mosolygó individualisták 1.

Érkezett egy komment a hogy ne fájjon ennyire című bejegyzés alá tegnapelőtt. Ez az írásom — több józansággal, kevesebb illúzióval — megpróbált új, lüktetőbb, kevésbé korlátozó és fojtogató definíciót adni a házasságnak: lehet, hogy van neki egy szavatossága, addig működött, tovább nem, és felismerni volna jó a pillanatot, azt, hogy végleg elágaztak a felek, mert úgy kevesebb a kár és a fájdalom, mint így. E definíció síkos markából kicsúszik a képmutatás angolnateste (!!!).

Erre írja a kommentelő:

Az individualista ember új munkahelyet keres, hogy kiteljesedjen, új városba költözik, új emberbe szeret bele, ha valahol nem jó, szedi a sátorfáját. És ezzel egyre gyakrabban a helyes út helyett a könnyűt választja.
Mi van, ha az embert a beteg szülei akadályozzák a kiteljesedésben? Egy bajba került jóbarát? Ha egy testvér? Ha egy gyerek? Ha egy társadalmi probléma? Minden elől el lehet futni, mosolyogva hagyni ott a problémát, elhinni, elhitetni hogy ez a civilizált, az előremutató. De nem ez vezet a lelki-szellemi növekedéshez. Nem menekülni kell a problémák elől, hanem megoldani azokat.
Valószínűleg fogalmam sincs, miről beszélek, szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk. És valószínűleg a nehézségekben én is fontolgatnám a futást, ha azt látnám, hogy egyedül könnyebben boldogulnék, és én is meg tudnám indokolni, hogy miért az volt a jó döntés. De nem állítanám magam a társadalom elé példaként.

Bővebben…

lemond róla

Lemond róla, előre. Sok évre.

Mert könnyebb így.

Lemond, pedig magának is alig van miből, és épp most nem munkaképes, más a feladata.

Főleg azért mond le róla, mert nem akar konfliktust.

Mert fél. Mert talán meg is fenyegették, ne merjen szólni.

Bővebben…

mozaik ripityomból

Amikor ifjak és önzők voltunk, valami egész természetesnek vettük, hogy a szüleink (nekem csak az anyám) mellettünk állnak és támogatnak, és nem várnak ezért viszonzást. Bővebben…

végül úgyis megbocsát

Annyi minden történik az életben. Változunk, mindenféle elénk kerül a kanyarokban, váratlan helyzetekkel találkozunk. Elköteleződtünk, éljük, igyekszünk, elkopunk, megroskadunk, aztán mégsem hiszünk már az elköteleződésben, összeszáradt és súlyosabb az ígéret a nyakunkban, annyi minden történt azóta.

A másik vár valamit, mondjuk stabil hátországot, amelybe jó hazajönni. Bővebben…

miért ragadunk bele?

Lehúzó, fájdalmat okozó, elgyengítő kapcsolatokba miért ragadunk bele? Tán önmagunk ellenségei vagyunk? Miért nem lehet felismerni és meglépni, meddig húzzuk még? Ma megértjük Ágit.

Honnan tudhatod, hogy ez már nem jó? Ha már próbálkoztál megjavítani, ha egy ideje tépelődsz rajta, hogy lépnél, ha nem a saját érzéseiddel foglalkozol, hanem mindenféle magyarázatokat keresel a partnered viselkedésére, ha tele vagy “de azért…” mondatokkal, ha gyűjtögeted a kapcsolat folytatása melletti érveket, ha eszedbe jut többféle jövőkép, de folyamatosan győzködöd magad, hogy miért kellene mégis maradnod, ha megijedsz az egyre biztosabb gondolattól, hogy ez neked nem jó, és változtatnod kellene, ha félsz, hogy ugyanez lesz öt év múlva is, akkor annak a kapcsolatnak vége van.

Elszakadni mégis nehéz. Bővebben…

egyszer megérti

Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.

A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:

De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz? Bővebben…

anyám új pasija

…avagy: és akkor jött a Sanyi.

c-nek

Biztosan bántó ez a téma sokaknak. Akik átélték gyerekként, vagy akik egyedül vannak nagyon. Meg aztán a Sanyik, azok Sanyik, ez már csak így van. Ami elérhető, kapható, ami jut a magunkfajtának, az leginkább Sanyi. Nem valami fényes.

Arról az igen jellemző — leírható, közös vonásokkal ábrázolható — helyzetről szólok most, amikor az elvált nő bánatos fegyelemmel neveli egy-két, növögető gyermekét. Ezt a nőt esetleg rútul hagyták el, hirtelen lecserélték. És a nő csinálja, tolja az életet, évekig, és csak az iroda és a tornazokni, a szülői értekezlet, és ez az élet, ő a gyermekeiért küzd, fárad, izzad. Bővebben…

amikor már majdnem

Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.

Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…

amit eddig nem ismertem soha: élek

Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.

Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.

Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…

most kezdődik 2.

A második történet árnikáé.

*

Megvannak a jól ismert koreográfiaelemek, hogy aszondja: zárcsere, eladom az autódat (délutánra ürítsd ki), vidd a mocskos kulcsodat és megbántam, hogy szóba álltam veled.

