ne add el magad!

Ott tartunk, hogy nem lehet néven nevezni a dolgokat. Nemcsak az a kötelező, hogy transznő, she, her, és tilos kimondani az igazat, hogy férfi. Ez van magyarul is: szexmunkás, így kell nevezni, ha a liberális jóságodat fitogtatod. Tehát nem prostituált, juj, azt nem szabad.

A harmadik generációs feminizmus erőszakolta ránk ezt: nemcsak a férfiak nők, hanem a szex is munka, és szexmunkásnak lenni empowerment.

Mint azt egy prostituált találóan megállapította, a gazdasági kényszer annyit jelent, hogy nők bármi mással a töredékét keresnék. Tehát nem éhenhalásról van szó.

Bővebben…

amikor eskü alatt is hazudnék

Hallgatom-nézem a bűnügyeket itt a nyaralóban: hihetetlen szókincsbővülés (hogy nem gondoltam erre annyi évig, hogy nem nyelvtan gyakorlókönyvekből kell angolul tanulni?), közben figyelem az igazságtétel közösségi rítusát. Rítus, igen: a műsor megszólalói, a tanúk és a kommentelők is a normalitás, a többség nevében deklarálják, hogy micsoda szörnyeteg az elkövető, indulatosan továbbszőve a történetet, okokat keresve, részletekre ráfüggve, magabiztos állításokkal, ítélkezéssel. A kollektív felháborodás természetes – de az indulat és a mély gyász a közvetlen hozzátartozókat illeti. Távolságtartó vagyok: a megrendülésem közepette is tudom, hogy ez nem az én életem, nekem ezt a média tálalja így, jó és rossz harcának kiélezve, anyagi haszonért. Ha pedig vérszomjas indulataim lesznek (lennének), annak máshol – bennem – van (volna) az oka. Becstelen és értelmetlen ezen élvezkedni, hogy “nekünk van igazunk, mi vagyunk a jók”.

Hányan csinálják mégis!

Soha igazságszolgáltatásnak nem használt még az indulat. Indulattal elmaradott, törzsi társadalmakban kezelik a bűnt. Az önhelyesség kollektív tudata, az igazságtétel felbuzdulásai a világ boldogabbik felén is többször vezettek már borzalmas erőszakhoz egyéni, kisközösségi és történelmi szinten is.

Bővebben…

negyvenkilenc éves lettem én

Csodálatos volt a születésnapom! Köszönöm a köszöntéseket és mindazt, amit küldtetek!

Mondom magamnak a hétvégén: ezt a napot emlékezetessé tesszük!

Bővebben…

jobb adni, mint kapni

Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.

Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.

Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.

Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.

Csokit is teszek be.

Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.

A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)

Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!

Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.

Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.

Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.

A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.

Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.

(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)

Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?

Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.

És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei! Semmi sincs jól.)

Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.

Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.

Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)

Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)

Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).

Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.

Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.

Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?

Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.

Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).

Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.

most nagyon világos leszek

És a poszt végére, a kommentben hozzáfűzött részekből kiderül, miért választottam én is inkább a medvét.

What is the bear over man?
 
Many women participating in a new viral debate on TikTok say they would rather be alone with a bear than a man in the woods, answering a hypothetical question that is leading many women to open up about negative experiences they have had with men, including domestic violence and sexual assault.

“Homofóbia” következik. Már nem érdekel, ki minek nevez. Csak fogd fel, amit írok! Ha nem sikerült, menj innen. Ha felfogtad, és nem tetszik, akkor mondd meg, mi nem stimmel benne: érvelj! Legyél te is alkotó, ne csak fogyasztó! Engem nem tudtok ideológiai szövegekkel, liberális-normatív előírásokkal zsarolni.

A homofóbozás rosszul öregszik, ahogy mondani szokás. Most épp nem illik elővenni. Az “árvaházi” gyerekekért épp jobban kötelező aggódni, amilyen kívülről vezéreltek ezek. Elcsendesedett az az érv, hogy “pedofília és homoszexualitás összemosása”. A probléma megint a minőség és a morál hiány: ahol nő jelen van, ott nem történik ilyen aljasság. Így függ össze orgia és bűncselekmény.

