miben éltem én, úristen

Ezt sokan mondjuk, évekkel az után, hogy kiszakadtunk belőle. Ezt mondjuk. Mind ezt mondjuk, tulajdonképp. Nagyon féltünk változtatni, mert sok objektív körülmény volt nehéz, és a nőket finoman fogalmazva nem szocializálja hirtelenségre, lázadásra, kockázatvállalásra a Rend.

De egyszer csak elég lett, és akkor nem volt már más választás. Nehéz, jaj, de nehéz volt eléállni, és véglegesen eldönteni, kimondani, nem visszakozni, kibírni a vádakat, és aztán elrendezni az életünk részleteit! És mennyire féltünk, mit szól ő, és mit a gyerek, az anyánk, az anyósunk, a gyerek osztályfőnöke, a barátnő, a sógor, akik elől oly gondosan és sokáig titkoltuk másra is fordítható, legjobb energiáinkkal, mi megy nálunk. És kinél lesz a kutya? És soha többé ez a virágoskert? De a legjobban önmagunktól féltünk: a saját tudatunk volt a börtönőr. Előbb fel kellett volna ismernünk, hogy tényleg vége, és menteni, ami a készletből megmaradt: egy darab ép alátét és egy aranyozott fül, és iszkiri! És nem csak akkor, amikor már elrabol minket a harmadik, vagy elrabolja őt a harmadik. Az mindig jobban fáj.

Akkor nem tűnt olyan borzalmasnak, mint most. Teljesnek, csak kicsit koszosnak tűnt a készlet. Majd én mosogatok! Álmodtunk egy jövőről, amelyben ez a sok rossz elmúlik, megtisztul, fényes lesz. Csak egy kicsit kell még kitartani. Azt hittük, nincs élet kívüle — vele nem jó, de kívüle nincs. Figyeltük, magyaráztuk a reakcióit, mondatait, átmeneti csendesedéseit, szeretetrohamait, újra remélni kezdtünk, nem is azt, hogy végre megváltozik, hanem inkább azt, hogy nem kell ezt a nagyot meglépnünk. Mégsem. És kiderül, mégiscsak szeret! Én buta, én voltam a türelmetlen, elgaloppíroztam, belehergeltem magam, telebeszélték a fejem a feministák, divat a válás, ő jó és szeret! Bekapcsol a “majdnem váltunk, de meg tudtuk beszélni!” forgatókönyv. Sokat változott! Ígér mindent, igyekszik, bízunk is, de a lélek távolodik, mint zörgős levél az áradásban.

Szerettük is, valaha, vagy továbbra is, esetleg örökké — az ember lánya hajlamos jobban szeretni a szerelmét, mint önmagát. Fő identitása, hogy kit választott. És belefektettünk mérhetetlen energiát, reményt, és több évet, és minél gázosabb ő, annál többet, csakazértis, ellensúlyozandó a poklot. Tévedéseiket csak az ép lelkek képesek beismerni. Azt hittük, mi aztán meggondoltuk, kihez megyünk. Ő a legjobb. S hogy ilyen volt a legjobb, az de fáj!

Olyan jóindulatúak és rajongók tudnak lenni a nők, annyira bíznak, hisznek, annyira bírják. Annyiszor van újrakezdés, könnyek, megbocsátás. Olyan kevés, aki felismeri, mi a jó neki, mitől működőképes (nem valami koktélos-nyugágyas létről van szó, hanem a működőképességről!), és szól, és határt húz, és nyugodt lélekkel azt mondja: ez jó nekem, ez meg nem jó, és átlátja, hogy manipuláció, amit vele művelnek — és ez a néhány nő mindig le van önzőzve, kíméletlenezve, önmegvalósítózva. Olyan kevés, aki nem cipeli évekig, nem sír kávézók mélyén a barátnőnek, nem ír leveleket, amelyekre igazi választ nem remélhet. Aki nem polemizál önmagával, nem marcangolja magát, nem él permanens bűntudatban, maga sem tudva, mi rossz. Valami rossz. (De hát miért vagytok mártírok? — kérdezik tág pupillával, akik ennek a hasznát zsebre teszik.)

De van egy pont, amelyen túl nem lehet hazudni, s amelyen túl az összeszorított fogsorú létet senki sem bírja.

És akkor irány a fény.

Most tiszta a levegő, és néha eszünkbe jut egy-egy epizód, beleolvasunk egy régi naplóba, vagy igazán szeret valaki, és: uramisten, én ebben éltem? Én ezt az embert szerettem? Nekem ez normális volt? Én marcangoltam magam, hogy hol hibáztam, én magyarázkodtam, meg védtem őt, ki ne derüljön, mit művel? Énnekem volt tele a szívem segítéssel és csakazértis-hűséggel? Én akartam még egy gyereket? Hínár, lehúz!!! Hát tíz éve kellett volna ezt! De jó nekem, de jó most, miben éltem én, úristen, mennyire nem hittem önmagamnak, mennyire nem szerettem önmagam, mennyit reménykedtem, hányszor mentegettem őt és nyomtam le önmagam.

Akkor is, ha objektíve nehezebb az élet, ez a sóhajos visszanézés, ez alapélmény. A félelmek nyolcvan százaléka semmivé foszlott, alaptalan volt, jött helyette néhány új,nem várt, de hogy ennyivel jobb, tágasabb az élet, hát ki hitte volna? És bevágod a törött fület is a kukába.

Olvastad már? de hát szeret!

És ha a sűrűjében vagy, írj naplót!

152 thoughts on “miben éltem én, úristen

    • Egy honap horror, eloszor levakarhatatlanul nyomulas aztan gyulolet sot halalos fenyegetozes. Majd, mint egy nagy vihart kovetoen, csillapodo hullamok. Neha a szello /vagy nevezhetem par “joakaro” csaladtagnak, ismerosnek/ felerosit egy-ket hullamot, de idovel kisimul a felszin, es kb. Fel ev utan a nap is kisut… Egy eve mar, hogy kimondtam – bar nagyon durva hetekbe, honapokba, Jo par rancomba es osz hajszalamba kerult, ennyi ido tavlatabol visszatekintve bizton allitom, hogy igy volt jo. Mindannyiunknak.

  1. 😀 Ez én (is!) vagyok 😀
    Az az igazsgág, hogy büszke vagyok erre a döntésemre és magamra is. Mert már tudok büszke is lenni magamra, úgy igazából! De nem csak emiatt, azóta történt még jópár dolog. Tíz évig semmi, egy év alatt meg mennyi minden…. Hát ez a szabadság! Az én szabadságom, ahová a saját börtönömből jöttem ki. És igen, az új, másfajta nehézségek sokkal túlélhetőbbek mint az a börtön volt. Emlékszem a félelemre, arra a bizonyos ugrás előtti félelemre. Látok még sok embert magam körül így félni. Nem csak nőket! Drukkolok nekik, hogy tegyék meg az első lépést. Nem mindenki képes rá. Mert a kapaszkodók (még a rosszak is, te jó ég!!!) vannak veszélyben, amik eddig stabilan tartották. Az már mindegy, hogy hol és hogyan, de stabil! Szerintem ez a legnagyobb félelem. A megszokott elveszítése és az ismeretlen eljövetele. Nehéz az elengedés. Még a rossz elengedése is… hiszen eddig azért működött valahogy…
    Köszönöm az írást! Jól esett reggeli mellé 🙂 Most jöhet a tejeskóóóvééé 🙂

    • Sziasztok! Még sosem írtam hozzátok, de egy ideje olvasok. 3 gyerekkel vagyok 35 évesen ott, hogy egy reggel arra ébredtem elfogyott az erőm, a hitem, ez a házasság, amiben élek, sosem lesz az aminek lenni kellene. De még félek belekezdeni. Nem a kapaszkodók miatt, hanem mert attól tartok, ahogy együtt élni nem tudunk méltósággal, úgy ez az elválásra és a külön életre is igaz lesz. És ha valami megkeseríti a gyerkőceim életét, az a cirkusz. Arra én sem érzem magam késznek.
      “Ez én (isI) vagyok” – ez a felütés késztetett, hogy hozzászóljak, meg békakirálylány nick neve. Pár hete elolvastam a békabőrös cárkisasszonyról szóló szösszenetet, amin felbuzdulva mondtam a gyerekeimnek saját kútfőből egy alternatív királylányos mesét. A lényeg az volt, hogy belesimuló, megalkuvó, önmagát megtalálni nem merő tucat-királykisasszonyból van ezer, ők várják a tucat-királyfit. Viszont vannak a saját személyiségüket vállaló királykisasszonyok is, akik teljes és boldog életet tudnak ám élni. A hat éves lányom pedig így kiáltott fel. “Anya! Ez a mese tök jó volt! Rólam szólt!”

  2. Úgy vélem ez a legkeményebb része, a visszavonhatatlanság, az ismeretlenség az ismert helyett, miközben az ismerős automatikusan felértékelődik.”És kinél lesz a kutya? És soha többé ez a virágoskert?” A sok apróság, ami már soha többé, az édes semmiségek, amikről utólag derül ki, mennyit jelentettek. Még akkor is, ha egy disznóval voltunk, akkor is, ha nem értett meg. Végleg elengedni valamit még akkor is irtózatos, ha semmi szükségünk többé rá.

