mi van ezzel a traumaírással?
A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.
Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.
Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.
Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.
Aztán az lett, hogy:
traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,
a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,
mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,
így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…
Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:
…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…
Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.
Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.
A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.
Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?
Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vérszemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.
Különösen ha valamilyen emberi jogi ügyet, bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.
Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.
(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett – a színvonalat és az élete tényeit nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a tiltakozást.)
A portálok és kiadók megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót. Valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.
A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hűha! nő, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.
Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.
Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?
A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.
Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes. A szenvedés pedig téma, illetve: prizma.
miért van manapság ennyi transznemű?
És: mitől ekkora téma ez mostanában? Ezen a blogon is.
A 444 szerdán nagy leleplezően hozta a hírt, hogy a valaha RTL klubos Gönczi Gábor, aki ezt a forradalmi, érzékenyi dokut készítette, amiért Hégető Honorka-díjat is kapott, most meg a TV2-n tolja a kormány “transzfób propagandáját”.
Itt a film (fókuszos részletek összerakva, sok ismétléssel).
Nos, semmiféle újságírói nagyság nincs itt, Gönczi talált egy Fókuszba illő szenzációt, amelyet érzelmesen lehetett tálalni, afféle kétfejű borjúként, olyan szóhasználattal és megoldásokkal (átoperál, “a lány”, mellmutatás), amelyért ma meglincselnék szivárványos népek.
A láthatóan rossz iskolázottságú, szegényes szókincsű, zavart és indulatos főszereplővel kapcsolatban bombasztikus megfogalmazások: “születése pillanatában eldőlt”, “más lélek költözött bele”, “ha belehal akkor is túléli”, “személyiségzavarát egy génhiba okozta” WTF?, “férfiaggyal, női testtel” WTF? De ekkor még: “gyógyítható betegség”.
Ami figyelemreméltó: EGYETLEN magyar transznemű eset volt akkoriban, mármint olyan, aki a küszködését vállalta is a nyilvánosság előtt. Ő pedig nőből akart férfivá változni. (Ma így néz ki, rengeteg képet rak ki magáról és az élettársáról, anyjával nincs kapcsolata a facebookon.)
A ma ismert, gyakran hangoskodó transznők egy-két kivétellel 36-55 évesek, tehát a forgatás idején, 18-20 éve is már nagykamaszok, fiatal felnőttek voltak. Hol voltatok ti ekkoriban, amikor Tamás a maga harcát vívta? Ha ez olyan benső meg veleszületett, illetve gyakori, akkor miért maradt ez az ember az ügyével egyedül? Hogy van ez, hogy “mindig is éreztétek, hogy belül más a nemetek”? Utólagos fabrikának tűnik a sok megható sztori, és már Tobi sem fiú, sőt, be is fejezte a szerepelgetést.
*
Magyar válasz: azért forró a téma, mert jön a választás, ennek kampányeszköze és kísérőeseménye a népszavazás, amely ezzel a szimbolikus és érzelemhergelő témával tereli el a szót a korrupcióról, zavaros vagyonosodásokról, az egyetemek, az egészségügy és a közoktatás siralmas helyzetéről.
A saját válaszom: Magyarországon az elmúlt években csak néhány cikk jelent meg transzkritikus állásponttal. Balogh Zsófi (Partizán) és Betlen Anna, illetve legutóbb Kiss Noémi és Feró Dalma vállalja a nevével, világosan a bírálatot, amely a jelenség problémáira figyelmeztet. Rajtam kívül, mármint. Nem is kell semmit mondani: ha egy férfi, meleg hangadó nem kifejezetten lelkes, akkor Márton Joci erkölcsileg KIVÉGZI (Ungár Péter, Jámbor András, Gulyás Márton).
Vay Blanka szerint
a „genderellenes” mozgalmak az elmúlt években világszerte elharapództak, uralják a közösségi médiát.
Itt írja ezt.
Eközben százával jelennek meg promócikkek, transz-hősnőavatások, “esélyegyenlőségi ügyek”, hüppögések, érzelemhergelés, díj, politikainak álcázott transzpropaganda (mert Orbán), önsajnálat, a Pride-ba gyúrva a normalizálás. Minden kritikus vagy csak “helytelen szóhasználatú” tartalomra odarohan kommentelni egy tucat vagdalkozó közismert név, és elkezdik a megsemmisítősdit.
