Nézem az exeimet. Találkozom velük véletlenül, vagy eszembe jut: de hiszen ma valahány évesek. Fészbuk. Az egyik pont ma valahány. Hogy pont hány, nem tudom, de a hónap-napot mindig. Még mindig, és minden évben még mindig, így aztán már mindig.
Ezek azok az exeim, akik csak kicsivel idősebbek nálam, nem az apukám-típus. Ők közben nagypapák. Vagy legalábbis úgy néznek ki. Ezekkel meg egy generáció volnánk. Vagy, legyünk pontosak, másfél. Bővebben…
Férfinak lenni egyszerű: űrhajós akarsz lenni, van nintendód, gyorsan reagálsz, gyorsan futsz, aggódsz a farokméreted és -keménységed miatt, anyád mosolyog rád, rendes inget veszel, szórod a magod felelőtlenül, egy kicsit kipróbálod, amit a nemrendes emberek szoktak, orvosi egyetemre jársz vagy közgázra, kitartó vagy, vizsgát leteszed, nőt kiszemeled, gyengéd vagy, hiszel a házasságban, felelősen is szórsz magot, Bővebben…
2014. májusi írás, amellyel Nagyszerelmem nagyon egyetértett. onnan sunnyogott vissza aztán rendesférjnek.
Amikor kiüresedett kapcsolatról, elkívánkozó férjről, zombivá fagyott nőkről van szó, mindig van valaki, aki megjegyzi:
Hát igen, a lángolás nem tart örökké. Bővebben…
Értékvesztett világunk rohanó tempójában meginogtak a hagyományos értékek értékvesztett világunkban sajnos, minden és mindenki lecserélhető, földcsuszamlásként manapság, akárhová néz az ember, a Teri is mondja, hogy az apósa, ezeknek semmi sem szent.
Nem értem én ezt. Hajnalkám csokit (!) eszik, drogoznak a tizenévesek, isznak a felsővezetők (is! meg a Lajos!), internetezik a gyerek szombat délután a 38. Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyre való készülés helyett (na, ez az, amit végképp nem értek!), a kamaszlányok meg, írd és mondd, sminkelik magukat. Ezoőrületbe buknak alá a negyvenéves nők, testvér tör testvér életére szóváltást követően, szakálluk van a nőknek, akik ráadásul férfiak! Az a sok hűtlenség és válás, pedig olyan szépen éltek! Valahogy ma már úgymond* olyan szürkések az esküvői ruhák is, sőt, elöl rövidebbek. Én nem értem. Mi még tudtunk várni, tánciskola előtt gyűrött szegfűvel toporogni, egy puszinak négy évig örülni… Bővebben…
Felszólítom kedves ismerőseimet, hogy ha nem akarnak megírva lenni bejegyzésben és regényben, ne beszélgessenek velem egyáltalán. Valami Hrabal mondott ilyesmit, nem tudom.
Na, a disclaimer után akkor — én szóltam — megírom, mit mondott az egyik férfiolvasóm, akivel beszélgettem.
Érdekes általában is, ahogy a férfiolvasók a blogra reagálnak. Bővebben…
Szóval, a vasárnapi szaranyás posztom nem arról szólt, hogy minek önostorozni, rá se rántsunk, nincs itt semmi gond, olyan vagyok, amilyen, de semmi esetre sem szar, mert ÉN nem lehetek szar, mert én, akármit is csinálok, jó vagyok, és punktum, és van még a fehér–ezüst sarum is ráadásul, szóval énnekem mindenem szép.
Hogy valaki engem anyaságomban bánt, sőt, arra az aljasságra vetemedik, hogy sunyin, ismeretlenül és cetlin üzenjen nekem, abból nem következik, hogy a gyerekeimnek tök jó a hepinesz, és ne lenne meredek fejlődési lehetőségem anyaként. Az mondjuk elég abszurd, hogy nem szeretem őket, de az bizonyos, hogy van bőven feladat, és hogy ha csak ennyi telik, az nem jó hosszú távon. Bővebben…
A verssor megtart, írtam a kultúrát lételemnek tekintő értékrendemről nemrég.