    • (A blogszerző kiemelése)

      Ugye, milyen furcsa ez? Milyen sokan nem értik, miért sír napokig, hetekig az, aki maga sétál ki a kapcsolatból! Meg akárhonnan is, bármennyire akarja az ember, hogy már ne legyen. A rossz helyzetek legnagyobb része olyan, hogy van benne valami jó is. Ha kicsi is, de van. Mi meg arra vagyunk nevelve, hogy mindenben lássuk, vegyük észre, figyeljük, tartsuk szem előtt a jót, bármilyen kevés is. Mert így hátha nem lépünk, így hátha mindent elviselünk.
      “Miért nem teszel magasról az anyádra/apádra/családodra/(ex)pasidra/(ex)csajodra?” Ismeritek a kérdést? Kaptátok már? És tudtok rá válaszolni? És megértik, ha esetleg azt mondjátok, hogy azért, mert nem tudom _csak gyűlölni_? Vagy néznek bambán, mint rám szoktak? Hogy a szüleim elcseszték, de nagyon, és én vergődök, mert nem tudok nekik teljesen hátat fordítani mégsem? Mert látom azt a fránya jót a családomban, csak éppen nem tudunk együtt létezni, idegenekké lettünk?
      És nem ennek köszönhető a “legyünk barátok” is? És nem ezért szoktak aztán kövezni? (Tudom, ez már nem a bántalmazóval való kapcsolat jellemzője, de felmerül.)
      És ha nem sikerül valakit tisztán elutasítani, mert látjuk, észrevesszük, figyeljük, szem előtt tartjuk a jót benne, bármilyen kevés is, az vajon miért van? Mert így természetes? Vagy mert minket erre neveltek? Mert nekünk ez a feladatunk? Mert különben igazságtalanok lennénk? Nem csak a saját dolgunkat nehezítjük vele? Nem csak a látásunkat homályosítjuk? Vagy ezzel tisztítjuk éppen? Vagy ez is csak a börtönőrök egyike mégis?

      • “Miért nem teszel magasról az anyádra/apádra/családodra/(ex)pasidra/(ex)csajodra?”
        Megkaptam. Méghozzá a lányomtól! Nem tudta felfogni, hogy miért nem örülök, illetve hogy miért sírok annyit, ha egyszer már nincs itt, ha az van amit akartam. Akkor döbbentem rá én is a válaszra: Mert nem ezt akartam! Nem azért költöztünk össze, hogy aztán vége legyen. Mi ezt hosszú távra terveztük. Véglegesre. Nem könnyű szembesülni ezzel a kudarccal. Pedig nem kudarc, “csak” tévedés.

        • És nem azt vesztetted, nem azt siratod, ami lett belőle, hanem ami lehetett volna. Amit szerettél/szerettetek volna, aminek indult. Olyan jó lenne, ha ezt többen értenék.

          • na, ez fáj, de nagyon. az összes többiből egyszercsak kirepül az ember. különösen fájdalmas ez akkor, ha nem csupán légvár volt a kapcsolat, hanem tényleg jól indult, s amit ígért, az egészen valószerű, hihető volt. láttad az esélyt a kapcsolatban, benne, magadban, a közös gyerekben, a kikerekedő/beteljesedő családot. s aztán már csak azt láttad, hogy véget kell vetned az egyszemélyes poklodnak, különben elpatkol a lelked egy olyan ügy oltárán, ami már régen nem az igéret.

            • És akkor elkezdi az ember úgy érezni magát, mintha az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját olvasná. Újrajátssza az elejéről, végtelen sokszor, mindig elképzeli, elhiszi, hogy ez most jó, már azt sem tudja, hogy csak képzeli, és mégis mindig arra eszmél, hogy kisiklott. És soha nem tudni igazán, miért, hogyan, mikor. Aztán elkezdi az ember lánya elölről, írja a végtelen hurkokat újra, hátha… mert hihető volt.

      • Azt hiszem, hogy a pontos látáshoz tartozik látni a jót is. Nem lenne igaz, ha hirtelen ő lenne “a rossz”, és ennyiben ki is merülne, senki sem fekete vagy fehér. De hogy én hol vagyok neki, az a döntő, abban, hogy mi a börtön, mert önmagamért én felelek, magamért vagyok, nem az ő bármekkora jóságát tapsolni. Hízlalni a már pöffeteg egót.
        A Stockholm-szindróma attól szindróma, hogy elfelejtjük, nem akarjuk megnézni ezt a perspektívát: hogy én neki valójában mit jelentek. Nagyon kemény szembenézni azzal, hogy bár én látom benne a jót, sőt értékelem, sőt akarom hangsúlyozni a rosszal szemben, mert nagylelkű vagyok és hát szüksége van erre, szegény, de fordítva ez nagyon nincs így.
        Ő magát szereti.

        Régen úgy láttam, és nekem ez a “miben éltem úristen”, hogy nagyon nehéz meghúzni azt a vonalat, hogy honnantól kell már lerázni egy kapcsolatot, mikortól van az, hogy na ezt már nem kell elviselnem. Most már tágasabb a világ, remek ez az írás, most már mindez úristen. Nagyon pontosan lehet tudni, objektíven lehet tudni, hogy a másiknak tényező vagyok, a szavam számít, és szeretnek. Nem “végülis”, hanem határozottan igen. És ez nemcsak párkapcsolati felállás, ismerek olyat, ahol a szülő nem képes a felnőtt gyereknek megadni a létezés jogát.

        Ezek nagyon kemény harcok, amik belül vannak. Ezért nem tudjuk leszarni magasról, nem? Nekünk fontosak, mi szeretünk. Ha leszarnánk őket, olyanok lennénk mint ők, és nem lenne konfliktus sem. Csak épp van, akinek nem felel meg a máz, a játszma, mert pontosabban lát, és jobban szeret.

        • Persze hogy van benne jó is, az enyém jósága időnként, mint a szellő, megborzongatja a bőröm, az emléke mármint, de lényegében mindegy, akkor sem lehetett azt kibírni. Az emberi lélek nem olyan, hogy igazságot tesz, megmér, egyesével kipipálja a jellemzőket. Az egész volt rossz. A légy esete a levessel: a sok finom falat, persze (attól leves), de ha beleesett, mégis kiöntjük. Az, hogy nagy szeretet van, hogy a másik okos, kedves, értékes, az az origó, másképp nem is kezdtünk volna bele a családalapításba, a többiekre, a kollégánkra, postásra, szomszéd atyafira, Majkára stb. mindez nem jellemző. És nem is a társunk olyansága rontja el, hanem a mindkettőnkben megnyilvánuló rendszer. Rend, bocsánat.

          • Igen, persze, nem is az a kérdés, van-e jó, hanem az, miért arra koncentrálunk, miért azt mantrázzuk akkor is, ha már több a légy, mint a leves. Én sokszor érzem úgy, hogy ezt várják el tőlem mindenfelől, és ha mégis kiöntöm, akár pasit, akár munkahelyet, akár bármi mást, akkor nekem nem jó semmi. Ha pedig nem gondolkodnék el ezen, akkor lazán pocsékolnám még mindig az energiáimat arra, hogy de hát tulajdonképpen, igazából… (Mégis csak az a lényege ennek szerintem, amit az elején mondtam, pedig én is menet közben gondolom át, amit valószínűleg nem teszek jól: ha arra vagy kondicionálva, hogy mindenben a jóra koncentrálj, akkor majd jól meg lehet veled tenni mindent, mert akármennyi rosszat elvisz a hátán egy szemernyi jó, ha erősen, mozdulatlanul arra függeszted a tekinteted. Jajj de sok mindenkinek érdeke ez.)
            És érdekes módon ha meg azt merem mondani, hogy nem jó ez így nekem, mert sok olyan keveredett bele, ami nem oda való, de nem bírom kiborítani, hiába tudom, hogy kiválogatni már száz galambbal sem lehet, de ha lehetne, az íze akkor is benne maradna, akkor jönnek (gyakran ugyanazok) az emberek azzal, hogy de hát szard le, nem jó, dobd ki (mondják ezt olyanokra, akikből nem lesz, nem lehet másik – szülők, rokonok pl.).

            • ” Én sokszor érzem úgy, hogy ezt várják el tőlem mindenfelől, és ha mégis kiöntöm, akár pasit, akár munkahelyet, akár bármi mást, akkor nekem nem jó semmi.”
              Egyszeri Anna, nagyon jól ismerem ezt az érzést. Amikor felismertem, hogy a helyzet (munka, párkapcsolat, akármi) nekem nem felel meg, tarthatatlan, boldogtalan vagyok és megfulladok, akkor jöttek rám önteni a betont, hogy maradjak, ne változtassak. Jött a család -főként anyám – és nagy erőkkel magyarázta, hogy dehogyis: én ezt rosszul látom! Nekem semmi sem jó. Hát ő milyen rendes fiú! Hát hogy akarhatom ezt elhagyni? És akkor inkább egyedül leszek? Hát az nagyon rossz meg nehéz. Egy fiatal nő mellé kell valaki. Ugyanez pepitában, amikor az előző munkahelyemen zaklattak. Fel akarok mondani? De hát még nincs másik munkám. És ez egy jó munkahely! Hogy miért nem vagyok kedvesebb? Akkor békén hagynának. Hát engedd el a füled mellett, ne kérd ki magadnak! Ne mondj fel, hogy találsz munkát?
              Gyűlölöm ezt az erőszakos erőltetését a status quo-nak. Ez egy érzelmi zsarolásra alapozott retorika. Ami mögött lehet, hogy van féltls is, de leginkább a felelősség hárítását éreztem. Hogy ha egyedül vagyok, akkor az ő felelősségük vagyok megint. Meg mit fognak szólni (kik is?), hogy én már háromnál is több emberrel éltem együtt? Vagy ha nincs munkám, akkor majd biztos rájuk támaszkodom. Inkább hagynának boldogtalanul vergődni, csak a stabilitás (amit nekik ez jelent) maradjon meg.
              Ha egyszer mondom, hogy nekem nem jó, akkor hadd menjek. De nem: mindig sorra vették és a fejemre olvasták azt a maroknyi kis jót ami volt még a trágyadomb mellett. Ott a nagy rakás szar meg három virág. Mondom, hogy büdös van, én mennék, erre egyenként rámutatnak a virágokra, hogy látod, az is be szép? Nem, nem látom, mert az egész úgy szar, ahogy van.

