogy nem is találkozol valódi autistával, csak öndiagnózissal, mert annyian vannak, akik mutogatják az agyukat. A jelek szerint a spektrumon lenni a belépő a kifogásmennyországba. Durván sértő ez az igazi betegekkel szemben.

A médiában azok hangosak, akik alkotó, majdnem önálló életet élnek:

…úgy véli, az autista gyerekekről kialakított kép is torzított, az autizmust ugyanis nagyon gyakran összemossák az értelmi fogyatékossággal, holott a kettő távolról sem ugyanaz, ez pedig erősen ferdíti az autisták megítélését.

https://24.hu/kultura/2023/10/14/csepke-bernadett-nadin-interju-autizmus-autersight-film-pszichologia/

Könnyen hozzáférhető adatok szerint a diagnosztizált autisták jó háromnegyedének IQ-ja 70 alatti. Nincs szó összemosásról, és vannak kontextusok (például az ő filmes, alkotó közege), amelyekben a 110 is kevésnek bizonyulhat. Az értelmi sérültek szülei nem fognak ilyen kardoskodva posztolgatni. Nemhogy sötétre van festve: elhallgatják az autizmus poklát.

Megjegyzem: itt én is amellett kardoskodtam, hogy ha a sztereotípiát akarják lebontani, akkor “láthatatlan”, atipikus autistákat mutassanak. De ez a valóság lehazudása. Én ma már szégyellem az akkori álláspontomat, mert egyáltalán nem néztem utána, mit jelent az egész, milyen okok, faktorok vannak az autizmus kialakulásában, milyen egy súlyos vagy középsúlyos értelmi fogyatékos autistával az élet, mi a különbség Asperger és autizmus között, és ki mindenki turnézik még neurodivergenciával. 

Ha a neten nézed, mégis úgy tűnik, minden “neurodivergens” tehetséges, alkotó, kicsit zizi, mert rajta van a spektrumon.

Második állításom az öndiagnózisról szól, az állítás pedig az, hogy ez a jelenség nagyon káros. A woke beszédmód szerint autistának lehet identifikálódni is, azaz vállalás, nem tény. Ma sokan szállnak be a bizniszbe, mert előnyei vannak: kímélet, megértés, fontosságtudat jár érte. Amerikai segítő oldalon ez áll:

Some adults wonder whether they should pursue a formal autism diagnosis, especially if they have lived without one for their entire lives. This is a personal decision, and there is no wrong choice!

Although a formal evaluation comes with some benefits, there are several barriers to going this route. Because of this, many people ultimately decide to self-identify as autistic after thoroughly looking into autism and reflecting on their own experiences. This may be referred to as “self-diagnosis.” While self-diagnosis is not recognized as a medical diagnosis and does not provide access to certain resources and supports, it is generally accepted within the autistic community and can be incredibly meaningful to individuals.

Visszatetsző módon a neurodivergenciát a csak kicsit fura (értsd: idegesítő, harsány), de működő életű kelekótyák lobogtatják. Az öndiagnózis nekem azt jelenti, hogy hazudnak, kenegetik a fogalmakat, másrészt kifogásnak tartom, és sértőnek azokra is, akik küszködnek a súlyos esetekkel.

Az autizmus efféle kiterjesztése, pont mint a harcos nemszülők esetében, együtt jár azzal, hogy követeléseket fogalmaznak meg a társadalommal szemben, erősítik a “mi, elnyomottak–ők, elnyomók” szembenállást. A követelés pedig: nevezzük őket is épnek, normális verziónak. Minden normális! Ez két szempontból is baj: az identifikálódók tényleg normálisak (semmi komoly bajuk), de akkor ne kérjenek különleges bánásmódot. A súlyos esetek élete, mint alább idézetekkel bemutatom, egész más.

A hangoskodók elvonják a figyelmet, az erőforrást, médiamegjelenést a valódi autistáktól. Ugyanez igaz a más témákban hangoskodókra, akiket hétköznapi módon piszkáltak a kortársaik (és ők vissza), vagy akik bulikban hemperegtek, önként ittak, drogoztak, aztán az egyik ilyen hempergés erőszak lett, utólag mégis szenvedő arccal állítják, hogy ők áldozatok. (A Nemanya nevű bloggerre gondolok.)

