az én esztétikám

sok képpel

Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.

Petőfi Sándor levele Arany Jánosnak

Minek tagadjam: erős örömet szerez a normára fittyet hányni. Ún. “leszarni”.

Általános rajongás valami celebért: én nem. Nem utálom, nem szidom, hanem nem érdekel. Nem érzek FOMO-t.

Két négyzetméteres tévék, böszme autó, most cserélte újra: én bringázom; egész ifjúkoromban olvastam és írtam. “Húgom elvont”, értsd, nem tévén és meccsen nőtt föl.

Nem szólok, csak létezem a kis amish stílusomban. Okostelefonom sem volt 2021-ig (de jó is volt). Na de a fejemhez vágják normatívék, mit írjak, hogy viselkedjek, kit nem szabad bírálni, mit sportolhatok, hogy nézzek ki. Nem bírják, hogy nem kérek a normatív csomagból. Gúnyolnak: én miért nem. És én nem. Nem dacból, hanem eleve nem.

Vagy a nőiesség normái. Húúú. Csinos, ápolt, igényes. Micsoda szavak, ennyi erővel a homlokodra írhatnád: VIDÉKI VAGYOK, A TESTEM A VALUTÁM, TÖBBET TUDOK A GÉLLAKKRÓL, MINT ANTON PAVLOVICS CSEHOVRÓL. Annyira periferiális, hogy nem mernek natúrak lenni. És hajlandóak az egészséges testük miatt átszorongani az életüket.

Miből következtetitek, hogy szívesen néznék ki úgy, mint ti? Hogy én nem tudok valamit, és keresgélek? Nem akarok senkit megbántani, de rút. Kár a gőzért.

Borzadok a megcsináltságtól. A hamisságtól. Másik poszt, akkoriban még nem tudtam ilyen biztosan.

Ugye engem lelki szadisták a külsőmmel próbáltak megalázni, magam és a belső igazságom ellen fordítani, pedig 2015-re világos volt, hogy olyan attitűdre, értékrendre leltem, ami hosszú távon is öröm és működik. Nem akarok én másokra hasonlítani. Ez nagyon, nagyon dühítette őket. És ők nagyon küszködnek a testükkel. Voltam én minden, “egybederék, alkoholháj, széles, lapos tepsisegg, elefántiázis, cölöptérd, alig 168 centi, tömzsi x-láb, kihullott haj, felkopaszodás, ijesztő arc, bő hatvanas”. Szurkáltak, hogy mások bezzeg milyen szépek… Én nem akartam a hasonlítgatást, nem érdekelt, de akikre mondták, hogy szépek, azokat én csúfnak és antisportolónak látom.

Bővebben…

csak a saját történetemet mondhatom

Ismét vihar volt a Facebookon. Nem sikerült megérteniük az álláspontomat, a konkrét mondatokat. Olyasmikre reagáltak, olyat értettek bele, amit nem írtam.

Amikor nem értenek, az bennem makacsságot vált ki. Nem haragszom, hanem azt akarom, hogy megértse. Elmondom másképp, kifejtem – érted már? Értsed! Annyira világos. Amúgy nem érdekel, az a konkrét olvasó mit gondol, csak ugye ő kérdezett, vitatott, felvetett valamit.

Hogy most a CIVILEKET ellehetetlenítik. Én meg ennek örülök! Putyin rendszere ez már, vége a szólásszabadságnak, a független nyilvánosságnak, a civil szférának, a demokráciának! Hányadszor van már végképp vége a demokráciának? Hányadszor akarnak emigrálni?

Itt a lista, decemberig terjedően kigyűjtötte a koma a szuverenitásvédelmi jelentésekből az e szempontból aggályos szervezeteket:

Bővebben…

negyvenkilenc éves lettem én

Csodálatos volt a születésnapom! Köszönöm a köszöntéseket és mindazt, amit küldtetek!

Mondom magamnak a hétvégén: ezt a napot emlékezetessé tesszük!

Bővebben…

leckék életem ötödik évtizedében

A szokásos bug: kimegy az utolsó előtti, hiányosságokkal teli változat, csak most meg se találtam a végső verziót. Érdemes újraolvasni! Bocsánat.

Milyen rohadt naiv voltam évtizedeken át!

Az vagyok, aki lettem, most már végképp – és ezt nem bánom. Semmivel kapcsolatban nem érzek szégyent már – viszont önszeretetet sem élek át a libus értelemben: “hú, de jó, radikálisan imádom magam”. Az ilyesmi mindig hamis. Nincsenek különösebb érzelmeim az énemmel kapcsolatban, csak otthon vagyok benne. Sem költözködő, sem hajléktalan nem vagyok. És akarni sem kell: ez a viszonyulás egyszerűen megtörtént. Sokat segített a megbékélésben, hogy láttam százával, mások milyen gyarlóak, buták, csúnyák, és mégse szoronganak, szégyenkeznek, magyarázkodnak. (Sőt, önfeledtek. Na, az nekem nem megy.)

