te akartál gyereket

Minden Áronnak

Hát nem? Még magunknak is sokszor mondjuk ezt. Házasságot, gyereket akartunk, ezt vállaltuk, aztán meg sírunk. Miért nem vállaljuk a következményeket?

És jobban szeretnénk, ha család, gyerek nélkül élnénk?

Na, álljunk meg. Az, hogy a másik lehetőség elviselhetetlen lenne (persze ki tudja: nem látunk ki a feleséggé-anyává szocializációnkból), nem jelenti azt, hogy ez, ami van, ne lehetne jobb.

Aztán: és mit akar a másik? Ő nem akart feleséget, gyereket? Ha akart, miért olyan kedvetlen most: miért vonul ki olyan sok férfi a házasságából a maga dolgait intézni, örömeit keresni?

Azt is a minden ízében egyenlőtlen rendszer csinálja velünk, hogy jobban akarjunk házasodni, mint a férfiak, valakihez tartozni.

De szerintem még a gyerekvágy is ilyen. Leginkább szocializációs alapon akarunk gyereket, és azt erősíti fel a néha ránk törő biológiai vágy.

És a legtöbb gyereket nem is akarják, hanem lesz. És abortuszt nem akarunk. Néha mégis rákényszerülünk.

Aki becsületesen bevallja, hogy nem vállalja azt, ami a családdal, gyerekkel jár, esetleg azért nincs gyereke, mert nem talált méltó partnert, azt szankciók érik: az ilyen nőket eléggé gyanakodva szokás nézni, vezetőinktől pedig megkapja, hogy ő a szinglihorda tagja.

De mi akartunk otthon maradni a gyerekkel! Ezt mondják. Bizony, a napi robotban megfáradva áhított állapotnak tűnt ez. De mégsem csak mi akartuk azért, egyéni elhatározás alapján: a szülésen, szoptatáson kívül is vannak, mégpedig rendszerszintű okai annak, hogy egy nő úgy érezze, otthon akar maradni a gyerekkel. És a család szikár érdekei, a férfiak jóval magasabb fizetése, biztosabb állása is ezt erősíti. Valakinek itthon kell maradni, és a fehér hollókat leszámítva a férfi nem akar. Akarunk akkor mi, ez jobb lesz mindenkinek, meg aztán így szokás.

Ez, hogy otthon maradt a nő, nem jelenti azt, hogy apu teljes lelki nyugalommal, mindenféle ürügyekkel folyton későn jöjjön, és azt sem, hogy a rengeteg éjszakázás, hajnali kelés után anyut szombaton sem hagyják aludni. Hogy magára hagyják, mert az ő dolga a gyerek és a háztartás, hogy ridegek vele, folyton azt éreztetik, hogy nem jól csinálja, amit csinál, meg akarják neki mondani, mi a normális, és elvárások sorát szegezik nekik.

Megmondom, miért érzik magukat rosszul a kisgyerekes anyák.

Azért, mert nagyon hamar érezni kezdik, hogy a férjüknek nem tetszik ez az új anya-létük, az átalakult énjük, az, amely kényszertől kényszerig létezik, és amelyből lelki luxusra, örömre alig futja. A férfiak a korábbi kényeztetős, anyáskodó, vacsorát tévé elé hozó nőt ködbe veszni látván úgy érzik, ők már nem is fontosak, hogy ők csak gyerekcsinálásra kellettek. Erre érettségük és a lelkiviláguk fényereje szerint reagálnak.

A gyerekek meg természetszerűleg folyton sírnak, akarnak valamit, és hogy jól csináltuk-e, amit elhatároztunk, bírtunk, az csak évekkel később derül ki.

Sajnos, a körülugráló, szemefénye-típusú, énmárnemisszámítok anyai szoftvert töltik le sokan. És folyamatosan megkérdőjelezi mindenki az anyaságukat. Még nem eszik főzeléket? Az államkincstárban a félévesemet csipsszel kínálták, és hosszan magyarázta az amúgy hatalmi helyzetben lévő ügyintéző, hogy az jót tenne neki, hát miért nem engedem. Nem fázik az a gyerek? Tele vagyunk bizonytalansággal. Normális, hogy ennyit szopik? Meg kéne tanulnia egyedül elaludni. Oltassunk? Adjunk neki húst? Lehet az ekcémát szteroid nélkül kezelni? Mikor és melyik oviba járjon?

Ami egy nőben valóban ösztönösen felmerül egy csecsemővel kapcsolatban: az igény szerinti szoptatás, sírni nem hagyás, hordozás, együttalvás, az sokszor értetlenséggel, sőt, féltékenységgel tölti el az apát. Hogy már éjszaka “sem az övé” a felesége. Kiszorítják az ágyból. Nem tud pihenni. Mi lesz a házasélettel? A környezetét meg aggodalommal tölti el ugyanez. Firtatja az anyós, beszól a nőgyógyász, ellentétes tanácsot ír a női lap, érdeklődik a védőnő.

Gyereksírás, éjszakázás, a régi szabadság siratása, kételyek, kritika, bezártság: a végeredmény szükségképpen lelki roncs.

Ez a lelki roncs pedig önmagát hibáztatja, amiért nem elég jó anya, nem elég jó feleség, és vigaszul ipari mennyiségű szénhidrátot tol, amitől viszont meghízik.

Közben meg nincs pénz, emelkedik a törlesztőrészlet, nem telik normális ruhára, minőségi ételre, mindenki fél a jövőtől, és a nőket vádolják, hogy túl sokat költenek.

Az az igazság, hogy nem így képzeltük az egészet. Nem tudhattuk előre, akármennyit olvastunk, akárhány gyerekes barátnőnket láttuk is, hogy ez milyen lesz élesben. Nem csak azt, hogy a gyerekek nem úgy működnek, ahogy a reklámokban, és hogy minden gyerek, a negyedik is meglepetés. Nem tudtuk, hogy gluténérzékeny lesz, vagy kruppos. Nem tudtuk, hogy ennyire kakiszagú és monoton lesz az élet. A kialvatlanságnak, stressznek, leterheltségnek, bezártságnak ezt a fokát el sem tudtuk képzelni. Csak azt tudtuk: ez a dolgunk, mindenki ezt csinálja, ezzel jár a gyerekezés, majd csak lesz valahogy. Nem azért nem tudtuk, mert kis naivak vagyunk, vagy nem készültünk fel, hanem ahogy a vak nem tudja, milyen a fény: fogalmunk se lehetett. Annyi változó van, annyira nem tudni, mi lesz anyagilag, egészségileg, a párkapcsolattal, a saját változásainkkal, hogy senki sem lehet biztos abban, való-e ez neki, legfeljebb eltitkolhatja a kételyeit, és mondogathatja magának: de hát ezt akartad!

És gyereket szülni nem érünk rá bármikor, nem halasztható a kellően érett ötvenöt éves korra: itt van a talán megfelelő alkalom, hajrá, majd csak lesz valahogy. Meglepően boldogságos egyrészt, és leírhatatlanul elmagányosító, rabságba kötő, magányos, infantilizáló helyzet másrészt. Kár lenne kihagyni, de attól még nehéz. Nagyon nehéz, és nem segít eleget a környezet, hogy kevésbé legyen az.

Mindenki elégedetlen, szétesett és senki sem vallja be: egymás előtt eljátsszák az asszonyok, hogy milyen jó nekik, a szép, egészséges vagy majdnem egészséges gyerekeikkel. És nem mondják el a titkot, hogy már tudják, milyen. Félnek, hogy ha panaszkodnak, akkor rossz anyának tartják őket. Legfeljebb a legjobb barátnőnek vagy az interneten, névtelenül mesélik el, hogy mennyire megdöbbentek attól, hogy ennyire nehéz a gyerekvállalás, a család.

Nem feltétlenül ennyire nehéz. Nem szükségszerű, hogy így legyen.

És azt sem tudtuk, hogy ilyen szemrehányásokat kapunk majd az apjuktól. Azt hittük, valahogy jobban együtt, örömmel fogjuk nevelni a gyerekeket, megmarad az a biztos alap, összetartozás, ami olyan jól működött korábban. Ehelyett a partnerünk lassan kivonul, távolodik. Ígéri, hogy segít, hogy ötre jön, hogy játszik a gyerekkel, hogy felteszi a lámpát, aztán mégis elmarad valahogy, játékból tévénézés lesz, vagy bealszik a kanapén, és ha rákérdezünk a lámpára, dühös lesz.

Arról beszél, nehéz neki, mert itthon nincs nyugalom, tisztaság, megértés, szex. Bezárkózik lelkileg, duzzog, manipulatívan viselkedik, bezzeg-nőket emleget, meg a saját anyját, és megjegyzéseket tesz. Ő pihenni jár haza, ugyanoda, ami nekünk a véget nem érő feladatok teljesítésének helyszíne.

Vagy nem mondja, mert nincs pofája hozzá, de valahogy mégis kedvetlen, elégedetlen.

Rengeteg férfi, korábban megértő volt, kivette a részét az otthoni teendőkből, felelősnek és érettnek tűnt, lassan és észrevétlenül átvált a szokásos férfi-üzemmódra, amit felnövekedvén, apját látva, kollégái körében sajátított el, és közben folyamatosan elégedetlen. Azt, hogy milyen elvárásokat fogalmaz meg a családdal, feleséggel szemben, nem annyira a saját igényei, mint inkább a szocializációja határozza meg. Panaszkodik a környezet tagjainak, vagy viccelődik az otthoni állapotokon, ami szégyennel tölti el a feleségét. Tőle is joggal kérdezhetnénk: hát nem tudta, hogy ez ezzel jár?