Egyszer, vagy tizenkét éve írtam valami párkapcsolati témában, hogy a férfi így, a nő úgy, és egy viszketeg kötözködő, a Fekete Zsuzsi egyébként, írt egy-e mailt, hogy mi ez a heteronormativitás, miért nem térek ki a homoszexuálisokra. Rögtön válaszoltam, akkor még defenzíven, mert akkoriban lehetett engem ideológiailag zsarolni, hogy én férfi–nőről írok, szerintem ami nem férfi–nő, az más dinamika, arról nem tudok semmit, és nem is érdekel.

Milyen helyesen tettem! Pedig mit tudtam én akkor még ezekről a poklokról, mindarról, ami csak egy sikeres, jómódú, “szabad”, de öregedő, csúf, meleg férfi napi élménye, szégyene, bűncselekménye…?! Cigány fiúcskák, harminc évvel fiatalabb kamaszok testnyílásainak önös és traumatizáló használatáról? A béranyaságról…? 

Hát az ő pokluk, a fiúké, az milyen? Úgy élni, hogy ennyire van szükséged ennyi pénzre, és csak így szerezheted meg? Milyen prostituáltnak lenni? Bővebben…

ostobaságok… (4.): jó és rossz harca

Mint a mesében…! Később az akciófilmekben mentik meg a világot: a hős sokat szenved, kanyarokkal halad, elbukik, mi neki drukkolunk, mert mi hozzá hasonlóak vagyunk, és a végén a Jó győz. A közélet harcait is jó és gonosz küzdelmeként tálalják nekünk: az én politikai oldalam menti meg a hazát, az én egyesületem leplezi le a kerületi telekmutyit, és ha mindenki így viselkedne, ahogy az én szemszögemből helyesnek tűnik (az érdekeimmel egybevág!), akkor “a világ jobb hely lenne”.

Na persze.

Miért pont az az oldal, a tiéd? De ami még ennél is zavaróbb: vagy egyik, vagy másik. Nem gondolkodhatsz egyesével az ügyekről: köteleződj el és csomagban valld és hirdesd az oldalad összes vélekedését. Bővebben…

mi a baj a klímariogatással?

Nem először ostorozom azokat, akik felpattannak az aktuális trendvonatra, és újkeletű szavakkal fontoskodva, átszellemült-jóságos arccal rémisztgetnek mindenkit és bárkit az apokalipszissel: 2018-ban a mi van a szívószálon túl? keltett nagy vihart. Voltak folytatásai: lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?, később az igazán tudatos életmóddöntést, a táplálkozást vettem elő.

A mai téma: mi a baj a klímára hivatkozva a felszínen aggódó, segítő, a mélyben rémségesen kicsinyes, összefüggéseket elemien nem értő Jeremiásokkal. Hogyan lett médiakontent, kattintásvadászat és erkölcsi pozíció másokat a szörnyű jövővel ijesztgetni. Majd a gyerekkel a hátukon kell menekülniük a forróság elől (?)… azoknak, akiknek jól sikerültek a gyerekeik. Ez a büntetésük!

A járvány alatt úgy tűnt, az éghajlat, az ipari szennyezés senkit többé nem érdekel. Most a járvány nem érdekel már senkit, viszont nyáron, a híroldalak uborkaszezonjában megint sláger a klíma.

De inkább az, hogy ki szereli be nekik állami pénzen:

És bólogattak a megszomorodott ex-eszdéeszesek.

Bővebben…

gyors híradás

Magyarországon friss adat szerint 97 százalékos váderedményesség van, tehát ha valaki ellen vádat emelnek, az a vád annyira alapos (vagy olyanná alakul az ügy, annyira nem védik jól a terheltet), hogy 3 százalék terheltet mentenek fel végül minden vádpont alól.

A három százalékba tartozom – és amilyen torz ez az egész, ennyi meghurcoltatás után ez a siker és diadal…

Engem ma felmentettek másodfokon, éspedig részletes, pontos indokolással, bűncselekmény hiányában. Bővebben…

hó, csillagok, klíma és babák

Ritka tünemény itt minálunk: hó! Térdig érő, mindenhol jelenlevő, ágakon vastagon ülő, napokig megmaradó. Mikor volt ilyen utoljára, de komolyan? Egy-egy napot síeltem évente a Harangvölgyben. De annyit mindig: minden évben egyszer leballagtam a Németvölgyi úti kölcsönzőbe.

Dávid a terepen

Pár éve még megelőlegzett borúlátással, intenzív szorongással gondoltam arra, hogy az én gyerekeim már nemigen fognak havat látni, érdemben síelni. Bővebben…

mi a baj a béranyasággal?

