Dehogy is! El ne hidd. Viszont rendkívül tanulságos, miért jönnek ezzel – a politikában is.
Évek óta médiát elemzek, és sokáig kerültem a direkt politikát, de mára végképp összecsúszott a közösségi média a hatalmi harcokkal. Ezt a választást facebookkommentekben és a TikTokon vívják. (És aki azt hitte, hogy a Wmn nem direkt politikai alakulat, az nem figyelt.)
Emlékeztek az első két parlament tagjaira? Amikor kiművelt emberfőkről beszélt Andrásfalvy Bertalan? (Van-e, ki e nevet még ismeri? Hát az idézet eredeti forrását?) De szép korszak volt, most engem agresszíven felkérdeznek, hogy merek ELTE-n végzett budai lenni, színházba járni. Eltűntek a közéletből a szépszavú történészek, filozófusok, színészek, írók. Az örök jogászok mellett zsebből fizető vállalkozók, földbirtokosok, hivatásos politikusok marják egymást a neten, nem érdekük, hogy a választó művelt legyen. És mindenki influenszer, azaz: tömegmanipulátor – szinte üdítő egy apró állatka említése!
Most épp a rovar meg a véglény a tilos. Mikor lettek ezek ennyire érzékenyek? Hát a tartalom nem számít? Folyamatosan hazudnak, indulatos torzításokkal ölik egymást naponta, álcsótányokat visznek be a kórházba, karaktergyilkolnak. Ezt jelenti a politika. Én ugyan nem morgok ezen: nem megszüntetni, illemtanárkozni kell, hanem átlátni rajta. gyanítom, nem olvassa a britek belpolitikai harcait, aki ezen fanyalog. Végtelenül szellemes amúgy, de csupa indulat. (…) mondja, ő ugyan nem olvas x-et, mert Musk. Jó, de akkor nem érted.
A magyar közéleti durvaság történetéből válogattam nektek.
Álliberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat, és amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik, szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban továbbkurtított szerencsétlen nemzetünket.
Torgyán József, 1996
Nekem az tűnt fel, itt is és általában a híres beszédeiben (mert bizony, Maci és én, a legendás páros, aki mindenen röhög, néha nekiülünk ezeknek, nosztalgikus és rendkívül vicces élmény!), hogy semmi tartalmi elemet nem mondott soha, nincs veleje, semmi érv, konkrét teendő, megragadható gondolat, csak szimbolikus állítások, dagály, Féja, Szabó Dezső, Napkelet indulat. Soha nem volt olyan vidám a parlament, az ifjú Lamperth Mónika meg Bokros Lajos azzal a szép bajszával mind szakadtak a röhögéstől.
Mondjuk Horn elég sötét figura volt.
Pontosan lehet tudni, ha ismered ezt a fílinget, hogy Torgyán (A nagy szerszám című könyv szerzője) mikor ejti ki újra, hogy édes, keselyű, nemzettest. És hasonlítja a magyarokat túlhabzó kiabálással az amerikaiakhoz: ha ők mondhatták magukról, hogy a legjobbak, mi miért nem? – ööö… Atombiztosan következik a ritmusban a következő szóvirág.
Illik, szokás kárhoztatni a sajnosmanapság eldurvult közbeszédet, de micsoda illemtan ez? Még tanulatlan, felelősséget nem vállaló, oda se figyelő kommentelőktől is elvárjuk, amit Adytól sem?
Mikor lettünk ilyen harangviráglelkűek? Harc a Nagyúrral:
»A te szivedet serte védi, Az én belsőm fekély, galád. Az én szivem mégis az áldott: Az Élet marta fel, a Vágy. Arany kell. Mennem kell tovább.«
Vagy
Ha a magyar kuruc vóna S többször ütne, mintsem szólna, Bizonyhogy kerekednének Felhős harag, felhős ének.
Vagy
Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra. Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk. Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra. Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
A Moslékországot nem ő írta, hanem Karinthy, de pont azért írhatta, mert Ady az ostorozás mestere.
Petőfi a cudar dúvadnak az előfutára:
Ki a síkra a kunyhókból Miljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat Fogjatok! Az alkalom maga magát Kinálja, Ütött a nagy bosszuállás Órája!