A víz is arra megy, amerre utat talál, mi emberek is leginkább azt csináljuk, amit muszáj, meg amit büntetlenül megtehetünk. Ami kényelmes. Ezért sokaknak kapóra jönnek az önfelmentő, nőhibáztató magyarázatok, amelyekkel tele van a világ. Szentté avatják a munkájukat, örök alibiként használják, hogy ők keresik a pénzt, nagyon élesen elkülönítik, mi a nő dolga, és mindig olyan fáradtak, hogy az borzasztó. Ezt a fáradtságot meg kell érteni, a nők fáradtságát viszont folyton, magukban vagy nyíltan vitatják.

Sokan nem vállalják ezt az egészet, nem is nősülnek inkább, könnyebb úgy. Ez amúgy becsületesnek tűnik, de azért némelyikük itt-ott elpotyogtatott gyerekeit magányos vagy új kapcsolatban élő nők nevelik.

Hogy hogyan lehetne másképp? Úgy, hogy elismerjük, ha valami nehéz, jobban megértjük, mi lenne a jó megoldás, valódi válasz, és nem pörölünk örökké a saját valóságunkkal, nem magunkat emésztjük, marcangoljuk. Úgy, hogy nem terheljük túl magunkat. Úgy is, hogy nem menesztjük mennybe a gyerekvállalást, nem lesz belőle pótlék, vigasz, egyistenhit.

Úgy, hogy elvárja a világ, nem is elsősorban mi a férfiaktól, hogy valóban felelősséget vállaljanak. És a férfiak nem manipulálnak, nem duzzognak, nem bezzegelnek, nem követelőznek, nem vonulnak ki a családból, hanem odateszik magukat, abba a helyzetbe, ami van. Nem gondolják, hogy aszerint működik a világ, hogy nekik mire van szükségük és mihez van joguk, meg hogy szerintük mi a normális. És azt sem, nekik jár a heti háromszori esti foci, többnapos túra, vadászat, csapatépítés, számítógépes játék, akármi.

Hogy mindannyian megérünk arra, hogy hiedelmek, elvártások helyet a valós szükségletek irányítsák a döntéseinket, napirendünket. Hogy az anyósok lesznek szívesek egy kicsit kevésbé rárontani a fiatal családra, mindent jobban tudni, rendezkedni, tanácsokat adni, fejcsóválni.

Hogy elismerjük: nem vagyunk egyformák, nem mindenkinek való ugyanaz, vannak élvezettel kesztyűbábozó anyák, a többiek máshogy csinálják. Van, aki szeret főzni, és van, aki nem, satöbbi. Szembenézünk ezzel. És mindenki megérti a csecsemő működését, azt, hogy mennyire fontos az anya és az apa testközelsége. Miért nem megy radiátorhoz való alkatrészért az apa a gyerekkel a hátán? Miért érzi sok apa cikinek a játszóteret? Itt a megoldás kulcsa, nem a nők kárörvendő hibáztatásában: te akartál gyereket, és nem is abban, hogy munkába állnak, pár hónapos gyerekkel.

És még úgy, hogy az állam meg elismeri a nők munkáját, és kapnak egy kis segítséget, takarítónőt, heti kétszer két óra gyerekfelügyeletet.

Hogy nehéz kapcsolatba miért szülnek a nők harmadik, negyedik gyereket, azzal olvasói kérésre a holnapi bejegyzésben foglalkozom, engem is nagyon érdekel a téma.

Kapcsolódó bejegyzés:

nem azért neheztelünk-e a férjünkre

akkor meg mit sír

azért nagyon röhöghetnek rajtunk

65 thoughts on “te akartál gyereket

  1. Szeretem ezt az egészet, hogy itt lehetek, még többet tanulhatok és fejlődhetek, és átláthatok dolgokat, és a hibáimat javítgathatom, magamat csiszolgathatom. Köszönöm újra.

  2. Nagy mosollyal az arcomon akarok hozzászólni, mert egyszerre érzem a késztetést, hogy belelovalljam magam a témába és legyek az ördög ügyvédje 🙂

    – Iszonyatosan hosszú lett, szóljál, ha vágjam kettőbe, vagy valami. Bocsánat, csak nagyon élő téma ez nálam. –

    Öt hónapos a lányom, első gyermek, egy éve vagyunk házasok, 9 éve vagyunk együtt a férjemmel. A bejegyzésben felsorolt, egyébként tipikus problémák közül szinte egy sem igaz rá, kivéve talán a duzzogást, de azt az eleljétől csinálja, úgyhogy nem akadok fel rajta most jobban, mint eddig. Van ezek helyett, nyílván, más problémánk, ezzel a szerepvállalós történettel én is nagyon sokat foglalkozom, és pont a szocializációnk miatt. (nb. az apám pl. fix az a pasi, akit bemutattál)
    A férjem előadó művész, ami feltételez egy fajta kizárólagosságot, amit többnyire jól kezelünk, én átlagban havonta egy, néha két hétvégét töltök más városban képzések, projektek miatt, azt gondolom, hogy amíg mindkét fél számára kielégítő egyensúlyt tudunk fenn tartani, addig nincs gond.
    Amióta gyermekünk van, látom, hogy az több év önismeret, ami a hátamnál van (és ami folytatódik), szinte csak előszobája volt annak, amit a család hoz magával, az elmúlt öt hónap alatt annyit tanultam magamról, a férjemről és a kapcsolatunkró, mint azelőtt összesen. Ugyanakkor, nagyon sok kapcsolatban a környékemen azt látom, hogy borzasztó alacsony szintű az értő kommunikáció a felek között, így amikor jön a gyermek, akkor az addig latens problémák mind kibuknak és mindenki áll értetlenül a helyzet előtt és a saját eszközeivel védekezik, a saját várába menekül. És egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy mindig csak a férfiak hibája. Nem a saját hibájukból kifolyólag, de ők a gyereket készen kapják. Nincs az a 9 hónapjuk megszokni, hogy itt lesz valami, pontosabban nem ugyanaz a súlya az ő 9 hónapjuknak, mint a mienknek, mégoly empatikusak és óvók és megértőek is legyenek. Aztán a szülésről is lemaradnak (mégha benn is ülnek velünk), aztán néhány nap a kórházban, ahova naponta egyszer jöhetnek látogatóba, szóval, mire hazakerülünk, a nőnek van egy gyermeke, a férfinak van családja. Nem kevés nőt ismerek, aki nem meri odaadni a férjének a gyermeket, nehogy “elrontsa”, vagy ki tudja, mitől félnek, de az anyaság az ő hőstettük, privilégiumuk. Persze, megint visszatérünk a társadalmi mintához, vagy inkább annak hiányához, ahol fiatal lányoknak nincs példájuk arra vonatkozóan, hogy lehet örömmel tanulni, fejlődni, megvalósítani magad (akármit is jelentsen ez), hogy a nőiesség mércéje nem a leporolt polcok és megfőzőtt ebédek száma, hogy lehet harmóniát teremteni azon elemek között, amelyek szerinted az életedben számítanak. Ennek hiányában nem csoda, ha az anyaság felkerül arra a piedesztálra, ahova férfi soha fel nem érhet és amit meg sem tudnak, egyébként, érteni. Én már a terhesség alatt leszoktam a fórumok olvasásáról, előszőr megrémültem, aztán meghökkentem, aztán röhécseltem, aztán elkeseredtem. Nem lehet, hogy ezek a kérdések, vélemények, kommunikációs stílusok legyenek a legjellemzőbbek, én ennél sokkal több jóval ruházom fel magamban a női nemet.
    Ebbe a ki mennyire fáradt körforgásba mi is belementünk a férjemmel, most oldalazunk ki 🙂 Ő dolgozik, én babázok (és dolgozom is keveseket), hazajön délután és az én agyamban felgyúl a lámpa, hogy juhééé, most akkor átveszi a gyereket és én nyugodtan foglalkozhatom magammal. Volt olyan, hogy még a cipőjét húzta, én már kiszóltam, hogy akkor ugye most foglalkozol vele X ideig, mert én akarok valamit. Erre nem lehet szépen válaszolni, ez nem férfi kérdés, én is ideges lennék. Ha mind a ketten dolgoztunk egész nap, akkor ki érdemel több pihenést délután? És ez csak fokozódik, mert minekutána te egésznap látod a gyermeket, annak minden kedves, vicces, örömteli, szomorú, hisztis rezdülését, ő azokról folyamatosan lemarad. Emiatt a módszer, amivel múlt héten altatta, ma már nem működik, ő csalódott, te ideges vagy, hogy nem segít, vagy éppen legyintesz, hogy hagyd, majd én. És így még jobban kimarad, még hosszabb időre.
    Teljesen egyet értek a végén lévő felsorolással, hogy ki mit nem kéne csináljon. Egyet hiányolok belőle: az anyukák sem kéne állandóan hagyják magukat, nem kéne mindenkivel leállni vitatkozni, nem kéne szégyenkezni a döntéseink miatt, nem kéne állandóan panaszkodni, mindenkiből bűnbakot csinálni a saját bizonytalanságunk miatt. Úgy döntöttél, hogy igény szerint szoptatsz, kiságyban altatsz, cumit adsz, nem adatsz oltást, naponta fürdeted stb.? Lelked rajta, mit számít, hogy más erről mit gondol. A gyermek apján kívül, senkinek semmi köze nincs a neveléshez. Arról ne beszélve, hogy senki nem ért hozzá. Nem is tudom, honnan veszik az emberek a bátorságot, hogy csuklóból közöljék, hogy mi a legjobb módszer. Ez még az emberi agy tudományozásánal is sötétebb terület, senkinek nincs második esélye kipróbálni egy másik módszert és különben is csak 20-30 év múlva fog kiderülni, hogy az igény szerint szoptatott, kötődően nevelt csecsemők értékesebb tagjai-e a társadalomnak, mint pl. mi vagyunk most, akiket összesen náhány hónapig szoptattak és anyáink hamar visszamentek dolgozni.