Aki érzi, hogy itt valami hamis, az információk és érvek nélkül marad, és azt is leveszi a hangnemből, hogy jobb, ha hallgat. Antoni Rita pedig interszekcionális feminizmus címén az elnyomott csoportok átfedését és közös érdekét hangsúlyozva, kezdeményezően pakolta rá ezt a csúf terhet a nőmozgalomra, lásd Genderfészek és közismert futóbolondok pátyolgatása. Bővebben…
a kertvárosi feleség igaz története
Először is, elmesélem nektek, hogy a pénteki (a szombati forgatás előtti) tesztem pozitív lett. Tény, hogy egész héten itthon volt mindenki enyhe, egyforma tünetekkel (és negatív gyorstesztekkel), de olyan tüneteim, mint nekik (torokkaparás, enyhe fáradtság, fejfájás), nekem bő két hete voltak, és akkor meg negatív volt a tesztem, még a 27-iki ruhapróba előtti tesztem is. Szóval rég túl hittem (túlhittem, ha igekötő és a hittem az igéje, de nem: túl hittem lenni, túllenni hittem?) magam ezen. Valami azért van, lustaságnak hitt testi igényből szerdán és csütörtökön is itthon pihentem, alig csináltam valamit, de hétfőn jóga, utána bicepszszaggató, guggolós súlyzós edzés volt, kedden 8 km futás futópadon, pénteken 50 perc úszás, szauna. Még színház is volt pénteken. Kicsit se terhelt meg.
Gyakorlatilag nincs tünetem, kétszer hapciztam. Oltatlan vagyok: ha olyan volnék, hogy ezt vitának vagy oldalnak tekinteném, akkor kiírnám nagy diadalmasan, hogy haha, a négyszer oltott, láncdohányos járványstréberek megátkoztak, hogy én majd kék arccal a lélegeztetőn…
Azért közel két év után leszögezhetjük, hogy igen nevetségesek ma már a 2020-as járványparás, normalizált, facebookon imperatívuszokban előadott szokások, a ruhafertőtlenítéstől az ökölpacsin és távolságtartáson keresztül a konzervfelhalmozásig. #utólagkönnyűokosnaklenni (A forgatásokon még mindig élnek ezek, és agyon is tesztelnek, ott nagy veszteség, ha színész vagy fontos stábtag lesz beteg.)
Úgy volt, forgatok szombaton, aztán kinti, éjszakai, öt nap, szünnap nélkül. Nem tudom, miért vállaltam el. A pozitív teszt azt jelenti, hogy a közelükbe sem mehetek. Megkönnyebbülés volt a teszteredmény.
*
Egy időben olyan voltam, mint a Mókus őrs vezetője, akinek mindenki elsírhatja a bánatát, hivatalból megértő, nekik ad igazat, segít, és akikre haragszanak, azokról meg prófétailag ostorozva, valamint gúnyosan csúnyákat ír. Ja, az őrs tagjai csakis nők, akik pórul jártak, ők gyűltek ide és lettek hangosak. Elképesztő leveleket kaptam. Renner Erika is írt nekem, Bojár esetén, az abban való balek szerepvállalásomon felbuzdulva, képviselnék vele kapcsolatban is erőt a blogommal és karolnám fel az ügyét. Bő hónappal később válaszoltam, és nem nagyon nyitottat, később kérdeztem, mi van vele, akkor nem választolt már, aztán ugye Mérő Vera már REGÉNYT írt róla. Van ez a marakodás, hogy kié az ügy, a hősnő, sőt: kié az agresszor és a bántalmazottság. (Így akarta magának Huffnágelt, a neves nőgyűlölő zaklatót Gumiszoba 2014-ben és szólított fel, hogy én ne írjak róla, holott Huff engem kezdett ki, nem őt.) Tárgyak lesznek emberek, érvényesülés eszközei (van, amikor magukat használják annak, lásd traumaírás, gyásszal és rákkal turnézás).
És persze nem tettem ezeknek a kéréseknek eleget, bizalmatlan és kritikus lettem, amikor megszimmantottam, hogy használnak. Nem szeretem, amikor megmondják, hogy “arról kéne írnod hogy”.