Nem arra való a spektrum, hogy bárki magát csillámpóninak képzelje. Beszállni, vállalni nem lehet: vagy autista vagy, vagy nem. Ha nincs diagnózisod, csináltass, és addig ne harsogj, ne kritizáld mások viselkedését.

A kis árnyalások, autizmus, ami nem is az, neurodivergencia – harmadik állítás. Ez is olyan, mint az orthorexia a valódi táplálkozási zavarok között: aki csak nem eszik vattacukrot, már ráfogják, hogy megszállottja a helyes étkezésnek. A neurodivergenseknél ez paródiába hajlik, van például az executive dysfunction (végrehajtási zavar), értsd, lustaság, halogatás, meg a PDA: a kóros elvárás-elkerülés.

ADHD is an official diagnosis. Executive function challenges are not.

Egyik sem hivatalos BNO-kód, ezek metaforák és díszes matricák. Az illető szarul dolgozik, vagy munkaidőben horgolgat, esetleg szívesen aludna délben (ki nem?). Ha mégis létezik, jelzem: az executive izé és a PDA is jellemző rám. Nem mosogatok el, csak ha muszáj, és utálom, ha részletesen megmondják, mit tegyek. Vagyis, nem vagyok robot, néha pihenek, halogatok. Nem vagyok alkatrész, nem szeretem a parancsokat.

Negyedik állítás: az Aspergerről. Ez 2013 óta nem külön állapot, hanem egy fajtája az autizmusnak, ők magasan funkcionálnak, de mégis furák. A zsenikultusz és az Esőember-giccs mindenestül hamis, és sértő azoknak, akik ismerik és élik a valódi, esetleg “vad” autizmus küzdelmeit. Elvárásokat keletkeztet (“mindegyik fura, de okos”), és letagadja, hogy sokan nem ilyen békések. Hogy a gyerekük sérült, és soha nem lesz önellátó felnőtt. Alap tévhitcáfoló poszt részlete az Autizmus álarc nélkül facebookoldalról:

A világhálón és a közösségi oldalakon se szeri, se száma az autizmusról szóló oldalaknak. Ha a kívülálló felületesen pillant rá ezekre, úgy véli, az autizmus voltaképpen egy fura, de mégis remek és különleges dolog. Ha te kívülálló vagy, s elolvasod egy Ellen Notbohm nevű újságíró könyvét (Tíz dolog, amit minden autizmussal élő gyermek szeretné, ha tudnál), alighanem repesve várod tőle, hogy autista gyermeked szülessen. Idő kell, hogy kijózanodj. A szerző többek közt arról is érvelt, mennyire helytelen azt mondani, hogy “autista” vagy “autizmustól szenvedő”. Szerinte a leghelyesebb megnevezés az “autizmussal élő”. Egyes józanabb gondolkodású, autistát nevelő szülők azonban azt mondják, hogy nem a gyermekük szenved az autizmustól, hanem ők, s nem a gyermek él az autizmussal, hanem ők maguk, mert az autista gyermek – ha nem is mindig, de többnyire – nagyon boldog, ők (mármint a szülők) viszont beleroppannak ebbe az életbe. Az autista benső állapota – ha nem is mindig, de többnyire – egy mámoros érzés, sajátos boldogság, amiből olyan fájdalmas kijönni akár percekre is, mint amilyen fájdalmas a drogos számára a drogmegvonás. (Iyenkor aztán sikít, üt, harap.)

Egyik-másik autista lehet ugyan elragadó csoda, de a gyakori valóság ennek ellenkezője. Az autisták kb. 90 százaléka kisebb, közepes vagy nagyobb mértékben értelmi fogyatékos. Az ún. ép értelmű autisták lehetnek ugyan zsenik, egyetemi tanárok, de általában az ép értelem alsóbb tartományában találhatók. Bizonyos szempontból az ép értelmű autista is fogyatékos. A kontextusvaksága, az emberi és társadalmi viszonylatok iránti értetlensége, mániái és rögeszméi könnyen megkeseríthetik a társas környezet életét.

A szerző, Baranyai Mihály azt mondja a 770 dínóra stb., amivel az áloptimisták vigasztalják magukat, hogy “sok mindent tudnak, de semmi hasznosat” (ezt idézi másik, súlyos autistát nevelő szülőtől).