Ez a rendben levés sima, nyugodt, vállrántós érzés. Nem azt csinálom, hogy nem nézek oda (ez volt sok évig, így volt elfogadható), mert már odanézek, és nem bántják a szemem-szívem a semleges jellemzőim – ó, hogy pironkodtam miattuk! egy lábujj formája! egy felnevetés! egy elbaszott érzelmi zűr! a köldököm! a bőröm! És nem úgy pironkodtam, hogy bárcsak ilyen meg ilyen lenne. A nyolcvanas-kilencvenes években, amikor formálódtam, nagyon kevés kép volt körülöttünk, és nem volt szokás a testünket idegenek képeihez méregetni. Nem is tettem később sem, csak ámultam a nagyon izmos nőkön (és közéjük tartozónak éreztem magam).

A semleges jellemzők az extrém szorongásom, gátlásosságom miatt akasztottak ki. Most már a hibák sem zavarnak: ez vagyok én, kész. Ha beteg lennék, az se szégyen volna, hanem szenvedés. Nem hivatkozom rá, nevetséges.

Viszont amit végigcsináltam, amiatt az egészségem igenis teljesítmény. Nemet mondtam az oltásra, kőkeményen edzettem, hogy izomzatot építsek (akkor, amikor mindenki irritálódott ettől, nekem pedig le kellett szarni, mit szól az, akinek fogalma sincs, és aztán a sorozatráfüggős-kovászos járványévekben is); nem hagytam a gerincemet, tartásomat eltorzulni. Az meg ízlés dolga, hogy nem nyúltam körmömhöz, szemöldökömhöz. (Van, amihez igen, és az úgy jó.) És nem vesz el az életemből napi tíz, harminc, száz perceket a hajam, bőröm javítgatása.

Egészen tavalyig komoly bánat volt az öregedés. Most már beléptem egy olyan korszakba, hogy pont ez illik hozzám, nincs hiányérzetem, nem fáj, hanem természetes. Valójában mindennel, amit élek, akarok, azt érzem, hogy meghekkeltem a rendszert. És hogy most egy másik korszak jön.

Nem kell átnarrálnom magamban életem sztorijait. Nem félek. Titkaim sem nagyon vannak, csak egy belső bástyám. Bárkinek a szemébe tudok nézni. Régebben én szégyelltem magam – azért, amit mások vétettek.

Vannak gyarlóságaim. De ez magánügy: lényemmel, a jósággal nem tartozom másoknak. Korrekt vagyok. A kíméletlen, öngyötrő vizslatás teljesen elmúlt.

Vagy kifele igazodik az ember, mások normáit figyeli, vagy önlényegű. Nem mondhatnám, hogy én az egyiket választottam. Nem érdekel, mi a következmény, mert ez nem döntés, hanem lassú, spontán kiforrás, és nem én akartam, hanem nem lehet másképp.

Nem szoktam szándékosan múltat feldolgozni, sorra venni sztorikat. Amire nem akarok gondolni, az nem véletlen. Jó helyen van az ott. Nem nyitom ki a dobozt. A veszteségeim vannak benne, egyes nehéz évek. Amikor fájt, amikor buta voltam, túl adakozó. Áldozat. Ezeket az emlékeket nem szeretem.

Kúlnak kell lenni

Bővebben…

már nem divat a nőket verni

De vajon miért?

Belátták, hogy nem helyes, addig edukáltuk őket? Megértették? Nem hinném.

Előbb nézünk csúnyán, rakjuk ki a fickót, ha erőszakoskodni próbálnak: kényszerű volt a megértés? Dehogy!

Elpuhultak, az ivóvízben lévő női hormonok miatt lettek kövérek és nyugodtak? (Frankón van ilyen elmélet.)

Az én sejtésem az, hogy ugyanannyi a tesztoszteron és az agresszió is, csak nem divat már úgy, direkte nagyobb társadalmi szankció jár érte.

Ne felejtsétek el, hogy a tesztoszteron, ami olyan jól néz ki, amikor mutatják a kicsit lányos fiúkat, hogy mennyivel markánsabb az állvonal, a szemöldökcsont, a szőrzet, az izomzat, egy nagyon problémás Erővel, határozottsággal, magabiztossággal, erőszakkal függ össze. Nem tehetnek róla, nehezükre esik, hogy ne legyen céklavörös a fejük és ne akarjanak megölni valakit.

Hogyan jelenik meg ma, a gyengédebb férfiak részéről

Ezek a férfiak adott esetben megértőek, együttműködők, rájuk lehet bízni négy órára kisgyereket is, sőt, egy ritka egyedet porszívózni is láttak.

Ugyanazokra a csoportokra irányul: nőkre, gyerekekre, idősekre.

Ugyanúgy hatalmi alapú, akkor is, ha gyakran nevetséges az egész.

Ugyanúgy nem lehet megkérni, hogy ne csinálja.

Ugyanúgy felmegy a vérnyomása, és magát érzi áldozatnak.

