miért ragadunk bele?

Lehúzó, fájdalmat okozó, elgyengítő kapcsolatokba miért ragadunk bele? Tán önmagunk ellenségei vagyunk? Miért nem lehet felismerni és meglépni, meddig húzzuk még? Ma megértjük Ágit.

Honnan tudhatod, hogy ez már nem jó? Ha már próbálkoztál megjavítani, ha egy ideje tépelődsz rajta, hogy lépnél, ha nem a saját érzéseiddel foglalkozol, hanem mindenféle magyarázatokat keresel a partnered viselkedésére, ha tele vagy “de azért…” mondatokkal, ha gyűjtögeted a kapcsolat folytatása melletti érveket, ha eszedbe jut többféle jövőkép, de folyamatosan győzködöd magad, hogy miért kellene mégis maradnod, ha megijedsz az egyre biztosabb gondolattól, hogy ez neked nem jó, és változtatnod kellene, ha félsz, hogy ugyanez lesz öt év múlva is, akkor annak a kapcsolatnak vége van.

Elszakadni mégis nehéz.

Miért?

Nem elég rossz, csak rosszacska. A kapcsolatodnak szakaszai vannak, könnyű hullámvölgynek érezni a leszállóágat. Van benne öröm is, átmeneti enyhülés, rengeteg emlék, közös projektek, együtt épített identitás, ismerősség, sok ember körülötte. Ragaszkodsz hozzá — ezt ismered. Bizonyos értelemben könnyebb annak, aki nem rejtett formáit éli át a megaláztatásnak, aki nem csak közönyt és mulasztást tapasztal, hanem direkt szemétkedést, sőt: aki már tudja gyűlölni a másikat. De a Semmi is romboló. Távolodsz legjobb önmagadtól, lesz egy csomó pótcselekvésed, és lemaradsz a saját életedről.

Másnak se jobb, mindenhol vannak problémák. Ha ez a mércéd, megérdemled a sorsod, annyit mondok. Úgy van, a legtöbben halott kapcsolatokban tengetik az életüket, és mivel mindenhol ez van, megszokjuk: ilyen a házasság. Hát, nem ilyen. Ezek azok házasságai, akik elbaszták, megváltoztatni nem tudják, mégis gyengék lépni.

Úgy érzed, ha meglépnéd ezt, sok konfliktus után, akkor nem lenne senki, aki téged szeret, otthonodban megölel, hazavár. És ő azért mégiscsak van. Ő jött akkor is, amikor a fiatok elesett a biciklivel. Ti összetartoztok. Nem, téged senki se szeretne, neked senki sem tetszene, nem tudnád megszokni. Ő annyira rendes. Becsülöd is sok mindenért, sorolod a jó tulajdonságait.

Borzalmas bűntudatot és szégyent érzel, hogy ezt tennéd a másikkal, amit ha tennél, új életed lehetne. Számít rád, nem tudja, min jár az eszed. Reménytelen megbeszélni a problémát, ő talán azt hiszi, minden rendben. Bűntudatot keltesz magadban, hogy ne kelljen cselekedned. Úgy érzed, dolgod, feladatod a másik, őt vállaltad. Hát örömöd tud-e lenni? Vagy csak viselhető kötelesség? Avagy: nagyon is módszeresen bűntudatot kelt benned a másik: csalárd vagy, az élete megváltozna, a gyerekekkel is mi lenne.

Köt az ígéreted, berendeztétek az életet, hitel, építkezés, és anyósék rengeteg pénze, és te most felrúgnád?

Nem akarod, hogy mások akként nézzenek rád, mint aki hűtlen volt, robbantott, felbontja a szövetséget. Nem tudod elképzelni, hogy ezt előadod az anyádnak.

Tehetetlenség és megszokás, a rendkívül izgalmas motiváció: tegnap is itt hajtottam álomra a fejem, ma miért tennék másként? Máshol minden idegen. Ez iszonyatosan romboló kapcsolatokban is így tud lenni: félsz, nem tudod elképzelni azt az éles pillanatot. Rá kell szánnod magad, de félsz. A változáshoz erő kell, és a helyzeted lényege pont az, hogy már gyenge és tétova vagy, inkább magadat sem látod, inkább nem érzékeled a szenvedésedet, visznek tovább a mindennapok. Hogy a kezdeti lökés, egy jó barát biztató szava milyen, és hogy akkor attól a pöccintéstől beindul a szerkezet, azt mi itt pénteken ünnepeltük, tizedik évfordulója volt.

Egzisztenciális kényszer: nem szépítem, ez iszonyatos. Anyagiakon vitázni is az, felezni házat, könyvtárat, kevés pénzből élni, gyereket ellátni is.

A gyerekek, hát, ezen sincs mit szépíteni. Az ő életüket, a családjukat így megváltoztatni! Akik felett a szülői égbolt oly egységes és bonthatatlan: amíg megvan mindenük, és nincs napi ordítozás, tökéletesen mindegy nekik, boldogok-e a szüleik együtt és külön-külön, ilyen szempontjuk nincs. És félsz, hogy majd újra bepisil, szomorú lesz, rosszabbodik az ekcémája, ketteseket hoz, elzüllik, a családi feszültségből gyanús elemekhez és kedvtelésekhez menekül, és nem fog bízni az ellentétes nemben. Ezzel lehet lecsendesíteni a feszengő elégedetlenséget, és ez jól is jön, mert nem vagy elég elszánt, inkább beleállsz a hős helytálló szerepébe, aki lemond a boldogságról, netán addig hunyorítasz, amíg boldogságnak tűnik a helyzeted.

A mítosz: de már nagyok a gyerekek — annál nagyobbat reccsennek, annál tovább szokták meg, hogy együtt vagytok, pár vagytok, annál erősebb ez a norma, főleg, ha hatékonyan titkoltátok előttük, hogy rég nem működik már a Valaha köztetek (avagy: sosem is volt). Kicsi gyerek mellől könnyebb válni, ez a nagy helyzet, hamarabb elrendeződnek a dolgok, szerencsésen elfelejt sok mindent. A kamasz már kérdez, vádol, egységfrontra lép a másik szülővel, nem szokja meg olyan könnyen a változást, érzékenyebb és igazságtalanabb is, majd jól úgy dönt, hogy nem szeret, ezzel tart sakkban, miközben a gatyádat (anyagiak) és szíved bélését (érzelmek) ráköltöd, hogy jó legyen neki, és rá nem hat a vattacukor. Még a huszonévesek tekintete is elviselhetetlen, esküvői meghívó fölött habozik a kezük, hova ülnek az örömszülők? Ha nagyok a gyerekek, nincs már idő kialakítani az új gyerekkort, neheztelni fognak, te meg új partneredre szabadítod a duzzogó kamaszt.

Csak az erősebb ennél, hogy nagyon világosan látod a helyzeted, nagyon tudod, mit akarsz. Vagy van valami nagyon erős motivációd: lélekrengető szerelem, kedvező feltételek az új élethez, nagy megvilágosodás, ami — és a saját boldogságod, igen — fontosabb tud lenni az aggodalmaknál. És aztán sok erőt és tudatosságot szánsz arra, hogy az új életedben is erős kapcsolatod maradjon a gyerekeiddel, és ne terheld az új partnert se a bűntudatoddal. Aki viszont lesz szíves rendkívül megértő lenni. Kivárod a gyerekeid természetes neheztelését, és magadnak is adsz időt, hogy feldolgozd a gyászodat. Néhány év, és megbocsátanak, hacsak nem voltál extraszar szülő előtte. Nehéz.

Gyereken huzakodni viszont a legiszonyatosabb, és legalább a nagyokon már nem kell, és annyira nem marad reménytelenül magára a sok feladattal az sem, akiknél elhelyezték őket, mint kicsi gyerekkel lehet.

Nem romantizálnám mindezt, mert nehéz, és nem lehet elkenni a felelősséget. Én pedig megéltem egy éppfelnőtt lány neheztelését, keserves volt. A többiekről, akik velemkorúak, és nem is élnek Magyarországon, elegánsabb, ha nem írok, de a Goriot apó zajlott a szemem láttára: mire az apjuk haldoklott, nem voltak már sehol.

A fiam viszont nem sínylette meg a szétmenést, pont azért, mert jobb így, mindenkinek, neki is. Harmonikus, erős a kapcsolata apjával is, anyjával is, nincsenek vádjai, és nincsenek a feje fölött viták.

Szóval: nehéz. De a dolog trükkös, mert amikor hasonlítod a lehetséges új életet (ki tudja, hogy sikerül?) a régihez, akkor önkéntelenül idillhez hasonlítod, pedig be kell látnod: a régi életed nem idill, hanem iszonyat, de legalábbis üresség, amiből elkívánkozol. Szóval nézz szembe a helyzettel: a jövő talán-boldogságát a jelen boldogtalanságához hasonlítsd, hiszen épp ezért szeretnél lépni. Ne fesd hirtelen rózsaszínre a mostani állapotot, ez nem korrekt a jövőddel szemben.

Ha új partner is van a képben, az is nehéz: ő motiváció és biztonság, de őt nagyon erősen sújtják a következmények, a tipródásodé is és majd a döntésedé is. Esetleg ő is türelmetlen, nem annyira jó fej, mint eleinte, szeretne már döntést és felvállalt kapcsolatot, közös éjszakákat, tiszta örömöt, nem mindig a nyűglődésedet és a partnered haragját kapni. Elkopik ő is ebben, ha nagyon elhúzod a történetet. Te viszont aggódsz, igazságtalanul benne kételkedsz: nem biztos, hogy vele sikerül. A másik legalább biztos. Csak épp rossz vele.

220 thoughts on “miért ragadunk bele?

  1. “Nem elég rossz, csak rosszacska.” Igen, annyira nem rossz, hogy kilépjek belőle. Sőt, javulgat. Hol jobban, hol kevésbé. Tudok már kívülről tekinteni az életünkre, ez sokat segít.
    Korábban itt a blogon több alkalommal kaptam azt a reakciót egy-egy kitárulkozás után, hogy de akkor miért nem lépek le. Annyi oka van. És még csak nem is a gyerekek, meg az egzisztencia a legfőbb érv (pedig de, mert gyerek sok van, egzisztencia, ami a sajátom, az meg nulla), hanem mert nem rossz, csak rosszacska. Helyenként elég sok jóval. Megérdemlem, hogy megelégszem ennyivel, de tényleg igyekszem a legtöbbet kihozni belőle. Úgy tűnik, ez már így marad örökre.

    • Ebben a csapdában élek 100 éve. Kihozni a helyzetből a legjobban. Most, a vége felé, úgy tűnik, még maga a helyzet is elfogy…nem hogy kiürül a vödör, lassan már a vödröt se találom. A saját bevétel sokat segít.

  2. Én meg azon filózom, hogy a nemrég átformálódott szexualitásom (bi-ből pánszexuálisba) az mégis milyen természetű kapcsolatban teljesedhet ki a legjobban. Beleférünk-e még a mostani keretbe vagy újra kell gondolni ezt az egészet. Most olyan zsigeri szinten mozognak a dolgok bennem, hogy csak rajzon keresztül tudok az egésszel valamit kezdeni, úgyhogy megy a mandalafestés ezerrel, pörög a belső iránytű.

