felbomlasztják a családot

Ez a bejegyzés, és több más is, válasz agresszív, magukat antifeministának nevező látogatók hozzászólásaira, 2013. május.

Ezt most a szokásosnál jóval többen olvassák, a téma férfiakban, nőkben, gondolkodókban, gyűlölködőkben is megpendít valamit. Trollözön van. Én nem akarom, hogy csalódott légy. Egyszerűbb, ha mielőtt írnál, elolvasod ezt:

ha troll vagy, tehát senki nem érdekel önmagadon kívül: https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/01/trollok/

ha nem vagy troll, valóban beszélgetni jössz: https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/01/nemtrollok/

Hölgyemnek viszont egyik esetben se szólíts!!!

Még áprilisban mondta nekem egy egyébként jó szándékú és intelligens ismerősöm, hogy miért bántják annyit a férfiakat — miért bántom én is –, hiszen nem ők bontják fel a házasságot: a nők kezdeményezik a válások jó hetven százalékát, és persze olyankor övék a lakás és a gyerek, a férfi meg fizethet, és belebetegszik, meg öngyilkos lesz.

Erre azért néztem egy kicsit, és az itteni kitiltottak, be sem engedettek is elővették már ezt többször: az elvált apák mint kisemmizett áldozatok. Épp tegnap este is volt ilyen komment.

Hogy is van ez?

Az anyáé a gyerek — ha megegyeznek, és olyankor kilencven százalékban, tehát ezekben az esetekben a férfinak is oké így. Ha nem egyeznek meg, tehát a bíróság dönt, akkor már csak talán hatvan százalékban. És olyan nagyon ne irigyeljük az anyákat (kinek kellenék én is három gyerekkel!), bizony, gyereket egyedül nevelni nem fáklyásmenet, különösen ha az apa kifosztásnak éli meg, hogy a gyermekéről, törvényi kötelezettségének megfelelően, gondoskodjék, és a tartásdíj megtagadásával kívánja büntetni az asszonyt és a gyerekeket.

Viszont elszakadni a gyerektől annak, aki addig többet volt vele, és akihez — az általam is bírált szokásos családi munkamegosztás miatt — erősebben kötődik a gyerek, feldolgozhatatlan trauma és társadalmi szégyenbélyeg, amelyet ti, kifosztott elvált férfiak is buzgón süttök másokra: hát milyen anya az ilyen! Ha ezen a helyzeten változtatni szeretnétek, és engem kérdeztek, eleve ne lőcsöljétek a nőre a gyerekek körüli munka túlnyomó és nehezebb részét, tegyetek ellene, hogy a gyermekgondozás legyen a feleségetek elsődleges identitása, de legalább magatokat ne szolgáktassátok ki ennyire pasamódra, és akkor sokkal zökkenőmentesebben kerül akár hozzátok is a gyerek, ha mégis válás lesz belőle, és akkor sem kell tombolni, hogy de ti mindent megtettetek, mert hogy mindent megtettetek, az volt a normális. És ha odateszitek magatokat, akkor kisebb eséllyel lesz válás is, mert, figyeljetek: a nők a túlterheltséget és semmibevevést, cselédlétet bírják a legkevésbé.

Egyébként tényleg nem fáklyásmenet gyereket egyedül nevelni, azért kérdezem: vajon ezt szeretnétek? A gyereket, főműsoridőben? Vagy csak megbüntetni az exet, fájdalmat okozni, sakkban tartani a gyerekkel, esetleg kontrollálni őt: ha már a tiétek volt, és anya lett, ne lehessen neki más. Egészen véletlenül nem a gyereket póráznak használva szeretnétek beleszólni a nő további magánéletébe? Nem faggatjátok a gyereket sose, ki alszik anyunál, kivel volt moziban? Nem hívogatjátok a nőt a gyerekek ürügyén a leglehetetlenebb időpontokban, nem köröztök a háztömb körül? Akkor jó.

Szerintem, és most a ferfihang.hu-n hörgő “szegény férfiak, tönkreteszi őket a szemét feleségük” csoporthoz intézem a szavaimat, nem kell megsértődni: bizony, nem az van, hogy ti olyan nagyon szeretitek a feleséget és a családot, annyira a szívetek hasadna meg, ha nélkülük kellene élnetek — ha így lenne, előtte is odafigyelnétek, és kezdenétek valamit a bírálattal –, ti valahogy úgy képzelitek, hogy voltatok olyan jó fejek, hogy elvettétek a nőt, és még gyereket is csináltatok neki, meg aztán keményen toljátok a pénzt is haza, talicskában, hát cserébe kuss legyen, meg szex, most már igazán mit ugrál, a pénzt hazaadjátok, és nem isztok annyit, mint például a Feri, sőt, a Jutka előtt meg sem csaltátok! Mi kell még? Minden más változat a probléma kezelésére — beszélgetések, fájdalom, szembenézések, felismerések, belső munka, kompromisszum — férfiatlan, meg papucsférjek tempója. Ti engedtetek már eleget. És ti addig vagytok apák, amíg a házasság tart, nem? Ha nem kellettetek, ne kelljen a pénzetek sem! Ha felbontja, bűnhődjön! Fenyegetőztök, erős ügyvédetek van, megy a duma vég nélkül az ismerősöknek, és még a jóakarók is csak mondják, mondják a feleségnek, hogy: de hát senki ne tökéletes, tudtad, hogy ilyen, a férfiak másképp működnek, valamint ne tedd ezt a gyerekeiddel.

És mégis felbontja. Vállalja a kockázatot. És bűnhődik. Ugyan, mi lehet ennyire rossz akkor neki? Miért bontja fel? Honnan ennek a bizonyossága, lendülete, makacs elszántsága? Előrébb juttok, ha ebből következtettek vissza, bíbelődjetek el ezzel egy kicsit. Ennyire volt rossz neki, azért. Le lehet hülyézni, lehet mondani, hogy megbolondult, de akkor is így van. És a többség el sem válik.

És amikor kiderül, hogy ő bizony felbontja, beadja, arra ti hogy reagáltok? Nem lehet, hogy pont a reakciótok a nem is pont, hanem a nagy karika az i-n? Hogy akkor hoztok valami olyan formát, amiből végképp kiderül, mennyire erőből csináltok addig is mindent, és mennyire manipulatívan tálaljátok, hogy csak önmagatok érdekel? Néhány béna ígéret, görcsös mondat, párterápia és virágcsokor — és egyébként a legrosszabb, az annál is rosszabb, mint amit korábban tudtunk. Hihetetlen csalódás tud lenni a dúvadságotokat látva: ezt az embert szerettem én? Én is átéltem. Tulajdonképpen csak ahhoz volna szabad hozzámenni, akitől békésen el is lehet válni. Tudom, hogy abszurdnak és cinikusan hangzik, de olyankor ismerszik meg, mi van benne, mi a fontos neki igazán. Hogy nem is én számítottam korábban sem, hogy a nagy szerelem kamu volt, mert csak a hisztérikus önbecsülése, a bölényméretű egója a fontos.

Szavaimat továbbra is a mondott honlapon hörgő típushoz intézem. Megmondom én, miért olyan rossz nektek a válás után (mert bizony nem a csalódásba meg a gyerekek hiányába rokkantok ti bele): mert az életmódotok sapiens vonásaiért addig a feleség felelt (hacsak tönkre nem ment már az érzelmi sivárságban és bűntudatkeltésben, egészen a diszfunkcionalitásig). Mert annyit tett bele a jóllétetekbe, mint a gyerekéébe. Nélküle nem ritkán csak a feltett lábbal tévézés, a morgás meg mások utasítgatása megy. Hogy mit egyetek, hogy isztok-e, milyen a tér, amelyben laktok, mennyi pénz megy el fölöslegesen, a tiszta ruha, a hivatalos ügyek, meg hogy van-e ritmusa a napnak, meg kultúra, sport, utazás, értelmes kikapcsolódás együtt, meg egészségügyi szűrés — ezt nagyon sokszor a nők tartják rendben, az anyátok is ezt csinálta, és ti ezt tökéletesen természetesnek tartjátok, részben épp ezért voltatok hajlandóak “feladni a függetlenségeteket”, hogy ez meglegyen, és hogy ez mennyire fontos, és mibe kerül, ha nincs ingyen, az csap titeket pofán a váláskor, és igazán ezt féltitek ti, ezt nevezitek családnak: a hely, ahol nektek minden jár. Az asszony pedig azzal a sokat bírált zsörtölődésével, őrmesterségével, néha rendkívül kellemetlenül gondosodik a jóllétetekről, igen, ez becsapós.

Meg aztán a válásig nem volt pofátok valahogy szétesni. Most meg már mindegy, mert az csak a látszat, hogy a nő tett fel mindent a házasság egyetlen lapjára, igazából tinektek olyan fontos az a lap. Aztán, ha már váltok, itt van még a minimálbér vagy a munkanélküliség, azt is el kell érni, kemény munkával, mert különben még jutna a gyereknek normális cipő is. Ezért csúsztok ti szét. És jön a szocializációval elsajátított önpusztítás, hadd szóljon, isten neki, fakereszt! Ezt már megírtam: akkor eldobják Ez az elvált férfiak tragédiája. Erős, kompetens, nem gyermekded férfi ugyanis nem megy tönkre a váláskor, és nem erőszakoskodik, hanem rendben tartja az életét és az otthonát, és nem büntet, hanem egyeztet, és a lehetőségekhez képest aktív, de mindenképpen tisztességes apa marad.

És amúgy meg, ha ekkora a tét: a váláskor elveszik a gyereket, hajléktalanok lesztek, fenyeget az öngyilkosság, akkor miért nem tettetek meg előtte mindent, hogy ne így legyen? A magabízó férfi, aki csak gúnyosan mosolyog, és nem és nem teszi meg azt az egészen kicsit, amitől a feleségének könnyebb lenne, a válás idején egy csapásra válik az előre, már az esküvő előtt kitervelt hideg merénylet áldozatává, lehúzott, kifosztott, becsapott szegény balekká — a maga szemében. S csak a felesége tudja, mennyi könny, szó, év, várakozás, remény párolgott el, foszlott füstté, míg idáig jutottak.

Nem tudom, önmagában a válókereset beadása mint formális és végső aktus mit mutat meg abból, hogy jellemzően mi történik a házasságokban. Az adja be, akinek kevésbé büdös a papírmunka, az utánajárás, aki nagyot sóhajt, és kicsengeti az ügyvéd díját, meg az, aki szeretné már ezt az egészet lezárni, végleg, válaszul arra, ami előtte történt. Ti tényleg úgy képzelitek, hogy a nők tömegesen taszítják el a kedves, figyelmes, hűséges, csak egy kicsit unalmas férjeiket, szeretnek bele másba? Vagy hogy eleve ezért kötöttek házasságot, hogy majd mindenét elvegyék? Hogy sose szerettek? És azt állítjátok, hogy a férfi durva jellemhibája, agressziója, függősége csak elenyésző számban játszik szerepet a válásban, azok ritka kivételek, mi nem vagyunk ám olyanok! Erre mit mondjak? Olvassatok itt sokat.

Kérdezném ezúttal az egyben maradt házasságok férfitagjait, mert valahogy ők sem beszélnek nagy szeretettel a feleségükről, hogy jól érzik-e magukat a házasságukban, minden hepi-e, és ha nem, mert nem: ti sem vagytok boldogok, romboló helyzetekben tengetitek a hétköznapjaitokat, szeretőhöz menekültök, áldozatnak érzitek magatokat, akkor ebből mi következik. Miért nem lehet végre (és időben!) elválni? Mit védtek ti olyan nagyon, csak tán nem azt, hogy titeket gyötörnek, vagy éppen… a gyötrési jogot? Szóval, azt ne higgyük, hogy ha apu és anyu együtt él, akkor minden jó — engem régóta az együttmaradási statisztikák, a konzervált boldogtalanság keserít el, nem a válások magas aránya.

Nos, ami nektek olyasmi, hogy “ha a feleségem egy kicsit kevesebbet balhézna, ha lenne több szex, ha jobbakat főzne, ha nem lenne olyan ideges, ha béke lenne otthon…”, az a feleségeteknek a végkimerülés, a teljes önfeladás, a kibelezettség, a láthatatlanná fakultság állapota, és évek óta. És szólt miatta, és jelzi teste-lelke, csak ti, ugye, nem szeretitek a konfliktust, és ti nem lehettek rosszak, nem! Ti rendes emberek vagytok. Jelzi először is a fojtogató hétköznapokban elhallgató, egykor zengő lélek és ikertestvére, a lobogó szexualitás, ha eleve el nem volt egy hozzátok hasonló előző/első/sok partner, apa, mártír anya miatt csökevényesedve az is; aztán szól a nő panaszokkal, kérésekkel, nagy beszélgetésekkel, visszatérő mondatokkal, ultimátummal és párterápiával. De ti — mindig valami baja van! — nem reagáltok, bagatellizáljátok, amit mond, elterelitek a szót, elmenekültök a “lelkizés” elől, és megtehetitek, bevágjátok az ajtót, valószínűsítvén, hogy a házasság attól még megmarad, egy kicsit balhézik, istenem. (Vö: ez a nő megérne egy hét ajtócsapkodást otthon. Micsoda magabiztosság!) És a legtöbbször igazatok is van, de azért nem mindig, és a lényeg, hogy nem tudhatjátok: aki azzal áltatta magát, hogy a felesége boldog, meg hogy hát ilyen az élet, vannak hullámvölgyek, meg hogy ugyan hová menne, néha az néz a legnagyobbat, amikor megtörténik vele is, az ő felesége is beadja, és a férj ilyenkor roppantul sajnálja — önmagát, a megcsalatott magabiztosságot. De azt tudjátok-e vajon, mikor jutott először eszébe az asszonynak a válás?

Ti nem látjátok a biztosan előreugró mutatót az Elég skáláján, pedig az, ha nem törődtök a másik lelkével és szükségleteivel, halad előre, és egyszer csak kattan, és akkor vége. Akkor már hiába az ígéretek, a változás, olyan sokáig nem hallottátok meg, hogy neki nem jó, hogy ebből bizalom többé nem lesz. Azért ő válik, mert neki nem jó, nektek meg elmegy így is, jó is a biztos háttér, az öröm pedig megterem másutt is — ilyen egyszerű, ez az egyenlőtlenség maga, amit a házasság, ez a fajta házasság itt és most jelent.

Ja, és ne higgyétek, hogy a többiek, akik nem válnak, esetleg nem is panaszkodnak, jól vannak. Nagyon kevés nő boldog abban a keretben, amit ez a házasság jelent. Ti nem tehettek a keretről, ti csak elfoglaljátok és élvezitek a kész helyeteket benne, de azért sok mindent tehetnétek, hogy ne legyen ennyire nehéz a társatoknak.

Igen, a nők elszántabbak, amikor az integrációjuk, a méltó létezés iránti igényük utolsó morzsáit mentik. Igen, a férfiak maradnának a házasságban, nekik ez megfelel (csak szex miért nincs), ami nem felel meg, azt meg kiordítják, kimorogják, kinémulják magukból, egyébként meg vidáman és legálisan lehetnek otthonuktól távol vagy odahaza is külön szobában, garázsban, ha már sok nekik a másik. A gyerekeket felneveli, a házat takarítja, a világ szemébe néz közben más.

Sőt, még olyankor is nők adják be a válókeresetet, amikor a férfi kezd mással új életet, és erre a zűrzavarra tesznek vele pontot, mert a másik szívesen élne továbbra is a kettős játékban. Mert önfelmenteni, ideológiát gyártani, a jó férj szerepében tetszelegni, magánbűnökkel és magánörömökkel, az identitáskérdés is, becsületbeli ügy.

És különben is, ami erőszak, az az ő családfői határozottságuk. Mert ők nem papucsok, és a nő kiprovokálta belőlük, nem lehet ezt bírni, nem lehet, igaz-e, Palikám. Hogy mi provokatív, mi hiszti, mi veszekedés, mi jogtalan, azt ők döntik el. Mert a nők hallgatnak, ők mardossák magukat, ők titkolják szomszéd és anyós elől, mi folyik a négy fal között, mert az ő szégyenüknek tartaná mindenki, s csak amikor már minden mindegy, akkor vetnek véget neki.

Aki nem látja, hogy a nők mire reagálnak a beszélgetési kísérletekkel, az elzárkózással, a veszekedéssel, a sárkánysággal, a szexmentes léttel, a gyanakvással, az nem fogja megtalálni a sok válás igazi okát. Nem fogja érzékelni, hogy az egyenlőtlenség a baj: a nőnek dolga a békés, harmonikus, a férfi számára kényelmes állapotok fenntartása erején felül is, a maga rovására is, és mindenki mindent ehhez viszonyít, ő maga is, hiszen szocializációnak azt nevezzük, hogy az ilyen viselkedést kiskortól kezdve elvárjuk és megerősítjük a lányokban, akinek pedig ez nem tetszik, azt megbélyegezzük. Joggal, egyébként, mert ha a nők mindezt nem csinálnák, szétesne ez a mai, az ő néma többletmunkájukra, stressztűrésükre és kisebb igényeikre építő társadalom. Ha ők tömegesen elkezdenék azt nézni, nem is önzőn, csak úgy módjával, nekik mi az öröm, éhes, tanácstalan gyerekek és karikás szemű, spicces, gyűrött férfiak kóvályognának mindenhol.

Rájuk, az asszonyokra maradnak a nehéz döntések, az átvirrasztott éjszakák, a magyarázkodás a gyerek osztályfőnökének, az aggodalom, hogy megbukik-e. Nézzétek meg a Kiss Istvánnékat akármelyik kisváros vasútállomásán, tanulmányozzátok gondosan az arckifejezést, a frizurát, a mozdulatokat, a szemek tompaságát — ezt teszi a nőkkel a szerepelvárás. S ti a teljesítményt készséggel elfogadjátok, beleültök, mert nektek ez jár, és járt már az apátoknak is, de a nő elől, aki teljesíti, menekültök, gonosz vicceket gyártotok róla, megcsaljátok és némasággal büntetitek, soha egy jó szavatok nincsen hozzá, semmit meg nem köszöntök, őrületes fegyvertény, ún. családcentrikus magatartás tud lenni az is, hogy hajlandóak vagytok hazamenni, megenni a vacsorát és kivenni a tiszta inget a szekrényből, s ha alábbhagy a háziasszonyi gondosság, akkor számonkéregettek, akkor lehet dühöngeni, vádaskodni és moralizálni, és változatos játszmákkal teszitek lehetetlenné, vagy állítjátok be jogosulatlan engedménynek, hogy az, aki energiái legjavát a családra fordította, egy kicsit végre pihenhessen, legalább egy-egy órára, fél napra örömteli életet élhessen.

És a legdöbbenetesebb, hogy egyáltalán nem akartok ti rosszat, nem vagytok ti becstelenek, gonoszak, se betegek, még a bántalmazók sem, ti jónak érzitek magatokat, egyszerűen gyanútlanul önkéntelen artikulálói vagytok a Rendnek (nevezzük hát így), most meg, hogy megy tönkre a házasságotok, meg olvassátok azt a blogot, rettegtek, hogy itt valami meg lesz nyirbálva, el lesz véve, s hogy nem áll senki ott az út vé-gééén, mert ennek így vége lesz, a házasság válsága kiáltóbb, mint a világgazdaságé, nincs eszközötök, hogy a nőket megrendszabályozzátok, és ha nem jön szembe a méltó kapcsolat, a mi lányaink rá sem fognak rántani a ti fiaitokra, nem fognak házasodni és szülni, és meglesznek úgy is, a fiúk meg eléggé döbbenten fognak nézni, esetleg megveszik, mint most is sokan, ami nekik kell a nőből, órabérben.

Már melegítitek a kommentíró ujjakat befelé, hogy ez férfigyűlölet. Pedig nekem sosem az a kérdésem, hogy ki a hibás, hanem az, hogy ki tesz, tett többet a kapcsolatba, kinek fontosabb, hogy jó legyen, és vajon miért, és miért nem tűnik ez fel még mindig sokaknak, miért tesznek úgy, mintha egyenlő volna. Meg az is, hogy miért van a nő, aki többet tesz, mégis annyiszor lehülyézve, elhallgattatva, megzsarolva. És még az is, hogy melyik félnek milyen az életminősége, illetve hogyan néz ki a munkamegosztás. Egészen szikáran, órákban és forintokban meg kellene mérni — mérték is –, ki mennyi munkát végez, mennyit pihen, mennyit van a családtól távol, és nem ilyen szövegekkel elterelni a szót, hogy de hát a nőnek más a dolga.

Lehet ideológiával takarózni, a lélek akkor is jelez, a házasságok akkor is felbomlanak, sőt, meg sem köttetnek; és nem, a nők nem élvezik a házimunkát, csak nincsenek olyan körülmények, hogy másnak átadhassák, sőt, sokszor olyanok sem, hogy bátran szólhassanak, hogy ezt nem lehet bírni. Sok nő elhiszi, hogy neki ez a dolga, más, mint a férfiaknak, és nem nőies, ha nem gondoskodik a családtagokról erején felül, de a psziché nem becsapható, mindig annak van végül igaza: az egyszer csak pendül egyet, és akkor vége van. A jövőt azonban nem lehet feltartóztatni, és minél több olyan, valóban minőségi életet élő nővel találkozik a nő, mint amilyen e blog olvasóinak számottevő része, annál előbb felmerül benne, hogy ez, amiben él, ez nem normális, nem élhető, hogy hát itt a válasz a sok hajnali gyötrelemre, kínzó kételyre, gyomortáji rossz érzésre.

Szóval, ha a valóságra kíváncsi a kedves antifeminista, az okokra, nem csak a habzó önigazolásra, gőgös vakságra, tekintsen túl a saját helyzetén, és tényleg nézze meg, össztársadalmilag mennyit dolgoznak a nők és ebből mennyit fizetetlenül, és olvassa el a genderszemlélettől cseppet sem érintett, “mentsük meg a férjeinket” Kopp Mária kutatási összefoglalóját, benne azt, hogy a házasság csak a férfiak életminőségét javítja, aztán pedig vonja le a következtetést, hogy ugyan, mitől olyan árkos és kedvetlen a feleségek arca. Aztán pedig tegyen meg mindent, hogy a saját házassága védje a benne élő nő életminőségét is, de ha erre kényelme, önzése, rossz szocializációja miatt képtelen, legalább ne fordítsa azok ellen a szót, akik menekülnek, akik a bőrük utolsó rétegét mentik.

407 thoughts on “felbomlasztják a családot

  1. Mindig orulok, annak ahogy megfogalmazod a fojtogato igazsagtalansagokat, amik jelen vannak a “Rend”-ben, amiktol eddig csak tehetetlennek erztem magam. Az apam jo pelda erre, aki a jo otthoni hatter miatt a szakma csucsaiba dolgozta magat, mig anyam, apam szerint szellemi lustasag miatt valaztotta a szakma praktikus reszet – persze ugy hogy igy mindig otthon tudott lenni fel5re es ellatni a haztartast 8 ora munka utan. meg most is, 15 evvel a valas utan kifosztottnak erzi magat apam, akit eluldoztek otthonrol 23 ev hazassag utan. Egyszeruen kerulom a beszelgetest errol vele, de az aktualis mejeleneseire mar merek szolni, de van meg hova fejlodnom. Meg egyszer koszonom.

  2. Gratulalok, nagyon jol osszefoglaltad ismet.
    Mint ha az en szivembol-fejembol is irtad volna, hogy csinalod? 😉
    (Kinek is kellenenk…ok-mi… hm.. )

  3. Üdv!
    Ez az első olyan blogos fórum, ahol regisztráltam és ahol hozzászólok. Olvaslak egy ideje és régóta gondolkodom azon, hogy itt kéne. Az általam eddig olvasottak is, de a mostani írásod meg aztán végképp annyira találó, érzékletes, sőt konkrét, hogy mostmár muszáj volt megszólalnom. Köszönöm, hogy összefoglaltad, megfogalmaztad és megírtad mindezt. Minden sorodat alátámasztják a saját tapasztalataim is, és minden szavaddal egyetértek.

  4. “Erős, kompetens, nem gyermekded férfi ugyanis nem megy tönkre a váláskor, és nem erőszakoskodik, hanem rendben tartja az életét és az otthonát, és nem büntet, hanem egyeztet, és a lehetőségekhez képest aktív, de mindenképpen tisztességes apa marad.”

    Átírom, jó?

    “Igazi, macho, nem nyámnyila cowboy ugyanis nem hal meg, ha lelövik, és nem hallat halálhörgést, hanem feláll, leporolja a ruháját, fogával kitépi magából a golyót, levágott végtagjait visszaragasztja, sebeit hihetetlen önerővel és önszuggesztióval összeforrasztja, magát saját hajánál fogva a mocsárból kirántja, ha esik, nem üti meg magát, hanem talpra esik, mint a macska, mert ő mach(k)o, és Ennio Morricone szívszaggató dallamára lelövi az össze gané banditát, és nem vérzik el, hanem a lehetőségekhez képest túlél, de ha kell, mindenképpen tisztességesen, fájdalom nélkül, kemény, rezzenéstelen arccal (a la Clint Eastwood) múlik ki, ” – vagy valami ilyesmi. Ja… és a halállal is egyeztet.

        • megint csak a saját szemszögedből látod/láttatod a dolgot, pedig a poszt épp a másikat, a nőét tükrözi. próbáld azt vizsgálni, mi történt a válás előtti években. akkor is macsó voltál? (leszámítva az üdvözítő linzet.)
          csineva, kérlek, szét ne trollkodd ezt a posztot itten, na, me’ mérges leszek!
          próbálj meg EGY vendégposzt-szerű, ÁLTALÁNOS bejegyzést írni, egyetlen kommentben, ami nem kimondottan a TE egyéni esetedről szól, hanem mondjuk általánosan tükrözhetné a váló férfiak gondolatait, indítékait, reakcióit, megértését. (érdekes, az én férjem megértette, pedig nem volt másik pasi a képben.) vagy azokét, akik pl. nem értik, hogy miért vált el az asszonyka, hiszen minden olyan jó volt. (ja, hogy megcsalta, nem beszélt vele hónapokig, nem vette emberszámba, vagy éppen csak állatszámba — kérem, mint egy kommentelő is mondta, lehet ezt alázattal, tisztelettel, de az vhogy nagyon kevés férfinak megy. megjegyzem: még neked sem, hisz nem is érted, hol itt a helye alázatnak.)
          nem fogok szó- és érvcsatázni veled. csak írd meg azt az EGY alapos kommentet, hogy tanuljunk mi is belőle.

          • Azt hittem, beszélgetünk. Ott megengedettek az apró hozzászólások is.

            Személyes példa helyett ajánlok egy örök, gyönyörű klasszikust:

            Nem trollkodom, te látod így, ne projektálj.

            • még nem, de ha minden elhagyott/elvált nő kilencstrófás verseket/dalszövegeket írna, képzeld, mi lenne ebből a posztból. igen, beszélgessünk, de építően. ne az jöjjön ki belőle, hogy szívtál, hanem inkább az, hogy vajon miért? hol szúrta el a Rend a ti sorsotokat. mert elszúrta, az biztos. ne a nejed hibáztasd, hanem azt vedd górcső alá, miből lett neki elege? ideje volna túllépned a személyes sérelmeken. amúgy, ha jól tudom, nálatok majdnem fele-fele időt töltenek apával/anyával a gyerekek, úgyhogy az nem is olyan rossz… 😉

            • az aprók rendben vannak, az értelmesek méginkább. én már úgy várom, hogy tanulhassak vmit a ti esetetekből! hogy ne az legyen, téged, szegény férfiút, megszivattak. hanem azt, hogy te látod a hibát? ha igen, miben? mi késztette a nejed arra, hogy máshoz menjen? (tudom, erre a válaszod az a bagatell mondat volt, hogy mások azt mondták, nem tombolta ki ifjúkorát.) TE mit gondolsz ennek okairól? én azt gondolom, ha neki annyira jó lett volna melletted, eszébe se jutott volna máshoz menni. mi nem volt jó, elég, harmonikus, kiegyensúlyozott, mit hoztatok hazulról, ami megmérgezte? igazi önmagatokat adtátok, vagy megpróbáltátok “eladni” magatokat a másiknak?

            • Csineva, a Kramerben a férj ugyan megkapja a gyerek felügyeleti jogát..
              De az alaphelyzet az, hogy magasról tesz a nő igényeire.
              Számomra, elvadult fimimádó számára ez egy befejezetlen történet. Az idealista mozijában visszatalálnak egymáshoz a felek, de a Kramer valóságában is kiegyenlítődik a viszony azzal, hogy a feleség elmegy, majd visszatér.
              A férfi a nő távozása után képes mindössze felfogni, mivel jár a gyereknevelés, és a nő, amikor az utolsó pillanat adott, hogy még nagyvonalú legyen, hát azzá válik. Igaz, csak az utolsó pillanatban, és már porig alázva, rengeteg hiba után, de mégis annak ellenére, hogy a gyereknevelés és ellátás csodáját a férfj kizárólag kényszerből sajátította el.
              Úgyhogy, én azt hiszem, ez a mű, bár azzal végződik, hogy apánál marad a gyerek, sokkal inkább kellene arról szóljon, hogy miért is kell egy házasságnak ezzel végződnie, ahol pedig a felek szellemi partnerek, és méltó társak is lehetnének?

                • Katyus, én kedvellek téged, és nem, nem fogyott el a türelmem. Vendégszövegen már gondolkodom, a többin is. Most a lányommal megyek társasjátékozni.

            • Szerintem ez egy nagyon szép film, imádom benne Hoffmannt, de egyoldalú. Külön filmet lehetne arról forgatni, hogy mit élt át a feleség azok alatt az évek alatt, amíg idáig eljutott. Egy nő nemcsak úgy ukmukfuk hagyja ott az imádnivaló gyerekét. Látnád, hogy univerzumok nyílnak a pasas dühkitörése miatt, amit akkor rendez, mikor anyu megy. Látnád, hogy mennyire nem volt füle semmire, ami a nő szájából jött. Látnád, hogy mennyire lehet szenvedni attól, hogy “én majd dolgozom, te meg maradj itthon, add fel az álmaidat, minek neked más ezen kívül?” Tehetséges vagy? Ugyan, mennyit keresnél te a kis divathóbortoddal?

        • Csineva, én örömmel venném, ha általánosságban megfogalmazva, és nem személyes sérelmek mentén írnél egy olyan posztot, vagy bejegyzést, ami a ti szemszögetekből láttatja a helyzetet, és építő lehet a problémát illetően. Tényleg érdekelne, mert a párbeszéd alapja ez.

    • AZ a helyzet, hogy én ismerek ilyen apukát. Kemény csávó. Mikor a felesége elköltözött a gyerekkel, fizette a maradék hitelt, a gyerektartást (nem is voltak elválva!), kisebb lakást vett, felújította, csinált bele gyerekszobát, lediplomázott (harmadik), minden alkalmat megragadott, hogy tisztába jöjjön magával, nagyon sokat beszélgetett a feleségével, a lányával hetente 3x találkozott, egyben maradt. Sportolt, mondjuk a cigire visszaszokott, hízott 10 kilót, de egyben maradt. Megint együtt vannak. Lehet tapsolni, tanulni tőle.

      • Istenem,happy end!Örvendetes hogy ilyen is lehet!Jó lenne ha ide is le tudnák írni,el tudnák mondani nekünk is a módját,a mikéntjét,hogy sikerült nekik.Hadd legyenek pozitív példák is ebben az egyenlőtlen,tökéletlen világban.

        • Ez akkor pozitív példa, ha nem a vaskezű forgatókönyvíró írja, hogy kötelező a bűnhődés után visszatalálni a másikhoz. Most jó-e nekik? Lehet-e olyan jó, mint előtte lett volna enélkül? Mit tanult magáról a nő vajon?

          • Hát igen,nem valószínű hogy dicsőséges körmenet az életük csupán csak attól hogy megint együtt vannak,hiszen az ilyen újból összebútorozás-ha szívből-lélekből is jön-kőkemény munka eredménye,s ha mindketten nem tanulnak a történtekből,akkor örökké a nagy bog csomóba fognak újra s újra beleakadni.De én azt olvastam hogy “nagyon sokat beszélgetett a feleségével”,ami ugye egyik sarkalatos feltétele annak,hogy szót értsenek egymással.Reménykedem,hogy jó döntés volt,s hogy nem hiába…

          • Most jó nekik. A nő megtanulta, hogy milyen egyedül boldogulni. A férjétől egy másik pasi karján távozott, de hamar kitette, mert rájött, hogy nem ez a gáz. Két évig élt egyedül a gyerekével, és kiderítette, hogy függésből ment férjhez. De arra is, hogy milyen erős, megbízható, remek a férje. És másodszor már az értékeiért választotta. Szerintem kicsit elbillent a mérleg, mert a pasi feldolgozta magát, az asszony kevésbé. Most rajta a sor. van ilyen is.