1. Okoskodik

Olyan témában, amihez vagy mindenki ért, vagy bármilyen vélemény elmegy, vagy a nő jobban ért hozzá (pl. a nő saját dolgai), úgy tesz, mintha ő lenne a szakértő. Akkor is, ha a nő kifejezetten sokat járt utána, mi hogy van. Elhiszik neki, hogy ő volt ott, ő tapasztalta, de gyakran a nő élményeit és tapasztalatait meséli el, átköltve. A lényeg, hogy itt ő kezdeményező agy, ő nem lehet passzív. Erősködik, köti az ebet a karóhoz, mindenből vitahelyzetet generál. Nem áll le, húsz percig mondja, akár órákig, később is visszatér rá. Ha kérdez, az is ilyen: eszköz, hogy beszélgess vele, de a kérdései nem nyitottak, ő akar irányítani, ő tereli a szót.

Levegőnek nézi a nőt, amikor az megszólal, majd öt perccel később innovatívan, tanítgató hangsúllyal, körülményesen adja elő, amit a nő mondott mellesleg. Még kétszer ismétli, bólogat hozzá. Fejet csóvál, hogy a nő ezt se tudja (a nő saját információit!). Nem kap választ. Legalább magával egyetért. Ilyen esetekben nem tudom, hallotta-e, de annyiszor mondja pont ugyanazt, hogy biztosan. Csak azt hitte, az a saját gondolata.

2. Prédikátori hajlam: úgy beszél, mintha felkérték volna, legyen ő a tanító, mondja meg, mi a helyes, hogy kell élni. Nem mindegy, mekkora hülyeséget beszél, másokat büntet-e, és van-e hozzá hatalma. Az én apéám, ha begőzölt, lement a zéárt térben levő kazánhoz és lekapcsolta, nem volt meleg víz). Sokan nyilatkozattak ki, az a kérdés,. a saját életében a saját elveivel mit kezd. Üldögélve baszogat, és csak rá nem érvényes a nagy bölcsesség, vagy ő csinálja a legkeményebben. Illetve: bele akar-e szólni olyanok döntéseibe, akik erre nem v agy udvarias elutasítással reagálnak, határt húznak. Az erőszakos férfi csakazértis nyomja tovább a prédikációt, semmibe veszi a kéréseket, határhúzásokat. És a manipulatív nő is. Ha megszakítod a kapcsolatot, az első adandó alkalommal újrakezdi. Ezért kell végleg, mert semmi másból nem ért.

Akkor folytat nagymonológokat az őt érdeklő témákról, amikor a másik zenét hallgat, olvas, filmet néz. Elkezd beszélni, erre a partner udvariasan kiveszi a fülhallgatót vagy lehalkítja, leállítja, szünet, bólint a partner, vissza a zenébe, és újra rákezd. Őrá kell figyelni. teszteli, hányszor tudja megzavarni, amiben a másik elmélyed.

4. Függőségekbe csatornázza, béna hobbikkal vezeti le

Gamerkedik, pornót és erőszakos videókat néz, kényszeres hírolvasó, meccsnéző. Ide tartozik a társkereső is. Így a partner csak azt érzi, hogy nincs jelen, nem direkten kapja. Az a gond, hogy teljesen zombivá válik, csak elvonulni akar már, megszűnik a képessége, hogy vegye a másik jelzéseit, közösen végezzen vele valós tevékenységet, jólesően beszélgessen.

5. Jobban tudás

Kérlelhetetlen ítéletek arról, mi hogy van, mennyibe kerül (adat, ár, dologi információk). Ezek hangoztatása. fejcsóválva, amiért a nő nem ennyire szarrágó. “Gyerekes, lelkesedik.”

5. Kóvályog

A férfi, aki tehát nem ver és nem is kiabál, a belső feszültségét úgy vezeti le, hogy járkál a lakásban, nem bír egyedül meglenni, megy a társa vagy a gyerek után, akik épp jól elvannak a maguk dolgával. A jelenlétükben mintegy maga elé beszél, vagy figyelmen kívül hagyja, épp mivel foglalatoskodik amaz, elkezdi mondani, mi hogy van. Többnyire elégedetlenül: egészségi állapotára panaszkodik (de nem tesz ellene), vagy azt taglalja, mit kéne megcsinálni régóta, és már mióta nem csinálod. Próbálja elérni, hogy most azonnal az legyen, ami épp őt zavarja, tehát kiszakítsa a másikat abból, amit a pihenőnapon tervez. Miért? Mert unatkozik.

6. Kellemetlen fizikai jelenlét

A kóválygás alesete, ugyanúgy a közelség másokra erőltetése, miközben támad vele vagy ő kér minden figyelmet. Apám úgy uralta le a beszélgetéseket, anyámmal töltött perceimet, hogy odaerőszakolta magát, beállt az ajtóba, rá a küszöbre, és kitámasztott a szemközti ajtófélfának a tenyerét: se ki, se be. Zavarta, hogy erről írtam, itt magyarázta, hogy ő épp megszédült, azért támaszkodott meg, és én milyen rideg vagyok, hogy nem akarok vele semmit beszélni. Nem lehettem kettesben anyámmal, hallgatta a beszélgetést, beleszólt, egy pillanatig nem volt csönd, lecsapott, mint a héja. Nem volt érthető, hogy ha szédülős, fáradt, miért áll egy méterre az anyám betegágyától, lezárva a szobát, mit szenved ott, miért nem ül le kicsit távolabb, nyugiban. Miért kell nekem kérlelnem, átmennem rajta, ha ki akarok menni.