    • elmondod légyszi, hogy ha valaki biszexuális, akkor a pánszexualitás miben hoz változást? próbáltam utánaolvasni, de nem jön át. Annak is örülök, ha van értelmes linked.

      • Gyakorlatilag gendervakság, tehát bejöhet egy meleg pasi is attól, hogy ő nem vonzódik a nőkhöz. A biszexualitás általában hetero vagy biszexuális másik neműek és azonos neműek halmazát jelenti partner szempontjából. A pánszexuális a felnőttek közötti, konszenzuális kereteken belül mindenre nyitott.

  3. “nagyon erősen sújtják a következmények, a tipródásodé is és majd a döntésedé is. Esetleg ő is türelmetlen, nem annyira jó fej, mint eleinte, szeretne már döntést és felvállalt kapcsolatot, közös éjszakákat, tiszta örömöt, nem mindig a nyűglődésedet és a partnered haragját kapni. Elkopik ő is ebben, ha nagyon elhúzod a történetet. Te viszont aggódsz, igazságtalanul benne kételkedsz: nem biztos, hogy vele sikerül.”
    En meg ezt kaptam. Elkoptam, es nem birom feldolgozni sem evek ota hogy valaki egetrengeto szerelem mellett banjon igy velem. Es hogy melyik eveim koptak el mellette.

  4. Már az elejétől tisztán láttam a helyzetet és jeleztem is ami nem felelt meg nekem. Az eredmény rendíthetetlenül ugyanaz a viselkedés. Higgadt következetesség 😀 Sokszor kell röhögjem. Máskor robbanok.
    Amióta meghallgattam a palferi előadást a fiu, és a férfi működéséről egy kicsit megnyugodtam.
    Gyöngyi, tetszik ahogy látja a dolgokat pálferi 🙂

    • Az Einstein mondta, hogy mi vagyunk a nem normálisok, mert a körülmények megváltoztatása nélkül várjuk, hogy ugyanannak a dolognak más legyen a kimenetele?!

      • A körülményeken szoktam változtatni mikor nem felel meg.
        Olyankor van egy kicsi riadalom, de végül megy tovább az élet.
        Ha nem kapok ,elragadok és kész. Tiszteletben tartja döntésemet meg gondolkozásra serkenti 😀

          • Jaj, a nemfelnőtt férfi. Nem lehet felnöveszteni? Az egyik barátnőmnek így indult a házassága, de aztán a férje összekapta magát és teljesen rendbe lehetett rakni a sztorit.

              • Nagyjából annyi a lényeg, hogy el akartak válni, de közben a barátnőm beteg lett, illetve a betegsége miatt akart elválni, a férje meg kitartott mellette. Azóta lett még egy gyerekük és hihetetlenül megváltozott a házasságuk.

            • Én arra jöttem rá, hogy ha úgy élnek együtt emberek, hogy nem előtte rakták magukat rendbe, hanem közben szeretnék, de nem akarnak elválni, akkor hiába törődik mindenki a saját dolgával, a nehézségei terhelik a társát is, akkor is, ha nem akarja. Mert együtt élnek. Például mi. de ezt látom máshol is.

            • Én konkrétan a “felnöveszteni”-re reagáltam. Én úgy vagyok vele, növessze a rosseb, van énnekem elég bajom anélkül is.

              • Szerintem ez helyzetfüggő. Teljesen reménytelen és halottnak tűnő sokéves házasságokat is láttam feltámadni. De persze értem az álláspontodat.

          • Nem, én nem a tudatosságra értem alapvetően, hanem cselekvésre, stratégiára. AA-ban hallottam, ott konkrétan azt jelenti, hogy piálva nem lehet megoldani a problémákat, amiket a piálás okoz.

            • ok, akkor a bántalmazó kapcsolatból hogy lehet kivergődni? de komolyan. ugye húsz teljes éve hallgatom, hogy mi lenne velem nélküle. meg hogy egy rakás… izé vagyok. közben kiderülnek dolgok, lassan nyílik a szemem, de könyörgöm, azzal kell(ene) szembemennem, akinek köszönhetően tágra zárt szemekkel fekszem a sötétben, hallgatom a neszeket, hogy akkor most jön vagy nem, kell(ek) vagy nem, és vajon ma képes leszek-e nemet mondani, vagy elbukom újra, ezzel sárbatiporva a hetek alatt akár fél centiméterre is megnövelt önérzetemet. és nem, nem ver. éppen csak… nem érti, hogy a nem, az nem. megatöbbi. (hát ha nincs kedved, akkor legalább nekem hadd legyen jó a pontos szöveg)

              • Jaj de jó kérdés. A bántalmazó kapcsolatban nem azért maradsz benne, mert TE ragaszkodsz hozzá – illetve van, aki igen, de ez gyanítom, elenyészően ritka -, hanem mert nem látsz kiutat.
                “tágra zárt szemekkel fekszem a sötétben, hallgatom a neszeket, hogy akkor most jön vagy nem, kell(ek) vagy nem, és vajon ma képes leszek-e nemet mondani, vagy elbukom újra”
                Ááá! Jól értem? Akkor szarjon sünt, miközben leszárad neki.
                Persze hogy jól értem. Legyen neki jó, persze, ki akadályozza meg benne? Forduljon az ötcombú menyasszonyához, azzal nyilván kedvesebb, mint veled.
                Szóval a bántalmazó kapcsolat, de még a társfüggés is azért nagyon más, mint a szerfüggés például, mert a pia, drog nem megy fizikailag utánad, nem beszél hozzád – kivéve, mikor épp a hatása alatt állsz vagy elvonási tüneteid vannak, persze. És főleg nem aláz, ott te alázod meg magad, mikor be vagy állva, de az más. Ha a piát leteszed, büszke lehetsz magadra, ha a környezeted még mindig ócska alkoholistának tart, akkor is, de az alázó megtalálja a módját, hogy letiporjon akkor is, ha megpróbálsz szóba sem állni vele. Önbizalom növelés kellene, hú de jót mondtam, igaz? Nem tudom a módját, ha itt olvasol, ÍRSZ, ha vannak még barátaid, és nem marta el tőled őket, más hasonló blogokat, NANE-t olvasol, ha lehetőséged van pszichológusra (talán még ingyen is sikerül, NANE is segíthet ebben, de én is jártam ingyen, “körzeti” pszichiátriára, mármint TB-re persze), főleg, ha bármilyen formában, de lehetőleg mégis IRL is kitörsz a bezártságból, az ebben segíthet, de ezek ötletek, kívülálló ötletei.
                Egyébként szerintem az a tény, hogy látod, hogy ő manipulál, hogy az ő kemény munkájának következménye az önbizalom hiánya, már nagyon sokat és jót jelent, persze önmagában nem elég.

            • Válaszút kedves, kell egy támogató közeg, ami erősíti benned,hogy nem, nélküle te nem vagy egy rakás szar, hanem éppen hogy ő egy szép nagy rakás.

  5. Ó, de nagyon értem ezt. Azon gondolkodom hetek óta, mi mozgatja a gyávaságomat. Most arra gondolok, elmegyek egy szakemberhez, majd ő megmondja a tutit.Még csak nem is hazudok magamnak. A gyerekek felnőttek. Az egszisztenciám tuti. Kelendő vagyok még a piacon.Mi a jó fenéért nem lépek?! Nem elég langyos még a szar? Szeretem a szar szagát? Tudom, hogy nekem ennél több jár. Nem merem jól érezni magam? Belevágok én tanulásba, új munkába, új sportba, új élményekbe bármikor. A jobb életbe miért nem vágok bele?
    Valaki mondjon má valami okosat! Mielőtt megbolondulok.

    • Lehet, hogy azért nem vágsz bele, mert sok nehézséget kell vállani azért a jobb életért. Még ha nagyon flottul mennek a dolgok (meg tudjátok beszélni, el tudjátok osztani, stb..), akkor is minimum 1 év, mire minden minden változás lezajlik a fizikai környzetedben, meg a körülötted levő fejekben. Esetleg utazz el egyedül, ha van rá lehetőséged. Az életedtől távol, egyedül talán könnyebb erőt gyűjteni az ugráshoz.

    • Többek között azért, szerintem, mert az ember közben tudja, hogy a jobb élet nem mindig sikerül jobbra. A langyos szar alatt is vannak szintek, mondjuk a tömény fos és a háromnapos székrekedéses beton. És ezekre szintén lehet példákat találni, mármint nem azok között, akik maradtak, hanem akik dobbantottak.

      • De hát ez szánalmas gondolkodás( máhogy az enyém): azért nem baj, hogy nincs kezem, mert másnak lába se? Ahogy írtátok, összevethetném a dolgomat olyanokéval is, akik jól vannak.

        • Ez egy konkrét kérdésre egy konkrét válasz. Nem úgy általában.

          Bár végül is általában is úgy gondolom, hogy a változtatás önmagában nem A megoldás. Csak egy lépés jó vagy rossz irányba, az utóbbi utólag derül ki. Mert persze, klassz, hogy ha az itt kapott lendület valaki olyat mozdít ki a posványból, aki magától nehezen mozdul, de az általam ismertek között pl az ellenkező véglet a gyakoribb, a serial-házasodó, aki sorozatban egyre rövidebb és gázosabb kapcsolatokat tud felmutatni nagy lángolásában, minden újabb kísérletét pár újabb gyerekkel megspékelve. De ez lehet, hogy csak egy nagyon szűk, nagyon urbánus réteg.

          • A sorozatházasodó éppen a lényegen nem változtat, benne marad a hitben, hogy a házasság a megoldás az életére. Mint az alkoholista, mikor azt hiszi, azzal oldja meg a problémáját, ha bor helyett sörtől rúg be a továbbiakban.

            • Szerintem nem a házasságtól/kapcsolattól várja a megoldást, hanem magától a változástól. Mással majd jobban megy. És nem válik gyanússá számára, hogy ugyanazt a problémát viszi magával, ami a kezdeti rózsaszín időszak után egyre gyorsabban teszi taccsra a dolgot. Mármint azok, akiket én írtam példának.

              • Így értem én is. Hogy azt hiszi változtat, pedig a működés azonos. Mintha egy kigyulladt kocsiban átülnél a másik ülésre. Ezért írtam a bor-sör hasonlatot.

          • Igen, ismerem őket. Nos az én dilemmám atermészetű, hogy nagyon hosszú házasság után, nagyon saját magamért, senkimáspasival a háttérben….hogy képes vagyok-e kimondani, amit már régóta tudok. Hogy nem sikerült-minden igyekezetem ellenére- felelősséget vállaló felnőttet nevelnem Jancsikából, ezt a projektet én mostmá feladnám, remény híján.
            Ahogy mondod, rengeteg példát látok, hogy a másikkal se jobb, egyedül se jobb, máshogy se jobb. De így se és én jelenleg ebben vagyok. Elfogyott az erőm (évtizedek alatt), nincs utánpótlás, nincs energiabevétel, nincs remény. Így átláthatóbb?