Az autizmussal küszködők – itt a családra gondolok, aki az autista érdekeit képviseli, tehát segítség neki jár – nem leereszkedő gesztusokat, mesterkélt szóhasználatot akarnak, nem csiribiri integrációt, hanem pont azt, hogy a közösség (mi) ismerjük el, hogy a családnak nagyon nehéz, teljesen más az életük, és ne integrálni vagy leereszkedni akarjunk, hanem társadalmilag (jövedelempótlás, intézményrendszer) kompenzálni a hátrányt, amelyről nem tehetnek. Nekik a gondozásra a teljes életük, egészségük rámegy. Az autisták túlnyomó része súlyosan akadályozott értelmileg és beszédében (az igazi autistákról beszélek).

Ki igazi? Idézem a kórtant (a linket lásd fent):

Monogénes kórképek

az ASD-ben mintegy 5%-ot tesznek ki. (forrás)

A POLIGÉNES, másképpen NEM szindrómás autizmus egynél több (hibásan másolt) gén esetében lép fel. Az érintett gének számától és sajátosságaitól függ az autizmus mértéke és jellege. Az AGP (Autisme Genom Project) évtizedek óta kutatja a családon belül adódó összefüggéseket, s közelebbről – természetesen – a testvéreknél és ikertestvéreknél található összefüggéseket. A CNV (copy number variations) adatok alapján minden emberi kromoszóma részt vehet az ASD kialakulásában. Az autisták 4/5-e fiú. A lányok és a fiúk hozzávetőlegesen ugyanolyan arányban hordozói az autizmusnak, de a lányok fenotípusában ritkábban jelenik meg, s inkább a genotípust hordozva adják tovább a gyermeküknek, unokájuknak. Az autizmus igen nagy fokban genetikai, de nem mindig öröklődött. Vagyis olykor az autizmust okozó mutáció nincs jelen a szülők genomjában – a mutáció a megtermékenyülés pillanataiban (de novo) történik. Az ilyen újonnan megjelenő, ún. de novo autizmus előfordulási esélye 5-10 %.

Ha van diagnózis, és csak kicsit fura a gyerek, örülj neki, és kezeld úgy, mintha nem is volna autista. Ez az integráció. Nem kell hangoztatni, hogy az is súlyos, aki nem súlyos. A lustaság, nyafkaság, halogatás, káosz, neveletlenség, kupi, összeférhetetlenség, szociális ügyetlenség másokkal is előfordul, tehát a nem-autistákkal is.

Ötödik állítás: az autizmus genetikai betegség, különböző súlyosságú tünetekkel. Az érintettek egy részük rendkívül súlyos állapotban él: nem beszél, bepisil, enni sem tud kanállal, vagy szinte áthatolhatatlan falú, elvarázsolt világban él.

Valaki vagy autista, vagy nem. Ha a százkét kockázati génből kettő jelen van, az már autizmus. Ha egy vagy nulla, akkor nem autista.

Hatodik állítás: a spektrum fogalmának értelme, hogy az autizmusnak sokféle megnyilvánulása van, változatosak a tünetek, nincs “mindenki és senki”… habár, eszerint ami egyetlen autistánál jelenik meg, az is tünet – nem értem, hogy miért nem csak egyéni furaság, miért egyetlen elnevezés és kór, ez a mindenki és senki  felvetés ebben a videóban volt. Nem azt jelenti a spektrum, hogy mindenki rajta van és egymásba mosódik át, ez korrumpálja a fogalmat. A spektrumot a tünetek széles körére és változatos kombinációjára, eltérő súlyosságára használják a szakemberek.

Álarc nélkül:

A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar honlapján találtuk az autizmus genetikai hátteréről a legérthetőbb és legátfogóbb összegzést.

Bizonyos környezeti hatások is kiválthatnak autizmust, amely – ugyebár – igen nagy fokban genetikai, de nem mindig öröklődött. Ilyen mutációt idézhet elő pl. a légszennyezettség valamely alkotórésze. Egy amerikai kutatás szerint pl. abban a lakóövezetben, amely a legtöbb dízelmotor emissziót vagy higanyt tartalmazta, kétszer annyi autista gyermek született, mint a legkevésbé szennyezett területeken. (Így mi felvetjük még a dohányzás kockázatainak lehetőségét is, bár erről még nincs adatunk.)