Ezer évig híztak rajtunk Az urak, Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak! Vasvillára velök, aztán Szemétre, Ott egyék a kutyák őket Ebédre!…
Ott van még Szabó Dezső, Az elsodort falu írója, egyik kötetének címe: Azért mert én egy két zsidót utálok? (rövid publicisztikák gyűjteménye, Budapest, 1937). A nyelv mestere volt, páratlan műveltségű tanár, és mindenkit utált, nem csak a zsidókat.
Más címek:
Ölj! és egyéb elbeszélések; Táltos, Bp., 1922
Panasz. Újabb tanulmányok; Ferrum, Bp., 1923
Jaj. Elbeszélések; Stádium, Bp., 1924
Segítség!, regény, Bp., 1925
Az egész Wikipédia-szócikk érdekes róla, de ez a jellemzés különösen:
A sértődöttség Herkulese volt, a különvélemény Toldija: antiszemita, aki utálta az antiszemitákat; fajvédő, aki vitriollal higított epével támadta Németh Lászlót és általában is a mélymagyarokat; náciellenes, németellenes, Horthy-ellenes, Bethlen-ellenes, nyilasellenes, kommunistagyűlölő, ugyanakkor plebejus szellemű, aki a keresztény-nemzeti kurzust csak »görénykurzusként« emlegette…
Vannak témák, amelyek erős szavakat is elbírnak, sőt, megkövetelnek, és nem, ez nem veszekedés. Az ilyesmit nem bírni a műveletlenség egy különös esete.
Mikor lettünk ilyen finomkodók, mindig rációt, kedvességet, selymes szavakat követelők, szép napot kívánók? Akik minden ellenkező érvre felcsattannak, hogy az gyűlölet, nácizmus? “Sajnállak, mert nem lehetsz valami boldog.” Hát még aki sötét, és az igazságtól fél!
Én azokat ítélem el, akik kötelezővé teszik, hogy “vagy mondj elismerőt, hízelgőt, vigasztalót, vagy hallgass”. Micsoda manipuláció ez? Most meg akarod vitatni a témát, vagy nem?
És kerülgeti mindenki ugyanazt, mindig.
Én meg nem. Mert az a lényeg. Hogy a kérdező, mondjuk, kicsit sem vonzó, azért beszél a jó lelkéről a társkeresős nyavalyposztban.
Az igazság miért nem fontos? Annak márpedig lendülete van. Hogy ne lenne? Széle, habja, hordaléka.
Belém akarták beszélni évekig, testi adottságaim, szélsőséges sportom és stílusom miatt, hogy én férfi akarok lenni. Én soha nem akartam férfi lenni. Én egy ember vagyok, aki figyel, szokott gondolkodni és félelem nélkül kifejezi a gondolatait, miközben nem csak a saját személyes szempontjai érdeklik, hanem a dolgok működése. Megjegyzem, semmi bayerzsolt nincsen, tudatos visszafogott semlegességgel használom a szinonimákat. Mindig irodalmi stílusban írok – csak ezek a fejcsóválók nem olvasnak.
Elég nagy baj, ha valaki azt gondolja férfiasnak (tartalomtól függetlenül!), amit ő durvának érzékel. Nekik szabad az indulat, és beszélhetnek hülyeséget is…? Én meg leírom, hogy perverz, zsarol, vagy nyomor, és már ki vagyok átkozva.
Szerintem annak van igaza, aki igazat mond, nem annak, aki szépen mondja. Szépen mondani a semmit kell, vagy a ferdítést.
Aki ismeri és érti a látható valóságot, az anyagot, az érdeket: eligazodik a világban (gyakran nálam jobban), de értelmetlennek és nevetségesnek, sőt, gyanúsnak tartja azt, ami ezen felül, kívül van.
Pláne ha önmagáért való.
Mint a sejtés. Isten sejtése.
Mint a gyönyörködés.
Mint a megrendülés.
