mindenki maga bassza el

Édes jó barátnőm, akármilyen okos vagy az én életemben, én inkább elbaszom egyedül, nélküled.

Jó lesz?

Én meg sose csináltam semmit azért, mert szóltak, figyelmeztettek. Soha passzt el nem kaptam, legfeljebb lepattanót. De eredetileg… ööö… eredetileg én találtam fel a labdát, ezt mondtam már?

Néha beakadt egy mondat, egy-egy olyan mondat, amely nem akart tőlem semmit. Az elkísért, segített. A mondat nem tudta, neki mindegy volt. Sem a mondó. Ezt, ami ártatlan, mint egy szellő, ezt szeretem én. Az akarás, az mindig fing.

Semmilyen reflexió, tanács, jóakarat nem fogott még rajtam. Soha nem hatott rám semmi, ami hatni akart rám. Soha nem is vásároltam semmit azért, mert megláttam másnál.

Nem áltatom magam, én is elbaszom, bár nagyon igyekszem, s az, hogy újabban őszintén értékesnek tartom magam, és ebből fakadóan igazán, tiszta szívvel, más érdekekkel ellenszegülve is jót akarok magamnak, magamnak akarok jót — hiszen magamért én felelek –, az sem ment meg attól, hogy elbasszam.

Addig is, jól vagyok.

De azért te csak mondod. Mert jót akarsz, és mert látod onnan, amit én nem.

Itt van például a szerelem. Más történetét, más vergődését megítélni, ó, de könnyű az. Olyankor mindenki olyan éleslátó, pontos, etikus, annyira tudja, mi lesz a vége. Amíg rólam van szó, nagyon okos és igényes.

Ha én erről kérdezgetnélek, akkor nem érdekelne, hogy a fickód mennyire menne át az én feminista meg méltósági tesztemen. Egyedül azt kérdezném, mennyi tiszta, öncsalás nélküli örömed van benne, vele.

Na és képzeld el, nem az lett a vége. Nem omlottam össze, hanem reszkető szívvel örültem neki és becsültem és vettem komolyan, míg tartott, most meg úgy érzem, nincs rajtam az a teher, egy ember vergődése, némasága, tusakvása, és jobb ez így.

Lett egy csomó időm, és nekiestem a szaraimnak, és rendbe raktam. Többek között a tőle nyert erővel. Nem siratom, nem függök, mélyen elismerem az ő szabadságát is, nem csak a magamét (szabad vagy, elbaszni is!), és főleg nem hiúsági kérdés. És az vagyok, aki voltam. Nincsen fordulat, önválság, megtagadás.

Nem az lett a vége, és nem azért, és hagyjatok békén. Iszonyatos volt így kitéve lenni pletykáknak, felületességeknek és egynyolcad igazságoknak. Borzasztó, hogy ennyire érdekes vagyok másoknak.

Aki így nagyon okos, beleszól, az tulajdonképpen arról beszél, hogy őt nem vonzza az a pasi, vagy neki nem jutott olyan, vagy ő is járt így, és legközelebb már elkerülné, és akkor már inkább leszólja, rajtam bizonyítja be, és nem számol azzal, hogy akinek pici horgacskái beleakadtak ama férfiú bársonyos hurkaiba, annak úgyis hiába. Azon olyan felület nyílt, hogy ahhoz nem ér el szülői rosszallás, szép elv, barátnői kompetencia. Az a legérzékenyebb, az a lényeg, az az, amire emlékezni lehet.

Csak belülről indulhat a döntés. Amikor már ott tartok.

Ez nem úgy lett, ez sem úgy lett, ahogy olyan jól tudták mások. És én ezt nem bizonygatom diadalmasan (általában is vonakodom a magam igazolására, mások lerontására használni az igazságaimat, nem ebből nyerem az erőm), egyszerűen annyit akarok mondani, hogy semmi sem úgy van. Meglehet, hogy végül, fél év múlva egyetértek veled. Csakhogy én jutottam el addig, én, én. Én szenvedtem meg vele, mint ahogy örömöm és melóm is nekem volt benne, nem te, nem neked. Én jártam azt végig, nekem lett puha végül a kiálló kisujjamnál, és nekem törte fel és az enyém erősödött meg. És úgy vagyok ott, a bagatell történetem hegyfokán, nem úgy, hogy te olyan jól tudtad.