            • De jókat írtok. Tisztánlátás…én végig tudtam, hogy jobban szeretek, jobban látom őt, de ha egyszer nekem meg szar volt, hát azt miért nem láttam tisztán? A másikban látom a jót és ez lehet pontos, ami az első gondolatom volt most is, de a helye és hangsúlya már jah, a magasztos “rend” működése, hogy nekem azt előtérbe is kell helyezni és ott is kell tartani… belénk nevelt jókislányság, az lesz az!
              Az én úristen-esetemben mindenki más tudta, hogy tök gáz az egész és a közelebbi emberek, Anyukám és a barátnőm annak szurkoltak, hogy legyen már vége, mikor “térek már észhez”. Ezért is érdekel ez a része, az érzékelés torzulása ez vagy mi, hogy hogy lehettem ilyen faltörő kos, valami kis zárt, egyszemélyes gubóban morzsoltam a mérlegen a jó és rossz edényben a jellemzőket. Én mérlegeztem, tényleg. Kevés volt az önbizalmam ahhoz, hogy kimondjam, hogy jobbat érdemlek, de tény, hogy érezni éreztem.
              Rossz volt benne lenni, de én ezt nem akartam így tisztán meglátni nagyon sokáig, 5 évig kicsit sem vallottam volna be magamnak. Így lett az, hogy ő végülis jó, a kapcsolat végülis nem rossz, lehetne rosszabb stb megalkuvó, önbecsapó hazugságok. Majd újabb 3 év, míg azt is elhittem, hogy nekem lehet jobb, és fog menni az az ugrás.
              Erre írtam, hogy objektíve lehetett volna azt tudnom, hogy a kapcsolat pocsék és nem is lesz jobb, mert ő – bár kicsit jó – de én szarul vagyok így, és igenis lehetne jobb, mint ahogy utána lett is. De nem tudtam, és leszarni sem tudtam, csak utólag, mikor már kezdtem látni és ő még mindig görény volt. Azzal magyaráztam, hogy a szerelem elvette a józan ítélőkémet. De 5 év után azért már nincs lila köd. Akkor mi vette el az ítélőkémet??? Mi más, mint ezek a mély berögződések, a félig tudattalan akarása a megfelelésnek.
              Nem vagyok ostoba és mégis úgy viselkedtem. Életvidám vagyok és lazán elfogadtam, hogy nekem kevesebb jár a jóból. Mer én olyan rohadtul elfogadó vagyok és önzetlen. Nem, nem szerelmes… true, sad story.
              ÉS: amióta vállalom magam, hibákkal és véleménnyel együtt, nem egyszer kaptam megszólást érte. Hogy még én vagyok a sajátos, fura, sőt elnyomónak is neveztek már, vélemény kinyilvánításáért! Mér’ nem vagyok csöndben, olyan kedves lánynak tűntem pedig. És ne legyen az ember feminista.

              Tény, h könnyebbség volt, h nem volt gyerek és volt támogató környezet, nekem ez “csak az én bajom” volt és a saját 8 évvel megfizetett tévedésembe kellett csak beletörődni. A nőrokonaim viszont nem ilyen szerencsések, minden korosztály nyögi ezt a jóságos rendszert, én meg olyan kevés vagyok támogató környezetnek.

            • Most jutottam el ehhez a bejegyzéshez, ill. a kommentekhez ebben a blogban, és el kell mondjam, hogy én is sokat, rengeteget gondolkodtam már ezeken a dolgokon. És bocs, ha nem lesz teljesen összefüggő az írandóm, de remélem, azért értitek, mit akarok vele.

              Valószínűleg nagyrészt belejátszik a világ változása következtében egyre fokozódó emberi önzőség (férfi és női oldalról egyaránt). “Nekem ez jár!” Hogy a légy és a leves példánál maradjak: ha csak egy légy van a levesben, akkor is kiöntjük. Na most: néhány tucat/száz évvel ezelőtt, akkor, amikor még nem volt természetes sok minden, és sok volt az éhező, akinek beleesett egy légy a levesébe (vagy négy), az lehalászta őket, aztán megette a levest. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy főzzünk levest légyből 🙂
              Az előző házasságomban – gyerek nélkül – több mint tíz évig éltem, és menet közben nem éreztem, hogy kínlódom, csak utólag tudom, hogy már korábban menni kellett volna. Viszont az otthonról való menekülés után kicsit lubickoltam a szüleimtől való függetlenedésben. Ugyanakkor nem volt teljesen felesleges ez az időszak sem, mert rengeteg olyan élmény, ismeret, tudás birtokába is jutottam az exem mellett, ami belenőtt a zsigereimbe, és a “levesből” tudok adni a mostani életemben a gyerekeimnek is: tudást, ismeretet, magyarázatot, nevelést.

              Ugyanakkor azt is elmondhatom, hogy az ember bizony többször is beleléphet ugyanabba a folyóba, és el tudod követni ugyanazt a hibát is.

              De a legnagyobb baj szerintem – és erre csak mostanában jöttem rá, mikor elolvastam a könyvet az öt szeretetnyelvről -, hogy nem beszélünk egymással. Nem ismerjük egymás szeretetnyelvét. És ha mi már rájöttünk, hogy a másiké mi, a másik nem akar tudomást venni a miénkről, még ha tudja is. Egy csomó “légy” lecsapható lenne a levesbe pottyanás előtt….
              Mindenesetre a gyerekeimet igyekszem a szeretetnyelvükön szeretni.

              • Én nagyon nem szeretem az öt szeretetnyelv-magyarázatot, amelyet pedig szakemberek is áhítatos komolysággal magyaráznak, mert félrevisz, elfedi, hogy az egyenlőtlenség a probléma, nem a kommunikáció. Nem, a párkapcsolati kínok nem olyanok, hogy csak jobban kellene kommunikálnunk, mert nem lehet arról jól kommunikálni, hogy légyszi, add fel azt, amiről azt gondolod, hogy neked jár, mert beleszakadok.

                És legalább itt ne vádoljuk a nőket önzéssel. A nekem jár mint harmincas-negyvenes ráébredés sorsfordító, és igenis jár: aki a világ terhét viszi a vállán, annak kell az üzemanyag, ráadásul őt mindig lemondásra, maga háttérbe szorítására szocializálták. A nők lehetnek manipulatívak, játszmázók, de szerintem olyasmire mondjuk rá az esetükben, hogy önzés, ami tökre nem az, hanem jogos igény, a működőképesség feltétele.

        • Nem ehhez szánom, hanem amit 13-án írtál: döbbenetes, mert magamat látom, magamat hallom, szóról szóra, pontról pontra. A környezet látta, én még nem voltam hajlandó. Csendben voltam, szimpatikus voltam. Már nincs, és vannak ellenségek, méghozzá idegenek. A család meg… Röhejes, hogy ők, akik látták, hogy nem jó, még azok is: téééényleg??? Elköltözött??? Dehát miééééért??? Én meg legszívesebben megkérdezném, hogy ugyan miafrancot csodálkozik rajta, amikor nagyonis tudja a választ!
          Úgy látszik, az élet maga is gyártja a sablonokat. Konkrétan a változással és változtatással járó hozadékokra gondolok: új ellenségek, pikszisből való kiesés, stb. De ezek igazság-sablonok. És kezelhetőek! 🙂
          Hogy miért nem láttunk ki belőle, amikor éreztük és őrlődtünk benne? Nagyon összetett dolog ez, valószínűleg benne van minden amit felsoroltál: a határtalan elfogadás és némi megfelelni akarás… meg a többi.

        • És mit érdemel az a bűnös, aki világosan látja, mi van, érteni véli, miről beszéltek, mitől szabadultok ti, akik már szabadultok tőle, amibe ő még bele sem ment igazán, csak régen, vakon, de szerencsésen kijött, és csak utólag tudta meg, miből? És tisztán látja a lépéseket is, amik egyenesen a sűrűjébe vezetnek, az elejétől kezdve villog a piros lámpa, és mégis lép még egyet, mindig csak még egyet, mert itt még biztonságos, és mégis csak annyi jó is van benne, így aztán mindig van következő lépés.
          Közben folyton éber, és valami perverz élvezetet nyújt a tudatosság, hogy végig látja, mit csinál, és mégis csinálja, mintha nem lenne önmaga, mintha kísérlet lenne az egész, mintha nem lenne tisztában a tétjével, mintha lenne több élete. Még azt is érzi, hogy kényszerpálya, és azt is látja, mi terelte, tereli a pályára, miből épült a szűk szalagkorlát-pár, amit nemhogy átugrani vagy átlépni, de átmászni sincs ereje, sőt, még azt is tudja, mitől. A pálya pedig erősen lejt, visszafelé nehéz volna menni. Lefelé még könnyű, nem is fáj még egyáltalán. Lejjebb majd biztosan fog, de még nem elég rossz, még erősebb a tehetetlenség, meg a szintetikus szeretetmorzsák és törődéscseppek utáni vágy, és azok végig szegélyezik az utat lefelé. Míg van, mindennél többet ér. Biztosan ritkulni fog, táblák figyelmeztetnek rá, azok még látszanak. Akkor vajon még gyorsabban fogok száguldani lefelé? Mikor lesz elég?
          Vanitas írta valahol, csak most nem találom: “sikerült összezavarni a rozoga világomat, voltam olyan szeretetéhes, és volt a világ olyan bántó, hogy megint beértem vele… és legalább ez olyan, mintha.” Azt hiszem, ez lehet a magyarázat. Ezt is látom, de kívülről. Én meg közben száguldok lefelé a pályán.
          A végén jogosan mondják majd, hogy ne sírjak, minek is mentem bele?

      • Nem lehet ez a “nem tisztán elutasítás” egyfajta szánalom is? Hogy mikor a másik azt mondja, én azért sajnálom, nekem az jár a fejemben: na, persze, sajnálod a kényelmes életed, de mégis szánom őt és nem ezt mondom hangosan, hanem annyit: hát persze, én is.

        • Biztosan lehet az is, de ennél a kérdésnél külön kell választani azokat, akiket választhatunk, és azokat, akik adva vannak, mint a szülők, rokonok. Én fönt összemostam a kettőt, mert nekem abból a szempontból, hogy “ha jó, mit nyafogsz, ha meg nem jó, miért nem hagyod a fenébe”, meg persze “a jót kell nézni, hogy végül is, meg tulajdonképpen” mindkét csoportból adódott bőven problémás esetem.
          Azt hiszem, a szánalom és a kényelmes élet siratása talán inkább a választottak esetében játszhat. A vér szerintieknél kicsit másról van szó, de itt a posztban úgysem róluk volt szó.