A szemét pasik szidása ilyen téma, akik szerintem nem is szemetek, illetve lehet, hogy szemetek, de látom a felelősséget, a nő helyezkedését, stratégiázását, és ilyenkor kamu a feminizmus. A nő nemrég még teljesen hagyományos, alárendelt nőként viselkedett, és parádézott ezzel a férfival, amikor az volt a stratégiája (…én is parádéztam Lőrinc híres apjával, hulla szerelmes voltam évekig, szégyellem is, bár én tiszta szívű, intellektuális huszonéves voltam, ő pedig alkoholista, és nulla forinttal, perrel és gyerekelvétellel fenyegettetve távoztam).
Vagy: a barátnőm nem hallgat rám/irigy rám. Szerintem meg mindketten nyomik vagytok, és hatalmaskodsz.
Testszégyenít a fineszedző kolléganőm, brrr. Fogyjál le és ne figyelgesd…
Vagy: barátnőm egy húsz évvel idősebb pasit ajnároz, azonnal szült neki, baj lesz, majd meglátja!
Vagy: a tinderen lekövérezték, a jól induló pasi ghostingolt, mostingolt és morzsázott, jujuj. (Ez a nő vagy tíz tindernyenyenye /by Eastern!/ cikk közepette főszerkesztője a wmn-nek. Eleve nem értem, hogy akik női újságírást akarnak, hogy jut eszükbe a saját béna vernyogásaikat, depijüket és irigykedéseiket közzétenni valódi újságírói témák helyett.) Faszért tinderezel. Az intimitás nem áru. Ne rinyáljál, buta, magakellető liba vagy.
Itt tartunk, META-MITU. Miért fogtok még hisztizni???
Borzasztó úgy lenni “nők ügye” bloggernek, hogy több hullámban ráébredek: a feminizmusom kásahegy, akiket védek meg artikulálok, azok ostoba libák, maguk javára használnak és hajlítanának, a férjeik engem jobban gyűlölnek, mert én vagyok az ágyúgolyó, egem idéznek a veszekedéseikben. Ráadásul a nők, amint egy kicsit is nyeregben érzik magukat, átharapják a torkomat.
És hát a szeretők, akik csalódtak. Pedig sokat írtam szeretőkről. Ma már nem tudnék úgy.
Itt egy levél előttem, minden bevezetés nélkül két hosszú word doc csatolmányban belezi ki egy nő a szexuális részleteket egy kollégával, “legfeljebb nem olvasod el”. Azt hiszem, ő is női, szolidáris megerősítést várt tőlem, majd szidjuk együtt ezt a szemetet, pedig mindent megtett, hogy megalázza magát, és nem mondhatja el senkinek a környezetében, sunyiban ment a nagy történet, mert neki is élettársa van, közös kertes ház, akivel épp gyereket csinálnak. Vonzódott, mert unatkozott, belement, csetekben ment a fantáziafelpörgetés, ezekbe a csávó egyre inkább bevont (fantáziaként, szintén) egy fiatalabb, szexi kolléganőt, majd az adta az erőt a levélírónak, amikor már nagyon megalázták, alja szexszolgáltatásokra vették rá lángoló szavakért cserébe, hogy ő most hogy leszarja az őt többszörösen megalázó, használó, kontrolláló és még csak nem is jó testű férfit. Rá se néz, hiába jön be utána a tárgyalóba! Ez a nő azt hitte, drukkolok neki annyi önalázás után, amit kéretlenül öntött rám, és most mocskos szavakkal szidalmazza azt, akivel ő ment bele a helyzetbe.*
Mit tudnék írni a szeretőségről? Nem vagyok szerető, nem kell bujkálni, és ez hamar magától értetődő lett. El se tudom képzelni azt a kiszolgáltatottságot, ami alapállapot volt, hogy a fél életéről nem tudok semmit, és neki mindig van oka, joga lemondani bármit. Az alternatívája pedig a teljes magány.