    • Csineva, te is tudod, hogy ez nem rólad szól! Mert nem általánosan minden férfiről szól, hanem a nagytöbbségi esetekről. Tudjuk itt páran, hogy nálatok (talán) éppen fordítva zajlottak/zajlik a dolog, Sőt, az én szerelmemnél is ez a helyzet. Ő a bántalmazott és az egyenlőtlenségben alulmaradt, nem pedig a nej. Szóval ne vedd a szívedre. Nem a te inged 🙂

      • Én ebben a kommentben egy árva szót sem szóltam magamról. Megmondtam már, hogy nem akarok magamról ha kell, ha nem, beszélni. Nagyon általánosan írtam, hogy mennyire bosszant az a férfiassággal szembeni elvárás, miszerint a férfi hős, és nem vérezhet el, ha lelövik.

        Nem magamról beszéltem, ti beszéltek rólam. És épp azon a ribizli által kért általános hozzászóláson gondolkodom. Ma éjjel megírom, mert a délután a manóké.

        • csineva, már meg ne haragudj, de akkor is magadról írsz, ha nem akarsz. ebben a posztban senki nem írta, hogy a “férfi hős, és nem vérezhet el, ha lelövik.”, ez a_te_olvasatod. megsebzett hősnek látod magad, aki majdnem elvérzett, ráadásul még el is várják tőled, hogy ne fájjon… pedig a teljesen valid és axiomatikus állítás ennyi volt (megismétlem a kedvedért):

          “Erős, kompetens, nem gyermekded férfi ugyanis nem megy tönkre a váláskor, és nem erőszakoskodik, hanem rendben tartja az életét és az otthonát, és nem büntet, hanem egyeztet, és a lehetőségekhez képest aktív, de mindenképpen tisztességes apa marad.”.

          ha már mindenáron kötözködni akarnál, akkor inkább azzal egészíthetnéd ki, hogy “Erős kompetens, nem gyermekded nő, nem megy tönkre váláskor, nem akarja az utolsó bőrt is lehúzni a volt férjéről, nem használja a gyereket, illetve a láthatási jogot a volt férje zsarolására, satöbbi, hanem.” de ez a poszt_nem_erről szól.

          sajnos a házasságok (kapcsolatok) jó részében mindkét fél a gyermekdedi lét valamely fokán ténfereg.

        • Csineva, szerintem az, hogy a férfi a hős, akinek nem szabad, hogy fájjon, és nem vérezhet, ha lelövik, csak a felszín. A gyerek(ek)kel egyedül maradt anyákkal szemben is elvárás ez, de olyannyira természetes, hogy szóra sem érdemes. A nők esetében még azt sem ismerik el, hogy rájuk lőtt valaki, legfeljebb azt mondják, beleszaladt a golyóba, úgy kell neki, de többnyire a seb meglétét sem ismerik el, vagy elbagatellizálják. Az pedig, hogy nem szabad, hogy fájjon, annyira magától értetődő, hogy még azért sem kap elismerő bólintást egy nő ilyen helyzetben, ha tényleg helytáll, fogösszeszorítva, zokszó, sőt, hang nélkül, erőn felül is. Talán azért nem tűnik ez fel, mert annyira természetes, hogy még csak nem is téma. A hétköznapi hősöket nem szokás hősöknek nevezni.
          És ezúton csatlakoznék a többiekhez: én is szívesen olvasnék tőled egy vendégposztot. Megírod közkívánatra? Ennyien már köznek számítunk?

          • Én is kérlek, csineva, de őszinte legyen és letisztult.

            Csineva úgy értette, az idézet a bejegyzésből ezt jelenti. Pedig ez nem a mi női elvárásunk, nem a mi kényelmünk, hogy húzzon el csöndben, ez csak az a minimum, amit a nem társfüggő, gyerekét szerető, saját múltját tisztelő férfinak önmagáért kellene megtennie, és azért, hogy ne legyen nevetséges. Legyenek érzései, lehessen beszélni, érthető a fájdalma, de ennyi düh, mutogatás, kényszerítés minek? A váláskor derül ki, ők milyen szentek — a nőknek meg az, hogy soha hozzá sem kellett volna menni, ha erre képes.

            Persze pont azért válnak a nők, mert a férjük nem ilyen, ha ilyesmire, ennek a tizedére képes lenne, eleve nem lenne annyi házassági konfliktus. Az viszont valami döbbenet, ahogy a közmegbecsülésnek örvendő, rendes férjek bármilyen válási szándék bejelentésekor nemtelen, manipulatív, erőszakos bántalmazóvá, zsarolóvá tudnak válni. Ahogy semmi mást nem csinálnak, de semmit, csak erőből nyomják, hibáztatnak és megfélemlítenek. Ahogy mindent megtagadnak, ha nem kellettek.

            Szerintem, kedves új kommentelők (visszatartottak), ti sose láttatok valóban becsületes, erős férfit, ha mégis, lepapucsoztátok. Azért nem értitek, miről van itt szó, hogyan éltétek fel módszeresen a nők jóindulatát, energiáit, bizalmát.

            Van férfiklub, ha gondoljátok, de ez itt nem az.
            https://www.facebook.com/aferfiakklubja

  5. “Viszont elszakadni a gyerektől annak, aki addig többet volt vele, és akihez — az általam is bírált szokásos családi munkamegosztás miatt — erősebben kötődik a gyerek, feldolgozhatatlan trauma és társadalmi szégyenbélyeg”

    Van olyan, hogy a férfi az, aki többet volt a gyerekkel, alaposabban, elszántabban, jobban törődik vele. Elválnak, és nem, nem marad a gyerek az apával, mert a primér kötődés pszichológia, meg az – érdekes módon a válóperek többségében ítéletet hozó – bíró-nők progeszterontúltengéses agya el sem tudja, képzelni, hogy nem mindig az anya a kompetens és alkalmas és méltó a kiskorú gyermekek gondozására, hanem zsigerből neki ítél. Csak, ha az anyára valami nagy böszmeséget lehet bizonyítani, csak akkor marad a gyerek az apánál. És nem, sokszor az anyák sem abban gondolkodnak, hogy esetleg annak a gyereknek jobb lenne, ha az apjával maradna, az egójuk nekik is van akkora, hogy még azért is, mindent, nekik. Há nehogy má… ejszen ők szülték, ejszen az övék… de az erős férfi ezt a traumát, a feldolgozhatatlant is feldolgozza, és mosolyogva hal meg, háttérben az elmaradhatatlan Ennio Morricone, a közönségben fátyolszemű kamaszlányok.

    Tudom, csak én látok itt ellentmondást.

    • Ugyan, egyértelmű hogy nagyon sok esetben az apánál jobb helyen van a gyerek. Ez szerintem nem kérdés, miért ne lehetne egy nő kevésbé alkalmas szülő? Ez épp olyan lehetőség, mint bármi, aminek esélyt kell adnunk, ha a rangok és a jogok kiegyenlítődnek. Magam is láttam már rá példát, viszont töredékét, mint az ellenkezőjére.
      Ugyanakkor, olyan véleményt is olvastam már, hogy a kisfiával egyedül maradt édesapa nem talált munkát, mert nem kellett sehová kisgyerekkel. És ezért, ő bőszen tagságit váltott az antifeminista klubba, mert hogy nem csak a nőknek rossz, hanem, az ő példájából is jól láthatóan, a férfiaknak is.
      Csak az nem jutott el a logika szintjén sem hozzá, hogy ha nem az lenne az alapvető beidegződés, hogy a kisgyerekes csökkent értékű, akkor ő sem került volna hátrányba. ÉS többek közt ilyenekért is harcolnak a feministák, nem a férfiak ellen- bár hozzáteszem, eléggé patriarchális felfogás az, hogy aki a gyerekkel otthon van, az a nő, és az csökkent értékű és munkaképességű.
      Azt értik meg sokan nehezen, hogy ez, a férfiaknak sem jó így. Halálra dolgozzák magukat, mert képtelen megosztani a ‘hatalmat, és úgy uralkodni’.
      Patriarchy hurts men too.

      • Az utolsó mondattal egyetértek. De azt, gondolom, nem vitatjuk, hogy a Rendet a nők is ugyanolyan előszeretettel építik, lásd: a nő mellett a gyerek helye, ezt általában bíróNŐK döntik el.

        • Tudom, hogy számít az, hogy nő a bíró.
          Miért nem specializálódik több férfi a családjogra..? (ez költői, csak eszembe jutott)
          Viszont akkor, a formális logika mentén haladva, méginkább fontos, hogy ne legyen hímsovén a férfi bíró, mert az is a nőnek ítéli a gyereket, hisz az ő dolga, nem?

          • és ahhoz mit szóltok, h női nőgyógyász alig van?! pedig csak az adhatna tanácsot egy nőnek…egy férfi még menstruálni sem szokott…ergo fogalma sincs a női szervezetről..lélekről meg pláne..hogyan is nézne ki, ha minden betegnek azt mondaná egy férfi, hogy a férje/pasija keseríti meg a lelkét, attól beteg és nincsen rá orvosi gyógyszer…maga ellen beszélni már pedig nem fog egyik férfi sem.

            • Tök jó felvetés, valóban megér egy misét. A női nőgyógyászok sem feltétlenül empatikusabbak a pácienseikkel, mint a férfiak, ez nem nem kérdése, hanem emberi-orvosetikai dolog. Persze az igaz, hogy nem tudhatják a férfiak, milyen menstruálni, de az onkológusnak sem kell rákosnak, a tüdőgyógyásznak sem tbc-snek lennie, hogy empatikusan tudjon segíteni a betegen. A szülész szakma a pénz és a presztízs miatt férfiasodott el, de ez is változóban van, sok fiatal női nőgyógyász van már.

            • A (férfi) nőgyógyászom annak idején azt mondta, azon kollégáit, akik azt mondják a vajúdó nőnek, hogy ne hisztizzen, nem fájhat az ennyire (mert van ilyen…) legszívesebben jól tökön rúgatná valami karatés csajjal, aki utána azt mondaná az illetőnek, hogy nem is fáj az neki igazán.
              És amikor cölibátusban élő férfiak szeretnének életviteli tanácsokkal ellátni családos, gyerekes asszonyokat? Nekem az is mókás.

            • fenchurchnek: a cölibátusban élő férfiak példádról nekem az jut eszembe, amikor a gyerekesek azt mondják, az nem érthet a gyerekneveléshez, akinek nincs gyereke, tehát ne szóljon bele. Bocs, de nekem mindkét érvelés sántít. Nem kell egy élethelyzetet megélnünk ahhoz, hogy rálátásunk lehessen rá, vagy legalábbis empatizálhassunk azok iránt, akik benne vannak. Ez a blog és közössége épp a legjobb példa erre.

            • a biznisz az biznisz. ez (mármint a szülésbiznisz) állítólag Magyarországon kétmilliárdos. vagy szerintetek miért van Geréb Ágnes évek óta és még mindig házi őrizetben? mikor az a párezer nő aki nála szült egyöntetűen kiáll mellette és sokan most is panaszkodnak, hogy nem tudnak hozzá menni szülni.

        • Csineva, mi ez a ‘Rend’ ..?
          Ne haragudj, nem szeretnélek megbántani, de igen viccesen hat így nagybetűvel, leírva. Valami Dan Brown regény jutott eszembe.

          • Ez itt a blogon a patriarchális társadalom legújabb megnevezése. Nem én találtam ki, Éva hivatkozik rá, ugyanis egyszer rászóltak, hogy az nem rendszer, és nem patriarchátus, hanem az a Rend. Sok-sok irónia van benne, nehogy azt hidd, hogy az valami, amit én rendnek tartok.

        • Az a helyzet, hogy én pl baromira belefáradtam az anyaságba, és nagyon szívesen forgatom magamban a közös teherviselést. Én nagyon szívesen mondom (mondanám) a férjemnek, hogy a válás után legalább egy gyereket vegyen magához, és majd én láthatásra viszem. Nagyon örülnék, ha legalább a válás után valami felelősséget ebből a projektből átvenne a férjem. óóó, de szép lenne, istenem! Ráadásul a nehezét én már megcsináltam, neki már csak működtetnie kellene a beépített javakat..
          DE.
          Ezzel a lehetőséggel gyakorlatilag leírnám a gyereket.
          Nincs ehhez több hozzáfűznivalóm.

        • Ööö. Épp nemrégiben láttam valami adatot arra (és sajnos nem emlékszem, hol), hogy a közös megegyezések esetén marad úgy 90%-ban a nőnél a gyerek, vitás esetekben a bíró(NŐK) kb. 40-60%-ban ítélik apának-anyának.
          Szóval, ha ez valóban így van, az utolsó tagmondat erősen sztereotípiának tűnik, a nem helytálló fajtából.

      • “Azt értik meg sokan nehezen, hogy ez, a férfiaknak sem jó így. Halálra dolgozzák magukat, mert képtelen megosztani a ‘hatalmat, és úgy uralkodni’.
        Patriarchy hurts men too.”-ezt fővárosok fő-főterein kellene óriásposztereken kifüggeszteni,ahogy a Coca-Cola reklámokat,így talán évek hosszú során át beszivárogna az agyakba,a lelkekbe.Lehetne esélyünk testi-lelki egyensúlyban,isten bocsáss,boldogabban,harmonikusabban élni.

      • Azt tegyük hozzá, hogy legyen így, de akkor pont azok, akik egyrészt azt mondják, a nő dolga a háztartás-gyerek, másrészt azt, hogy milyen szemétség, hogy mindig hozzá kerül a gyerek, legyenek szívesek, ne stigmatizálják ennyire az olyan nőket, akikhez a válás után nem kerül a gyerek. Rólam is ez a hír járja, talán még dühös korában terjesztette el, eltelt kilenc év, és kerek szemekkel érdeklődnek a régi ismerősök, hogy azért látom-e néha a fiamat. Pusztán azért, mert az apja nem engedte, hogy az állandó lakcíme megváltozzék, az ő értelmezésében ez azt jelenti, hogy én otthagytam a gyereket, lehet ezt mondogatni mindenkinek megtorló célzattal.

    • Van olyan, igen, azért nem nút írtam itt. Azt sugallom ezzel, hogy az az igazságos, méltányos, ha ahhoz kerül a gyerek, aki többet volt vele.

      Szerintem te nem küzdöttél eléggé. De nem a hűtlen feleség büntetéseképp kellett volna neked ítélni a gyereket, hanem azért, mert jobban kötődnek. Te szét tudod-e ezt választani?

      • Megint általánosan írtam, nem magamról beszéltem… nem vagyok ezzel egyedül, bár tudjátok jól, hogy én is így vagyok. Ne beszéljünk rólam, nem beszélek egyes szám első személyben, nem emlegetem a saját példám, max. példának használom, de azt is személytelenül. Kérlek, maradjon így, ha lehet. Ott van pl. ez a Kramer fickó, beszéljünk róla, de ott az I am Sam, vagy a Will Smith-féle Boldogság keresése, ugyanez a téma, valószínű sok férfi van, aki komolyan veszi a gyermekei iránti felelősséget, és traumatizálja, ha el akarják őket venni tőle. Általánosságban akarok beszélni.

        A Szomszéd c. szám szövegét pedig valóban nem kellett volna in extenso bevágni, elnézést kérek azért, tudom, hogy Éva nem szeret utólag törölgetni, de ha úgy helyre lehet hozni, akkor megkérem, hogy törölje ki a szöveget és tegye be a linket, itt ni:

        http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/47072/kiscsillag/szomszed-zeneszoveg.html

        Ugyanakkor jól esne, katyus, ha nem minősítenél, mert én sem bántottam itt ma senkit, sem nevesen, sem névtelenül.

  6. Bravo! Osztogatnám nyomtatványként házasságkötő termekben, még időpontkéréskor. 😦
    Minden szava igaz és épp ezért kegyetlen és elkeserítő. (És nem a férfiakra nézve…)

  7. A környezetemben több, fentihez némileg hasonlító példa is volt az elmúlt években válásra, és a legtöbb esetben a férfiegó nem viselte el, hogy alulmaradtak (mert ez egy harc, itt nyertes van meg vesztes, ugye milyen abszurdan hangzik?!), hogy elhagyták őket. Olyan gyilkos erővel tört elő ez az ego, hogy előfordult, hogy már a gyerek cipője, óvodai ebédje, és a kikapcsolt villany sem számított, csak hadd tombolhasson a düh, bizonyítva az erejét, mintha az az erő, bármire is valódi bizonyíték, alap vagy visszatartó erő lenne…
    Megölte az elhagyott férfiban az apát, a férjet, a barátot, de még a jó szomszédot, a rendszeresen fizető ügyfelet is, szétrombolva a szeretetlenség köré rendeződött díszleteket, de az értékeket is.
    Alázatot igen keveset láttam, élettel, gyerekkel, rájuk mért feladattal kapcsolatban.
    Pedig anélkül nem megy, anélkül nem más az egész lény, mint egy szerepbe merevedett statiszta.

      • Ahhoz, hogy valaki ne veszítse el a méltóságát azért, mert elhagyták, az élete nehézségeivel szemben tanúsított alázat szükséges.
        De lehet valaki alázatos az apai feladataiban is, például úgy, hogy akkor is teljesíti őket, amikor minden dühe és csalódottséga arra sarkallná, hogy nagy ívben tegyen az egészre.

        (a fenti hozzászólásom a válás körüli eseményekre vonatkozott, nem általánosságban írtam, félreértés ne essék)

    • Bár azt hiszem, tudok én is példát:

      Örökké nem fog menni
      Örökké én se bírom
      De a szomszédban veszek házat
      A füvedet néha nyírom

      A pihék szőrök lesznek
      A seggek óriások
      Betont kever az idő
      Fogcsikorgatva ások

      Nem akarom végig nézni
      Hogy elkopik az asztal
      Hogy elfordulsz az ágyon
      Hogy esszük a krumplit a szafttal

      Eggyel odébb lakom
      A sövény felett lesek
      A gyerekek hogy meg nőttek
      Jó szomszédod leszek, neked

      Örökké nem fog menni
      Örökké én se bírom
      De a szomszédban veszek házat
      A barátodat behívom

      Négykézláb bogarakat
      Roppantok egyenként meg
      Megeszem a pitéket
      Ha a tieid nem ették meg

      Nem akarom végig nézni
      Hogy megöregszel és meghalsz
      Hogy elfordulsz az ágyon
      Hogy esszük a krumplit a szafttal

      Eggyel odébb lakom
      A sövény felett lesek
      A gyerekek hogy megnőttek
      Jó szomszédod leszek, neked

      Eggyel odébb lakom
      Én odébb lakom
      Odébb lakom
      Én odébb lakom
      Eggyel odébb lakom
      A sövény felett lesek
      A gyerekek hogy megnőttek
      Jó szomszédod leszek, neked

      Szomszéd, szaromat nyomd szét

      • a férfiszolidaritás meg ismét egy gyöngyszem…a nő család körüli munkáját nem ismerik el, de ha egy férfire marad a gyerek, akkor már hatalmas mártírként és elismerően beszélnek róla más férfiak!

      • Nagy kérdés, mit nem bír itt a lírai én, a férfi, miért lép le, ha nem is messzire. Mert bepasizott a nője v.ö.” a barátodat behívom”? Én mindig úgy értettem inkább, hogy lelép, mert kihűlt a szenvedély, semmi nem varázsolja már el, sekélyesek a közös hétköznapok, oda az intimitás. Nem bírja, lelép, mert megteheti. A pite bezzeg hiányozni fog! Jó, ez túlzás, tudom, csak viszva lendület. Jaj, de szörnyű rossz lehet látni, hogy a nő megvan magában, esetleg kivirul, ha akar, lehet pasija, meg a gyerekek is nőnek, csak hát sövény mögött. És kiviláglik, hogy az egykor a levegőtlenség az velem magammal is jócskán összefüggésben van. Sajnálatos, nagyon. Nem így értendő.
        Különben első hallásra nekem ez a dal fojtogató érzés volt, mert nekem úgy szólt, úgy tud(ott) fájni akkor zsigerileg: ”El foglak hagyni, mert megkoptunk, főleg te. Ezt meg kell értened. És tudom, hogy rádhagyhatom a gyerekeket.” Nem volt semmi dráma nálunk, és fakultnak sem érzem magam igazából, mégis rossz volt hallgatni ezt a számot.

        • Nem relativizálnám én a fájdalmat. Mindenkinek az és úgy fáj, ami épp neki fáj. A férfiak fájdalma nem alacsonyabb rendű vagy kisebb. Láttam szűkölve szenvedni otthagyott apukát, és elevenen elsorvadó megcsalt férjet. Nem az a baj, hogy fáj. Az a baj, amit már itt többen is leírtak, hogy az odáig vezető úton nem látták meg, hogy lehetne kikerülni a gödröt. Hogy sokan képesek az önsajnálatba úgy belesüppedni, hogy az esetleg visszafordítható folyamatokat sem veszik észre. Viszont aki van annyira értelmes, van olyan ép rész a lelkében, hogy az eszéből és a belső erejéből képes meríteni, az vagy segítséget kér, vagy magától felméri, mit kell változtatni, és elindul. Ha évekig fájogat, az a legrosszabb. Ha a fájdalom mélyére megy valaki, és megéli a mélypont ünnepélyét, onnan szokott lenni fölfelé. Mondjuk ahhoz talpig embernek kell lenni.

          • Baromi nehéz viszont visszafordulni, nem lent maradni a gödör alján. Én mindig ilyen voltam, nekem le kell mennem a legaljára, addig nem fordulhatok vissza, és nagyon nehéz akár a környezetemnek ellentmondva is menni tovább lefelé, ha van még. Azt pedig csak én tudom, van-e még, csak belülről látszik. Ráadásul ezt gyorsan kell, mert ha ellenáll az ember a gravitációnak, az megbosszulja magát, akkor nem lesz meg az alján a lendület, ami visszalökne felfelé. Éppen ezt a lendületet, érzelmi energiát semmisíti meg a tartás, ha azt várják, vagy azt hiszed, hogy azt várják tőled, hogy erős maradj, hogy ne engedd el magad, emelt fő, meg ilyen baromságok. Ilyenkor csak szépen lassan elkopik a lelked az állandó súrlódástól és erőlködéstől, ahogy próbálod tartani magad a lejtőn. Ez az, amit nem kéne.

    • “előfordult, hogy már a gyerek cipője, óvodai ebédje, és a kikapcsolt villany sem számított, csak hadd tombolhasson a düh, bizonyítva az erejét, ”
      Szomorú, de sokszor nem, hogy nem számít, de eszközzé válik válás után a nélkülöző gyerek, aki elkeseredésében, mert neki nem jut már annyi mint amit előtte megszokott, az anya idegeit fogja ezért szétcincálni. Ismerek apát aki már előre “okosan” bekalkulálta ezt, mint az asszony megszívatásának módszerét, ha már ő nem tudja hatékonyan büntetni őt, majd megteszik a gyerekek helyette 😦

  8. Vegytisztán pontos.Ismét.Köszönöm, hogy leírod.Látjuk,tapasztaljuk,érezzük sokan, de ilyen érzékletesen és ugyanakkor tárgyilagos pontossággal megfogalmazni nem tudjuk(tudom). Köszönöm.
    Elég régóta követlek,olvastam már minden bejegyzésedet.Többször is.Az hogy eddig nem szóltam hozzá,csupán arról szól,hogy az írásban nem szeretek megnyilvánulni.De továbbra is résztveszek csendes megfigyelőként,ha nem bánod.
    A blogon kialakult közösség valami egészen egyedi minőséget teremt, nekik külön főhajtás:)

  9. Már ki van mondva, hogy elválunk, és aszerint is élünk, és akkor szóba kerül, hogy miért. Mondom újra, ahogy a házasságban is milliószor mondtam, hogy mi fájt, mi sértett, mi volt a rossz. Azt mondja erre a férjem olyan cöcöcö hangnemben: No, nem volt az neked olyan rossz. És nézek és ordítok, hogy b’meg, még most se??? Már elhagylak és még most sincs benned egy cseppnyi alázat, vagy elismerés se? Még mindig te határozod meg, hogy nekem mi a jó? Minek kell(ett volna) jónak lenni? Én meg csodálkozok, hogy a házasság alatt milliónyi mondást letojtál?
    Vérforraló pökhendiség és gőg és önigazolás. És a végén odaveti: nem is baj, ha vége, legalább nem kell többet nyelni. Mondja ezt, miután ő kapálózik még mindig a kényelme után.
    A legbosszantóbb ilyenkor, hogy röpke pillanatokra még mindig fel tudja támasztani azt a hülye érzést, hogy tán igaza van… tán mégse volt olyan szörnyű, csak képzelődök… talán túlzok… Magamat is figyelmeztetnem kell, hogy álljak le a rohadt bűntudattal, mert ezzel pont azt a RENDET szolgálom, ami ellenem dolgozik. Így vannak a nők is beletörve. és hányan nem is látják, mi történik.

    • És legvégül azt mondja, tudod, nekem nagyon nagy nehézség, hogy ne legyek most egy állat. Én meg mondom: te most fenyegetsz? Őőőő? Dehogy! Hiszen emlékezzek csak vissza, mindössze kétszer ütött meg, az is jogos volt.
      És döbben megfelé, ha felhorkanok. No, persze, most nagy legény vagyok, van köztünk jó nagy távolság. Fel sem fogja, hogy akkora testi erővel mi minősül fenyegetésnek. Hogy azt mondani egy krízishelyzetben, hogy nem akarok állat lenni, az nem dicsőség, ami előtt leborulok, hanem félelemkeltés, hisz azt vetíti előre, hogy van az a pont, mikor már azzá lesz. De hol az a pont? Találjam ki, ugye?
      Elképesztő manipuláció.

      • Pont ma mondott nekem hasonlot az ex…
        O csak lefejelt engem, meg fojtogatott, de mit hozom fel mindig, NEM KERULTEM KORHAZBA!?
        Az, hogy egy egesz napot az orson toltott miatta, sem tantoritja el, sot elmondasa szerint egyutt nevetgelt a rendorokkel, amit erosen ketlek.
        Ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Mas az ertekrend. O szentul hiszi, hogy neki ehhez joga van, mert…
        O arra buszke, hogy bantalmazott, en meg arra, hogy mar nem teheti meg velem.

    • sértett férfiego
      fölülről közöl… nem pedig egyenesen kérdez, vagy mond

      (bocsáss meg, nem akarom a gondodat tetézni, csak emellett nem tudtam elmenni. ez egy tipikus manipulációs technika, ami azon alapul, hogy ami fölülről jön, az több/igazabb erősebb fontosabb/ mint amit mi gondolunk. többnyire szerintem nem tudatos, hanem mechanikus, ami még veszélyesebbé teszi.. 😦 )

      • Az egész házaséletünk erről szólt. Erről a tudattalan- tudatos manipulációról. Kiölte minden bizalmam, nyugalmam. Nem tudok bízni senkiben, minden mögött mást sejtek, folyton mérlegelek, kutatom azt, ami a valódi szándék. Elképesztő rombolást végez.
        Jelen pillanatban félek… illetve félnék, csakhogy ezúttal nekem van a kezemben egy olyan adu kártya, amiről tudom, hogy elképesztő bilinccsel fogja a kezét, ami ütni szeretne.
        Hmmm, ezúttal nekem áll a zászló. Mondjuk ezeket az tüskéket elviselni is nehezemre esik. Amitől meg hányok: még mindig megy az én szeretlek duma. Többek közt ettől is megundorodtam a házasság alatt. Ha nekem azt mondja egy férfi, hogy szeretlek, az irtózatos menekülési kényszert vált ki, ugyanis azt jelenti: használni akarlak.

        Tudják- e vajon a férfiaK, miféle következményei vannak a tetteiknek és a szavaiknak? Az én férjem biztos nem. Amit látott belőle, azt meg leszarta. Egy készséges biorobot. Ez kell nekik.

        • Az EMBEREK nagytöbbségének gőze sincs róla, hogy miket mond. Csak beszél. Kevesen vagyunk, akik értjük a szavakat, és a jelentésüknek megfelelően használjuk is őket. Ez nagy kommunikációs probléma. :-/ Sokan csak megszokásból beszélnek. Mert ezt hallották, meg mert “Ilyenkor ezt szokták mondani”. Mire erre rájöttem…. Sokan arra sem emlékeznek, hogy mit mondtak 5 perccel ezelőtt, hát hogy várjuk el, hogy amit egy hete mondtunk, kértünk, emlékezzenek rá?! Borzasztó ez!!! Mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk.

          • Békakirálylány, épp az egyik kedvenc vesszőparipámon lovagolsz, annyira jó, hogy nem csak én szoktam, most csökkentetted ismét kicsit az ufo-érzésemet. Az őrületbe bír kergetni, amikor a közös anyanyelvünkön beszélgetve nem értjük egymást, mert pontatlanul, megszokásból, érzés és gondolat nélkül használódnak, elhasználódnak a szavak.

          • Jaj, de jól mondod, kedvencem, bearanyozod a reggelemet. Megszokásból beszélnek, igen, “hát nőből van”, “hát pasiból van”, éppen tegnap forrt fel majdnem az agyvizem, mert valaki álló nap ilyeneket hordott össze, átgondolatlanul, tudatlanul, sőt, tudattalanul. Azon gondolkodtam: istenem, és most mire megyek azzal, hogy én okosabb vagyok? Mire megyek vele, hogy nem szólok? Miért nem szólok?? De hát nem szóltam, éppen, mert azt gondoltam, fel sem fogná, vagy hosszasan kellene magyaráznom, és arra nem volt idő, alkalom. Ez lenézés, igaz? Igen, a mások lenézése, talán lebecsülése, ez nekem egy rossz tulajdonságom, de nincs mit tenni, ha egyszer TUDOM, hogy én jobban tudom. Huhh, ez most jól esett.

        • Jah, enyem is azt mondta meg aznap, hogy szeret, aztan meg hazajott es megmutatta mennyire… valami bennem is volt-van, hogy ez kellett, ha tetszik, ha nem. Hogy nem vettem eszre. Hogy az voltam aki mellette. Hogy miatta lettem aldozat, vagy amugy is az voltam-e, az csak most kezd korvonalazodni.
          Hogy a tyuk volt-e vagy a tojas, na de most ki vagyok es o ki?

        • Jaj, igen. Én attól készültem ki, hogy CSAK LENNÉL KICSIT KEDVESEBB! Mi volt mögötte? Hogy szolgáld ki az igényeimet, lehessek melletted kisgyerek, gondoskodj rólam, semmit ne várj el tőlem.
          Komolyan, lehetne egy ilyen szótárat írni.
          ÉN SZERETLEK
          TE MINDIG KÖVETELŐZÖL
          MOST MEGINT MI A BAJOD
          ANYÁM PEDIG KIBÍRTA
          NA, GYERE MÁR, NE HARAGUDJ, CSAK TUDOD…
          HÁNYRA JÖJJEK? JA, NEM FOG MENNI, MERT..
          biztos mindenki írna hozzá egy-egy szócikket

          • NEM ÉRTEM MI BAJOD VAN, ÉN MINDEN TŐLEM TELHETŐT MEGTESZEK
            JAJ, NE KÉRDEZD MÁR, MONDOM, HOGY NEM TUDOM MIKOR MEGYEK HAZA, TUDOD, HOGY TELJESEN KISZÁMÍTHATATLAN
            ÉN IS FÁRADT VAGYOK
            ÉN NEM TUDOK CICIT ADNI A GYEREKNEK
            EZT AZÉRT NE SZOKD MEG
            REMÉLEM TUDOD, HOGY MILYEN JÓL JÁRTÁL VELEM VANNAK SOKKAL ROSSZABB FÉRJEK IS

            • Csikatyus, sajnos már kisfiúkorukban azt tanulják meg sokan, hogy nekik ezt szabad. Egy családon belül is hány és hány helyen van az, hogy a lánynak nagykamasz korában is időre haza kell menni, sőt, engedélyt kell kérnie, hogy elmehessen bárhová is (akár fényes nappal, tök ártatlan ügyben is), míg az évekkel fiatalabb fiú bevághatja az ajtót, hogy “majd jövök”… annyi ilyet láttam, és még mennyit nem!

        • “Ha nekem azt mondja egy férfi, hogy szeretlek, az irtózatos menekülési kényszert vált ki, ugyanis azt jelenti: használni akarlak.”

          Hogy milyen világos két mondat ez, és mennyire nem értették mikor próbáltam magyarázni. Kéretlen kérőket, tapadós “mindig vigyázni akarok rád” udvarlók, “mindig itt leszek neked”, “akkor is édes vagy amikor haragszol” úúúúúúúúúúúúúú a falra tudtam mászni ezektől és senki de senki nem értette, hogy mi ezekkel a baj, legjobban persze ők, miért nem örülök blabla.
          Mert átlátszó, ragacsos és én sehol nem vagyok benne. Én azt mondtam egyszer, hogy NEM. És a nem az nem. És aki nem vesz figyelembe, az nem szeret.
          Így van, használni akar! A céljaira, az álmaira, az idilljére, a kényelmére.

          Szerintem ne bánd, hogy most bizalmatlan vagy, szar érzés, de csak tisztán látsz, és óvatos vagy. Ez ilyen…

    • Biztos nem volt olyan szörnyű minden egyes pillanata. Ezren megírták már itt is, meg máshol is, hogy a szép belevegyül a múlt ködös távolába, megszínesíti, elbizonytalanodik az ember. De ha az egész szar, akkor hiába. Én is sok-sok évig bizonytalankodtam, mert olyan meggyőzően mondta, hogy én vagyok a hibás. Ha a barátnőim nem csóválták volna a fejüket, nem kaptam volna visszajelzéseket más férfiaktól és a gyerekeimtől, elhittem volna, hogy hárpia vagyok.
      Szerintem ez normális, amit leírsz. Hogy nagyon észnél kell lenni.