Ez mind-mind erőszak, ilyen a mai nőverő. Nem azt taglalom most, hogy ez nekik sem jó, milyen szomorú hormon a tesztoszteron: az összes nő, aki hóbortból szedte, nemcsak ronda és aknés lett, hanem hatalmas feszültséget élt át, elfelejtett sírni! Méreg. Engem nem érdekel már, hogy patriarchy hurts men, too, mert szemmel láthatólag azért jól elvannak ők a patriarchátussal, és az idők változásai elől még durcásabb, rombolóbb cselekvésekbe menekülnek, aminek következtében egyre többen válnak el tőlük, vagy nem is kezdenek velük kapcsolatba.

A patriarchátussal amúgy is csak egyezkedni lehet, pillanatokat lopni, az élet perceinek többségében nagyon kell tudni, ki vagy és neked mi a jó, milyen tipikus támadások érik a jóindulatú, tartalmas lelkű nők szuverén világát, énhatárait, erőforrásait. E tudás segítségével pedig nem elhinni az ő nőképüket, nem kételkedni magadban, nem önhibáztatni, mert az depresszív. El sem romlani. Ha tudsz róla, nem döbbensz meg, akkor tudsz nyugodtan reagálni, nem leszel házsártos.

Nem az a lényeg, hogy a férfi mit akar: “mindig csak a nő igényeiről van szó, azt sose kérdezitek meg, neki jók vagytok-e így?” Nem. A férfi mindenképpen akarja a nőt. Én például szenvedélyes, erősen szerető, jó fej vagyok, nem vagyok se ellenséges, se közönyös, se veszekedős, amíg nem rongálnak, és nem nyírják direkt az életörömömet, optimizmusomat. Apámnak is tisztességes lánya voltam, amennyire lehettem. Az a lényeg, hogy menjen el a közelemből a férfinak az a része, ami a szomorú adottság, a toxin. Kifele párologjon mindaz, ami mérgező, ne tudjon elszomorítani, tönkretenni.

Nem az a lényeg, hogy ő ne szenvedjen, őrajta segíts. Az az ő dolga. Hanem hogy lehessen jó életed neked. Azzal a kis kompromisszummal, hogy egy férfival osztod meg. Tehát magadra vigyázz.

Mit lehet tenni?

Belátni, megérteni, mit tesz: kognitív módszerekkel leszokni a másik gyötréséről, a fölényeskedésről és lebecsülő mondatokról, különösen akkor, ha a nő tényleg jobb az adott területen, legalább abban nem okoskodni. Megkeresni, amiben ő jobb, és ott működni, nem a nő területeit nyesegetni, rombolni. Amiben jobb, ott sem erőszakosan éreztetni, hanem a teljes egység (páros, család) szolgálatába állítani a képességet, nem egózni. A többi területen pedig a koma fejlesztheti magát, addig se téged gyötör. De fejlesztést se azért, hogy nagy diadallal átélje, hogy ő győzött, ő mond okosat, a másik “tipikus nő, nem ért hozzá”.

(Minden nőgyűlölő-erősködő pocakos.)

Ha következetesen jelzést ad a nő, védi a határait, akkor nem tud elmenni addig a férfi, amikortól már szomorú az élet. Ez megint a nőre helyezi a cselekvés terhét, pedig nem az ő hibája a tesztoszteron és a kompenzálás. A nő keménynek tűnik, le lesz sárkányozva, de még mindig az ilyen drill a leghatékonyabb. Ez NEM veszekedést jelenti, az a gyengeség jele. Nem kell belemenni. Én minden alkalommal, amikor nem érdemlem meg a tónust, vagy ki vagyok oktatva, igazságtalan elégedetlenkedést vagy lehúzó energiákat kapok, azonnal fizikailag kivonulok a helyzetből, bármilyen férfi tegye is, forgatáson is, tanári szobából is, a telefont is lerakom. És nem hüppögök, tök jól elvagyok, NEM NEKEM FÁJ, nem megyek vissza.

Megtörni a testet. Elmenni edzeni, egy nagyot bringázni, súlyzózni. Lehet böjtölni. Az unalom szüli a pusztító tesztoszteron-megnyilvánulásokat. (A férfire gondoltam, ő menjen el, de ha nem megy, elmehet a nő is.)

a blog tizenharmadik születésnapja

Ez a nap is eljött!

Pillanatok a blogtörténelemből, melynek során konkrét jótéteményeket köszönök meg többeknek.

2012. április 16.: a blog létrehozása technikailag.

Bővebben…

romantikus áldozatok

Megvolt tegnapelőtt(-előtt – megint eltelt egy nap) a Julis születésnapja, hú, csodálatos volt! TIZENHÉT!