Hozzáteszem, én sose könyörögtem közös karácsonyért, meg hogy velem éljen. Elég volt a fele, mert az a jobbik fele volt. A kicsik apjával kiléptem a helyzetből, amikor terhes lettem. Szakítottam. Jött utánam.Lehetne mondani egyébként, hogy “én aztán nem leszek szerető, elvből! magam miatt!”, sunyi nyüzsgönc írt is ilyen posztot a Gumiszobára (!), gondosan rám célozgatva. Nem egyszer néztem végig, ahogy az effélét hangoztató nők hogyan szédülnek meg egy-egy ellenállhatatlan nős férfitól, és állnak négykézlábra azonnal, ha szagot fognak. Nem az elveink döntik el, kivel vegyülünk. Nekem se, de másokon láttam, hogy amikor éhesek, szeretetre vágynak, akkor elképzelhetetlenül nevetségesen viselkednek. Pedig korábban hogy ítélkeztek…
Én nem tartom szentnek úgy általában a házasságot – csak a sajátomat tartottam annak. Sose csaltam azt, érzelmileg se, akinek igent mondtam. Nemhogy társkeresőn vagy munkahelyen kellettem volna magam, ingert keresve. Más házasságát az tartsa szentnek, aki azt a döntést hozta, hogy benne él és kikacsint. Ki-ki a magáét. Ha nem tartotta szentnek, és lobbantunk (én emberileg és intellektuálisan lobbantam mindig, ennek volt alárendelve a szexualitás, tahókkal csak alkalmi szex volt, és ilyesmi csak 42 éves korom után), akkor szerető lettem.
Szerelmes szerető.
Ami a legszebb, legintenzívebb élmény tud lenni. Ezt fenntartom. Mert akkora ereje van, kockázata, annyira erős igent mondunk a kedvezőtlen körülmények ellenére a másikra, kölcsönösen. Mert nem garantálja semmi, mégis létezni, erősödni akar.
És szép történet akkor, ha te, a nő nem viselkedsz undorítóan tipikusan, vagyis te, aki eddig a szabadságot, szenvedélyt hirdetted az unalommal és megszokással ellentétben, nem növesztesz karmokat, nem leszel pont olyan álszent, mint a feleség, akit lesajnálsz és átkozol, nem hiszed el, hogy azon felül, ami mindenképpen árad, zúdul, ömlik, neked jár valami. Micsoda egoizmus! Tehát: nem játszod el a megszerzős, szenteste zsarolva sírdogáló, feleségről faggatós mókát. Ne legyen szerető az, aki együttélős kapcsolatot akar, saját, kizárólagos pasit, legyőzni a régi nőt. Csak az, aki lobban, aki mindennek ellenére, tragikusan, szenvedéllyel – és diszkréten, a másik életét, elmúlt húsz évét tisztelve. És ő egyedül lesz, igen. Végül egyedül lesz.
Nem épp biztonságos helyzet ez érzelmileg, sok szomorúság van benne, de nem az a szomorúság, hogy nem szerezted meg magadnak, mert azt eleve nem lehet akarni. Erős, társnemfüggő jellem kell hozzá. Amúgy rengeteg, lelkileg jó állapotú feminista lesz szerető, és nekik bejön. És még így is, lásd az én történetemet, nagyon ki tud baszni vele a feleség is, meg a hajdan szerelmes férfi is.
Gondolkodom mostanában, hogy a címre rátérjek, mit élhetett meg ő. És nem tudom. El volt foglalva a saját dolgaival, mert nem volt nagy titkolózás, és minden árulkodó jel ellenére nagyon későn kérdezett rá, sok hét telt el. Nem tudom elképzelni a lelkivilágát, differenciáltságát. Valami olyasmi lehetett, de ezt nem beleérezve mondom, hanem kívülről, hogy rég elhidegültek meg leszarták egymást, igazi közelségre lelki gazdagság híján és dologias életszemlélettel, a napi feladatokkal agyonterhelve eleve sem voltak képesek, most viszont az addig engedelmes férfi, akit lehetett ugrasztani, járt szülőire, pénzt is keresett, a szülei házat vettek, tehát aki a nő élettervének nélkülözhetetlen, bár kissé lenézett, irányítható része volt, ez a férfi meghibásodott. Fellázadt, mást akart. Egyszer csak új pólót vásárolt – a teszkóban, de akkor is. KINEK AKAR TETSZENI? És akkor elő kellett venni az Erkölcsös Feleség Toolkitet, és megrendszabályozni. Konyhapszichológiai közhelyeket (“nincs nagy megcsalás és kis megcsalás, csak megcsalás van”), vádakat. Amúgy sose kérdeztem, milyen ő, hogy reagál. Néha meglepett, célzásokban milyen méla undorral szól róla a szerelmem, vagy hogy döbbent meg teljesen hétköznapi reakcióimon, hogy én nem balhézok, őrjöngök, követelőzök. És milyen éles, agresszív szavai voltak velem.