          • Valami mélyen belém nevelt jókislányság lehet ez, ami ellen mióta az eszemet tudom, lázadok, és közben mégis uralkodik rajtam, mert nem tudom megmondani, meddig emberség, honnan jókislányság. (Meg hogy mikor színtiszta hülyeség. Sose leszek én már normális. Csak tudnám, akarok-e az lenni.)

            • Igen, a választottakra gondoltam én is. Ez az utolsó válaszod itt- hát ez annyira az enyém. Azt hiszem nagyon hasonló érzések mozgatnak minket. Legfőképp az a fránya jókislányság.

            • Nekem nagyon megtisztelő, ha valaki hasonlóságot fedez fel köztem és egy olyan ember között, mint te, Adél, különösen, ha te magad vagy a felfedező. 🙂 De gyanús, hogy ez, amit legutóbb írtam, de legalább is az első fele, valami egészen általános jelenség is lehet akár, csak nem feltétlenül fogalmazódik meg a legtöbb esetben.

      • Szerintem itt arról is szó van, hogy amikor kilépsz egy kapcsolatból, és szakítasz, akkor nemcsak a társsal, hanem sok más dologgal is kenyértörésre viszed a dolgot. Az emlékek ugyan megmaradnak, de már nem élő részeid, hanem egyes fejezetek az életedből, és elsőre elfogadni, hogy az is lezárható, elmúlhat, tehát halandó, borzasztó nehéz. Ez szerintem a gyászmunka egyik első köve.
        Szakítasz a barátaival, bizonyos tárgyakkal és szokásokkal, és ezeket a dolgokat, talán hibás mechanizmusok következtében, de identitásunk részének tekintjük.
        Magunkkal is szakítunk, ami szerintem a legnehezebb feladatok egyike, egoromboló hatású, rémísztő.

        • És a nagymamája főztjével, jajj… de félre a tréfát, bár ennek fele sem az: igen, ilyen ez, kicsit magammal is, azzal a magammal, aki vele voltam. (Szeretem azt a nőt, aki mellette lettem?)

      • Jajj, igen, ez a másik döbbenetes érzés: amikor eszedbe jut az a keserves zokogás, és teljes értetlenséggel bámulod az emlékét.

    • Sokaig a viragos- na jo, gyumolcsoskert huzott vissza, amiatt nehezebb volt kilepni. Hala istennek mara mar van sajat kertem / sokkal szebb/ es hozza egy sokkal jobb tarsam! Ne feljetek otthagyni a “kapaszkodokat”, erteknek titulalt dolgokat!

  3. Sziasztok! Örülök, hogy rátok találtam! Életem nehéz szakaszát élem most, sokat merítek az színvonalas írásokból és hozzászólásokból! Köszönöm! 🙂

  4. Eszembe jutott még valami! Ugye ilyenkor az ember (lyánya) azon tépelődik, hogy mi fog változni, mi mindent fog elveszíteni, mit kell másképp, hogyan kell majd ezt ezentúl, esetleg egyedül…. De azt csak nagyon a kétségbeesés legszélén, de lehet, hogy egyáltalán nem gondolja végig, hogy Ő mennyit változOTT, változTATOTT eddig. Mikről mondott le annak érdekében, hogy “hátha…”. Na, ezek az eldugott, félredobott dolgok, amik igazán fontosak voltak saját magának, bizony szépen lassan elő- vagy visszajönnek (ha másképp nem is, az emlékük), és csapkodja a homlokát az a szegény ember (lyánya), hogy “te jó ég, hát ez is én voltam, ezt is én csináltam, már teljesen megfeledkeztem róluk, ezek annyira hiányoznak, nem volt rá módom (???!?!?!!!??)… ezen a rossz kapcsolaton múlott eddig, hogy elfojtottam magamban ezeket? Akkor eddig miért nem léptem?!?!!” Mert mit nevelnek belénk? Ha neked jó, akkor önző vagy!
    FRÁSZT!

    • ÉÉÉSAKKOR ennek folyománya: a vágy. Bármire. A szépre, a jóra, vágyódni bármi után, nem csak arra, hogy “háááááátha jobb lesz ha ezt és ezt csinálom amíg ő várja, hogy csináljak már valamit hogy jobb legyen”. Milyen idegen érzés vágyni valamire, agyalni azon, hogy hogyan valósítsam meg (csak egy kis semmiség….. mittomén….. egy képet felrakni ide vagy oda, virágdíszeket vadgosni a gyerekekkel… ilyesmikre gondolok), álmodozni arról, hogy hogyan tegyem szebbé a házat, egyáltalán bármin elgondolkodni és ötletelni. A kreativitásnak teljesen odabac egy ilyen vaczak kapcsolat, mert minden engeria arra megy el, hogy a vaczakot élhetőbbé tegye az ember (lyánya). Aztán amikor megszűnik ez a probléma, nagyjából kialakult egy menetrend, felbukkan egy régi, egykor mindennapos kis gondolat, hogy “ha ezt ezzel össze és így széthajtom, akkor ez lesz belőle és ez olyan szép és jól esik…”.
      Kattogok rendesen. Nagyon magamra ismerek ebben az írásban, jönnek elő az emlékek, a gondolatok. Éppen egy éve… már egy éve! És még élek és sokkal boldogabb vagyok és kezdek újra magamra ismerni. Le fogok állni előbb-utóbb, de mindig eszembe jut még valami! 🙂

  5. Eddigi életem legjobb döntése volt. Akkor is, ha hat éve folyamatosan rendőrségre/bíróságra/gyámügyre járok, mert ő nem nyugszik. Akkor is, ha a (többmilliónyi) közös vagyont bebuktam, mert neki jó ügyvédje volt/van, én meg nem voltam hajlandó az életem és a gyerekeim helyett a szarságokkal foglalkozni. Akkor is, ha többen (pl. tre) nem állnak velem már szóba, (remélem csak azért) mert annyi mindent összehazudott rólam a hátam mögött. Akkor is, ha a lányomat el kéne most vinnem pszichológushoz (btw ha tudtok egy jót Bp-n vagy a 10-es út mentén, szóljatok), mert leginkább ő szívta meg ezt az egészet lelkileg, ő vette a pici vállára mindannak a súlyát, amit én nem bírtam egyedül, és ég a pofám ma is, hogy hány helyzetben beáldoztam őt, mert túl fáradt voltam nap-mint-nap kiállni az igazamért. És épp pár napja nézegetem a nemrég eltörött fülű bögrét, amelyet tőle kaptam és a keresztnevemet belegravíroztatta, hogy igen, ideje lenne ezt is kidobni a kukába (a tőle kapott plüssmackót már rég elajándékoztam másnak). És már a fogorvostól sem azt hallgatom, hogy azért pattog le a zománc a fogamról, mert éjjel-nappal túlságosan összeszorítom.

  6. “Ne félj, a tavasz eljön és a fű kizöldül!”. Ez a mondat segített nekem bízni egy nehéz, hideg tél után.Tényleg kizöldült, nem úgy, ahogy gondoltam, de zöld volt!

  7. érezhetem magam megtisztelve? (márminthogy gyanús h van némi közöm ehhez az íráshoz és nagyon-nagyon szép lett és találó).

    • De jók…. 97-ben született a lányom. 🙂 Régi történet ez és még mindig megráz? Elmúlik valaha? Nekem egy év telt el, mintha tegnap lett volna, és még épphogy kezdek felocsúdni belőle. Még most kezd könnyebb lenni.

  8. Éppen ma keresgéltem az e-leveleim között valamit, és bukkantam a “múltamra”. Mi épphogy kitűztük anno a lagzi időpontját, amikor nálam betelt a pohár. És egyik percről a másikra elmúlt az allergiám.
    A legkedvesebb kolléganőm határozott őszinteséggel csodálta, hogy képes vagyok újra és újra felállni és újrakezdeni. És én nem értettem, hogy miért e csodálkozás és csodálás? Miért maradnék benne egy olyan kapcsolatban, ami számomra nem jó? Utólag mindig értetlenkedtem persze. De amikor benne voltam, hittem, de legalábbis reméltem, hogy jobb lesz. És nagyon-nagyon örülök, hogy nem született gyerekem abba a kapcsolatba. Hogy idejében ocsúdtam. Biztos vagyok abban, hogy egy gyerek nagyon megkomplikálta volna a helyzetet. Egy édesanyán már sokkal nagyobb a társadalmi nyomás. Rám legfeljebb azt aggathatták, hogy ha ennyit válogatok, vénlány maradok, vagy kifutok az időből. (Ilyet sem éreztem szerencsére, csak a sajnálatot, hogy szegény, megint nem jött össze neki). Egy anyának viszont “kötelessége” tűrni és szenvedni a családja érdekében. No, de miért? (Hát, persze…)

    • Már két éve véget ért ez a kapcsolatom, és már a kislányom a pocakomban volt, amikor még mindig ijedten ébredtem olyan álomból, hogy “ő” dörömböl a kapun. Az álmomban is boldog párkapcsolatban éltem már, de még mindig rettegtem, hogy jön, és számon kér. És birtokba vesz. És ébredés után is még féltem.
      Engem testileg nem bántott, de amikor feldühödött, akkor úgy vicsorgatta a fogait, mint egy veszett kutya. Tudtam, hogy elég egyszer megütnie, és soha többé nem teheti. De azt is reméltem, hogy ha úrrá lesz magán, és változtat, akkor szép jövőnk lesz. Az átkozottul szeretethiányos múltja számlájára írtam minden agresszióját és a határokat nem ismerő féltékenységét.
      A mai eszemmel azt nem értem, miért gondoltam, hogy változni fog? Hiszen ő nem érezte ennek szükségét. Miért gondoltam, hogy a pokolból egyszer csak egy élhető kapcsolatunk lesz? Én vettem magamra a múltja terheit, ami meg is betegített: allergiás lettem, folyton légszomjam volt. Lehet segíteni valakinek, ha felismeri, hogy változtatnia kellene. De helyette ezt nem tehetjük meg. És én magam is majd beleroskadtam egy olyan teherbe, amitől ő nem is akart megszabadulni.