  10. Sziasztok!
    Boldog házasságban élek 3 gyerekkel. Férjemmel társak vagyunk mindenben. A hagyományos szerepekre szocializálódtam és személyiségemből is adódik, hogy szeretem rajta tartani a kezemet mindenen. Diplomásként a szakmámban dolgozom, de naponta főzök, lecke stb. Viszont a férjem nem várja el, azt mondja, hogy a házassági fogadalomban ez nem szerepelt. Meg is köszön mindent. Ügyes taktika :), mert én boldogan teszem a “dolgom”. Helyt áll szülőin, edzésen, orvosnál…, nálunk mindig az mozdul rá a feladatra, aki ráér. A fizetésem sajnos csak jelképes, tehát az Ő fizetéséből élünk, de pontosan tudja, hogy amit én végzek, az elvinné a fizetését, ha piaci alapon kellene megvennie.
    Szeretjük egymást, tiszteljük is, elfogadjuk egymás személyiségét és mindketten tudjuk, hogy együtt élni kompromisszumokkal lehet. Például nem lehet egyszerre mindkettőnknek rossz napja. Fontosnak tartjuk a kapcsolatunkat és naponta teszünk is érte. (Ne gondoljátok, hogy sosem veszekszünk, néha nincs csapkodás – de rövid idő múlva elröhögjük magunkat, mert olyan kínos egymást bántani.)
    Minden jót, bogimama

    • Jó, hogy ilyen jó nektek, és minden ennyire idillikus. Gondolom, nem a hagyományos szerepeket szeretnéd hirdetni, csak jelezted, hogy ilyen is van, és miért ne lenne.
      Sokan, akik megugorják a hipermagas lécet (tanulsz, dolgozol, házitündér és kívánatos is vagy mindig minden nap de még meg is köszönik a fáradozást) rém büszkék rá, nekem is elismerésem, mert ez teljesítmény.
      Ugyanakkor van, akiket fáraszt mindez, senki nem felel meg mindig mindennek. Én is egy jó kapcsolatban élek, de nem volt mindig az én választásom az életem, és látható, hogy másoknak sem az.
      Attól, hogy nekünk, a személyiségünknek, adott életkörülményeinknek remekül fekszik a rendszer, még értsük meg azokat, akik nem ennyire kivételesek.
      A sok munkáért jelképes pénz pedig akkor is igazságtalan, ha te most éppen vagy olyan szerencsés helyzetben, hogy nem vagy magadra utalva, és ha lányod is van, hát az ő élete is melós és igazságtalan lesz.

  11. HAHÓÓÓ FÉRFIAK!!!!
    Van itt valaki aki meg tudná írni ennek a posztnak a férfi oldali párját kompletten?

    Nők, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én ugyanazt élem meg itt a blogon közösségi szinten mint egyéniben. A nők rugóznak, beszélnek, érvelnek, sírnak, próbálkoznak, küzdenek, a férfiak meg nemigen kommunikálnak. (Tisztelet csinevának)

    És folyamatosan van bennem egy igény, hogy mondják el úgy, hogy érteni lehessen, hogy ez az egész dilemma halmaz hogy néz ki a férfiak szempontjából.

    Tényleg ennyire üres halmaz a nemek közötti kommunikáció?

    • Nem mondják el. Ez is a fensőbbség része. Én is megélem nálam is, sőt, az életben is. Nem mondja, mert nem is tud érvelni, mert személyesen érintett, mert előre tudja, hogy belezavarodna. Nekem mondta azt férfi, hogy nem szeret velem ezekről a dolgokról beszélni, mert rendre alul marad. Akkor pedig egyetlen lehetősége az ego mentésére, ha belém rúg, személyeskedik, azt meg nem akarja, nyilván.

      • Adél! Mi lett a sorsa ennek a rendre alulmaradónak? Nekem nemrég mondta ugyanezt az aktuális potenciális, meg hogy én folyton támadok, pedig nem, tényleg, csak minden ilyen felvetéstől sarokba szorítva érzi magát, ezt viszont el nem ismerné. Én hisztizem. (Na jó, legyek őszinte, ilyenek után egyre kevésbé potenciális, de aktuális mégis.)

        • Mennyire egyforma fordulatok! Arra jöttem rá, ha az embernek kételye van, hogy adott esetben sovén duma- e, amit hall, avagy mégsem, csak arra kell gondolnia, a pasik ugyanebben a helyzetben nagyrészt mit reagálnának? Ha a szám 80% fölött van, akkor bingó. És amúgy igen. Minden helyzet kaptafa.
          Sajnos.

        • Nekem is mondta egyszer az exférjem, hogy azért nem beszéli meg velem a dolgokat, mert akkor mindig alulmarad, és igazságtalanság, hogy nekem jobban megy az érvelés, nem kiegyenlítettek az erőviszonyok. Hogy mi lett vele? Elváltam tőle 🙂

    • hm. dehát akkor nekem ezek jönnek ki konklúziónak a saját életstratégiámra nézve:

      a pasik valójában, és a tettek szintjén
      – nem akarnak családot
      – nem akarnak gyereket
      – nem akarják azt amit mi nők szeretnénk (intim, szeretetteljes, tiszteleten alakuló kölcsönös kapcsolatot)

      tehát
      – nem kell velük foglalkozni
      – max ha valaki véletlenül szembe jön akivel lehet valamit kezdeni
      – de amúgy meg kár rájuk energiát pocsékolni
      – az összes igényemet és szükségletemet megoldom saját hatáskörben, meg is vannak az alternatívák, nincs tragédia.

      akárhányszor körbejárom mindig ez jön ki. van valakinél valami más bevált és/vagy működőképes konklúzió?

      • Kedves Hölgyeim !

        Férfi vagyok vállalom.
        A feleségem éppen most költözik, ezt is vállalom.
        A hibák, a problémák lehet ugyanazok, de mégis mások.
        Konkrét kérdésre szívesen reagálok és elmondom, hogy bennem
        milyen következtetés alakult ki. Sok hibát követtem el, ma már nem tenném és meg vannak a tanulságaim. Nem hiszem azonban, hogy ettől bárkire is más szemmel kéne tekintenem, de most már sokkal jobban látom miben kellett volna nekem másnak lennem és milyen irányba kell változnom, hogy más legyek, mint a kommentekben szereplő férfitársaim. Azt is érzem és látom (talán), hogy a feleségem miben hibázott. Őt megváltoztatni nem tudom és nem is akarom, az az ő dolga, hogy akarja-e képes-e rá.

        • írj már erről bővebben légyszi! mit csinálnál másképp és szerinted a feleséged miben hibázott? beszélj ember légyszives, ha van kedved!

          • Kedves hirlandó

            Miért várja el minden nő, hogy a párja legyen kommunikatív, legalább annyira , mint ő. Az emberiség kialakulása óta kódolva vagyunk, alapvető és megváltoztathatatlan kódok ezek, amelyeket a mai világ szeretne felülírni. Én sok problémának ebben látom a gyökerét, hogy ezeket a tényeket nem akarjuk tudomásul venni. Tudom a világ változik és benne mi emberiség is változunk, csak talán nem elég gyorsan. A két nem egymás iránti vonzalmának, egymással szembeni elvárásainak, szerepeinek is ősi alapjai vannak. Akkor, mikor, mint ember kialakultunk közösségekbe szerveződtünk, asszonyok őrizték a tüzet ( kommunikáltak, gyermeket neveltek, minden részletere kiterjedő figyelemre tettek szert gyűjtögetés közben stb ) a férfiak vadásztak, ők voltak felelősek a család , a törzs fenntartásáért, képviselték a zabolázatlan erőt , a bátorságot, amelyet az asszonyi lélek megszelídített, megformált és utódok formájában tovább örökített. A párválasztást is ezen kimagasló tulajdonságok befolyásolták.
            (Hangsúlyozom évezredeken keresztül így volt és nem arra gondolok, hogy ezek mögé kell bújni, csak úgy érzem nem venni tudomást róluk, legalább akkora butaság, mint azt gondolni egy kapcsolatról, hogy csak a másik hibázott ) . Ma ezek a szerepek már nem élnek, de a kódok mélyen bennünk vannak, ha megfigyeled a férfi és nő megnyilatkozásait, elvárásait a másik nemmel szemben. Egyszerűen kiesett mindenki a szerepéből ( saját magunk is akartuk ezt ) de nem akarjuk elfogadni a változásokat a másikban. A férfiak nem tudják kiélni férfiasságukat ( sajnos általában csak a nőkön teszik ) és a nők igényei is jelentősen megváltoztak a kódjainkhoz képest. Szerintem a káosz oka főként ez a három tényező
            ősi kódok
            megváltozott szerepek
            megváltozott igények és
            mindezek nemtudása.

            Ja és mellesleg nincs szeretet, ami ezekben a problémákban segíthetne 🙂

            Amúgy az egészről napokat tudnék beszélni, írni sajnos nincs kedvem

            • Ezek az úgynevezett kódok nem megváltoztathatatlanok, sokaknak sikerült, persze őszintén és kitartóan dolgozni kellene vele, de az motiváció nélkül nem megy, mert tényleg baromira fárasztó. A poszt éppen arról szól, hogy mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy dolgozzon a kapcsolatért, de a nők sokkal gyakrabban teszik, mint a férfiak, mert utóbbiak nem eléggé érdekeltek benne, és legtöbbször ez vezet kenyértöréshez.

            • Kód a kutya f*sza 🙂 Itt nincs semmi kód. Itt sztereotípiák vannak, hogy a nők erre sem, a férfiak arra is képesek. Sokszor esélyünk sincs bebizonyítani, hogy ez lehet másképp. Kérdés az, hogy akarjátok-e ti férfiak, hogy ne egymás függvényei legyünk, hanem független emberi lények?

            • Hát nem tudom. Én azt figyeltem meg, hogy ahol a család igénye a tartalmas beszélgetés, a gyerekek abba nőnek bele. A “beszélgetős” családból jövő gyerekek nemtől függetlenül jól kommunikálnak.
              A szerepek meg tanultak, nem kódoktól függnek. De erről már nagyon sokszor volt szó. Kódok….na persze

            • Pedig tökjó lenne ha írnál még, mert sok dolog érthetővé válna általa. Közelednének az álláspontok. Nem akar itt senki meggyőzni senkit, érteni akarunk.
              Alapvetően én sem hiszek ebben a kódolt dologban, kizárt, hogy abban az ősközösségben nem volt olyan nő, aki ne csinált volna olyat, amit a férfi. és fordítva. Írj még lécci! 🙂

            • Kedves pepe, van szeretet, ne hidd hogy sok esetben nincs, anélkül már én pl. nem is léteznék. És erőnek erejével történő kommunikáció sincs. Igazad van a beidegződött kódok miatt, én magam is aszerint működök, és cselekszem még most is. Nem vagyok rá büszke, de falakat akarok lerombolni, amibe “bekódoltak” minket, mert már nem igazak a körülmények, amik azokat létrehozták. Már mint kódokat. Jelenleg az a legfőbb problémám, hogy a “szeretet és szerelem” szavak mögé bújva, akar a párom nem tudomást venni arról, hogy milyen irányt szeretnék. És ezekkel manipulál is-csak ma már első pillanatban érzem, mikor kezd bele épp a manipulációba azért, hogy valamit elérjen. Nem drasztikus változást szeretnék, nem egyik napról a másikra változást szeretnék, de ha nem teszem, úgy érzem komolyan sérülünk mindhárman, ő én, a gyerekünk…. Egy éve próbálkozom ezt tenni, kezdetben nem volt tudatos, tudatossággal március óta teszem, és április óta ismerem a blogot, írni csak pár napja írok. és formálódom…

            • pepe, és inkább írjál, jó, hogy írsz,…mindenkinek, nőknek férfiaknak egyaránt…valahol már épp időszerű segítőleg tanítanunk egymást… vagy csak egyszerűen néha “kiadni” leírni valamit, hogy kevésbé fájjon..
              Inkább írjál! 🙂

            • Útkereső !

              Ma toppantam be ebbe a légkörbe, soha nem csináltam még ilyet, sajna nem érek rá. Köszönöm a biztatást az írást illetően. Egykor jól ment ez nekem. A téma fogott meg, mert nagyon aktuális az életemben és sajnos, ahogy látom másnál is. Ami szembe tűnő itt a blogon és az életben is a háború, ahogy férfi és nő egymás ellen fordul és a másikban keresi a hibát, de ugyanakkor a másiktól várja a megoldást is. Számomra komoly tanulsága a témának: -Amit nem találunk meg magunkban, azt magunkon kívül hiába keressük.
              Bővebben: Mindenki a másikkal szemben támasztott elvárásaival van elfoglalva ( én magam is erre jöttem rá a kapcsolataimban ).
              Szeretnünk kell magunkat, de szeretnünk kell a másikat is ahhoz, hogy amire nekem szükségem van tőle, azt megkapjam. Ehhez magamat is és a társamat is tökéletesen ismernem és elfogadnom kell . Akkor tudok vele úgy kommunikálni (verbálisan, de akár nonverbálisan is ), hogy kifejezésre juttatom az én igényeimet, mi az amire nekem szükségem van és mi az amiből én engedni tudok és mi az a plussz , amit én tudok adni magamból neki. Kurt Teppervein-nek olvastam egy könyvét ( lehet h. rosszul írtam a nevét és a címre sem emlékszem) , amiben ilyen problémák megoldására szerepjátékot javasolt a pároknak. Néhány óráig , napig légy Te Ő . Csinálj úgy mindent , azt is ami zavar benne és azt is amit kedvelsz, miközben a párod is ugyanígy cselekszik veled, a Te bőrödbe bújik. Vicces és nagyon
              tanulságos, segít jobban megismerni, elfogadni és megszeretni a társadat.

              • “Néhány óráig , napig légy Te Ő . Csinálj úgy mindent , azt is ami zavar benne és azt is amit kedvelsz, miközben a párod is ugyanígy cselekszik veled, a Te bőrödbe bújik. Vicces és nagyon
                tanulságos, segít jobban megismerni, elfogadni és megszeretni a társadat.”
                Ez jól hangzik. Szívesen kipróbálnám, tényleg tanulságos lenne.

              • “háború, ahogy férfi és nő egymás ellen fordul és a másikban keresi a hibát, de ugyanakkor a másiktól várja a megoldást is” — de szép szimmetrikus ez! A szimmetria makacs téveszméje. Nem veszed bele, hogy a nők sokkal szarabb helyzetből indulnak, sokkal több igényük van letörve, bűntudatkeltéssel elhallgattatva, sokkal többet dolgoznak, kevesebb megbecsülésért. Ezért is mennek tönkre. Ezért nem szépek és nem boldogok.

                “Szeretnünk kell magunkat, de szeretnünk kell a másikat is ahhoz, hogy amire nekem szükségem van tőle, azt megkapjam.” — ez meg rendkívül manipulatív. Lehet, hogy nem erre gondoltál, de nekem gyanús: a nő mint befektetés, az igényei megértése, valódi kapcsolódás helyett dobálod bele a kedvesség-érméket, vagy a szép ruhákat, aztán alul kijön a (mondjuk) vacsora és a szex. Hajlandó vagy vele elmenni a koncertre, de akkor ő cserébe hagyjon békén másnap a meccs alatt. Megteszem neked, ha… Remek. Neked nincs szükséged kedvességre, neki nincs szexre… ő soha nem enne egy jót, amit más főz… Úristen, neked FOGALMAD nincs a kölcsönösségről. Milyen együtt élvezni a koncertet. Vagy a meccset. De lehet, hogy máshogy értetted. Mindenesetre ez nem szeretet, hogy a magam igényei miatt vagyok hajlandó a kedvére tenni. Ez üzlet.

            • Békakirálylány !

              Én csak a magam nevében tudok szólni, arról, hogy a férfitársaim hogyan vélekednek nem tudhatok. Egy biztos : – Nem értek egyet a civakodással, haragból nem lehet ehhez hozzáállni, úgy ahogy sokan teszik. Mert hát végtére is minden eset más , minden ember a társától is lesz olyan, amilyen ( ezt jól megaszontam ) és minden viszonylagos. Alap probléma, hogy nem tiszteljük a társunk másmilyenségét, az elfogadásáról nem is beszélve. Ehhez pedig nagy önismeret, és sok-sok szeretet kell, és őszinteség magunkhoz és a partnerünkhöz. Nem működik máshogy. Sokat tanulunk sok mindenről, de arról, hogy kik vagyunk és mit keresünk itt és mit keres itt a többi ember…, nos hát arról keveset tudunk. Olyan világban élünk, ahol ezt könnyen el lehet felejteni, mellékessé lehet tenni és csak keresgélünk, hogy hol van a baj. Bennünk van a baj, hagyjuk, hogy így legyen és olyan dolgokból csinálunk értéket, aminek nem szabadna számítania, azt pedig, ami igazán értékes nem tartjuk fontosnak.
              Ügyet sem vetünk rá, csak érezzük a hiányát és keresgélünk és bezárkózunk, mert akkor legalább nem fogunk megsérülni…

              • De szép, hangzatos mondatok, hányszor hallottuk már, és valahogy a férjeink részéről ezt a valódi odafordulást, szeretetet, beszélgetést, elfogadást nem tapasztaltuk, csak azt, hogy minek lelkizünk. Ez a naiv tanács mindig a férfiaktól (szakemberek, lelkészek is nyomják), hogy hát szeretni kell egymást, ááá… de közben: a férfiak zárkózottak, őket az nem érdekli, ami a nőket, nekik több szabadidőre van szükségük, le kell vezetni valahol a munkahelyi stresszt, nem bírják a monogámiát, rendszeres és változatos szex kell nekik, nem tudnak mit kezdeni a barátnőkkel meg a szépítkezéssel, hát ezt meg kell értenünk!!!Megint csak mi fogadjuk el őket. szép és nagy takaró a szeretet meg az elfogadás, nem látszik alóla ki, hogy mennyire le vannak szarva a nők igényei.

                Én is felismertem magamban vágyként, hogy több szabadidőre van szükségem, meg milyen jó lenne mással is, meg hogy nem érdekel, ami a férjemet, és arra a következtetésre jutottam, hogy önző vagyok. Vagy… férfi?

            • pepe, örülök, hogy válaszoltál. most a kódokba nem mennék bele, erről szeretnék még kérdezni: “Miért várja el minden nő, hogy a párja legyen kommunikatív, legalább annyira , mint ő.”
              mit gondolsz, állítod-e azt, hogy a férfiaknak alapvetően kevesebb a kommunikációs igénye mint a nőknek? érezted-e úgy, hogy van rajtad ilyenfajta elvárás, és hogy ez számodra terhes? tűnik-e ez irreális elvárásnak a férfiak felé a nőktől? hogy van ez szerinted?

              azért kérdezem, mert ezt egy elég általános problémának látom sok kapcsolatban és a sajátomban is, és azt szeretném megtudni, hogy ez a férfiak véleménye szerint hogy néz ki.

              • Szerintem nincs miről beszélniük, nincs annyi kérésük, panaszuk, mert könnyebb nekik, és nem a másiktól várják az intimitást, inkább a szolgáltatás rész meg az “apa és férj vagyok” identitás kell nekik a kapcsolatból, ezt jelenti az, hogy “otthon már nyugalomra vágynak”. Elvannak a maguk családon kívüli világában. A nőnek a család jut mint Élet. Ott aztán beszélgetne. És soha nem tudja meg, miről maradt le.

            • Kedves hirlandó!

              Igazad van a kommunikációt illetően, bár ez is elég személyes.
              Nekem saját magamnak is voltak ilyen problémáim. Talán a férfiak nehezebben nyílnak meg, egyszerűbb számukra a kérdést szőnyeg alá söpörni és inkább cselekedni, vagy nem cselekedni, mint olyan kérdéseket, témákat megbeszélni, ami egy női (nem sértésnek szánom) agy számára fontos. A nők minden problémát összességében néznek és elsősorban érzelmi alapon élik meg.(részleteket elemző látás, melyből egy átfogó képet alkotnak ) Pl egy nő bemegy egy étterembe, körülnéz és akkor érzi igazán jól magát, ha minden apró részlet stimmel, ha valami nem tetszik neki, akkor az az étterem szar, még akkor is, ha johnny depp a pincér míg egy férfi, ha egy meztelen csajt lát a falon, akkor mindegy hol van, minden király.
              Szóval a nők sokkal inkább tudnak kifelé élni, mint a férfiak, sőt a nők inkább extrovertált személyiségek és nehezükre esik az, hogy a férfiak zöme introvertáltak.
              Nos , ha ez hiba akkor javítani kell rajt, de a két nem között szerintem ez egy alapvető különbség. Ez a véleményem… 🙂

              • Vajon miért fontos a női agy számára az a megbeszélendő? Miért nem látja a férfi, hogy baj van, miért menekül bújik el? Nem női agy ez, hanem helyzet, társadalmi kontextus, és leginkább hatalom: megteheti, megteszi; nem teheti meg, nem teszi meg. “Nehezebben nyílnak meg”, “nem olyan könnyű nekik”, “ők már csak ilyenek” — hányszor, de hányszor magyarázták ezzel nekünk az ordító közönyt, lustaságot, kíméletlenséget! Mi meg sosem lehettünk “már csak ilyenek”. Nekünk mindig egy kicsit megértőbbnek, csinosabbnak, készségesebbnek kellett volna lennünk.

                “Egy nő bemegy” — nagyon vicces, de borzalmas, ne haragudj. Rossz nőid voltak, vagy rossz helyekre vitted őket, ki tudja már. És a férfiakról is elég primitív képet festesz. Ha így működne a vendéglátás, nem erőlködnének a belsőépítészek, a séfek, a pincérek, megélnének Samantha Fox 1988-as naptárjából, kiraknák szépen, aztán mehet a moslék… Én ilyen pasival szóba nem állnék.

                Tökre nem igaz, hogy a nők extrovertáltak. A férfiak sem introvertáltak: nemek szerint nem találtak semmilyen lényegi pszichés különbséget.
                http://szabomo.blogspot.hu/2013/02/fold-hivja-marsot-es-venuszt.html Hanem megtehetik, hogy hallgatnak, nem szocializálták őket készségessé, rendelkezésre állóvá, illetve sok esetben annyira nyilvánvalóan jogos, amit mond a nő, hogy nem tudnak mit felelni, de a helyzetüket is féltik, ezért inkább hallgatnak, elvonulnak. Aztán milyen beszédesek egymás közt, meg a reggeli rádióműsorban, meg viccmeséléskor, meg ha egy csajt akarnak meghódítani? Csak a feleséggel introvertáltak, meg annak a családjával, barátaival. Nem osztják meg magukat, páncélt növesztenek.

            • “Pl egy nő bemegy egy étterembe, körülnéz és akkor érzi igazán jól magát, ha minden apró részlet stimmel, ha valami nem tetszik neki, akkor az az étterem szar, még akkor is, ha johnny depp a pincér ”
              😀 :D, garantálom neked, hogy nincs az a szar étterem, ami ne tetszene, ha Johnny Depp jönne felszolgálni… Még félmeztelennek sem kellene lennie 😀

              a nőkről szóló általánosító megjegyzéseidet nem nagyon tudom hova tenni, ha érdekel akkor tudd, hogy szerintem a fele sem igaz, a többit azt tudom, úgyhogy köszi a választ :).

            • Nagyon érdekes ahogyan a mai férfiközpontú társadalom mintájára, mindenféle spekulatív elméletalkotás és logikai hézag útján visszakövetkeztetünk az ősközösségi társadalmak életére 🙂 Ezek a feltételezések a férfi elfogultság gyönyörű példái, de ismerve a mai főemlős csoportokat vagy a jelenkor vadászó-gyűjtögető népek életét, ezek a spekulációk igencsak kétségessé válnak. Érdemes elolvasni Sally Slocum, A gyűjtögető asszony: férfi egyoldalúság az antropológiában című tanulmányát.
              http://whistler.uw.hu/meri/szakirodalom/slocumgyujtogeto.htm
              “Az antropológia akadémiai diszciplínaként a történelem egy bizonyos szakaszában, elsősorban fehér, nyugati férfiak kutatásainak köszönhetően alakult ki. A férfi egyoldalúság az antropológiában éppúgy valós, mint a fehérek elfogultsága, vagy a középosztályé, vagy a tudományágban jelentkező akadémiai látásmódé. Figyelembe véve az antropológusok többségénél adott kulturális és etnikai hátteret, nem meglepő, hogy a diszciplína nem tekinthető tárgyilagosnak. Az adatokból meglehetősen pontos következtetéseket vonhatunk le az étkezésre, a testtartásra, a helyváltoztatásra és a koponya űrtartalmának növekedésével összefüggő agyi változásokra, valamint az eszközkészítés képességére és más kulturális alkotásokra nézve. Ezen adatok ismeretében kezdetét veszi a spekulatív elméletalkotás. Így mialatt a férfiak vadásztak, fejlesztették készségeiket, megtanultak együttműködni, feltalálták a nyelvet, a művészetet, szerszámokat és fegyvereket készítettek — a szegény, függőségben élő asszonyok otthon ültek, egyik gyereket szülték a másik után (amibe sokan bele is haltak), és egyre csak várták haza a férfiakat, hogy hozzák végre a húst. A szelekciós nyomás teljesen a férfiakon múlt, a nők pedig csupán visszahúzó erőként voltak jelen fajunk fejlődéstörténetében. Ugyanúgy egyoldalú és egészen valószínűtlen feltételezni azon minta korai és gyors kialakulását, mely szerint a férfi felelős a „saját” asszonyaiért és gyermekeiért. A legtöbb főemlős csoportban, amikor egy nőnemű egyed termékenységi korba ér, maga kezdeményezi a nemi kapcsolatot, illetve jelzi készenlétét arra. Az elképzelés, miszerint egy férfinek nagy szerepe lenne egy nő „kiválasztásában” és később a hosszú távú ellenőrzésben felette és kicsinyei felett pusztán modern találgatás, mely nem történhetett volna meg a korai emberi életben. (A szexuális ellenőrzés nők feletti erőszakkal vagy azzal való fenyegetéssel modern kitalációnak tűnik. A főemlősöknél a nőstényeket nem lehet megerőszakolni, mert ők maguk akarják a kapcsolatot a termékenységi időszak alatt, és a főemlősök hímnemű egyedei úgy tűnik, nem kísérlik meg máskor az egyesülést a fiziológiai állapottól függetlenül.) A tartós monogámia meglehetősen ritka minta még a mai társadalmakban is – úgy vélem, különösen nyugati férfi elfogultság feltételezni ennek létezését már az ősközösségi társadalomban. Nem kell, hogy az apaközpontúság fogalmával vagy a férfi-nő kapcsolat illetve a házasság bármely formájának kialakulásával igazoljuk a család vagy akár az élelemmegosztás megjelenését. A hímek közti együttműködés ősi magja már a főemlősök közt is létezik, amikor összefognak, hogy megvédjék a csoportot a ragadozóktól. Az ilyen veszélyek a szavannákon élők között és a hosszú gyerekkori függőség miatt még erőteljesebben jelentkeznek. A fokozott férfi agresszivitás kialakulásának biológiai gyökerei után kutatva, sokkal gyümölcsözőbb lenne azt védelmező mechanizmusként és nem feltételezett vadászösztönként értelmezni. Ugyanis a főemlősök közötti egyetlen megjelenő munkamegosztás szerint a nőnemű egyedek gondozzák a gyermekeket, a hímnemű egyedek pedig megvédik a csoportot a ragadozóktól. A férfiak kooperációra és agresszióra való hajlamának lehetősége ebben a védő funkcióban rejlik. Nehéz elképzelni, amint a legtöbb felnőtt hímnemű egyed egy csoportban elmegy vadászni, és a nőket meg a gyermekeket hátrahagyják a ragadozók támadásának kitéve, feltételeznünk kell, hogy vagy az egész horda együtt kelt útra, hogy együtt vadásszon vagy a férfiak egyszerűen nem mentek nagy közös vadászatokra.”

            • “Nagyon érdekes ahogyan a mai férfiközpontú társadalom mintájára, mindenféle spekulatív elméletalkotás és logikai hézag útján visszakövetkeztetünk az ősközösségi társadalmak életére 🙂 Ezek a feltételezések a férfi elfogultság gyönyörű példái, ”
              Vacskamati alá: “Ha a férfiak menstruálni tudnának „Azokra a könnyű legény napokra.” ” http://www.hungary.indymedia.org/node/5544

            • Istenem, miért mindig ugyanaz? Az első mondat után tudja az ember az egészet.
              Azért várja el az ember, hogy a társa kommunikáljon, mert egy néma hústoronnyal nem lehet kapcsolatba kilépni. Valamint azért, mert a néma hústorony elvárja, hogy a nő alkalmazkodjék hozzá, ám nagyon nehéz úgy alkalmazkodni, ha az ember csak találgat a másik gondolatait, érzéseit illetően. Valamint azért, mert nem a nő feladata a kapcsolatot a hátán (száján) elvinni, és nyilvánvaló, ha a nő is elhallgatna, akkor az effajta kapcsolat ott véget is érne. Miért is kell a férfit állandóan szórakoztatni? Ja, hogy a nők már csak ilyen csacsogósak. Hát baromira nem. Éppen csak abba vannak beleszoktatva, hogy bazári majom módjára folyton csivitelni illik. Ja, nem mindig. Ha a férfi int a szemével, hogy most elég, akkor illik elhallgatni.
              A többire nem… jaj, nagyon nem. Annyiszor körbejártuk. Innét, ahol te vagy, nem fogsz tudni kijönni, csak ha sokat olvasol.

          • Ha képesek vagyunk élesre állítani a nemek között feszülő polaritás ideáját, akkor fel kell tennünk a következő kérdéseket: születésem előtt, ill. a halálom pillanatában milyen nemű voltam, ill. leszek. Voltaképpen feltehetjük azt a kérdést is, hogy: Ki vagyok Én? Ha közölnék velem, hogy halálos beteg vagyok, s pár nap múlva meghalok, mit kezdenék a nemek problematikájával, s kihez fordulnék? A születés és halál ( Alfa és Omega) pillatanaiban hol van az az Én, mely tételezi a generális masculinitás, ill feminimitás radikálisan megnyilvánuló meglétét? A halál túl és átélése milyen értelemben következik a masculin, avagy feminin mivoltomból? A halál-tigrise előtt ismeretlen a „megváltoztathatatlan kódok” állítólagos fogalmai, tudniillik Neki Mind-egy! De Isten jobban tudja.

            • Szia, Vándor, étdekes a felvetés, én nem hiszek a nemek közti polaritásban, “a generális masculinitás, ill feminimitás radikálisan megnyilvánuló meglétében”, szerintem a hagyma legközepén nincsen nem, én a lélekben hiszek, amelyet béklyóz a test és a társadalmi szerepek.

        • én személy szerint nagyon örülök, hogy csineván kívül más férfi is megszólalt, és nem a váló feleségét okolja, hanem azt mondja, “sok hibát követtem el, ma már nem tenném” és “látom, miben kellett volna nekem másnak lennem, és milyen irányba kell változnom”.
          kíváncsi lennék, mit érez egy váló férfi, miben látja hibáit, és hogyan tervezi meg a változást az életében. pepe, ezt konkrétan tőled is szívesen hallanám, a te esetedben, és csak a rád vonatkozó részt.
          vannak-e gyerekek, mit szól a rokonság stb.?
          magamról annyit, hogy kétszer “elvált” vagyok. a volt férjemtől és az utána következő exemtől is van egy-egy kislányom (2 és 8 évesek). most pont ott tartok, hogy felszabadító érzés az egyedüllét.

