Azt hiszed, de most komolyan azt hiszed, hogy csak mert nálatok apa nem vonul ki, ő is mosogat és tereget és pelenkáz, és te is úgy igyekszel A Megfelelő Dolgokat Mondani Neki, tehát NÁLATOK nincs egyenlőtlenség, ebben nő fel a lányotok — azt hiszed, hogy ő akkor majd megússza, meg van oldva a patriarchátus?

Ezek az emberek azt hiszik, hogy egy ilyen megvédett lány biztonságban lesz, majd csupa szép kapcsolata lesz, majd nem választ bántalmazót. A helyzet az, hogy bántalmazót nem lehet választani, mert bár a gyerekkori erőszakos minták és a későbbi bántalmazás vagy az áldozatlét összefüggést mutat, bántalmazó mint személyiségtípus, profil, közös lélektani jellemzők összessége, nem létezik. Vagyis a bántalmazás nem kórság, nem agresszív alkat, nem személyiségzavar, aminek szeretik hinni a “csupa szerető férj, minden rendben van, csak az a néhány aberrált ember valahol messze” logikájú, elégedett középosztálybeli polgárok. A patriarchátus annyira közel van, hogy pixeleket látnak csak, összképet nem.

A bántalmazás, amely nem annyira ütést jelent, inkább hatalmaskodást, kontrollszerzést a másik fölött, nem más, mint működésmód, a jelen hatalmi helyzetek megnyilvánulása az egyénben, szoftver, amely bizonyos feltételek fennállása esetén bekapcsol. Azokban is működik hiedelmek, meggyőződések, ítéletek formájában, akik nem bántalmazók, és azok is szenvednek tőle, azokat is korlátozza, akik nem közvetlen áldozatok.

Tudom, hogy van, aki visszahőköl az ilyen radikális állításoktól, de az erőszak kultúrájában élünk. Mindenki az áldozatot hibáztatja, minden abba az irányba hat, hogy akit sérelem ért, hallgasson, s különösen ha nő, önmagát eméssze érte. Önmagát tartsa nem elég nőiesnek, önmagát beszélje le a méltó életről.

Nem elég kerülni a habos-fodros cuccokat, építőjátékot adni a kezébe, kalandparkba vinni, Barbie-t nem venni neki (vagy ha mégis, Kent is hozzá), nincsen garancia. Nem elég önbizalomtelivé nevelni, egyetemre járatni, mert az, amitől a nők szenvednek, nem az egyénből indul ki. Nagy önbizalmú, szerető családban felnőtt lányok is áldozatául esnek, és még csak azt sem tudják éveken át, min mennek át, mi ez az egész. Nevelhetünk mi nagy figyelemmel lánygyereket, hihetünk benne, talán ettől gyanútlan is lesz, és vak lesz mások kínjaira, egy különleges hópihe. Egy kicsit jobb lesz neki, igen. Sőt, sokkal. Nem fojtja magába önmagát. Nem lesz annyi akut és krónikus kínja, traumája, feldolgoznivalója. Ez nem kevés, ez fontos, ez nagy előny. Igen, megteheted, hogy figyelsz apával, miket mondotok neki, tedd is meg. Higgy benne, légy rá büszke, beszélj neki okosan a világról, a szexről. Sőt, mindenkinek kötelessége ilyen elfogadó, meleg, kiegyensúlyozott légkörben nevelni a gyerekeit. Ez elengedhetetlen, de sine qua non és nem non plus ultra: ne várjuk tőle, hogy ezzel meg van oldva minden probléma, ő átmegy a mocsáron fehér cipőben. Voltaképpen azt reméli az ilyen szülő, hogy ha ő mindent megtesz, akkor majd… akkor majd mások lányát fogják megerőszakolni. De még ebben sem lehet biztos.

Ma sem tudok megoldást, annyit szeretnék mondani: a rendszer a rossz, és nem lehet egyénileg kicselezni.