Nos, ha arra a kérdésre keressük a választ, elborzadva azon, hogy mit képesek vallásnak, társadalomnak, avagy otthonnak, lakásbelsőnek, párkapcsolatnak, szexnek nevezni egyesek, hogy miért nem veszik észre és lázadnak ellene és verik szét ripityomra baltával, hogy a retkes pékbe bírják ki a bírhatatlant: a taposómalom lesz az.
Ami zümmög, elringat. A fölfelé menő mozgólépcső fölfelé megy holnap is, csakúgy lefelé a lefele menő. Ez legalább biztos, még ha üvölteni is tudnának az otthonuk iszonyatától.
…avagy: és akkor jött a Sanyi.
c-nek
Biztosan bántó ez a téma sokaknak. Akik átélték gyerekként, vagy akik egyedül vannak nagyon. Meg aztán a Sanyik, azok Sanyik, ez már csak így van. Ami elérhető, kapható, ami jut a magunkfajtának, az leginkább Sanyi. Nem valami fényes.
Arról az igen jellemző — leírható, közös vonásokkal ábrázolható — helyzetről szólok most, amikor az elvált nő bánatos fegyelemmel neveli egy-két, növögető gyermekét. Ezt a nőt esetleg rútul hagyták el, hirtelen lecserélték. És a nő csinálja, tolja az életet, évekig, és csak az iroda és a tornazokni, a szülői értekezlet, és ez az élet, ő a gyermekeiért küzd, fárad, izzad. Bővebben…
ribizlinek ezt most
Amikor ifjak voltunk, sőt, később is, sokáig, te, te szegény ott sárga micisapkában, te még most is?, azt hittük, a világ egy merő bináris oppozíció, vagy-vagy, komplementer antonima.*
Fémek, nemfémek. Igaz, hamis. Terézanya, harmadikrihárd. Hűséges, megcsal. Különböző szemszögek? Minden relatív? Nem is az volt a kérdés? Dőreség. Mennyi, sok vagy kevés? Éj vagy nappal? Tessék megmondani, de ízibe’. Derengő rózsaszín? Az már nappal. Beírjuk oda. Valahová be kell írni. Nálunk az ítélet, ki másnál?
Így középkorúként (hoppá) térdig járunk a fekete és fehér közti végeláthatatlan, szürkés, seszínű és főleg nyálkás sávban. Nézzük, sáv-e egyáltalán. Hol az átmenet. Minden ilyen színű. Merre a fehér? Bővebben…
Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.
Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…
Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.
Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.
Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…
Akkor megyek tovább, mert dolgozik bennem a hétfői és a keddi bejegyzés, és a kérdések legszéléhez jutottam, mindjárt leesek. Közben elfeledett ízű affér megy a fészbukon — én olyan nyugis vagyok mostanában, mikor támadták és figyelték ennyire sandán a blogot, már úgy értem, megszokott ámokfutóinkon kívül? Elszoktam én ettől, és komoly eredménynek élem meg, hogy nem érkeznek már ilyen reakciók.
Aki igy erzi magat es ilyen gondolatokkal kuzd nap mint nap annak pszichoterapian a helye.ez nem normalis es erre nagyon jo megoldas lehet egy intenziv terapia. Es nagyon rossz megoldas az ilyen szerzo altal habzo dagalyos onsorsrontas.en minden bejegyzese utan odatennem zarojelben hogy ilyen es hasonlo gondolatok eseteben fordulj szakemberhez.enelkul inkabb art mint hasznal.