Ígértem a Facebookon ezt a témát a romantikus csalásról. Közben már a könyvet is végigolvastam, Nők a hálóban, Janecskó Kata újságíró írta. Akit azóta becsülök, amióta meghallgattuk a szerepjátékos gyilkosságról szóló podcastet két éve, amelyet Munk Veronikával készített (akkor még mindketten telexesek voltak). Én, tudjátok jól, hízelegni, szívecskézni nem szoktam, de most hangsúlyozom, hogy van, akit kedvelek, mert ugye másokat fintorogva figyelek, kártékonynak tartok, esetleg ingyenélőnek. A lesújtó véleményt fontosabb megírni, mert többnyire csupa szépről és jó ügyről írnak, ám megtévesztően: az előbb még a szabadságot védted, aztán sodor a tömeg, és végül lelkes igent mondasz arra, hogy a férfiak is nők.

Már megint kitérő: minden olyan tartalomgyártó veszélyes, orvostól dietetikuson át a csiribiri aktivistáig, aki körül érzelmileg fűtött, vakhitű “ellenzéki” csoport alakul, akik a szektákra jellemző módon egyetlen, tényszerűen észrevételező komment után személyeskedve széttépnek. És én mindegyikről meg fogom írni az igazat. Lásd prof. dr. Kunetz Zsombor dr. med. habil. DSA LWG XYZ doktor tegnapi posztját a protézisbeültetés új protokolljáról. Sok mindent megértettem az uszított kommentelők reakciójából, régi történetemet is (hát ezért gyűlölték ennyire a nekem fontos örömet jelentő, csak rám tartozó sport miatt!). A butaság, tájékozatlanság, kifogáskeresés özönében az a legtaszítóbb, hogy folyton jó ügyeket lobogtatnak, miközben tudatlanok, frusztráltak és végtelenül manipulatívak.

Elidegenítő lehet az olvasóimnak, hogy mindig csak őket emlegetem. Szóval most mondom, hogy vannak jók tollú, tisztességes szerzők. Ők nem kamukat írnak, a szerző nem szenveleg önmagán, érdekes témát hoz, nem bonyolítja túl, és nem a korszellemet harsogja szolgaian.

Van itt minden: igazi, együttélés “pilóta” csaló, tunéziai arab szépfiú, aki élemedett turistanőkre csap le. Meg persze facebookos hajóskapitányok, olajmérnökök, modellek lopott fotóival ügyeskedő nigériai napszámosok és kedvező befektetéseket ígérő, laza ismeretségek.

Bővebben…

olvassuk újra 10.: eldurvult a közbeszéd…!

De bezzeg régen!

A magyar közéleti durvaság történetéből válogattam nektek.

Álliberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat, és amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik, szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban továbbkurtított szerencsétlen nemzetünket.

Torgyán József, 1996

Nekem az tűnt fel, itt is és általában a híres beszédeiben (mert bizony, Maci és én, a legendás páros, aki mindenen röhög, néha nekiülünk ezeknek, nosztalgikus és rendkívül vicces élmény!), hogy semmi tartalmi elemet nem mondott soha, nincs veleje, semmi érv, konkrét teendő, megragadható gondolat, csak szimbolikus állítások, dagály, Féja, Szabó Dezső, Napkelet indulat. Soha nem volt olyan vidám a parlament, az ifjú Lamperth Mónika meg Bokros Lajos azzal a szép bajszával mind szakadtak a röhögéstől.

Mondjuk Horn elég sötét figura volt.

Pontosan lehet tudni, ha ismered ezt a fílinget, hogy Torgyán (A nagy szerszám című könyv szerzője) mikor ejti ki újra, hogy édes, keselyű, nemzettest. És hasonlítja a magyarokat túlhabzó kiabálással az amerikaiakhoz: ha ők mondhatták magukról, hogy a legjobbak, mi miért nem? – ööö… Atombiztosan következik a ritmusban a következő szóvirág.

Illik, szokás kárhoztatni a sajnosmanapság eldurvult közbeszédet, de micsoda illemtan ez? Még tanulatlan, felelősséget nem vállaló, oda se figyelő kommentelőktől is elvárjuk, amit Adytól sem?

Mikor lettünk ilyen harangviráglelkűek? Harc a Nagyúrral:

»A te szivedet serte védi, 
Az én belsőm fekély, galád. 
Az én szivem mégis az áldott: 
Az Élet marta fel, a Vágy. 
Arany kell. Mennem kell tovább.« 

Vagy

Ha a magyar kuruc vóna 
S többször ütne, mintsem szólna, 
Bizonyhogy kerekednének 
Felhős harag, felhős ének.

Vagy

Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra. 
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk. 
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra. 
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.

A Moslékországot nem ő írta, hanem Karinthy, de pont azért írhatta, mert Ady az ostorozás mestere.

Petőfi a cudar dúvadnak az előfutára:

Ki a síkra a kunyhókból 
Miljomok! 
Kaszát, ásót, vasvillákat 
Fogjatok! 
Az alkalom maga magát 
Kinálja, 
Ütött a nagy bosszuállás 
Órája! 

Ezer évig híztak rajtunk 
Az urak, 
Most rajtok a mi kutyáink 
Hízzanak! 
Vasvillára velök, aztán 
Szemétre, 
Ott egyék a kutyák őket 
Ebédre!… 

Ott van még Szabó Dezső, Az elsodort falu írója, egyik kötetének címe: Azért mert én egy két zsidót utálok? (rövid publicisztikák gyűjteménye, Budapest, 1937). A nyelv mestere volt, páratlan műveltségű tanár, és mindenkit utált, nem csak a zsidókat.