Hát, ez lett.
Most meg perel a hősszerelmes.
* Évekkel később írtam a nőnek, hogy nem tudtam a történetében hallgatóságként részt venni, de mi lett a munkahelyi, megalázó történettel. Jó fej volt. Túlvan rajta, hülye volt, szánalmas a csávó. Ez a történet nem a kihűlt kapcsolatokról, nem a szeretői lobogásról szól, hanem csakis a pornófüggő férfiak aljasságáról.
Védett: a ne szülj! propaganda újabb csápjai
Védett: mennyi minden talmi
pénzügyi tudatosságnak álcázott fillérbaszás
Ígértem ezt a bírálatot a Kiszámoló nevű blogról még októberben. Ez a blog 2011 februárja óta aktív, és, mondjuk így, a pénzügyi tervezést, egyébként az elemi szorzást, százalékszámítást, összeadást, meg egy kis szemléletet és információt hivatott nagy erőkkel, magabiztosan terjeszteni olyanok körében, akik valahogy (de hát hogy lehet ez?) nem érzik a bőrükön, hogy nem jönnek ki a fizetésükből, és itten söröznek, vagy vesznek egy mozijegyet, esetleg nem fogták fel hitelfelvételkor az apróbetűt, hogy az árfolyam el fog szállni, és egyébként az eredeti törlesztő is túlzó volt.
A blog nem csak közjót szolgál vagy hasznos információt terjeszt, cseppet sem érdekmentes: pénzügyi tervezést árul, a saját szolgáltatását.
Jézusom, ez egy embertípus. Számold ki, oszd be, tervezd meg, ne legyél trendkövető instant örömre vágyó impulzusvárásárló, sajnos, a magyarok többsége, a hülye tudatlan, aki milliós verdával feszít, miközben omlik rá a fal, azt hiszi, a napelem majd megtérül, satöbbi. Vedd észre, hol vernek át, jó lesz a használt mobil is, de ha alulköltesz, mert spúr vagy, annak meg sok az externáliája, bőven lenne pénzed egymilliós kocsira, de a régi reflexeiddel 300 ezreset veszel. Van amúgy némi cégforma-szakértés, adójogszabály-tanácsadás is. És az életmódod! A sok kicsi sokra menne, de helyette elmegy: ha csak napi 200 forintot megspórolsz, befekteted, okosan csinálod, az már x év alatt akár inflációt követve x 0.05 is ennyi meg annyi… és leír egy olyan összeget, amelyet Nyuszi parkbeli tornázgatásai közben lel az avarban.
Ugyanazt a sodró lendületet érzem, mint a progresszíveknél. Oktatni, edukálni kell “a magyar parasztot”, aki számolni nem tud, maga ellen cselekszik a Bővebben…
menőnek lenni, vagy majdnem, vagy egyáltalán nem, hesteg önazonosság
Ez aztán önismereti téma, a sűrűje: a sóvárgás a menőségre.
Mindenki arra, amije nincsen. Bővebben…
arról, hogy mi is pontosan az ellentét…
…a feminizmuson belül, és miért jönnek elő mostanában mindig a transzneműek, akik ugye alig páran vannak és a legsérülékenyebb csoport, satöbbi. Bővebben…
Védett: egyedülálló nők
instagramon
Vannak ilyenek:
https://www.instagram.com/mindenerdekesebb/

És Maci-Nyuszival együtt rezgőknek:
https://www.instagram.com/gerle1976/

Network – a Centrál új bemutatója
Sidney Lumet egy igen nagy hatású filmrendező, az ő korai klasszikusa a Tizenkét dühös ember (1957), de igazán a hatvanas-hetvenes években lendült bele, és még 2009-es filmje is van, szép, Oscar-dús pálya az övé. Igen komálja a fiatal Al Pacinót. Láttuk tőle a Serpicót, A város hercegét, a Kánikulai délutánt és pont mostanában a Networköt is (ezt Hálózat címén).