          • Kedves ribizli

            Én életem legnagyobb csalódásaként élem meg, elsősorban magammal kapcsolatban.
            Rengeteg olyan, főleg gyermekkorból hozott hibámmal szembesültem, amelyeket sajnos ilyen formában kell elfogadnom. Persze a feleségemben is csalódtam, de hát nem vagyunk egyformák ő is máshonnan jön én is máshonnan jöttem, ettől szép a szerelem és ettől nehéz az együttélés. A gond az, hogy ha erről nem veszünk tudomást és nem fogadjuk el a másik másságát. ( Pl ebben is hibáztunk ő is , én is ) 3 gyermek van , ebből 1 10 éves fiú a közös . Én a feleségemért sok
            mindent bevállaltam ( ő is én értem persze ). Sokáig hittem, hogy rendbe jöhetnek a dolgok (fentebb is olvastam ilyet ) és sokat is tettem érte , de sajnos már túl későn, kapcsolatunk már túlságosan kihűlt ahhoz, hogy ebben a formában rendbe jöjjön. Mi sem válunk el egyenlőre(ilyenről is olvastam fent ) , talán ezek a változások továbbvisznek bennünket az igazi
            megoldásokig. Az , hogy mások ( rokonság ) mit szól, már nem annyira érdekel, sajnos azt látom, hogy ez mindennapos dolog.
            Öröm az ürömben, hogy én ebből nagyon sokat tanultam.
            Pl
            -az élet játék, még ha sokszor vérre megy is és nagyon, nagyon sok szenvedély kell hozzá, mondhatnám azt is szenvedély mindenkor és mindenáron. Mindenben !
            -a problémákkal soha nem szabad azonosulni, nem problémák vagyunk hanem emberek, ő is és én is, a magunk hibáival és erényeivel
            -mindig meg lehet bocsájtani, csak szeretni kell hozzá és nem haragudni
            -nagyon fontos az őszinte kommunikáció és a jól átgondolt reakció erre ( nem lehet úgy igazat várni a másiktól, hogy közben félünk az ő
            nézőpontjától, vagy esetleg elítéljük )
            Neked is napokig tudnék erről mesélni, de már meguntam 🙂
            Bocs

            • pepe, örülök, hogy mindezt leírtad.
              sajnálom, hogy meguntad. bocsánatot nincs miért kérned (itt nemigen szoktunk ilyesmiért) — ha meguntad a témát, egyszerűen kiszállsz, ha késztetést érzel az írásra, folytatod, vagy valami egészen máshoz szólsz hozzá.
              értékelem az őszinteséged, sokra tartom, hogy csak a saját szemszögedet emlegeted, miközben megjegyzed, hogy a másikban is lejátszódtak hasonlók.
              azok a gondolatjeles mondatok nagyon a helyükön vannak.

      • Van ezen kívül még a kényszer. Mert ez a felismerés is luxus. Én megtehetem. Te megteheted. Sokan nem tehetik meg, mert eleve nem taníttatták őket, és tényleg a legmerészebb álmuk, hogy valaki eltartja őket, és csinál nekik egy-két gyereket.

        • és talán luxus ez a felismerés. talán nem. én csak szeretném annak megélni, de nem annak élem/éltem meg, hanem kő kemény munkának, ami mögött nagyon sok fájdalmas kimondás és lemondás van. szerintem a luxus az nem fáj ennyire.

          ja és 19 éves korom óta eltartom magam, érettségi óta az összes képzésem magam fizettem. az igaz, hogy az érettségiig volt hol laknom és kaptam enni és még sok mást is kaptam, amiből volt ugyan mit tanulni, de mondjuk azt a részét nem szokták listázni a NAT-ban feladatként :(.

          igazából én nem gondolom, hogy ez luxus, illetve lehet az is, kijöhet úgy is, meg kijöhet úgy is hogy nincs más választás, ha az ember érzelmileg túl akar élni.

        • “a legmerészebb álmuk, hogy valaki eltartja őket, és csinál nekik egy-két gyereket”
          ezzel vitatkoznék egy kicsit. szerintem ez nem álom, hanem egy előjog akarása, ami mögött ugyanaz a meggondolatlan gender előny van mint a “sört akarok a tévé elé, mert az nekem jár” mögött.
          igyekszem óvatosan fogalmazni, mert ettől hajlamos vagyok dühös lenni, de úgy mégis hogy várhatja el bárki, hogy valaki más eltartsa őt? én ha pasi lennék szóba nem állnék egy olyan nővel akinek ez igénye. sőt az, hogy majd ő gyereket szül, meg nőiesen virágkoszorút tesz a saját hajába amit kézzel készített 3 órán keresztül, a pasi meg eközben tartsa el. simán lehet, hogy ezt rosszul látom, és magyarázzátok el akkor légyszi, hogy mi a különbség a férfiak elvárásai és ezek között elvi szinten. számomra ez csak ugyanolyan előjognak néz ki mint amiket a férfiak felé nehezményezünk teljesen jogosan, és amiről nagyon sok olyan nő sem hajlandó lemondani, aki megtehetné. én itt játszmát érzékelek, kényelmet és kihasználást, ami mentén még mindig rámondja a nők egy jelentős és véleményformáló része az áment a Rendre.

          • Szerintem az a különbség, hogy ezzel automatikusan együtt jár(hat)nak hátrányok is, jelesül anyagi kiszolgáltatottság, aminek messzire vezető, enyhébb és súlyosabb következményei is lehetnek. A tv előtti sörvedelés előjogával semmilyen potenciális hátrány nem jár, az esetleges alkoholizmust kivéve.

          • Az eltartást én úgy értelmezem, hogy a férj szerzi az anyagiakat, a nő pedig ellátja a háztartást és a gyerekeket. Itt szigorúan a munka részét értve ezalatt. Ez akkor már nem is eltartás szerintem.

          • Érdekes, amit írsz, köszönöm. Azt, hogy egy nő tartsa el magát, olyan társadalomban lehet felvetni, ahol egyenlően fér hozzá a nem megalázó és rendesen fizető munkához a nő.A nők is dolgoznak, ha találnak munkát, csak a kisgyerekes időszak alatt tartják el őket.

            Ennyi erővel a prostituáltakra is mutogathatunk, hogy miért csinálják, annyi szép szakma van. Elég szomorú, hogy nőként az a perspektíva, hogy 1. lélektelen nyolctólnégyig meló, 2. eltartottság, 3. prostitúció vagy 4. törpe kisebbségnek gazdag családba születés, esetleg 5. gyerekek nélküli lét, és akkor kivételes szerencse és tehetség révén tudományos, művészi, vezetői munka. Ez aztán az előjog! Valamennyit, amennyit a férfi nem sajnál, kapni saját célra, és vele közös otthonban lakni, közben kontroll, szemrehányás, és cselédlét, besegítés a család vállalkozásba, férj, gyerekek ügyeinek intézése, favágás, nulla siker, megbecsültség, öntudat — rohadtul nem irigylem. Mintha az ilyen eltartott nők mást sem csinálnának, csak kozmetikustól ékszerbolton át Maseratit tankolni járnának! Mutassátok már meg nekem ezt a sok körömreszelgető, ingyenélő nőt, akit egyébként pont így, dekorációként és szextárgyként tart a gazdag férfi. A tipikus eltartottság leginkább olyan, mint amikor az idősápoló asszony kap lakást meg kaját is.

            És nem is értem: ha az egyik fél jobban keres, nem rakja-e bele a közösbe, nem fordítja a gyerekekre? Miért ne tenné? A férfiak össztársadalmilag jobban keresnek. És ahhoz képest igen sok elmegy műszaki cikkekre, cigire, piára, csak nekik érdekes tárgyakra, hobbikra, kocsira, horgászfelszerelésre, motorra, és prostitúcióra. A jobban kereső kevés nő meg majd megfeszül, hogy kompenzálja az aránytalanságot, nehogy azt mondják, önző és domináns.

            És nem azt kellene nézni, mennyit keres a nő, hanem azt, hogy mennyit dolgozik. Meg a férfi, persze. Ha megfizetnék minden munkát, egy kicsit máshogy nézne ki a felállás, rohanna mindenki mosogatni. Ebben a lehetetlenül szomorú helyzetben azért tartja el a férfi a nőt, mert a nő ingyen működteti a családot, biztosítja a férfi szükségleteit, sokkal több értéket hozva létre, mint ami neki személyesen jut a férj kereste pénzből. Csak ez nem látszik. De az alku ez. Eltartalak, ha takarítasz és dugsz velem. Sok férfi kéri a nőt, hogy ne menjen dolgozni, legyen az ő háttere csak. Mint valami alkalmazott, komolyan. Ahogy egy be nem engedett hozzászóló írja, minek a feleség, egyszerűbb takarítónővel és kurvákkal, de még olcsóbb is. Szóval szó nincs kiteljesítő kapcsolatról, intellektuális harmóniáról.

            A gyereket nem csak megszüli, hanem a terhesség végére és a szoptatás idejére leginkább munkaképtelenné is válik. Játszma? persze hogy beleül, miért hagyná ki, ha legalább ez van? Te azt kéred számon, hogy a nők szomorú helyzetükben miért nem becsületesek ezer százalékig? Az elvárás is gáz, addig sem kell a többlethatalommal rendelkező, kevesebb kényszer közé szorított férfiakról beszélni, lehet mutogatni, hogy azért a nők is! Igen, rámondja a Rendre az áment, mit csináljon, gyújtsa fel, egyesével legyen széllel szemben öntudatos? Ez óriási naivitás. Bizony, sok nő lehúzza a férfit, számítóan köt kapcsolatot, orgazmust színlel, előmenetelért szop, de mi ebből a tanulság? A nők sem szentek, persze, ki mondta? Például gyerekbántalmazók is sokan, és egyáltalán nem feltétlenül jó anyák, rengetegen idegesítően sokat babrálnak a külsejükkel meg bárgyú tevékenységekkel, hazugok és manipulatívak, mint Emma, cseppet sem tartalmas az életük, és hasra esnek a filmsztároktól. Én tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy a munkámból élhetek, nem kell függenem, és azt kutatom, ezt a rengeteg nyomort hogyan lehetne felszámolni.

            • én nem külső elvárásról beszéltem a nők felé, és nem is arról, hogy ennek külső elvárásként meg kellene jelennie. nem kértem számon senkit és bennem sincs ilyen elvárás a többi nő felé. (magam felé van, de ez a saját belső ügyem, mert jobb nekem így. illetve düh is van bennem emiatt, de ez szintén az én ügyem)

              én előjogokról beszéltem. az, ha a mai nyugati világban bárki elvárja hogy eltartsák, mert az gondolja, hogy az jár neki, szerintem előjog.
              persze, meg lehet érteni, hogy mi van mögötte a nőknél, ettől még lehet előjog. férfiaknak ez nem jár.

              szerintem ez az egyik olyan előjog ami segít bent tartani a nőt a rendszerben.

              és még azt is állítom, hogy – szintén a mai világban – férfiként biztosan nem vállalnék be olyan nőt, aki ezt az elvárást támasztja irányomba. csak ahhoz lelkileg nagyon erős és független férfinak, vagy (és nem és) nagyon arrogánsnak kell lenni, hogy ki merje ezt hangosan mondani valaki.

              • Magad felé azért lehet ilyen elvárásod, mert privilegizált helyzetben vagy. De tényleg, egy bántalmazott nőnek mondanád ezt, hogy eltartatta magát? Hogy nem látod az egész jogfosztottság kontextusát?

              • Mai nyugati világ? Te hol élsz? Hány önellátásra képes, elégedett nőt ismersz a városodban? Ahhoz tanulni kellene, meg öntudat, meg rengeteg idő, meg hogy felvegyenek, ne azt nézzék, hogy gyereked lesz, vagy ha van, akkor beteg lesz. Vagy megvalósult az egyenjogúság, csak nekem nem szóltak?

                Nem, nem segít benntartani, hanem a férfiak előjogának, a ferde világnak egyenes következménye. Az, aki nem tanul, nem dédelget ambíciót, nem keres jól, nem szabadon választ.

              • És bocsánat, ha én most nem a férfiakat sajnálom, akiknek milyen nehéz ezt kimondani. Áttételesen ők is haszonélvezői annak, hogy én pályakezdőként hatvanezret ha kerestem, és nem lettem jogász, közgazdász, ezek sokrétűen függnek össze. Valamiért a partnereimnek ágrólszakadtan is nagyon kellettem, ki érti ezt? Talán van a pénzen kívül más is?

            • “Magad felé azért lehet ilyen elvárásod, mert privilegizált helyzetben vagy. De tényleg, egy bántalmazott nőnek mondanád ezt, hogy eltartatta magát? Hogy nem látod az egész jogfosztottság kontextusát?”
              Éva én egy bántalmazott és szexuálisan kizsákmányolt gyerek voltam. szegény és nem tanult felnőttek neveltek fel. hol van ebben a privilegizált helyzet? ahova eljutottam az nem ezért van mert privilegizált helyzetem volt, hanem azért mert a szarból csak úgy tudtam kimászni, hogy erős állításokat tettem a világról magamnak és nagyon súlyos, összeszorított fogú lemondásokat annak érdekében, hogy más lemondásoktól megkíméljem magam.
              az egyik ilyen volt, hogy időben felismertem az eltartottság előjogának és kényelmének a csapdáját két alkalommal is az életemben, és nem mentem bele, ráadásul magamra haragítva sok olyan embert aki fontos volt nekem. (másrészt a felnevelőim pont részben azzal éltek vissza, hogy eltartottak, volt aki prostituáltat akart belőlem csinálni 15 éves koromban és döntenem kellett, hogy belemegyek-e. nem túlzok.)
              viszont baromira nem magammal akarok példálózni, és pont nem azt mondom amit te mondasz, amire reagálsz. én arról beszélek, hogy szerintem ha nem látjuk tisztán a helyünket, helyzetünket és béklyóinkat, akkor nem tudjuk letenni őket. és baromira nem sajnálom a pasikat, szó nincs erről, abban a mondatban nem sajnálat van, hanem keserűség és megvetés irántuk. igazság szerint azt gondolom, hogy nem ugyanarról beszélünk most. amiket írsz, azokat én is így gondolom és egyet is értek abból a nézőpontból, csak én nem erről beszélek.

            • nyugati világ alatt pedig azt értem, hogy nem tiltja a törvény, hogy valaki elszökjön egy bántalmazó házasságból, vagy nem kell csadorban járni, vagy nem jelent közvetlen fizikai veszélyt egy nőnek ha nem házas, és ennek a jelét nem kell a homlokunkon viselni pötty formájában. több mozgásterünk van mint régen, vagy mint a nem-nyugati világban élő nőknek. egy szóval sem mondtam, hogy jó a helyzet, neutrálisan elemeztem az adottságokat a régi és pl. az arab világhoz viszonyítva.

            • és: “De tényleg, egy bántalmazott nőnek mondanád ezt, hogy eltartatta magát?”
              nem mondanám. semmilyen nőnek nem mondanám. különösen nem szemrehányóan. nem gondolom, hogy közöm van ilyen szinten bárkinek az életéhez. a jelenséget elemezem, az előjogok használatának társadalmi okozatait és csapdáit, nem ítélkezem.
              a gyerekeimnek azt próbálom tanítani, hogy ne menjenek bele ilyen csapdába, pláne nem úgy hogy szül is és kiszolgáltatja magát a lány és pláne nem úgy, hogy függő viszonyt alakít ki a fiú. túl nagy az ár és a kockázat.

          • “úgy mégis hogy várhatja el bárki, hogy valaki más eltartsa őt?”
            Szerintem az eltartásnak (felnőtt emberek esetében) semmi köze az előjoghoz. Ez egy írott vagy íratlan szerződés a felek között, ami egyik fél részéről sincs ingyen és szeretetből. Persze egy idegen emberrel kötött eltartási szerződés sokkal tisztább ügy, mert ott minden le van papírozva, egyik fél mondjuk adja a lakását, a másik fél ennek fejében minden szükségletéről gondoskodik. Hagyományosnak nevezett házasságban ugyanez a helyzet, két ember szerződést köt egymással és megegyeznek abban, hogy az egyik fél feladata a lesz az otthontól általában távol végzendő, pénzkereső munka ellátása, míg a másik az otthoni munkákat és a gyerekek gondozását vállalja magára. Elég baj az, ha ez utóbbi, ugyanolyan fontos és nehéz munkát a társadalom és sajnos sokszor a pénzkereső fél maga is tagadja! Legalább mi ne tegyünk úgy mintha ez a munka nem létezne! 😦
            Abban viszont teljesen egyetértek veled, hogy pont az előbbi okok miatt (nem jár érte fizetség, társadalmi megbecsültsége nagyon alacsony, nincs szerződés – ezért könnyen letagadható, hogy egyáltalán munka lenne, az önbecsülés elvesztésével járhat, stb.). Ezért az otthoni/ingyenes munkát végző félre nézve szerintem is roppant veszélyes, mert kiszolgáltatottá tesz, amivel a másik fél csak akkor nem él vissza ha nem akar. Ezenkívül, más munkákkal ellentétben, ha mégsem érzi magát alkalmasnak valaki erre, ezt szinte lehetetlen felmondani. Aki mégis megteszi, garantálja az anyagi nyomort a következő éveire vagy az egész életére, mert belépni a fizetős munkaerőpiacra (jól fizető állásban) alapok nélkül, elképesztő nehéz. Én is azt tanítom a gyerekeimnek, hogy ezt az utat ne válasszák!

      • Igen, kb ez az a következtetés, amire minden látni tudó és akaró, a saját integritását őrizni kívánő nő jut(hat). Én magam is erre jutottam pár éve, azzal a kiegészítéssel, hogy a szép és kedves férfiakkal flörtölök és szeretettel elfongadom, amit érzelmi-szexuális téren adni akarnak (és ezt dúskálásnak semmiképp sem nevezném), egyébirént pedig elnéző jóindulattal kikerülöm őket és a magam dolgával törődöm. Ha erre a következtetesére évekkel korábban jutottam volna, még gyerekem is lenne. Elképzelhető, hogy nem veszítettem volna semmit, legfeljebb az illúzióimat, persze lehet, hogy ez is önbecsapás.

    • …. kommunikációról:-(
      (..mint már írtam, néhány nappal korábban, nekem most épp speciálisan a második házasságom van mélyponton…most nem ezt szeretném ecsetelni, az még bonyolultabb lesz egyszer, ha a folyamat valahogy, így/úgy megoldódik,… még nem esélytelen. Sokat köszönhetek az itt olvasottaknak nektek is, hogy ha nem válással fog végződni, akkor igenis minőségibbé alakulhat… Majd meglátjuk!)
      Az első házasságomról annyit: egy nap hazajött a férjem-14 éve voltunk akkor házasok/egyetemista szerelem/minta házasság/minta gyarapodás…stb! Késő este volt, épp pár hete költöztünk a frissen elkészült házunkba, amelynek az építtetését gyors ütemben egy évig “fizetés nélküli szabiról” én irányítottam, és nem volt egyszerű “gyenge női fizikummal” a baromira macho mesterekkel egyeztetni.(De ez egy másik lapra való!) Ő (exférj)meg kereste a pénzt(és második diplomáját készítette/részben általam:–) az építkezésre, ez volt a leosztás. Én voltam a rosszabbul kereső, én mentem fizetés nélkülire, és előtte már jól leharcoltam egyébként is a munkavállalói minősítésemet azzal, hogy évek óta lombik programokon vettünk(em) részt, sikertelenül, és ez ellehetetlenített engem mint munkavállalót. A függés, a sikertelenség padlóra tette az önértékelésemet, a hormonok pedig a fizikai és lelki egészségemet. Nekem ugye nem ártott egy kis”pihenés”, ezért én irányítottam az építkezést, és néha 300 km-t ingáztam naponta autóval, hogy ő dolgozni tudjon, de a háztartás is rendben legyen és mégis az építkezésen legyek már reggel 6kor. És én voltam annyira “hülye”, hogy úgy gondoltam, mindez helyes, és így jó, rendjén van!!!:(
      Az építkezés ideje alatt, elkezdődött egy örökbefogadási folyamat. Hozzá teszem, ő hozott haza egy könyvet, ami erről szól, hogy kezdjünk bele, igaz én voltam, aki ezek után a hatósági folyamatot (papírmunka elindította).
      Tehát a ház elkészült, épp már gyermekre vártunk, vártuk a lehetséges telefont!!!
      Egy este hazajött, és bejelentette elköltözik, neki elege van BELŐLEM. CSAKIS én akartam mindezt, ő nem akar házat, mert csak meló van vele, és ne hogy azt képzeljem ,majd ő neveli más gyerekét!!! Összepakolt, és elment. Se elérhetőség, se cím, nehogy elérhessem. A munkahelyére pedig nehogy be merjek menni, mert akkor….!!!
      Megkaptam én MÁSOKTÓL, vélt barátoktól, hogy én vagyok a hibás, “bepánikolt szegény ember”:-) , minek erőltettem én az örökbefogadást, miért nem próbáltam én meg mindent MÉG mesterségesen,… (akkorra én olyan beteg voltam, autoimmun betegség, hogy számlálhattam az éveimet, gyógyszerszedés mellett ennyi van hátra, gyógyszerek nélkül, ha képes vagyok a fizikai fájdalmat elviselni, meg annyi).
      A válás alatt aztán még inkább sikerült leharcolnom magam, mégis úgy gondolom, MENTÁLISAN nem hogy legyengített, de kifejezetten erőssé tett az önmagam létezéséért folytatott küzdelem, hogy mára (10 év), meggyógyultam, és hagyományos gyógyszerek sem kellenek!!!
      Szóval azon a bizonyos napon az exférj szó nélkül elment, leírt engem, ÉN MÁR hasznavehetetlen vagyok, az” orvosok se adnak nekem már túl sok esélyt”:-). Csak később jöttem rá, hogy ő mindig ezt akarta “kihallani” a kommunikációból, hogy tényleg elhiggyem, magamnak köszönhetem, ahol most tartok, ne büntessem már őt is azzal, hogy akkor “szörnyen néztem ki”, neki “meg kell jelennie a beosztottak előtt”!
      …aztán jöttek a további jóakarók, “na jó jó, hogy nem szólt”, de hát “annyit dolgozott szegény férjed, különben meg milyen buta vagy, hogy nem láttad a jeleket”, “biztos van valakije” “érted meg különben is mindent megtett. mindig a legjobb orvosokhoz vitt” ” te vagy az oka, nézz magadra, hogy nézel ki”!!!
      Nem láttam az előjeleket, mert önző módon, épp azzal voltam elfoglalva, hogy újra (a hormonok, stressz…stb) egészséges legyek, sőt minőségibb új életet szerettem volna!!
      Szóval vak is voltam,… Igen volt, nálam tíz évvel fiatalabb, életerős munkabírású munkatársnő volt a következő! 🙂
      Pár hónap múlva én adtam be a válópert, mert neki megfelelt a helyzet, hogy én ellátom a “házat”, a közös vagyont, amíg még …”húzom magam”, ő meg addig is mással kefél, és dolgozik keményen, kifizeti a rezsit, néha ad pénzt gyógyszerre…
      Az hogy én akkor “mégis” egy méltó váláson tudtam végigmenni, anyósomnak köszönhetem, aki (szintén korosztályából szokatlan módon elvált, …eléggé kisemmizett elvált nőként nevelte fel a fiát, tök egyedül) Paradox módon, az ő egyetlen fia most pont ugyanazt tette, mint vele egykor a férje. Biztosan megérne egy pszichológiai elemzést, “miért”, “vagy miért ” mégis.
      Tulajdonképp a válás, és az események ilyetén alakulásának tudomásul vételekor, majdnem idegösszeomlást kapott, hogy a fia ennyire méltatlanul kezdeményezte az egész elkülönülést.
      A fia sem vele, sem velem nem volt hajlandó kommunikálni az elkövetkező néhány hónapban.
      A válást közben ÉN kezdeményeztem. Egy idő után anyósom volt a közvetítő, sok tekintetben neki köszönhettem, hogy az adósságból terhelt közös házból, én egy lakással ki tudtam lépni, az adóstársi minőségemtől pedig meg tudtam szabadulni. Két évembe tellett, hogy fizikailag, érzelmileg, elkezdtem talpra állni.
      Három barátom tartott ki mellettem (mindhárom nő), a közös barátok közül.
      Ennek most már majd tíz éve….
      Pár évvel később, leültünk beszélgetni egyszer az első ex férjemmel, és nevetve megjegyezte ” jó, hogy néha elmondod, hogy történtek az események, mert mivel te adtad be a válópert, ..meg már olyan szenilis vagyok már, a rengeteg munkától, úgy fogok emlékezni, tulajdonképpen te léptél le. “( és nevetett, nagyon tetszett neki, milyen jó a humora még mindig!)
      …aztán elpanaszolta, hogy neki két évébe tartott, hogy anyagilag egyenesbe jött -csupán háromszor utazta addigra körbe a világot, az addigra sokadik legújabb, akkor már nálam 16 évvel fiatalabb barátnőjével), és milyen szerencse, hogy nem lett gyerekünk nekünk kettőnknek, mert az meg egy örök nyűg lenne egész életére neki, aki után fizetni kell!!! És tulajdonképpen senkivel nem érezte magát olyan jól, mint velem, azóta is én vagyok a MINTANŐ a szemében !!!/Csúcsmenedzser egyébként, ma is!/
      Ezen beszélgetés után megint nem kommunikáltunk sokáig, sehogy:-)…
      …ÉS a SÉRTETTSÉG CSÚCSPONTJA, akkor volt, és azóta szerencsére lényegében NINCS kommunikáció köztünk, hogy nekem a második házasságomból spontán született gyermekem. Gratulált,…majd pár hónap múlva felhívott, és elmesélte, hogy ugyan az ő barátnője is gyereket vár, de “ők nem tartják meg”, mert még korai, a lány olyan fiatal, csak tönkre tenné a közös életüket, és elvetetik a babát!!! Én döbbenten kérdeztem, “MIÉRT”, és különben meg mi közöm nekem ehhez, akkor elcsukló hangon előadta, hogy ő soha nem akar gyereket mástól, ő csak valaha velem szeretett volna egy saját gyereket- ergo én milyen perszona vagyok- hogy őhozzá hasonlóan nem vagyok mártír, és szülök, egy gyermeket mástól, nem tőle.(Csupán négy éve éltünk már akkor külön, és réges rég elváltunk)
      Különben meg ez az egész eset neki arra jó, hogy tudja, ő is termékeny, csak ketten együtt nem vagyunk azok!!!
      Azóta megszüntettem minden lényegi kapcsolatot vele….
      Sajnos, hogy a második házasságomban “sem tudtam” okosabb lenni, itt is “vak is voltam”, meg jó feleség és önfeláldozó, és mindent megbocsájtó, mert ugye aki miatt megint vak voltam, “ő csak két évente van “itthon” a világ másik felén él, és ő az első egykor nagy szerelme, ezt nekem meg kell értenem, nem bír ellenállni neki ilyenkor”…. A feleség(ez esetben én) pedig ne várjon hálát, semmiért, hiszen az a világon a legtermészetesebb, hogy ő az, aki “felad”, és háttérbe vonul, a férj pedig magasztosan éli az életet! És persze “miért nem jó is nekem már megint ez” ???
      Persze beszéljük meg”drágám”,”én szeretlek téged”, szól az új férj rendszeresen, “jó hogy beszélni akarsz velem, végre meghallgatsz engem is”, mondja, és amikor elmondta, amit akart(magát leginkább szeretve a tipikus férfi mártírként feltüntetni), és én kezdem el mondani(mondanám)” ő elfordítja a fejét, és terel”…, majd egész másról beszél.
      Ha pedig végre mégis elmondom, esetenként hangosabban, hogy ha nem változtat bizonyos életvitel szerű tevékenységein, akkor külön folytatjuk tovább az életünket, a reakciója: “de gondolj a gyerekünkre, aki kész csodaként született neked tőlem”, “meg fogja viselni a kis tündért”…és hasonlók… nem folytatom, megint csak hosszúra sikerültem,… de nagyon jó volt kiírni magamból, legalább az “első ex-et” egy kicsit könnyebb most, fellépni az újban az érdekeimért….
      Hát ennyit a férfi kommunikációhoz, és ahhoz, hogy ha kell ők gond, és lelkiismeret nélkül képesek manipulálni,a kommunikáció égisze alatt …és nincs semmi, ami szent lenne, ha a saját kényelmük a tét.
      Tisztelet a kivételnek, és bocsánat, ha valaki nem ilyen…talán csak ÉN vagyok mindig, aki ilyen férfiba szeret bele????

        • …teljesen egészséges voltam (papírforma szerint), és semmit nem mutattak ki a a vizsgálatok, miért is ne lehetne gyermekem! …
          Így aztán jöttek a beavatkozások, és az egy év alatt felszedett 17 kg, csupán a “mellékes”. A szervezetem jelezte, hogy már ugyan “ne tedd ezt velem!”
          Emésztés, szívecském ritmusa, fejem fájása,…stb. és végül egy trombózis, közvetve. aztán vizsgálatok, hogy nekem mit nem lehetett volna “adni” persze utólag. Most nem tudom mi a helyzet, ez 15 évvel ezelőtt zajlott. Remélem ma másként van.
          Vérhigítók,…és ezzel együtt újabb beavatkozások,…! Nem adhatom át senkinek a felelősséget, nagyon akartam kisbabát, és azt gondoltam , mindent kibírok. És majd minden rendbe jön….
          Megváltoztatták a szervezetemet a beavatkozások, minden másra is hatottak, és a testem már másként viselkedett, minden téren…
          Orvos: “Majd a terhesség-szülés mindent kompenzál, ne törődjön vele”…! :-), és hasonlók…
          Én nem állítom, hogy ez általános, de valószínű én egy vagyok, azok közül, akiknek nagyon rosszat tett.
          Sikertelenség, stressz, megváltozott immunrendszer, …önvádak, meg nem értettség,lázadások, a fizikumom teljes kizsákmányolása (saját magam által) :(, mindez egyben! Ez is egy út volt…
          Ma már nem tenném, az első “jelzést” követően sokkal inkább a saját meddőségem pszichés hátterén dolgoznék inkább.

          • Hű, vajon messze járok az igazságtól, ha az orvos inkább a kuncsaft megtartásán ügyködött? Számomra ezért is vet fel a lombikozás komoy etikai kérdéseket amúgy. De ez tök off. Sajnálom, ami történt, és örülök, hogy jobban vagy!

            • …így volt, “üzlet voltam”, jól fizető:( ! Mikor problémáim gyarapodtak, nem is kellettem már, az orvosnak sem. Felvet némi etikai kérdést, de nem e helyütt taglalnám, az másik oldalra való…

            • … köszönöm, egészségileg szerencsére jól vagyok, ma már teljesen másként látom az akkori helyzetem, de megértem azt, hogy akkor miért gondolkodtam úgy, megbocsátottam magamnak (is)…:)

          • …nos az a gyermek oda nem szeretett volna megszületni, ahová Te szeretted volna. Bizonyára szükséged volt rá, hogy erre rájöjj,de te legalább rájöttél..
            Happy end ?

            • pepe, egy kicsit korábban, (a mai nap folyamán valahogy jól esett) kiírtam,kiirtottam magamból az első történetet. Bár már néhányszor azt gondoltam sikeresen végleg lezártam életem azon szakaszát, még vannak rezonanciák bennem…:)
              Happy end: új nagy szerelem, második házasságomban spontán született gyermek, egy hoolywood-i történet itt ért volna romantikus véget. Papírforma szerint csoda, és én is akként éltem meg. Csakhogy, jelenleg épp a második házasságom van/került krízisbe,… így kerültem ide, “véletlenül” 🙂
              Az ok összetett, nem mentem magamat sem, sztereotípiák szerint reagáltam sok mindenre, és a “szerelem” leple alatt kötöttem rám nézve megalázó kompromisszumokat.
              Egy ok a sok közül, amivel én nem tudom felvenni a harcot: feljebb javasoltad, a “néhány órás szerepcserét”, igen hasznos, és nagyon tanulságos is. Csak nálunk az én májam képtelen lenne akár pár óráig bírni a strapát… szerepcsere esetén! 😦 De innentől ez már ez inkább egy dokumentum film témája lehetne… krízis helyzetben, ami egy külső krízis, ami őt érte, miért ez a reakció??? Eddig azon voltam, hogy segítsek, majd beleszakadtam “főleg lelkileg”…Most várakozás, és türelmi idő van, “saját magáért kéne lépnie”, mert van szeretet köztünk. Csak épp az alkalmasint történő “rugalmassággal” nem tudok mit kezdeni…

      • Minden tiszteletem. És milyen ritka az anyós, aki látja és ismeri a gyerekét, és szól a menyének, hogy nem vele van a baj, ez nagyon tetszett benne!
        Várom a második esetről is a történetet!

        • Bizony! Az én sógorom ugyanúgy kezelte le és végül bánt el nagyon aljas módon a feleségével ahogyan azt otthon az istenített apukájuktól látta, anyósom mégis a feleséget hibáztatja a válásért a mai napig, a fiát nem. Szerinte, ki lehetett volna bírni, hogy iszik egy kicsit (valójában full alkoholista), soha nincs otthon, azt sem tudja a gyerekei melyik iskolába járnak és mikor születtek (ez nem vicc!), minden pénzét elveri a hobbijára és a függőségeire. Azért mert ő elviselte anno az elviselhetetlent is, szerinte másnak is ki kéne bírnia mindent, legalább míg a gyerekek fel nem nőnek, mert a gyerekeknek apa kell! Gondoljatok bele kibírni és elviselni valamit (bármit) 15-20 évig, ez normális elvárás? WTF?