    • A rendszer hibája. nem a férfiaké. De ők a haszonélvezők. És nem szívesen mondanak le erről a haszonról.

      A kilenc hónap nekik is ott van, és a szülés is, ha figyelnek, ha értik, érzik, ugyanúgy, csak nincs hozzá dagadt láb és kontrakció. Aztán meg az újszülött is ott van. Tessék kitörni a szerepekből, és kezdeni vele valamit.

      Ne hibáztasd magad, a férj pedig, ha tényleg átérzi, mennyire nehéz egész nap kettesben a közösen vállat gyerekkel lenni, már útközben telefonál, hogy mindjárt átveszi. Azért kérdezted, mert alig vártad, hogy egy kis nyugi legyen. Teljesen érthető, ha egy kicsit túlzás, akkor is. Akkor nem az, ha a ház ura hazajön és akkor vacsora legyen, meg a gondját szeretné mesélni, elheverni a kanapén. Az érdemel több pihenést, akit megkér a másik. És az, akinek monotonabb, bezártabb, tönkremenősebb a napja jellemzően.

      Abban igazad van, hogy sokan teszik vallásos kizárólagossággá a gyereket a nők közül. Szocializációs okokból, mintákat követve, biztonságot keresve és más örömök, lehetőségek híján, leginkább.

      És borzasztóan szankcionálják azt, aki leszarja, mit mond a környezet. Nagyon nehéz felülkerekedni a félelmeinken, tanácstalanságunkon, kapcsolódhatnékunkon, a másoktól való függésen.

      Nem értékesebbek a kötődően neveltek, de biztosan kevésbé traumatizáltak, jobban otthon vannak a testükben. Iszonyatos mennyiségű kutatás van erről, én most fordítom a Touchingot, de Nyitray Erika könyve, Az érintés hatalma már megjelent, Az elveszett boldogság nyomában című alapmű is Jean Liedlofftól, és Bagdy Emőke is felsorol egy levegővel húszat bizonyítékból.

      Nem érdemes relativizálni a kötődő nevelés jelentőségét, az nem bizonyíték, hogy úgysem derül ki soha, igazunk volt-e. Ezek nem egyenrangú módszerek, és a babakor, kisgyerekkor nem tér vissza soha. Ezért érdemes a szívünkre hallgatni, és ölelni. És ölelje az apa is, ha zuhanyzom nagy ritkán. Épp azért vagyunk szeretethiányosak, megfelelni vágyók, örökké valami mát kergetők, elidegenedettek, cukorfüggők, depressziósak, ezért használjuk a szexet az emberi közelség silány pótlékául valódi öröm nélkül, ezért megyünk bele visszaélős kapcsolatokba, csak szeressenek már egy kicsit, valaki!, mert nem öleltek eleget, vitáztak a szükségleteinkkel kicsi korunkban.

      Megkérdeztek egy csomó 15-39 éves nőt annak idején Amerikában egy felmérésben. Ha csak ölelne, de nem lenne aktus, az jó lenne neked? Igen vagy nem? Hetvenvalahány százalék válaszolt igennel, végre megtehették, névtelenül. Sokkolta a kérdezőket az eredmény.

      • A férfiak szexért hajlandóak egy kis kedvességre-a nők egy kis kedvességért hajlandóak a szexre ( részlet a” hangzatos hazugságok”–ból )

        De komolyan :
        :„Hogy minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle,
        A gyermek az anya-szívűeké, hogy fölnevelődjön,
        A kocsi a derék kocsisoké, hogy sebesen szaladjon,
        S a völgy azoké, akik öntözik, hogy gyümölcsöt teremjen. „” ( Bertolt Brecht )

        “Isten nem lehet ott mindenhol, ezért teremtette az anyát.” (zsidó közmondás)

        ” Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.“
        (Kosztolányi Dezső: A tíz legszebb szó)

        “ki hallja meg, hogy szól, hogy sír a szív:
        az anyaszív? ” Várnai Zseni Anyaszív

        —és sorolhatnám-idézhetném-de sehol egy apaszív–miért.

        Én csodállak benneteket-ANYÁK
        ( a Nőkkel vannak gondjaim )

        • Azért, mert eltűntetek, nem tettétek oda magatokat. Azért, mert patriarchális a kultúra. Azért, mert senki nem tartja számon a nők szenvedéseit. Az anyaságot misztifikálni, dicsőíteni ugyanolyan visszás, mint megkövetelni, hogy az anya csináljon mindent. Én legalábbis kínosan érzem magam az ilyen dicséretektől. Az anyák nők, és ne a férfiak kedvéért legyenek olyanok, amilyenek, hanem mert pl. élvezik ők is a szexet. Ha egy nő csak akkor fekszik le, ha egy kis extra kedvességet kap — hm. Női testhez, lélekhez nem értő, manipulatív férfiak játékszere, akiket nem zavar, ha nem is akarja a nő. Ha egy férfi csak akkor kedves, ha szexet kap cserébe — mi lesz az öregekkel, betegekkel??? Uramisten.Tényleg hazugság. Na, a lényeg, hogy a férfinak kell a szex. Gratulálok.
          —- – — — –

      • A lényeg az nem ez.
        A lényeg,, hogy felcsattanhass és veszekedhess
        Megkérdeztek, egy csomó 15-39 éves férfit Ausztráliába ( az is jó meszi ), egy felmérésben. Ha csak ölelne, és nem lenne aktus, az jó lenne neked? Igen, vagy nem ? Hetvenvalahány százalék válaszolt nemmel, végre megtehették, névtelenül. Nem sokkolta a kérdezőket az eredmény. Sőt ezt várták. Huszonhatvalahány százaléknak sürgős orvosi segítséget javasoltak.
        Igaz viszont, hogy a felmérést végzők férfiak voltak.
        A sikeres munkavégzés után viszont boldogan megölelték egymást.
        És semmi szex.

        • Szégyelld magad, Áron. Téged csak az érdekel, hogy jól megmondhasd. Mosógép, az élet értelme, szeretjük-e eléggé a férjünket szerinted. Amit nekem mondtál erről, a magad ügyvédjeként, nem bocsátom meg. És komolyan azt hiszed, ez a másiknak jó.

          Áron, nem leszel velünk elégedett. Veszekszünk, ha ahhoz van kedvünk, érvelünk, nevetünk, nem vagyunk kíváncsiak a lózungokra, a magabiztos véleményekre, amelyekből, hogy, hogy nem, mindig az derül ki, hogy a nők tudják, teszik rosszul. Szeretkezünk azzal, akivel szívesen tesszük, szülünk, ha mi is akarjuk, és nem leszünk irányítható játékszerek, akik fölött atyáskodni lehet, akik nem csattannak fel a te mércéd szerint, ellenben szép szelíden tűrik a fölényes gúnyt, hibáztatást, intimpistáskodást, provokációt, és elszégyellik magukat, ha hibát találnak a mondandójukban. Sajnálom, lejárt az időtök.

          Ezek a nők arról beszéltek, amikor megdugták őket. Hogy nekik nem is hiányozna. Nem jó, nem élvezik, a közelség iránti vágyból mennek bele. Úgyhogy amit írsz, hülyeség, mert a férfiak megkapták, amit akartak, és ami durva, a nők is azt hitték, amíg így rá nem kérdezett valaki, hogy ők is akarják, és ez ilyen. Szexelni nem kötelező, nem jár. Ashley Montaguval, aki a század legnagyobb polihisztora, te ne vitatkozz, kockacukornak is kevés vagy a reggeli kávéjába..

      • És az se igaz, hogy” nem tették oda magukat”
        Már mind lombikbabi?
        Patriarchális-matriarchális-egyik se jobb a másiknál.
        Részlet egy tanulmányból
        :” Na mármost, aki hallott már a feminizmusról, az valószínűleg hallotta már a “patriarchális társadalom” szóösszetételt is, de nem valami pozitív összefüggésben. A feministák minden bajukat a patriarchális. társadalomra. vezetik vissza; ők valójában nem is az eredeti jelentésében használják a fogalmat, hanem nemes egyszerűséggel csak nőelnyomást értenek alatta.
        A patriarchális társadalom valódi jelentése – újabb meglepő fordulat – mindössze az apaság intézményének elismerése, esetenként kiegészülve azzal, hogy a vagyon apai ágon öröklődik.

        Miután lejöttünk a fáról, még mintegy 2,5 millió évig matriarchális rendszerben éltünk, ahogyan majom őseink. A nőstények szerepe egyértelmű egy anyajogú közösségben: ők nevelik utódaikat, abba senkinek semmi beleszólása nincs, viszont nem is kapnak támogatást senkitől. Maguk felelnek a gyermekeikért, azok egészségéért és táplálékáért is. A hímek szerepe sokkal “kuszább”: az alfa-hím felelős a csoport irányításáért és védelméért, de a többi hím egész egyszerűen csak “fölösleg”. A közösség szélén élnek, és amellett, hogy időnként megpróbálják elhódítani az alfa pozíciót, nem sok-mindent csinálnak. Nem is motiválja őket semmi, hogy bármit is tegyenek. Amíg egy hím nem alfa, addig semmilyen “joga” nincs semmire, miért is vállalna bármilyen felelősséget?
        Nem nehéz rájönni, hogy ezekben a hímekben hatalmas kiaknázatlan potenciál rejlett, míg a nőstények olykor keményen “dolgoztak” saját maguk és utódaik érdekében.
        A matriarchális társadalomban a “család” nem azt jelentette, mint manapság. A család az anya volt és az utódai; férfi egész egyszerűen nem kapcsolódott hozzá sehol.