A főszereplő Peter Finch még a bemutató előtt meghalt, és halála után kapott Oscart. Faye Dunaway és Beatrice Straight is elhozta a díjat. Utóbbi mint női mellékszereplő mindössze öt perc negyven másodpercig volt vásznon (a százhuszonegyből), ezzel Oscar-rekorder. A három színészi díjon felül a legjobb forgatókönyv Oscarját is kiérdemelte a film (Paddy Chayefsky), összesen tíz jelölés közül tehát négyet.
Ennek a filmnek az adaptációját készítették el és mutatták be 15-én a Centrálban, Puskás Tamás rendezésében, Network címen. A főbb szereplők Alföldi Róbert, László Zsolt, Martinovics Dorina és Schell Judit, meg persze a technika: képernyők, kamerák mindenhol.
https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/network
Felvételről, de megjelenik Mindenek Ura, Bodrogi Gyula is, igen erős jelenetben. Az igazi főszereplő mégis a televízió mint olyan, képernyők mindenütt, hatalmas kivetítőn is nézhetjük az arcokat úgy, ahogy adásba kerülnek, és Alföldiét azon kívül is, a technikai munkatársak pedig a színpadon a színészekkel mozgó, egyenértékű tényezők lesznek.
Amit látunk, az a média, a fogyasztói társadalom és az abból kitörni kívánó egyszeri ember paradox bírálata, rafináltan abszurd és gyilkosan ironikus a sztori, a feszültsége pedig színpadért kiált, és sikerült feszesre dramaturgizálni és sűríteni. Az is kiderült, miért kerestek olyan nagyon Alföldi-hasonmást.
A miliőt enyhén aktualizálták, vagyis a hetvenes évektől kissé elemelt, időtlen változata (vezetékes és mobiltelefon, hirdetések). Az elnök pedig Ford. A fordító Baráth György, a színpadi változatot erdetileg Lee Hall írta Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján.
Mindig az van, hogy Alföldi nekem elsősorban magyar hang (mert akkor fiatal voltam), de aztán színházigazgató és rendező, illetve médiaszereplő, és akkor meghökkenek, mint a Vaknyugat beszarszaröhögéstől-csúcspontján, hogy mekkora színész. Effortless, ezt így mondják, virtuóz, sűrű karizmatikus mindig, ha a szerep az övé.
Ez pedig nagyon az övé: íme, elérkeztek az öregférfi-szerepek, a kiégett, a cinikus híresség, bár Howard hatvan is elmúlt. Alföldi Howardja eleinte egy kétségbeesett galambősz hírolvasó a maga várható, kicsinyes nyűgjeivel és ismétlődő sztorijával, aztán tragikus hőssé és prófétává növekszik. Egy idő után, legyőzve a reflexet (avagy a látásom gyengeségét) levettem a szemem a kivetítőről minden olyan jelenetben, amelyben Alföldi erőseket mond, és kiderült, nem is rossz a látásom, meg hogy az eleven embert, háromdimenziós rezdüléseit és a kameramannal a mozgásos játékát nézni mennyivel közvetlenebb, letaglózóbb, komplexebb élmény.
A rendszer bírálata persze aktualizálva van, ütnek a mondatok választás előtt, de nincs szájbarágás, magyaros kiszólás, a teljesen amerikai olvasat is érvényes, de végső soron ugyanabban nyögünk mindannyian (médiamanipuláció, transznacionális tőke, profitéhség, mohóság), tehát univerzális mindaz, amit leleplez a cselekmény. Sidney Lumet egyébként rajong a “magányos hős kérlelhetetlenül keresi az igazságot” sztorikért, és efféle hajlama Alföldinek is van rendezőként.
Történet-, konfliktus és szövegalapú színház ez, vagyis hagyományos, de abból erős. Lehet azt feszesen, okosan csinálni. Alföldi olyan koncentrált és szuggesztív, beleégnek pillanatok és mondatok az agyba. Anyudéknak is tetszeni fog, ezt most már mindig odaírom, mert van olyan ajánlás a kultúranaplóban, hogy inkább hagyd otthon anyut.

Faye Dunaway híres képe, The Morning After, Terry O’Neill
válasz Antoni Ritának (Szabadnem)
Gerle Éva válasza a Szabadnem írására
A 444 főoldaláról kattintható és tegnapelőtt jelent meg az összegzés és bírálat a 444 podcastjáról. Én most erre, vagyis Antoni Rita soraira reagálok. Bővebben…
Védett: kívántad-e már másvalaki halálát?