UPDATE:

Love is love, és ennek a legmagasabb formája: a feljelentés!

Pár komment miatt (vagy azt hiszi, a csakazolvassa a BORS-cikk szerzője?).

Hubert, szerinted te ebből jól jöhetsz ki? Hát az LMBT-közösség? Ti örültök, ha egy heteró nőt meghurcolhattok? Lesz itt elfogadás?

*

Tele van a média a bátor, jóságos páros gyönyörű családjával! És az a lihegés, ahogy a kommentekben ajnározzák őket, meg megy a “személyesen ismerem…”…!

Őket ünnepelni kell, mert ők mások és boldogok. Mindez haladó, női magazin címlapján.

A kígyó és az ő farka: a legprogresszívebbek lesznek a legnőgyűlölőbbek mindig.

Mindenekelőtt: ők szerintem is család, nem ez a kérdés, és nem az a kérdés, a melegek szeretik-e egymást úgy, mint a heterók. Hanem hogy amit ők csinálnak, képviselnek, az mit kér a világtól. Az összes olyan viselkedés kapcsán, amit bírálok (még a downhilles bringásoknál is), ez a kérdés.

A béranyaság emberi jogi botrány, a legaljasabb üzletek egyike. Érte lobbizni, normalizálni, felpuhítani a közvéleményt nemhogy nem progresszív ügy, #szeretet, hanem aljasság. Ezt fedi a nyáltenger.

Egyébként senki nem meri nevén nevezni sem, nemhogy véleményezni, hogy a páros

béranyaság

révén jutott gyerekhez, és arról sem esik szó, hogy mi az a béranyaság. Ez árulkodó.

Béranyaság: olyan emberek, akik nem tudnak összehozni egy gyereket, megfizetik egy nő reprodukciós kapacitásait, és elkészíttetik vele. Donorsejtből, ha a férfi is terméketlen, akkor két donorsejtből, vagy két saját sejtből (ez ritka), vagy egy donor és egy saját.

Utána fogadják örökbe.

Azért szónokolnak a szeretetről meg a csodáról, mert a média és a két férfi is tudja, érzik a radarjaik, hogy ez kiakasztó. Ezért elkenik a béranyaságot (én meg odaírom mindenhova), és az ömlik, hogy ők édesek, szeretik egymást, idegsebész a Laca, elmenekültek, jómódúak, kedvesek, mennyire akartak családot, szívemberek. Bővebben…

lehet-e sértettségből érvényes művészetet létrehozni?

Ez a regényírásom alapvető kínja. Erkölcsi probléma, másrészt alkotást-minőséget illető kérdés.

Hogy is ne lennének sérelmeim? Nagy lendülettel, friss élménnyel – avagy régivel, de friss érzelmi energiával – megírom az epizódot, jólesik írni, gyönyörködöm a sodrásában (terápia, feszültséglevezetés!), aztán visszahőkölök: tán a regény mégsem erre való, hát mi köze az én alig ismert, távoli olvasómnak a privát indulataimhoz, hogy cikinek tartok embereket? (Szoktam egyáltalán másról írni?) De hol a bejárat innen, az érzelmi-intellektuális felháborodásaimból az értelmes ábrázolásba, a Fontosba?

Kihúzom az egészet. Majd megbánom, mert olyan semmilyen a maradék, és én nagyon jót akarok írni. Így hát visszaírom óvatosba’… és az már szar.

Tegyem félre a saját sértettségemet? Másét írjam? Vagy csak idő kell a feldolgozáshoz, átszűréshez… várni, ránézni újra? Lépjek hátra, úgy alakítsam érvényes történetté? Ellensúlyozzam “ön”kritikával? Az nem hamis?

Vagy ne is legyen benne sértettség? Legyen laza, feelgood szöveg, amelyben nincsen igazi tét?

Ilyenkor – észre se veszem! – elhiszem, hogy mindenki más békében él, próbál az emberekkel kijönni. Legalábbis kénytelen. (Ja, úgy könnyű, ha csak hát mögött szidod őket.) De Barbi (!) elvhű! Mint én. Én folyton kiírom az ítéleteimet, ellenkezéseimet, és hiszem, hogy ez fontos. Az én “összeférhetetlenségem” egyébként pszichológiailag akkor volna gond, ha nem találtam volna meg a létezés erős, harmonikus módját, ha képtelen lennék tőle munkát végezni, vagy ha magányossá tenne. De nem ez a helyzet. Így nincs probléma. Bővebben…

ez már annyiszor volt…

Hogy úgynevezett bátor-aktuális beszólás megy a hatalomnak valami klasszikus színdarabból.