Nekem annyian mondták mindenre, hogy nem lesz ez így jó. Rám egyszerűen nem igazak az intelmeitek. Kicsorbulnak rajtam a természettudományos törvények is: az én anyagom szerkezete más, máshol van a forráspont, a fajhő, a rianás. Én nem kerültem neves elitgimnáziumba, én nem felvételiztem egyetemre sem végül, én elmentem csóró magyartanárnak félállásba, én kettő darab apámnyi férfival kötöttem össze az életem, én megszültem azt, aki más méhéből veszélyes hulladék lett volna, én meghíztam harminc kilót és most könnyebb vagyok, mint tizennyolc évesen, és ma egész nap síeltem, ott álltam a brüsszelicsipke-ágak alatt, úgy, hogy nincs autóm, se lécem, semmim.

Itt vagyok, és mindenen túl, és mégis, én már nem gyűlölöm magam, és olyan életem lett, amilyet mindig is álmodtam magamnak, és rám szól egy halk szavú, nagyon finom férfi a villamoson, hogy de hiszen én mosolygok, mit mosolygok én. Észre se vettem.

Nekem végül, mégis, jó. Mert az én normáim nagyon mások, mint másokéi, de én a saját normáimat soha meg nem szegtem, és teljesen konzisztens vagyok velük. És én belementem, végigcsináltam, nem spóroltam meg, sosem féltem. Mindig, mindig a nehezebbet választottam mindenben, ez a sikereim oka, mindené, amire büszke vagyok, és ez a legnagyobb fájdalmaké is, és így az lettem, pontosan, így lettem az, aki most vagyok.

Az ismert eredménnyel: nem értenek, kibeszélnek, utálnak.

Én nem utálom őket.

Elbaszom én nélküled is. És elbasszuk mindnyájan, mi is, akik oly tudatosan menetelünk, mi is, akiknek van önreflexiónk.

Ami talán csak az önigazolás egy másik, magasabb rendű műfaja.

És majd ironizálunk magunkon, és addig is: éltünk, megpróbáltuk, megfogtuk valahogy, kőnehéz volt és érdes is, felhólyagzott, vérzett, senki nem segített, szerettük volna, ha repülni tud, nem tudott, nem lett heveder, ragtapasz se volt, és akkor is.

Mesélj magadról.

49 thoughts on “mindenki maga bassza el

  1. Szóról -szóra.. Nekem is mondanák a barátnőim, de én is egyre öntudatosabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Ritka, hogy kikérem a véleményüket, de teljesen magamra hagyatkozni. Már beletörődtek..és szerintem a gyereknevelés is ilyen kellene, hogy legyen. Hagyni a gyereket hibázni, tapasztalni. És a végén nem odabaszni,hogy, de megmondtam.. Talán az elfogadás lenne itt a lényeg.!

  2. ó, ez szép volt!

    hát, én nem vagyok ilyen konzisztens, bár most éppen jóban vagyok magammal. délután még szomorú voltam és értéktelennek éreztem magam. apropó, titeket nem fáraszt baromira, hogy egy hosszú napon mennyi rengeteg érzelmet kell átélni…?

    érdekes módon a hatásodra súlyzózni kezdtem. valahogy szöget ütött a fejemben, hátha mégsem atomfizika és pont van itthon egy pár alig használt. igazából közben folyamatosan röhögök magamon, elképzelem magam kívülről, hogy mit csinálok én, nevetséges méretű súlyok amúgy, de néhány alkalom után megdöbbenve vettem észre, hogy a kezdéshez képest dupla annyiszor tudom emelgetni őket. meg a vállamból is elmúlik a merevség.

    a szerelemmel meg az van mostanában, hogy nem vizsgálom állandóan patikamérlegen, nem próbálom öncsaláson kapni magam, hogy ez most biztosan az-e. eltölt a bizonyosság. folyton itt van, puhán körbe vesz, és nem visel meg. jelen pillanatban az sem zavar, mennyire élesen látom a végességét. létezik és ez megnyugtató.