        • Igen, köszönöm az ő “exanyósom” nevében is, ő valóban kivételes egyéniség. Nem volt könnyű élete, az itt megírt “sorsok” jó némelyikébe belekóstolt, és pont azért volt sok esetben “kirekesztett”, mert a saját érdekeiben fellépett. A “fia”, nem vagyok pszichológus, hogy ő miért vette át a “saját apja szerepét”, annak ellenére, hogy az apa( a válása után nagy ívben tett rá), mi van a fiával, mégis “MINTA volt,a NŐKET letipró”, kihasználó többször nősült, és vált FŐORVOS, aki annak ellenére, hogy több gyereke maradt maga után a házasságaiban, egyikkel sem törődött többet. A nők, mindig újabbak mégis bedőltek a főorvos úrnak, és ő mindvégig a város tisztes polgára maradhatott. Exanyósom nem….., mert merészelt asztalt borítani, és beadni a válópert anno!!! Hát nem érdekes??? Ő a “különc elvált” senkinek nem kellő önálló nő maradt,….! Vele néha időnként beszélgetünk, és “kislányomnak szólít”:-), sajnos ma már elég beteges…
          Az újabb házasság, és válság, …biztosan fogok írni,….mert így számomra is érthetőbbé válik sok minden nekem is.
          Jó volt ide közétek megérkezni…! 🙂

      • Ó, ez annyira szívfacsaró. Minden tisztelet a tiéd, hogy újra belevágtál. Én is évekig hallgattam, hogy mindenért én vagyok a hibás, és mikor egy hajnalon azt üvöltöttem bele a világba, hogy amiért szarul élünk, az NEM AZ ÉN HIBÁM!, akkor világosodtam meg és kezdtem el úgy gondolni magamra, mint egy normális, szerethető emberre. Mert az voltam, csak “elsárkányosodtam” a férjem hibáztatása és passzivitása miatt. De szerencsére rájött, hogy neki mi a része a történetben, most meg már sokkal jobban látja magát, mint én őt.

  12. Kedves csakazolvassa, hadd legyen egy építő kritikám! Komolyan, gondold át, csak a jószándék vezérel, nem trollkodni akarok. Amit írtál, szuper, és nagyon jó, hogy megírtad. De az igazság az, hogy ezt csak mi nők, sőt mi, blogodat olvasó nők olvassuk végig. Ha ezt egy átlag férfinak megmutatnánk (akiknek címezted!) jobb esetben csak egy “haggyámáilyenekkel” felkiáltással állna odébb. Rosszabb esetben még bunkóbb módon reagálna. A szöveg nagyon hosszú, és tele van sokszorosan összetett mondatokkal, amiket az ő 8 bites agyuk képtelen feldolgozni. Jó, tudom, vannak üdítő kivételek, de ők sajnos igen ritkák, és elsősorban nem nekik szól az írás, azt gondolom. Köszönöm, ha csak egy kicsit is elgondolkozol ezen. 🙂

    • Kedves Nefelejcs!

      Szerinted az “átlag férfi”-ra vonatkozó 8 bites agy jellegű megjegyzések nem árulkodnak némi elfojtott dühről, és pártosságról?
      Azt gondolom, hogy az ilyen jellegű, tényszerűséget nékülöző “fikázások” (bocs a kifejezésért) erősen gyengítik a szerző befektetett munkájának a hatását. A saját ügyednek ásod épp a sírját.

    • A férfiak agya nem nyolcbites, ez egyébként férfigyűlölő és sértő kijelentés volt, és esszencialista is, ellentétben azzal, amikor tipikus helyzeteket elemzünk. Sokkal inkább az van bennük, hogy nekik identitáskérdés, hiúsági ügy, hogy bármivel is szembenézzenek, megértsék, és meg is tehetik, hogy ne, mert van hozzá hatalmuk (kikötés: de szex azért legyen!). És én egyáltalán nem akarom őket meggyőzni vagy megváltoztatni, ez a blog nem propaganda, ez a csak az olvassa. Majd megteszik a feleségeik, egyesével. Vagy nem.Én nem hiszek abban, hogy szép szóra megváltoznak. Én unom már ezt a sok reményt, várakozást, befektetett melót. A kényszerekben hiszek, ami ezt az erőszakos kontextusban békésen működhet: szóba nem állnak velük a nők, akkor majd meggondolják mégis, mi kéne, nem pénz, nem sárm, nem erőszak, valami más. És nem tartom erőszaknak, ha az, aki úgy marad, velem nem áll szóba. A kérdés, hogy mi miért vagyunk meg mi nők jobban egyedül, ha megtehetjük, mint ők nélkülünk.

      • Szerintem a nők és férfiak nem nézik elég rendszerszemlélettel ezt a problémát. Ennek a helyzetnek a megoldását gyermekkorban, a saját fiuk/lányuk nevelésénél kellene másként kezelni. Sajnos, amíg tudatosságtól mentesen örökítjük át ugyanazokat a mintákat, addig az alapvető hozzáállás lassan fog változni, és több lesz benne a rombolás, és a fájdalom, mint az öröm. Természetesen az ilyen léptékű ügyek nagyon lassan változnak, hiszen pszihogenetikailag “sokgenerációs” mintákat örökítünk át.

        • Tegnap úgy alakult, hogy volt itthon egy csomó háztartási munka, amit muszáj volt elvégezni. A fiam magára vállalta a főzés-mosogatás-süti sütés részét. Jól elfáradtunk mindketten. Utána azt mondja. ” Anya, az a durva, hogy én választhattam volna azt is, hogy a kanapén fekve nézem a Forma 1-et, és senki nem szólt volna meg érte, csak azért, mert fiú vagyok.” ( Ő is olvassa a blogot. )

        • korrekt, hozzátéve, hogy a társadalmi elvárások elég erősen elbillentik a mérleg nyelvét. ez a dolog működhet egy falanszterben, ahol férfiak és nők nem a rendszer által determinált egyének, hanem egyenlő felek, és mindketten hajlandók/akarnak dolgozni a változáson.

    • Ez nem így van. Az én férjem (most már büszke is vagyok rá) most olvasott el egy EGÉSZ könyvet az álmokról. Volt vagy 230 oldal…

    • Én személy szerint nem kedvelem az ilyen ‘8 bites’ kijelentéseket.
      Ezzel nem vagyunk jobbak a hímsovén férfiaknál, szimplán sovinisztáskodó, farokméregető nőkké válunk.
      És nagyon durva általánosítás is.
      Többek közt a társam sem nyolcbites.

    • Kedves Nefelejcs!
      Minden általam ismert férfi elég művelt és sok oldalú volt ahhoz, hogy ” el tudjon olvasni “bármit, amit akar! HA AKAR! Úgy hogy nem ez a probléma lényege…A “vélt”, és szerzett erőfölényük kapcsán, amit a társadalom is még mindig eléggé jóváír a számukra sok esetben “felülről” beszélnek a velük élő feleséggel. Némileg tulajdonosi szemlélet is ez (legalábbis szerintem nálunk jelenleg)a család, és a feleség felett! Ők sem folyamat ábrákban gondolkodnak, nagyon is látják közülük sokan, hol is a probléma-az enyém is- csak rugalmatlan, félti a vélt hatalmát, és ezért “nem akar róla lényegében” érdemi kommunikációt!

  13. Szerintem pont, hogy a nők tartják össze a családot. Mint mindig. Akkor is, mikor évek óta nem jó már. A CSALÁD kedvéért. Mint én is.

  14. Kedves Hölgyek!

    Egyetlen témakört feszegetve lenne néhány kérdésem Önökhöz, akik a család és a nevelés végtelen súlyát cipelik évezredek óta.
    Ezeket a hímsoviniszta, gyerekkorból kilépni nem tudó, étertlen, önállótlan, gerinctelen, gyengelelkű pasikat ki neveli ilyen nyomorultra? Vajon ki hiteti el velük, hogy felsőbbrendűek? Ki neveli beléjük, hogy ők a teremtés koronái, és hozzájuk egyetlen nő sem méltó? A lányokkal ki hiteti el, hogy az a dolguk, és az az életcéljuk, hogy felnőve ezeket “lényeket” szolgálják?

    • internalizált elnyomás: “Az elnyomás kapcsán megfigyelhető egy igen érdekes
      jelenség, amelyet internalizált elnyomás néven szoktunk
      emlegetni. Az internalizált elnyomás jelenségén azt értjük,
      amikor az elnyomottak idővel és bizonyos események
      nyomán megtanulják önmaguk és/vagy saját csoportjuk
      további tagjai ellen fordítani az elnyomásból adódó
      mintázatokat. Az elnyomott emberek maguk is továbbadják
      és fenntartják mindazt az elnyomást, amit ők
      maguk elszenvednek.”
      forrás: http://www.biztoskezdet.eu/uploads/attachments/kozosseg.pdf

      • Az anyámnak azt tanította az ő anyja, hogy az élet nem habostorta, az asszony köténye sok mindent eltakar, és hogy a szenvedés és a tűrés a sors maga.
        Az anyám gyűlölte ezeket a lózungokat, de attól még gyakorlatban továbbadta nekem, az elvárások puhára gyűrt zsírpapírjába csomagolva.
        Sokszor az az érzésem támadt, hogy talán így igazolja az önmaga szenvedéseit, és azt, hogy nem lázadt a sorsa ellen.

    • A kérdés jogos, én is a neveltetésben látom az alapvető problémát. Haragszom az exemre, mert nem akarta érteni amit mondtam neki, de még jobban az anyjára, aki úgy nevelte, hogy “tevagyaszent”, mindenjóamitcsinálsz” stb!!!

      • Nincs ebben a ‘fiamért rajongok’ anyaattitűdben valami olyan, hogy a férje helyett a fia felé fordul? Én ilyet nagyon sokszor láttam, korábbi partnereimnél.
        Nem tett jót nekik, az tény.

        • Fogalmam sincs… alapvetően egy eléggé elcseszett nő, aki nem ezen a bolygón él, akinek az a nézete, hogy a nő tegye magát hülyébbnek mint amilyen, hogy a férfi érezhesse, hogy gondoskodik róla, hogy felette áll… az exem apjával nem volt jó a házasságuk, az tény. Lehet, hogy ezt akarta kompenzálni, mindent megengedni az egyszem fiacskájának, akit még 8-10 évesen is képes volt játékból bepólyálni és dédelgetni… szerintem innentől nincs több kérdés 😀

      • Erdekes, most pont ugyanezt erzem. Viszont mar nem is harag van bennem, hanem csomo oriasi kerdojel, hogy MIERT?? Meg mindig MIERT? Miert jobb becsukni a szemet es attolni minden felelosseget?
        Miert fontos valakinek annyira, hogy o JONAK, SZENTNEK TUNJON?
        Amikor a napnal is vilagosabb, hogy mindannyian hibazunk, es tanulunk, ez az elet… Es hogyan lehet nekik segiteni, hogy ne igy tegyek, egyaltalan lehet-e valahogy?
        Nem a hibakkal van a problema ugy gondolom, hanem azzal, ahogyan ezt kezeljuk.

    • Kedves átlagos!
      A kérdésedben ott a célzott, és egyben “kimutogató” válasz is! De kérdem én, jobb esetben egy gyermeknek apja, és anyja is van, és vannak minták is. Hozott minták, korábbról, és korábbról… Legtöbbünknek keményen patriarchális mintái vannak!!! Pont ezen szeretne sok blogolvasó változtatni, férfi, nő is egyaránt, egy boldogabb, társ-kapcsolat reményében!Legalábbis szerintem, és nem azért, hogy a férfiak kerüljenek alárendelt helyzetbe, hanem, hogy a nők és férfiak is érezzék magukat egymással jobban. Hogy a mi gyerekeink már mitőlünk lássanak MINTÁT! Nem tűrni, hanem tenni, és beszélgetni kell…

  15. Sziasztok!

    Jó ideje olvasom már a blogot, abból a konkrét okból kifolyólag, hogy az én házasságom is tönkrement és szeretném megérteni, hogy miért. Sok írás volt ezzel kapcsolatosan, és ez a konkrét cikk szerintem nagyon jó összefoglaló a házasságok felbontásához vezető okok egy részéről – viszont “sajnos” nem húzható rá a saját esetemre, közel sem. Úgy gondolom, hogy nem igazán érdemes tovább olvasnom a blogot, több, újabb információhoz itt nem fogok jutni, de búcsúzóul szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki ide írt/itt kommentelt. Jó volt Titeket olvasni.

    Szóval: Köszönöm!

    • ininkabb, mielőtt balra el, nem akarod elmondani, a te házasságod mitől ment tönkre? attól, hogy itt még nem esett szó róla, nem biztos, hogy több tíz(!) esetleg csendben olvasó “kollégában” nem kongatod meg a harangot. s ha már sorstársak között kerül terítékre a dolog, tanulni, fejlődni is lehet.
      persze semmi sem kötelező, de én nem mondanék le ilyen könnyen…

      • Valoban nem celszeru szemet behunyni. Annak idejen en is probaltam, most mar nem ciki errol beszelnem oszinten.
        Ja es egyutt konnyebb mint egyedul. En is varlak vissza!

    • “házasságom is tönkrement és szeretném megérteni, hogy miért. ”
      Ha valaminek nincs semmi értelme, hát ez az.
      Sokan a másodfokú egyenlet megoldóképletét sem értik meg, akkor egy százmillió nagyságrenddel bonyolultabb üggyel hogyan boldogulhatnánk, mi emberek?
      És képzeld csak el, mi lenne, ha hirtelen mindent értenénk az emberi kapcsolatokban, és úgy tudnánk működtetni mint egy számítógépet? Hm?

  16. Kedves csikatyus !
    harag van a szívedben, bocsáss meg ha megbántottalak azzal, hogy kifejtettem a véleményem és legalább 20 percet vacakoltam , hogy bepötyögjek olyat, amihez semmi közöd és látom nem neked szól 🙂

    Ne haragudj…

    • Semmi harag nélkül is tudok én beszélni a kutyák nemiszervérő’ 😀 Ne tudd helyettem, hogy mi van az én szüvemben. Tiszteletreméltó, hogy vetted a fáradságot és leírtad, de könyörgöm, mik azok a kódok? A társadalom kódol, a szüleink kódolnak, de nem úgy pottyanunk ki az anyánkból, hogy el van már döntve a munkamegosztás, hogy én főzök, te focimeccset nézel. Nem harag ez, Pepe, ez cinizmus, vagy mittomén. Az egyetlen hely a világomban ez a blog, ahol végre valaki meri vállalni, hogy nem kódolva vagyunk, mert akkor valami hiba csúszott az egyenlő elosztásban. Nem ellened szól ez, hanem csak úgy megjegyeztem, hogy ezt nem fogadom el.

      • És jól tetted.
        Pepe, sok dologról volt itt már szó, a kódok, a biológiai magyarázatok, az eltérő génekkel való érvelés a Rend által fenntartott társadalmi egyenlőtlenségekre legtöbbünknél kivágja a biztosítékot.
        Tök jó, hogy itt vagy, és őszintén beszélsz, ha van kedved olvass el korábbi posztokat és hozzászólásokat is.

  17. ez hátborzongató, komolyan. pont erről beszélgettünk a lányommal, hogy nem mi néztük félre, hanem miattunk voltak normálisak arra a pár évre. a sapiens vonások, ez nagyon tetszik:)

  18. nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem eszméletlenül feldobott a kommentek sokszínűsége. úgy érzem, paradigmaváltás elébe nézünk, minőségi ugrásra készülődünk. nem bánnám, ha főleg a sok új férfikommentelő itt maradna…
    csakazolvassa, nagy dobás volt (de te már tudtad, mire készülsz)!

    én megpiszkálnék néhány dolgot.
    elsősorban a kódolás kérdését. nem kódoltak minket semmire. egyszerűen a világ ezen fertályán tényleg évezredek óta patriarchátusban élünk. ez nem kód, hanem társadalmi rend. ne feledkezzünk meg, hogy léteznek matriarchátusok is, és makroméretben szemlélve a világ történéseit, még visszatérhet.
    minták vannak, méghozzá kőkemények. első házasságom olyan férfival köttetett, aki durva férfiuralomra alapozó apamintát hozott magával, de úgy, hogy tudatának minden kis rejtett bugyrával lázadt ellene. mégis, amikor kibukott, önkéntelenül az örökölt mintát vette elő, aztán amikor tudatosult benne, teljesen kétségbeesett, hogy még ő is (aki tudatosan lázad ellene) mennyire determinált.
    én már legalább második generációs “dekódolt” vagyok, viszonylag hamar felismerem a társadalmi örvényeket, ezzel együtt nekem sem sikerült, mert a tanulási folyamat részese vagyok. semmi mást nem tehetek, mint magamat tovább élesíteni meg arra nevelni gyermekeimet, hogy ne mintákban szemléljék a világot, hanem kritikus toleranciával, és amikor maguk számára válogatnak, akkor könyörtelenül igazságosan, csak a realitásokra és ne az elvárásokra alapozva tegyék. legyenek szuverén egyedek, akik egymagukban is megállnak a világban bárhol, nem kell nekik társ mankónak, és ha gyereket vállalnak, azt a következmények teljes tudatában tegyék.
    arról meg végképp nem akarok hallani, hogy vannak női- meg férfifoglalkozások, férfi vadászik, asszony főz, mert erre én minden téren rácáfolok, és nem vagyok egyedül. tessék most már lassan körülnézni a nobel-díjasok körében. hogy mindez ilyen későn tör fel, az a bizonyos patriarchális rend következménye. szar korban élünk — ez van: flower-power, aquarius és fenem, de én tudom/érzem az irányt, és az utamról egyetlen patriárka sem térít le.
    easy rider csaj vagyok. 🙂

    • Én készültem, de nem tudtam előre. Sose tudom, mi a nagy dobás. Sosem az a nagy dobás, ami nekem elégedettség vagy írás közbeni katarzis, amit pontosnak érzek, amivel megküzdök. És magamról írni a legnehezebb, legboncolósabb, de azzal nehéz mit kezdeni az olvasónak, hacsak nem szeret nagyon, ez meg elemzés, szubjektív műfajban provokatív, egymásnak feszülős téma, sok közhely, sok érv pro-kontra, sok érintett, attól olvassák ennyien.

      Ezek a kommentek érdekesek, a minősíthetetlenül butákból vagy agresszívekből holnapután adok szimptomatikus szemlét.

    • “úgy érzem, paradigmaváltás elébe nézünk, minőségi ugrásra készülődünk. nem bánnám, ha főleg a sok új férfikommentelő itt maradna…”
      igen és igen!

      “szar korban élünk”
      az eddigi legjobb korban élünk és a jövő is a miénk :). el is szaladok a gyerekért az edzésre (naná) és utána borozni is fogok. borozunk együtt? 😉
      melónak má’ úgyis annyi mára egy ilyen poszt és csapat mellett… 🙂

      • hirlando kedves, én megint félreléptem, és tegnap délután borozás helyett áfonyapálinkáztam. javíthatatlan vagyok. 🙂 de azért ittam az egészségünkre. 😉

  19. ” semmi mást nem tehetek, mint magamat tovább élesíteni meg arra nevelni gyermekeimet, hogy ne mintákban szemléljék a világot, hanem kritikus toleranciával, és amikor maguk számára válogatnak, akkor könyörtelenül igazságosan, csak a realitásokra és ne az elvárásokra alapozva tegyék. legyenek szuverén egyedek, akik egymagukban is megállnak a világban bárhol, nem kell nekik társ mankónak, és ha gyereket vállalnak, azt a következmények teljes tudatában tegyék.”
    Igen. Ezt próbáltam, és úgy néz ki, sikerült.

  20. “de miért nem mondtad hogy baj van?” a kedvencem. hogy nem mindig hisszük el a másiknak, ha azt mondja, hogy “semmi baj”, csak azért hogy egy konfliktust megússzunk; hogy figyelünk arra, ha a társunk (ha tényleg komolyan gondoljuk ezt a hülyeséget) hazudik magának, és felhívjuk rá a figyelmét, nem legyintünk, a saját érdekében, meg a saját érdekünkben is; hogy ezért választanak társat maguknak az emberek, hogy valaki figyelje a hátukat, hogy legyen valaki, aki félelem nélkül kocogtathatja meg a vállukat, hogy “figyelj, szeretlek, de ez hülyeség, amit gondolsz / mondasz / csinálsz” – ez rohadtul új infó volt a mostanimnak, pedig nyolc évvel idősebb nálam.

  21. Én minden reggel lefőzöm a csajomnak a kávét, betakarom, ha fázik, kiveszem a kezéből a szatyrot, és meghallgatom. Stb… Még ha hullafáradt is vagyok… Hát nagyon szeret 🙂

  22. Most jut eszembe, hogy egyebkent EN, MINT NO, ANYA (na es persze NEMBER, BOSZORKANY, PENZEHES RIBANC, HARPIA, VIPERA esatobbi kedvessegek) nem bomlasztottam fel SEMMILYEN CSALADOT, mert amiben pl mi eltunk, az minden volt, csak CSALAD NEM. Nevezhetem azt lakotarsi viszonynak, kitartottinak, rabszolgatarto egyeduralomnak, egy hazban szekelo labtorlo-gyarto vallalkozasnak, ketrecharcternek (KO-val, es szurkolotaborral), akarminek, csak csaladnak nem.
    Szoval, mosom kezeim. En csak KILEPTEM, es a kezeim maig mosom, az ovet is…

  23. Szétcsúszás témában gyönyörűen végigviszi az ívet Háy János A gyerek című regényében. Szépirodalom, de jellegzetes társadalmi-emberi jelenségeket ábrázol, többek között a külső körülmények hibáztatását és az egyenlőtlenségeket is.

  24. Rengeteg hozzászólás van,hátha eljutsz idáig.
    ” akkor miért nem tettetek meg előtte mindent, hogy ne így legyen?”
    4 gyerekkel maradtam itt, mert kedves exem “még élni akart”. Igen, én vállaltam.
    Nem tévedés, apukaként.
    Megegyezésesen.
    Mindaz a “szétcsúszás”, stb. amit írsz, simán játszik. Mert a pasik mások, mint a nők. És a pasiknak sem 1xű. Nekik kellene fenntartani a család életképességét, anyagi környezetét. Értve ez alatt a pénzt és a tárgyi környezetet. Nem kötelező – erre van motivációjuk genetikailag. A nőknek meg a “fészekrakásra”. Ezt a két indíttatást nem összekeverni, hanem összeilleszteni kellene.
    Ebben sajnos sem a nők,sem a férfiak nem teljesítenek magasan. Elvárás hegyek vannak a “legyen vacsora – becsüljön meg” térben. A nők úgy élik meg, hogy elvárásaikat, igényeiket csak a válással képesek átütően képviselni. Vagy “csak” lelépnek (mint tőlem). És a legritkábban van nyitottság a kapcsolat rendezésére. Érthető a bizalmatlanság, ugyanakkor kéretik megérteni a pasikat is.
    Ha már “átment” a jelzés és megtenne mindent, akkor is csak elutasítást -és saját élménye szerint- kifosztást kap.
    Ez egy többszereplős játék, mindenkinek tanulnia kellene.

    • Végre egy nemtroll! Szia. Én nem hiszek az esszencialista magyarázatban. A nők azért élik meg úgy, hogy az elvárásaikat, igényeiket csak válással képesek átütően képviselni, mert előtte évekig nem volt semmi, de semmi. Van, hogy maguk sem tudták, mi bajuk, hiszen mindenki azt közvetítette, hogy ez a dolguk, ez a normális. Nem, nem normális. Lélekölő, sárkányok és frigidek lesznek tőle. És van, aki szól, próbálkozik, az elől meg menekül a férj, mert kudarcnak éli meg, nyugalomra vágyik, és kedvességre. Ez éretlen reakció, és nem vezet sehová. Meg kellene érteni, miről beszélnek a nők. De ha megtehetik a társaik, hogy nem értik meg, mert nem lesz semmi, akkor előbb-utóbb elválnak. AZ is lehet, hogy egy-egy nő annyira eltorzul, mert úgy nevelték, és hosszú évtizedekig úgy élt, hogy alkoholista, pánikbeteg lesz meg depressziós, hogy hiába az őt szerető, csak kicsit fölényes férj, nincs már megoldás, nem lesz derűs, erős és bizalomteli soha, az ép szexualitás, életerő nem regenerálható. Nincs mindig megoldás, de mit mondtunk ezzel a problémáról? A probléma jelentőségéről és okáról? A legritkábban van esély a probléma rendezésére, szerintem.

      Én is, más nők is mindig is keményen dolgoztak, nem tudom, ezt a pénzkereset-témát miért kell ennyire misztifikálni. Négy gyerek mellett biztos, hogy az tud keményen pénzt keresni, aki nem gondozza őket.

      Itt nekem a moderációra váró hozzászólások között férfiak arról írnak, hogy remekül megvannak a nő nélkül, nem is baj, hogy lelépett. De akkor minek ez a dühös gúny? Mi ebben a kudarc?

      Az egész életünk azzal telt, hogy a pasikat értettük meg. Ez itt most nem bíróság, nem az 50-50 százalékos megértés fóruma. Most önmagunkat értjük meg, és nagyon úgy tűnik, gyógyító. Igazságosságot egyenlő helyzetben lehet számonkérni.

      • Ha lenne genetikailag kódolt fészekrakó ösztön (nem tévesztendő össze a nemi ösztönnel) akkor nem kéne siránkoznia a Rendnek, hogy kihal a magyar. Azt hiszem a siralmas születési arányszámok elég jól mutatják, mennyire nem ösztön ez.

        • A feministák ANNYIRA sokan vannak, és OLYAN agresszívak, a mondandójuk ANNYIRA ördögi, és ANNYI zsidó tőke áll mögöttük, hogy még ezt is sikerült átírniuk. Megfélemlítették a férfiakat és megbabonázták a nőket…

          • Ilyen szinten szerintem is van. Ami zavar, az az, hogy az említett ösztönöket, késztetéseket élesen szétválaszthatónak és egymás kizárónak tekinted, ld. “Nem kötelező – erre van motivációjuk genetikailag. A nőknek meg a “fészekrakásra”.”
            Szóval, hogy “a” nőknek “a” fészekrakás, “a” férfiaknak meg “a” pénzkeresés… Nem, ez nem ilyen fekete-fehér – sokunkban van mindkettőből, egyéni arányban.

            • hogy Zoltan mire gondolt azt csak o tudja, szerintem a marketing hiszteriara 🙂 es az oszton, kromoszoma, genetikai stb ervekkel sajnos nem ertek egyet. Szerintem a mai embert a szocalizacio kondicionalja ferfi-noi szerepekre. az en lanyaim a rozsaszinu cuccokat veszik le a polcrol es hosszu hajat akarnak. es nem azert mert lanynak szulettek, hanem mert az oviban/tvben/mesekonyvben/moziban/barati korben/plakatokon is minden lany rozsaszin ruhaban van es hosszu haju. es amikor bevittem rovid hajjal, akkor az osszes ovono azon szornyulkodott hogy miert vagattam le, igy olyan fius. na ebben a kornyezetben nevelj lanyt aki nem a rozsaszinut szereti es rovid hajat akar. es meggyozodesem hogy ha holnaptol a kek lenne kikialtva lanyos szinnek, akkor par ev mulva minden lany azt akarna. es ezek a lanyok nem csak a ruha szinet es a haj hosszat szivjak magukba szuletesuk ota, hanem az osszes tobbi szerepet, elvarast, miegymast is. ez nem oszton.

            • Oké, nem beszélek a nevében 🙂
              Szerintem nem ördögtől való a “genetikai/biológiai meghatározottság”, de: kevésbé determinál, mint amennyire azt a hagyományos szerepek felkent őrizői gondolni szeretnék. Lényegében egyetértek veled: a szerepeket a szocializáció alakítja ki. Van biológiai alapjuk, de az csupán az alap, amelyre aztán az elvárások, skatulyák elegye rárakódik.
              A rózsaszín remek példa, ugyanis régen fiús színnek számított:
              http://anyamama.blog.hu/2013/04/25/rozsaszin_fiu_kek_lany
              Most meg anyák, apák kétségbeesett kérdéseibe botlom a neten, hogy “a kisfiam szereti a rózsaszínt, úristen, ez azt jelenti, hogy buzi?!”

            • igen, pont ezert hoztam a roszaszint peldanak. es azt en sem tagadom hogy a ferfi es a no kulonbozoek, ez eleg nyilvanvalo mar ranezesre is, de ezekkel senki ne magyarazza meg az en viselkedesemet, en nem rakok feszket, nem csicsergek, nem szepitgetem a lakast osztoneimre hallgatva, nem tartozik a fobb tulajdonsagaim koze a gyujtogetes, bogyo szedes, gyokerek asasa meg modernizalt verzioban sem. asszem reszemrol elmondtam amit akartam a temarol 🙂

          • na nalam egyik sem volt. ezek szerint belolem hianyzik ez az oszton. azt is erdekes megfigyelni hogy altalaban csak az elso gyerek elott van ez a nagy keszulodes. a masodiknal mar tudja az ember lanya hogy kb semmi nem kell egy ujszulott erkezeskor. anyatej remelhetoleg van, velem alszik, hordozokendo es kisruha maradt a tesotol, masra meg nincs szukseg, ja de, egy csomag pelust vettem. ez az egesz babaszoba, meg lakasdiszites egy nagy marketing fogas. ahogy valentin napokor most mar szinte kotelezo a virag. baba erkezeskor meg szinte kotelezo a babaszoba, lakasszepites. semmi koze az osztonhoz.

            • Nem, én se hiszem, ez inkább ilyen össznépi szülőpara. Viszont én szeretem “szépítgetni” az életteremet (ha saját, mert csak akkor kötődöm annyira hozzá). Kár, hogy ez a takarításra nem terjed ki 🙂

            • szepitgetni az otthonodat egesz mas mint lazas babaszoba teremto es lakasszepito tevekenysegbe kezdeni amint kiderul hogy baba van a pocakban es lehetoleg honapokon at tervezni, keresni, utana nezni, varrni, festeni, kivalasztani, megvalositani, megalmodni, vagyakozni utana. a lanyaimnak mai napig nincs baba/gyerek szobaja, szobaja van. egyenlore az is inkabb csak a nagynak. semmi diszites, semmi cicoma, semmi extra. es nem rozsaszin. nalam ami tenyleg osztonos volt az az volt hogy a vege fele hagyjanak engem nyugodtan, kerek egy par napot amikor rahangolodhatok a szulesre, a pocaklakora, amikor eldontom hogy most johet ha o is akar. a masodik gyereknel erre akkor volt igenyem amikor az orvos inditani akarta szulest en meg csak neztem dobbentem hogy hoppare, mar ott tartunk? nem engedtem inditani egyebkent, hanem hazamentem szepen es elkezdtem hangolodni a babara, beszelgetni vele, elmeselni neki mi varja ot, mi fog tortenni, beultem egy kad vizbe, kertem hogy segitsunk egymasnak, mondtam neki hogy bizhat bennem, ilyesmi. es persze jo ha nincs a lakasban kosz, ahova majd hazaviszem, de nem sikaltam vegig, csak kikeszitettem egy pelust meg egy valtoruhat az agyra, hogy ott legyen amikor hazajovunk a korhazbol nehany oraval a szules utan.

            • (Következő hozzászólásodhoz megy.) Értem, de szerintem Zoltán sem erre a (szerintem mesterségesen – is – gerjesztett) hisztériára akarta kihegyezni a dolgot, csak hozott egy (két) példát, azt, ami először eszébe jutott.
              Az azért nem mellélövés, ha valaki úgy gondolja, hogy a nőkre inkább jellemző, hogy az otthonuk harmóniájával törődnek. De, teszem hozzá, ez sem X vagy Y kromoszómához köthető tulajdonság, elvégre vannak férfi grafikusok, designerek, belsőépítészek, és nem, nem mind meleg. 🙂

            • Ezt elfogadom 🙂 A lányommal én már négy hónapos pocakosan rakosgattam a cucimucit a szatyorból ki, a szatyorba vissza, volt köztük négy évesnek való is. Az, hogy új családtag érkezik, nem csak az anyának kellene nagy élmény legyen, hanem a férjeknek is, csak ők egyszerűen nem tudnak mit kezdeni ezzel az érzéssel, mert az nyálas, amikor egy férfi kezdi rakosgatni a gyerek ruhákat, vagy legalábbis női munka 🙂 Amikor a fiammal voltam más állapotban, csak simogattam, nem volt semmi exsztázis. Jó volt, mindketten vártuk, amíg a kórházban voltunk, addig a férjem összerakta a kicsi ágyat. Ennyi volt. Ez nem ösztön.

          • Ú, most benéztem a takaró alá, mert akkor én férfi vagyok. Nekem annyira nincs kedvem, érzékem a stelázsipapírhoz meg a képkeretekhez. Nálam legyen király nagy a tér, üres, és néhány baszottdrága dizájntárgy porosodjon egymás hegyén-hátán, ferdén. Ettől érzem jól magam. Minden lakásszépítős fotót ízléstelennek látok.