Aztán másnap persze megint reggel van, lefolyik a kávé, beleáll a hétköznapokba a megbánás, vagy a megkönnyebbülés. Bővebben…

most kezdődik 1.

Ma és holnap egy-egy párkapcsolat felbomlásának történetét olvashatjátok.

Az első ribizli vendégposztja. Holnap árnika jön!

*

Ismerkedésem Alkohol kisasszonnyal egybeesett nagy szerelmem visszatérésével. Kamaszkori beteljesületlen szerelem, amire húsz év után nyomtunk egy replay gombot. Hű, de szépen szólt! Mindenen átzengett. Még a kezdeti falsokon is. (Tudjátok, ez olyan, mint emberi fülnek a 432 Hz-es frekvencia a szabványosított 440-es helyett.) Hiába az intő jelek, a harsonák zúgó hangja elnyomja. Bővebben…

csak legyél korrekt

Többször kifejtettem már, hogy nem tartom a válást problémának, és főleg bűnnek nem, sőt, a legtöbbször elkerülhetetlennek tartom. Nem haragszom én senkire, akibe villám csap, aki a házasságából kinézve meglát valaki mást, és onnantól már csak őt nézné. Ez nagyon gyakori, nagyon emberi, és leginkább magánügy, nem ítélhető meg, csak a legközvetlenebb szereplőknek. Egyébként is irányelv, hogy jobb nem hazudni, mint hazudni, akkor is, ha gyerekek vannak. Bővebben…

miért marad?

Van a NaNE-nak erről egy tájékoztató füzete, de mivel tizenhat akciónap van, én is összeszedem, amit erről gondolok. Bővebben…

többször vált

Mit szóltok a projekthez? Valóságos karthauzi lettem, egy kemény hétre, nem írtam, csak ötleteket, abból mondjuk sokat, meg szerkesztgettem a versenyzők írásait (alig kellett!), meg kommentben bólogattam nyökögve.

Jaj, erről el kell mesélnem Szilfa történetét a bakonybeli csendtáborról, te, majd meséld el jobban, konfabulálok. Ilyen meditáció, elmetisztítás. Természet, minden. Személyiségformáló. Lelki méregtelenítés.

Amíg nem érkezik látogatóba a tábortárs felesége kurvanagy béemvével. Bővebben…

nektek ez sem elég

annyira szeretném, ha értenétek

Uramisten, ezek az új típusú apukák mosogatnak, oviban videóznak, hallottak már háromféle női orgazmusról is, wellnessbe visznek, és nekünk ez sem elég.

Ti csak néztek, nem beszéltek velünk, elnémultok, és ha a szétköltözés, válás vagy a testünk megtagadása van terítéken, hirtelen tárgyalóképesek lesztek, de csak ekkor. Bővebben…

a boldog szülők hiányának vesztese

2013. júniusi írás

A gyereket nem kellene kitenni ennek a szörnyű cirkusznak, amit a válás jelent — feddett meg minket iskolánk igazgatóhelyettese nemrég a szülői közösség gyűlésén, látva, egyes osztályokban milyen feszültségek terhelik a gyerekeket. Az a sok háborúskodás! Szegény gyerek! Az ő ép kis égboltja, ím, kettétörik. Szülei baltával zúzzák az egységet…

De milyen egységet? Ha egység lenne, nem válnának el. Bővebben…

ne hagyjatok el minket

Ez a bejegyzés, és több más is, válasz agresszív, magukat antifeministának nevező látogatók hozzászólásaira.

Tegnap erős komment érkezett a hétfői, robbanásszerű felbomlasztják a családot című bejegyzésre.

Ne hagyjatok el minket – … Bővebben…

felbomlasztják a családot

Ez a bejegyzés, és több más is, válasz agresszív, magukat antifeministának nevező látogatók hozzászólásaira, 2013. május. Bővebben…

miben éltem én, úristen

Ezt sokan mondjuk, évekkel az után, hogy kiszakadtunk belőle. Ezt mondjuk. Mind ezt mondjuk, tulajdonképp. Nagyon féltünk változtatni, mert sok objektív körülmény volt nehéz, és a nőket finoman fogalmazva nem szocializálja hirtelenségre, lázadásra, kockázatvállalásra a Rend.

De egyszer csak elég lett, és akkor nem volt már más választás. Nehéz, jaj, de nehéz volt eléállni, és véglegesen eldönteni, kimondani, nem visszakozni. Kibírni a vádakat, és aztán elrendezni az életünk részleteit! És mennyire féltünk, mit szól ő, és mit a gyerek, az anyánk, az anyósunk, a gyerek osztályfőnöke, a barátnő, a sógor, akik elől oly gondosan és sokáig titkoltuk másra is fordítható, legjobb energiáinkkal, mi megy nálunk. Bővebben…

anya, elválok

Adél remekel megint.

— Hogy vagytok?
— Jól. Hát persze, hogy jól. Ahogy hallani szeretnéd. Tárgyalunk.
— Tárgyaltok?
— Anya, elválunk. Bővebben…