Minden Áronnak
Hát nem? Még magunknak is sokszor mondjuk ezt. Házasságot, gyereket akartunk, ezt vállaltuk, aztán meg sírunk. Miért nem vállaljuk a következményeket?
És jobban szeretnénk, ha család, gyerek nélkül élnénk?
Na, álljunk meg. Bővebben…
T. P. M-nak
Ez mindig felmerül bennem, ha születik egy új törvény, szabály.
Egyrészt, ugyebár, ott kéne már tartani, ahol a bajorok, hogy gyepre nem parkolunk, nincsenek őserdőszerűen elgazosodott kertek, adót fizet a takarítónő, nem parkol a jónép a fűre, sávot vált a gépjármű akkor is, ha biciklist előz, és nem dohányoznak a nővérkék. Belátható, hogy mindez közérdek, miközben esetleg — rövidlátó — egyéni érdekeket sért.
Ezeknek a céloknak, normáknak valahogyan meg kell jelenniük a törvényeinkben is. De akkor a törvény húzza fölfelé a valóságot? Mert ez nem fog menni kis hazánkban, gyerekek. Bővebben…
odavan. Sopánkodik, egymásnak mesélik a Blikkből megtudott új részleteket. A média okádja a patetikus, anakronisztikus giccset. Ezek a félanalfabéták elkezdték a nevelőanyát mostohának, kegyetlen mostohának nevezni. Hányatott sorsú kisfiú, szőke kiskamasz, meggyötört kis test, ártatlan gyermekarc, alig hunyta le a szemét, könnyes szemmel, hófehér ing, vérengző vadállat, pásztoróra, kegyeleti (hogy tetszett mondani?) okokból. Most mindenkinek hiányzik Bencus. Eddig mintha ez nem így lett volna. Bővebben…
Kapirgáljuk meg ma este azt a mítoszt, hogy a férfiak mint férfiak, férfivoltuknál fogva, kvázi biológiailag alkalmasak arra, hogy érzelem nélküli szexuális viszonyba bonyolódjanak.
Beszoptuk ezt sokan. Próbáltuk őket megérteni. Hogy nekik ez külön van, a késztetés meg az érzelmek. Ők nem tudnak ellenállni, viszi őket a vérük, ha a f..z feláll, az ész megáll, satöbbi. Bővebben…
esküvői tanúmnak, szeretettel
Meglepődünk mindig, hogy egy-egy családban ekkora konfliktus lehet. Pont ők, akiknek szeretniük kellene egymást! Hát hogy lehet, hogy durvábban marják egymást, mint az idegenek? Évtizedekig, a sírig nem beszélnek egymással a testvérek, akik telekszomszédok is? Hárommillió forint örökségen összeveszni? A gyilkosságok többsége is családban történik, szörnyű. A család nem lecserélhető, nincs másik!
És a pici kritikus csoport! Amely szemben a főárammal, végre egymásra talált kedden, és elszántan harcolnak, aszketikusak, lobog bennük a hit, szerdán újabb lelkes tagok, és csütörtökön már kész a szakadás, a botrány: a Szalamandravadászok kiválnak a Gyíkevők közül (nem ám hüllő! kétéltű! te, Jani, ezek hüllőt zabálnak!). Civilek, felekezet, pici párt, alternatív szülés, hordozás-iskolák — egyre megy, ugyanúgy zajlik ez mindenhol. Bővebben…
Meszlényi Attilának, hálásan rajongva
A következő érvelési hiba igen gyakori a hétköznapi társalgásokban, anyósunk intelmeiben és az újságcikkekben: az érv nem valódi, hanem arra hivatkozik az illető, hogy valaki, aki okos, híres, tekintélyes, azt mondja.
Ez igaz, hiszen X. Y. szerint így van. Bővebben…
Na, a közzétételkor eltűnt a komplett bejegyzés. Nulla szó. Nem is volt annyira jó, de nem értem. Kép, minden, ezerháromszáz szó. Ilyen még nem volt.
