most akkor ne úgy

Mindenféle improduktív körökben ragadunk, ezt gyakran mondogatom: helyzetről helyzetre (ide tesznek kötőjelet a gyíkok! pedig ez nem az a szerkezet) tökugyanazt csináljuk, és szoktunk csodálkozni, hogy jé, már megint nem más az eredmény. A kimenetel jobb szó talán.

Nekem például narratívák vannak a fejemben, történetek. Nagyon erős, de azonosítatlan elképzelések arról, minek kell történnie két ember — vagy épp ember (é/menjünk még beljebb a zárójelbe?/n) és csoport — között. Úgy értem, felismeretlen bennem az, hogy mindez, amit történésnek érzékelek, nem a valóság, hanem az én interpretációm, történetté faragásom, dramaturgiám. Ez magyar szakosságomból, olvasmányaimból ered, de már egész kicsi gyerekként is folyton sztorikban és lírai tartalmakban gondolkodtam. Nekem mindenem szöveg és cselekmény, így születtem. Nem is tudtam megkülönböztetni a saját érzéseimet másokéitól, regények és elbeszélő költemények hőseiétől, szenvedtem, mint a kutya, mint Werther, mint Goriot apó, mint Szilveszter és Gregor Samsa. Rendkívül erős elvárásaim voltak, és szükségszerű csalódásaim, mert ugyan azok a narratívák remekművek voltak, klasszikusban és eredetiben is, de hát a valóságban persze nem az történt. Lásd a művész urat. Bővebben…

én legyek én

Zavaros ez az emberek között létezés. Beszélgetés, érdeklődés címén mindenkinek véleménye van. Jól tudnak engem is, általános állításokat tesznek, terelgetnek reflexből a normalitás, a közép felé, hogy, mittudomén, nem jók a szélsőségek, túl sokat napozni, vagy “ő úgy van vele, hogy…” (és akkor ez követendő), és felszólító módú igék, hogy mit csináljak, hol vegyem meg azt, ami neki bejött.

Fiatalok is voltunk, meg szorongók, és e könnyen odavetett szavakon rágódtunk hosszasan, évekig. Zavart, befolyásolt, hogy mit mondtak, akkor is, ha nem is azért mondták. Ők biztos tudják. Nem felejtjük el. A gyengeségünk réseibe nyomakszik és megköt a gipszük.

Most már rájuk nézek. Hát ők hogy élnek? akarok én úgy? akarok rájuk hasonlítani? akarok bárkire hasonlítani? honnan tudnak engem? tényeg nekem akarnak jót, vagy magukat tolják? Bővebben…

mindenki maga bassza el

Édes jó barátnőm, akármilyen okos vagy az én életemben, én inkább elbaszom egyedül, nélküled.

Jó lesz?

Én meg sose csináltam semmit azért, mert szóltak, figyelmeztettek. Soha passzt el nem kaptam, legfeljebb lepattanót. De eredetileg… ööö… eredetileg én találtam fel a labdát, ezt mondtam már? Bővebben…

én nem mondok ilyet

Ó, basszus, nem értitek.

Akkor megpróbálom másképp.

Én itt mesélek magamról. Magamról mesélek, nem lehet másképp, mert ezt a blogot én írom – az egyik legfontosabb komponens a személyesség, és még változatos is akarok lenni. Szinte minden nap írok valamit, el kell hát mesélnem sok mindent, a világról, a gondolataimból és az életemről.

Elmondom a döntéseimet, és tudok érvelni is mellettük, mert tényleg jó okkal döntöttem úgy. És elmondom azt is, ami velem csak úgy megesett, ami nem döntés, annak is lehet tanulsága, de az azért más. Elmondom a hibáimat, fejlődési lépcsőfokaimat, zsákutcáimat, kételyeimet is. Nincs szó arról, hogy “ide nézzetek, így jó, csak így”. Nem hirdetek programot.

Nekem se jó minden így, pedig ez az én életem, de nem minden eleme döntés eredménye. S hogy másnak mi jó, azt pláne mit tudhatom…?

Nem is dolgom tudni.

A történetek ugyanis, minden tendencia ellenére, meghökkentően különbözőek tudnak lenni, ezért nincsen érvényes és egyirányú útmutatás. Bővebben…

éva, itt fekszel narancssárga bugyiban

az ágyon. Tangát írnál, ha kattintást vadásznál, és mert az, de azért kattintást vadászol így is. Nézz végig, nézd, mi van itt, ezen a csodálatos, intim hálóhelyen. A hidratáló krémed elfogyott, a babaolaj feldőlt és befizetetlen csekket áztat, a mécses ellobbant, dizájnos tartójának, amelyet otthonod ékének szántál, kerülöd a pillantását. Megutáltad, rajta elszáradt jázminág, és, igen, március egy napsütötte délutánja óta egy muzeális leánykökörcsin. A hajópadlón éjjelilepke-tetemek, gyerekruhák, félbehagyott regények, gyűrött törülközők, gyerekkori fényképek, legókockák, gyanúsan tiszta fülpucoló pálcikák. Hát mi ez itt, élet…? Bővebben…

istenem, figyelj egy kicsit

de tényleg, tedd le a kezedből most a kávéspoharat,

jó, én is leteszem, de az enyém csésze, Francesco Clemente,

cropped-img_6877.jpgfigyelj, ezen rágódtam, amikor kivittem a kutyát, rohantam be, hogy megkérdezzelek: Bővebben…

nem vagyok köteles

Nem vagyok köteles mindig tudni, mi van, meg hogy mit akarok, nem vagyok köteles okosnak lenni. Most egy kicsit nézek magam elé, jó? Bővebben…

az égbolt fölöttem

Hogy nekem ennyi idősnek kell lennem ehhez! Hogy megértsem végre.