Nem vagytok normálisak, mert nem illetek a Rendbe, és az nem lehet, hogy ti működtök logikusan, az nem lehet, hogy a viszonyainkkal van súlyos gond! Bővebben…
Óvatos és elméleti voltam én tegnap: arra jutottam, hogy nem legitim szempont sem a világ, sem a magunk szemében, hogy boldognak érezzük-e magunkat, nem szabad kimondani, hogy nem, hogy ijesztően sokan szinte soha nem. Nem szabad, mert a ki nem mondott boldogtalanság, e közös titok a társadalom kötőanyaga.
Pontosabban az sem szempont, tehát a lófaszt se érdekel, fittyet hány, leszarja, rá se ránt senki, a kutya se pisil oldalba azügyben, hogy nem vagy-e kínzóan, rombolóan boldogtalan, hogy belepusztulsz, beleszakadsz-e épp. Hogy világgá űzne a hiány, és tovább, hogy már ott tartasz, hogy lemennél egy doboz szódapatronért, és nem jönnél vissza soha többet, nem, a gyerekeidért sem — és el ne mondd, ne is célozz rá, hát képes volnál rá, lenne szíved ilyesmivel megzavarni az ő sima tükrű nyugalmukat, hát elnéznéd a döbbent csalódottságukat, esetleg túlharsognád a bajaiddal az ő kínjaikat, amelyek, lám, miattad nőttek ekkorára, mert te mindig, mert te soha, mert te nem úgy, mert neked mindig valami bajod van…? Bővebben…
Nincs alku — én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
Ma arról írok, mert ez foglalkoztat most, hogy ha valaki képes kimondani a címbeli mondatot, akkor mi van. Már kimondani sem piskóta, de következik-e a felismerésből bármi. Mit mond erre a tömör állításra magának, és ha kiáll vele az élete helyzeteibe, milyen válaszokra számíthat. Bővebben…
Már megint megkaptam, hogy dühös vagyok. Hogy kamaszos daccal, kvázi passzióból nekimegyek én itt istennek, kis i-vel!, embernek, intézménynek: család, házasság, szaporodás, vallás, kötöttségek, kertváros. Eleve, alapjában. Irigykedem biztosan.
Nekem nincs bajom ab ovo az intézményekkel. Azzal van bajom, ami burjánzik a tövükön, és amiről leginkább hallgatunk. Bővebben…
Minden intézménnyé merevedik. Szárnyaló szerelem: nemsoká polgárjogi szerződés, közös lakcím, átvesszük egymás tértivevényét, ki kell vinni a kukát, jogosultság, szemrehányás, és — igen — a házasfelek a törvény szerint is hűséggel tartoznak egymásnak. Gyerekek, felügyeleti jog és a tartás, gondozás kötelessége. Szülők. Kollégák. Barátok. Láthatatlan szálak, gabalyodás, függés, morál. (Észrevettétek, hogy az érzelmes számok többsége kisajátításról és egymás gyötréséről szól?) A családi fotón szép. Belebukunk folyton. Bővebben…
Ezt a képet a már említett trikóról egy olvasó facebookján találtam, aki lányos apa, és részletes elemzést is írt a témáról. Ursus arctos vendégposztja, a szöveget január 1-jén írta.
*
Ő az én hercegnőm, ő az én kislányom, ő az én tulajdonom…
Egy viszonylag népszerű fotó vissza-visszatér az üzenőfalamra. A képen egy póló, rajta feliratok, amelyekben egy lányos apa inti a képzeletbeli, leendő vagy akár aktuális udvarlót, barátot, hogy mire figyeljen, mit kerüljön el. A közepesen népszerű megosztás sok lájkot, egyetértő megjegyzést generál. Nem is érdemelne ez több figyelmet, mint az átlagos viccespóló – azokat sem szokás komolyan venni, azonban én úgy tapasztaltam, hogy nem csak netes, webkettes és korántsem csak férfias közegben uralkodó az a vezérelv, alapgondolat, amely a pólón jelenik meg. Bővebben…
A hírközpont-rokon szinte mindig nő, nagyon gyakran anyós vagy nagynéni, aki egyszemélyes háztartásban él, vagy egy nagyon csendes férjjel, akin a nő által kötött kardigán van. Egyeduralkodó a területén: ő és csak ő az, aki figyel, mindenkit számon tart; gyerekfoganáskor, gyászhírrel, veje köztársasági érdemkeresztjekor körbetelefonál. Esetleg van egy halovány másolata, szövetségese, helyettese, de a mikrofon nála van. Keringeti a családban a híreket, különös gondja van rá, hogy ő legyen az első, aki értesül és értesít, aki a legpontosabb részleteket és az ebből levonható következtetéseket sem késlekedik megosztani bárkivel.