Védett: mit szeretek maciban?
Védett: nézzél filmeket!4!!négy!
Védett: az utolsó idők
de akkor hogyan találjam meg az utat a testem igazi igényeihez?
Új év, van, aki újrakezd, de legalábbis az ünnepi pihenés, elheverés, pár pohár bor után visszatér a rendes kerékvágásba, másképp eszik, “odafigyel”. Hajrá. Nem a külvilág a hajcsár, és hogy mi a lényeg, az a címben van. És sok a hamis próféta.
Az előző posztban bemutattam az intuitív étkezés nevű brand (módszer, szemlélet, tartalomgyártási stílus) fő állításait, és cáfoltam azokat, amelyek súlyosan, tényekben ferdítenek, illetve leírtam, mi a gond azokkal a hazai képviselőkkel, akik nemrég még sok pénzért, szolgáltatásként írtak elő étrendet, számolgatást, kalóriakeretet másoknak, miközben ők maguk elhíztak, és most nagy hirtelen az új divathullám hátára ülve megtagadják a korábbi, hírnevüket, szavuk súlyát biztosító elméleteket, és olcsó, hisztis méhek gyártásával, a legelkeseredettebb nők lelki masszírozásával, a diétakultúra démonizálásából szereznek maguknak hitelt, erkölcsi legitimitást.
Egyébként még a múlt hét elején, kettő instakomment után, Bodon Juditnak hosszú privát üzenetben írtam meg kb. a poszt tartalmát, tehát a kritikámat az üdvözült IE-kihirdetésről, belevéve azt is, hogy az őket médiában felkérdezgető újságírók is személyes okokból, reménytelen fogyókúrák után, kajamániásan harapnak rá a témára.
Szoktam gondolkodni azon, hogy vajon hol a határ ebben az “egyél nyugodtan-a súlyod csak egy szám-nem attól vagy egészséges, hogy lefogysz-pár kiló nem éri meg, hogy lemaradj az életről” stb. mókában, amelyet fájó térdű, elkeseredett, lépcsőn felmenéssel és hétköznapi-alkalmi öltözködéssel is kínlódó nőknek sulykolnak. Ki az, mi az a testsúly, forma, kinézet, állapot, akinek ezt már NEM mondanák, hanem azt, hogy neked ez nem való, irány az endokrinológus, sebész, obezitológus, mert BELEHALSZ? Vélhetnénk, hogy minél tönkrementebb valaki, annál biztosabb, hogy “a diétakultúra áldozata”, enyhítő üzenetre vágyik, tehát a célcsoportba tartozik. De mondjuk egy 180 kilós, mozgásképtelen nőnek is ez az üzenet, és neki is szól, hogy de ő biztos egészséges, nehogy fogyni akarjon? Egy orrán át oxigénnel ellátott, mobility scooterrel közlekedőnek is azt hajtogatnák, hogy hallgass az éhségedre, csak akkor mozogj, ha jólesik, és engedd el a merev szabályokat?
Magyarországon azért nincs kritikája az IE és HaES iránynak, mert nem láthatóak azok az emberek, akik a fogyasztói társadalom áldozataiként visszafordíthatatlanul tönkrementek. Bővebben…
Védett: ezt inkább külön posztban
mit jelent az intuitív étkezés? cáfolat
Jó étvágyat és még jobb pihenést mindenkinek! (Írtam ezt még 23-án.) Életmódposzt, kritikus fajta.
Karácsony: idén sem csináltam nagy ügyet a főzésből, és főleg nem a dekorból, viszont sikerült két neuralgikus pontot rendbehozni a lakásban, mindenki értékes ajándékot kapott, pihentem, beszélgettünk, vidámság volt; film: The French Dispatch (Wes Anderson). Volt a hónapban hat súlyzós edzés, öt hosszú (8+) futás, intervall padon, 26-án egy bő óra terepen, terepcipőink második szülinapját ünneplendő.
Nálunk hagyományosan nincs vendégjárás és őrült sütés-főzés. Van kétféle főétel (hal mindig), legfinomabb beigli, szaloncukor, négy üveg bor az egész ünnepre. Nem nagyon más, mint egyéb időszakokban. Bővebben…