        És itt jött el a különleges újítás, a patriarchális társadalom: a matriarchális rendszert, és a hozzá kapcsolódó “csordajelleget” felváltotta a kisebb, férfiközpontú családok közössége. A változás lényege abban állt, hogy immár a gyermek apja is a család részévé vált, és így felelőssé vált nemcsak az utódokért, de az anyáért is. A korábban kiaknázatlan potenciált így sikerült munkába fogni; a férfiaknak hatalmas motiváló erőt adott, hogy saját családjuk lehetett – nem kellett az alfa pozícióért küzdeni a párosodás jogáért.
        Természetesen ez a rendszer magával hozta azt a változást is, hogy immár egy férfihoz egy nő tartozott. Míg más (az alfa) gyermekeiért egyetlen férfi sem hajlandó dolgozni, addig a saját gyermekeiért már igen. Így viszont biztosítani kellett a férfiakat, hogy az adott gyermek tényleg a sajátjuk.
        Eljutottunk hát a házasságig.”

        És ez se így jó ez se jó így
        -de a megoldás nem a tagadás tagadása, hanem az elvetve megőrzés-keresni a kompromisszumokat és megtalálni a közös örömöt-mindenben.Nem elvetni minden érvet-nem tudomásul venni kialakult társadalmi-gazdasági viszonyokat , biológiai-fiziológiai-lélektani jellemzőket.
        Bár értem én-ezt csakazolvassaakiegyetért-,
        Végül is Te szóltál
        Szóltam. Uff..( vagy inkább uhh)

        • Igen: a feministák célja nem a matriarchátus, legfeljebb a múltat vizsgálgatják, hogy biztos eleve így volt-e ez mindig. A céljuk nem az, hogy a férfiaknak rossz legyen, és végre, bosszúból a nők kerekedhessenek felül, hanem egy egyenlőségen, együttműködésen, szabadságon alapuló társadalom, amelyben nem kínos a nőnek sem dolgozni, sem otthon maradni, sem nemet mondani a családra, sem aszexuálisnak, sem leszbikusnak lenni. Ez tűnik felülkerekedésnek a nyűgös sértődötteknek, akik kiborulnak, hogy miután pokollá tették a házasságot, gyerektartást kell fizetni a saját gyerekeik megélhetése érdekében.

      • Áron, ezt te innen a blogról veszed, itt linkelte valaki. Rohadtul nem tanulmány, hanem egy blogbejegyzés, laikus írta, két A4-es oldal, semmi hivatkozással, alapvető definíciós hibákkal, félreértéssel, maszatolással, antiliberális, önigazoló, nőgyűlölő, homofób stb. hevülettel. Ahol linkelték, ott rá is mutattam a gyenge pontjaira. A feminista irodalom ennél sokkal pengébb, okosabb, ez akkor is üvöltő különbség, ha ellenérdekelt vagy.

      • Hetvenvalahány százalék nem élvezte?Hetvenvalahány százalék csak a közelség iránti vágy? És hagyták.? Ennyiért? Nem-ilyen rossz véleményed nem lehet a nőkről.
        Ha megbántottalak-szégyellem magam. Ma keserűn iszom a kávém.
        De a tiéd, legyen édes-és nem tőlem-sajnos
        .

      • Sajnos nem tudok egyetérteni. Nem azért , mert nem értek rengeteg gondolatotokkal egyet, hanem valami másért nem tudok. Nem tudom, miért-de azokat egyáltalán nem veszed észre. ( anyaszív-apaszív az irodalomban -nincs ez így jól-így se jó stb ) Valószínű nem jól értek egyet. Vagy nem jól értem. Vagy nem jól érted. Vagy nem akarod érteni jól A jót. Azt akarod, hogy fájjon .Nekem Ez nem jó. Nekem. Sem. A beszélgetés, az nem ilyen.Vagy itt nem az folyik? Csak egymásra rakott szóhegyek? Én úgy gondoltam egy asztaltársaság-ahová leülhettem. És hallgathatom-és beleszólhatok. Akkor is, ha ismerem, akkor is ha nem. Akkor is , ha egyetértek-akkor is , ha nem Ez nem” tárgyalás-bíróság-“beszélgetés-gondolatok-egymás közt. Ha nem, hát nem. Csak pont Te vagy oly kényes az aszzimetriára. Itt mehet? Itt lehet? Persze elküldhetnek-ott is hagyhatnak, de amíg ülünk-hallgatunk és beszélgetünk-miért is ne szólhatnánk, Egymáshoz-egymásról-szelíden és kedvesen-keményen, vagy szertelen.

        • Áron, a te dolgod, hogy érted-e, megérted-e azt, amit nem szokás így kimondani. MI EZT ÉREZZÜK, kész, ne erőltesd, hogy nem így van, semmi okunk, hogy rád hallgassunk. Nem, ez nem asztaltársaság, de ha igen, köszönj, és ne rejtőzködj, ne recepteket írj a sok kis buta nőnek, hanem legyél tiszteletteljes, nyitott, mesélj magadról. A sikereidről. Vitassuk meg. Lehessen neked is mondani valami új szempontot, kérdést. Vagy indíts blogot, ahol te hozod a szabályokat. Én nem fogom vitatni. Valamiért folyton itt vagy, valamiért érdeklődsz. “Jó itt. Ha itt nem jó, akkor máshol. Csak jó legyen. Hallod?”

          Nem kell egyetérteni. De korrektül érvelni, azt kell. Sok fontos határt átléptél, sok olyasmit leírtál, ami csak bűntudatkeltésre alkalmas, a nők visszaterelésére a megszokott mederbe. És mindig engem hibáztattál, ha szóltam, én lettem a béna érveid után a hisztérikus, a felcsattanó, aki el akarja hallgattatni a másik oldalt. Nem szűnő energiával mondod meg a tutit első blikkre.

          Mindig ugyanaz a séma. Jön, tolakodóan, kapva a legkisebb kedvességen. Szólok. Meg se hallja. Beletenyerel a tragédiámba. Nyomul tovább. Akkor hangosabban szólok. Akkor én vagyok a hibás, minek hívtam akkor, itt csak elfogult vélemények vannak, félek az igazságtól, túl érzékeny vagyok, kár értem, higgyem el, ez nekem rossz. Nulla belátás, nem érti, mert nem akarja érteni, hogy ez erőszak. És a végén neki fáj, ő a visszautasított, meg akarom alázni, ő szeret. Érzelmi manipuláció. Közben én nyíltam meg, ő biztonságban van.

          Nekem nem célom, hogy neked fájjon. Ha fáj, akkor tűnődj el a miérten, és tartsd be az ígéretedet. Ez az én blogom, itt nem lesz ugyanaz a fensőbbséges okoskodása az értetleneknek. Tudom, szokatlan, de én nem hajlok meg előtte. Halld meg, amit mondunk, figyelj egy kicsit, nem hallasz a saját hangodtól.

          Az ide író nők és közted az a különbség, hogy ők leírják, mit éreznek, mi van velük, és így beszélgetnek, nem vitatják a másik valóságát. Te nem írod le, te nem veszíthetsz semmit. Viszont beletaposol az ő történetükbe, fölényeskedsz, kiosztasz, ködösítesz, idézetekkel és szójátékokkal jössz, közben molesztálsz, mert neked ez így jó.

          Nekem nem jó. Ne csináld. (Most jön az, hogy miért vagyok ilyen érzékeny, dühös. Nem vagyok. De a huszonkettediknél már ezt írom, mert nem értesz a szóból.)

          Most van november 23., 11.30. A következő troll kommentnél kitiltalak és kilépek a fb-csoportból.

      • nahát! nahát!

        ez az érvrendszer a kézenfekvő! amit belinkeltem. és ezt hallom szüntelen, napi szinten, ha ez a téma előkerül.

        Minden Áron!
        ugyanaz az érvrendszered.
        pedig volt egy előfeltevésem, hogy aki ezt olvassa és ide kommentel már egy másik (kihúztam, hogy magasabb, mert nem minősíteni szeretnélek, semmiképpen) szintre lépett (pont ezt a blog bejegyzést, azért linkeltem, mert arra volt ékes példa, hogy milyen érvrendszeren keresztül artikulálják kapásból a férfiak azt, hogy a feministák milyen hülyeségeket beszélnek)

        akkor tényleg nem csaptak be a megérzéseim és tényleg ez az érvelés az , amit mindig lekapnak a polcról (kéznél van, a patriarchális intézményrendszer minden nap, minden percében a kezükbe adja, de ettől nem igazabb, nem igazságosabb és nem egyenlőségen alapuló ez a rendszer)

      • Érdekelne, miért nem bannolod Áront a toszba? 😀 Nyilvánvaló, hogy cseppet sem építő jellegűek a hozzászólásai, még téged is kihoz a sodrodból és még hozzá nettó baromságokat beszél (bár ehhez elvileg joga lenne :D).
        Meg miért nem találok hozzászólás gombot a harmadi-negyedik stb. válasz után, csak az első vagy a második komment után (ami egymásra felelget), vagyis arra már nem tudok válaszolni, ha valaki nekem válaszol pl…. ?