      • De jól leírtad ezt. Borzalmas ez a rettegés, át tudom érezni, még ha nem is ilyen szinten. Miután elköltöztünk, pár hónapra rá előtört belőlem egy régi reflex. A gyerekek rohangáltak meg hangoskodtak itt a házban, én meg kis híján rájuk szóltam, hogy halkabban, mert a mami mindjárt átkopog…. annyira röhejes volt a dolog, ráadásul el se akartam hinni, hogy ilyen jut eszembe, hiszen már jópár hónap eltelt. Remélem, idővel elmúlik ez a félelem belőled teljesen.

      • Én volt, hogy felébredtem éjszaka és azt hittem ott áll az exem a szobában, vagy hogy ott van az ágy alatt. Volt, hogy felébresztettem a pasimat, hogy ott van az exem az ágyunk alatt és félek, ő meg felvilágosított, hogy egy kinyitható díványon alszunk és egy macska is nehezen fér be alá, de mégsem tudtam elaludni, amíg meg nem nézte, nincs-e ott.

        Az éjszakai parák már elmúltak, de mikor a régi barátnőmmel találkoztunk, aki közös ismerős volt, és sétáltunk meg beszélgettünk akkor is néha féltem, hogy előugrik a bokrok közül. Ez utólag visszagondolva olyan vicces de akkor nem volt az. Meg ez nagyon irracionális félelem, meg tényleg miért ugrana elő a bokrok mögül?

        De mikor fognak ezek elmúlni? Van valakinek valami tapasztalata?

        És nem is értem, hogy miért félek ennyire, engem simán hagyott elmenni. Írt két mocskolódó emailt és annyi. (Az előttem és az utánam következő barátnői nem voltak ilyen szerencsések.)

        • Óóóó! Ez borzasztó lehet. Nagyon sajnálom lányok.
          Szerencsére, nekem ilyenem sose volt, de el tudom képzelni, milyen kegyetlen érzés. 😦

  9. Az még egy elképesztő, hogy mikor valaki az út elején van (én már nem), vagy menet közben (én ebben), mikor valakinek erőre van szüksége, akkor eljöhet ide bizonyítékért. Mert valódi közösség azokból lehet, akik hasonlót megéltek. Nem tud együtt érezni velem, aki nem élt így, aki nem vált el, vagy aki a mai napig bűntudatot érez a válása miatt. Egyszerűen nem értik a másféle érzést. Hogyan örülhetek? Hogyan érezhetem felszabadítónak, jogosnak a döntésem? Miért tolom el a másik iránti együttérzést, miért nem vagyok (még most is) megértő vele? Miért magamat látom (hányszor megkapom, te jó ég!) Hát nincs bennem emberség?
    Mindennapos elbizonytalanítások, bűntudatkeltések, amik csak az erőt viszik. Pedig erő az kell annak is, aki az elején van, aki benne van és annak is, aki túl van rajta,
    Ez ez erő itt van.

  10. Sokszor kívánja az ember, hogy bárcsak lennének statikus dolgok. Ez nálam a rosszra is igaz. Bárcsak ne lenne dinamikája még ennek is, ne lenne néha jó, felszabadító, könnyebb, szép, andalító, hát miért nem rossz mindig, folyton? Az annyival egyértelműbb lenne. Így sokszor csak azt érzem, hogy fövögetek, fövögetek.
    Olyan hihetetlen valóban, hogy mindig mindenre magyarázatot keresünk. Persze most rossz, mert…de majd jobb lesz, ha…meg ez most csak egy ilyen időszak…És akkor eltelik az ember élete az ilyen időszakokban…Jajjj…
    Aztán a szembenézés, hogy már jóóó ideje nem lett jobb, és ha még a körülmények most nehezebbek is, ki nem szarja le, ha én boldogtalan vagyok, ha nem bírom???
    És akkor jön a számolgatás, számvetés, jövőbe tekintés, mit hogyan, még a könyvespolcot is számbaveszem, vajon mennyi idő lenne szétválogatni ezt a temérdek könyvet? És bárcsak válogatni kezdenék és nem várnám meg, amíg már nem érdekelnek a könyvek és semmi sem….és mindenben csak a rossz marad meg. Olyan rossz, hogy nem lehet még időben méltósággal, mert…ááááá….

  11. Az út eleje. Elkezdődött. Ma kimondtuk, hogy elválunk. Rövid kapcsolat a miénk: szerelem majd egyből gyerek. Így jött a házasság meg a közös lakás. Majd kiderült, hogy mi nem tudunk együtt élni, alapvető kompatibilitási problémáink vannak. Először B születése után 8 héttel akart válni, aztán meg most. B most 8 hónapos, nem szeretném ha veszekedésben nőne fel, (jobban) sérülne. Az eszem azt mondja: “Menekülj, fuss! Ezek nem normálisak!” (Az “ezek” pedig a férj, az anyós és a sógornő.) Valami legbelül mégis bizonytalanít: “Hogy fogom egyedül?”, “Biztos ez a jó döntés?”, “Apa nélkül nő fel a gyerek!”, “Talán meg tudnék változni: ha nem lennék olyan indulatos, minden rendben lenne.” Aztán mégis érzem, hogy nem tudok ebben a kapcsolatban maradni, megfulladok. Hogyan tovább? Újratervezés? Te jó ég! Ki lehet ezt bírni ép ésszel?

    • Ki lehet bírni, de most úgy sem hiszed el 😀 Nem kell újratervezés, EZT kell most lerendezni. Aztán jön a többi sorban, szinte magától. Az új helyzet majd megadja az új alapokat amire lehet építkezni. Addig nem igen érdemes tervezni… mondjuk ez így nem pontos, mert kell, de nem minden részletet, mert azt képtelenség. Ismerős a vívódás, de szerintem ha már mindketten úgy érzitek, hogy külön jobb, akkor nincs min gondolkodni. A fontos, hogy mindenki boldog(abb) legyen! Mert most nem vagytok azok. A boldogság egészséges. 🙂

  12. Hű, ez nagyon sűrű volt. Most olvastam, és a “de hát szeret”-et is.
    Naplót nem fogok írni, hogy miért, az olyan, mint a svéd gyerekvers: Alkesz nevelőapám egyszer elolvasta kamaszkori naplómat. A kukába dobta. Azóta nem írok naplót.

    Sok-sok ponton tudtam azonosulni mindkét írással: a szenvedéssel, a reménnyel, a “ha én jobb lennék, biztos futna a szekér”-rel, a “csak a gyerekek miatt valahogy kibírom”-mal. Viszont én nem bántalmazó kapcsolatban élek, hanem olyanban, ahogy az előbb félregépeltem: bánathalmozóban. De jövök/ünk ki a gödörből. Ha visszanézek az elmúlt 10 év első 7 évére, akkor van az “Úristen, miben éltem”. De volt egy vonal, amit átléptünk, és azóta megint kapok levegőt, besüt a fény is, és azt merem gondolom én is: változzon a halál.

    Nem váltam el. Nem tudom, hogy a könnyebb vagy a nehezebb utat választottam. Vagy, hogy jól választottam-e egyáltalán. Most jónak tűnik.
    Apapótlékhoz mentem férjhez, aki melegfészek családot keresett, ahol lehet szeretett kisgyermek. Ez már felütésnek is nagyon szar, de még szentségi házasságot is kötöttünk. Ebben még most is hiszünk, de nem tette könnyebbé. Vagy önmagában nem ez.

    Nagyon sokáig kaptam az arcomba, hogy én vagyok a rossz, az agresszív, a sárkány. Ha én nem ilyen lennék, ő ki tudna bontakozni, nem lenne depressziós, kezdene magával valamit, a gyerekeknek is jobb lenne, blablablabla. (kis kiegészítéssel a nők elsárkányosodásáról szóló poszt, nem is fejtegetem tovább, innen fél szavakból is) Én kezdtem pszichodrámázni, én kezdeményeztem a párterápiát. Sokra nem mentünk velük.
    De mégis: a hétköznapi pszichológia, a rácsodálkozás arra, hogy “Jé, mások is itt b@sszák el, nem csak mi vagyunk ilyen bénák”, meg hogy nem hibást kell keresni, mert nem rossz erkölcsi döntések sorozata miatt lettünk szarul, hanem mert nyomorulttá tettek a szüleink – ettől indult be minden. A férjem lelkes Pálferi-hallgató lett, és az egész rendszer bemozdult. Keresett magának pszichológust, vett egy telket, építkezni kezdett, és befejezte a rám mutogatást. Ezek az utóbbi 3 év történései.
    Rájöttem, hogy passzív agresszív módon küzdi le a szorongását. Arra is, hogy az én agresszióm mögött meg félelem van. Felboncoltuk a gyerekkorunkat. Haragudtunk, akire kellett, talán ebben még van pár kör. De leszállt a lábamról. Nem zsigerel ki engem, én meg nem alázom meg naponta. Ha mégis megpróbálja, finoman szólok. Ha ez nem elég, akkor nem finoman. Ő pedig megtanulta a határait tartani, de nem csak velem szemben, hanem másokkal szemben is.

    Olyan dolgok történnek, amikre évekig vágytam. Este kikapcsolja a gépet, ha látja, hogy lefekszem. Figyelmes, és meghallja, amit kérek. Nem késik el, és időben hazahozza a gyerekeket is. Ha üvöltözni találok, mert kiborulok estére, nem csitteg le, mint eddig, hanem segít, és meglátja, hogy miben kell. Már nem alkotunk apa-frontot és anya-frontot, mint eddig, hogy anyánál biztos nem lehet, megyünk apához. Összetartunk, a gyerekek feje fölött nem alkudozunk. Elég csikorogva, de feltámadt a szexuális életünk.
    Ha semmi önreflexió vagy felnőtté válási igény nem indult volna be részéről, már nem lennénk együtt, szentségi házasság ide vagy oda. Illetve nem. Tényleg hiszek benne, hogy nem saját erőből is izomból történik mindez, hanem kapunk segítséget.