És nem lett semmi.

Én ezt unom, ezt a debátorságot. Valamit kéne éreznem, de nem érzek, és nem akarom ezt többé átélni színházban. Kellemetlen. Annyira, hogy el is rontja az estét.

Rontja a katarzist, azt, hogy van színpadkép, ötlet, és a színésznek van hangja, mozgása, kisugárzása, ereje. Öt nagyervint kinyír egy fóliázott lakatosmárk.

Mondjuk az ilyesmit ők is hisztinek tartják és viccelődnek vele, de legalább a néző is elidegenedik. Lakatos Márk a Konferansziét játszotta a fóliás magánszámmal. Itt Béres Attila rendező, Ónodi Eszter és Nagy Ervin színészek beszélgetnek:

Na várjatok, a Chicagóról akartam írni, de van frissebb:

Az egyik író (költő), aki nem írt mostanában semmi jelentőset, és nem róla szól a kultúrsajtó, de sosem szólt amúgy – én is csak a coming outjáról szóló Narancs-publicisztikát olvastam tőle, noha művelt ember vagyok –, nyilvánosan szóvá teszi a rendszerelnyomást annak az írónak a posztja alatt, aki épp hatalmas ally, és van is elérése, mert mostanában üstökösnek számít. Közepes író vagy? Vedd elő a buzikártyát! Mi mással nyernéd meg az olvasót?

Írd a homlokodra az orientációdat, avasd politikává, írjál a rendszerről okoskodó, elemző mondatokat, korhold a szövetséges heterót is – mintha nem a kudarcod fájna. Ne mulaszd el az elnyomást hangoztatni, nem lehet elégszer beszélni róla! És “a nap végén”,  fújj, magyar költő amerikaiaskodik. (Ezt úgy mondjuk, hogy végeredményben, összességében.)

Mintha érdekelné az írónő a Gerevichet (aki egyébként Szvoren Edina, a minősége jogán ismert, és soha nem háborog így).

Ami engem illet, az ilyen viselkedés eredménye: egyértelmű, azonnali bojkott. Írjatok jó szövegeket!

Szóval, szombaton a Chicagót szombaton, felturbózták (és meg is húzták) a tavalyit, vannak benne mindenféle Bátor Beszólások, Amelyeken Nevet A Közönség – hát, én nem. Ahogy elnézem, nem is a klasszik színházjáró nevet, hanem a megyeszékhelyi öltönyös, állaza sugardaddy vállalkozó a csöcsös-platformtalpú macával, aki a kétezerötszázas aperolspritzet úgy issza, mint mi a csapvizet. Legfőbb erénye, hogy kicsengeti a tizenhétezres jegyet.

Ha színész lennék, nem a harsány-buta kacajból, a triviális, sőt megjósolható  poénra adott alantas reakcióból nyernék erőt, hanem a megdermedő csendből (ami persze szabadtéren nem nagyon tud lenni). Minden profi, elképesztő, mit alakít Mészáros Máté, Ónodi Eszter, Czakó Julianna és Nagy Ervin, de ezek a kiszólások olcsók és önimádók. Beriaszt a hamisságdetektor, amit megfejel az is, hogy a konferansziénknak finoman szólva nincsen beszédtechnikája, se hangképzés, se mondatlejtés.

Amúgy több ilyen gesztus nem csak poén, hanem megrendítőnek van szánva (a fináléban mindenki bőrönddel énekli, hogy “Ez szép… ez jó… ez csúcs”), de mit jelent ez? Kéne valamit éreznem? Tényleg el akartok menni? Magyar anyanyelvű színészek, innen?

De legalább ők jól szórakoznak, hogy milyen Erőset Mondtak.

Hiú ábránd azonban azt gondolni, hogyha nagyon szépen játsszuk el a Chicagót, akkor másnap reggel forradalom lesz Szegeden.

Mondja Nagy Ervin a fent linkelt interjúban. Pedig pont az a forradalom. Higgy nekem, Ervin, huszonöt éve járok színházba, és törzsnézővé biztattam a boggal több száz embert. A szépen játszás, a minőség, az a forradalom. Azt mindig meg fogják fizetni, ott teltház lesz és valódi katarzis. A talmisággal szemben a minőség a gesztus! Nem a direkt kiszólás meg a tokenbuzi giccskirály a kiszámítható nyafogással. (Akit egyébként nem bánt senki.)