          • Legalább itt ne kelljen ezekkel az ösztönökkel foglalkozni…
            A lakásszépítés mitől ösztönös, most őszintén? Jön egy gyerek, nyilván meg akarja az ember teremteni számára a megfelelő teret. Ezt visszavezetni az evolúcióra szerintem nagyon erőltetett, és tévútra vezet.
            Foglalkozzunk inkább a szocializációval, a minket körülvevő társadalommal, az életünket, személyiségünket sokkal inkább alakító jelenségekkel. Azokon ugyanis lehet mit elemezni, esetleg (hosszú idő alatt) változtatni. Azt mondani, hogy “a nőkben benne van a fészekrakási ösztön” egyrészt csak feltevés, messze nem tény, másrészt meg nem is igaz, hiszen rengeteg nő van, amelyik egyáltalán nem vágyik gyerekre. Akkor velük mi van, ők nem emberek, rosszul vannak összerakva, vagy mi? És a férfiban miért nincs ilyen ösztön, ha elvileg férfi is kell a gyerekcsináláshoz?
            Nem, az ilyen okosnak hangzó, de csúsztatásokkal teli elméletek csak arra jók, hogy a mai helyzeteket bebetonozva tartsák, a nőket meg a helyükön. (És tegyük hozzá, furcsa módon mindig a mai helyzetekből következtetnek az “őskorra”, ami nevetséges, és átlátszó.)
            Engem meg egyébként is mérhetetlenül idegesít a magabiztossága ezeknek az evolúciós meg áltudományos elméleteknek, kedves Zoltán, nem hiszem, hogy te egy tudós lennél, és még ha az volnál, akkor sem mondhatnád teljes bizonyossággal, mivel te sem éltél az őskorban. Egyébként meg szerintem hagyjuk is ennek firtatását, mi a jelenben vagyunk, XXI. században, és az aktuális helyzetet kell nézni. A nemi szerepek mai alakulásának vajmi kevés köze van az egyáltalán nem bizonyított őskori szereposztásnak.
            Egyébként én is örülök, félre ne érts, hogy újabb értelmesnek tűnő, beszélgetésre kész férfi van a blogon, de ezzel az ösztön-dumával szerintem sokunknál kivágod a biztosítékot. Én személy szerint nagyon nem szeretnék ezekről diskurálni.

          • nálunk nem volt babaszoba. mindkét gyermek a hálóban landolt, a hitvesi ágyban. az első előtt csak a penészt vakartam le a falról, és az ablakokat gitteltem körbe — miután pontosan fél évig könyörögtem ezért a férjemnek. aztán 9. hónapban, nagy pocakkal, törökülésben gitteltem. ez nem ösztön — szükséglet volt.
            a másodiknál a fürdő csak félig volt kicsempézve — leszartam.
            babacucc újsághiredetésből került (elvből nem értek egyet új babacuccok vásárlásával), fürdetőkád nem volt, pelust adtak a szülészeten. miután kiderült, melyik válik be, megvettük az első csomagot.
            ja, az elején volt kölcsön fonottbölcső, de aztán helyszűke miatt lemondtunk róla.
            a gyermeknek nem rózsaszín/kék szoba kell, hanem anyatej, anyaszag, beszéd, ének, biztonság. az akkor van, ha az anyját mindig közel érzi, nem fázik, nem éhes és nem fáj semmije. ennyi.
            fészekrakó ösztön: két héttel szülés előttig terepen dolgoztam. utána már nem fértem be sehova, nem tudtam ülni, és a kollegák nem vállalták, hogy beüljek a kocsijukba. életemben nem volt annyi munkaenergia bennem, mint a szülés előtti 5 hónapban.

    • “Nem kötelező – erre van motivációjuk genetikailag. A nőknek meg a “fészekrakásra”.”

      El kellene már felejteni ezt a “genetikailag így vagyunk kódolvá”-t. Nem tagadom, hogy az ösztöneink efelé terelnek minket, de sok más összetevője van a személyiségünknek (s így vágyainknak, céljainknak, érzéseinknek) az ösztöneinketn kívül és túl. Ettől vagyunk emberek.

      • Fészekrakó ösztönük max. a madaraknak van, de ott is gyakran a hímek csinálják. 🙂
        Amit mi biológiának meg ösztönöknek hiszünk, az kőkemény szocializáció. Ha nem akarsz gyereket, és nem tartod rendben a háztartást, akkor nem vagy igazi nő! Ezek után ki az, aki bevallja, hogy nem ezek tartoznak élete legnagyobb vágyai közé? Vannak azért, de csak kevesen, mert ehhez szembe kell menni az egész társadalmi berendezkedéssel.

        • A lényeget kihagytam. Szóval, azzal, hogy azt mondják, nem vagy igazi nő, azzal a létezésed értelmét kérdőjelezik meg. Mivel sokak felfogásában nem emberek vannak, hanem férfiak és nők, meghatározott életcélokkal. Ha ezeket a célokat nem teljesíted, akkor minek élsz? Haszontalan vagy, nem normális, nem igazi nő. Azaz: nem igazi ember.

      • Az ilyen vulgárdarwinista magyarázatokból valahogy mindig a nő jön ki rosszul, nem? (nő-monogám, férfi-poligám, nő-pelenkázik és bogyót szed ingyen természetesen, férfi – vadászik és pénzt keres, a nőnek a vén trotty jut – pardon, kell – , a férfinak a csini fiatal, a nő fészket rak, a férfi kalandozik satöbbi satöbbi blablabla). Vajon miért csak ezek a magyarázatok hozzáférhetőek az átlagember számára? Vagy csak ezeket akarják meghallani?

        • Nem véletlen, hogy szinte mindig férfiak hivatkoznak a biológiára, az ösztönökre és génekre, de csak amikor magukat akarják igazolni és igen úgy, hogy ők jöjjenek ki jól belőle, a nőknek ez nem lehet mentség.Például ha a férfi szeretne szexuális változatosságot, az természetes mert ösztön, ha a nő szeretné ugyanezt, ott érdekesképpen nincs ösztön meg biológia, ő szimplán csak ribanc…

    • Üdv. itt. nagy dolog amit vállaltál még ha nem is szabad választásod és kiforrott döntésed volt, hanem belekényszerített a helyzeted.
      a kedves exem még élni akart: dühödt kirohanás már a harmadik mondatban és hozzá nagy adag sértettség.

      “Mert a pasik mások, mint a nők. “- alapvetően hibás megközelítés.

      nem, nem vagyunk mások. engem 14 éves koromig fiúnak néztek és évekig komoly gondot jelentett, hogy kinőtt a cicim (nagyon zavart sport közben)
      aztán anya lettem és olyan elvárások nőttek körém amivel nem tudtam és máig nem tudok mit kezdeni.

      nem rakok fészket azon a címen, hogy valahol lakni kell. nem nézegetek függönyöket és a virágok is elrohadnak mellettem.

      van munkám, jövedelmem és sok-sok gyerekem.

      akkor most nekem mit is kell tennem? ha a férfi teremti elő a pénzt és a tárgyi környezetet (mondjuk nem teremti, mert ha van neki nem ad, illetve feltételhez köti, ha nincs neki, akkor pofátlanul élősködik a nőn), akkor nekem nőnek mi a dolgom? adjam fel a hivatásomat és válogassak függönyt? vagy hogy gondolod?

      nagyon szeretném, ha itt maradnál és még beszélgetnénk.

  25. Valahogy az embereket kezdettől az örök kapcsolatokra kondicionálják, pedig nem mindig az az igazi, az egészséges, az építő. Van, hogy a közös feladat rövidebb ideig tart, bizony.

    Új gyakornokunk van, ügyes, talpraesett, gyors. Az egyik első cikke az volt, hogyan mentsd meg a kapcsolatot, ha süllyed a hajó. Szóltam is: azért nem kell azt mindig, minden áron megmenteni. Van, hogy hagyni kell, hadd menjen. És van, hogy nekünk kell felállni, és menni, mint pl. a bántalmazó kapcsolatokban is.

    Jaj, nagyon tetszett a poszt!

  26. Üdv! Először lehurrogtam az írást sértődöttségemben (végig sem olvastam), aztán elkezdtem olvasni a kommenteket és tetszik. Visszatértem a blog olvasásához és egyszerűen rájöttem nem rólam írsz benne. Nem ingem nem veszem magamra. Viszont felmerült bennem egy gondolat amire hátha kapok választ. Írtad hogy sok hőzöngő férfitársam írta hogy megvannak ők jól nő nélkül (amit kétlek), de egy idő után nehéz újra kezdeni. Azt az időszakomat szerencsére kinőttem hogy pánikból/dühből/kétségbeesésből csajozzak. Rendben van a háztartásom, ellátom a munkámat, mosok főzök takarítok magamra, járok szórakozni, van életem. Ez a gond is. Egyre nehezebben tudom elképzelni évek múltával hova is fér be az életembe egy társ, aki mégis egyre jobban hibádzik belőle. Bár ez a kérdés kiesik a “miért esik szét” fogalom kőrből, érdemes lenne feszegetni a “hogy raktad megint össze” dolgot.

    B.

    • Örülök, hogy elolvastad, és korrigálsz, mert eléggé megdöbbentem. Tényleg becsüllek érte. Igen, el lehet szokni ettől, a gondolattól, az igénytől is, a képességtől, hogy valaki mást elviseljünk a konyhánkban, a lepedőnkön, a vécénken, ne adj isten új vécécsészét alapítsunk együtt, meg dinasztiát. De ami fontos, az történik, az szembejön, annak lennie kell, az a “mégis”, akkor is. Alább meg nem érdemes adni. Írtam egyszer egy hosszút az internetes társkeresésről, de elszállt az egész.

    • Mit értesz pontosan ez alatt, hogy “nem lesz neki hely az életemben”? Nekem ez úgy hangzik, mint ha egy társ valami helyett kellene és nem valami mellett: Az igazi társ önmagáért való jó dolog, ugyan tulajdonképpen semmi nem helyettesíti, mégis létezik teljes élet nélküle is, és ha megérkezik, kerül neki hely is, ebben biztos vagyok. A társ nem egyik napról a másikra lesz az, ezt megelőzik bizonyos fázisok, az ismerkedés, a randizgatás fázisa, aminek során egymáshoz rendeződik a két élet. Szerintem az csak előnyére válik egy párkapcsolatnak, ha a felek nem valami űrt kívánnak betölteni egymás életében, hanem már egyfajta “készbe” érkeznek. A kiforrott személyiség spontán és kellően rugalmas, ugyanakkor biztos alap egy tartalmas kapcsolathoz. Az persze más kérdés, hogy az ilyen ember gyakorlottabban és magabiztosabban szúrja ki az eleve vesztésre ítélt ügyeket, és eleve bele sem bonyolódik, ez keltheti azt a benyomást, hogy nehezebben “ad helyet” egy másiknak.
      Vagy nem ilyesmire gondoltál?

      • “…magabiztosabban szúrja ki az eleve vesztésre ítélt ügyeket, és eleve bele sem bonyolódik…” De, valami ilyesmire gondoltam. Csak lehet az ember egy idő után mindenben rémeket, buktatókat lát pedig nincsenek is ott. A kérdés inkább az, akar-e az ember megint egy kompromisszumokkal teli, bonyolult életet élni, vagy maradni a kényelemnél, nyugalomnál ami megszokássá kopik és felőrli az embert. Ez főleg este ijesztő, amikor az ember végig gondolja hogy a mai rutin is megvolt. Bár ugyanez egy rossz kapcsolatban is így megy.
        Az én egyik nagy tanulságom az élettől: kérdezni kell akkor is ha úgy tűnik minden rendben van + el kell viselni a “mi a baj?” kérdéseket akkor is ha nincs baj csak fáradt vagyok 🙂 Ezt az utolsó gondolatot főleg a férfi olvasóknak szántam.

        • nekem inkabb az a kerdes hogy boldog vagy-e egyedul, vagy nem. ha nem, akkor erdemes valtoztatni. ha meg igen akkor nincs min gondolkozni.

          • Semese, én pl tök boldog vagyok egyedül, de ettől még vágyom társra, mint a legtöbb ember. Ez a lényeg, hogy a társ iránti teljesen emberi igényt nem a boldogtalanság szüli. És van abban is valami, amit B. mond, hogy talán egy kicsit kevésbé bevállalósabb lesz az ember, vagy hamarabb feladja a próbálkozást, nem tudom. De ha tényleg oké vagy magaddal, akkor kockázatot is tudsz vállalni.

      • errol amit irtal az jut eszembe, hogy en nagyon szeretek egyedul aludni. abszolut nem hianyzik mellolem senki, imadom hogy enyem az egesz agy. Aztan megismertem a ferjemet es vagytam ra hogy egyutt aludjunk es egyutt ebredjunk, hogy hozza bujjak ejszaka. Imadok egyedul kirandulni is, de egesz mas elmeny ha velem jon a parom es megoszthatom vele az elmenyt, megbeszelhetjuk es kozos emlekke valik. Imadok fozni is, de azt is nagyon elvezem amikor o vagja fel a paprikat, en a paradicsomot es kozosen izesitjuk majd esszuk meg a lecsot.

        • Szia!

          Én is szeretek egyedül kirándulni, és utazni is. Azt figyeltem meg, hogy egész más szeletét fogadom be olyankor a az engem körülvevő élményeknek. Amikor a párommal megyünk, akkor olyasmit is észreveszek, amit egyedül nem, viszont amikor egyedül, akkor sokkal könnyebben elmélyülek egy-egy gondolatban, vagy képben.
          Mindig magányos voltam, már kisgyerekként is, és sokszor szenvedtem tőle. De felnőttkoromra megtanultam értékelni a magányt, és rájöttem, hogy olyankor van bennem a tökéletes egyensúly. Nem tudom ezt egzaktabb kifejezéssel leírni.
          Most azon dolgozom, hogy ez az egyensúly -érzés akkor is meglegyen, mikor nem egyedül vagyok. Nekem ez az egyik árnyékom, hogy nem mindig megy mással, sokkal könnyebben megy egyedül…
          Bolond -e vagyok? 🙂

          • Üdv a klubban! Részemről ugyanez. Csak én nem szenvedtem a magánytól, hanem erőltettem a társaságba menést, kifelé és befelé is azt hazudva, hogy de jól érzem így magam. Most már tudom, hogy csak nagyon kevés emberrel vagyok képes egyszerre kapcsolatot tartani, nagyon sok egyedüllétre van szükségem, és ha egyedül akarok mondjuk Budapesten sétálgatni, akkor nem elkéredzkedni kell a férjemtől, hanem bejelenteni, hogy ez lesz, mert ő is tudja, hogy ilyen vagyok. Bolond-e vagy? Nem vagy! De mennyire megörültem neked!

  27. Visszajelzés: takarítónők, kurvák és egy látó gató | csak az olvassa

  28. Ne hagyjatok el minket – …

    Nagyon meg lehet érteni azt a keserű, csalódott és a végletekig lelkileg elcsigázott álláspontot, amiből a post született. Egy aspektust azonban nem szabad elfelejteni.

    A huszas éveik végén járó nők nagyon nagy százalékának kezd el valami belső borzongás úrrá lenni a gondolatain-érzésein. Először valami megfoghatatlan, később már nagyon is valóságos ösztön: párt találni, fészket rakni, fiókákat nevelni – beleolvadni az évmilliós szerepbe.

    A házasság ma már inkább csak választható kelléke e folyamatnak, mintsem örök érvényű egyetlen kapuja a fajfentartsához vezető útnak. A nő megoldja, hogy anya legyen. Ha kell hisztizik, ha kell zsarol, ha kell megvonja a szexet, ha kell súg-búg, ha kell édesdrága, ha kell egyszerre kvrva és szakács. A férfi pedig természetesen belemegy a játékba. Mi mást tehetne, hiszen szerepe szerint ő a “nagy, az erős, az okos, a nemző, a Férfi” – el is van hitetve vele ez kellőképpen.

    Aztán amikor a gyermek megszületik, és őszinte szerelembe esik a férfi a csillogó szemű, rá tudattalanul mosolygó szépséggel, akkor még hihető a tündérmese. Kutatók szerint a gyerek a születése után genetikailag kódoltan az apára “igykeszik” hasonlítani, hogy az elfogadja. Az anya is hálás örömmel néz a férjére, akibe soha többé nem tud úgy szerelmes lenni, mint a saját testéből kiszakított egy darabjába. A férfi innentől megkapja a “fenntartó” hősies szerepét. Dolgozik, pénzt keres, elintézi az ügyeket – többet is, mint eddig. A nő, akit a várandósság utolsó 7 hónapjában a tenyerén hordozhatott, és akiért ölhetett, halhatott, most még többet kér. “Éjjel a te fiad…” – és az apává nemesült hősember eldobja a baltáját, és megy ringatni hajnali kettőkor, négykor és fél hatkor, mert anya egész nap ezt csinálja, kell neki is a pihenés.

    A hősies idők azonban elmúlnak. Az apa arca beleszürkül a hétfők magányába, amikor már nem a csinos, szexi, harapnivaló fenekű nőjével indulnak reggel munkába, hanem megkapja a hétre szóló feladatokat: mit vásároljon, mit intézzen el, minek menjen utána, kivel hol hogyan és mikor mit kell tennie. Már nem hős. Már nem is férfi. Már csak megoldószerkezet. Egy csavarkulcs. Rezignáltan mutogatja a családi fotókat az ismerőseinek, miközben saját magát győzködi, hogy ő mindig is erre vágyott, ezt akarta.

    Persze ez nem ilyen drámai. Persze ez mind csak fikció. Persze ez csak az antifeminista találmánya.

    A szerelmet, a szexet, a lelkesedést újra meg kell találni. Ez nem megy úgy, hogy a nő csak sipákol, hogy “ő többet tesz”, mint a férfi. Őszintén: ki nem szarja le? Belső ösztönétől vezetve ő maga hajtotta, hogy anyarabszolga lehessen. Hogy megszülhesse és nevelhesse a gyermekét. Senki sem szorított pisztolyt a fejéhez, sőt Ratkó Emília sem ripakodott rá.

    Kell a férfi elhivatottsága? Kell a lelkesedése egy életen át?
    Az bizony plusz feladat. Tehát csak akkor tessék a játékba belemenni, ha a feleség-anya szerepben egyben képes felvállalni a Nő szerepét is. És ez nem merül ki a heti egy furulyában vagy a néha elővett csipkebugyiban. A férfit éppúgy “etetni” kell, mint a legelején. És ő cserébe férfi marad. Erős, bátor, lelkes. És akkor nem fognak ilyen postok születni, hogy körbeállják a hasonlóan önsorsrontók, hogy együtt keseregjenek az általuk felépített illúzió saját kezükkel elért romlásán.

    Ne hagyjatok el minket – sem a házasság felbontásával, sem évekkel korábban, amikor tudatosan megszűntök nőként létezni számunkra.

      • ” egy kis megmondós hév jutott a kommentedbe.”
        Kicsi? Az egész tömény, fölényes, leereszkedő “én majd jól megmondom nektek a tutit, mert sokkal jobban tudom” volt! 😦
        Ezenkívül megint jönnek a női ösztönök, amit férfiként tudnak, hogy nekünk van(!) és nekik nincs (értitek, nekik ugye természetesen nincs ilyen szaporodási ösztönük, mert ők a nőkkel ellentétben gépek, csak mi vagyunk biológiai, ösztön vezérelt lények, ők nem) akinek nincs, az meg nem nő nyilvánvalóan. Vagy nő ugyan, de nem az “Igazi” a nagybetűs “NŐ”.

        • “Ezenkívül megint jönnek a női ösztönök, amit férfiként tudnak, hogy nekünk van(!) és nekik nincs (értitek, nekik ugye természetesen nincs ilyen szaporodási ösztönük, mert ők a nőkkel ellentétben gépek, csak mi vagyunk biológiai, ösztön vezérelt lények, ők nem) akinek nincs, az meg nem nő nyilvánvalóan.”

          Hát így nem passzol. A férfiaknak is vannak ösztönei, csak nekik MÁS ösztöneik vannak. Más a hormonháztartásuk, és ebből következően a fontossági sorrend az életcélok tekintetében is más. A férfi szaporodási ösztöne a megtermékenyítéssel kimerül. A nőé viszont nem, bennük van ösztönös kötődés az utódaik irányába. A nő kevésbé promiszkuis szexuálisan, a férfinak viszont ez az elsődleges szempont, ennél fogva keres ellenkező neműt.
          És akkor ez még meg van spékelve társadalmilag is azzal, hogy eleve eltérő élettapasztalataik lesznek, a nőt úgy nevelik hogy segítséget kap, megvédik ha bajba kerül, a férfit viszont nem, egy fiú már kisgyerekkorától megtanulja, hogy magának kell megharcolnia mindenért, ha gyengének mutatkozik, akkor rászállnak, bántják a többiek, és ez senkit nem érdekel, senkitől nem várhat segítséget. A párkapcsolaton belül is más, a nő biztonságot, stabilitást remél a kapcsolattól, a férfi viszont ezek közül egyiket sem várhatja, ellenben plusz felelősséget vesz a nyakába.

          A biológiai részével nem sok mindent lehet kezdeni, a férfiaktól nem várható el hogy egy az egyben át tudják venni a nők értékszemléletét, és fontossági sorrendjét. Ezért fontos a kommunikáció kapcsolaton belül, hogy minél inkább megértsék egymás világát.
          A társadalmi részével lehetne, például nem kéne eltérő szerepek alapján nevelni a fiúkat és a lányokat. Nem kéne, hogy bizonyos viselkedési, hozzáállási módok egyik nemtől elfogadottak vagy pozitívak legyenek, a másik nemtől pedig negatívak. Ezzel hozzá lehetne járulni ahhoz, hogy ne maradjon a “férfiak a marsról, nők a vénuszról” társadalmi hozzáállás.

          • Most akkor annyira különböznek, hogy a két nem két külön világ, vagy a különböző nemi szerepek, a Mars-Vénusz vonal csak mesterséges valami?

            Egyik soroddal ütöd a másikat.

            Nagyon uncsik már ezek a biológiai eszmefuttatások, te milyen alapon teszel tudományos kijelentéseket?

          • Mivel a kérés nem elég, vagy nem használod az e-mailt, amelyet megadtál, ki kell rakjalak. Nem ezért a kommentért, hanem a többhetes, semerre sem moccanó, sőt, durvuló feszülésért, amit itt kilométeres kommentekben folytattál.

          • Ez mind szép és jó lenne, ha valóban védené a nőt és a családot, de leggyakrabban visszaél a hatalmi pozíciójával és elnyomja azt… A nőket nem védi senki. A gyerekeket sem nagyon védi az anyjukon kívül más. Gyakorolj még. Nem tudtál meggyőzni…:(

    • “Nagyon meg lehet érteni azt a keserű, csalódott és a végletekig lelkileg elcsigázott álláspontot, amiből a post született. ”
      ez miért ismétlődik újra és újra.
      ez a poszt nem keserű, nem csalódott és nem elkeseredett.
      legfeljebb te annak szeretnéd látni.

      komolyan nem értem, hogy ez az érvelési kiindulópont miért tér vissza újra és újra? miért gondolja azt aki ide téved, hogy itt csupa csalódott, elcsigázott nő egymást hátát lapogatja?
      holott pont az ellenkezője történik itt: megerősödött nők beszélgetnek.

      lehet, hogy az erős nőt csalódott, elcsigázottnak láttatja a Rend?
      lehet ez a válasz. lehet a szemüveg, amit visel aki így látja az az ok. azt kéne talán levenni.

    • Hű, ez meredek. Ez azt jelentené, hogy a férfiak tul.képp nem is akarnak gyereket, csak a nők. Meg azt is jelentené, hogy a nők anyaként nem tudnak szerelmesek lenni a férjükbe, csak a gyerekükbe. Én mindkettőt cáfolnám, mert nem igazak, hanem feltételezem, saját tapasztalat. De akkor írd úgy, hogy ÉN…

    • Hm. Van itt néhány érdekes aspektus, amely nem annyira hangsúlyos, mint kellene, az egyik az, hogy “a nő” szerinted
      (i) agygőzösen családot akar, és
      (ii) ennek érdekében szerepet játszik.
      És ebből fakad a későbbi boldogtalanság, szinte automatikusan, tudniillik hogy a nő később – amint birtokon belül van – elfelejti a korábbi szerepét.
      Nem látom azt az alternatívát, hogy NEM játszunk szerepet, tehát nem húzogatunk mézesmadzagot és nyomatjuk egy ideig a demóverziót, pedig – szvsz – hosszú távon ez a megoldás. Emberek vagyunk, és nem szerepek halmaza. Ez ugyanúgy igaz a férfira is.

      Lásd: “Már nem hős. Már nem is férfi. Már csak megoldószerkezet. Egy csavarkulcs. ”
      Ha valaki elveti azt a megközelítést, miszerint az ember (nő, férfi) lényegét a szerepei és az ezeknek való megfelelési foka határozza meg, akkor ez nem következik be. A nő nem lesz szexszel zsaroló házicseléd, a férfi pedig nem lesz gürcölő családfenntartó, akitől csak azt várjuk, hogy jól tejeljen.

      “Belső ösztönétől vezetve ő maga hajtotta, hogy anyarabszolga lehessen. Hogy megszülhesse és nevelhesse a gyermekét.”

      Nem, nem, az, hogy az ember gyereket vállal, nem jelenti azt, hogy ANYARABSZOLGA. Ez is csak egy elváráshalmaz, szerep, lásd fent.
      Hibás az egész megközelítés. Magában hordozza a boldogtalanságot.
      Persze, úgy sejtem, nem nagyon fogod nekem elhinni, hogy az én atlernatívám – melyben nem Háziasszonyok, (Rabszolga)Anyák vagy Pénzkereső Családfők vagyunk, hanem emberek, egyének – jobb, de gondoltam, felhívom a figyelmet arra, hogy a modelled épp az általatok negatív felhanggal emancipáltnak/feministáknak (és, teszem hozzá, valódi emancipáknak, nem pedig olyanoknak, akik valamely lelki sérülésüket, nyomorukat próbálják leplezni ezzel) nevezett nőkre nem igaz.
      Megjegyzem, ezzel kapcsolatban úgy érezzük magunkat, mint a nyuszika a viccben; ha a te modelledet (amely valójában a hagyományos attitűd egy szelete) követjük, az a baj, ha nem, az a baj.

      • Eszembe jutott valami arról, hogy a nő neveli a gyerekÉT. Egy katolikus családi rendezvényen voltunk, ott egy ismerkedő játékot játszottunk. Egy körben be kellett mutatni egymást a házaspároknak. Az egyik férfi azt mondta a feleségéről, hogy nagyon jó háziasszony, remek óvónő, és fantasztikusan neveli a gyermekEIT. Naivan kérdeztük, hogy ez második házasság-e. Teljesen megrökönyödve mondja, hogy dehogyis! Ő a gyerekek apukája. Ennél a pontnál akkorát rúgtam a férjem bokájába, hogy elkezdett vörösödni a feje, mert felkiáltani nem akart. A rendezvényt azonnali hatállyal elhagytuk.

      • “És ebből fakad a későbbi boldogtalanság, szinte automatikusan, tudniillik hogy a nő később – amint birtokon belül van – elfelejti a korábbi szerepét.”

        Ennek a mondanivalójával nagyon jól rátapintottál a lényegre. A fő probléma jellemzően pont ez, hogy “birtokon belül” mind a nő mind a férfi hajlamos elfelejteni, hogy a másik nem egy fogaskerék a családban, akitől elvárható hogy olajozottan működjön, hanem a társa, akit elvileg szeret. A kezdetben szimpatikus másikra odafigyelő, annak kedvébe járó, együttműködő énjét hajlamos lecserélni egy elvárós, követelős nemi szerepre. Tehát tulajdonképpen akkor kerül bele a papás-mamás férfi-női szerepbe mindkét fél. Ettől lesz sivár és gépies a kapcsolat. Megfelelnek, és megfelelést várnak el. Nem együtt, egymást segítve oldják meg a problémákat, hanem elvárják, hogy a másik fél teljesítse a rá neme alapján kiosztott részt. Természetesen nem mindenkire igaz, csak ez egy megfigyelhető jelenség a rossz kapcsolatoknál.

        “Nem látom azt az alternatívát, hogy NEM játszunk szerepet, tehát nem húzogatunk mézesmadzagot és nyomatjuk egy ideig a demóverziót, pedig – szvsz – hosszú távon ez a megoldás. ”

        Igen, ez nagyon jó lenne. A baj csak az vele, hogy ha a férfi nem játssza el a “hős”, “férfias” szerepet, akkor nem fog kelleni a nőknek. Ez a baj, hogy a nők többsége pont elvárja a férfiaktól ezt a középkori színházat. Pedig tényleg sokkal jobb lenne, ha ennek hiányában is lehetne kapcsolatot építeni.

    • Ha jól értem te azt mondod, hogy csak a nők akarnak gyereket, a férfiak nem, és amikor megszületett rátolják a feladatokat az apára. Ráadásul ezzel elérték a céljukat, van kit szeretniük, és még arra sem képesek, hogy apának a régi színvonalú szexuális szolgáltatást nyújtsák.
      Ez tényleg így van szerinted?

      • Vannak nők, akiknek a férfi alapvetően csak “arra” kell; ezek a nők nem társat akarnak, hanem tenyészbikát. Az ilyenek szoktak demóverziót futtatni, amíg meg nem fogannak, attól fogva aztán a férj szexuális (és egyéb) igényei nem fontosak.
        A gond ott van, hogy Mihály az efelett érzett keserűségét (amely, gondolom, saját tapasztalaton alapszik) az “emancipuncik” fejéhez vagdossa hozzá, holott ez nem emancipált attitűd – éppen ellenkezőleg.

    • “Belső ösztönétől vezetve ő maga hajtotta, hogy anyarabszolga lehessen. Hogy megszülhesse és nevelhesse a gyermekét.”

      Ehhez még annyit; nem tudom, jól értem-e, de ez – és gyakorlatilag az egész hozzászólásod – azt súgja a sorok között, hogy gyereket alapvetően csak a nő akar. A férfi meg, nem is tudom, elviseli…? Mint a nő saját, különbejáratú hobbiját?
      Ebből következik aztán a szemrehányás, hogy: most mit nyígsz, hogy lefáraszt a gyerek, nincs időd semmire, hát TE akartad, nem?!

      Meggyőződésem – tapasztalatom -, hogy ez nem így van.
      Illetve van, hogy így van, de továbbmegyek: ÍGY nem szabadna gyereket vállalni. A gyereket közösen kell akarni, vállalni. És közös a felelősség.

    • “És ő cserébe férfi marad”
      ez egy szemüveg rajtad.
      légy szíves vedd le.
      a párkapcsolat nem piac. nem cserekereskedelem. nem barter üzlet.

      az hogy támogatás, együttműködés, egymás gondjaiban részt vállalás, másikra figyelés (nem, nem arra, hogy akar-e épp szexelni): ezek neked mit jelentenek?

      • “a párkapcsolat nem piac. nem cserekereskedelem. nem barter üzlet.”

        Épp ezt akartam leírni, megelőztél.
        El nem tudom mondani, mennyire taszít az az attitűd, mely a párkapcsolatot afféle üzletnek tekinti: én elviselem a mániádat, hogy neked kell egy szaros kis bömbölőgép, cserébe te takarítasz meg leszopsz.
        Lehet így is, ha nyíltan ki van mondva, azzal nincs baj; csakhogy ezek rejtett elképzelések, elvárások, melyek csak akkor bukkannak felszínre, ha a másik nem teljesíti valamely elvárásunkat.
        Így nem lehet TÁRSakként működni. A társ az, aki szem előtt tartja, hogy a másiknak mi a jó. Szeretetből.
        Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek igényei. Csak nem mindig, mindenáron. Ha két ember valódi társa egymásnak, akkor ez kölcsönös. (Befejezem, mielőtt elcoelhósodnék.)

        • egy kis személyes élménnyel gazdagítanám a beszélgetést. remélem nem baj.

          jelenleg válás előkészítési szakaszban vagyunk. egyezkedések, megbeszélések (helyett ronda viták és sértegetések).

          mondom a zuramnak egy ilyen alkalommal, hogy oké, oké ez legyen így, ez meg legyen úgy, de mi van a párkapcsolati lélekápolással? azzal kapcsolatban mi legyen? (ezt amiatt tettem fel neki, mert éppen félig-meddig ígéretet tett arra, hogy szakembert keres, amit persze nem veszek komolyan, de ha erre kapok ígéretet, akkor az valamiféle előremutató dolog kéne, hogy legyen, szóval hogy van ez a házasság és hogy abban a két embernek köze van egymáshoz.)

          erre ő: azt én leszarom. a pénzt meg az utalásokat intézzük, leszarom, hogy közben te mit érzel. mi a bajod. leszarom.

          kétségtelen, hogy megkönnyíti az elválást ez a kommunikáció.

        • Ha Coelho ilyeneket mondana! 🙂
          Tetszenek a kommentjeid, és ú, asszem földik vagyunk!

          A nyuszikás dolgot fogom használni, ha nem baj, látványossá teszi a helyzetet.

          Mihály rém művelt és itt nyilván senki nem az (höh), szóval hasznos volt neki is biztos ez a kötelező olvasmány-csomag, biztos másnak is az lehet, de mennyivel barátságosabb lenne, ha ebben a ti-mi elkülönböződésben (bár nem lenne kötelező a tipikus férfi, a társadalom által elvárt férfi stb-be helyezni magukat csak ők ezt nem tudják, vagy nem akarják mert jó ott), ha kicsit többet kérdezne, ha érdekli, vagy sokadiknak nem állna be izibe’ tanácsosztónak.

          És megint ez az evolúció meg órakattogás.
          Én sem kattogok, és sose nem is eddig még. De már évek óta mondják, hogy kéne. (miért?)
          Minden megvan a gyerekhez, mégsem kattogok, még boldog is vagyok, hát el vagyok én rontva. (helyebb lenne nem érezni jól magam, gondolom)

          A tágabb rokonyság egy-egy figurája engem is oszt, csak mert szerep-szemüvegben néznek ők is.