    Egyáltalán nem biztos, hogy happy end van/lesz.
    Mindig felmerül, hogy reménykedik az ember, hogy jobb lesz, hogy addig csak kibírjuk valahogy, hogy ez csak egy évekig tartó hullámvölgy stb. Én meg azt hiszem, hogy most, mikor végre ugyanabba a hajóba szálltunk be, felébredtünk, látjuk a gázokat és masszívan reflektálunk magunkra; sikerülni fog olyan felnőtt életet élni, amiben nem kell folyton hátramutogatni, egymásra mutogatni, hanem lehet vállalni a felelősséget a szavakért és a tettekért, lehet bocsánatot kérni, és meg lehet bocsátani. Hatalmasakat ugrik a férjem, és ha pofára esik, sokkal jobban fáj, de ugyanabba a szarba már nem megyünk vissza. Kezdem magam biztonságban érezni, és nem látom még, hogy milyen lesz, de kezd egy kalandnak tűnni az egész, mert nem szűk folyosó már, hanem táguló tér.
    Örülök, hogy nem váltam el.

    • Öröm volt olvasni, hogy van ilyen út is. De azért rögtön jött is számomra a kérdés, hogy ha nem lett volna az a vonal, meddig bírtad volna a szentségi házasságban úgy, fény nélkül?

    • Köszönöm, hogy ezt megírtad. Én pszichodráma vezető vagyok – minden szavát értem és érzem is. Az jutott róla eszembe, hogy amikor jönnek hozzánk első interjúra a jelentkezők, és párkapcsolati válságban vannak, akkor mindig elmondjuk, hogy nekünk nem célunk, nem arrafelé megyünk, nem akarjuk “rendbe tenni” a kapcsolatot. Amivel dolgozni tudunk és fogunk, azok az egyéni minták, az egyéni döntések, a mélyben lévő egyéni sérülések. Hogy kicsit meglássa az illető azt, hogy miért választotta pont őt, azt a másikat, milyen szerepeket vett magára a kapcsolatban, milyen forgatókönyvek és játszmák mentén zajlik a nyílt és a rejtett kommunikáció… és nem sorolom tovább. Ami szép, hogy egy idő után kristálytisztára élesedik a kép, és akkor jön az Éva által említett fény, és tiszta levegő is jön, jéghideg néha – de nem mindig attól, hogy kilépés történik. A csoportjaink végére ugyanolyan arányban válnak / kezdik el rendezni a kapcsolatot a párok.

        • Igen, az egyéni is nagyon-nagyon jó. Nekem mindkettő mást-mást adott. Mert hogy évekig jártam egyénibe és sajátélmény-drámára is, mielőtt egyáltalán a vezetőképzés közelébe engedtek. Én 2002-ben váltam, akkor kezdtem el drámázni, és utána pár évig – ahogy mondani szoktuk – “taknyom-nyálam” egybefolyt a felismerésektől. Amikor annyira fáj, hogy rálátsz valamire, hogy kétrét görnyedve főzöd a reggeli kávét például, és csak attól maradsz egyben, hogy próbálod fejben tartani, hogy csak így lehet átúszni a másik partra.

    • Nagyon jó volt ezt olvasni, és tökre örülök, hogy megjelenik ez a vélemény is. Mi épp egy elég válságos helyzetben vagyunk, 18 év után, nem ez az első, sőt a sokadik, de ilyen jellegű meg még nem volt. Egész más embert kezdtem látni benne mint korábban és még nem tudom, hogy hogyan tudok hozzá viszonyulni. És velem nem könnyű az is tény, bár ezt mondtam neki már a kapcsolatunk 5-ik napján, és nem okoztam csalódást… Még nem tudom mi lesz ebből az egészből. Pár hete még az elszakadás felé mentem, aztán egy hosszabb külföldi út után kicsit messzebbről tudtam látni/meglátni olyanokat is, amit itthon már egy ideje annyira készpénznek vettem, hogy azt is elfelejtettem, hogy van. Csak erről nehezen tudok itt írni, mert pont azt nem szeretném, hogy az legyen a kicsengés, hogy jobb benne maradni a szarban, mert ezt meg nagyon nem gondolom. Meg a partnerem is időközben úgy tűnik rálát arra, hogy mit veszíthet. Még mindig recseg ropog az egész hajó, de mostanában valahogy mindketten sokkal óvatosabban hadonászunk az evezővel.

    • Ez annyiból szerencsés eset, hogy valószínűleg Ő is akarta a változást ás talán kinyílt vagy (pislogni kezdett) a szeme. Te egyedül megfeszülhettél volna, ha Ö nem ébred fel, mert egy viszonylag “normális” párkapcsolathoz is két ember kell! Örülök, hogy így alakult és ha egy felé eveztek, sikerülni fog!

    • Hála Istennek! Miután minden elolvasott könyv a menekülésre buzdít, egyre inkább egyedül érzem magam a tudatosan választott MARADÁSBAN. Pedig olyan jól esne néhány tanács, megosztott tapasztalat – mint a tied! Köszönöm. Kitartás! (Igen, NEM IZOMBÓL!)

  13. „És kinél lesz a kutya? És soha többé ez a virágoskert?” Igen, ezek nehezebbek, mint maga a döntés: hogy én akkor most elmegyek. És még a félelem az, hogy mit tesz, ha elmegyek, hogy hogyan tép belém, honnan szakít ki még nagyobb darabot? És kiszakít így is, ha nagyot nem lehet, hát sok kicsit.
    „de a lélek távolodik, mint zörgős levél az áradásban” És nem érti. Hogy miért nem úgy van, mint azelőtt, miért nem teszem oda magam, adok bele a kapcsolatba? Megváltoztam, én vagyok a rossz.
    Nem akarok már én se beszélgetni. Nem sikálom szebbé, jobbá, elfogadhatóbbá a mindennapokat. Nem érti. Csak foszlányok ezek, mert amúgy nem is figyel, rám se néz, és fájdalmasan hasít a bizonyosság: biz’ ezt eddig is csak én fogtam össze, a lila felhő csak a szemüvegemre volt ráfestve.

    És igen, hogy ilyen volt a legjobb, az fáj. Mert én akartam ezt, én más akartam lenni, nekem identitás volt a „családja van s szépen élnek”. Ezt siratom, nem őt, nem a kapcsolatot. Önnön identitásomat, a kerek családban élő, boldog nőt, aki megadja a gyerekeinek azt, amit ő nem kapott.
    Kislányként kerek szemekkel figyeltem a felnőtteket, és nem és nem értettem, hogy miért élnek olyan kapcsolatok és keretek közé szorítva, ami szemmel láthatóan fáj, nem jó, szorít. Miért nem válnak el? (Persze akkor még nem volt ilyen kerek, csak az értetlenség, kézzelfogható.)
    Mindig azt hittem, hogy én aztán majd önmagamhoz leszek hű, és hiteles.
    De fájt arra rájönni, hogy az önmagamhoz való hűség, és ez a „boldog feleség/anya” identitás nem megy együtt, hogy egyik üti a másikat…

    Napló, igen, négy éve már, és mekkora könnyebbség. Érdekes volt megfigyelni, ahogy cukormázas babanaplóból átalakult. Ahogy jöttek a fájdalmas és rossz dolgok, és ahogy tűntek el az olvasók, míg csak egy pár emberke maradt. És ahogy rólam is lefoszlottak a burkok, ahogy szembenéztem és elkezdtem látni őt, magunkat. Ahogy visszaolvasok: istenem, de naiv voltam!

  14. Fú, ez az írás! Mintha én írtam volna, az én mondataim, az én érzéseim! És a kommentek is mind egytől-egyig telibe találtak! Igen, pont így érzem magam én is már egy jó ideje: hogy úristen, én tényleg ebben éltem? Annyira hihetetlen, annyira más élet volt, mint amit akartam. Lassan fél éve vagyok egyedül, összehasonlíthatatlanul jobb így, mint volt.

    “És igen, hogy ilyen volt a legjobb, az fáj. Mert én akartam ezt, én más akartam lenni, nekem identitás volt a „családja van s szépen élnek”. Ezt siratom, nem őt, nem a kapcsolatot.” – PONTOSAN! És az elszalasztott lehetőséget, hogy lehetett volna jó, lehetett volna szép, lehetett volna kerek, de kurvára nem lett az l Én úgy gondoltam, hogy majd egymás kezét fogva öregszünk meg és teljes életet élünk. A válás semmilyen szinten nem volt benne az életemben, elképzelhetetlen volt. Talán emiatt is működött olyan jól a “mindenben lássuk meg a szépet és jót” – attitűd, hiszen másképp nem tudtam volna élni.

    Azt gondolom, ha nem történik fizikai bántalmazás, akkor még most is ott lennék. Az volt az a pont, amit már úgy éreztem, hogy nem kell elviselnem. És ez nagyon felszabadító volt.

    Akinek mondom, hogy épp válófélben vagyok, nem akarják elhinni. “De hát olyan jól nézel ki, szinte sugárzol! Nem látszik rajtad semmi”… hát igen, pont így, minden nehézség és kényelmetlenség ellenére, végre önmagam lehetek, nincs is ennél jobb szépségápoló! 😀

  15. Már régebb is fel szerettem volna dobni a kérdést, talán itt a leginkább témába vágó: kinek mi volt az a pont, ahol kijelentette, eddig és nem tovább. Mi volt az a határ, amin ha túlléptünk, akkor nincs visszaút, válás jöhet szóba, nem megbocsátás. Kinek mi borította ki a bilit, hogy ezt már nem tűröm tovább. Írjatok ezekről.

    • Amikor két évnyi terápia, igyekezet után pont ugyanazokat a szavakat hallottam vissza egy veszekedésnél, amivel elindult a válság. Hogy mindennek én vagyok az oka, mert én mindig mindenkit csak basztatok.

      • Jesszus! Nekem azt mondta, hogy “Ha továbbra is provokálom, akkor gyilkost csinálhatok belőle” Meg persze olyat is mondott, hogy mennyire önző vagyok, nem gondolok arra, hogyha elválunk, akkor ő öngyilkos is lehet, vagy heroinista.