Az ember gyerekként azt hiszi, mindenestül és önkéntelenül, hogy van valaki, Valaki, VALAKI, aki tudja őt, akinek fontos, ő mivé alakul, aki nagyon elkeseredik, ha ő szomorú, ha ő lehorzsolja a térdét, és akkor rohanni fog felé sebbenzinnel és összehúzó tapasszal. Akihez bújhat, aki örül neki, feltétel nélkül szereti, öleli. Akivel nem kell alkudozni: persze, hogy lehet enni még egy gombóc fagyit. Mindent lehet. Mert szeretlek.

Ez, amit az ember hisz, pontosabban amit a legtöbbünk hiányol, ez az adekvát, valódi, biztonságot adó, ideális szülői szeretet volna, életünk ege. Bővebben…

téged csak a saját igazságod érdekel

Mondják nekem. Nem elégedettek velem, nekem hiába beszélnek, egy jottányit sem tágítok (ez, asszem, képzavar, de legalábbis kontamináció). Nem hallok meg mást. Makacs vagyok.

Mert engem csak a saját igazságom érdekel.

Úgy van. Bővebben…

csak a cselekvés

önmegszólító vers

Nem, most nem bánateszel, nem alszod agyon magad, nem szedsz nyugtatót és nem vágsz a bőrödbe. Semmi alkohol. Nem vagy már harmincöt éves. Nem mondod le a programjaidat sem.

Éva, de hát hányadszor van ez, hogy ülsz, tocsogsz benne, rád szárad már, átrágtad hússzor, leírtad, vergődtél rajta, és érzed, hogy ebből így ki nem mászol? Sehova nem vezetnek a szavak, pláne a sajátjaid. Bővebben…

mindig elvágyik s nem menekülhet

Elég jelentős és permanens szenvedést okozott az életemben az a tulajdonságom, hogy nehezen tűröm a monotóniát. Sokáig nem tudtam magamról, hogy ez a bajom, általánosan volt nyomasztó az élet (hát akkor ez ilyen) (vagy én vagyok ilyen, én, én), aztán megértettem a változásokkor átélt felcsillanásaimból.

Amikor volt egy-egy nagy dobásom, vagy kiszínezett az áldás, vonaltól vonalig. Három hét Franciaországban. Amikor tehetségesnek tartottak. Az első gyerekem. János. Amikor dönteni tudtam és lépni. Amikor írni kezdtem. Amikor díjat kaptam. Bővebben…

nem vagyok boldog

Nincs alku — én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

Ma arról írok, mert ez foglalkoztat most, hogy ha valaki képes kimondani a címbeli mondatot, akkor mi van. Már kimondani sem piskóta, de következik-e a felismerésből bármi. Mit mond erre a tömör állításra magának, és ha kiáll vele az élete helyzeteibe, milyen válaszokra számíthat. Bővebben…

ha elengedem a gyeplőt

Hogyan lettem control freak?

gyongyi77 vendégposztja. Nagyon fontos írás.

*

Nehéz azzal szembenézni, hogy mindent irányítani akarok magam körül, hogy nem engedem ki soha a kezemből a gyeplőt. Mi lenne, ha időnként a lovak közé dobnám, én meg csak úgy kocsizgatnék, nézegetném a tájat, élvezném a szekér zöttyenéseit? Megmondom: meghalnék. Nyilván nem, de az érzés ott motoszkál: nem lehet, nem szabad, mert akkor nekem nagyon rossz lesz. Kiszolgáltatott leszek, bárki letaszíthat a bakról, a lovak elvihetnek valami távoli, idegen és barátságtalan tájra. Akár le is eshetek, össze is zúzhatom magam. Nem, azt nem lehet, mert akkor meghalok. Bővebben…

miért nem keresel valakit

Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?

Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?

Basszátok. Nem keresek.

Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága. Bővebben…

tükrükben

Hiába fürdeted önmagadban

Attila

Van a rengeteg között egy tipikus visszajelzés: aki haragszik rám, de szenvedélyesen érdekli a blog. És megírja. Megfedd. Elemez. Jót kíván. Bővebben…

szomjan halok a forrás vize mellett

Én nem tudom, csak nekem ilyen hullámvasút az életem? Meghökkentő fordulatok, műfajidegen fejezetek, stílustörés. Ki hitte volna még akkor, hogy pont én! Valamint: minden arra mutatott, de nem. Mindenki igen, csak én nem.