    • “a szerelemmel meg az van mostanában, hogy nem vizsgálom állandóan patikamérlegen, nem próbálom öncsaláson kapni magam, hogy ez most biztosan az-e. eltölt a bizonyosság. folyton itt van, puhán körbe vesz, és nem visel meg”

      úristen, mintha ezt én írtam volna! pontosan ugyanígy vagyok ezzel. és hogy nem visel meg, az a múlt ismeretében csodálatos érzés. hanem hogy csak úgy van.

      és nagyon tetszik a poszt. de attól még az időnkénti kellemes diadalérzés ellenére (hogy kapjátok be mind, nekem van igazam a saját életemben)elég kellemetlen a jól megmondás, okoskodás (lehetőleg persze olyasmiről, amiről a megmondónak közelítő fogalma sincs, de olvasott valamilyen hasonló helyzetről, mint amilyenben te vagy, meg látott egyszer ilyet, és akkor már más példa nem is létezik.). és nem csak kellemetlen, hanem azért az én kedvemet az élethez alaposan el tudja kúrni időnként. és mivel én speciel mindig is könnyen befolyásolható voltam, öt perc alatt tud a nekem van igazam-érzés átmenni biztos mégis én vagyok a hülye-érzésbe, csak lehetőleg anyám vagy más hasonló tekintélyszemély szájából hangozzon el. és hiába tudom olyankor az eszemmel, hogy tételesen és tényszerűen baromság ami elhangzik, és az illető élből tud, ahelyett, hogy kérdezne, mégis befészkeli magát a rossz érzés, amit aztán remekül ki tudok tölteni mindenki máson.

      • Az enyém nem dacból van (már), ettől intakt.

        Tényleg mindenki hülye, tényleg nem tudja, nem érti, csak fölényt akar szerezni, a saját tévedéseit kompenzálja. Ha nem ez a helyzet, azt onnan lehet tudni, hogy figyel, meghallgat, hisz neked, és felfogja, hogy a történeted egyedi. És azt is, hogy nem vagy te hülye, vak, irányítandó, megmentendő. Szerintem ennek elismerése a barátság minimuma. Nekünk se arra van szükségünk, hogy irányt mutassunk, hogy ezt így kell, és hasonló pasival/helyzetben majd ő járjon el így.

        • Nekem ez egy emberrel úgy sikerült, hogy nem készítettem róla tervet, így teszek. Csak jött. Nem pofázom bele az életébe, elfogadom olyannak, amilyen, barátom. És becsül engem ezért, én meg pislogok. Mert úgy vette észre, hogy nem ez volt a célom.

  3. Abban, ami velünk történik, – az életünk folyama, a jobb és rosszabb irány- sok minden benne van. Még akkor is, ha látszólag magunk döntünk, választunk. Mi a szabad döntés? Mi a szabad választás?
    Mondjuk a gyermekemet nem védhetem meg mindentől, azáltal, hogy jól ellátom az okos tanácsaimmal. Hagynom kell, sokszor. És hinnem is, hogy attól, mert nekem félelmeim vannak, mert én nem merném, attól neki még sikerülhet.
    Felnőtteknél megint más a helyzet. Szerencsés esetben kap lehetőséget az ember, akkor is, ha elcseszték őt. Kinézhet a világából, láthat kiutakat, szert tehet munícióra, léphet, változtathat. De vajon érdem-e, ha valaki megcsinálta, szégyen-e, ha marad, sorvad? El kell-e fogadnia a tanácsomat, vagy akármilyen konkrét segítségemet? Ha elutasítja, és igazam lesz, belerokkan, akkor jogom van-e bólogatni, hogy én megmondtam, hát segíthettem volna. Mit tudom én, hogy tudok-e segíteni! Segítséget is csak az tud fogadni, a segítséggel az tud élni, aki már maga is majdnem kész. Különben, csak hiú reménnyel kapaszkodik, aztán előbb-utóbb zuhan. Mert meddig és hogy tudok segíteni? Mi a garancia, hogy tud élni a segítséggel? Ha kiráncigálom, és ott sem jó, akkor hova és hogyan tovább?