    • Anyám jut eszembe. Nevelőapámnak egy nagyon link, bunkó, érzékeny, de bánatát italba fojtó, primitív embert választott. 7-16 éves koromig éltünk vele együtt. Mikor kezdett számomra derengeni, hogy lehetne máshogy is, kezdtem neki mondogatni, amire mindig az volt a válasz, hogy “Hidd el, rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül.” Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen rossz lesz nélküle, ki akartam végre próbálni. 16 éves voltam, mikor nekimentem. Beszólt a pasimra, én meg körömmel estem az arcának. Anyám ekkor kapcsolt, két hét múlva az ipse már nem lakott velünk, anyám aláírta helyette a papírokat, beindította a válópert, lakást keresett neki. (Talált is, arra ment az örökségem ;).

    • A második fizikai bántalmazásnál, amikor elkezdte szorongatni a nyakam. Az elsőnél – ami nem volt ilyen súlyos – még adtam egy esélyt, de nem kellett sokat várni a másodikra.

    • mindkét kapcsolatban, amikor saját fizikai és egészségi határaimat kezdtem túllépni. amikor úgy érztem, fáradt vagyok ahhoz, hogy jó anya legyek. amikor már többet foglalkoztam az élettársakkal, mint magammal és a gyerekekkel. amikor eltűnt az “én”. (mindkét esetben a társ továbbra is tőlem várta a következő egyengető lépést.)
      amit sajnálok, hogy nem adtam be a kulcsot hamarabb, szótlanul tűrtem, míg teljesen kiborult a bili, és nem mondtam előbb, most rajtad a sor kapcsolatot menteni. nem biztos, hogy megtörtént volna, de talán egyértelműbb lett volna.

    • minden fene történt. aztán egyszer csak oldalra néztem, őrá, figyeltem. és a gesztusai mind idegenek, és olyan rút lett tetőtől talpig akárcsak az ördög

    • ja, és bocs, L., ritkán kommentelő vagy. talán mutatkozz be, mondj egy-két szót magadról (fiú vagy-e vagy lány?), miért tetted fel a kérdést, miben válnak hasznodra a válaszok stb. útkereső vagy? 🙂

    • Nekem csak nehany, par evig tarto parkapcsolatom volt, nem hazassagom, de eleg volt az igy is. Az egyik nagyon sok volt es banto. Sokszor telt be a pohar. Es mindig megbocsatottam. Mert a környezetem is azt nyomta, hogy hat hiszen ö szeret engem a maga modjan. Igaz, hogy en abban csak serültem es bantva voltam, na de szeret. Ket olyan pont volt, ahonnan tudtam, hogy nincs tovabb. Az egyik, amikor dühös volt ram (olyan miatt, ami csak reakcio volt az ö viselkedesere) es elöadta, hogy ö arrol almodik, hogy elvagja a torkom. A masik, amikor a vitak megoldasakent azt ajanlotta fel, hogy kössünk szerzödest, amiben meghatarozzuk, hogy ki mennyi idöt fordithat tetszöleges elfoglaltsagra es mennyit kell egymassal töltenünk kötelezöen. Na en ekkor ereztem, hogy futni kell. Ilyet nekem komolyan ne javasoljon senki. Elötte is ugy ereztem, hogy lassan tükörbe sem tudok nezni es hanyok magamtol, ha ezt csinalom tovabb magammal, de nagyon sokara vettem az adast, hogy menni kell, mert igy nem tudok elni. Persze hetekig bögtem meg ezutan is. Nem is ertette csak kb 2 ember, hogy miert sirok, hat ha egyszer en hagytam ott…

    • szerintem mi azért vagyunk még együtt, mert én az egész eddigi kapcsolatunk alatt, az ötödik naptól kezdve nagyon gyakran mondtam, hogy eddig és ne tovább, és ha ott akkor nem változtat akkor tényleg nem lett volna tovább. annyira emlékszem az elsőre (annyira tipikus pasis faszság volt, és majdnem behúzott a csőbe, majd egyszer lehet hogy bevállalom, hogy megosszam, de most még nem) és sok ilyen volt még a gyerekek előtt is már. erősen hiszem, hogy ez az egyik kulcsa annak, hogy azt meg úgy sikerült összehoznunk eddig amit.

    • Nagyon érdekes ezeket olvasni, és megint itt ragaszt, hogy elemezzek, és remélem csak, hogy nem leszek önismétlő. Gyanús, h még mindig van mit feldolgoznom…
      Nekem egy testileg-lelkileg megnyomorító és a kapcsolatban is magányos félév után történt (ez az akkor már 5 éves kapcsolat), amikor kiborultam, sokadszor, válaszokat akartam belőle kikényszeríteni, valami színtvallást végre, hogy mit akar, mi legyen, miért ilyen, ő pedig elaludt, mint rendesen ilyen alkalmakkor. (@békakirálylány, a tiéd is ilyen volt? érzelmileg nem jelen lévő, nem reagálással büntető?)
      Csak én akkor álomba sírás helyett átvirrasztottam azt a teljes éjszakát, nem direkt, csak az már valami katatón állapot volt, persze nem tudtam gondolkodni, viszont reggelre olyan józanul láttam az egészet, hogy többé már nem volt kérdés. Egyszer csak jött ez az egyszerű felismerés, hogy ez itt engem pöttyet se szeret. Mindent megértettem, összeállt, és tényleg kivilágosodott. Reggel már mosolyogni is tudtam, szabadnak éreztem magam.
      Nekem csak ezután volt az, mikor már nem tartoztunk össze, hogy meg akart ütni. És mikor szeretőm lett, hirtelen szexet is akart. Merhogy megbánta, most már látja mit rontott el és mi a fontos és így tovább. Sikerült összekavarni a rozoga világomat, voltam olyan szeretetéhes, és volt a világ olyan bántó, hogy megint beértem vele. Mert ő már ott van, legalább ismerem, esélyt kell adni, jókislány-program és legalább ez olyan mintha…
      A következő szakításhoz (3 év múlva) már nem kellett semmi, csak egy beszélgetés, a döntés közlése, majd rezignált költözés. Igazából csak ez után tisztult ki a fejem, pedig az az éjszaka már megmondta, hogy mi van. Annyira megértek mindenkit, aki nem tud kilépni, és ha sikerül, sír, mert összeomlott egy világ, még ha illúzió is volt, akkor is világ volt, és az enyém volt.
      Én utána attól féltem, hogy majd nem lesz többé varázs. Hogy nem fogok hinni soha férfinak, akkor se ha lehetne. Na ez nem így lett, a világ tele lett váratlanságokkal, amik mind jobbak voltak, mint a kiszámítható sivatag, de ezt akkor nem tudtam, minden nagyon sivatagos, kiégett volt.

        • Köszönöm ezt a hozzászólást, mert én éppen ott tartok, hogy “nem fogok soha hinni férfinak, akkor se ha lehetne” már arra sem emlékszem, hogy milyen lenne az, ha valaki szeretne!

          • Örülök, ha így van, és annak is, hogy azóta bejegyzés született a témáról 🙂
            Nem lesz többé ugyanolyan, de lesz benne sok igazi-ság!

      • Vanitas, ez annyira… nem tudom leírni, mit érzek most. Pont azt, amit leírtál, hogy van a világ olyan, és vagyok én is olyan, hogy beérem, megint, ezt hajtogatom hónapok óta annak a néhánynak, aki tudja, látja, lebeszélne, és senki sem érti, miért mégis. Talán ha így tudtam volna megfogalmazni… köszönöm.

        • Ó, én is csak utólag tudtam megfogalmazni, de még mindig nem beszéltem/írtam ki magamból teljesen, álmaimban visszatér, segítséget kér, tele vagyok a lenyomataival.

      • “Annyira megértek mindenkit, aki nem tud kilépni, és ha sikerül, sír, mert összeomlott egy világ, még ha illúzió is volt, akkor is világ volt, és az enyém volt.”

        Húú, ezt nagyon jó most nekem olvasni. Köszönöm.

  16. Visszajelzés: begyűjt minden elszállt lufit | csak az olvassa

  17. Az egyik barátom feleségének az, hogy tíz éve nem szólt hozzá a férje. Még van hátra öt évem, de nem fogom kivárni.

      • Hát úgy, hogy hazament, evett, dolgozott vagy nézte a TV-t. A felesége meg szerelmes regényeket olvasott. Aztán beadta a válópert. És akkor jött a meglepődés, de hát hogyan, miért, meg az összeomlás. Meg a magyarázkodás, hogy ő milyen rendes férj volt… De addig nem izgatta, hogy ő semmiben nem vesz részt, a hobbijával van elfoglalva minden hétvégén (ő mellékes pénzkeresetnek nevezte) és még én is beszóltam neki, hogy “a nők előbb unják meg”.
        Nálunk a maximális kommunikáció az, hogy “eszem valamit”, “egész nap nem ettem” “nincs itthon kenyér?” “ezt mivel kell enni?” “hol van a…?” és ha sofőrnek kellenék, akkor előtte sokszor meg tudja kérdezni, hogy “te is jössz, ugye?” de én már nem dőlök be.

        • En nagyon ertem, hogy ezt hogy. Eletem tortenete. 🙂 Apam orok mantraja a “pedig milyen rendes ferj voltam, nem ertem…” Es tenyleg nem erti. Az ilyen csendesemberseg amellett, hogy egy felesegnyomorito klasszikus, beledrotozodik a gyerekek agyaba is, nekem a mai napig a legnagyobb neurozisom. A batyamnak is. Vannak persze kommunikativ idoszakok, mikor modszeresen ongyilkossaggal fenyegetozik, illetve mikor a kocsmaban a fulebe jut, hogy anyamat lattak valakivel, akkor meglatogatja es kerdore vonja a budos (tetszolegesen behelyettesitheto)-t. Ezt most leirni is borzaszto, nem hogy annyiszor vegighallgatni, ahanyszor. Hiaba, a ferfihang, ha megjon! 🙂 Es varja, hogy Rend legyen ujra.