Hetedik állítás: érzékenyítés. Ugyanonnan:

SOKSZOR hallottam már, hogy „érzékenyíteni kell a környezetet”. A már „érzékeny” környezet jobban tudja kezelni, megélni és elviselni az autistát. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet azon, amit tapasztalok. A sok-sok érzékenyítéssel odáig jutottunk, hogy úgyszólván már mindenki érzékeny, aki az autista közelében él és mozog, Azt is tapasztalom ezzel egyidejűleg, hogy az érzékenyítés átesett a ló túlsó oldalára, s tán le is esett róla. Az autistát már-már nem is nevelik, hanem inkább mártírként tolerálják minden zavaró, kártékony és durva megnyilvánulását. Ott sikít, ahol akar; akkor eszik, mikor akar; azt harap meg és vág fejbe, akit akar (pl. testvéreit, tanárait); ott fekszik le az úttesten, ahol akar; azt vesz el másoktól, amit akar stb. Az autista, még ha súlyosan értelmi fogyatékos is, sokszor nagyon hamar felismeri, hogy az őt körülvevő személyzet mely tagjánál meddig mehet el, s azzal mit tehet meg.

…az elhibázott igyekezet felad az autista emberre egy „szivárványszemüveget”, amin keresztül még kevésbé látja a társas környezet szenvedését és küzdelmeit. Meg van győződve arról, hogy mindig és mindenben az ő nehézsége (szenzoros érzékenysége, fáradékonysága stb.) a legnagyobb. Így aztán jogot formál arra, hogy az „ÉRZÉKENYÍTÉS” feliratú pajzs mögött hadakozva szinte leigázza a gondviselő környezetét. A mindennapok során ő maga flow állapotban kattogtatja a számítógép egerét, a kedvenc ételét eszi, akkor és addig alszik, míg jól esik neki. Fel sem tűnik neki, hogy a testvére, apja, szomszédja stb. napi 12 órán keresztül áll a gyártósoron, hogy majd leszakad a dereka. A környezetében az emberek lábon hordják ki a tüdőgyulladást. Rettegnek a munkahelyi menesztéstől, a munkanélküliségtől, a lakás árverezésétől stb.

Nyolcadik állítás: nem az autistának a legnehezebb! Az idézet tovább, benne a társadalmi teendők:

Olykor álmatlanul készülnek vizsgákra. Remegő gyomorral mennek a munkahelyükre az oda-vissza háromórás buszozás után úgy, hogy a buszon le sem tudtak ülni. Mosnak, takarítanak a gyermekükre, játszanak vele, és virrasztanak, ha beteg. Olykor üzemi baleseteket szenvednek el, netán megrokkannak vagy rákosok lesznek, s végül idő előtt haláloznak el. Szóval arra szeretnék rámutatni, hogy eddig még senki sem dolgozott ki programot az AUTISTA ÉRZÉKENYÍTÉSÉRE. Tehát nem baj, ha az autista küzd egy kicsit ezzel a babaállapottal. Ha az érzékenyítés egyirányú, s csak a társas környezetet célozza, az nem integrációhoz vezet, hanem inkább mártír környezethez.

Az állam által nem sajnált szülők keservén kívül figyelmet érdemel a többi gyermek sorsa is, ugyanis az autista gyermeknek lehetnek ép értelmű testvérei is. A napnál is világosabb, hogy a gyermek, s különösen az ép, egészséges gyermek a társadalom jövője. Az autista gyermek speciális ellátása, fejlesztése, járulékos betegségeinek kezelése olyan sokba kerülhet, hogy az ép értelmű gyermekednek már nem tudsz cipőt, kerékpárt venni, de nem tudod megfizetni a fogszabályzást és matekkorrepetálást sem. Arra sem lesz pénzed, hogy az ép értelmű gyerekedet autista testvérétől elszenvedett traumák miatt pszichológushoz vigyed.

Mi egy olyan világ nemzedéke vagyunk, amely nem szívesen vállal gyermeket, s azt is lehet mondani némi merészséggel, hogy a szeretetet sem merjük vállalni. Aztán hébe-hóba megtesszük. Van az úgy, hogy már a gyermek születésekor tudomásunk van róla, hogy értelmi fogyatékos. Pokoli csapás. Van olyan is, hogy az első évek során derül ki, miután már nőtt a reménységünk és az elragadtatásunk. Ez is pokoli. Ismerőseinkkel kölcsönösen megcsodáljuk egymás gyermekét, és belénk költözik a szomorúság, az a nem szűnő gondolat, hogy a mi gyerekünk nem olyan jövő várományosa; sőt, társadalmi szempontból semmiféle jövőnek sem várományosa. De mindig, vagy legalább néha remélünk is. Azt reméljük, hátha mégis… Ez a csoda azonban nem történik meg. Egy másik csoda történik meg helyette: a szereteté. Azt tapasztaljuk, hogy szeretni nem csak az okosat lehet, hanem a fogyatékost is.