Ez mind én vagyok. Jó látni a széleket.

De nem is csak ennyi, hanem időnként előzmények törlése, és aztán lehet valami nagyon Mégis. Semmi nincs végleg elveszve. Ez megdöbbent és meghat.

DSC02070

Tudom, milyen csórónak lenni, hajjaj. Tudom, milyen hó végén utolsó ezresből húsz szál rózsát venni. És tudom, milyen annak az öntudata, valami bohó és méregdrága semmiséget venni, és mindegy.

Napi huszonhat órát dolgozni, pisilni rá nem érni nyomorú bérért és időmilliomosnak lenni, rózsaszirmok, szaténlepedő, üdvrivalg, ez is megvan. Németesen pontosan, tűfilccel, szisztematikusan, avagy grandiózus leleménnyel és mézízű sodrásban, létrehozni valami katartikusat, vagy zseniális blöffel. Meg a minden mindegy, szakadjon rám, megúszom, a nihil, az is.

Tudom, milyen kicsinyesnek lenni, lesni és sajnálni mástól, tizenkét forinton és tíz percen dühöngeni, és tudom, milyen a nagyvonalúság. Mármint, ez én vagyok mind, de velem is csinálták ezt is, azt is.

A böjt, a módosult tudatállapotig, és a szerény másfél doboz diófagylalt, és utána az üresség, az is ismerős. Tudom, milyen a nem és nem mozduló test, ennek összes következményével, és tudom, mi a hajlékonyság, az erő, a tizenöt kilométer terepen.

Megvan a depresszió, a láthatatlanság homályfelhőben, amikor semmi sem működik. Még csak nem is fagyottak az ujjaim, de a kulcs a zsebemben nem úgy akad bele a kezembe, mint ahogy reméltem, ettől kiborulok. És megvan az, hogy megyek bele a világba, lehagyom a parfümöm, és zöldre váltanak a lámpák, mindenki engem néz, miért ne legyek díva? Jártam szellőtől fényes csúcsokon. Iszony és diadal, megvan minden.

Megvan a rútság, szürke pórusok, és az is, hogy egyszerre íve lesz a derekamnak.

A legmélyebb emberi összetartozás, szellemi sztratoszféra, összhangzattan, és a kíméletlen önalázás méltatlanért, ez is megvan. A vágy, mindenembe, ami konkáv, kívánni őt, azt is tudom, és azt is, milyen az iszony, és milyen, amikor az intellektus falán nem jön át a test.

Merre jártatok, meséljetek.

Kapcsolódó bejegyzés: egó

pórusok mélye

Tegnap hökkentő részletek is előkerültek a beszélgetésben. Ehhez kapcsolódik, valami borzalmas, már írtam róla:

nézem az emberek kinézetét. A szemem nem jó, de a kontaktlencsém igen. És az orrom is.

Nézem bőrt, a pórusokat, a szemölcsöket, szőrszálakat, dudorokat, hajszálereket, árkokat, foltokat — addig nézem a bőrt, amíg be nem akad a szemem.

Mindent, benőtt körmöt, íveket, hegeket, roskadásokat, az évtizedek és a kínok nyomait. Azt, hogy nem szeret élni. Azt, hogy nem figyelt, azt, hogy sorsára hagyta.

Borzalmas, igen. Bővebben…

milyen tavasz

Milyen tavasz! A régóta rügyek, az új, cserregő madarak. Szagok. Eső is, sár. Értelmetlenné váló cipők, kesztyűk. Minden tágasabb. Ballonkabát. Több a fény. Könnyebb a reggel, az este, az emlékezés, a test, a fűtés, a minden. Bővebben…

a legmélye

Mindenféle megállapításaink vannak, hát igen, a rendszer szar, a mellünk lóg, de nem baj, a rántott sajt két réteg alól is kifolyik, így van ez. Boribon, ha kiszakad, szintén kifolyik. A gyereknek nem leszünk mesekönyv-anyja, mert az képtelenség. És anyánk nem jó fej, nem, annyira szerettük volna pedig mégis úgy értelmezni, a mi anyánk, a mi gyerekségünk…! Máma már visszaszólunk a gázóraleolvasónak, beismerjük mozivágyunkat újszülöttünk mellől is, s hogy nemhogy hüvelyi, semmilyen orgazmusunk nem volt évekig.

Nagy-nagy érettség ez. Bővebben…

így negyven felé

bringásahegyennek, a közelgő elkerülhetetlen alkalmából

Májusban leszek harmincnyolc. József Attila az én koromban már nem élt. Milyen rég mondogattam, hogy Petőfi Sándor az én koromban már nem élt! Arany élt és élni fog. Hát még Faludy György. Előtte volt az élet még ennyi idősen! Meg azt mondja, hogy mondja? Az emberélet útjának felén. Ezen is túlvolnánk.

Elmulasztottam harminckét évesen megírni a Születésnapomra-parafrázist.

Már semmi nem olyan, mint huszonévesen. Bővebben…