          A szerepek előírnak, aki szeret az meg nem ír elő.

          • “A nyuszikás dolgot fogom használni, ha nem baj, látványossá teszi a helyzetet.”
            Csak nyugodtan, nem kopirájtos 🙂

            Egy ideje az a gondolat körvonalazódik bennem, hogy sok efféle “végre észhez kellene térned” önjelölt tanácsosztó valójában azért akarja, hogy beállj a sorba, hogy legyen neked IS szar.
            Anno a Nők Lapjában olvastam egy cikket nehéz sorsú nőkről; az egyik riportalany elmesélte, hogy milyen sorsa volt (nem emlékszem már, de nagy vonalakban: elmaradott vidék, nem tanulhatott, elküldték éhbérért dolgozni, a házassággal aztán beleragadt a sok gürcölés és a “hagyományos” nőszerep elegyébe, ilyesmi); a riporter megkérdezte, milyen életet szeretne ezek után a lányának, mire a válasz az volt, hogy: hát olyat, mint amilyen az enyém; ha én kibírtam, neki is éppen jó lesz. Sose felejtem el.
            Ez persze nem olyan direkt kísérlet, mint amit fentebb említek, de rokon vele.

            • “ha én kibírtam, neki is éppen jó lesz.”
              Ez hátborzongató! Anyóstól a menyére értve, hallottam már én is hasonlót (az is szörnyű), de saját gyerekre még soha 😦

      • Az a poén, hogy ezt a cserekereskedelem-modellt a “hagyományos módi” hívei szeretik egy igaz útnak beállítani; például családom idősebb nőtagjai.
        Hogyaszongya: nem szeretek főzni (megcsinálom), tervbe vettük egy mosogatógép megvásárlását, és nem akarom magam eltartatni, mi több, egyenesen irtózom ettől a lehetőségtől. Ja, és a gyerek iránti nagy, ösztönös vágy is késik.
        Ilyen kérdések szoktak elhangzani: Akkor minek akarna elvenni? Minek a feleség, ha semmi hasznát nem lehet venni?
        Azt nem teszik ugyan hozzá, de azt is magától értetődőnek veszik. hogy engem majd jól eltartanak “cserébe” azért, mert megemberelem magam és “hasznos” leszek.
        Ez engem emberi méltóságomban sért (bármilyen idétlenül pátoszosan is hangzik ez); és nem csak engem, hanem a páromat is.

        Kedves Mihály, kiemelem, mert fontos: egy “emancipunci” ettől kap frászt.
        Nem kötünk csereüzletet; fenti kérdésekre azt szoktam válaszolni, hogy mi azért vagyunk együtt, mert jól érezzük magunkat együtt; szeretünk beszélgetni, szeretjük a másik érintését, szeretünk egymás közelében lenni. Nem gondolom, hogy nálam a bölcsek köve, és tuti, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk, de nem kellemesebb így élni, mint szerepelvárások skatulyáiba zárva?

        • A hagyományos házasság (és így a jelenleg létező házasságok igen nagy százaléka) valóban csereüzlet, ezt Mihály jól látja tulajdonképpen. Méghozzá a férfinak sokkal előnyösebb feltételekkel (ezt is szépen sorolja kommentelőnk: kiszolgálás, szexuális szolgáltatás, meg a körítés -“édesdrága” -, a férfiego legyezgetése), amivel kapcsolatban először megvádolja a nőt, hogy csak alakoskodik, amikor ezeket nyújtja, majd sértődötten számon kéri, hogy már nem kapja meg.
          A nők amúgy nem ösztönből akarnak a húszas évek végén családot alapítani, ahogy ő mondja, hanem azért, mert már elegük van az örökös basztatásból, hogy mikor lesznek már rendes nők és feleségek.

    • Tudod, mit nem értek? Ti ugyebár tudjátok, hogy milyen a nagybetűs Nő: befogadó, csendes, családszerető, megbocsátó. SEMMIKÉPP sem karrierista emancipa, nagy szájjal és erős önérvényesítő képességgel..
      Cserébe a férfi: családfenntartó, okos, erős, védelmező.
      Hogy van az, hogy később éppen azt érzitek tehernek, amit – hallgatólagosan – vállaltatok? Hogy a nőnek első a gyerek… hát ez logikus a szerepe szerint, nem?
      És mi baj akkor a “karrierista emancipákkal”, akik nem vállalják, és nem is várják el a másiktól sem?

  29. Hogy én mennyire unom ezeket a nagy, bölcs (érdekes módon ide főleg férfiaktól érkező) nőkre és férfiakra en bloc érvényes(nek gondolt, erőszakolt) életigazságokat olvasni!

    Ti, akik fentről próbáltok okosságokat mondani “A Nőkre” és “A Férfiakra” vonatkozóan, fogjátok már fel, hogy NINCS IGAZATOK, ugyanis ahány ember van, annyiféle, és ha vennétek a fáradságot megismerni a másikat, akkor eszetekbe sem jutna ilyeneket mondani.
    Főleg nem a mindenféle ösztönös hülyeségekkel jönni, jaj, ne már!

    Bocsi a nyavalygásért, de ettől feláll a szőr a hátamon, visszamenni mindig a kályhához, ááá…

  30. ez a bogyószedés vs. vadászat dolog szintén remekbe szabott helyretevős sztori.

    gyanakodjunk.
    a nők tudják a helyüket és meg is találják, majd kötényüket büszkén derekukra kötik (hogy mindent eltakarjon), majd kidüllesztik gyönyörű melleiket és mosolyogva teszik a dolgukat, amit – mert igazi nők
    ennek megerősítéseként jó szolgálatot tesz ez a hülye bogyó gyűjtögetős sztori. kétségtelen bizonyítéka ugyan nincs, de jó mondogatni, mint végső érvet.

    baromság. bocsánat a kifejezésért. egészen véletlenül az őskori maradványokat kutatgató emberek nem férfiak voltak többnyire?

    a bogyószedés mellett pedig mindig olyan kalandosan, izmokat fitogtatóan mesélni a vadászatról, hogy az milyen kemény és felelős cucc volt és a nők akkor is csak otthon a munka könnyebbik (bogyóbbik) végét fogták meg.

    teljes mértékben igazolatlan ez az elmélet. (és még: matriarchátus és annak még mindig élő formái)

  31. Ez a nagyszerű poszt többesszám második személyben fordul a világ minden nőjéhez és férfijához. Miért? Mi értelme van ennek?

    Ez a nagyszerű poszt – többek között – ilyen túlzó és helyenként sértő általánosításokat tartalmaz:
    1. ” az életmódotok sapiens vonásaiért addig a feleség felelt ”
    2. “Nélküle nem ritkán csak a feltett lábbal tévézés, a morgás meg mások utasítgatása megy. ”
    3. “Aztán, ha már váltok, itt van még a minimálbér vagy a munkanélküliség, azt is el kell érni, kemény munkával, mert különben még jutna a gyereknek normális cipő is.”
    4. “ti sem vagytok boldogok, romboló helyzetekben tengetitek a hétköznapjaitokat, szeretőhöz menekültök, áldozatnak érzitek magatokat,”
    5. ” a nők elszántabbak, amikor az integrációjuk, a méltó létezés iránti igényük utolsó morzsáit mentik.”
    6. “az asszonyokra maradnak a nehéz döntések, az átvirrasztott éjszakák, a magyarázkodás a gyerek osztályfőnökének, az aggodalom, hogy megbukik-e”
    7. ” miért van a nő, aki többet tesz, mégis annyiszor lehülyézve, elhallgattatva, megzsarolva.”
    8. “a nők nem élvezik a házimunkát,”

    Nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen kutatás, adatgyűjtés, elemzés vagy akármilyen szellemi erőfeszítés előzte meg ezeknek a sommás megállapításoknak a leírását?

    Ez a nagyszerű poszt nagyon hosszan hánytorgat fel valós és kevésbé valós bűnöket a világ összes férfijának, majd a bűnlajtsromot ezzel a semmitmondó (és értelmetlenül sértegető) jó tanáccsal zárja.
    “Aztán pedig tegyen meg mindent, hogy a saját házassága védje a benne élő nő életminőségét is, de ha erre kényelme, önzése, rossz szocializációja miatt képtelen,
    legalább ne fordítsa azok ellen a szót, akik menekülnek, akik a bőrük utolsó rétegét mentik.”

    Akkor most tulajdonképpen mi a teendő? Érti valaki?
    Tegyek meg mindent a mellettem élő nő életminőségéért? Ez mi? Egy modern falvédőszöveg?

    Minden tiszteletem, ha bent hagyod ezt a hozzászólást!

    • Ez itten reakció. Pontos címzettekkel, le vagyon írva, ki az a ti, kiknek szól. Nem, nem túlzás. Én is beleszédülök, de ez van, és elég tipikus. Ezek az antifeministák érvei. Szépen végig van vezetve az elejétől, nem kell a sértéseket keresni, addig csupaszítani az idézetet, amíg sértő nem lesz.

      A ti, az stiláris döntés. Nem a világ összes nőjére, férfijára vonatkozik, ez buta jogászkodás. Olvass okosan, szabadon! Tudod, a börtönéből szabadult sas lelkem, azt sem úgy kell érteni, hogy egy nagy madár…

      Üdv a blogon, de ezt a minősítő, leckéztető stílt hagyd abba. Kösz.

      (Minden Áron, a főtroll szerint például én már másodszor emlegetem tizenhárom hónap alatt a szaros pelenkát, hogy megmutassam, az is olyan undorító, mint a férfiak. Beakadtam neki. Aki keres, talál.)

      Minden tiszteletem: te provokálsz. Hát miért nem olyat írsz, hogy ne legyen dilemma? Nem a vélemény, inkább a stílus!

      • Kedves Reklats, semmit nem moderáltam ki, te nem tartottad be a szabályokat, így amikor olvastam, amit a “post”ról írtál, vége lett. Engem te ne oktass, hanem tanulj meg valóban beszélgetni.

    • “Ez a nagyszerű poszt többesszám második személyben fordul a világ minden nőjéhez és férfijához. ”
      Üdv Reklats, ez nem így van, ez nem erről szól. Nem figyeltél eléggé, nem jogosak a kérdéseid.

    • “a börtönéből szabadult sas lelkem, azt sem úgy kell érteni, hogy egy nagy madár…”

      erről jut eszembe, egy párbeszéd kezdemény a zurammal.

      mert hát neki is sokszor igen didaktikusan kell megközelíteni a dolgokat.

      felemlegeti, hogy én milyen vagyok, sérteget.

      erre mondom neki: drágám 16 éve vagyunk együtt, a te ráncaid az én ráncaim is.

      néz rám kerek szemekkel. és azt mondja: jaj ne gyere már nekem ilyen csakazolvassás dolgokkal!

      ezek szerint: olvassa?
      és még: csakazolvassás dolgok. kérem szépen. lassan lesznek dolgok után kegytárgyak is? 🙂

  32. Szeretnék kötelező olvasmányt a figyelmetekbe ajánlani (a könnyebbek közül) szerepjáték és cserekereskedelem (= tranzakció) témákban:

    Erich Fromm – A szeretet művészete
    Eric Berne – Emberi játszmák
    Eric Berne – Sorskönyv

    Ha pedig alaposabban bele akartok menni, akkor innen érdemes még szemezgetni:
    http://hu.wikipedia.org/wiki/Tranzakci%C3%B3anal%C3%ADzis

    Hálás vagyok azoknak a nőknek, akik velem élték az életük egy szeletét, sőt hálás vagyok annak a nőnek, aki majdnem gyereket szült nekem. Ezzel együtt hálás vagyok azért is, hogy végül a sors akaratából nem tette, és ma azt az életet élhetem, amim van.

    A legnagyobb hibának ezt látom:

    Kérdezz meg egy férfit, hogy mit keres a nőben?
    Ő azt fogja mondani, hogy “a hozzám való társat”.

    Lásd, a Biblia is így fogalmaz (amit szerintem férfiak írtak):
    “De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá.”
    “… az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette.
    Az ember így szólt: “Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.”

    A dolog szakrális részét félretéve, ez az ősrégi irat már többezer évvel ezelőtt is ugyanezt mondta: a férfi a hozzá való társat keresi. És itt követi el a hibát.

    Mert vajon hogyan találhatná meg a hozzá illeszkedő társat, amíg önmagával sincs tisztában? Amíg a szerepe nem egyértelmű, amíg nem érti, hogy mi a dolga a világban? Amíg nincs tudatában a sorsa irányításának? De a nők hajtják a férfit, tolják, agresszíven bele a tartós párkapcsolatba, a házasságba. IGEN, határozottan azt gondolom, hogy a nő számára kezd el ketyegni az óra. A férfi csak sokkal később érzi az utódlás sürgető érzését.

    Leendő asszonyok, anyák, vérmes és erős nők – ti tudjátok a legjobban, hogy megszeppent kisgyerekként figyelünk, amikor halvány fingunk sincs, hogy egy-egy helyzetet hogyan kezeljünk. Az erre adott azonnali és egyetlen reakciónk nem lehet más, mint beburkolózás valami fölényes gőgbe, amit egy őskorból ittfelejtett baltába kapaszkodva érzünk ütőképesnek. Ezzel védekezünk a számunkra megfejthetetlen problémák elől, amiket ti a fene nagy emancipációtokkal borítotok a fejünkre.

    Persze erre ti érzéketlennek és tuskónak tituláltok minket…

    Nincs megoldás. Csak az, ha ki tudjátok röhögni magatokat, és mi is ki tudjuk röhögni magunkat.

    Mert nevetségesek a problémáink egy évszázados vagy évezredes skálán.
    Egy graffiti szerint a házasság azért jó, mert megoszthatjuk azokat a problémákat, amik házasság nélkül nem is lennének.

    • “IGEN, határozottan azt gondolom, hogy a nő számára kezd el ketyegni az óra. A férfi csak sokkal később érzi az utódlás sürgető érzését.”

      Hm. Megint vitatkoznom kell. Általánosságban igazad van, de: ezzel kapcsolatban is az az érzésem, mint a nyuszikának a viccben, tudniillik hogy ha nincs rajta sapka, az a baj, ha van, az a baj – az az érzésem, hogy a nőnek pont akkor kell gyereket akarnia, mint a férfinak; ha ugyanis előbb akarja, akkor meg akar fogni, el akarja magát tartatni, megellik, aztán hatalmasra hízik, és elfelejti az orális szexet; az ilyentől nyilván menekülni kell; ha viszont később (se) akarja, akkor szőröslábú, beszáradt karrierpunci, aki elfelejtette, mi végre van a világon (a nőnek az a dolga, hogy szüljön! ugye?).
      Úgy gondolom, van ilyen is, olyan is; van tyúkanyótípus (minden negatív felhang nélkül), aki kislánykorától kezdve arról ábrándozik, hogy férjhez megy és gyerekei lesznek (ennek a típusnak a részhalmazát alkotják azok, akik nem társat keresnek, hanem tenyészbikát – tipikusan nem vallják magukat emancipáltnak, épp ellenkezőleg), és van a “karrierista” – szándékosan teszem idézőjelbe, mert pusztán arról van szó, hogy nem kizárólag anyai mivolta jogán határozza meg önmagát, és igénye van arra, hogy az élet egyéb területein is elérjen valamit (nem a vezérigazgatói pozícióra kell itt gondolni, egy elhivatott tanár is ebbe a kategóriába tartozik). Nincs viszont: olyan típus, akibe a fentiek legjobb tulajdonságai, és csakis legjobb tulajdonságai össze vannak gyűjtve, például: jól is keres, halad előre a ranglétrán, de otthon alázatos háziasszonnyá vedlik. Vagy a kecske, vagy a káposzta.
      (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy aki nem tyúkanyó, az automatice valamiféle agresszív amazon.)

      A két Berne-könyv szerintem is remek, mindenkinek el kellene olvasnia. Jó, hogy ezeket ajánlod, mert a nyitottságodat mutatja. Csak azt nem hiszed el (még), hogy vannak nők (is), akik utálják a játszmázást.
      (A Fromm-könyvet még nem olvastam.)

    • Kérlek, nézz kijjebb egy kicsit a gondolkodási keretedből, és vedd észre a társadalmi léptékű törvényszerűségeket, amelyek befolyásolják az emberek (férfiak és nők viselkedését! Olvass többet itt is!
      (A tranzakcióanalízis-elmélet is úgy van megkonstruálva, bármilyen fontos szeletét és képezi is le mint elmélet a valóságnak, figyelmen kívül hagy bizonyos nagyon lényeges szempontokat (pl társadalmi nem, vagy gender). Szerintem ez minden hasonló elmélet nagy hiányossága, és ezért a valóságnak csak egy kis szeletét képes leírni.)

    • Jó az elmélet, csak egy baj van: már az elején el van rontva azzal, hogy férfiak írták. Kéne egy biblia, amit nők írnak. Ez a keresztény értékrend sok baj okozója. Lásd szeretet himnusza. A férfiak betartják? Nem. Ha a nők nem tartják be, akkor leszakad az ég. Még sok ilyen van, csak fáradt vagyok és unok írni. Olvass még másokat is. Ne a nőktől várd a vállon veregetést, hanem kezdd el te magad a nők simogatását a Szeretet művészete c. könyvből tanultakból. Lássuk mi lesz 🙂

    • Én is vitába szállnék azzal, hogy a férfiak később akarják. Te? Mert nem mindenki. Te meg nem vagy “a férfiak”. Ismerek pl. egy fiút (27 évesen nekem még az), aki két éve nősült, a neten talált feleséget, barátnőm lányát. A lány egy hétgyerekes családban nőtt fel, azt tette föl magáról az adatlapjára, hogy sok gyereket szeretne, minél hamarabb. Nem árult zsákbamacskát. A fiú azonnal rákattant, összeházasodtak, van két gyerekük. A húga ugyanígy, most ment férjhez, ott is fiatal a férj, nagyon szeretnének gyereket. Nem ők az egyetlenek, akik 30 alatt belevágnak a családalapításba. Ki ilyen, ki olyan. A nők is hol ekkor, hol akkor szeretnének gyereket.

    • Ez a kötelező szó engem zavar. Bocs. Meg hogy miből gondolod, hogy nem olvastuk.

      Nem vagyunk vérmes nők, nem vagyunk szélsőségesek, hanem gondolkodunk. Nekünk ez van középen. Erősek vagyunk, mert muszáj volt. Erősek lettünk, mert ha nem vagyunk erősek — igaz-e, ribizli, pusziljaperszedenemkirály, Adél??? –, belepusztultunk volna. Nem, nem látom a megszeppent kisfiút: olyasvalakit látok, akinek ab ovo igaza van, erőszak árán is, ez születésétől fogva jár neki,az ő igényei mindig fontosabbak, kontrollálni akar, belémmagyarázza, hogy én milyen rossz vagyok, s ha nekem is vannak igényeim, önző leszek. De nem félek tőle, mert okosabb vagyok, nem függök tőle, és tiszta a szívem. És aki ilyen, nem kell. Ez férfigyűlölet? Nem, hiszen én nem állítom, hogy én ezt a hihetetlen egocentrizmust nem kérem. Te viszont félsz. Félsz, hogy elveszik tőled, amiről azt hitted, jár. Hogy megnyirbálják, Ezért van az első kommentedben is könyörgés és minősítés, rengeteg pejoratív szó. Nem, nem mi rontottuk el, részesei vagyunk egy rossz rendnek, fogaskerékként.

      Én biztonságban vagyok. pedig nagyon nehéz, mert a férjem, aki ne ilyen volt (őneki inkább a tágabbkontextusa, elrontott döntései hoztak sok keserűséget, de ő méltó volt, pengeokos, és tényleg szeretett,jobban, mint önmagát, és ezért mellette megtanultam én is így szeretni, őt, és magamat), meghalt. De mások nincsenek biztonságban, nincs kiút, nincs erejük, power értelmű hatalmuk, hogy változtassanak a sorsukon. Be vannak betonozva a függésbe. És kötik őket a gyerekek, a ház, a család,a hitel, meg az értéktelenségérzésük. Nekik szól ez a blog.

      Nem, nem hozzá való társat keres okvetlen, hanem olyat, akitől megkap mindent, ami jó neki, és szentül hiszi: ez a nő funkciója. Legyen szép, házias, kellemes társaság, jó anya. Alkotó, híres nő például igen ritkán a vágy tárgya.

      Fene nagy emancipáció nincs. https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/06/24/nagy-egyenloseg/ Neked tűnik annak minimális engedmény, de ugyanúgy aláztok nap mint nap. Van, aki csak azzal, hogy olyan nagyon okos és magabiztos, és a nőből egyszerűen ki sem jöhet az igazsága soha. Az ilyen nő butának és értéktelennek érzi magát, mert mindent a férfi definiál.

      • “De nem félek tőle, mert okosabb vagyok, nem függök tőle, és tiszta a szívem. ”
        Ha nem lennék benne teljesen biztos, hogy túl leszek ezen az egészen, ezt a mondatot most azonnal magamra tetováltatnám. De még így is sanszos, hogy az első könnyű alkonyati felszabadult nevetésemet felfedezvén másnap keresek egy tetoválószalont. Csak hogy tudjam, hogy mire vagyok képes és sose felejtsem el.

    • Ja, és a problémák nem az emancipációból, hanem az egyenlőtlenségből fakadnak.

      De én nem vitázni akarok, teljesen értelmetlennek látom, nagyon sokan tolonganak itt, hogy jól megmondják, de aki antifeminista beállítódású, az nem fog nekem hinni. Ezt jelenti a csak az olvassa. Én nem erőltetek semmit, nem vágok vissza, pontosan tudom, hogy mindenki abban akar hinni, amiben már hisz, és hogy az érvek nem nagyon számítanak. Ez a blog nem nekik szól. Elférünk egymás mellett.

    • kedves mihály,

      olvastuk ám, és nem csak ezeket.
      de te vajon olvastad luis bonino–szil péter hétköznapi hímsovinizmusát, dalma heyn a vágy csendjét, gustave flauber bovarynéját? kérdezem… mert nem tudhatom, és fölényesen, kioktatón nem szeretek ajánlgatni. főleg nem ezen a blogon, ahol rendkívül érzékenyen figyelünk egymásra, mert mind ugyanabban hajózunk, és mert pontosan ismerjük egymás sorsát, kínját, küzdelmeit. nem fröcsögni (bocs, csakazolvassa) járunk ide, hanem gyógyulni, tovább erősödni, felvidulni, értelmes, érdeklődő emberekkel megbeszélni hétköznapi benyomásainkat. (észrevetted, hogy a blognak vannak olyan felületei, amit az olvasók írnak, és amik nem férfiakról és sirámokról szólnak?)
      a nők nem férfiaknak szülnek gyermeket. nálam roppant egyszerű volt a magamnak feltett kérdés: ha egyedül maradnál, akkor is kell, akkor is képes vagy felnevelni? és kettőre mondtam igen-t (mondtam nem-et is). nem voltam huszonéves — akkor még hallani sem akartam házasságról, férjről, gyerekről. utaztam, éltem (sok helyen), szakmát tanultam, extrém hobbiim voltak –, hanem jóval harmincon túl. mégis egyedül nevelem a két gyermekem, mert inkább ezt választottam.
      nem vagyok én senki oldalbordája. erős és szuverén ember vagyok, aki megáll a saját lábán. tudod-e, hogy ez csak a hivatalos verziója a bibliának. tudod-e, hogy — urambocsá’ — létezik egy olyan is, miszerint az első ember hermafodrita volt? (és persze, a bibliát csupa féfi írta, némely közülük igencsak vérmes.)
      engem a fene nagy emancipációm tart életben, ezért keresek jól és tudom egyedül is eltartani a gyerekeimet, ezért tudok kizárólagos férficsapattal dolgozni, ezért indulok el vidáman két kisgyerekkel körbeutazni európát vagy vízitúrázni, ezért bírok a gyerekeken túl is időt keríteni sok olyan dologra, ami engem épít, amitől friss, üde, okos és humoros vagyok.
      a problémáink megteremtését (lm. patriarchátus, Rend) pontosan ennek az évezredes skálának köszönhetjük. egyszercsak elkezd visszafele is pörögni a matriarchátus javára (hiszen ezt mondja az entrópia és a ciklikusság törvénye). én erre gyúrok. illetve az egyenlőségre: a heterarchiára. erre tanítom a gyermrekeimet is. ha ebben (nemtuskó) partnerre találok, szívem–lelkem–testem–24 órám övé lesz.

      üdvözletét küldi a túlsó partról,
      ribizli

      • tegnap a könyvesboltban megvettem A vágy csendjét. Fürdés után megyek be a szobába, a férjem ül a fotelben, olvassa. Most egy ideig nem fogok hozzáférni…

        • De érdeke Gyönygyi, én is pont tegnap vettem meg. Ki is olvastam. Friss házas vagyok, én nem akarom ezt maginknak. Tudom, hohy sokak szerint ez mission impossible, de minden tőlünk telhetőt meg is teszünk érte. Arra jutottam, hogy ha az lesz az ára, hogy nem vállalunk gyereket, akkor is ezt választjuk.

          • Hajrá! Olyan sokat számít, ha az ember már tudatosan, magát ismerve, buktatókat sejtve megy bele! nagyon szerencsés vagy, meg, gondolom, okos is. Biztos te is bele fogsz lépni gödrökbe, de tudni fogod, hogy ne törjön ki a bokád!

  33. Visszajelzés: ne hagyjatok el minket | csak az olvassa

  34. ..hát..elolvastam..semmi nem változott…
    nagyon sajnálom azokat a férfiakat, akik bánatukat,.. akár válás elött, vagy után..a láda sörbe, vagy a hordó borba folytják..
    ..vagy a cserkósüvegbe+aspirinnel… 😦
    és .én nagyon maradi vagyok…

    • Amit írsz, következmény, de vannak okok is, azok pedig összetettek, és a sajnálattal semmire sem megyünk, ha meg akarjuk érteni őket. Ne váljunk el, mert különben szegény öngyilkos lesz – na, ez az, aminek fel se kéne vetődnie.

  35. Jó poszt. sok valós tartalommal. És bár nem olvastam végig a hozzászólásokat. Egy dolgot hiányolok belőle. Ha annyira rossz az egész ahogy van. Mért van az hogy a társadalmi elvárások szintjén ha meg is kopva de még mindig a házasság, a gyerek, a párkapcsolat a normális? Egy esküvőn mindenki lelkesen bólogat és gratulál az ifjú párnak miközben nagyon is jól tudja mi vár(hat) rájuk… Mindenki látta gyermekkorában hogy a saját családjában micsoda drámák zajlanak, ennek ellenére kilép a szikla szélére és ugrik. A ne menj férjhez ne szülj gyereket és ne akarj párkapcsolatban élni nem jelent vonzó alternatívát sokaknak továbbra sem. Ahogy a nem fog fájni mondat ellenére beülünk a fogorvosi székbe ugyanúgy belevág ebbe a döntésbe sok ember, mert a tagadhatatlan hátrányok, és a sok velejáró gonddal együtt még jobb alternatívának tűnik egy gyereket stabil háttérrel felnevelni mint egyedül belevágni a dologba. Szerintem ez a lényeg, még ha menet közben sokan úgy is gondolják ez hosszú távon már nem éri meg. Van aki azt mondja a kialakult társadalmi konvenciók még abban a korban születtek amikor az emberi kapcsolatok a rövidebb élethosz miatt (gyakori szülési halálozás, és háborúk járványok) valamint a jóval nagyobb rászorultság a családi kötelékekre indokolttá tették a holtomiglan. Míg ma ez már kevésbé bír jelentőséggel. Épp ezért nagyobb hangsúlyt kapnak azok a problémák amik korábban eltörpültek. Hiszen nem valószínű hogy a férfiak efféle szokásai jelentősen változtak volna az elmúlt. tíz-húsz (néhány száz) évben. Ami viszont változott az az hogy egyre kevesebb dolog van amiben egy nőnek szüksége van rá. Míg a egy kis túlzással férfi munkának számító dologra pl “olajfeltöltés az autóban” (tudom túl egyszerű példa és cáfolható) viszonylag ritkán van szükség addig a háztartás napi tennivalóinak a száma ha könnyebb is lett a gépek által de még mindig a nap jelentős részét töltik ki és jelentős részben hagyományosan női feladatnak számítanak, amit a korábbi idők konvencióiból és részben az eltérő adottságok kapcsán adódik.(apa dolgozik miközben anya a gyerek mellet a háztartást vezeti ami egy ideig szükség, és egyben célszerű is ) Erre treníroznak kiskorunk óta, de a gyerekek növekedésével ezek a szerepek nem változnak, rögzülnek. A mindennapi megszokások kijárt kocsinyommá mélyülnek amiben az elszürkülés és a sémákba csúszás elég valószínű.
    Mindehhez hozzá jön hogy a mai szemlélet a nekem is jogom van boldognak lenni szemben a korábbi tanításokkal ahol a “jóban-rosszban” elv érvényesült nem épp a családok fenmaradásához vezet. Azok az apró kellemetlenségek amik kezdetben csak bosszúságot okoztak az idők során kínzó rigolyákká merevednek. Hisz egy tárgy nehézségét nem feltétlen a súly a határozza meg hanem hogy milyen hosszú időn keresztül tatjuk.
    Az egyes változásokhoz eltérő idő szükséges, egy technológiai újítás néhány év alatt kifut egy társadalmi változáshoz generációk váltása szükséges. Így ahhoz hogy a férfiak jobban kivegyék a részüket a mindennapi rutinból míg a nők függetlenebbek legyenek több időnek kell eltelnie.
    De már jelentkeznek az erre utaló jelek: a férfiak egy része többet vesz részt a gyereknévélkésben ill a házimunkában de még mindig éll az ezekkel kapcsolatos nem túl férfias jelző, míg a nőknél kevésbé számít megvetendőnek a szabadosabb életvitel az önmegvalósítás, és veszik el a hagyományos család, anyaság a fontosságát….Az igények és társadalmi elvárások nincsenek összhangban egymással. Abban viszont nem vagyok biztos hogy a változások iránya összességében kedvezően hatna e az életminőségre, de egyik kor emberének sincs könnyű dolga. Ezeket a folyamatokat látom a háttéreben meghúzódni az általad leírt jelenségek mögött. Amiről persze még hosszan lehetne beszélni és kell is.

    • Üdv, cydark.
      Ne hagyd ki a tényezők felsorolásából a média és a “közvélekedés”, a megmondóemberek nem elhanyagolható befolyását sem.

      Valamint egy kérdés: szerinted a korábban (kényszerűen) együtt maradt családok boldogok, harmonikusak voltak? Törvényszerű, hogy rosszabb lesz az felnőttek/gyerekek élete attól, hogy a szülők pl. elválnak? Miért?

      • Az első kérdésen már gondolkodtam. A kényszer nagy úr, De megtanít elviselni dolgokat amik megnyomoríhatnak, de meg is erősíthetnek. Míg a szabad távozás lehetősége esély arra hogy az ember az elkövetett hibák helyet másokat kövessen el, de csak ha tanult belőle. Ha nem akkor ugyanúgy elköveti őket s nem lesz boldogabb.
        A második ez egy soktényezős folyamat, aminek a konkrét eredménye és a mi lett volna ha között kellene választ adom 🙂
        Egy dolgot biztos mindenki követ el hibákat a gyerek nevelés során és ezzel az útravalóval indítja el az önálló élet felé pedig a legjobbat akarja neki. De csak jóval később derül ki, hogy ténylegesen mi volt amit másképp csinálhatott volna…

    • Szerintem bonyolult pszichés okai vannak, hogy az emberek miért tapsolnak a házasságkötések alkalmával, megszokás, remény, hogy ők megcsinálják, tagadás (nem olyan rossz az), konvenció, végre lehet ingyen bulizni, különleges esemény, megfelelni vágyás (a rokonok is látják, a mi Gizikénket is elvitte valaki), családi gyarapodás (gyerekek születésének kilátása) stb. Ezek nem lebecsülendő előnyök a rokonok/ismerősök szemében.
      Nagyfokú önreflexió és tudatosság kell ahhoz, hogy a gyerekkori traumáink egyáltalán tudatosuljanak, pláne, hogy feldolgozzuk őket annyira, hogy azokat a hibákat tényleg ne kövessük el mi is (nem elég az elhatározás). A magyar társadalom nagyon rossz mentálgihiénés állapotban van, a párkapcsolatok és a házasságok nagy része ügyetlen öngyógyítási kísérlet, persze valójábban többnyire csak tetézi a bajt, de ez már csak túl későn szokott kiderülni.

      • Én őszintén csak illemből szoktam. Mert nem illik az az igét idézni, hogy “Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Magamban, sőt, néha félhangosan szoktam mondani, hogy “mennyi bolond ember”, van, aki megsértődik ezen. Egyszer tartottam egy bibliaórát a házasságról, és azt mondtam, hogy a mai intézménynek a világon semmi köze ahhoz, ami a teremtettség rendjében le van írva, eléggé kivertem a biztosítékot vele. És amióta a blogot olvasom, egyre kevésbé hiszem azt, hogy amit itt errefelé házasság címén összehozunk, annak vajmi köze lenne Istennek erre irányuló akaratához.