Idáig is szép, de most jön a katarzis:

Gyengédség tölt el bennünket, mikor jóízűen eszi a palacsintát, mikor szép ruhát veszünk neki, mikor reggel felkeltjük és ránk mosolyog. Örülünk, ha boldog. Igen ám, de vannak – mondjuk lány – testvérei. Némely autista nem alszik éjjel, csak jön-megy és zörög, s akkor a testvérei sem alhatnak. Ha nagy vártatva elalszanak, reggel vagy hajnalban arra ébrednek, hogy az autista hol boldogságában, hol haragjában sikít – hosszan és velőt rázóan. Napközben pedig fel-alá csoszog, majd a hajukat a kezére csavarva kihúzza őket az udvarra. Sírás és hajcsomó száll a szélben. Brutálisan meg is harapja őket, nagy és gennyes sebeket okozva. Megtanulnak félni és menekülni. Megtanulnak beletörődni abba, hogy az autista testvérük kirabolja a hűtőt, hogy felzabáljon minden finomságot – előlük. Azt is megtanulják, hogy ha törött üvegek hangját hallják, nem szabad odamenni.

ETIKAI tényezőkhöz érkezvén az első kérdés: van-e joguk a testvéreknek a biztonsághoz? Van-e joguk a nyugalomhoz? Van-e joguk ahhoz, hogy pihenten menjenek iskolába? Mihez van joga a szülőnek? Van-e joga ahhoz, hogy bezárja az autistát? Van-e joga ahhoz, hogy veszélyben, védelmi helyzetben megüsse az autistát? Van-e joga a szülőnek ahhoz, hogy aludjon, mielőtt munkába megy?

Végül az abszolút kedvenc kommentem az oldalról, egy szóhasználatot számon érő kommentelőnek válaszolt Baranyai Mihály:

Két értelmi fogyatékos gyermek szüleiként engedtessék meg nekünk, hogy nyelvi pongyolaságok nélkül beszéljünk a valóságról – egy olyan világban, amelyben potenciálisan ép gyermeket sem vállalnak, hát még értelmi fogyatékost! Sok esetben kutyuska gyermeket nevelő emberek akarnak helyreigazítani. Aki el tudja fogadni az értelmi fogyatékosságot és az értelmi fogyatékost, az nem menekül finomkodó szavak mögé. Ha azt mondjuk, értelmileg akadályozott vagy értelmileg sérült, akkor azzal egy időre frissen csengő és nyakatekert kifejezést kapunk, de sajna, a mindennapi értelmezési keret hamarosan visszatér a kiinduló pontra. Pont oda, ahonnan elindult! Olyan ez, asszonyom, mint a hedonikus adaptáció. Hozzátesszük, hogy a hatályos jogszabályok és a neveléstudományi szakmunkák továbbra is használják az értelmi fogyatékos kifejezést. Gyakorlatiasabban is vázoljuk magának a helyzetet, hogy megértse. Nos, ha a súlyosan értelmi fogyatékos autista fiunkat maga itt nagy lelkesen sérültezi meg akadályozottazgatja, attól még Ön sem fogja feleségül adni hozzá a közgazdász végzettsegű lányát – hogy a fiunk nyálát törölgesse. Ha a középsúlyos, Down-szindrómás lányunkkal pongyoláskodik így, attól még, ha – mondjuk – van Önnek egy gépészmérnök vagy szerkezetlakatos fia, nem fogja rávenni, hogy kérje meg a kezét. Pedig lassan 18, nagyon aranyos, és remekül színezget.

Nem tudok többet mondani. Ki is töröltem a többit.

Itt van még egy szülői sikertörténet:

https://24.hu/belfold/2024/05/04/autizmus-oliver-viki-kirekesztes-filmkeszites-sorsfordito-gyogypedagogia-iskola/

De a lényeg: pontos szavakkal beszélj! Ne ziláld a fogalmakat! Láss át a hamisságon!