Hány éve döbbenünk már meg az ilyen bátorságon? De tényleg. Főleg Alföldi, főleg az az Átriumban, ott mindig jól beszólnak az oligarchának, minden travi bátor és mennybe megy, “alámegy az előadásnak a valóság” – hazaballag a néző, és másnap ő is ott közbeszerez, nyaral, iskoláztat, néz meccset, ahol kénytelen, mert minden erőforrás náluk van. Liberális fiatalok is az MCC-be járnak.

És miért van így? Mert nem volt elég erő, ember, karizma, hogy ezeket leváltsa. Min csodálkoztok? Ti megvezetettnek tartjátok és lenézitek a választókat? Vagy még nem hallottatok arról, hogy a polgárok igen nagy része nem kér abból, amin ti pörögtök – és nem azért, mert nincsenek edukálva. Éppenséggel unják a kenetteljes szövegeket az elfogadásról. Egész Európában, az euroatlanti közegben válságba került a liberalizmus. A Rózsadombról háborog a csok szűkítésén (!) a harmincnyolc éves, koktélozgató, agyontöltött arcú szingli, aki lakáskiadásból él, közben jócsajkodva szelfizget, hobbiból edukál, hergel lincseléseket, jóemberkedik. Mit tud ő annak az életéről, aki lakáshitelt törleszt, óvodát keres, számológéppel a kezében vásárol tejet és felvágottat, és csak reméli, a gyereke nem vadul el tőle holmi divatos (és költséges) ideológia nevében?

Egyébként a Katonában, Örkényben, Radnótiban nem szoktak ilyen direkten kiszólni. Mert ott tudják, hogy ez rontja a nívót. A könnyen hevített hangulat annyit is ér. (A Bajnokban sem ilyen a rendszerkritika, hanem konkrét történetet mesél el, amely a konkrét politika nélkül is érvényes.)

A klímatémát sem oldják meg a vászonszatyraitok, vegán sütijeitek, facebookos háborgásaitok – leginkább semmi nem oldja meg, de az utolsó réteg bőrünk akkor is a tisztánlátás. Legalább ne áltassuk magunkat. És főleg ne a két lábon járó, kiszáradt konzumszaloncukrok avassák magukat szentté a hashtagjeikben. Ugyanígy hazánk szomorú állapotain sem segít a “bátor” infláció-, fólia-, Lölő-emlegetés. A kápózás, -fóbozás, a nagy elemzések unalmatokban, az egész fölényes ítélkezés. Mérhetetlen műveletlenséggel, tudatlanul és indulatból elemzik a társadalmat.

És külföldről, ez a kedvencem. Elmentetek, ott kolbászból van a kerítés, hát örüljetek… És a teljes vakság az ottani társadalom súlyos, mély árkaira. (Istennek van humora, Meloni lett az elnök a külföldre menekülő íróházaspár új hazájában…)

 

 

és én mit írjak pedagógusnapon? elmerengek a pályaválasztáson

Vannak nagy pillanatok az életben. Ez volt tegnap.

Mi lett ebből a gyerekből?

És belőlem?

A bejegyzés elejét még pedagógusnapon írtam.

Én nagyon akartam tanár lenni. Erre készültem tízéves korom óta. Nem érdekelt a jövedelem, a korai kelés, én szólni és elmét formálni akarok, megismertetni gyönyörű nyelvemet és annak művészeit. Mentem is tanár szakra nyílegyenesen, üdvözült lélekkel, mint aki a mennyországba jut be.

A gyakorlótanításaim során is csodagyereknek tartottak. (Magyarból, csakis, az angol nagyon nem ment. Én csak magyarul tudok.) Három budai iskolában tanítottam, mindhárom gimnázium, és elitnek mondhatóak (szellemileg, anyagilag). És fél évig a Trefortban, helyettesként.