            • “rengeteg példát látok, hogy a másikkal se jobb, egyedül se jobb, máshogy se jobb. ”
              Ha már Feldmár:
              “Hát, ha nem akarod, hogy elsorvadjon az agyad, akkor bele kell hatolni az ismeretlenbe, akármennyire félelmetes is. Mert ott esetleg elsorvad az agyad, de itt biztos.” Nem csak az agyad, a személyiséged, egyéniséged, TE MAGAD.

            • Igen, átláthatóbb. Most írhatnám erre, hogy erre rajtad kívül senki sem mondhat igen vagy nemet. De ebben, ahogy összefoglaltad pár mondatban, azt hiszem, magad is kimondtad, hogy ez így nem megy tovább. Az, hogy nagyon magadért, szerintem nem kontra, hanem pro, ha egy másik felnőtt (koránál fogva legalábbis:)) ember áll a másik oldalon.

            • és azért (legalábbis nekem) ott motoszkál a felelősség kérdése is, hogy ugye a gyerekek apja, és mi van ha… akkor mondjuk nem csak hetente önt majd fel a garatra, ha nem fürdik soha többé, ha éhen hal, ha….. és itt jön Feldmár, mert én azért szeretnék élni. mellette meg már fuldoklom. nem könnyű ez. de azt hiszem közel már az ősrobbanás. és azt hiszem félek is. és ez is emberi. a félelem.

              • Hoppá, alkoholista, vagy legalábbis potenciálisan? Akkor hadd mondjak valamit, sokezer, inkább sokmillió tiszta alkoholista tapasztalatát: az alkesznek egy jó nagy pofon kell az élettől, hogy leálljon. Melletted is belesüpped idővel, nincs kicsit vagy nagyon alkoholista, csak alkoholista van. Ha elhagyod, nagyobb az esélye, hogy leáll, mint ha vele maradsz. Egyrészt te és a gyerekek fontosabbak, mint az alkoholista, nem a te dolgod megmenteni – pláne nem a gyerekeké. Ha nem fürdik többet, az is az ő dolga. Ha éhen hal, az is! A megmentők valójában, ezt nagyon fontos tudni, többet ártanak a megmentendőnek, mint használnak.
                Ha jót akarsz, ne segíts, ne falazz, ne támogass. Ha kiszállsz a megmentő szerepéből, akkor vagy megváltozik, felnő végre, vagy beledöglik. Ha nem szállsz ki, akkor előbb-utóbb BIZTOS beledöglik, pontosabban rontod az esélyeit, mert egyre később, egyre rosszabb pszichés és fizikai állapotban (ha ugyan) áll le. Kétesélyes dolog az alkoholizmus. Vagy leáll, vagy beledöglik. Ha te kiszállsz a játszmából, ezt a döntést hozod előbbre.

      • A “megy nekem egyedül”, a “végre önmagam lehetek” nagyon erős kompetencianövelők, életminőség-javítók. Ami szar, azt igenis fel kell számolni, ami reménytelen, azt bűn cipelni. Én ilyen kapcsolatokról írtam, nem arról (hirlando!), hogy mindenki kergessen valami újat, mert az izgibb. Atomszerelmesek sem véletlenül lesznek meglett emberek sok év házasság után. Én tudom, miről beszélek: egy durván lehúzó kapcsolatból jöttem ki épp tíz éve, én szerelem nélkül, és többeket láttam csendes pokolból távozni. Amikor el tudtak rugaszkodni végre, egyikük sem bánta meg, soha, egy pillanatra sem.

    • Okosat Feldmár mondott. Azt mondta, hogy az ember csak akkor indul el az ismeretlenbe (amitől retteg) ha meg van győződve arról, hogy a jelenlegi állapotába belehal.

    • változni, változtatni, szerintem kurva macerás és nyűgös. nagyon is valid azt mérlegelni, hogy vajon megéri-e. én történetileg mindig változtattam, rúgtam fel minden keretet ami szembe jött, most is változtatok, innen indulva mondom ezt. baszott macerás, de én így működöm és nekem megéri, sajnos nem is tudok máshogy működni, iszom is a levét gyakorta. viszont tök megértem és átérzem, ha valaki nem akar változtatni, meg azt is látom, hogy van akinek meg az a jó döntés, nem éri meg neki a macera.

        • kérdeznék: szoktál arról ábrándozni, hogy milyen lehetne? mármint konkrétan? milyen lenne az, ami jó neked? mik lennének ott? hogy nézne ki? mit csinálnál? miket? mit éreznél? vannak erről képek a fejedben? álmok, ábrándok?

          • Se álmok, se ábránd. Konkrét gondolataim vannak egy olyan partnerről, aki pulóvert hoz a vállamra, amikor fázom. Mert észreveszi. és jelen van, nem a motoros túrán, mint minden hétvégén. Aki nem csak a jól főző menyecskét látja bennem és a bugyitulajdonost, hanem kíváncsi az agyam tartalmára is, nem csak a fehérneműére. Hidd el, pontosan tudom, miben élek és pontosan tudom, mi járna.

            • igen, értelek, pont erre kérdeztem, hogy hogy érzed, hogy tudod-e hogy mire van szükséged. az ábránd és az álmok alatt azt értem amit írsz a konkrét gondolatokról. azért ezeket a szavakat használtam, mert én így élem meg, én álmodozni, ábrándozni szoktam arról, hogy mit szeretnék, és amikor sikerül elképzelnem, látnom, van róla képem, akkor sokkal könnyebben tudok elkezdeni változtatni. már gyerek koromban is ez így volt. eleinte nekem csak ilyen homályos érzés szokott lenni (sötét érzés gyomor tájékon), hogy valami nem ok, de olyankor még nem tudom megfogalmazni és akkor még változtatni sem. aztán kialakul az ábrándkép, és ezzel kapcsolatosan egy nagyon erős/intenzív érzés a zsigereimben és olyankor mennem kell, onnantól már nem is tudom visszacsinálni, ha akarom se, bármi is az ára sajnos.

              • Ez nagyon fontos. Miért lépnél ki a megszokott szarból, ha még elképzelésed sincs, mit szeretnél helyette? Az, hogy mit nem, nem elég, az kell, hogy mit akarok.

  6. olvasom a bejegyzést, és ficergek, feszengenek a zsigereim. pont az az érzés van bennem, mint amikor női magazinokat látok, ahol látszólag a szabadságra buzdítanak, de valójában benne tartanak a Rend keretei között. miért érzem így? én a szabadságot és a boldogságot nem annak a koordináta rendszerében szeretném keresgélni, ahol van a “régi kapcsolat” a “régi élet” és az “új kapcsolat”, “új élet”, így, elvágólag, és hogy vajon melyik inkább az ami nekem kell, fókuszban a hímpéldánnyal, vagy nősténypéldánnyal, és a vele kapcsolatos érzéseimmel. a boldogságomban és a szabadságomban nem peremfeltétel a partner, hanem maximum támogató, jelenlévő, partner társ, akivel öröm megosztani magam. az életem nem elvágólag volt a szar, snitt, utána jó, a múltam, a jelenem és a jövőm is az enyém, a jelenleg elbaszottnak tűnő életem is az enyém, büszke is lehetek rá, hiszen az enyém, én is aktívan tettem ilyenné, nyilván számtalan pozitívum van benne, innen lépkedhetek tovább, akár úgy, felemelt fejjel, hogy nem kell megtagadnom a korábbi magamat.
    nem szeretném, hogy az életem minősége akár a régi, akár az új (ha változtatok), legfőképpen annak függvénye és függése legyen, hogy milyen A Párkapcsolat. én ettől lázadok és dühös leszek, ha ebben a keretrendszerben kell gondolkoznom.
    elfogadom, ha itt most nem erről van szó, de nekem ez jön át.
    ha szar, elviselhetetlen az életem, akkor miért elsősorban a Párkapcsolat van a fókuszban? tényleg így akarjuk? ki vagyok én? milyen az életem? az ÉN életem, aminek egyedül ÉN vagyok a főszereplője és nem a párkapcsolatom. miért kell mindig egy ilyen bábszerű fantomfigura? valódi főszereplő-e ő, vagy a rend írja elő nekünk, hogy ilyen kell, vagy a függés, vagy férfiak esetén a kényelemigény is? miért ennyire központi kérdés a párkapcsolat, amikor beleragadásról gondolkodunk a saját életünkbe? nem párkapcsolat függés-e ez önmagában?
    kik vagyunk mi? ki vagyok én, alanyi jogon a saját életemben? mi az az élet, amit élni vágyom? mitől leszek teljes? mitől érzem magam teljesnek? mi a saját hozzáadott értékem a saját életemhez? számomra ez az elsődleges kérdés, és a figyelem fókusza akkor, mikor a boldogságot keresem, amiben sokadlagos, de biztosan nem elsődleges, hogy ki van a párkapcsolat másik végén, van-e ott valaki, és milyen vele a mindennap.

    mi az amibe valójában beleragadunk? mibe ragadunk bele az életünkben? biztos, hogy a párkapcsolatba? ez nem csak egy felszínes tünete-e? a jéghegy csúcsa? biztos, hogy ilyen párkapcsolati dimenzióban valódi és pontos, a saját életünket vizsgálni? vagy ez ilyen alkati dolog is? az én lelkem ezellen lázad, prüszköl, tiltakozik, a rendet érzem suttogni és vihogni a háttérből.

    (meg még azt is gondolom, hogy azért lesz sokszor a következő kapcsolat kis idő múlva kábé ugyanolyan szar mint az előző, mert tüneti kezelést adtunk és nem piszkáltuk érdemben az okokat. és ez a párkapcsolati fókusz pont gyakran csak a tüneti kezelésre elég véleményem szerint.)

    • egyetertek. vegul a sajat, evek ota (vagy mindoroktol?) tevuton jaro vagy egyenesen veszteglo hazassagom is ugy transzformalodott ujja sajat egyenisegeink alapoktol valo ujrarakasatol, hogy soha, de soha nem hittem volna elotte sem azt, hogy lehet ez az ember belolem, belole, es ez a par belolunk. Ott volt a lehetoseg kezdettol fogva, de nekunk hatalmas egyeni utat kellett bejarnunk, hogy elni is tudjunk vele, es ne csak abuzaljuk es ignoraljuk a masikat es onmagunkat tudatlansagbol, butasagbol, es felrecsuszott, komolyra fordult jatszmazasbol. Kellett egy revelacio, es azt egyutt kellett megeljuk. Massal kenyelmesebb talan igen, de fejlesztobb, erlelobb biztosan nem lett volna. Oszinten szolva nem hiszek a csereben, sem a konnyu kapcsolatokban. Meg csak abban sem hiszek, hogy a szerelem, a valodi szeretet az, amit mi annak gondolunk jelen helyzetunkben. Nem hiszem, hogy a mi szubjektiv, pillanatnyi iteletunk es erzelmi allapotunk igaz a melyseg es a valosag termeszetet illetoen. A transzformalodasban hiszek, es annak szerintem tobbnyire – mindig? – komoly koltsege van. Valami olyasmi, amit elore lehetetlen felmerni, amig az ember kovetkezetesen, legjobb osztoneire hallgatva es a hivasokat vakon kovetve at nem preseli magat az atalakulas folyamatan. Ehhez az kell, hogy mindket fel benne maradjon es vegigszenvedje, kiforrja, leparolja, megelje. Tiszta alkimia, amiben az edenynek nem szabad eltornie, a folyamatnak nem szabad megszakadnia, hogy vegbe tudjon menni az atvaltozas, es a vegen meglegyen az az eredmeny, amit elotte soha elkepzelni sem tudtunk volna. Furcsa, idegen elmelet misztikus, absztrakt tudas volt ez, amig a valosagban vegig nem mentem rajta ugy, hogy be kellett latnom, hogy es tenyleg, ez igaz, mukodik, mar megint valami, ami felszamolja a tudast csak elmeleti szinten elfogadni hajlando, tavolsagtarto hitetlensegemet. Nem tudom, melyik kapcsolat kepes erre, es melyik nem: a kozombos mar valoszinuleg nem. Ahol meg erzesek vannak, barmilyenek, ott munka es lehetoseg is adott.