      • (igen. ez már felmerült többször a hozzászólás gombok körül. )

        képviselőné!
        amit írtál azzal mélyen egyetértek, meg egy kicsit nem.
        fontos, hogy halljuk ezeket az érveket, hogy visszahangozzanak bennünk és ne egy zárt világban, kibélelten, minden más véleményt elnyomva “osszuk egymás közt az észt”.

        nekem például nagyon hasznos és tanulok belőle, ahogy csakazolvassa válaszolt Minden Áronnak.
        szeretném, ha én is ilyen egyértelmű és meggyőző lennék a mindennapjaim beszélgetései során. nem vagyok elég meggyőző. egyrészt ez egy új oldalam amit itt megismertem magamról (mindig azt hittem, hogy ebben jó vagyok). másrészt ezt felismertem és most tanulok.

        Minden Áron nem annyira gáz. igazából jót akar (annyira rendes ember!)

        a múltkor hallgattam két pasit a szaunában (ők voltak csak benn és én egyedül)
        és minden szavukból kicsengett, hogy a maguk részéről mennyit megtettek a kapcsolatukért. az egyik éppen egy krízis (megcsalás egyik és másik oldalon is) utáni visszafogadásnál tartott. és büszkén mondta: voltunk párterápián (vö. a múltkor is elvittelek színházba!) és most nagyon odafigyelünk. és megbeszéltük, hogy mi vezetett idáig, hogy hát én ezt tényleg nem tudtam, hogy neki az hiányzott hogy beszélgessünk! Hát komolyan! és most nagyon odafigyelek erre, hogy beszélgessek vele, mert ez az igénye.
        és így tovább és így tovább. és annyira szánalmas volt az egész.

        talán az egészre a magyarázatot az adhatja meg: belső parancs, mert belül valami az súgja így kell tennem, vagy külső kényszer (a pszichológus azt mondta) miatt teszem meg.
        és az ordító különbség a férfi és női attitűd között: a férfi felsorolja mit tett és minél több mindent sorol fel, annál inkább úgy gondolja: mindent megtett
        a nő nem sorol, érez.

      • Áron, mielőtt a nickekbe belekötsz, mert nyilván az enyémbe is bele tudsz, meg az élő fába is, nyugtatóul küldök neked egy szép apaszíves történetet, a Lear királyét. Hogy az is megszakadt a szemét lányai miatt? Meg. De emlékszel mi volt előtte? Vagy inkább nem, mert dicső nemedre árnyékot vethetnek az előzmények?

    • Aron az elején megmondta, mi a baja: idézem
      “( a Nőkkel vannak gondjaim )”
      Ebből kiindulva nem akar sem gondolkozni, sem rendesen megérteni az érvrendszert. És fel sem tételezi, hogy nekünk akár igazunk is lehet ebben-abban, mert az nem fér bele a világképébe -hiszen a nőkkel gondjai vannak. Ezt lerendezendő, és azért, hogy úgy érezze, csinált valamit, fogja a mások gondolatait – azokat, amelyek tetszenek neki (akkor is ha logikátlanok, csúsztatnak) -, és gondolkodás nélkül iderakja (-szellemi slamposság). Muszáj magát erősíteni, mert különben rosszul érzi magát (hiszen a nőkkel gondjai vannak, tehát a világ felével vannak gondjai, en bloc ám, semmi differenciálás, meg esetről esetre, meg azon elgondolkozni, hogy van-e olyan, hogy nők – azonos jellemzőkkel, jól definiált csoportként?), ehhez az egyetlen, általa ismert (és valóban széles körűen használt módszer) a másik lenézése, (szóbeli) alázása, kötekedés, odamondás.
      Igazándiból – az idézeteken kívül mit mondott, milyen információt adott? Érveket? Tartalmat? Nekem úgy tűnik, semmit.
      Csak azt, hogy a nőkkel van baja. De ezzel nekünk mi dolgunk van?

      • Kedves MindenAron,
        az ervelesed a matriarchalis – patriarchalis tarsadalom atmenetrol tele van csusztatasokkal.
        Meglepetesemre pedig az ervelesed tobb helyen fellelheto a neten. Most vagy te irtad azokat is (miert nem inkelted, konextusban lassuk az erveket) vagy te szepen lekoppintottad mas erveleset (ez esetben meg nagyobb gaz ha nem linkelted)…

  3. Teljesen igazad van, hogy ezekből a szerepekből ki kell törni, csak én ezt a nőktől is ugyanúgy elvárnám. Mert ez a mártírszerep is eléggé öröklött és beidegződött, lehetne ebből is munkával, tanulással, odafigyeléssel kitörni. Mert azt hiszem, ezek a szerepek bevonzzák egymást, a kapcsolatban tovább erősödnek és minden nappal egy kicsit nehezebb lesz másképp csinálni. Mindkét félnek. Az egyik baráti párnál jártuk meg már többször, hogy a beszélgetés oda lyukad ki, hogy a nő elmeséli, hogy nem elég, hogy egész nap a gyermekkel van, de még a családi vállalkozás adminisztrációját is ő intézi, rendben tarja a lakást, minden nap friss meleg étel kell legyen és cserébe csak annyit kér, hogy a férje néha vigyázzon a fiukra. Férj téblábol mellette, hogy de szívem, én egyáltalán nem várom el, hogy meleg étel legyen itthon.
    És biztos, hogy nem is mondja, de benne van a metakommunikációjába, a nőnek meg benne van a mintájában, hogy mindezt neki tök egyedül kell csinálnia, a férj segít. Én beteg vagyok, amikor hallom a nőket mesélni, hogy a férjük mennyit segít. Az önkéntesek segítenek, a hétvégén benn dolgozók segítenek, a néninek a bevásárlószatyrát segítesz cipelni, de a férj szerintem nem kéne segítsen, hanem ott kéne éljen a családban, a házban. Nagyon jó, amit írsz, hogy a rendszer hibája, de ők a haszonélvezők és nem is kívánkoznak ki ebből a haszonból. Dehát gyakran hagyjuk nekik. Másik örökzöld kedvencem, jaj, otthonhagytam Pistukát a férjemmel egész délutánra, vajon mi lesz, próbálok nem rájuk gondolni, de aggódom. Olyan drága a férjem/uram, hogy bevállalta. Bébiszitter? És miért aggódsz, az ő gyermeke is, nem fogja bántani, lehet, több kosszal jár majd az etetés, vagy a fél szoba kakás lesz, de ez is része az egésznek. Igaz, lehet, hogy mind te kell eltakarítsd 🙂

    Az én férjem speciel hazatelefonál, amikor végez munkával, megkérdi hogy vagyunk, szól, mikor ér haza, mit hozzon és mit főzzön. És még egy csomó ilyen “nőies” húzása van, ami miatt mi éveken keresztül az a csendesen megmosolygott kapcsolat voltunk a külvilág szemében, hogy az én pasim mekkora egy papucs, fiú társaságban nem osztja, hogy hány nőt hogyan dugna meg, nem panaszkodik rám, nincs hatalmas autója, és kevesebbet keres, mint én. Emiatt ő nem férfias és a fiúk csak azért bocsájtják meg neki ezt, mert művész, és azok köztudottan furák. Szóval, van elvárás, elég határozott, a pasikkal szemben is. Nézem a barátainkat, 30+-os férfiak, évek óta párkapcsolatban, képtelen elkötelezni magukat. Részben azok miatt, amiket írtál, részben pedig azért, mert nem teljesítettek eléggé. Nincs saját lakásuk, menő autójuk, a jövedelmük csak a havi életre elég, ebből nem lehet családot, gyermeket eltartani. Még több munkát vállalnak, hétvégén is dolgoznak, kölcsönt vesznek fel, mert ez az ő legfontosabb dolguk, ezt várja tőlük el a társadalom, közben befrusztrálódnak, mert érzik, hogy nem funkcionálnak jól otthon, de nincs tanult eszköztáruk a változtatásra és ha valamit elrontanak, akkor nem tanulnak belőle, hanem kudarcként élik meg és inkább elkerülik a következő alkalmat.
    Mondom mindezeket úgy, hogy ahol én élek, ott “a sör nem ital, a medve nem állat, az asszony nem ember és a leánka nem gyermek”. 🙂

    Ez itt tényleg az ördög ügyvédje, mert alapvetően tökéletesen osztom a nézeteidet, csak a gyermek elaludt, a férjem dolgozik és nekem borzasztóan jólesik egy értelmes “beszélgetést” folytatni 🙂 Köszönöm.

    • Igen, ez a somogyi rokonságnál is létező szófordulat volt, hogy “Hány családod van?” “Két gyerek meg egy lány.” Mikor a harmadikat vártuk, ne tudjátok meg, hányan kérdezték, mintegy legalizálva, hogy folyton vemhes vagyok, hogy ugye azért vállaltuk, hogy legyen végre egy kisfiú is… 😦
      Egyébként én apaszívű anya vagyok, cserébe az apjuk meg anyaszívű apa. Ki van ez találva, kérem.