Vezetékes telefonja van, vajszínű vagy piros. Bővebben…
Megdöbbentően sokan olvasták a hétfői gyermektelen című vendégposztot, amely a normálisék után minden idők második legolvasottabb bejegyzése lett a blogon néhány nap alatt. Ott azokról van szó, akik még a döntés előtt állnak, hogy legyen-e gyerekük, illetve akik meghozták azt a — talán átmeneti, talán végleges — döntést, hogy nem lesz. Feltűnő hévvel vitatták el tőlük többen, hogy ehhez joguk van.
Nekem van gyerekem, akartam gyereket, jó, hogy van gyerekem, ennyi és ilyen. Megszoktam a velük kapcsolatos szuperlatívuszokat; igazán szerencsés vagyok.
Amit a világ ehhez kínál, a keretek és kommentárok, nos, azzal viszont bajom van. Nem az anyaság ellen tiltakoztak itt sem, hanem a méltatlanság ellen, az ellen, amit az anyaság itt és most jelenteni tud. Ezen sürgősen változtatni kellene. Az anyáknak elegük van.
Most azokról is szólok, akiknek természetes volt, hogy vállalnak gyereket: vagy nagyon akartak, vagy úgy alakult, hogy lett gyerekük, és akik nem gondolták, mert ez nem gondolható, hogy a gyerekvállalás ilyen: ennyire nehéz és így nehéz. Esetleg, legfőképp azt, hogy nagyjából egyedül tolják majd azt, ami közös feladat. És még mosolyogniuk is kell, és ha panaszkodnak, őket hibáztatják, hogy hallgassanak. Amikor pedig igazán nagy a baj, akkor meg végképp egyedül maradnak, űrmagányban, és nincs szünet és nincs mentség és nincs felmentés, soha, semmi alól. Akkor elfogy mellőlük szerelem, szolidaritás, helyeslés. Bővebben…
Írta egy törzsolvasó. Mondatai elé ennyit szánok:
Annyira szeretnék olyan világban élni, ahol senkinek nem kell félelemből, szégyenből, önmaga fel nem ismerése miatt hallgatnia. Ha a többség nem kényszerítené magát a többiekre, és nem akarná elhallgattatni őket. Ha elmondhatná az is, aki nem úgy él, dönt, gondolkodik, ahogy szokás, és ezt senki nem érezné fenyegetőnek, csak odafigyelnénk, próbálnánk megérteni, és aztán élnénk a magunk életét.
*
Hogy tudod megmagyarázni valakinek, aki nem szereti a csokit, hogy a csoki jó? És azt, hogy nem finom, valakinek, aki megveszik érte? Nyilván sehogy, ízlések és pofonok. Miért is kellene megmagyarázni és főleg meggyőzni bárkit is arról, hogy a csoki jó/nem jó? Semmiért, kit érdekel ugye, eszed-e vagy sem (a gyártókat, forgalmazókat, és az egészségünkért / súlyunkért aggódó egészségügyiseket igen).
Ennél persze sokkal mélyebb a gyerekvállalás problémája, de alapvetően szerintem itt is az a helyzet, hogy vagy akarod, vagy nem, és aki ezt világosan tudja, annak nehéz elmagyarázni azt, hogy miért kellene ezt másként látnia. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 