        • Valami olyasmi, hogy amit mi gondolunk egy adott helyzetrol, az ertelmezes, amiben olyannyira sziklabiztosak vagyunk, es a cel, amit igy kituzunk utolag bizonyulhat tevedesnek, resztudasnak, vagy pusztan egyfajta ertelmezesi lehetosegnek, allomasnak egy sokkal melyebb, sokkal bonyolultabb, arnyaltabb kephez kepest, vagy az elet dirigalta folyamat tovabbi allomasait kovetve. Hiszunk a szubjektiv igazunkban egeszen addig, amig egy melyen megelt atalakulason keresztul meg nem ertjuk a tovabbi lehetosegeket, amik teljesen atirjak vagy mas kontextusba helyezik kezdeti velemenyunket. Szerintem nincs bonyolultabb dolog ket ember szoros, egymasra hato kapcsolatanal. A lehetosegek gyakorlatilag vegtelenek. Minel konnyebben “cserelunk le” partnereket, annal inkabb elveszitjuk a lehetosegunket arra, hogy melyrehato valtozason menjunk keresztul. Nem arra gondolok, hogy akkor vezessunk be uj hazirendet, es fessuk rozsaszinre a lehetetlent, hanem arra, hogy ha hagyjuk lezajlani a folyamatot, egy rossznak, halottnak, eldobandonak itelt kapcsolat rejtett kreativ erejevel olyan atalakulason mehetunk at (partnerek egyenkent plusz a kapcsolat), ami messze meghaladja azt a szintet, amit tudatos, iranyitott dontesekkel, vonzobb opciokent megjeleno partnercserevel elerhettunk volna. Ki tudja, ez kire hogyan ervenyes. En nem tudom mas eletere ezt a rendszert alkalmazni, de egyreszt tudom, hogy velem megtortent, masreszt bizom annyira mindenkiben, hogy fel tudja merni, meger-e egy probat a helyzet vagy nem. Inkabb legyen konfliktus, mint csendes kifujasa a kapcsolatnak, es ha konfliktus van, annak jarjunk alaposan es oszinten es batran a vegere. Aztan meglatjuk. Vagy marad, vagy nem, de mindenkeppen lehetoseg oruletes felfedezesekre onmagunkrol is.

          • Igen, ez nekem most nagy lecke. hogy bennem milyen változásokat gerjeszt a kapcsolat állandó megkérdőjelezése, az én szerepem állandó megfogalmazása, és egyáltalán, a személyiségemnek állandóan tükröt tartó szar házasság.

            • Iszonyú fárasztó folyton megkérdőjelezni a saját kapcsolatunkat, aztán megnyugtatni magunkat, végül néhány napra megnyugodni. ezeknek a dinamikája nagyon hasonlít a bántalmazás ciklikusságához.

            • saját magam által. Ő nem kérdőjelezi meg, mert akarja, hogy legyen, úgy, hogy nekem is jó legyen. A tükör hasznos, de a többi meredek. Bizony, tényleg rohadt fárasztó. Mostanában pontot is fogok tenni a végére. El fogom dönteni, hogy akarom-e ezt így, vagy kiszállok. hogy tudok-e bízni, mert ha végre eldöntöttem, akkor nem kell folyton kérdezgetni magamat. Nem tudom, milyen a bántalmazás dinamikája, a sajátomról tudom, hogy ez így pokoli.

      • Nagyon tetszik ahogy írod.Én is úgy látom, hogy nem megoldás csupán a magas elvárási szint a másikkal szemben. Tőlem indul el a folyamat, a pozitiv, ami nagyon befolyásolja a partnerem viszonyulását hozzám.

        • Jajj, ezt ne. Végre ki merem mondani, hogy csíp a langyos szar..most nem segítség, hogy indítsam el a folyamatot, meg viszonyuljak, meg pozitív. Sok évem ment rá, tökre fölöslegesen. Egy lovat már megtanítottam volna imádkozni ennyi belefektetett energiával.Van az úgy, hogy a jóságos óvónéni is odabassza a homokozó lapátot, nem? Mosmá fejlessze más a Pistikét..

          • Én is rájöttem,hogy nem tudom fejleszteni, de arra is ,hogy nem is kell. Én is legyek jó olyannak amilyen vagyok, és ő is olyannak amilyen.Nincsenek plussz elvárások. Neki eddig se volt, én pedig kezdek lehiggadni…

              • Te akkor kilépsz ? Nekem úgy tűnik jelen helyzetemben nem lenne megoldás a függetlenedés.Hiányozna is a drágám 🙂
                Annyira elválltunk,hogy külön szobában aludtunk, de akkor is tőlem kérte az ágyneműt.
                Másnapra el is múlt a haragom

            • Azt gondolom, jelen pillanatban a “csak legyen csend és nyugalom” vágya sokkal erősebb az én férjemben, mint a veszteségtől való félelme. Úgy fél az erőmtől, mint a tűztől.Ha lenne rá módja, hogy úgy sétáljak ki az életéből, hogy a gyerek+macska+nagyautó+motor ott maradjon, má mehetnék is.Az én személyem elhanyagolható.Hiszen ezért keresgélem a vándorbotot.
              Amit írtok, azt én sok-sok éven keresztül játszottam: legyek kedves, legyek jónő, hozzak fizetést, szervezzem meg, intézzem el, ne tegyem szóvá, viseljem el..vakvágány.

              • Az bizony. Minél több plusz terhet vegyél magadra, attól nyilván majd megváltozik a másik. Hát miért tenné? De vagy az erős nő, mint Müller Péter is megmondta.

            • Ja, Pistike nem játszmázik. Tényleg képtelen. Próbálta agyból.Nem megy. Elfelejti, elnézi, benézi, nem tudja, nem jól tudja. Nem lehet évekig ( büntetlenül) tulipánt hordani valakinek, akiről a szomszéd is tudja, hogy rózsára vágyik. És nem lehet k@rva nagy motorral ( értsd k@rva drága) járni, amikor a szerelő leordítja a fejemet, hogy milyen kopott gumik vannak az autómon….Én dolgom?!

              • Nekem is voltak hasonló gondjaim, de végül sikerült megbeszélni.

                Anna,ha van erőd és nincs más méltó megoldás szerintem is lépjél.Nem akarok úgy tűnni mintha meg akarnálak győzni a maradásra.Tedd azt ami neked jó.

          • en is eljutottam eddig a pontig, es itt kezdodott a lenyeg 🙂 amikor Pistike elkezdett oruletes energiakat fektetni valamie, amirol en azt mondtam neki, h mar keso, mar nem erdekel, tiz ev utan tobbet semmit nem kerek, hanem huztam egy vonalat, ez az alap (az addigi konyorgeseim). Honapokon at astunk lefele, egyre es egyre melyebbre, amig – mire lecsillapodtam annyira, h mar nem uvoltottem folyton – igazi meglepetesek nem jottek a felszinre, mindkettonk reszerol. Es nem is csak az elso gyerek ota, hanem a kapcsolat elejeig visszamenve. Es nem is csak addig, hanem sokkal melyebb pszichologiai onrendezesekig… kaland! ha valaki belemegy. nem, nem vagy ovoneni, tessek mindenkinek felnoni 🙂

            • nem tudom megmondani, mert nem olyan volt. Lehetett volna boven eselyes valasztottam az evek alatt, hiszen forgotalcan kerulnek elem a munkam miatt az emberek, de megis olyan lett, aki sem korban, sem erdeklodesben, sem foldrajzilag nem jelentett komolyan veheto alternativat (persze mindezek ellenere sokat gondolkoztam ezen is). Szerintem nem veletlen az sem, hogy milyen kapcsolatba vagunk bele, mire adunk magunknak eselyt az uj emberrel, bar ez innen mar az en privat hiedelemvilagom resze. Azt hiszem, hogy nekem most elsosorban radikalis atalakulasra volt alkalmam es szuksegem, nem uj kapcsolatra. Akkor sem kellett volna az uj kapcs – es ezt irom a regi bejegyzes kommentjei kozott is -, ha mukodtetheto. Nem volt energiam es igenyem a felforgato vatozasok mellett meg egy uj emberre is figyelni. De meg ha komolyan tervezzuk is a valtast, mindenkeppen fontosnak tartom, hogy eloszor tisztazzuk a regi kapcsolatot. Tisztazzuk, hogy miert ment felre, es tisztazzuk, ha nem mukodhet mar. Hihetetlen tevutra allitottam volna magam, ha evekkel, vagy honapokkal ezelott duhbol (vagy szerelembol) egy lendulettel kilepek, es meg eveken, evtizedeken at hordozok magamban fortyogo indulatokat es vadaskodast a regi partnerrel szemben, es maradok vak a kapcsolatunk melyebb retegeiben dolgozo dinamikak engem is erinto aspektusai irant. Ha van feltaras a mar nem mukodo kapcsolatban, az mindket felnek hatalmasan megkonnyiti a tovabblepest. Szerintem tobben azert szisszentunk fel, mert ez a mozzanat nem kapott eleg hangsulyt. Meg innen is siman lehet az a vege, hogy az uj kapcsolat marad meg a regivel szemben, csak melto modon tortenik a lezaras, nem ez ellen szolok. Csak azt emelnem ki, hogy egy parkapcsolat mindig atlathatatlanul bonyolult, a szereploket a hetkoznapi szintnel joval melyebben es atfogobban erinto emberi viszony, nem lehet se gyorsan, se latszat alapjan itelni benne. Csak a ket erintett tudhatja, mik a mozgatorugok, es ok is csak akkor, ha mernek onmaguknak is valodi kerdeseket feltenni, es keszek elfogadni igen meglepo valaszokat. (es nem a bantalmazo kapcsolatokrol beszelunk, hanem a kifujt, megszurkult, ellensegesse valt, leult, duszfunkcios stb hetkoznapi esetek tizezreirol)

    • 😦 Asszem én akkor párkapcsolatfüggő vagyok, de nekem iszonyú fontos volt és most is fontos a férjemmel való kapcsolat. Együtt nőttünk fel, mellette lettem az az ember, aki vagyok, és ez az illető sokkal jobb ember lett, mint amire valaha is számítottam. Vele, és mindazzal, ami eddig együtt átéltünk és még át fogunk élni, érzem az életemet teljesnek, kereknek és boldognak. Lehet, hogy ez így túl szabályos és túlságosan megfelel a Rend elvárásának, de nekünk így jó – a kapcsolatunk az alap, a háttér, ami nélkül sokkal nehezebb lenne. Persze nem elég önmagában, és fontos mellette a munka, az önmegvalósítás, saját egyéni élmények és megélések, de mindez nem lenne az igazi, ha nem lenne ott a másik.