Ma már nem értem az akkori önmagam. Bővebben…

a kertvárosi feleség igaz története

Először is, elmesélem nektek, hogy a pénteki (a szombati forgatás előtti) tesztem pozitív lett. Tény, hogy egész héten itthon volt mindenki enyhe, egyforma tünetekkel (és negatív gyorstesztekkel), de olyan tüneteim, mint nekik (torokkaparás, enyhe fáradtság, fejfájás), nekem bő két hete voltak, és akkor meg negatív volt a tesztem, még a 27-iki ruhapróba előtti tesztem is. Szóval rég túl hittem (túlhittem, ha igekötő és a hittem az igéje, de nem: túl hittem lenni, túllenni hittem?) magam ezen. Valami azért van, lustaságnak hitt testi igényből szerdán és csütörtökön is itthon pihentem, alig csináltam valamit, de hétfőn jóga, utána bicepszszaggató, guggolós súlyzós edzés volt, kedden 8 km futás futópadon, pénteken 50 perc úszás, szauna. Még színház is volt pénteken. Kicsit se terhelt meg.


Gyakorlatilag nincs tünetem, kétszer hapciztam. Oltatlan vagyok: ha olyan volnék, hogy ezt vitának vagy oldalnak tekinteném, akkor kiírnám nagy diadalmasan, hogy haha, a négyszer oltott, láncdohányos járványstréberek megátkoztak, hogy én majd kék arccal a lélegeztetőn…


Azért közel két év után leszögezhetjük, hogy igen nevetségesek ma már a 2020-as járványparás, normalizált, facebookon imperatívuszokban előadott szokások, a ruhafertőtlenítéstől az ökölpacsin és távolságtartáson keresztül a konzervfelhalmozásig. #utólagkönnyűokosnaklenni (A forgatásokon még mindig élnek ezek, és agyon is tesztelnek, ott nagy veszteség, ha színész vagy fontos stábtag lesz beteg.)


Úgy volt, forgatok szombaton, aztán kinti, éjszakai, öt nap, szünnap nélkül. Nem tudom, miért vállaltam el. A pozitív teszt azt jelenti, hogy a közelükbe sem mehetek. Megkönnyebbülés volt a teszteredmény.


*


Egy időben olyan voltam, mint a Mókus őrs vezetője, akinek mindenki elsírhatja a bánatát, hivatalból megértő, nekik ad igazat, segít, és akikre haragszanak, azokról meg prófétailag ostorozva, valamint gúnyosan csúnyákat ír. Ja, az őrs tagjai csakis nők, akik pórul jártak, ők gyűltek ide és lettek hangosak. Elképesztő leveleket kaptam. Renner Erika is írt nekem, Bojár esetén, az abban való balek szerepvállalásomon felbuzdulva, képviselnék vele kapcsolatban is erőt a blogommal és karolnám fel az ügyét. Bő hónappal később válaszoltam, és nem nagyon nyitottat, később kérdeztem, mi van vele, akkor nem választolt már, aztán ugye Mérő Vera már REGÉNYT írt róla. Van ez a marakodás, hogy kié az ügy, a hősnő, sőt: kié az agresszor és a bántalmazottság. (Így akarta magának Huffnágelt, a neves nőgyűlölő zaklatót Gumiszoba 2014-ben és szólított fel, hogy én ne írjak róla, holott Huff engem kezdett ki, nem őt.) Tárgyak lesznek emberek, érvényesülés eszközei (van, amikor magukat használják annak, lásd traumaírás, gyásszal és rákkal turnézás).


És persze nem tettem ezeknek a kéréseknek eleget, bizalmatlan és kritikus lettem, amikor megszimmantottam, hogy használnak. Nem szeretem, amikor megmondják, hogy “arról kéne írnod hogy”.


A szemét pasik szidása ilyen téma, akik szerintem nem is szemetek, illetve lehet, hogy szemetek, de látom a felelősséget, a nő helyezkedését, stratégiázását, és ilyenkor kamu a feminizmus. A nő nemrég még teljesen hagyományos, alárendelt nőként viselkedett, és parádézott ezzel a férfival, amikor az volt a stratégiája (…én is parádéztam Lőrinc híres apjával, hulla szerelmes voltam évekig, szégyellem is, bár én tiszta szívű, intellektuális huszonéves voltam, ő pedig alkoholista, és nulla forinttal, perrel és gyerekelvétellel fenyegettetve távoztam).


Vagy: a barátnőm nem hallgat rám/irigy rám. Szerintem meg mindketten nyomik vagytok, és hatalmaskodsz.


Testszégyenít a fineszedző kolléganőm, brrr. Fogyjál le és ne figyelgesd…


Vagy: barátnőm egy húsz évvel idősebb pasit ajnároz, azonnal szült neki, baj lesz, majd meglátja!