  4. Nagybátyám gyakran emlegetett mondása: “mindenki a saját életét bassza el”. Ahogyan ezt mondta, az átmenet volt a kijelentő és felszólító mód között. Megjegyeztem.
    Unokatesóm 10 éves volt, amikor elváltak, utána teljesen elszakadt a gyerekétől. Szerintem sértődésből. Nagyanyámhoz költözött 42 évesen, pedig volt saját lakása. Közben arra a munkára nem volt szükség már amit ő végzett, anyagilag is ment lefele a lejtőn. Időnként felbukkant egy-egy nő. Amikor igazán komoly lett volna, nagyanyám mindig kórházba került, ápolásra szorult, stb. Hagyta ezzel zsarolni magát. Hozzám korban sokkal közelebb állt mint a saját apám, nagyon jóban voltunk, sok mindent vele beszéltem meg.
    53 évesen halt meg egy melanoma okozta áttétes rákban. Eleget tett a saját mondásának. Nagyon hiányzik.

  5. “Nekem végül, mégis, jó. Mert az én normáim nagyon mások, mint másokéi, de én a saját normáimat soha meg nem szegtem, és teljesen konzisztens vagyok velük. És én belementem, végigcsináltam, nem spóroltam meg, sosem féltem. Mindig, mindig a nehezebbet választottam mindenben, ez a sikereim oka, mindené, amire büszke vagyok, és ez a legnagyobb fájdalmaké is, és így az lettem, pontosan, így lettem az, aki most vagyok.”

    ez jutott eszembe rólad….
    :

    “Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
    Lelkem nem ily honos.
    Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
    aki alattomos.
    Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
    szemét lesütve fontol sanda választ
    és vidul, ha toroz.”

  6. IGEEN, nagyon pontos ez.
    Annyian tudják, sőt: jobban tudják, és fejcsóválnak.
    Épp a napokban gondolkodtam el azon, hogy én ilyet soha nem csináltam.
    Tele vagyok amúgy mindenféle hibával, úgyhogy tök jó, hogy ebben legalább ilyen hótiszta a lelkiismeretem, hö.
    Egyszerűen föl nem merülne bennem soha, hogy mások személyes döntéseit kéretlenül véleményezzem, pláne helytelenítsem.
    Hát mifrancot érdekel az engem pl., hogy ő (a fejcsóváló) összeköltözne-e azzal, akivel én igen?
    Mifrancért sorolja fel a várható nehézségeket, meg a korkülönbséget, meg hogy hány gyerekem van? Nyilván nem gondolja, hogy ezeket az adatokat tőle tudom meg. (“Banyek, hát de jó, hogy szólsz, a kis Pistikét nem kifelejtettem?!…”)
    Az aggodalmas arckifejezés, meg a csupa jóindulat érdeklődés, hogy – De jól meggondoltad?
    (Nem, a Kiskegyed szombati horoszkópja szerint hozom a döntéseimet.)
    Szerintem nem tűnök értelmi fogyatékosnak, úgyhogy nehezen tudok segítő szándékot felfedezni az ilyen kérdések mögött.
    Ezeket inkább úgy lehetne lefordítani, illetve ha lehúznánk róluk a mindenféle mézeket-mázakat, akkor az maradna, hogy:
    “Nekem jobban tetszene a történeted, ha maradnál szépen a bánatos özvegy (sőt: Bánatos Özvegy) szerepében, önfeláldoznál, kizárólag a gyermekeidért élnél, ahogy illik. Mi meg ünnepnapokon sajnálhatnánk, és jók lehetnénk hozzád, ahogy illik. Hát miért rúgod fel ezt a mi jó kis játékunkat?!”
    Azért rúgom fel, mert nekem ez nem játék, vagy nem úgy játék.
    Hanem az egyetlen életem.