Keresem az Állapotok összehasonlításánál, erre kiírja: Danger. Wake up, csak az olvassa. The matrix has you. Do not let it happen again. Follow the white rabbit. Go back.
Mindezt sosem látott fekete mezőben írja ki. Mint a kémfilmekben, amikor betűnként jelenik meg a szöveg.
Most nem vagyok benne biztos, hogy eleget aludtam-e. Vagy talán a rizike lesz az, amit a fiam hozott az őrségi kirándulásról.
Én felsőbb hatalmakkal nem vitázom. Úgyis idecitáltam egy sztorit, amit jobb, ha elfelejtek.
Akkor híreink a blogról.
Az egyik, hogy a főoldalra ki fogok rakni egy-egy régebbi bejegyzést, a kedvenceimet, mondjuk pár naponta újat, mert méltatlanul elsüllyedtek a régi bejegyzések. Sok az új olvasó, ezért előveszem az igazán erős szövegeket. Kérhettek is.
A másik, hogy kezdem törni a fejem a hogyan továbbon. Megdöbbentenek az olvasottsági adatok, és nagyon sok visszajelzést kapok, hogy sokat segít a blog, napi betevő. Nekem is nagyon jó írni. Az biztos, hogy nem szeretnék ide reklámot, bár többféle ajánlat is jött, de az a helyzet, hogy egyre inkább a munkahelyem kezd lenni a blog, és visszaszorulnak az egyéb tevékenységek. Aztán, elég vérlázítónak találom, hogy a bloggerek, tartalomelőállítók munkáján a kütyügyártók és a keresőmotorok keresik magukat betegre. Szeretnék független is maradni, nem betagozódni sehová, és azt írni, amihez kedvem van. Ennek a problémának a megoldását keresem. Etikusat, egyértelműt, méltányosat, azt, ami mindenkinek jó. Ha van erről véleményetek, örülnék, ha leírnátok.
Beszélgessünk erről! Írjatok gondolatokat, történeteket!
Mifelénk, Székelyföldön, úgy látszik, kinőhetetlen szokás a gyerekek rémisztgetése nevelés címszó alatt, ráadásul kéretlenül, tehát kontrollálhatatlanul. A nagyszülőkkel megbeszéltük, hogy nálunk nincs zsákos ember, fekete ember, rossz bácsi stb., a gyermeket nem zsaroljuk szeretetmegvonással, nem szégyenítjük meg büntetésből stb. A játszótér, az utca, a szomszédok azonban igen erős faktornak bizonyulnak. A kétéves fiam az elmúlt napokban többször mondta például az ebédre vagy a játékaira, hogy elviszi a cigány, sőt, amikor egyik játszópajtása sírva fakadt, mert megütötte magát, azt mondta neki, “Vijázz, eevisz a tidány!” Köpni-nyelni nem tudtam, igyekeztem oldani a helyzetet (valami olyasmit mondtam, hogy dehogy viszi, nem viszi el senki, hanem mi megvigasztaljuk Csanit, hogy ne sírjon), de a cigányozásra fogalmam sincs, mit mondjak. Bővebben…
Nem tudtam, mi ez bennem, hogy folyton ordítanék, hogy vegyék már észre, hogy zavar a közöny, a hárítás, az önfelmentés. Mindig engem neveznek idealistának, és naponta mondják, hogy ne akarjak mindenkit megmenteni… olyanok, akik viszont nem mennek le a dolgok mélyéig, nem olvasnak újságot, nem érdekli őket, ami engem.
Ez az.
Sehol sem tanítják, hogyan kell autonóm módon gondolkodni, hogyan kell elemzően részt venni a világban, vagy hogyan kell a „tanult tehetetlenséget” legyőzni és a környezet aktív alakítójának lenni. Az angol irodalom ezt az empowerment fogalmával írja le, de Magyarországon ezt sem az iskolákban, sem a segítő szakmákban, sem a hétköznapi életben nem tanítják, miközben ez a tudás lenne az egyik legfontosabb áttörés, hogy az emberek ne fogadják el általánosan a „nincs mit tenni” szemléletet.