Mint az intellektuális feszültség. Amikor érdekes valami. Nem azért, mert ehető, vagy előnyöm lesz általa. Nem azért, mert öt plusz pont a felvételin. Bővebben… →
Van, aki nyomasztóan negatívnak tartja az örök leleplezéseimet, esetleg nem érti, mi bajom folyton – nekem katartikus leszámolni az örök pozitívsággal. A felismerés, amikor valami gyanús lesz, aztán a folyamat, ahogy rájövök: ez is torz, pedig jól hangzott elsőre. A miértek felismerése. És utána a szabadság.
Az élet sokkal egyszerűbb ennél. Nincs a sok manírra, módszerre szükség. Mert ezek béklyók. Rengeteg rossz érzésem, önmarcangolásom forrása volt az EMK (angolul: NVC) a maga lehetetlen és meseszerű emberképével. Hogy nekem ez nem megy. Nos, azért nem ment, mert az emberi természettel, a lélektan és a viszonyok valóságával nem találkozik.
Én tele voltam kamaszkoromtól buzgalommal, jóakarattal. Az volt a norma, hogy tudatosak vagyunk, segítünk, felülvizsgáljuk az előítéleteinket, normáinkat és egy jobb világért munkálkodunk. Értelmes ember nem is adja alább. Bővebben… →
Ezt a posztot egy nem túl aktív, nem éles határú táborban álló, táborban nem is álló, inkább-balos blogger írta. Nem hiszek a dichotómiában, a két pólusban, a vagy-vagyban, nem adom elő az ellenzékiség kötelező, elvárt gesztusait, de sokat olvasok, angolul is, és igyekszem szuverén véleményt alkotni. Várom a tájékozottabbak véleményét, érdekel is, mert főleg ízlésalapú, amit írtam.
Nem úszhatom meg: budapesti vagyok és nem jobboldali-nemzeti, tehát hívtak az ismerőseim a pénteki tüntetésre. Hüledeztem. Biztosan ott akarom tölteni az esőben a péntek estémet, valamint felülemelkedni a sértettségemen ezek kedvéért.
Keretet kirakni, fúj. Soha semmilyet nem raktam, ez slacktivism, és mint ilyen, igénytelen birkaság. Tolongás a jóügy-fazék körül.
Miért dőltök be ennek?
Ki halt meg? Nektek ez személyes veszteség? Mint a NAT, a CEU, az Akadémia, az SZFE? A hatalom buldózerének újabb letiportja?
A szerelmes levélnek, itt most külön írtam, jelzős szerkezetként, az írásbeli ráhajtásnak és önkifejezésnek széles a spektruma. Megdöbbentő, mik fakadnak fel a pennákból, mi mindent mutatnak meg vagy fednek el az emberről és szándékairól.
Nincs irritálóbb, mint annak a levele: nyáladzása, nyomakodása, akit nem szeretsz. A verbális győzködése, önillegetése, bizonykodása és önsajnálata, együttérzésedre való apellálása. Aki rögtön ajánlattal nyit. Aki szerint csak jól kell fogalmazni, és meglesz az, hiszen ő akarja.
Meglátod a küldeményt, a borítékot vagy az e-mailt, és az az émelyítő érzés, hogy jaj, ne, már megint. Pedig már megmondtad, hogy nem kell, nem, nem, nem ő az. Az első levél még nem is volt irritáló. Az csak meglepett. Bővebben… →
Amikor a Nyugat megjelent ama háború előtti, pezsgő években, megbénult egész Budapest. Álltak a villamosok, lehajtott fejjel, papírba temetkezve jártak a -kelők. Főleg Ady, a “furcsa, nagyszemű legény versei” miatt. Mit írt Ady?
Beszéljünk akkor erről is. A lelkes amatőr sportoló és táplálkozó fogyasztói kosara, sok gyakorlatias információval. Mire érdemes költeni? Ha épp kevés az annyi, akkor mire inkább? Bővebben… →
Jól megmondják. A gúnyos, támadó, álvagány szavak használatáról és a hozzá kapcsolódó minősítgető személyeskedésről írok, mármint ahogy ez a köztérben zajlik.
Amikor az ember ír, persze hatásos szöveget akar.