Más címek:

  • Ölj! és egyéb elbeszélések; Táltos, Bp., 1922
  • Panasz. Újabb tanulmányok; Ferrum, Bp., 1923
  • Jaj. Elbeszélések; Stádium, Bp., 1924
  • Segítség!, regény, Bp., 1925

Az egész Wikipédia-szócikk érdekes róla, de ez a jellemzés különösen:

A sértődöttség Herkulese volt, a különvélemény Toldija: antiszemita, aki utálta az antiszemitákat; fajvédő, aki vitriollal higított epével támadta Németh Lászlót és általában is a mélymagyarokat; náciellenes, németellenes, Horthy-ellenes, Bethlen-ellenes, nyilasellenes, kommunistagyűlölő, ugyanakkor plebejus szellemű, aki a keresztény-nemzeti kurzust csak »görénykurzusként« emlegette

Vannak témák, amelyek erős szavakat is elbírnak, sőt, megkövetelnek, és nem, ez nem veszekedés. Az ilyesmit nem bírni a műveletlenség egy különös esete.

Mikor lettünk ilyen finomkodók, mindig rációt, kedvességet, selymes szavakat követelők, szép napot kívánók? Akik minden ellenkező érvre felcsattannak, hogy az gyűlölet, nácizmus? “Sajnállak, mert nem lehetsz valami boldog.” Hát még aki sötét, és az igazságtól fél!

Én azokat ítélem el, akik kötelezővé teszik, hogy “vagy mondj elismerőt, hízelgőt, vigasztalót, vagy hallgass”. Micsoda manipuláció ez? Most meg akarod vitatni a témát, vagy nem?

És kerülgeti mindenki ugyanazt, mindig.

Én meg nem. Mert az a lényeg. Hogy a kérdező, mondjuk, kicsit sem vonzó, azért beszél a jó lelkéről a társkeresős nyavalyposztban.

Az igazság miért nem fontos? Annak márpedig lendülete van. Hogy ne lenne? Széle, habja, hordaléka.

Belém akarták beszélni évekig, testi adottságaim, szélsőséges sportom és stílusom miatt, hogy én férfi akarok lenni. Én soha nem akartam férfi lenni. Én egy ember vagyok, aki figyel, szokott gondolkodni és félelem nélkül kifejezi a gondolatait, miközben nem csak a saját személyes szempontjai érdeklik, hanem a dolgok működése. Megjegyzem, semmi bayerzsolt nincsen, tudatos visszafogott semlegességgel használom a szinonimákat. Mindig irodalmi stílusban írok – csak ezek a fejcsóválók nem olvasnak.

Elég nagy baj, ha valaki azt gondolja férfiasnak (tartalomtól függetlenül!), amit ő durvának érzékel. Nekik szabad az indulat, és beszélhetnek hülyeséget is…? Én meg leírom, hogy perverz, zsarol, vagy nyomor, és már ki vagyok átkozva.

Szerintem annak van igaza, aki igazat mond, nem annak, aki szépen mondja. Szépen mondani a semmit kell, vagy a ferdítést.

Az Olvassuk újra sorozatot itt éred el:

csakazolvassa.hu/tag/olvassuk-ujra

mi az, ami az élelmiszernél is drágább?

Hét százalékkal drágult februárban az élelmiszer, márciusban még durvább drágulás van. Volt 40 és 80 százalékos kereskedelmi árrés is alapélelmiszerek esetén – ezt most rendeletileg korlátozzák. Közben ragály pusztítja a vágóállatokat.

Minden nagyon drága.

Ami ennél is drágább: az egészséged, az életéveid, a tiszta agyad.

Én nem látlak téged, nem tudom, mit esztek. Nem tudom, erről ki dönt, mi a norma nálatok. Azt sem, mi az akadálya, hogy jobb legyen. és azt sem, milyen az ízlésed, van-e betegséged, mire telik anyagilag.

Azt látom, mi megy a médiában az élelmiszerekkel és az “egészséges” táplálkozással kapcsolatban.

És az elborzasztó.

Bővebben…

“gyűlölet”

Kedves vizsgázó, mi jut eszébe erről a szóról?

Mindenekelőtt a híres francia film Vincent Cassellel.

Aztán eszembe jut a reakció, amit az elmúlt két napban az anyák adómentességének hírére a nyakunkba kaptam. Mintha én lennék a Fidesz, a gyerekeim (élő emberek!) megbocsáthatatlan bűnök, fekélyek a társadalom testén, a keményen dolgozók ellenségei — és én ezt fogadjam el, bólogassak. Régebben nem illett ennyire nyíltan aljas-zsugori-irigynek lenni! Pont anyákra, családokra neheztelni…? Ez is incel indulat. Mintha neki most nőne az adója. Mintha miattam vennének el tőle valamit!

Bizony, az anyák megérdemlik. Kénytelenek vagyunk mint család sokat fogyasztani, rengeteg áfát fizetünk. Az SZJA-mentességet is és bármit megérdemlünk.