Vagy: a tinderen lekövérezték, a jól induló pasi ghostingolt, mostingolt és morzsázott, jujuj. (Ez a nő vagy tíz tindernyenyenye /by Eastern!/ cikk közepette főszerkesztője a wmn-nek. Eleve nem értem, hogy akik női újságírást akarnak, hogy jut eszükbe a saját béna vernyogásaikat, depijüket és irigykedéseiket közzétenni valódi újságírói témák helyett.) Faszért tinderezel. Az intimitás nem áru. Ne rinyáljál, buta, magakellető liba vagy.


Itt tartunk, META-MITU. Miért fogtok még hisztizni???


Borzasztó úgy lenni “nők ügye” bloggernek, hogy több hullámban ráébredek: a feminizmusom kásahegy, akiket védek meg artikulálok, azok ostoba libák, maguk javára használnak és hajlítanának, a férjeik engem jobban gyűlölnek, mert én vagyok az ágyúgolyó, egem idéznek a veszekedéseikben. Ráadásul a nők, amint egy kicsit is nyeregben érzik magukat, átharapják a torkomat.


És hát a szeretők, akik csalódtak. Pedig sokat írtam szeretőkről. Ma már nem tudnék úgy.


Itt egy levél előttem, minden bevezetés nélkül két hosszú word doc csatolmányban belezi ki egy nő a szexuális részleteket egy kollégával, “legfeljebb nem olvasod el”. Azt hiszem, ő is női, szolidáris megerősítést várt tőlem, majd szidjuk együtt ezt a szemetet, pedig mindent megtett, hogy megalázza magát, és nem mondhatja el senkinek a környezetében, sunyiban ment a nagy történet, mert neki is élettársa van, közös kertes ház, akivel épp gyereket csinálnak. Vonzódott, mert unatkozott, belement, csetekben ment a fantáziafelpörgetés, ezekbe a csávó egyre inkább bevont (fantáziaként, szintén) egy fiatalabb, szexi kolléganőt, majd az adta az erőt a levélírónak, amikor már nagyon megalázták, alja szexszolgáltatásokra vették rá lángoló szavakért cserébe, hogy ő most hogy leszarja az őt többszörösen megalázó, használó, kontrolláló és még csak nem is jó testű férfit. Rá se néz, hiába jön be utána a tárgyalóba! Ez a nő azt hitte, drukkolok neki annyi önalázás után, amit kéretlenül öntött rám, és most mocskos szavakkal szidalmazza azt, akivel ő ment bele a helyzetbe.*


Mit tudnék írni a szeretőségről? Nem vagyok szerető, nem kell bujkálni, és ez hamar magától értetődő lett. El se tudom képzelni azt a kiszolgáltatottságot, ami alapállapot volt, hogy a fél életéről nem tudok semmit, és neki mindig van oka, joga lemondani bármit. Az alternatívája pedig a teljes magány.

Hozzáteszem, én sose könyörögtem közös karácsonyért, meg hogy velem éljen. Elég volt a fele, mert az a jobbik fele volt. A kicsik apjával kiléptem a helyzetből, amikor terhes lettem. Szakítottam. Jött utánam.

Lehetne mondani egyébként, hogy “én aztán nem leszek szerető, elvből! magam miatt!”, sunyi nyüzsgönc írt is ilyen posztot a Gumiszobára (!), gondosan rám célozgatva. Nem egyszer néztem végig, ahogy az effélét hangoztató nők hogyan szédülnek meg egy-egy ellenállhatatlan nős férfitól, és állnak négykézlábra azonnal, ha szagot fognak. Nem az elveink döntik el, kivel vegyülünk. Nekem se, de másokon láttam, hogy amikor éhesek, szeretetre vágynak, akkor elképzelhetetlenül nevetségesen viselkednek. Pedig korábban hogy ítélkeztek…


Én nem tartom szentnek úgy általában a házasságot – csak a sajátomat tartottam annak. Sose csaltam azt, érzelmileg se, akinek igent mondtam. Nemhogy társkeresőn vagy munkahelyen kellettem volna magam, ingert keresve. Más házasságát az tartsa szentnek, aki azt a döntést hozta, hogy benne él és kikacsint. Ki-ki a magáét. Ha nem tartotta szentnek, és lobbantunk (én emberileg és intellektuálisan lobbantam mindig, ennek volt alárendelve a szexualitás, tahókkal csak alkalmi szex volt, és ilyesmi csak 42 éves korom után), akkor szerető lettem.