        • Nem is a változtatásról van itt szó, hanem a párkapcsolat alapvető fontosságáról az életben. Hirlando írását úgy értelmeztem, mint kérdést: hol van az megírva, hogy a párkapcsolatnak ilyen fontosnak kell lennie? Erre reagáltam én azt, hogy nekem nagyon-nagyon fontos, sőt alapvető.

          • elnézést, ha félreérthető voltam, nem egy jól működő párkapcsolat fontosságát firtatom, az szerintem is tök jó ha van, és alapvető lehet. hasonlóan gondolom én is mint amit itt írsz Arita: “a kapcsolatunk az alap, a háttér, ami nélkül sokkal nehezebb lenne. Persze nem elég önmagában, és fontos mellette a munka, az önmegvalósítás, saját egyéni élmények és megélések, de mindez nem lenne az igazi, ha nem lenne ott a másik.”
            ha nem lenne a partnerem, a támogató jelenléte, a kapcsolódás vele, akkor egészen más lenne az életem.
            én ezt a témát abban a kontextusban feszegetem, hogy ha egyszer lassan rájövök, vagy hirtelen arra döbbenek, hogy az érzem, hogy bele vagyok ragadva valamibe, ha pl. azt érzem, hogy nem vagyok boldog, akkor azt ne elsősorban A Párkapcsolatra vetítsem, ne A Párkapcsolatot tegyen a figyelmem fókuszába, hanem a saját teljes életem, aminek csak egy szelete a párkapcsolatom. szóval, hogy a fókusz saját magamra, a saját igényeimre, a saját elfedéseimre irányuljon, ne leszűkítve arra, hogy milyen az x és milyen az y vagy a z, és a velük való viszonyom, megéléseim. annyi minden van még ami lényeges, pl. hogy hogyan viszonyulok a saját igényeimhez, mennyire vagyok képes, mennyire akarok konfliktust vállalni a saját igényeim érdekében, mennyire tudom egyáltalán, hogy mit szeretnék, vagy mennyire sodródom történetileg, pl. mennyire vettem be amit a Rend dumált. ha átsodródom a saját életem, külső elvárásoknak megfelelve, ha soha nem tettem még fel magamnak azt a kérdést, hogy ki vagyok én és valójában mire is vágyom (mint ember és nem mint partner), és közben ezzel van az alapvető problémám, akkor tök mindegy, hogy ki van mellettem párkapcsolatilag, jó eséllyel újra meg újra sodródni fogok, hacsak nem változtatok ezen. annyi sokszor látom ezt. az ember szenved, partnert vált, kábé az a legegyszerűbb és a legáltalánosabban elfogadott rendszerválasz, és nem is olyan sok idő múlva úgyanúgy szenved, ugyanazoknak a beidegződéseknek és játszmáknak a fogságában, mint amitől korábban szenvedett. most nyilván nem bántalmazott nőkre gondolok, hanem olyan emberekre, akiknek van valamennyi elvi mozgástere a saját életét érdemben befolyásolni.

            ami mellett szót emelek szerintem, az az, amit szoktunk itt a blogon is sokat feszegetni, hogy ne a kész, instant rendszerválaszokat húzzuk magunkra, hanem nézzük meg alaposan, hogy valójában mi is az az út, ami TÉNYLEG, mélyen, és alapjaiban boldoggá tesz minket, az embert, a lényünket, vagy ahogy Éva szokta mondani, ami elvisz minket a saját legjobb verziónkhoz. párkapcsolatilag ebbe nekem belefér a maradás és a menés is (meg számtalan egyéb opció is), nem ez a lényeg, ez nem ilyen bináris, szűk cucc, én emellett érvelek.

      • Én is párkapcsolatfüggő vagyok. Bár ezen eddig így nem gondolkodtam. Szerintem ez akkor tud működni, ha a másik is hasonlóan érez, gondolkozik.

          • Függés lényegében az, ha akkor is ragaszkodsz valamihez, ha szenvedést okoz (a ki nem lépés megint más, ha látod, hogy szar, de nem MERSZ vagy nem TUDSZ változtatni. A függés az, hogy hiába szar, nem is AKARSZ, sőt kapaszkodsz bele).

    • “én a szabadságot és a boldogságot nem annak a koordináta rendszerében szeretném keresgélni, ahol van a “régi kapcsolat” a “régi élet” és az “új kapcsolat”, “új élet”, így, elvágólag, és hogy vajon melyik inkább az ami nekem kell, fókuszban a hímpéldánnyal, vagy nősténypéldánnyal, és a vele kapcsolatos érzéseimmel. a boldogságomban és a szabadságomban nem peremfeltétel a partner, hanem maximum támogató, jelenlévő, partner társ, akivel öröm megosztani magam.” Te, figyelj, Hirli, az megvan, hogy lehúzó, romboló, elgyengítő kapcsolatról írtam, ami teher és megfojt? Az első mondatban ott van. A bejegyzés azoknak szól, akikben már felmerült, hogy menni kéne, mert ez így nagyon nem. Nos, az ilyen gondolat nagyon nem véletlen, és nem valami divat meg holmi blogok hatására sejlik fel a mélyben. Nekem úgy tűnik, te azt magyarázod, te miért nem váltál el. Nem kötelező, nem azért, csak mintha mindent mindig onnan néznél (én, meg, igen, mindent onnan, hogy eljöttem a kibírhatatlanból, és akim utána lett, azzal sokkal jobb lett, igenis, maga a teljesség, és nem ugyanazok voltak a gondjaink). Nem sima párkapcsolati problémákról, és főleg nem unalomról, szexuális kívánságokról van szó a bejegyzésben, hanem olyan reménytelen viszonyokról, társfüggésről, hagyományos szereposztásról, amelyekben nem és nem lehetsz önmagad, és amelyekből nincs kijárat, falat kell bontani.

      Én nemkapcsolatba léptem a lehúzó iszonyatból, és nagyon nehéz volt, lépni is, és az új élet is, gyereket egyedül nevelni is, de csodálatos esély és boldogság mégis, egyértelmű.

      És bármilyen furcsa: az emberek különbözőek, a hosszú évek alatt szét tudnak tartani a valaha oly egyezők is, másfelé változni értékrendjükben, igényeikben, és sokaknál elkerülhetetlen a válás, és igenis, a jobban illő partner, a nagy szerelem más lesz, megváltás, könnyűség, új esély, összhangzattan, akkor is, ha a régi élet belekiabál. Mindezzel nem érdemes a nem nagy szerelmet igazolni, de a nagy szerelem egyértelműen mutatja az utat, és jobb emberré tesz.

      • figyu, én egyébként baromira nem a maradás mellett érvelek, vagy a rossz kapcsolat fenntartása mellett, és nem is a kilépés ellen, sőt.
        ennyire félreérthető amit írok?
        a nagy szerelemről meg most nem írok inkább véleményt, sőt tisztelettel fejet hajtok az ereje előtt :).

    • “mi az amibe valójában beleragadunk? mibe ragadunk bele az életünkben? biztos, hogy a párkapcsolatba? ez nem csak egy felszínes tünete-e? a jéghegy csúcsa? ” Ezt lenne arcod egy bántalmazott nőtől is megkérdezni? Válaszúttól például?

      Én felnéztem az est alól az egek fogaskerekére… én eljöttem a bántalmazómtól, aki mellett annyit szenvedtem, és úgy éreztem, de az első percben: végre van oxigén, és nekem semmi, de semmi bajom nincsen a világon, ragyogok, repülök. Pedig kurva nehéz volt, és lett, maradt aztán mégis sok bajom, szeretetéhség és öngyűlölet, nem világos identitás, különösen ékes szimptóma volt a művész úr, de mégis, az élményt nem feledem. Mondjuk én erős vagyok, hatalmas szabadság- és boldogságvággyal, és erős is, azt mondják.

      • “Ezt lenne arcod egy bántalmazott nőtől is megkérdezni? ”
        nyilván nem, de az én értelmezésemben a bejegyzés nem egy bántalmazott nőről szólt (és én sem bántalmazott nőkről írtam). hanem egy boldogtalan életbe beleragadt nőről, akinek a párkapcsolata lehúzó, fájdalmas, elgyengítő. a sztereotipikus női szerepek alapján ez kábé mindenki lehet, ha életmódja, párkapcsolat-felfogása követi a sztereotipikus nemi szerepeket, akkor is, ha nem bántalmazott, és ebben az esetben szerintem fontos kérdés, hogy egy új kapcsolatban mennyire és mitől lesz más a leosztás, mennyivel lesz jobb neki. vagy ha mondjuk kilép a nemkapcsolatba, de továbbra is azt gondolja, hogy az élete csak párkapcsolatban lehet teljes.
        a bejegyzés utolsó bekezdése alapján nem feltételeztem, hogy egy bántalmazott nőről írsz, mert azt gondolom, hogy az nem szólhat így egy bántalmazott nőnek. vagy ha az új partnere így reagál, mint ahogy írod, akkor onnan is jobb mielőbb menekülni, nem? az alapján szerintem csöbörből vödör.

        • Meglep, hogy ezt írod a végén. Nem érthető egy új partnertől, hogy ha húzzák-nyúzzák a várakozását, akkor elege lesz?

          Éppúgy lehet szó lelki bántalmazásról a posztban, mint kiürült kapcsolatról. A lényeg, hogy diszfunkcionális, rontja a legjobb verziót, mégis köt.

          • én se gondoltam, hogy bántalmazott nőről írsz, vagyis úgy tűnt, nem csak arról. inkább mintha több verzió lett volna a posztban, bántalmazott is, meg kiürült semmibe beleragadós is. biztos vagyok benne, hogy a te esetedet nem vitatja senki, de a poszt első fele nem tűnik úgy, mintha a te esetedről szólna (vagyis ez inkább nyitva marad, szólhat akár arról is).
            “De a Semmi is romboló. Távolodsz legjobb önmagadtól, lesz egy csomó pótcselekvésed, és lemaradsz a saját életedről.” ehhez például egyáltalán nem kell bántalmazás szerintem, azok a kavargó érzések, amiket felsorolsz az elején, teljesen nyugodtan tartozhatnak olyan emberhez is, akinek köze nincs a bántalmazáshoz, de ugyanakkor olyan kapcsolatban is jelen lehetnek.
            és épp ezért szerintem érvényes lehet az egészre hirlando perspektívája is, meg az is, hogy az adott kapcsolat kurvára romboló, és tényleg, minden kétséget kizáróan azzal van a baj az illető életében.

  7. Részemről: ami rajtam múlott, rendben. Gyerek felnevelve, iskola elvégezve, kelt kalács megkelesztve, munkahely bedolgozva. Az élet lényege viszont az élettel teli emberi kapcsolat, nem? Gondolatcsere, közös röhögések, beszélgetések, élmények. Tudom külön is, de akkor mi a francnak mosom egy másik ember gatyáját?