  4. Évekig vágytam saját gyerekre. Hogy ne csak egy szeletet kapjak, lássak, amíg épp vigyázok az adott gyerekre (babysitter voltam), hogy a sajátom majd engem hívjon mamának, engem szeressen legjobban, hogy ne csak akkor engedje magát ölbe venni, ha épp jókedvű, kipihent, jóllakott. Láttam a barátnőmet, hogy milyen simán kezeli a dolgot, ellátja a háztartást, neveli a ksilányait (no, azóta már “gyereke is van” – született egy fia is :-). ), vagy az ismerős anyukékat és nagyon kellett már nekem is egy ilyen (baba), tetszett a családosdi.
    Aztán végül találkoztam a férjemmel, majd kopogtatott a fiam is. Akkor is úgy gondoltam, de jó lenne abban az élethelyzetben babát várni, másrészt viszont akkor épp más, ambiciózus, terveim is voltak. De jött a baba. Aki ráadásul fiú lett. Elsőre lányt akartunk, mert azokkal biztos könnyebb. Meg amúgyis, egy lány az mégiscsak lány. Aztán elfogadtam, hogy fiú lesz… hogy ő lesz a későbbi gyerekek “nagy és erős bátyja”. No meg mindenhonnan ezt szajkózták, hogy de jó, hogy babád lesz, hisz már mióta erre vágytál! (Igen, erre vágytam, de azóta kicsit háttérbe szorult, mert egyéb dolgok is érdekelni kezdtek).
    A várandósság alatt sajnos nem tudtam dolgozni, csináltam a dolgaimat, ha fáradt voltam, aludtam, ha olvasni akartam, olvastam, ha gépezni akartam, gépezhettem volna akár egész nap is. Aztán megszületett a kis pinduri és onnantól már nem csinálhattam azt és akkor, amit és amikor akartam. Igazából ez volt a legnehezebb. Hogy 24 órában nekem kell gondoznom ezt a kisbabát (na jó, az első hónapban férjem is ott volt, meg anyukám két hétig vagy anyósomék pár napig, vagyis ekkor el-elmehettem aludni, akár picit sétálni is, hogy kiszellőztessem a fejemet). De nem az volt, mint régen hogy OK, akár egész nap én voltam a gyerekkel, aztán hazamehettem, vagy ha sírt és nem tudtam mit kezdeni vele, nem adhattam vissza az anyukájának, mert én voltam az anyukája.Szóval ezt meg kellett szokni. Hogy az anyaság jóval nehezebb, mint hittem. És ilyenkor jön a gondolat, anyám, én nem ilyen lovat akartam! hogy erre vágytam oly sok évig? hogy talán későn lett gyerekem és eddigre már minden más (is) érdekelt? hogy elfogyott a türelem? a lelkesedés? hogy “idősödöm”? hogy lehet, ha hamarabb lett volna gyerekem, lelkesebb, türelemesebb, strapabíróbb, fittebb, stb-bb lettem volna? viszont egy dolog tuti! engedékenyebb lettem volna. és ebben asszem jót tett az a pár év még.
    Néha még most is kicsit elegem van a fiamból, ha csak nyűglődik, ha korán kukorékol, mikor én/mi még aludnék/aludnánk (mert persze a férjem is szívesen aludna kicsit tovább mondjuk hétvégén), ha “rosszalkodik”. Ha csakis én vagyok jó neki, hiába menne be hozzá az apja, ha felébred, hiába vinné sétálni a nagyapja, hogy aludjak egyet addig, neki csakis mama kell.
    És az a legrosszabb. hogy ezeket a negatív érzéseket valóban nem illik felvállalni, mert az milyen máá’, meg hát mint a cím is mondja, “te akartál gyereket”/gyereket akartál, mindenáron…
    Másrészt viszont valahogy mégis megéri… az éjszakázás és a nyüglődés is… mert olyan aranyosak ezek a picikék! olyan kedvesek, ahogy először mondják, hogy “mama”, mikor megölelnek, mikor puszit adnak. és először csakis mamának mosolyognak.. Meg annyira jó látni, ahogy fejlődnek. Pár hónapja még csak feküdt és nézelődött, most meg csörgőt ráz, tegnap még hason csúszott, ma már négykézláb járja be a lakást. Egy hete még kapaszkodva járkált, ma már fel-alá sétálgat és hallom a konyhából, hogy jön kifele, hallom, hogy csoszognak a kis talpacskái a puhatalpú cipőben. Vagy ahogy nyiladozik az értelmük és meglepő, hogy milyen szavakat mondanak utánunk. …azt hiszem, ezekre érdemes gondolni, ha már telítődik az ember. Persze mondani könnyű, nekem se mindig sikerül.

  5. Kedves Áron!

    Olyan szépen hangzik ez, amit írtál:
    “-de a megoldás nem a tagadás tagadása, hanem az elvetve megőrzés-keresni a kompromisszumokat és megtalálni a közös örömöt-mindenben.Nem elvetni minden érvet-nem tudomásul venni kialakult társadalmi-gazdasági viszonyokat , biológiai-fiziológiai-lélektani jellemzőket.”

    Mondjuk az elvetve megőrzést azt nem értem micsoda, de a kompromisszum keresésről és a közös öröm megtalálásáról lehet, hogy van elképzelésem. A kérdésem igazándiból az, hogy mindez hogyan néz ki a gyakorlatban.
    Mert nyilván, olyan egyértelműnek tűnik, hogy szeretni kellene a másikat és megtalálni azt az állapotot, amikor mindenki jól érzi magát. De hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

    Egyszerű példa: anya otthon van az egy és három éves gyermekeivel. Tételezzük fel azt a nem lehetetlen dolgot, hogy az egy éves még éjszaka is többször ébred. Apa elmegy otthonról reggel fél nyolckor, hogy nyolcra a munkahelyére érjen. Négyig dolgozik, hazaér fél ötre, elfáradt az egész napos munkában. Anya is elfáradt, mert nyűgösek voltak a gyerekek. Innentől hogyan folytatódik a történet? Mik lesznek a kompromisszumok, mik a szeretet jelei? Mi okoz közös örömet?
    Persze, mondhatnónk, hogy idealizált helyzetet írtam le, apának van munkája, nyolctól-négyig, tehát ebből fizetése is, esetleg az elég is a mindennapi megélhetésre. A gyerekek pedig alapvetően egészségesek, mondjuk, egyik se terhelődött születés körüli oxigénhiányos állapottal, tehát ez egy szerencsés család.
    Hogyan tovább?

  6. Jo ugy olvasni a soraidat hogy kozben nyugtazhatom magamban, hogy ez sem…es ez sem…es ez sem igaz rank. Nem mondom hogy tokeletes es idealis minden. Mert sztem olyan nincs, hogy mindig mindenkinek jo legyen. Elmondhatom, hogy jol elunk. Nem kell nagyon sok olyan problemaval kuzdenunk, amivel ha Magyarorszagon elnenk, kellene. Ez is nagyban kozrejatszik abban, hogy masok a problemaink. Ezek ugy erzem hogy eltorpulnek azok mellett, amiktol masok, nagyon sokan szenvednek. Ha En nem lennek ilyen es O nem lenne olyan, akkor persze minden tokeletes lehetne, de akkor mar nem Mi lennenk. Tudtam, mar a legelejen hogy ez nem lesz maga a tokely! De azt is tudtam, hogy En sem vagyok a lotto otos! Alapvetoen el vagyok cseszve, apai uton. Anyukam nincs mar, 5 eves korom ota. Igy azt sem igazan tudom, hogy milyennek kellene lennem, vagy milyennek ne, ahhoz hogy “jo” Anya legyek. Igy marad az oszton. Nem erzek elegedetlenseget. Ami egyedul hianyzik, az a nyaralas, a meleg, a Napsutes, de ez inkabb ez azert van, mert itt nem bovelkedunk ezekben.

    • Ó, ezt akartam elkerülni. A média csapdáját: ha a szélsőséges esetekről, jelenségekről írunk, hogy szemléletesek legyünk, meg jól felrázzuk az olvasókat, akkor sokan megnyugszanak, hogy ennyire azért nem rossz nekik, valójában eltávolítják maguktól a problémát: hát ha másoknak ilyen rossz, akkor nekem azért egész jó.
      Itt írtam erről:
      http://www.commmunity.eu/ennemfogombe/2012/10/22/azok-a-szerencsetlenek/
      És ez persze van úgy is, hogy ha én “csak” az érzelmi bántalmazásról írok, akkor a csak egészen finoman manipuláltak nyugszanak meg.

      • Nagyon igazad van, és rettentő hálás vagyok ezekért a tanulságokért. Sosem elég hangsúlyozni. Nekem jobb a helyzetem, egy olyan emberrel élek együtt, aki azt nézné furcsán, ha én körbe-körbe ugrálnék a lakásban, és neki semmit nem kéne csinálnia. Kikérné magának, hogy én nem egy szobalány vagyok. De akkor is van sok-sok dolog, amin lehet változtatni, lehet javítani, és nem szabad elfelejteni, hogy saját magamnak legyen jó, nem neked, nem a szomszédnak, nem másnak, csak magamnak. Ezt sokan elfelejtik, és jó, hogy leírod ezeket. Segítesz nekünk is, sokat.