    • Ez a “de jol meggondoltad?” megorjit. Mintha mindig mindent jol meg lehetne gondolni es latni elore minden kovetkezmenyt… Nyilvan ebben az van, hogy o bizony nem igy dontene, de az meg az o dolga. Nagyon nem szeretem, mert akar tudatos akar nem, az a cel, hogy elbizonytalanitson a dontesben.
      Nalam a koltozkodesnel allandoan ezt kerdeztek az ismeroseim, ” a te helyedben meg szazszor meggondolnam ezt+azt” Ezzel most tenyleg mit lehet kezdeni? akkora faszsag es nekem meg sosem volt segitseg, mert nem alternativat mutat hanem lehuz a francba ha hagyom.

      • A poén az, hogyha képes lenne valamilyen irracionális módon valaki a helyembe kerülne, akkor sem tudná beváltani az efféle átgondolásos ígéretet.

  7. Nekem anyám szinte az egyetlen bizalmasom. Nem mintha Nobel-békedíjas lenne a viszonyunk, de azt hiszem – talán az együtt töltött több mint 30 év alatt megtanultuk egymást. Azért tőle is hallani az előző hozzászólásban idézett “a te helyedben 100x meggondolnám” mondatot, de többnyire beéri annyival, hogy “de nem vagy a helyemben”. Másnak nagyon nem adom ki magam, egy barátnő kivételével, neki egyszer kiadtam. Aztán megbántam. Nem tett semmit, kedves volt és megértő, de én mégis bánom. Pőrévé tettem magam előtte. Sebezhetővé. Tudom, ezen én vekengek csak ennyit.
    Szeretem magamban analizálgatni az életem, de figyelek, mindent, az életet, az embereket. Viszont nem kommentálok, csak tapasztalatot gyűjtök. Azt hiszem, az én életemben csak én vagyok kompetens. És ez szerintem valahol látszik is rajtam, mert nem találnak meg az okoskodók. Ha mégis, nagy ritkán, rövidre zárom a beszélgetést.

  8. Én csak azt nem értem, hogy alapvetően mi motiválja ezeket a “jólmegmondásokat.” Komolyan azt gondolja bárki is, hogy ezzel tényleg segít? Vagy csak megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy lám-làm én szóltam.

    • Volt egy ilyen baratnom, annyi empatia szorult bele akar egy megtermett bengali tigrisbe es o mindig tudta az “igazsagot a hogyanokat” masok eleterol. Sokszor annyira kimeletlenul, szivtelenul felvarrol vetve dobalozott az okossagaival, hogy egy ponton ugy dontottem , semmi szukseg erre az emberre az en eletemben.
      Viszont van ket olyan baratnom akiknek a velemenye fontos szamomra, ok akik nem tanacsokat osztogatnak vagy mondjak meg a frankot, hanem figyelnek es reagalnak ha kerem oket erre. Az egyikojuk lassan harminc eve a baratom a masik kb. tizenot, de soha nem eltek vissza egyetlen infoval sem es bennem ez fel sem merulne.

  9. Olyan jó, amiket írtok! Engem még egy tekintet is el tud bizonytalanítani. “Miért épp én gondolnám jól, amikor a többiek olyan okosak???”Szerintem a “bizonytalan” szó miattam teremtődött 😀 “Nekem semmi sem sikerül, én vagyok itt a legbénább, legérthetetlenebb, legfurább, legfélősebb, leglegleg…” (Eközben a világ totálisan félreért. Ki ez a csini, magabiztos, vagány nő, akit a tükörben látok, nem ismerem…) Aztán jött egy pasi. Először életemben megéreztem, hogy milyen biztosnak lenni valamiben. Zsigerileg érteni a saját érzéseimet. Tudni, hogy akarom, mindenestül. Kérdés nélkül. Megtaláltam saját magamban valamit, egy kis magot, ami nem képlékeny. Olyan lett ez a kis mag, mint egy térkép közepe, ahonnan el lehet indulni, megrajzolni a további terepet. És már néha tényleg sikerülnek a dolgok. Tanulom milyen, amikor valami sikerül. Ismerkedek az érzéssel. És ő, a pasi, örül, hogy sikerül. Örül, hogy szép vagyok. Örül, hogy tehetséges vagyok. Nem annak örül, nem abból nyeri a saját magabiztosságát, erejét, hogy bárkit, bármilyen értelemben félelemben tart. Nagyon nehéz megtanulni a saját boldogságomat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudok sikerrel átszorongani éjszakákat, mert az megy könnyedén 🙂 De elindultam. Magam felé. Vagy ilyesmi. 🙂