    • “Tudom külön is, de akkor mi a francnak mosom egy másik ember gatyáját?”
      😀 szerintem ez egy nagyon jó kérdés. egészen pontosan mi a francnak mossuk bárki másik ember gatyáját? ebből kiindulva, ezzel a címmel egy komplett “Hogyan változtattam meg az életemet?” valódi tartalmas sikerkönyvet lehetne írni.

    • “Az élet lényege viszont az élettel teli emberi kapcsolat, nem?”
      szerintem nembiztos, egy kör gondolkodást megér, hogy tényleg így van-e, nem csak a Rend akarja-e hogy így vélekedjünk, meg a női magazinok.

      • jelenleg kizárólag gatyát akarok mosni és dolgozni abszolute nem -én jelenleg ettől vagyok rosszul… ezt most nem a Rend akarná,- hanem én.

        • Biztos, hogy gatyamosásra vágysz, és nem inkább arra, hogy egy koktéllal a kezedben elnyújtózhass a fövenyen? Megjegyzem, én sem akanék annyira dolgozni, ha nem lenne szükség a keresetemre a jelenleg egytagú családomban (ha a macskát nem számítom). És: egy férfi miért nem ír le soha ilyen mondatot, mint te?

          • de miért írna le? ő dolgozni akar és élvezi, h mosom a gatyáját-cserébe szórakoztat,, imádom minden gondolatát -a beszélgetéseket. a gatya mosást nyilván képletesen irtam, de nekem örömet okoz -ez lehet elég deviáns- h gondoskodhatok róla.. nincsenek gyerekek már -úgy értem eltartásilag -, úgyh ennyi abszolut nem fáraszt. viszont ha elnyúlok a fövenyen, az sem zavarja -sőt, hoz hozzá egy kávét.. ellenben a volt férjem azt hozta fel indoknak -már valahol leirtam a porszivó témát – h legyen takaritónőnk- amit nem szeretek, mert nekem a dolgaim közt ne nyúlkáljon senki – utazzunk többet-amit nem akartam,, mert nem ülök repülőre. nahh szóval a volt férjem főnyeremény most ott ahol van,- de elmondása szerint most már őt fárasztja, h e hónapban már volt a tengerentúlon és Rhodoson is. én csak Kőbányán, – de komolyan boldoggá tesz. -biztos én vagyok forditva bekötve.-vagy csak a lila köd. jahh valszeg sajnos az utóbbi -nahh meg is fogok egy aktát 🙂 :S

          • Izé, semmi. 🙂 Csak némi önkivetülés. Ezt mi szoktuk csinálni, olyankor a kert a hotel én meg készítem és viszem a koktélt a páromnak.

    • Szerintem az élet lényege az élettel teli élet. Az emberi kapcsolatok ennek csak egy – bár talán a legfontosabb – része.
      A másik: őszintén szólva azt sem értem, hogy ha van közös röhögés, akkor miért kell mosni a másik gatyáját? Hacsak nem azért, mert máskor meg ő mossa a bugyidat.

  8. “amíg megvan mindenük, és nincs napi ordítozás, tökéletesen mindegy nekik, boldogok-e a szüleik együtt és külön-külön, ilyen szempontjuk nincs.”
    Ez mekkora tévedés! Pontosan látják – bár megfogalmazni nem tudják – a szülők szar érzéseit, a szembe nem nézést, a boldogtalanságot.
    “hogy majd újra bepisil, szomorú lesz,”
    Bepisil. Szomorú is lesz. Egy darabig, ez van. De hosszabb távon ő is boldogabb lesz, ha a szülők felszabadulnak.

      • Ebben én is biztos vagyok. Eleve identitás problémájuk van jellemzően. Meg aztán nyilván marhára nem mindegy, milyen a viszony az elvált szülők között, mennyire kell az egyiktől elszakadni.

    • egyszer egy ügyfelem a 20 éve lányával jött válni -a nő mondta h ezer éve rossz a házassága. miért nem lépett eddig? a gyerekek miatt -megszólal a lány.. anya miattunk??? olyan szar gyerekkorunk volt, h mindig a barátnőmet irigyeltem, aki az anyjával ment mindenhová, békében, kávéztak, shoppingoltak, nevetgéltek -mi meg mindig csak azt lestük, hogy végre mikor mosolyogsz már…és rettegtünk az estéktől, amikor megjött apa. -pedig apu is egyedül olyan édes volt. nahh hát erről ennyit.

      • Anyám is miattam, miattunk akart kitartani apám mellett, mert nekünk biztos úgy jó. Szerencsére én 9 évesen kiábrándítottam ebből a hitéből.

        • Nekem nem sikerült (kiábrándítanom ebből a hitéből).
          “tökéletesen mindegy nekik, boldogok-e a szüleik” – hát, én először a Két Lottiban olvastam, hogy a világon milyen sok gyerek van, aki attól szenved, hogy a szülei NEM váltak el, és később ezért volt mire visszagondolnom. Sokkal jobb lett volna, ha anyám hamarabb lép. Anyagilag nehezebb lett volna… de mire ezt leírtam, már megszólalt a kétség, hogy nem biztos, mert ugyanitt olvastam el, hogy az egyszülős családokban hirtelen mennyi pénz NEM megy el alkoholra, erra-arra, a volt férj költséges hobbijára; egyedülálló szülőként kapott volna ilyen-olyan támogatást… lehet hogy annyival nem lett volna nehezebb. És az a szempont meg végképp érthetetlen, hogy “legyen a gyerekeknek apja”.

          • Egyedülállónak lenni gyerekekkel nagy szívás, összes hivatalos támogatás a gyerekenként kb 1000 forinttal több családi pótlék. Nyilván akkor nem szívás, ha az apa korábban sem járult hozzá a családi kasszához.

          • “legyen a gyerekeknek apja”
            Nem, a gyerekeknek lehetőleg legyen jó apjuk. Vagy pontosabban: legyen valódi apjuk, talán így helyes. Szóval nem egy hímnemű lény, akitől a kromoszómáik felét kapják, hanem aki tényleg apának nevezhető. De az meg lehet válás után is egyébként. Én is az apjuk vagyok, elváltan is. Nem ezen múlik. A másik meg egy lakásban él, mégsem vesz részt az életükben.

  9. Barátnőm 100% házimunkát csinál otthon, annak ellenére hogy ő is meg párja is teljes munkaidőben dolgoznak. Aztán panaszkodik nekem. Na, nem a házimunkára, hanem arra hogy a kamasz lánya barátja mennyire adottnak veszi azt a lányt es hogy mennyire nem egyenlő az a kapcsolat. Pedig ő többször is rávilágitott a lányának ezekre. Sajnálom őket ezért.

    De. Monkey see, monkey do.

    Más. Amikor tizenévesen első párkapcsolatomban döntöttem, akkor valami ilyesmit gondoltam; “nem az igazi, az biztos, de lehet hogy olyan igazi nincs is (!) csak a filmekben hiszen én_meg_SOHA_nem_láttam_olyat_”élőben”, (de ha létezne se érdemelném meg a legjobbat, más talán igen, de én biztos nem) oké, belemegyek”.
    Végülis az a kapcsolat a szüleiménél tényleg jobb volt…

    Szóval aki marad annak mondom, hogy az is egy kockázat hogy pár év múlva a gyerek aztán azt hiszi hogy az a normális / követendő amit otthon lát _mindennap_ . Kivánnád neki ezt a hitet és az erre alapozott döntéseket?

    • +1

      Illetve, néha látja a gyerek, hogy nem jó, de ha sehonnan nem tud begyűjteni valami ellenpéldát, akkor a minta ellen kapálózva fog mégiscsak mintát ismételni, mert nem tud mást. Sok frissen felnőtt srácot hallottam már elhatározni, hogy “nem leszek olyan mint apám”, de keveseknek sikerül. Az én tágabb családomban ez egy nagyon jellemző koreográfia; a lányok szinte mind “erős nők” lettek, sokáig válogattak, köszönték szépen nem kértek az anyai életútból többet, az amúgy tök rendes fiúkkal meg sorra szakítottak a komoly barátnők, mert látták ugyan a szándékot meg a kapálózást, de a konkrét élettervet és napi rutinként is magától értetődő hozzáállást nem, és ez így kevés. Az amúgy tök rendes fiúk aztán előbb-utóbb felnevelik magukat, de szerintem anyaként tök durva végignézni, hogy pont azt a fiadat aki miatt megmaradtál a házasságodban, hogy “legyen apja”, úgy hagyják ott a lányok ahogyan neked kellett volna az apját otthagynod, hogy aztán őt már másra neveld, máshogyan.

      Szerintem nem tudjuk a gyerekeinket a saját életünk árán “megmenteni”. Így biztos nem.

      • Magyamnak nagyon. De kéne hozzá az a bizonyos fény és meleg kívülről, mert annyira szét van a lelkem, hogy nem elég erős lépni. Pedig ott az én két kis gyönyörűségem, akiknek egy boldog anyára van szükségük.Apa is kell, imádják, meg is marad, csak kicsit másképp…

        • Ezt értem, de a fény, meleg, az biztos hogy harmadiktól, egy új párkapcsolattól kell jöjjön? Nem lehet, hogy ez sztereotípia, szocializáció, hogy csak a párkapcsolatban lehet kiteljesedni (egy nőnek legalábbis mindenképpen)? Mi van, ha a fény, meleg nem egy pasitól, hanem mondjuk baráti társaságtól vagy épp egy új tevékenységtől, hivatástól jön? Vagy épp attól, hogy megtanulod magadat szeretni, úgy ahogy vagy?

        • A gyerekeknek nem csak boldog anyára van szükségük, hanem önazonos anyára is, akinek éppen olyan érzései vannak, mint egy embernek, márpedig az élet nem csupa vidámság meg boldogság. Nem az érzés a lényeg, hanem hogy mit kezdünk vele. A gyereknek az egyik leghasznosabb info az életre, ha olyan felnőttek vannak körülötte, akiktől az egészséges megküzdést is megtanulhatja… az önigenlést… a belső erőt.

  10. Pont ma borult nálunk megint egy bili, pont ilyen témában. Nagyjából tudjátok, miben élek, sokat írtam róla, és most, mikor azt hittem, sínen vagyunk, mert van önreflexió, meg fejlődés, meg blablabla, időnként boldogság is, pont ma derül megint ki, hogy mégis tőlem várja, amit én soha nem fogok tudni adni. Nem fogom tudni feltölteni a lyukas korsóját. Hiába van kognitív szinten meg a tudás arról, hogy ki mennyire nyomorult és még segítség is van, és tudja, hogy sokáig tart, de mikor rádöbben az ember, hogy milyen ROHADT SOKÁIG tart helyrerakni azt a szarkupacot, amiben felnőtt, az iszonyatos.

  11. Sziasztok ! Szerintem ha az ember felébred, kiszáll egy rossz kapcsolatból, akkor utána már nagyon meghúzza a határvonalakat és leteszi a cövekeket. Akkor már sokkal jobban szereti önmagát és nem hoz olyan kompromisszumot, amitől megfullad. Én legalábbis így teszek….Inkább egyedül élek és most megint nagyon élvezem.