Németh László szociálpolitikus mondja ezeket. Olvassátok el a teljes interjút!
Sokadszor olvasok hasonlókat. Mindig a Jók írják az ilyen kommenteket. Mindig erőteljesek, gúnyosak ezek a mondatok, mindig sztereotípiákon alapulnak, mindig “vesszen a libsi” — és (erkölcsi értelemben) sosincs igazuk. Bővebben…
Tudniillik: szörnyű ez a bántalmazás meg az elnyomás, de azért a nő is felelős azért, hogy idáig fajul a helyzet, ennek bizonyára voltak jelei, hát miért nem vette észre, miért hagyta, melyik az a pont, amikor ki kellett volna lépnie.
Nos (tételmondat): nincsenek jelek, ha vannak is, nem olyanok. Bővebben…
2012. őszi bejegyzés
Itt, ahol élünk, a hegyoldalban, a népszerű kirándulóhelyen egy nagy bükkfa alá, paplanok és nejlonok közé úgy két hete bevackolta magát egy asszony. Bővebben…
… jó konzervatívként, hogy
manapság már egész nap a kütyüiket nyomogatják a fiatalok,
mindenki pedofilnak számít, aki hozzáér egy kisgyerekhez,
már a lelkész asszony is válik, hát hova jut a világ,
egyenesen reklámozzák a homoszexualitást, Bővebben…
Ezúttal a friss kommentbeli tartalom miatt emelem ki. Szóljatok hozzá!
Amikor a bájos arcú, derékig érő, szőke hajú Judit tizenhárom évesen meglátta Ferit, a jóképű, nagy nőcsábász hírében álló önkéntes rendőrt a művelődési ház előtt, nagyot dobbant a szíve, és tudta: eldőlt a sorsa örökre.
Mindig a nő választ, régi igazság ez. Bővebben…
… és mi isszuk a szavait, nyilván, hogy az állam a házasságot tartja fontosnak, ezért az élettársi kapcsolat ne a családjogi törvényrészben szerepeljen, hanem a kötelmi jogban. És hogy keresztény szempontból az együttélés szerepeltetése a törvényben “ránézésre is rossz, hogy olyan, mintha ez a két együttélési forma egyenlő lenne.” Mindenki úgy él, ahogy akar, de az állam a házasságot támogatja, a többi magánügy. Zárt ajtók mögött, ha kérhetem, felőlem csináljanak, amit akarnak, de ne lássam… Bővebben…
A pocakos hónapok a legboldogabb időszak egy nő életében. Bővebben…
Én a gyerekruháknak — nem titkoltam itt se — megszállottja vagyok. A minőségi, letisztult, ízléses cuccokért hajtóvadászatot folytatok, és szégyentelenül sokat költök e rögeszmémre.
Kedvencem eredetileg a Benetton, de kezdek elpártolni, annyi a flitteres, feliratos, öncélúan scoobydoo-s és kiskutyás holmi. Továbbá az ESPRIT, a ZARA és újabban az Okaïdi. Azt vettem észre, minél nívósabb egy márka, annál kisebb a különbség a fiús és a lányos holmik között. Bővebben…
Elment az Erzsi ma reggel, és elvitte a gyereket is. Én nem értem a nőket. Bővebben…
Ezek amúgy mostanában az én meg nem jelent, magazinba szánt írásaim.
Néhány éve (ez a kilencvenes évek azért) olvastam egy cikket az egyik népszerű, fényes borítójú női magazinban. Most, hogy nem ugyanannak a szerkesztőnek küldöm a cikket (másik lapba), a nevén nevezem: a COSMOPOLITAN volt az. A trendi élet egyéb kellékei mellett azt tanácsolta a hosszú írás, hogy ha baj van, üljünk repülőre, keressük fel ezt meg azt a franciaországi klinikát, ahol kíméletesen és száz százalékos biztonsággal, gyógyszerrel végzik el a terhességmegszakítást. Bővebben…