    • Nagyon árnyalt vagy, jó látni, ahogy magaddal megküzdöttél ebben. Az ellenség belül van, belénk települt. Vagy teljes önbizalomhiány, vagy fogösszeszorítós bizonyítási vágy. Sehol semmi szabad, laza.

  10. Furcsa ez. Van nekem egy gyermekkori jó barátnőm. Tragikus a házassága és sorra követ el szerintem olyan hibákat, amivel csak egyre mélyebbre süllyed a mocsárban és teszi egyre lehetetlenebbé az újrakezdést. Én pedig néma vagyok. A némaságomat hazugságnak érzem, a kapcsolatunk hazug, mert nem szóltam.

    • Megertem. Gyakran nagy dilemma ez, hogy belearthatjuk-e magunkat a baratunk eletebe. A fentebb emlitett sokeves baratnom megprobalt egyszer finoman kihuzni a szarbol, de nem figyeltem ra…barcsak megtettem volna, akkor kevesebbet szivok. Az a baj, hogy ha nagyon mely a trutyi amiben elmerulunk a barati szora sem tudunk ugy figyelni viszont lehet, hogy pont ad egy olyan municiot ami segit a valtoztatasban..foleg ha a barat nem okoskodni, megmondani a tutit, hanem segiteni akar korultekinto modon.
      En nem vagyok az a belpofazos fajta, de ha a baratom egyre rosszabb elethelyzetbe sodrodna, csapdaban vergodne, biztos megprobalnek segiteni es nem csak azzal, hogy meghallagtom a panaszait. Nehez helyzet es sokszor teljesen ertelmetlen “beleavatkozni”, de ennek ellenere vitalis, hogy aki fontos nekunk erezze, hogy nincs egyedul a bajaval, tamogajuk ot.

      • Egyszer, tapintatosan szólni nem gáz. Erős, mély, komolyan vett barátságban legalábbis. De ahogy ez szokás, az inkább a pletykával és kárörömmel rokon. Évekig forgatni a szemet, megjegyzéseket tenni, célozgatni, titkon lenézni a barátnőnket, meg elmesélni másoknak, közös barátoknak, milyen kis buta, és közben magunkat érezni józannak, kompetensnek, mondván, hogy mi csak érte, és jót akarunk, az nagyon nem okés.

        Itt írta az egyik kommentelő, aki nagyon sokat foglalkozott velem, ám nem volt soha a barátom, rám célozva, hogy “neki ne adjon senki tanácsot, aztán csodálkozik, hogy elfogynak a barátok, nem marad senkije”. Olyan valaki, akivel életemben egyszer találkoztam, akkor se nagyon beszélgettünk. Akkor rájöttem, hogy nagy baj van.

        • Az teljesen mas, nem toleralhato. Az, hogy kitol fogadok el ‘beavatkozast” az nyilvanvaloan a kapcsolat megbizhatosagan, melysegen, oszintesegen, kolcsonos megbecsulesen stb..mulik. Ha valami nincs meg vagy csak ugy erezzuk a masik kioktat, folenyeskedik ott nyilvan el kell kuldeni a busba. De az is gyakori, hogy aki azt mondja “nekem senki ne adjon tanacsot” az gazol masok eletebe szugyig. Az ilyen pletykalos, szemforgatos tipus szerencsere nem lett baratom. Folenyeskedo, erzeketlen, kioktato, olyan volt, de a bizalmi viszony nagyon gyorsan megszunt reszemrol.
          Viszont nekem nagyon hianyozna, ha nem lenne a mar korabban emlitett baratsagom. A legkedvesebb baratnom most eppen kuzd, hosszu evek ota es en csak arra tudok gondolni, hogy nehogy elveszitsem, maradjon meg sokaig ugy ahogy elterveztuk suldo lany korunkban.