  12. Azért ragadunk bele, mert így vagyunk nevelve.
    Teletömték a fejünket sok szarral, a “normális” “méltó” “elfogadható” mércéjét olyan alacsonyra vitték, hogy ha tiszta lelkű gyerekek lennénk üvöltve zokognánk, hogy ez rettenetes.
    Azt hiszem nekem is ideje lesz újra pszichológushoz menni.

  13. “Másnak se jobb, mindenhol vannak problémák. Ha ez a mércéd, megérdemled a sorsod, annyit mondok.”

    Naaa! Tudom, hogy mit értesz alatta, meg minden, de akkor is na.

  14. Kedves oldalüzemeltetö!
    Kérem módosítsa a beágyazott “nyomtatás” funkciót oly módon, hogy az csak a cikket nyomtassa ki, s ne a 20 oldalnyi hozzászólást, továbbá a nyomtatás elött adjon lehetöséget a nyomtatási beállítások megváltoztatására.
    Hálás köszönet!

    • Kedves Krisztián! Köszönöm az észrevételt. Bosszantó lehet az ilyen többszázas kommentfolyamoknál a papírpocsékolás, ha csak a bejegyzésre kíváncsi az olvasó. Átböngésztem a blogmotor beállítás funkcióit, nem találtam közte a nyomtatásra vonatkozót. Időnként felugró ablakban megkérdezi a wordpress, miben segíthet, felteszem majd nekik a kérdésemet, és igyekszem megoldani ezt a problémát. Üdvözlettel: Gerle Éva

      • Lehetséges olyan megoldás is, hogy kijelöljük a szöveget, és a nyomtatáskor beállítjuk, hogy csak a kijelölt részt nyomtassa ki.

  15. A tegnapi bejegyzés és hozzászólások kapcsán egy néhány mondat fennakadt a tudatomban

    “nem lehet a gödörből azzal a módszerrel kimászni, amivel belekerültünk.”

    vagy: Einstein: “Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett.”

    és ” piálva nem lehet megoldani a problémákat, amiket a piálás
    okoz.”

    Hát igen valahogyan belekerült az ember a szarba. Nem véletlen a helyzete…

    De nekem most az ugrott be ahogy én kijöttem valamikor egy szarból.

    Tényleg más tudatállapot kellett hozzá ,amit generáltam is akkor ezerrel. Nem szerettem az érzelgős dalokat de akkor az elhatározásomat követően három hétig csak az eladókiadómostaszívemet hallgattam maximumra felhangosítva és közben könnyekkel bömböltem. Pedig nem szoktam én sírni.

    Azután mikor elindultam az új uton ,fűnek-fának elmeséltem azt amit akkor csinálok: az új életemet. Pedig sose voltam egy tul közlékeny ember. Ez a hangosan gondolkozás akkor erőt, bizonyosságot adott az elmozduláshoz. Környezetemtől is energiát nyertem ahogy hangosan mondtam a magamét és mindenki bólogatott olyan meggyőző tudtam lenni. Ez az erő gyorsította a kilőtt rakétámat.
    Megérkeztem épségben új életembe, és jó lett.Természetesen soha nem bántam meg 🙂

      • Amihez az energiát gyakran egy fotontól kapja. Vagy melegítéstől. Fény kell hozzá vagy meleg, és bizony kívülről. Az IS kell hozzá. Nem okvetlenül egy új pártól, sőt egyáltalán nem, de valamilyen támogatás azért nagyon jót tesz.

          • Lényeg, hogy energia. Erről jutott eszembe: a mozgási energia is energia. Mikor már zuhansz a gödörbe, aztán megérkezel az aljára.
            Igen, a fizika roppant izgalmas dolog.

              • Gondolkodom. Jobb-e koppanni, mint loccsanni az alján? Nemtom.
                De ha már fizika: akkor alakul át a mozgási energia más energiává. Többek között hővé is. Ezért mondják az AA-ban, hogy mindenkinek el kell érnie a mélypontját, hogy aztán elindulhasson felfelé?

                • Bizonyára így van, de nem csak az AA ban, mert a léleknek sokféle megnyilvánulási formája van. Vannak mélypontok.

                • Nyilván, az AA-ban egy rakás dolgot mondanak, ami nem csak az alkoholistákra igaz. Egy felépülési program, sok szempontból mindegy, hogy miből. Függésből, megalázottságból, traumából, bármiből.

            • Laci, olyan jó, hogy időről-időre említed az AA-t, mert nekem az AA hősök gyülekezete.
              Amikor először eszmélni kezdtem, hogy valami nem oké, rosszul éreztem magam, stb…
              Szóval nekem az első lépést a tudatosodás felé az AA kiadványok olvasása jelentette.
              Sérült Gyermekkor Felnőttje vagyok én is.
              Isten áldja az AA-t, én is sokat köszönhetek nekik közvetetten, pedig szökőévente iszom alkoholt.

      • Volt még rejtett tartalékod, amit elő tudtál kotorni. Legtöbben eleve nagyon kevés munícióval indulnak neki az életnek és a rombolás akkora, hogy nem hogy pótlódni, lassabban csökkenni sem tud az erő. Saját hajadnál fogva kihúzni magad a gödörből, az ritka teljesítmény.

    • De jó, pont ezt csináltam annak idején én is, nyálzenékre bőgés és mindenkinek elmesélés :), akkor mégsem vagyok teljesen ufó.
      Nálunk egyébként a gyerekek is sokkal kiegyensúlyozottabbak, amióta végleg elköltöztem. (Szerintem többet is találkozunk – úgy igazából -, mint mikor egy fedél alatt éltünk.

  16. Szilfa, nyitok itt egy újabb dobozt:
    tudom, hogy komolyan beszélsz, tudom hogy jó neked, tudom, hogy hiába drukkoltunk annak, hogy új életet kezdj, most ez van, és ez jobb így. Én általában elhiszem, amit az emberek magukról állítanak, mert komolyan veszem őket, pláne okos, árnyalt, sokat szenvedett embereket: hiszek abban, hogy nem öncsalás, amit mondasz, ez tényleg tartós, új alap.

    Tulajdonképpen dicséretes, hogy a férjedben ez a változás megtörtént, hogy ehhez van benne erő, önreflexió, akarat, kettőtökben érzelem, és reménykeltő az is, hogy van ilyen fordulat, ekkora Mégis. És ott van a két gyerek. S hogy valóban meg tudja változtatni mindazt, ami annyira romboló volt, azt is kívánom, talán hiszek is ebben, veled együtt.

    Figyelem magam, mi ez a disszonancia bennem mégis.

    A meglepetés, hogy arra számítottam a történetben, hogy vége van? — igen, ez is.

    Vagy általában vagyok robbantáspárti, omló épületeket én nem toldozgatnék? — igen, szeretném, ha azt, ami nem működik, többen és nagyobb ívű mozdulattal dobnák le, bátrabban, meztelenebb lélekkel, hangosan kiáltva, úgy, ahogy rohannak a diákok az Eper és vér végén (?). Az erő, a lázadás, az az ifjú minőség, amely akár rombol is, csupa szart rombol, de nem hagyja magát, az értéket elpusztítani, megfojtani, ez nagyon fontos nekem, ez érdekel a társadalmi ügyekben, mozgalmakban is, ezért szeretem a forradalmakat, a teremtő és nem csak szipákoló elégedetlenséget.

    A saját történetem, hogy amikor az én bántalmazóm látta, hogy vége van, akkor bedobott néhány ígéretet, és bár azok külsődlegesek voltak, zsarolási potenciál inkább (ajándékok, anyagiak, házasság), akkor ő már lelke mélyéből és tartósan is bármivé változhatott volna, én már iszonyodtam tőle és nem tudtam volna neki megbocsátani? — ez is.

    Nem hiszek a negyvenes-ötvenesek alapvető átalakulásában, csak érdekek szerinti igazodásukban? — talán.

    De a legerősebb talán az, hogy itt van ismét valaki, aki megtehette, hogy elment a végletekig, évek kínlódása után, a te rengeteg kérésed, jelzésed után csak az utolsó pillanatban, a szakadék szélén reagál, és hirtelen az ő eltakarítandó sara közös projektté válik, ketten küzdötök a kapcsolatért, és akkor persze újrakezdés, lélekrendítő új alapok, soha nem remélt mélység, és benne továbbra is hinni kell. Mintha ezzel a nagy mélységgel meg lenne az egész magyarázva, a tettei nem számítanának többé, ugyanúgy, mint Ági bodybuilderéé, csak te összetettebben fogalmazol, és a férjed se olyan egyszerű.

    Az a bajom, hogy megint nincs semmi következmény, mindig ott van a végső tartalék, hogy a nő végül megbocsát, és nagyon szereti a férfit, akármit művelt vele. Ismerem az érzést, magam is régi játékos vagyok, nem azért.

    De mi a retkes bánatért van az, hogy én alapokat követeltem mindig is, például hogy aki azt mondta, oda tartozik, az oda tartozzon, ne kacsintgasson vissza, vagy anyagi felelősséget ne a dúsgazdag, hétjegyűt kereső felnőtt gyerekeiért vállaljon, hanem a kicsi gyerekeiért és jelenlegi családjáért? Nekem soha nem voltak senkivel szemben, aki iránt mély szerelmet éreztem, elrendezetlen dolgaim, ez miért van? Van még néhány sors- és nemtársam, azt sejtem.

    • Én hasonló utat járok, mint Szilfa. Annál, amit itt írsz, szerintem a mi eseteink árnyaltabbak. A sajátomról: későn házasodó, későn érő, nagyon sérült férfi. Az önismeret útjára negyvenes évei végén lép, mikor elege van már magából, de a lökést a felesége adja, aki kijelenti, hogy nem bírja tovább. És a férfi kezelteti magát. A passzív-agressziót. A depressziót. A hiányait. Akarja a kapcsolatot, mert anélkül nem érne sokat az élete. És halad, fejlődik, mert intelligens, mert elkezd magára reflektálni. És még mindig nem jó. Az nem jó, hogy olyan tükröt tart nekem is, hogy rákényszerít a mélyebb önismeretre. Egyre normálisabb hangon, egyre higgadtabban és egyre szilárdabban mondja, velem mi a gondja. És tényleg. Ismer oda-vissza, és már lát is, nem torz szemüvegen keresztül. És ebben a pillanatban van kedvem újra megpróbálni egy párterápiát. Mert reménykeltő, hogy a saját részét nem akarja rámterhelni.

      Mondjuk ez nem egy bántalmazó kapcsolat, soha nem is volt az. Nincs előélet, nem volt előttem nős. A bűnök megbocsátásánál sokkal-sokkal többről van szó. Számítanak a tettek, és abban van fejlődés. Sőt, csak a tettek számítanak, a szavak egyre kevésbé. És nem az ő sarát dagasztjuk ketten,hanem a miénket, én az enyémet, ő az övét, és ketten a közöset. És nem szeretem nagyon, sőt. Most épp sehogy. De még nem vagyok közömbös.