        • “Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
          És tényleg! Fogalma nincs senkinek mi vár rá…persze a méznyalogatáson túl 🙂

    • Nem egyszer voltam már olyan esküvőn (távoli rokon, régi, de nem aktuális barát), ahol fogtam a fejem, mert tudtam, hogy inkább előbb mint utóbb el fognak válni. S lőn. tehetetlennek éreztem magam, mert nem kértek tőlem tanácsot, úgyhogy nem is adtam.

  36. “az, hogy egy kapcsolatban valaki tapló módon viselkedik, nem nem függő, hanem egyén függő. és tudom persze, hogy most én ezzel akkor maszatolom a férfitársadalom súlyos felelősségét, de nem teljesen értem hogy jön ez az egész ide? azokban a társadalmi körökben ahol mi mozgunk, ez tényleg olyan nagy probléma?

    plusz mi a rákért szólít meg engem a bejegyzés szerzője? látatlanban minden férfit egész nap a kanapén seggét meresztő, a tökét vakarva az asszonynak sörért ordibáló taplónak titulálunk? mert ez volt az érzésem. hát ezt had ne tekintsem etalonnak. “

  37. Reakció érkezett.

    “tele van túlzó általánosításokkal és a vádakkal az egész férfi nemmel szemben.
    Pl. :
    “az életmódotok sapiens vonásaiért addig a feleség felelt ” – írja a blogger arról, hogy például miért viseli meg a férfit a válás.”

    Olvassátok el, írjátok meg a véleményeteket.
    Köszönöm.”

    “Nem szeretem az ilyen cikkeket mert általában baromira nem a problémák lényegét ragadják meg, hanem mindenki vagdalkozik, hogy ki miben hibás (és általában mindenkinek a másik az).
    Amúgy én elhiszem hogy vannak ilyen férfiak, mint amiket leír a cikkíró, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy amúgy kedves, megértő, figyelmes férfi a házasság után puff átváltozna egy morgó medvévé aki széthagyja a zokniját, tesped a tévé előtt és morog mindenen.
    Mindenkiben vannak hibák, de ha megromlik egy házasság, akkor az ember először ne a másik fejére olvasson rá minden pici vétséget, hanem először a saját portája előtt seperjen össze. Amúgy nő vagyok, de megértem azt, hogy egy férfi egy idő után bizony ki tud ábrándulni abból ha a felesége a gyerekszülés után, slampos, ápolatlan, elhízott marad és szex is csak szökőévente egyszer van. Ugyanúgy ahogy a nő is ki tud abból ábrándulni, ha a pasi elhízik és pörköltszaftos trikóban döglik a tévé előtt sörrel a kezében. Egy kapcsolatot gondozni kell, mindkét oldalnak és nem mindig az önzőségből áll. Ez a cikk is azt azt domborítja, ki hogy mindenki úgy áll hozzá, hogy “én-én-én”. Nem kell felháborodni ha az embertől a párja kér valamit, mindenkinek vannak igényei és a párkapcsolat néha abból áll, hogy kicsit félre kell tenni az egót és a másikra koncentrálni (kölcsönösen). Így pl. a nők is beláthatják néha, hogy ha a férjüknek nagyon rossz napja volt a munkahelyen akkor lehet, hogy csak jobban esik leülni a tévé elé, ahelyett, hogy nekilátna még villanyt szerelni illetve a férfiak is beláthatják, hogy ha mondjuk egy nőnek ott a munkahelye + még beteg a gyerek is ami miatt fenn volt fél éjszaka, akkor nem kell még azon pörölni, hogy miért nincs pontban 8-kor az asztalon a vacsora.”

    Ejha.

    http://www.hotdog.hu/korkerdes/csaladi-problemak/mit-koszonhet-a-ferj-a-felesegenek

    • Azért figyeljétek, mert nagyon árulkodó 🙂 A férfinak elég indok, hogy otthon ne várjanak tőle semmit egy “rossz nap a munkahelyen”. A nőnek már ugyanezt meg kell fejelnie egy “fél éjszaka átvirrasztása a beteg gyerekkel”, hogy neki is jogos legyen. Beszédes…pont ezekről a másfajta elvárásokról beszélünk…amúgy.

        • Az a baj, hogy meg sem próbálják megérteni mit jelenthet ez a mondat “az életmódotok sapiens vonásaiért addig a feleség felelt “(pedig elképesztően találó). Egyszerűbb megsértődni, azt hinni, ezzel a férfiak le lettek állatozva vagy ilyesmi, holott csak el kellene kezdeni az összehasonlítást az állatvilággal. Az emlegetett sapiensi életmód miben is különbözik mondjuk egy majométól? Például a majmok is táplálkoznak, de csak mi eszünk terített asztalnál főtt ételt. Csak mi hordunk ruhát, amit ki kell mosni, teregetni és vasalni, majd összehajtogatva a szekrénybe tenni. Csak mi, emberek ismerjük azt a szót, hogy rendrakás és takarítás, mosogatás. A sort lehet folytatni, de minek a lényeg, hogy ezekért a sapiens vonásokért ki felel egy átlag magyar családban? Na ugye! Ennyi. Ezek tények, nem megsértődni kell hanem elgondolkodni…

          • A takarításon, a mosáson és a hajtogatáson kívül mindenben egyezünk az állatokkal? Csak ezek miatt vagyunk emberek?
            A férjed nélküled egy állat lenne?
            Még egy kérdés: Ha esetleg igaz is az, hogy az átlag magyar családban a nők foglalkoznak többet a háztartással mint a férfiak, akkor sem lehet senki biztos abban, hogy ez minden családra igaz.,Nincs igazam,

                • És az idézet válasz Reklatsnak is. Aki egyre csak ír, pedig volt egy pont, amikor belőle elég volt, amikor gúnyosan visszakérdezett, hogy ezt a posztra érti-e a kommentelő. Nem, nem töröltem semmit, tévedsz. Hanem feketelistára tettem az IP-det.

                  NEM VAGYOK KÖTELES VADIDEGENEK FASZSÁGAIRA IDŐT SZÁNNI, ha megteszem, kizárólag a saját mulatságomra teszem.

            • Kedves palotas, olvasd el a kommentelési szabályokat! Válaszul Antoni Ritát idézem a nőkértről:

              “Nekem mindig van valami gyanús azokban a férfiakban, akik létező – és nem csak az “ideológiavezérelt” feministák, hanem olyan európai és világszervezetek, mint az EU, az ET és az ENSZ – által is elismert problémákra (egyenlőtlen munkamegosztás az otthoni munkákban és a gyermeknevelésben, munkahelyi diszkrimináció, párkapcsolati erőszak, stb.) a helytelenítés és az egyértelmű elhatárolódás helyett magukra veszik (pedig akinek nem inge – értsd: ezek a hatalmi viszonyokból eredeztető strukturális problémák, és nem vonatkoznak minden egyénre, és értelmes férfi ezt fel is szokta fogni), kikérik maguknak, hárítanak és előre attól vannak beszarva, hogy rágalmazás áldozataivá válnak. Az szokott sietve legelőször mentegetőzni és tagadni, mielőtt még vádolnák, aki bűnös, vagy legalábbis pártolja a bűnösöket.”

            • De, igazad van, ez nem igaz minden magyar családra, csak a családok 80 %-ára kábé, és az már hatalmas különbség a nemek eltérő leterhelésében mondjuk nemzetgazdasági szinten.
              Ha azt is hozzávesszük, hogy ugyanezen a nemzetgazdasági szinten a lényegesen több munkájuk után a nők lényegesen kevesebb nyugdíjat kapnak,
              akkor az már egy ordenáré igazságtalanság.
              És most itt tartunk.
              És szerinted ennek okait azért nem illendő itt feszegetnünk, mert Kis Pista Jóska Sajóbezeréden tegnapelőtt felmosta a padlót, mialatt a neje a nyugágyban szunyókált ?

              Én amúgy annak örülnék, ha a börtönök felerészben nőkkel lennének teli.
              Erre mindenkinek az lenne a válasza, hogy ejnyebejnye, nemár, még hogy a nők legyenek bűnözők… hogy is lehet ilyet kívánni, hisz nem vagyunk egyformák.
              Hát nem is, persze. De annyira különbözőek sem, mint amennyire különbözővé szocializálnak minket a társadalmi tiltások és a túloldalon a megengedések.
              Viszont biztos vagyok benne, hogy ha egy olyan világban élnénk, ahol a bűncselekményekben a nemek azonos mértékben vesznek részt, akkor azoknak a bűncselekményeknek a száma drasztikusan kevesebb lenne a mainál.
              Még a női elítéltek is abszolút értékben a mainál kevesebben volnának –
              ilyet mégsem illendő kívánni ? Miért ?

              • “a családok 80 %-ára kábé” Milyen jól megsaccoltad. A pontos adat azért még ennél is siralmasabb(most olvastam) 84%! Ami viszont még engem is megdöbbentett, hogy a kisgyermekes családokban hagynak leginkább mindent a nőre, aki ugye egyébként is végtelenül leterhelt ebben az időszakban, na meg éa munkanélküli vált férfiak esete, akik szinte alig vesznek át házimunkát az egyedüli pénzkeresővé vált párjuktól (a munkájukat elveszítő nőkkel ellentétben). Ez utóbbi, ahogy olvastam, még a felmérés kiértékelőit is meglepte, mert nem logikus, valahogy nem erre számítana az ember 😦

                • “Láttuk, hogy Magyarországon szinte elhanyagolható azon háztartások aránya, amelyekben a partnerek hasonló mennyiségű házimunkát végeznének, általánosan jellemző viszont, hogy a nők a férfiakhoz képest többszörös terhet vállalnak. Bár a munkapiacon való jelenlét befolyásolja valamelyest az egyenlőtlenség mértékét, még azokban a családokban is fennáll ez a reláció, amelyekben a férfi egyáltalán nem végez keresőtevékenységet. Ráadásul sokszor meglehetősen nagy mennyiségű munkaidő egyenlőtlen megosztásáról van szó: nem ritka az olyan család, ahol a nő – a keresőmunka mellett is – átlagosan napi 4 órát vagy még többet tölt házimunkával…Azt ugyanis, hogy személy szerint ő maga kevesebb házimunkát végezne, mint amennyi igazságos lenne, csupán a férfiak 40 százaléka gondolja. 56 százalékuk úgy érzi, hogy igazságos rész jut rá a feladatokból, 3 százalék viszont sokallja a rá háruló hányadot.”

            • Mondandód első fele nagyon durva csúsztatás, ráadásul pont azzal vádol ami ellen írtam. Ki is emeltem, hogy nem arról van szó, hogy a férfiakat állatnak tekintené bárki is, de persze te ezzel mit sem törődve kérdezed, szerintem nélkülem állat lenne-e a férjem. Ezenkívül ki a fene írta, hogy “a takarításon, a mosáson és a hajtogatáson kívül mindenben egyezünk az állatokkal? Csak ezek miatt vagyunk emberek?” Miről beszélsz? Hol írtam én ilyet? Példákat írtam és kérdem ugyanilyen példát a fordított esetre, de persze csupán erre a részre “felejtettél el” válaszolni!
              “Ha esetleg igaz is az, hogy az átlag magyar családban a nők foglalkoznak többet a háztartással”
              Te most statisztikai adatokkal szeretnél vitatkozni? Tessék, rajta!
              http://www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Kutjelek/KJ82nok_ferfiak.pdf
              “Az egyes feladatok megosztásának mintázata összességében megerősíti az időráfordítás
              elemzése alapján nyert képet: a klasszikus házimunka alapvetően a nőre hárul. Segít megérteni az időráfordítás nemek szerint jelentős különbségeit az a körülmény, hogy az olyan nagy időigényű tevékenységeket, mint a főzés és a takarítás, dominánsan a nők végzik. A felsorolt tevékenységek között egyetlen olyan akad, amelyet jellemzően a férfiak végeznek a magyar családokban, mégpedig – nem meglepő módon – a ház körüli kisebb javítások elvégzése. A párkapcsolatok több mint 80 százalékára ez érvényes. Minimális azon háztartások aránya, amelyben az együtt élő felek a házimunkák egy részét rendszeresen harmadik személyre háríthatnák át. (Harmadik személyként itt gondolhatunk velük együtt vagy külön élő családtagra, ismerősre, akár a családban élő gyerekre, de fizetett segítségre is.) A leggyakrabban még a ház körüli javításokat szokták a háztartások másra bízni, de ez is csupán az esetek 4 százalékában fordul elő. “

  38. Az áprilisi Baba Patika magazin írja a tévéműsorok “karikás” besorolásával kapcsolatos cikkében:

    “A műsorszámok korhatár szerinti megítélésénél fő szempont, hogy tartalmaznak-e a kiskorúak fizikai, lelki vagy pedig erkölcsi fejlődésére nézve ártalmas hatásokat. Vonzó vagy elítélendő példaként mutatják be például az erőszakos viselkedést, a csúnya beszédet, a VÁLÁST vagy a dohányzást?”

  39. “az életmódotok sapiens vonásaiért addig a feleség felelt ”
    Helyettesítsétek be a feleség helyére azt, hogy fehér ember, és “ti” helyére azt, hogy cigány vagy néger, mindjárt érezni fogjátok, hogy mennyire vállalhatatlan az eredeti mondat.

    • Javaslom, keresd meg a kontextusban, ki az a “ti”,
      rájuk igaz az állítás,
      a cigányokra vagy a négerekre nem lenne igaz,
      ennyi erővel atomerőmű és bokacsizma szavakat is behelyettesíthetnénk, annak se lenne semmi értelme, viszont nem is bizonyít semmit.
      Mit ordibál mindenki, hogy én általánosítok? Miért ez a legkézenfekvőbb, olcsó érv, ahelyett, hogy odafigyelnétek, mire, miért írom, amit írok?

      • Ahogy a cigányokra és a négerekre ez nem igaz, úgy semmilyen más csoportra sem igaz, amely csoportot a témádtól független ismérvek alapján képezünk.

        Hangsúlyozom, nem pusztán szavak cseréjét javasoltam, hanem csoport felcserélését csoportra.

        Azért, teszem szóvá, hogy általánosítasz, mert általánosítasz, és emiatt értékelhetetlen a dolgozatod. Olvasd át, gondolkodj el az állításaidon, és korrigáld őket, akkor lesz, miről vitatkozni.

        Ahhoz, hogy kiderüljön, mi volt a szándékod a dühöd levezetésén kívül, értelmes állításokat és logikus következtetéseket kell megfogalmazni.

        • De azért egy kicsit figyelj onnan a sötétből, hol sírás van és fogaknak csikorgatása.
          Én nem A Férfiakról írtam, én azt állítom, hogy van egy csoport a férjekén belül, amelyik azzal vádolja a nőt, hogy beadta a válópert, felbomlasztja a családot. Holott amiért a nő beadta, az a férfi elképesztő önzése satöbbi. Ezekről a férfiakról, ezekről a családokról írtam, itt és a teljesen elnyomja és az akkor eldobják bejegyzésekben is. Hogy kik ezek, ki a ti, azt többször világosan jeleztem a szövegben, nem értem, mi ilyen bonyolult, ki képez itt csoportokat, ki általánosít. Megmondom, ki, az árnyalatlan olvasó, az. A lavírozó blogszerző odaírná, hogy természetesen nem minden férfi, de én nem vagyok lavírozó blogszerző, én bízom abban, hogy az olvasó nem él vissza az arctalanságával, hogy értelmes, figyelmes, nem gőgös és nem rosszindulatú.

        • “és emiatt értékelhetetlen a dolgozatod. Olvasd át, gondolkodj el az állításaidon, és korrigáld őket, akkor lesz, miről vitatkozni.”
          Na, megint kibújt a szög a zsákból! 😀

  40. ipsirc, figyeljél, az első sorban ezt azért elolvashattad volna:
    Ez a bejegyzés, és több más is, válasz agresszív, magukat antifeministának nevező látogatók hozzászólásaira.

    Érted. Az ő érveikre, panaszaikra. Ezeket mondták. És ez a helyzet a magyar családok egy tipikus csoportjában. Ennyit állítok. Nem kell tudomásul venni, de vajon téged miért dühít ennyire?

    Annyi eszed neked is lehetne, hogy nem sértegeted a bloggert. A kommentelés nem jog, hanem lehetőség, és feltételei vannak; dühödt, ostoba szidalmazás nem lesz a blogomon, mégpedig azért, mert én jelenségekről írok, te meg engem támadsz, neked nincs tétje, nekem meg van annak, hogy mi van a blogomon.

  41. Ipsirc, figyelj, te valami egyenlőséget képzelsz a kettőnk viszonyában. A helyzetünk azonban nem egyforma, a blogot én írom, én tartom rendben, és igen, rám itt, akit érdekel annyira, hogy olvassa, beírjon, ne mondjon rosszat, és ostoba, sztereotip vádakat meg főleg ne. Mert te csak erre jártál, neked mindegy, nekem az identitásom, arccal, névvel. Ne reklamálj, ez nem szolgáltatás, vagy ha igen, akkor azoknak, akik értik és szeretik. Én nem akarom, hogy mindenki engem olvasson, mindenkinek tessék a blog, nekem befelé kell figyelnem. És nagy félreértésben vagy, nincs ilyen vállalásom, hogy mindenkinek megfelelek, ez nem fodrászüzlet.

    Nincs cenzúra, hanem nem engedem be azt, aki szidalmaz és szemétkedik, különösen azért nem, mert egész nap úton voltam, nincs időm és netem, és mert nagyon ismerem már ezt a típust. Nem jog, hanem lehetőség, szemét gúnyos ostobáknak nem jut.

  42. Sziasztok!

    Rég jártam a blogon, most megint visszanéztem. Bocs ha esetleg már szó volt erről, de sokszor mondjátok, hogy mi férfiak sztereotípiákat rángatunk elő folyamatosan a kalapból. Meg hogy ha valakinek jó úgy ahogy van, miért kéne a társadalmi elvárások miatt valamit megtennie. Konkrétan a szingli létre gondolok a kapcsolatban, még inkább a házasságban élés helyett. Én is egyedül élő, elvált ember vagyok és úgy érzem jól el vagyok így, csak felmerül a kérdés mi az értelme? Ha van gyerek akit nevelni kell, akkor a cél már megvan, csak az a kérdés nem jobb-e teljes családban felnőni? Mai világunkban már nem kényszer miatt vagyunk együtt a társunkkal, egyedül is meg lehet élni ha van egy normális keresete valakinek. De mi van ha nem sztereotípiának, társadalmi elvárásnak, hanem hagyománynak nevezzük a családot? És mi van ha nem minden hagyomány idejétmúlt és és kukába való? Mi van ha az “erős” egyedülálló nő/férfi, inkább gyenge mert nem mer megint csalódni/nem tud felejteni és ezért inkább egyedül él/ egyedül nevel?
    Ezek csak amolyan (remélhetőleg) beszélgetés indító kérdések, amit nem a szingli nőknek szegezek, hanem érdekel a véleményetek mint hasonló cipőben járó férfi.

    B.

    • Szerintem az a helyzet, hogy az egyedüllétet vagy válást nem mindig választjuk, nem csak rajtunk múlik, vannak kapcsolatok, amelyekben nem lehet maradni, vagy elhagynak, így értelmetlen a kérdés, hogy jó lenne-e a gyerekeknek tejes családban felnőni: jó lenne, persze, egy olyan apával, aki maradt, és aki mellett jó. Nem viccből válnak az emberek, és az is érthető, ha óvatosabbak, az identitásuk, lényük legmélyét már jobban féltik a következő esetnél, meg aztán nem is tolonganak annyira a méltó, független jelentkezők, ez az igazság.

      • Szia!

        Köszi a választ. Valójában nem is az egyedülállóvá válás a kérdés, hanem hogy akarunk-e belevágni új kapcsolatba ugyan olyan odaadással mint az előzőbe. Az meg hogy ki a méltó új társ nagyon jó kérdés. Általában az embereket csak akkor lehet megismerni rendesen, ha már együtt él vele valaki. És ha mégsem tökéletes lehet/illik-e addig keresgélni a tökéletest amíg csak kedvünk tartja? Létezik-e tökéletes? Szerintem mindenkinek vannak hibái, az már csak a mi érzékenységünktől függ hogy mennyit nézünk el, a másiktól pedig az függ ő mennyit néz el nekünk. Az a legijesztőbb, hogy úgy érzem egyre kevesebb hibát képes az ember elnézni az évek múltával egy új embernek az életében. Remélem nincs igazam.

        B.

        • Szerintem erre mindenki maga adja meg a saját válaszát. Ami engem illet, én régen is válogatós voltam és most is az vagyok 😀 Csak épp mások a szempontjaim. Manapság pl elsődlegesen az érzelmi intelligenciát keresem a másikban, minden más ezután jön, úgymond ez a minimum szint, a “belépő”. Hamvas ifjúkoromban jóformán azt sem tudtam, mi az. Ugyanakkor most sokkal lazábban, elnézőbben és több humorérzékkel állok az emberekhez,mint akkor, részben azért, mert időközben megtanultam, hogy senkit nem tudok megváltoztatni 🙂 De az tény, ezt észrevettem, hogy a bizalmi szintem minden egyes új kapcsolatban lejjebbről indul és egyre nehezebb kivívni a feltétlen bizalmamat. De úgy gondolom, hogy ez természetes, kárpótol a tudatosságom ebben is és sokminden másban. Mik azok a hibák, amiket te személy szerint egyre nehezebben tolerálsz?

  43. Visszajelzés: a boldog szülők hiányának vesztese | csak az olvassa

  44. Vajon mitől vagy ENNYIRE keserű és csalódott a férfiakban?

    Nem akarnál estleg egy konkrét poziív példát említeni? Egy jó, kedves férfit, aki megállja a helyét apaként, férfiként egy feleség és gyerekek mellett? Nem hiszem, hogy ne lenne ilyen. Komolyan.

    Ekkora keserűségfolyam vagy ömleny…nem jó olvasni.

  45. Szép vagyok, mert nem fáradok,

    szép vagyok és fiatal

    nem felelek senkinek

    férj-gyereknek, három nőnek,

    az anyósnak, a szeretőnek,

    mosógépnek,szerelőnek.

    Szép vagyok mint önmagam,

    és ez néha rendbe van

    néha nincs

    de az se baj.

    (Szép vagyok de vigasztalan

    talán ez már nem titok

    hosszú fehér nappalokon

    csillagokként vágtatok.

    Úgy törtetek fent az égen

    mint a fényes lángölő

    kár hogy nappal

    soha senki

    csillagokra nem vevő.)

  46. A leírtak minden egyes szavával egyetértek. A férfiak döntő többsége mindig a nőt hibáztatja, akár okkal, akár ok nélkül a házasság felbomlásáért. Pedig ez is két emberen múlik.

  47. Klasszikus hiba, amit egy férfi elkövethet. Hol a felmosószer, kérdi a husband. – A fürdőben, ahol szokott. Eddig mivel mostál fel? – Nem szoktam felmosni, a családi munkamegosztásban ez a te feladatod volt. – Hát, szerintem nem létezik olyan családi munkamegosztás, hogy a házi munka és a házkörüli munka mind egy valakinek a dolga. A többiek csak enni és pihenni járnak haza. A férfi, aki 35 év után először mos fel. Miközben én tetőt fedek, szántok, kaszálok, fát ültetek és krumplit, és be is takarítom a termést, mellesleg sk. festettem ki az egész 300 nm-es lakást, és nem egyszer,ésa bevásárlás is csak szökőévenként megy, és a kutat és az összes vízvezetéket én ástam ki, miről van itt szó??A családi autó30 évig én vezettem

    • Abszolút igazad van, de egy kiegészítést hozzátennék. Én ezt sokkal rövidebb ideig tartó tönkrement házasságom alatt tanultam meg: ha valami nem tetszik szólni kell, ha éreztetik veled hogy valami nincs rendben kérdezni kell. Ha valamit nem akarsz megcsinálni valaki helyett, ne csináld meg. A férfiakat is zavarja a kosz, a rendetlenség, csak sokkal később mint a nőket. Amúgy létezhet családi munkamegosztás, ha meg van osztva. Nálunk a feleségem intézte a lakás tisztán tartását, a kertet és a lakásban a növényeket én intéztem. Bevásárlás, főzés felváltva, mikor kinek volt rá ideje. Nem ezen múlt a boldogságunk. Na jó ő gyakrabban vásárolt be, de a festés nagyját mindig én csináltam 🙂

      B.

      • “Ha valamit nem akarsz megcsinálni valaki helyett, ne csináld meg. A férfiakat is zavarja a kosz, a rendetlenség, csak sokkal később mint a nőket. Amúgy létezhet családi munkamegosztás, ha meg van osztva.”
        Ó, ha ez ilyen egyszerű lenne! Tényleg vannak férfiak egyébként (én is ismerek ilyeneket, bátyám is ide tartozik) akiket zavar annyira a rendetlenség és kosz, hogy tevékenyen részt vegyenek az eltüntetésében. Egy másik részüket (például a férjem) vagy egyáltalán nem zavarja mi van körülöttük vagy morognak és amolyan kritikusként megjegyzéseket tesznek (nincs egy tiszta pohár, mi ez a kupi az asztalon, itt már lépni sem lehet) de mindezt a család többi tagjának címezve, ők azért meg nem mozdulnának. Utóbbi típussal éppen ezért nem fog működni a családi munkamegosztás sem, mert előbb-utóbb kivonják magukat belőle és csak állandó, őrmesteri jelenléttel lehetne rávenni őket az együttműködésre (a férfiak ezt a figyelmeztetést érzik folyamatos basztatásnak, a nőt pedig elsárkányosodott hárpiának).

        • Ne haragudj, de már nagyon unom ezt a közhelyet, hogy A FÉRFIAK nem vesznek részt a házimunkában, ha odarakod, basztatásnak érzik. Nem, én, mint férfi soha nem ezt éltem meg basztatásnak, hanem azt, hogy soha semmi sem volt jó. Ha takaríottam, az nem volt elég jó, ha hazamentem, nem időben, ha nem mentem haza… ó, mindegy… írjatok már valami kreatívabbat is…

          • Te csineva, ne dühöngj már, Vacskamati tök világosan a férfiak egy részéről beszélt…
            “Egy másik részüket (például a férjem) (…) egyáltalán nem zavarja mi van körülöttük…”

          • 🙂 Na jó, ilyen nálunk is volt: Éppen én nem dolgoztam hétvégén, gondoltam amire hazaér a feleségem kitakarítok, hogy ne legyen rossz kedve és tudjunk valami programot csinálni délután. 3 órán keresztül pakoltam, porszívóztam, felmostam, összedobtam némi ebédet. Hazaért, mondtam neki együnk, pihenjen, aztán kimozdulhatnánk kicsit mert már kitakarítottam. Reakció: te csak felmostál és a mosogató is tele van. Nem könnyű a nőket feldobni ha rossz kedvük van.
            Vitathatatlan hogy a nők többet dolgoznak otthon az igényes életkörülmények fenntartása érdekében, egyszerűen őket jobban érdekli (szerintem). De nem könnyű nekik segíteni sem.
            Az mondjuk tény hogy én is ismerek olyan kapcsolatot ahol a férfi egy szalmaszálat nem tesz keresztbe otthon, nem is értem miért nem kap egy nagy sallert a feleségétől, de nem kap. Még nem is cseszegetik. Ha viszont ezek után a felesége egyszer kiborul emiatt azt az ő hülyeségének érzem: miért kell addig várni valamivel amíg teljesen felőrli?

            B

            • Ha valaki nem szokott az ilyen munkához, akkor nehezebben éri el ugyanazt az eredményt, mint az, aki rendszeresen csinálja 🙂 (Bár én őszintén nem értem ezt az üresmosogató-fétist. :D)

            • “Ha valaki nem szokott az ilyen munkához, akkor nehezebben éri el ugyanazt az eredményt” Abszolút 🙂 szerencsére a munkámhoz nem kell profi vasalóvá válnom, az minden házimunkák legalja.

              • Legalja? Miért is? Mióta van hierarchia a házimunkák között? Mindet meg kell csinálni, nem?

                Ja, és bazi nagyot tévedsz, nem azért dolgoznak a nők otthon többet, mert őket jobban érdekli a rend…….. Hol élsz te?

                • “Mióta van hierarchia a házimunkák között?”
                  Annak van, aki megteheti, hogy válogat (kijelentheti, hogy “bevállalom a porszívózást és a teregetést, de főzni és vasalni nem fogok” vagy “jó, én olvasom az esti mesét a gyereknek de kakás pelenkát nem cserélek, mert az már nagyon undi”).

                • A szeretem-nem szeretem, eredményes vagyok – nem vagyok eredményes benne, értek hozzá – nem rétek hozzá nem is opció? Én pl. szeretek vasalni, és az nem a legalja, van abban valami nagyszerű, ahogy szép sima felületeket kreál az ember. De a hajfonás pl. nem az erősségem, azt inkább intézze a lányom anyja… persze, nem olyan nehéz megtanulni, de azért annyi szabadság, szeretet és elfogadás legyen már, hogy megegyezünk: mindenki egyenlő részt vállal, azt csinálja, amit szeret, amit egyik sem szeret, ott kiegyezünk.

                • Csineva, nem érted: a “legalja” nem azt mondja, hogy “nem szeretem” vagy hogy “nem igazán értek hozzá”, hanem durván minősít, ráadásul le, ja és jó adag lenézés is járul hozzá, legalábbis számomra ez nagyon szembeszökő volt. Te nem érzed ezt, ha elképzeled, hogy neked mondja valaki, hogy “hja, a vasalás a legalja”?

            • Huh nem akartam senkinek a lelkébe gázolni, átfogalmazom: “utálok vasalni”. Mivel egyedül élek nem válogathatok a házimunkákban sem, a budit is kisikálom ha úgy látom elérkezett az ideje, meg a csapot is levízkövezem de valószínűleg ha nő lennék ezeket gyakrabban tenném. Azaz több időt töltenék el a lakás rendben tartásával (ha nem számolok vele hogy a rutinnal gyorsulnak a dolgok). De én komolyan nem gondolom hogy a háztartási munkán dőlne el egy család boldogsága, nem is vártam ennyi reakciót rá. Valaki vessen fel egy izgalmasabb témát. 🙂

              B.

              • Az az állításod nagyon ciki, hogy a nőknek fontosabb a rend. Fontosabb, és ennek oka a hatalom. Ha van, ki megcsinálja, könnyen nem olyan fontos, ha nem téged szólnak meg a kosz miatt, bátran ránthatod meg a vállad. Ma sok nőnek olyan szűk az élete, hogy ez az identitása. Nekem se fontos, de bűntudatom van a gyerekeimmel szemben, és felszalad drága jó tüchtig szomszédasszonyom szemöldöke is.

            • B, azt kell mondjam, szerintem ebben tévedsz, és éppen az ellenkezője a valóság. A házimunka egyszerre praktikus és szimbolikus demarkációs vonal egy házasságban, azt jelöli, kinek mennyi hatalma van, illetve hogy ki diktálja a játékszabályokat. Én azt gondolom, a párkapcsolatok éppen itt szoktak megbukni, méghozzá úgy, hogy ennek maguk a résztvevők sincsenek teljesen tudatában.

    • Szia!

      A feministák szidása attól függ milyennel találkozott. A nők jogaiért, megalázásuk ellen harcoló értelmes emberek jó ügyért tesznek, fontosak. A férfi gyűlölő feministák semmivel sem különbek a hím soviniszta férfiaknál. Az a baj hogy sokszor ők a hangosabbak mind a két oldalon. Egyiket sem szeretem.
      Azért jó ide benézni mert itt az első csoportból vannak jelen többen, akiktől lehet tanulni 🙂

      B.

  48. most még jobban aktuális ez a téma nekem, mint eddig bármikor. családot fogok robbantani, egy élhetetlen és mérgező légkört fogok megszüntetni. meg is kaptam a férjemtől, hogy csináld, ha akarod: a te agressziód és rosszindulatod szabadjára engedése lesz. Pedig szerettem volna normálisan, kompromisszumokat kötve, megegyezve lezárni. Nagyon félek a csúnya válástól, lehet, hogy ezért nem is fogok végül belevágni, hanem megint beletörök. A szívem hasad meg, mert nem így képzeltem, de egy beteg emberrel nem akarok élni. ő meg nem akar elmenni. Nagyon félek.

    • Hajrá Gyöngyi!

      Ha élhetetlen az ember és nem ért a szép szóból, van hogy lépni kell. Vannak azok a férfiak akik miatt értem hogy a nők egy része miért csömörlött meg tőlünk (és mégis sokszor mellettük maradnak félelemből). A szép válás lehet nehéz dió lesz, bár nálunk például sikerült. Viszont ha még alakítható a kapcsolat próbáld (pontosabban próbáljátok) megmenteni. Én személyes kudarcomnak élem meg hogy modern társadalmunk többségébe, azaz az elvált emberek közé tartozom.

      B.

  49. Visszajelzés: metablog 2.: számok, identitás, olvasók | csak az olvassa — én szóltam

  50. Visszajelzés: metablog 3.: trollok | csak az olvassa — én szóltam

  51. Visszajelzés: mi történt a blogon | csak az olvassa — én szóltam

  52. Visszajelzés: elveszíti az apját | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s