De ha igazságos akar lenni, olyasvalaki, akinek lehet adni az ítéletére, márpedig ez fontosabb, mint az aktuális vélemény tartalma, vagy akár a népszerűség, akkor vigyáznia kell, mivel kelti a hatást. Ezt el lehet amúgy tanulni jó szövegekből, nagy elődöktől.
A szöveg szépségével, játékosságával akar hatni? Az erős gondolattal, lenyűgöző logikával, érvelési bravúrral? Az egzotikus témával? Vagy patronokkal, triggerekkel, amire kis hazánk kis újságírásának és kis netes közösségének kis lelkei tutira ugranak majd, mert ú, de kemény?
Nos, a biztosra menés nem bátorság, és a gyalázkodás sem az. Bővebben… →
Ma a szóismétlésről írok, erről a gyakran félreértett és olyannyira elkerülni ohajtott (igen, keress rá így) stiláris jelenségről.
A szóismétléstől félnetek nem kell: a szóismétlésnek a csiszolt stílusú nyelvhasználó beszédében és írásában megvan a maga szerepe, mégpedig jelentékeny szerepe. Itt például nyomatékosítottam vele.
De csak az övében, aki tehát tudatosan alkalmazza. Mindenképp szinonimát találni izzadságszagú és iskolás törekvés, kijavítgatni a gyereket meg állat ciki, félművelt okoskodók szokása, és értelmetlen is. Tudatos nyelvhasználóként milyen okokból élünk tehát a szóismétléssel? Bővebben… →
Párás hajnalon állni a lüktető városrészben, a híd mellett. Másokkal együtt. Érdek nélkül, csak úgy, lelkesedni, dolgozni valamin, közös ügyért. Bővebben… →
Basszátok meg, hogy volt ez 1985-ben? 1992-ben? 2001-ben???
Mi mind ilyen gázosan néztünk ki? A csoportképek szerint igen. De hogy volt ez? Akkor még itt tartott a világ? Egyszerűen leszartuk, hogy hogy nézünk ki, hogy milyen a hajunk, ruhánk? Kockás ingben jártunk? Két szál hajunk nem állt párhuzamosan a frufrunkban? Eleve: frufru?
Nem néztünk tükörbe? Nem volt afféle ambíciónk, hogy tessünk magunknak? És mindenki más is leszarta? Bővebben… →
A tegnapi bejegyzés sokakban riadóztatta a szülőt, pedagógust, nyelvművelőt. Tarolt a facebookon, kaptam miatta számos levelet. Hogy én itt a káromkodást propagáltam. Holott a bejegyzésem nemhogy nem helyeselte, nem is érintette a “mindent kötőszónak és töltelékszónak használunk” jelenségét, sem a szabadszájú értelmiségi körökben dívó sűrű trágárkodást. Egyáltalán nem helyeslem és nem is hirdettem a sűrű bazmegezést. Nem szokásom nekem sem, és nincs a helyén, mert ennyi bajunk, indulatunk egész egyszerűen nem lehet, passzióból meg nem stimmel, mert nem kifejező.
Erről, a kétszázharminchármas buszon kötőszóként használt geciről, a mai fiatalokról egyáltalán nem írtam, nem vettem védelmembe őket. Bővebben… →
a magyar szakos, nyelvi szerkesztőként is dolgozó blogger állásfoglalása arról, miért nem csúnya a csúnya szó, miért van helye egy sor igényes szövegben, művelt nyelvhasználók írásbeliségében akár. tabutlanság ez, nem durva lélek, erre szisszenni tájékozatlanság és kispolgáriság. 2014 januárjából. 323 komment.
Ez még egy népszerű félreértés. A stilárisan színvakok, akik csak a harsány színeket veszik észre, a pasztellrózsaszín és a fáradtrózsaszín közti különbséget nem, és simán keverik a létemre és a lévén szavakat, hogy rosszabbat ne mondjak, rendre megütköznek a csúnya szavakon, és felróják nekem.
Csúnyán beszélni nem szabad. Erre tanítjuk a gyerekeket is. Bővebben… →
Már elment Nádasdy tanár úr, már írhatom. Hogy ez ítélkezhetnék, fintorgás vagy csak stílusérzék? Megüti a fülemet a sok angolból átvett-torzított indulatszó, az
csak az olvassa. én szóltam 