        • “kárörömmel rokon”
          Ez nagyon érdekes felvetés, és lehetne boncolgatni.
          Én nem nagyon tudom, mert nem vagyok egy nagy lélekbúvár, de volt párszor nekem is egy ilyen megérzésem.
          Csak egy érzés, hogy “ez itt nem jóindulat, valami más.”
          A Pacsirtában van az a mondat az elején, hogy “Bizonyos jóindulatú, hamuszín rokonszenvvel, melyet belül káröröm bélelt, pirossal.”
          Ez olyan pontos, hogy borzongató.
          Most kerestem ki a mondatot, fejből nem tudtam, csak azt jegyeztem meg régről, hogy “káröröm bélelt pirossal.”
          Igaz.
          Van, akit káröröm bélel pirossal.
          Igyekszem kiszűrni.

    • Te nem becsülöd őt, mert elbassza. A gyerekkori barát szerintem nem ér, mert felnőttként nem választanánk barátnak olyasvalakit, akit nem becsülünk. Nem is barát már ő se. Viszont nem szóltál bele az életébe. Kérdezi a véleményed? Olyan, akinek javára válna, ha valaki szólna? Nem mindenki végez nagy belső munkát, néz szembe egyedül is, és nem az összes barátnőnk ítél alaposan. Van, akinek elég két mondat, máris osztályoz. nem kérdez, tudni vél.

  11. Szuper. Felszabadító érzés nem törődni mások elvárásaival, nehezteléseivel.
    “Öregségemre” jöttem rá, mennyire fontos elnéző módon szeretni önmagunkat.
    Meg senkitől nem (el)várni semmit.
    Minden ugyanazon a porondon bohóckodunk.

        • 😉 Nagyobb tavak kellenek hozzá, a Balatonon kívül nem is sok helyen ismerik, én sem hallottam máshonnan, csak Jókaitól régen.

        • Hát én annak idején elolvastam többször is. Most meg beleolvastam, Noémi és a gyerek várja Apát, aki megérkezik, és le kellett törölnöm a képernyőt, mert ragadt a sziruptól. Jó, tudom, ízlés kérdése (is).

          • Na jó, az akkori stílusnak,irodalmi irányzatnak felel meg, nyilván.
            Mi más szemmel olvassuk.
            Én a Kőszívü ember fiait olvastam újra a fiammal,és nekem érdekes így felnőtt szemmel, nem a sztori hanem az illető kor társadalma, politikája. Követhető a pszhiológia fejlődése is az akkori felfogás ismeretén keresztül.

            • Ó, nem, a tempóval most sincs bajom. A romantika, sőt ez a rész már inkább szentimentalizmus – számomra – túl érzelmessége zavar. A természetleírások hosszadalmassága mondjuk már gyerekként is.

      • Ne igazoljam magam, mert anyukám is rögtön az Aranyemberre gondolt miután megmondtam neki a szó jelentését. Részletes emlékei vannak a könyvből, igaz ő felnőtt korában újraolvasta,sőt az államvizsgáján ki is húzta tételnek.
        Csak én vagyok tabula rasa 😦

          • Az én hálómban fennakadnak ezek a szavak. Gyermekkorom óta figyelek rájuk én is. Szeretek lemenni a szavak mély értelmére.
            Sokszor magyarázatra is szükség lenne hozzá.
            Érdekes volt a dikics szó megismerése nálam. Mikor szembesültem,hogy a dikics az valami ! Addig csak a dikicsel-el találkoztam 🙂

            A nem anyanyelvi szavakkal nagy bajom van,nagyon nehezen tudom megemészteni őket.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s