        • Istenem, de ismerős. Mindent megvettél? Kész már a kaja? Miért nincs kész, Nem érdekel, hogy frissen jobb, annnnnnyi időd van napközben, és mégis este állsz neki ebédet főzni (sic!). Stb..
          De az elmúlt évek legszebb dumája pár napja hangzott el: Én ezt nem tudom megbocsátani neked! Vagy csak nehezen! És TE NEM HAGYOD hogy megbocsássam!
          Bezzeg valahogy én szó nélkül nyeljek le neki mindent…
          Alig várom már, hogy túl legyek a hagyatékin, és szépen leszámoljam elé a pénzt,(ami szerinte neki jár) és közöljem, hogy sosem akarom többet látni. 🙂

  18. Meg mikor menet közben mégis úgy megsajnálja az ember a másikat. Annyira szenved. Olyan szomorú. Néha ez bizonytalanít el. Sajnálom őt.

    • Én is sajnálom. Mert anyuka pici fia(közeledve az ötvenhez). Mert csak azt látja meg, ami neki tetszik/fontos.
      De most már inkább magamat sajnálom. Az elveszett éveimet.Meg a gyerekeimet. és nem akarom, hogy ugyanabban a rettegésben nőjenek föl, mint mi a tesómmal.

  19. Tudjátok, mi a durva? Hogy ÉVEK telnek el úgy, hogy szenvedünk, várunk, beleőszülünk, megráncosodunk, lesz allergiánk, gyomorfekélyünk, fejfájásunk, pánikbetegségünk, kéthetente náthánk, remélünk, megint várunk, újabb esélyeket adunk, és közben pereg az idő, az életünk ideje. És csak egy van belőle. Viszont vannak dolgok, amiknek be kell érniük, mert 28 évesen nem biztos, hogy olyan tisztán látunk, mint 32 vagy 42. Senki nem mondta, például bölcs anyánk vagy apánk (tisztelet a kivételnek), hogy mire kéne figyelni és hogy meg kéne magunkat becsülni. Azt hiszem, a gyereknövelésben a fő cél talán ez lehet, hogy egészséges önbecsülést fejlesszünk a gyerekünkben, hogy akármit ne viseljen el, sőt, csak abban maradjon benne, ami jó neki.

    • Igen,az ÖNBECSÜLÉS! A határok kijelölése! Senki nem tanította nekünk 😦 Én már mondogatom a lányaimnak! (Most hogy végre én is ismergetem kifele a manipuláció kifinomultabb, raffinált módszereit… “Jobb későn, mint soha” alapon…)

  20. Az a durva, hogy én ezt az érzést, “Miben éltem én, Úristen” érzem akkor is, amikor a párkapcsolatom előtti időkre gondolok. Otthon voltam még, szüleim legkisebb gyermekeként, aki beleragadt a tinédzserkorába, volt egy csomó ideiglenes alibi munkahelyem (“itt dolgozok, amíg nem találok jobbat, hogy addig se legyek munkanélküli, és ne piszkáljanak érte”), látszat-önállóságom, mű,- (és persze néha azért valódi) boldogságom. Voltam sok koncerten is, igen, egy idő után már pótcselekvésből. (El is szorult a szívem, amikor azt a koncertes bejegyzést olvastam.) És az idő csak múlt, a barátok lecserélődtek, mert mindig volt valaki, aki családot alapított, de jött újabb “túlkoros tinédzser”, akivel ugyanazokat a köröket futhattam. Pasi nem jött, illetve ha jött, abban nem volt köszönet. Vagy neki, vagy nekem. Aztán jött ez a külföldi herceg, mondjuk nem lovon, én meg végre kiszakadhattam, egy hatalmas ugrással elköltöztem a szüleimtől Európa kb. másik végére. Azóta is fájlalják talán. Néha én is. És ebből a kapcsolatból nézve rossz volt az a kb. 10 év, amennyivel többet töltöttem otthon a kelleténél. És a gyomrom is összeszorul, ha arra gondolok, hogy egyszer majd ez az időszak, a mostani párkapcsolatom is talán “Úristen” lesz? Hogy ebből is tovább kell majd egyszer lépnem? Lehet, hogy a felnőtté válástól félek? A teljes önállóságtól? Vagy hogy újból “pasimentes” legyek, szinglihordás, de már vagy 5 évvel öregebb, hogy le kelljen tennem ezt a jó kis pajzsot “Nem érdekel, ha nem tetszem nektek, van társam, és ő szeret”, és megint védtelenné váljak a gúnyos pillantások ellen? Amit kaptam férfiaktól és sajnos nőktől is. A “debénacsaj” tekintetek. Amit anyám szerint csak bebeszélek magamnak.
    Azaz igazság, hogy jelenleg csak gyerek nélkül tudnék lelépni, és néha még azt is megtenném, ha nem félnék annyira az ítéletektől, hogy mekkora szaranya az olyan, aki otthagyja a gyerekét. Persze megkaptam ezt én már tavaly is néhányaktól, az is szaranya, aki pszichiátriára vonul a kisbabája “elől”. Mert pszichiátriára csak úgy jókedvükből vagy lustaságból vonulnak az emberek, amúgy is.
    “..telebeszélték a fejem a feministák…”
    Igen, megint kezdem eltiltani magam a blogtól, sőt már a párom is itt tart, mert látja, hogy ingerültebben reagálok a dolgokra, amikor a blogot olvasgatom. “Megint a neten hergeled magad, ahelyett, hogy velünk lennél, ahelyett, hogy a jelenben élnél, ahelyett, hogy tennél valamit magadért.” A hétvégén újból ott tartottunk, hogy szétszedi a modemet munkába menet (csinált már ilyet), mert én már heroinista vagyok, és csak drasztikus megoldásokkal lehet segíteni rajtam. Majd netezek, amikor itthon van, az ő ellenőrzésével. Néha már nekiáll fordítgatni az oldalakat, amiket olvasok.
    Na most vagy neki van igaza, és akkor talán tényleg nem jövök többet, vagy a blognak, és akkor ez már bántalmazás. És az a súlyos, hogy mind két választ elfogadhatónak és logikusnak találom. Azért nem véletlen a nicknév-választás…

    • Forditva lesz az: nem attol leszel frusztraltabb vagy ketsegbeesettebb, hogy ide jossz es hogy rendszeresen, hanem, hogy az itt olvasottak ramutatnak es raerositenek arra az igenyedre, hogy analizis kell, mert nagy gaz van. Lehet hogy onerobol mar eleget probalkoztal, lehet ott vagy, ahol mar senki ember fia nem lenne kepes mar meg tobbet reflektalni es “ongyogyitani” magat. Valami komolyabb counselling?

      • “Valami komolyabb counselling?”
        Jól hangzik, kigugliztam, hogy mit jelent a szó, de nem igazán értettem meg így sem. Gyógyszeres kezelés alatt állok. (és nem szeretem)

        • Ez mellett valami olyan terápia, amit nem pszichiáter csinál? Én is ilyesmire gondoltam, mikor pár napja írtam neked. Nem tudom, hogy engedtek el az intézményből, de nekem úgy tűnt az írásodból, hogy most nem jársz lélekgyógyászhoz.

          • Pszichológushoz is járok két hetente, nehéz volt kibulizni, de végül is kaptam ingyenesen (magánt nem tudtam volna megfizetni). Pszichiáter havonta, de ő tényleg csak a receptet írja fel. Amikor megkérdezem, mikor hagyhatom abba a gyógyszert, akkor a válasz: “Még nem”. Ezen kívül járok, -szintén kéthetente- a gyerekkel gyerekpszichológushoz megelőzésből, ő igazából a kettőnk kapcsolatának rendbehozatalán segít. Vagy valami ilyesmi. A fiam láthatóan jól érzi magát nála, ez legalább megnyugtat. 

        • Ne haragudj, en kerek elnezest, nem akartam azt a benyomast kelteni, hogy ez valami modszer amirol meg nem hallottal. Terapiara gondoltam, gyakorlatilag ugyanarra, amire Gyongyi (kepzett, de nem pszichiater). Kozben persze eszembe jutott, hogy irtad mar korabban is a kezelest, szoval pont nem vagy kisegitve a magvas kis gondolataimmal a terapiarol. Elolvasom majd ujra miket irtal, mielott tovabb locsogok.

  21. Van egy barátnőm, nyitogatom a szemét. A blog nélkül valószínűleg csak együttéreznék vele. Elkényeztetett kisfiúval él együtt, aki sokat dolgozik, de az otthoni dolgokból kevés feladatot vállal. A fia volt ma nálunk játszani, a barátnőm jött érte. Nagyon fáradt volt, mert korán jár dolgozni, délután pedig a lánya zenekari koncertjén volt. Kérdeztem, miért nem apa jött akkor el a kisfiúért. Mondta, hogy mert nem akart. Kérdeztem, hogy ha te se jöttél volna, otthon várnátok ketten, hogy hazakerüljön, vagy akkor feltápászkodott volna-e.

  22. Sziasztok!
    Végigolvastam a leveleket, és elborzadtam. Vajon mi vagyunk ilyen hülyék, vagy a pasik ilyen aljasok? Na jó, ne általánosítsunk. Vannak azért jó példák is. Sajnos nem én vagyok az alanya:( De tényleg tudok egy ilyet…
    Szívesen beszélgetnék egy-két lánnyal, de nem ilyen nyilvánosan…
    Üdv.

    Zsuzsi

  23. Visszajelzés: tíz éve kellett volna | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: fél a konfliktustól | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: utólag minden olyan világos | csak az olvassa — én szóltam

  26. Uristen, hat nekem fogalmam sincs, mit eltek at.
    Persze rohadtul okos vagyok mindig, mentettem is baratnot bantalmazo ferfitol tettleg, batoritottam mar baratot kilepni egy kapcsolatbol, de tenyleg fogalmam sincs. Legfeljebb impresszioim vannak.
    Iszonyu. Az a no, aki kiszabadul egy “szimplan szar”, vagy egy bantalmazo, elnyomo, egyszeruen egyenlotlen es/vagy nem kielegito kapcsolatbol, megerdemel minden elismerest es tamogatast.
    ❤ ❤

  27. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: a férjem nem néz pornót | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s