      • anyósom attitűdje ez (és gyakran visszaköszön a férjem kommunikációjában is), hogy a nagyék/kisék/unokahúgék stb. milyen rosszul jártak ezzel/azzal/amazzal és nekünk milyen jó, hogy nem is.
        és a mi házunkat nem viszi el a víz, akkor minket nem érint az országban dúló árvíz.
        és ha nincs már igazából magyar gazdaság, de nekünk van munkánk, akkor az minket nem érint.
        és sorolhatnám.
        ez a hozzáállás látható, hogy tévútra visz.
        egyrészt – az eredeti témát nézve – attól, hogy a férjem mindennap elmosogat és leviszi a szemetet (és izzót is cserél), attól még él a szex kicsikarással, de még mennyire.
        és tovább: az árvíz károk: hogyne érintene, hiszen adózom (már aki, ugye…)
        magyar gazdaság hiánya: hogyne érintene, hiszen az az ország az amelyben
        élünk (vagy mi)
        é

      • Teljesen jogos es igazad van! Egyre hasznosabb szamomra amiket irsz…azaz mostmar nem csak olvasom, hanem felolvasom es aztan pedig beszelgetunk es ez olyan jo! Jo, mert elgondolkodtat, jo, mert tudom hogy mit es hogy kellene kerdeznem, ugy hogy beinditsam a beszelgetest hogy ne keresnek, kovetelesnek, hisztinek tunjon az amit el szeretnek mondani. Sokszor emlegetem a nyuszika sztorijat a macival es a funyiroval…(nyuszika elhatarozza hogy kolcsonkeri a maci funyirojat, de utkozben ugy felspaonlja magat azon, hogy biztos hogy nem fogja a maci kolcsonadni, hogy mire odaer es bekopog mar csak ennyit mondd “b` meg maci a funyirodat” ) na kb ilyeneket tudok en is muvelni. Felspanolom magam olyasmin amin teljesen felesleges, mert a masiknak fogalma sincs az egeszrol. De ezt mar irtam korabban, azt hiszem. Igy most nevetve beszelgettunk es nem ugy hogy en kozben csak bogtem, igazabol az nem is beszelgetes volt, mert csak en beszeltem, O pedig hallgatott, nem tudott velem mit kezdeni, nem ertette mi bajom. De most mas volt, mert vegre nem csak gortam neki, nem csak szemrehanytam, hanem beszeltem, kerdeztem, nyugodtan. Es valaszolt es nem bezarkozott es nem duzzogott.

    • Nem, a Minden Áron az én ismerősöm, elfogadtam, hogy csak virtuálisan létezik, nem szabad firtatni, ki ő. Egy facebook csoportban vagyunk együtt, segítjük a rászorulókat, ott mindenki együttérző, demokratikus, toleráns, a nagyra becsült irodalmár ismerős úgy jellemezte őt: álruhás királyfi. Ezért bizalommal voltam iránta, okosnak és fanyarnak tűnt. Egyszerre rajongott, tolakodott és vigasztalt, nem egyszer kértem: hagyja abba. Tudja, miben élek, olvasta az itteni jelszavast is. Ez lett belőle — de esete túlmutat önmagán. Köszönjük, hogy bemutatta nekünk az okoskodó, paternális, magabiztos, nőket lenéző, mozdíthatatlan férfifölény működésmódját, ahogy idéz innen, idéz onnan, szerinte mi nem értjük, hisztérikusak és túlérzékenyek vagyunk, felcsattanunk és veszekszünk, ahogy mindig másokat hibáztat, ahogy soha nem szolgáltatja ki magát, csak jön befelé másokba, tör-zúz, és a végén őt kell sajnálni. Több bejegyzést ihletett.

      Milyen szép lenne az ő világa, ahol a nők elpirulnak a szavaitól, várják és áhítattal isszák az okosságait, irányítani lehet őket, ahol izgatónak tartják a testüket mustráló titokzatos idegent, beleborzonganak a bókjaiba, és ő erősnek és vonzónak érezheti magát, a pénzével pedig mindent megold.

      De azért nagyon benéztem, bocsánatot kérek mindenkitől.

      Viszont nem tiltottam ki, ha nem troll, kommentelhet.

  7. hát, nálunk egész más “minden”, az én férjem “segít”, nem, engem nem zavar ez a szó, mert valóban segítség és nincs benne semmi “leereszkedés”, szívesség, ilyesmi. DE. engem az zavar, hogy még ez sem elég nekem, néha én is megkérdem, biztos akartuk-e ezt így. persze akkor még nem tudtuk, hogy “ez így” lesz. hogy lesz életreszóló betegség, meg idegrendszeri problémák, meg hogy rólam is kiderül, hogy milyen magasan van a tűréshatárom és miket vagyok képes érezni és mondani. morbid lesz, de számomra azért megnyugtató Titeket olvasni, mert azzal nyugtathatom magamat, hogy legalább nálunk a férfiúi oldalról nincsenek gondok.
    Viszont azt tényleg nem értem, hogy valóban így megváltoznak a férfiak, amikor családjuk lesz? én azt látom, hogy néhány nő nagyon meg tud lepődni, hogy mi lett a párkapcsolatából, hogy megváltozott a pasi, pedig hát látszott ez már korábban is (kívülről legalábbis). én azt látom, hogy nagyon sok nőben a gyerekvállalás kívánása felülmúlja a józan belátást is. és aztán jön a meglepetés, a pasi meg nem érti, mit is várnak el tőle, hiszen ő mindig “ilyen” volt.
    szerintem meg kell beszélni. Amikor jött a gyerek nálunk, mi megbeszéltük, kinek mi az, amiről lehetőség szerint nem akar lemondani, akár közös, akár saját dolog volt. és már ez nagyon jó előszűrő lehet, persze ha valaki mer őszinte lenni. nem általánosságokról beszélek, hogy “ugye elmegyünk majd néha kettesben moziba”, hanem olyan konkrét ígéretekről, hogy akkor mindent megteszünk, hogy heti egyszer mindketten mozoghassunk, sportolhassunk (nálunk ez a fontos, másnál más, mindegy, csak legyen kimondva és jóváhagyva a másik által). És aztán jön ugye az ÉLET, ami átír, átszínez, néha kitöröl, de legalább tudjuk, hogy a másik hogyan tud kitörni a monotóniából.
    Én a férfiakkal is együttérzek, mert a család tényleg annyira más életminőség. miért ne lenne nekik joguk elszomorodni, hogy már nem ők a legfontosabbak számunkra, hogy nincs idő annyi kedvességre, intimitásra, hogy nehéz összehangolni a kedveket? Van joguk. de felelősségük is, hogy ne hallgassanak, ha valami nem tetszik, ÉS észrevegyék, ha a feleségnek túl sok, ami rászakad. ehhez kell egy olyan adag empátia, ami sztem nem mindenkiben van meg, főleg, ha süllyed a Maslow-n és elkezd öznőn ragaszkodni az övéhez. nehéz ügy ez, na 🙂

    • Üdv a blogon, örülök, hogy olvasol!

      “lehetett korábban látni”, “ilyen volt”: a nőt megváltoztatja a gyerekszülés. Ő többet nem heverész hétvégén, ugrik, figyel, felelősebb, tervei vannak, jobb világot akar. A férfi miért nem változik a gyerekért, a nővel? Az ő élete is megváltozott. Az nem mentség, hogy korábban ilyen volt. Elég baj. És ha kitartottak mellette a kényelmességei, szenvedélyei ellenére, legyen hálás. Ez nem igazolja, nincs jól akkor sem. ok nőnek csak akkor nyílik ki a szeme. De ettől még nem az ő felelőssége a férfi viselkedése.

      “…miért ne lenne nekik joguk elszomorodni, hogy már nem ők a legfontosabbak számunkra, hogy nincs idő annyi kedvességre, intimitásra, hogy nehéz összehangolni a kedveket?” Joguk van, de ez egy kicsit gyerekesnek tűnik. Ahogy a nagy szomorúságban inkább nem is jönnek haza. Basszus, ott a gyerek, nem érdekli? Ott van a nő, aki neki a legfontosabb. Nem? Akkor miért vár el tőle újabb mutatványokat? Miért nem támogatja jobban, miért nem hiszi el, hogy nem kis butus, hanem komoly problémája van? És a nőnek ideje sincs szomorkodni, csak tönkremegy szép lassan.

      • Én már háromszor akartam… és mindhármat megszültem. Volt nálunk is versengés, hogy kinek nehezebb az élete. Amikor már nem láttuk egymást az önsajnálat mocsarából, elmentünk párterápiára. Nem volt kellemes szembesülni a játszmáinkkal, lemondani sem. Érdekes volt kívülről látni magunkat: a férjem a szexet hiányolta, én meg a szolgálóleányt 🙂
        Most három hónapos a legkisebb gyerekünk és soha nem volt kerekebb a világunk. Állítom, hogy azért, mert tudtuk, hogy mire vállalkozunk. Mindenki azt nézi mit kell tenni, nem azt, hogy kinek kellene ezt megtenni. Tudjuk, hogy ez rendkívüli állapot, ami nem tart a végtelenségig. Így könnyebb elviselni.

  8. én is örülök, hogy olvasom 😉 sőt annyira, hogy más cikkeidet is elolvastam és hát nagyon jók!!! 🙂 ilyen meglátással, humorral, érzékenységgel kevés ember rendelkezik 🙂 és még mindezt ki is tudod fejezni – hát irigyellek 🙂

    biztos én azért vagyok ilyen megértő, mert az én férfim abszolút nem ilyen és néha még én sajnálom, hogy meg kell kérjem még pluszban erre-arra. de igazából azért érzem rosszul magam, mert úgy gondolom, nélküle már rég összetörtem volna, ahogy közel is voltam hozzá sokszor és ő még mindig mellettem állt és támogatott. szóval nekem meg az a “problémám”, hogy úgy érzem, nincs egymásra elég időnk, hogy nem tudom “meghálálni” neki, hogy nem csak magát, engem is fenntart a vizen.

    vissza a megváltozáshoz: én egy kicsit a nők hibájának IS látom, hogy olyan férfiaknak szülnek végül gyereket, akikről már korábban, gyerek nélkül is látszott bizonyos helyzetekben, hogy nem sokat tudnak feladni a saját kényelmükből. mindig csodálkoztam, miért kell ebbe a helyzetbe még egy gyerek is… persze ők meg azon csodálkoztak, miért nem táborozok már le valaki mellett. hát pont azért.

    az persze más helyzet, amikor TÉNYLEG megváltozik a pasi, vagy nem tartja be az ígéreteit, vagyis nem tud azonosulni az új élethelyzettel. szóval nem a nőket hibáztatom kizárólag, de mivel valahogy mindig nálunk erősebb a gyerek iránti vágy, néha ez felülír mindent, a józan belátást is. a legrosszabb helyzet, amikor hallom a barátnőimet panaszkodni a pasijukról nehéz helyzetben, és nincs szívem azt mondjani: “de hát mire számítottál???”