Szerelmes szerető.


Ami a legszebb, legintenzívebb élmény tud lenni. Ezt fenntartom. Mert akkora ereje van, kockázata, annyira erős igent mondunk a kedvezőtlen körülmények ellenére a másikra, kölcsönösen. Mert nem garantálja semmi, mégis létezni, erősödni akar.

És szép történet akkor, ha te, a nő nem viselkedsz undorítóan tipikusan, vagyis te, aki eddig a szabadságot, szenvedélyt hirdetted az unalommal és megszokással ellentétben, nem növesztesz karmokat, nem leszel pont olyan álszent, mint a feleség, akit lesajnálsz és átkozol, nem hiszed el, hogy azon felül, ami mindenképpen árad, zúdul, ömlik, neked jár valami. Micsoda egoizmus! Tehát: nem játszod el a megszerzős, szenteste zsarolva sírdogáló, feleségről faggatós mókát. Ne legyen szerető az, aki együttélős kapcsolatot akar, saját, kizárólagos pasit, legyőzni a régi nőt. Csak az, aki lobban, aki mindennek ellenére, tragikusan, szenvedéllyel – és diszkréten, a másik életét, elmúlt húsz évét tisztelve. És ő egyedül lesz, igen. Végül egyedül lesz.


Nem épp biztonságos helyzet ez érzelmileg, sok szomorúság van benne, de nem az a szomorúság, hogy nem szerezted meg magadnak, mert azt eleve nem lehet akarni. Erős, társnemfüggő jellem kell hozzá. Amúgy rengeteg, lelkileg jó állapotú feminista lesz szerető, és nekik bejön. És még így is, lásd az én történetemet, nagyon ki tud baszni vele a feleség is, meg a hajdan szerelmes férfi is.


Gondolkodom mostanában, hogy a címre rátérjek, mit élhetett meg ő. És nem tudom. El volt foglalva a saját dolgaival, mert nem volt nagy titkolózás, és minden árulkodó jel ellenére nagyon későn kérdezett rá, sok hét telt el. Nem tudom elképzelni a lelkivilágát, differenciáltságát. Valami olyasmi lehetett, de ezt nem beleérezve mondom, hanem kívülről, hogy rég elhidegültek meg leszarták egymást, igazi közelségre lelki gazdagság híján és dologias életszemlélettel, a napi feladatokkal agyonterhelve eleve sem voltak képesek, most viszont az addig engedelmes férfi, akit lehetett ugrasztani, járt szülőire, pénzt is keresett, a szülei házat vettek, tehát aki a nő élettervének nélkülözhetetlen, bár kissé lenézett, irányítható része volt, ez a férfi meghibásodott. Fellázadt, mást akart. Egyszer csak új pólót vásárolt – a teszkóban, de akkor is. KINEK AKAR TETSZENI? És akkor elő kellett venni az Erkölcsös Feleség Toolkitet, és megrendszabályozni. Konyhapszichológiai közhelyeket (“nincs nagy megcsalás és kis megcsalás, csak megcsalás van”), vádakat. Amúgy sose kérdeztem, milyen ő, hogy reagál. Néha meglepett, célzásokban milyen méla undorral szól róla a szerelmem, vagy hogy döbbent meg teljesen hétköznapi reakcióimon, hogy én nem balhézok, őrjöngök, követelőzök. És milyen éles, agresszív szavai voltak velem.


Hát, ez lett.


Most meg perel a hősszerelmes.


* Évekkel később írtam a nőnek, hogy nem tudtam a történetében hallgatóságként részt venni, de mi lett a munkahelyi, megalázó történettel. Jó fej volt. Túlvan rajta, hülye volt, szánalmas a csávó. Ez a történet nem a kihűlt kapcsolatokról, nem a szeretői lobogásról szól, hanem csakis a pornófüggő férfiak aljasságáról.

óbazmeg, “a pedofil is ember!”

És már megint a nagy emberi jogok nevében, befosok!

Azon is befosok, hogy ők a legharsányabbak. MÉRŐ VERA, A HŐS, CÉLKERESZTBE ÁLL. Mert tudja ő is, hogy amit állít, az ciki. Na de ott van hely, ott tud ő feltűnni.

Bővebben…