Ugyanakkor a szavazatom nem eladó, de az sosem volt eladó.

Évek óta zajlik ez, hogy minden “felvilágosult” portál, csoport, nézet, de még anyák is hörögnek a család, a gyerekvállalás ellen (“én is anya vagyok, de nem értek egyet”), csak azért, hogy demonstrálják, ők mennyire ellenzékiek. Hát még akinek nem sikerült az élet: nemhogy családja, de tinderes matche sincs! Szégyentelenül utálkoznak a “kedvezményezett” csoport fölött: bezzeg nekik csok, babaváró, kocsi, minden jár! Ugyanezek az emberek háborodtak fel azon, hogy “akinek 46 ezer a jövedelme, az annyit is ér”. Megette az agyukat az Ellenesség. Eredetileg oda meg vissza vannak a szegénység, hajléktalanság, Iványiék miatt – mindez üres szólam. Mert ha balos szolidaritással, könyörületből is kellene segíteni a rászorulókat, akik pénzben mérhető értéket sem sűrűn teremtenek, akkor mennyire kellene azokat, akik a legfontosabb munkát végzik, túlnyomórészt némán, fizetetlenül…? A kutya hobbi, a gyerek nem. Akik a reprodukció véres-tejes áldozatát vállalják, és akiket újabban mindenki harsányan megvet, azokra zúdul az agresszió, mintha kedvtelésből vállaltak volna gyereket. A dühöngőknek álságosan a környezetvédelemre is van képük hivatkozni. Önző hobbinak, magánügynek tartják a gyerekvállalást, sőt: kormánypárti cselekedetnek.

Ha ekkora buli lenne sokgyerekes anyának lenni, te is vállaltad volna! Ezer forintért megfojtanának bárkit, kommentben és munkahelyen.

Az egyik tanár elterjesztette rólam, hogy MILLIÓKAT KERESEK magántanításból. Ha ez olyan jó lenne, te is ezt csinálnád! Amúgy jó, mert bizalom és korrektség közepette együtt fejlődni egy okos gyerekkel, felismerni egymásban az intelligenciát, minőségi munkát végezni, intenzívet, de eredményeset, az valóban jutalom. Amikor jön az értesítés, hogy szóbeli mentességet kap, akkor egyenesen a mennyei harsonák szólnak. A blog és a sport elején érzett hirtelen szárnyalás ismétlődik, áldászuhatag. De szerencsének én ezt nem tartom, mert rengeteg tanulás kellett hozzá.

Nem kell nagy bátorság egy olyan országban az ellenzéki létállapothoz, ahol egyetlen párt tizenöt éve toronymagasan nyeri az összes választást. Elég naponta finnyogni, panaszkodni azon, hogy defekted van, keveset keresel, fáj a fogad — ettől rögtön elnyomottnak, tehát hősnek hiheted magad, és mindent a kormányra kenhetsz.

Hogy én ezt mennyire unom. Mert az érdemi kritikának semmi súlya így, hogy folyton a jól élő középosztály háborodik fel gyűlölködve.

Aztán, eszembe jut még az úgynevezett gyűlöletről, hogy ez divatszó, egyben a segítők (pszichológusok, blokkoldók, energiaközvetítő kóklerek) kedves cégfelirata: mindattól, ami negatív, meg kell szabadulnod, mert téged rombol! El kell engedned, a Facebookon tartalomgyártóként pedig emlegetned, hogy milyen káros a gyűlölet – úgy érti, neki nincsenek indulatai, ő jó ember, megérkezett, “elengedi”, mások gyűlölködnek, ő az áldozat.

Miközben esetleg élvezettel, gőgösen aprított bárkit, aki sikeres volt. Követelte, hogy nála álljon a hosszú sor a könyvhéten, mert “a női irodalom menő”. Az ő eredménye, sikere soha nem függött attól, okos, tehetséges-e, ír-e újszerűt, bátrat. Inkább csak öltözködött, nyafogott, dühöngött. Próbálgatta a pózokat és vonult, telefonfüggő lett, lustán nézegette a videókat, mert a legelején beletették egy nagy elérésbe, és vásároltak neki húszezer, nem épp igényes követőt.

Most a gyűlöletről ír.

És elkeni, mert ez a poszt pont arról szól, hogy ő gyűlölt és ez őt mérgezte. Van, illetve lehet összefüggés a fölösleges, élvezettel megélt indulatok és a betegség között — lett is.

Ha igazatok lenne, tehát én volnék a gyűlölködő és az összefüggés is létezne, én már halott lennék. Száz halállal haltam volna.

“Elmondanám neked, milyen érzés kirekeszteni a bántást, nem kinyitni többé az ajtót, ablakot, nem beengedni a bűzös levegőt, ami után nyákos bevonat képződik a felületeken.
Elmondanám, ha tudnám, hogy a gyűlölet olyan, mint a rák, az elején észrevétlen, nem tudsz róla, de egy ideje haldokolsz, és az is lehet, túl késő, mire felfogod, mit tett a testeddel. 
Elmondanám, ha tudnám, mennyire nehéz szabadulni, a gyűlölet olyan, mint a drog, sokan szenvednek benne, sokan nem tudják, mit szívnak be mélyen.