      • mármint konkrétan a mi esetünkre érted, vagy általában? nálunk tényleg van ám egyenlőtlenség – de sokszor érzem, hogy a férjem többet vállal nálam összességében. ezeket mind úgy élem meg, hogy ez hajt afelé, hogy jobb legyek, hogy hagyjam a hülyeségeimet.
        a másik mondat: szerintem ez tény: a nők általában (statisztikailag) jobban, korábban, erősebben vágynak gyerekre. vagy Te nem ezt tapasztalod a környezetedben? pl. nálunk nem így volt, de ez az én nevel(tet)ésemnek is volt köszönhető. de a legtöbb esetben azt látom, hogy a nők egy (nem kis) része a gyerek utáni vágyat hamarabb éli meg, mint a család utáni vágyat. vagyis konkrétan gyereket akarnak, és sokszor szinte mellékes, kitől.

        • De igen, a nők inkább, de ez szocializáció, ezt várják tőlük, ez ad az életüknek értelmet, illetve nem tudják, milyen lesz, és illúzióik vannak. Minél függetlenebbek, tudatosabbak a nők, annál kevésbé akarnak ilyen “bárkitől” módon gyereket.

          Igen, rátok, illetve mivel sem a kapcsolatotokat, sem a férjedet, de még téged se nagyon ismerlek, erre a két mondatodra írom, hogy nagyon hasonlóakat írnak a nők: magukat okolják, vizsgálgatják. Nem mintha ne lehetnének valóban gázak, de egy férfi, ha gáz is, sosem gyötri így magát, inkább megrántja a vállát vagy önigazol.

  9. Félig-meddig OFF
    Nincs tévéd, ezért valószínűleg nem ismered a reklámot, aminek így hangzik a bevezetője (talán nem szó szerint, de tartalmilag korrekt): ..Minden nagyszerű nő mögött tökéletes konyhai eszközök állnak.”
    Minden alkalommal, amikor elhangzik, nagyszerű nőként előkapnám a serpenyőt, hogy nem rendeltetésszerűen használjam a reklámszöveg íróján.

  10. Bocsánat, a kommenteket még nem olvastam végig, csak rám tört a közléskényszer.

    “Ami egy nőben valóban ösztönösen felmerül egy csecsemővel kapcsolatban…” – ez sem ilyen egyszerű, bennem nem ezek merültek/merülnek fel. És az internet egyik fele szerint ettől vagyok rossz anya. Ez is elég intenzív nyomasztás.

    Ez persze a lényegen nem változtat semmit, csak adatot szolgáltatok.

    • Miért nyomaszt? Amikor engem elkap a lelkiismeret furdalás, mert nem vagyok “elég jó” anya mindig az okát kezdem el firtatni. És általában egy külső elvárással találkozom.

  11. Visszajelzés: akkor meg mit sír | csak az olvassa

  12. “Az, hogy a másik lehetőség elviselhetetlen lenne (persze ki tudja: nem látunk ki a feleséggé-anyává szocializációnkból), nem jelenti azt, hogy ez, ami van, ne lehetne jobb.”

    Nem is tudom. Én most, huszonöt évesen még mindig ott tartok, hogy nem szeretnék gyereket. Soha nem is igen akartam, nem tudtam elképzelni magam anyaként. Nem arról van szó, hogy utálom a gyerekeket vagy ilyesmi, a testvéreim gyerekeivel eljátszom, vigyázok rájuk, ha kell. De sajátot nem nagyon hiszem, hogy szeretnék. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy ez lenne az életem célja. Próbáltam küzdeni ez ellen az érzés ellen, és emlékszem, mennyire deviánsnak éreztem magam az iskolában, amikor az osztálytársnőim mentek unokahúgozni / öcsizni / random-csecsemő-az-iskola-folyosóján-babusgassuk-meg játékot játszani, én meg a vállamat vonogattam: oké, kisgyerek, na és. Lehet, hogy hiányzik belőlem az anyai ösztön, nem tudom. 😦 Az is lehet, hogy ez még változni fog, lehet, hogy naiv vagyok, aztán negyvenévesen sírni fogok, hogy miért nem szültem korábban. Mindenesetre most ez van.
    Ismétlem, nem gyerek- vagy szülőutáló vagyok, egyszerűen csak nem izgat a dolog.

    • A “szinglihordáról” meg csak annyit, hogy az egyik barátnőm egy alkalommal “hideg démonnak” hívott, mert visszautasítom a férfiakat. 🙂 És ez megint csak nem szadizmusból történik, mert szeretem nézni, ahogy a lábamnál vonaglanak (amit egyébként nem tesznek), hanem mert egyszerűen pillanatnyilag jó így, nem akarok partnert, nem akarok családot, nem akarok gyereket. És mondom, lehet, hogy később fogom meginni a levét.

      • Hihetetlen ez a stigma, nem kötelező akarni sem partnert, sem gyereket, semmit, kedves világ, tessék már megérteni, nem képmutató aljassággal folyton rendre meg isteni törvényre, nemzetmegmaradásra hivatkozni!!!!

        • Viccből mondta egyébként, nem megbántani vagy ítélkezni akart, de a kifejezés akkor is sokatmondó. És volt olyan barátom/wannabe-pasim, aki tényleg azt hitte, hogy kegyetlenségből nem vagyok hajlandó beleszeretni. Pedig utálok bárkit is visszautasítani, de néha muszáj.
          Ami érdekes, hogy szerintem ez a kényszer (legyen partnered, családod, gyermeked) a nők mellett a férfiakra is kivetül. Nem tudom, ők hogy érzik ezt, még egyetlen férfiismerősömmel sem beszéltem ilyesmiről, pedig valószínűleg tanulságos lenne. Ha a (nagy átlagban keresztény értelmiségiként leírható) baráti társaságomban föltűnik egy új arc, akkor a nők rögtön feltételezik, hogy házastársat keres (!). Akiket megfigyeltem, a legtöbben még a melegekkel is toleránsabbak, mint az egyedül élőkkel (ezzel nem az LMBT közösség tagjait akarom bántani, csak érzékeltetni szeretném, mennyire deviánsnak számít a permanens egyedül élés). A legjobb barátnőm hihetetlen stressznek van kitéve – hívő katolikus családból jön, és megállás nélkül, de szó szerint megállás nélkül azon görcsöl, hogy még nincs pasija / férje / legalább négy gyereke. Sajnos még magamat is figyelmeztetnem kell olykor, hogy attól, mert valaki elkötelezett szingli, akár férfi, akár nő, még abszolút normális ember – ilyen mélyen belénk van ivódva ez a norma.

          • Hát, a keresztény értelmiségi, az néha nagyon gáz tud lenni. Nálunk az öcsémnek (aki hívőként aposztrofálja magát, meg állandóan az erkölccsel jön, de persze templomba nem jár, csak az esküvőre tette be a lábát) van így családja. Harminc körül úgy érezte eljött az idő, és elvette az aktuális barátnőjét. Már akkor panaszkodott, hogy nem működik köztük a szex, a lánynak így fáj, úgy fáj. Ráadásul tudom az öcsémről, hogy biszex, de ezt kamaszkora óta ezerrel igyekszik elfojtani. Eredmény, iszonyat homofóbia vad jobbikossággal párosulva, nőgyűlölet (feleség beceneve ‘nőstényke’, aki egyébként tudja hol a helye), kurucinfóra szerzőként írogatás, xenofóbia, antiszemitizmus. Mindez megspékelve egy unalmas, iszonyatosan sematikus házassággal, ahol mindkettőjük boldogtalansága teljesen természetes, a házasság nem fáklyásmenet, fel lettem világosítva. Evésbe, ivásba, tévézésbe menekülés. Na ebbe érkezett meg nemrég a nagy nehezen összehozott gyerek, így most van végre téma az elkövetkező húsz évre. Nekem ez maga az iszonyat, képtelen lennék így élni.

            Annak ellenére nem vagyok hajlandó ezt a mintát másolni, hogy anyám, aki a világ másik felére költözés ellenére is a sznob kispolgár prototípusa, tíz évig iszonyat nyomás alatt igyekezett tartani, mondván nőként már rég férjhez kellett volna mennem és gyerekeket kellett volna szülnöm (akiket természetesen az élet értelmeként aposztrofál), persze másfelől meg óriási elvárások voltak a részéről, hogy legyen karrierem. Amióta megszületett az unokája, nyílltan ki is mondja, hogy rólam lemondott (36 évesen ‘túl öreg’ vagyok már gyereket szülni), mivel szerinte a párom már régen el kellett volna vegyen + gyerek. Az, hogy két éve vagyunk együtt és majd mi eldöntjük, hogy akarunk-e összeházasodni, akarunk-e gyereket, ha igen, mikor, és nem kéne beledumálni, fel sem merül. Azt hiszem nagy szerencse, hogy elkerültem az országból, és láttam, máshol nem kizárólagos norma a legyen családod, de legalábbis egy párkapcsolatod egy bizonyos koron túl, nincs ilyen mértékű társadalmi nyomás, nem büntetik az ‘elhajlókat’.

  13. Bár már hónapokkal ezelőtt jelezte valaki, ott a kommentek elején, mégis muszáj ismételnem, annyira tetszik: “lelkiviláguk fényereje” 😀

  14. Visszajelzés: egy dobásod van | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s