Ma reggel korán elindulunk vidékről, a kutya szokásához híven hanyatt fekve alussza végig az utat, mint aki nem tud magáról, az életünkről beszélgetünk, néha megfogjuk egymás kezét, máskor a fejemet simogatja, és azt mondja, mennyire szép vagyok. Milyen jelentéktelen lesz a gyűlölet a szeretet és a szerelem árnyékában, a hatalmasnak tűnő gyűlölet, ami évekre meghatározta, mit gondolok magamról, a világról, az emberekről. Mennyi ideig éltem a múltban, a sérelmeimben, mennyi bántást beengedtem az ablakaimon, sőt, szinte fürkésztem, hol csípek el még egy falatot belőle, szinte habzsoltam a rólam szóló gyűlöletet. És most tudom, milyen élni a jelenben, felértékelődik minden év, minden óra, ami még enyém, a gyűlölet jelentéktelenné és parányivá válik.”

Most akkor téged gyűlöltek, és a te problémád csak az, hogy beengedted a “bántást”, vagy te is kezdeményezőleg gyűlölted azt, aki nem volt szimpatikus…? Esetleg sima és jogos kritikákra önzőn és hiún, aránytalanul visszagyűlöltél – úgy, hogy közben trónoltál főmunkatársként, műcelebként…?

Tulajdonképpen bocsánatot is kérhetnél a nagyképűségért most már.

Van az gyűlölet is, ami az elitet éri, bármit is jelentsen ez a szó. Ezt azért nagyon veszélyes, mert könnyen elcsábít, és a vége az, hogy erőszakosan tagad mindent, ami szép, okos, tehetséges, törekvő. Károsnak állítja be, hogy valaki keményen dolgozik, vagy okos. Gonoszságnak tartja, ha a másik nem szélsőségesen szerencsétlen. “Privilégiumai vannak!”

A lúzerek dala. Hamis dallam.

Én soha többet nem fogok magyarázkodni amiatt, hogy sok szerencsés körülményt kaptam, értelmiségiek a szüleim, nem hordozok genetikailag durva kórságokat, a fővárosban élek, sikerült annyi gyereket szülnöm, amennyit – és még remek emberek is. Az tartós idomítás eredménye volt: szorongjak már amiatt is, hogy fehér, tehát gyarmatosító és kollektíve bűnös vagyok. Borzasztó ostoba és káros ez az idomítás, a baloldaliság teljes félreértése, manipuláció az egyenlőség és az elnyomás szólamaival. A sport mutatta meg, mire képesek emberek, akiknek semmivel nem rosszabb az élete az enyémnél, akik kedveltek, akiket érdekeltem. Hogy egészséges vagyok, hogy megteremtettem az időt, az gonoszságnak érződött. Ez a gyűlölet. Edzeni nem gonoszság, és nem ellenetek van. Mindenki abból gazdálkodik, ami neki jutott. Amit megóvott, fel- vagy visszafejlesztett. Egymásra fújni nincs értelme.

Hanem… elengedni a “gyűlöletet”? Azt, hogy engem igaztalanul aláztak, és mindig sokan mentek egyre? Ezt se szégyellték? “Ő olyan nagyhangú, hatalmas, ő az elnyomó.” Semmilyen hatalmam nem volt. Nekem kéne elengedni bármit?

Azzal szemben, hogy frusztráltan lenyelem a sorozatos, agresszív alázásokat és/vagy tízezreket költök havonta arra, hogy erről sírjak egy nálam nem kevésbé küszködő “segítőnek” – én azt választottam, sok év után, hogy visszaszólok. Gúnyosan, erőteljesen: nekem szavakat adott az úristen. Csak akkor és csak annak így, aki alázott. Így igazságos. Szél, vihar. Adósság, kamat.

Esterházy is bekaphatja: milyen bűnös én könnyű férfiként, ünnepelt íróként a gyűlöletről frázisokat puffogtatni!

Aggódtak értem, mi ez az indulat… De több év után, látva, kinek merre alakult az élete, kimondhatom: engem semmi nem erősített meg úgy, mint az, hogy vissza mertem szólni.

Minden egyes alkalommal.

Akinek igaza van, azt nem rombolja a “gyűlölet”.

Aki erős, annak nem lesz baja.

Mert nincs annál nagyobb erő, mint bátornak lenni és tiltakozni. Kimondani a kényelmetlen igazat, egyedül a tömeggel szemben, az érdekek, a gyávaság, a hamiskodás ellen.

És ilyenkor — így írtam régen — lombos ágak sarjadnak a planétának ezen a fényes felén, abban a ritmusban, ahogy a másik oldalon dühödten verik be a sáros cölöpöket. Vagy: omlik le a gonosz, pöffeszkedő, buta férfiegó, darabonként, minden egyes világos mondatomól, és egyre több a fény.

Nem marad lépcsőházi gondolat, mindent elmondok, újabban tömören. És az ezüst égben kilenc szólamban énekelnek üveghangú angyalok.