      • “Annál, amit itt írsz, szerintem a mi eseteink árnyaltabbak.” Minél? Az én bántalmazó esetemnél, eljövésemnél? Ha a tévedést tovább dédelgettem volna, ha magyarázom, hogy ez jó lesz így, lapátolom bele az energiát, ha nincs bennem az üvöltő életvágy, akkor ugyanott lennék szerintem, ugyanolyan árnyaltnak élném meg. És szerintem az érzelmi/verbális bántalmazás kiterjedtebb, mint hisszük, és akármi is a mozdulás oka, a nők mindig kisebb mozgásterűek, és súlyosabb szankciókat kapnak, mint a férfiak.

        Bár nálunk a némaság és az érzelmi éheztetés, szóval a nélkülözés volt a legdurvább, direkt erőszakos tettek is előfordultak.

        Borzasztóan ragaszkodunk a tévedéseinkhez. Az élet meg eltelik. Férfiak költséges, elmenős hobbival és/vagy szeretővel tapasztják be a lyukat, nők leginkább semmivel.

        • Nem, teljesen masrol van itt szo, es akkor tobbedszerre is, h nem a bantalmazasban bennemaradsban es annak toldozgatasaban/atfesteseben hiszek, befogott orral. Nalunk megmaradt a sok harc alatt a kezdeti rendkivul mely szeretet, amire kesobb rakodott nagyon sok buta tevedes es jatszma, ket eretlen szemelyiseggel terhelve. De az elkotelezodes erintetlen maradt. En mindig arra vagytam, hogy ugy szeressen es eppen o, ahogy most teszi (oszinten, talan az eszbekapas miatt, ki tudja). Ugyhogy en most vagyok melyen boldog. Meglatjuk, meddig. A parterapiat, pszichologust o akarta, kereste meg es egyeztette es fizette. Igazad van abban, h kulonleges ember, mert valoban senkit nem lattam meg ekkora rugalmas onreflexioval birni. Nem hiaba valasztottam az intelligenciajaert. Mar jobban ertem is ot, most, hogy bennem valtozott meg valami annyira, hogy ot lassam, ne az en egomat, es megbecsuljem benne azt, ami ertek. Ez a legnagyobb valtozas,amin atmentem, es ha nem is marad tartos, kigyogyitott egy, az eletem eleje ota tarto hibas, begubozo alapallasbol. Kellett a szerelem elmenye, hogy bizzak magamban es robbantsak – honapokon at tartott a robbanas, januarban robbant es juniusban kezdtek visszahullani az elso darabok, az eletem osszes teruletertol -, es kellet egy pont, amitol elkezdtem valoban meglatni a ferjemet olyannak, amilyen. Nem csak a rosszat benne, es nem idealizalva, hanem az embert. Hogy tarsakka valjunk, egyenranguan, es merjem szeretni ot. Ehhez fel kellett nonom. Tudom, hogy te a az ujito forradalom elsopro, tisztito erejeben hiszel, amiben en is neha, amikor annak van itt az ideje. De az en eletem alaphangja teljesen mas. Szamomra alapveto az is, hogy sorsok, stilusok osszehasonlithatatlanok. Te ugy csinalod, es az ugy jo, en teljesen mashogy, es ezt senki nem kerheti szamon rajtam. En nem elek tartos hajlobogasban, ez igaz, szamomra a megovas, a belso atalakulas es a csendes, kitarto epites a mozgatorugo. Masok vagyunk. Az a jo, ha mindenki szabadon es epitoen azt kepviseli, amire kesztetest erez. Megertem, ha ketelkedsz, de nem osztom ezeket a ketelyeidet. Az inkabb kerdes szamomra, hogy tul tud-e majd lepni ezen a nehany honapon, hiszen mindent tud mar tavasz ota, nevet, adatokat, sztorit… es en tagadtam, hogy vegigelhessem, mert arra volt szuksegem. Tudtam, hogy tudja, de azt is tudtam, ha ez megbeszelesre kerul, nem mehetk vegig azon az uton. Es igazam lett, mert a sztori legvegen, most juniusban jott az a fordulat, ami engem vegkepp atforditott es kessze tett arra, hogy “eszrevegyem” a ferjemet. Nem relative vettem ot eszre, es nem jobb hijan, hanem ugy, ahogy addig soha nem lattam es nem ertekeltem eddig. Nem boritottunk fatylat a multra, hanem megertettuk es atleptuk. Nem biztos, hogy egyutt maradunk, de uj emberek lettunk, es a kapcsolatunk is teljesen megvaltozott.

          • Velem ez megtörtént. Állati boldog voltam. Hiszen lépèst váltott, figyelt, fordult, akart. Lám, lám, képes rá, hurrá! A férfi, akiért îgy mègsem váltam, röhögött: te tényleg elhiszed neki ezt a műsort? Ha visszamèsz szépen a helyedre ès megnyugszik, visszaáll minden. Nem hittem el. Ma már tudom.

            • Igen, ez is egy út, és én nagyon hálás vagyok az életnek, hogy nem ez lett. Nem állt vissza minden, mert igazi felébredés volt, és abból nincs vissza. Újabb, más szarok jönnek, ugyanaz soha. Sajnálom, hogy nálatok a showelemek voltak, nem igazi változás.

      • Valahogy mindig a nőknek jut eszébe a párterápia. A férfiak félnek, afféle bíróságnak gondolják, ahol majd kiderül a turpisság — nyilván nem szeretnek azzal szembesülni, hogy ők hibáztak, nekik kéne mozdulniuk.

        • Akkor ide is leirom, ha mar altalanositunk: neki (ferfi) jutottak ezek az eszebe, o javasolta a parterapiat es a pszichologust is, kert ajanlatokat masoktol jo szakemberhez, majd szerzett hozzajuk idopontot es allta a koltsegeket. Meg most is jarunk. Nem illik a bloghoz szerintem ez az altalanositas, de ez az en maganugyem. Meg egy “gyakran” is jobb lett volna, vagy egy “tobbnyire”.

  17. Erről jutott még eszembe, erről a bennemaradás-elkenés dologról a nővérem.
    Ő csinálja ezt folyton, kedvenc szófordulata a “De, ha úgy vesszük…”.
    Én ettől falra tudnék mászni, mert, ha “úgy vesszük”, akkor a legnagyobb szar is kimagyarázható, és a legaljasabb ember is felmenthető.
    Van, amikor nincs “úgy vesszük”, mert a szar az szar, ha innen nézzük, ha onnan.
    Most azzal teljen az életem, hogy különböző szemszögekből vizsgálom a pocsék helyzetemet?
    Nővérem különben hajmeresztő emberek mellé tud odaállni, és hajmeresztő eszmék mellé is.
    Ha éles lenne a helyzet, akkor egyébként ő lenne az, akit először hagynának cserben az “úgy vesszük” emberek.

  18. Jaj, de nagyon nehéz ez! Fejbevágott, letaglózott, amit olvastam. Holott miliméternyi pontossággal tudom, hogy így van. És mégis benne vagyok. Nyakig.
    8 éve nevelem egyedül a 9 éves gyerekem (az apukája meghalt). Hogy ez mennyire nehéz, az tudja, aki benne volt. Nem voltam rá felkészülve. Nehéz lelkileg, fizikailag,anyagilag, az örökös egyedül-döntés, az örökös egyedül-jelenlét. A 25 órás szolgálat, nincs váltás, nincs szusszanás.
    Most már jobb, “nagyobb”. Van fizetett segítségem, vannak nagynénik/nagyszülők, kihasítom magamnak a külön-időt, feltöltődést. Nem annyit, amennyit igényelnék, de valamennyi van. (Sokszor azt látom, hogy több, mint némely 2 szülős családban.) Nem vagyok mártir típus, és ez a nagy szerencsém.
    Mégis benne ragadtam egy méltatlan kapcsolatban.
    Egy régi szerelem jött, segített, vígasztalt, majd megtört a jég. (Ennek is 7 éve már.) Azóta együtt vagyunk. Mégsem teljes a dolog. Van másik élete is, nem független férfi. Az elejétől fogva tudtam, hogy nem jön el otthonról, nem fogunk együtt élni. Nem hitegetett, nem ebbe kapaszkodtam, nem reménykedtem.
    Már réges-régen ki kellett volna lépnem, mégsem tettem. Mert mindig van valami, ami visszahúz. A beszélgetéseink, az esze, a gondoskodása rólam, az anyagi segítsége (nem konrkét pénzben, de ebben-abban), a közös utazásaink (évente többször elutazunk pár napra kettesben), ahogy a gyerekemmel bánik, ahogy az ő gyerekével bánik, a szex, a borozásaink, a sokminden. És persze a sok év (a házasságom előtt is együtt voltunk). Pedig tudom, hogy méltatlan, hogy nem teljes, hogy kevés. Nem tudom megmondani, hogy miért nem megy az elszakadás.
    2-3 hete vágott fejbe a felismerés, hogy ezzel a kapcsolattal megtagadtam a gyerekemtől azt, hogy teljes családban nőjön fel, hogy legyen pótapja, hogy legyen testvére. Ez lassan beivódik a bőröm alá, apránként taglóz. Gondolom, előbb-utóbb a földre terít. És akkor ez lesz az (a gyerekemtől elvett lehetőség), ami felébreszt és erőt ad a kilépéshez. Hogy jöhessen egy új, egy méltó. Remélem! Mert különben nem tudom, mi kéne még, hogy lépjek. (És kívülről ez nem látszik rajtam, senki nem hinné, hiszen talpraesett, az életét (látszólag) flottul navigáló nőnek látszom. Aki erős, aki talpraállt, aki csinálja.) Csak éppen az egyik legfőbb dologban vagyok nyúl…

    • Üdv a blogon! Szerintem te egy erős, méltó nő vagy, akit nagyon szeret egy kvalitásos férfi, és aki pontosan látja a másik és a maga értékeit. Valami erős köt össze titeket is, jól látom? Majd jön a még erősebb, ha jönnie kell, jöhet így is. A férfiről nem tudjuk, mi köti, de valószínűleg olyan életet épített, amelyből nincs kijárat, éspedig azért, mert ezt jelenti az intézmény, bonthatatlanságot, egymásrautaltságot, a felszámolása árulást, vállalhatatlan konfliktust, szégyent. Annyi minden eltitkolható, annyian élnek így. Sokan nem vállalják nyíltan.

      Nem csak a teljes család mítosza kísért? Miért okvetlenül méltatlan az, ami nem válik intézménnyé? Titok is vagy? Lehúz ő, vagy segít? Nem az elképzelt idillhez viszonyítod-e ezt a jól működő kapcsolatot? Én nem vagyok házasság- és együttélésfetisiszta, és akkor finoman fogalmaztam. És nekem is meghalt a férjem, másfél éve.

      Maradj itt, sok mindenen gondolkodhatunk együtt.

  19. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  20. Régebbi poszt, én mégis csak most bukkantam rá, rátok, sziasztok! Hasonló vívódásokkal élek én is már elég rég óta. Húszas éveim elején, egy nagy szerelmi bánatból megreccsenve ugrottam bele egy kapcsolatba. No, hát minden volt, csak jó nem. Izzadságos volt, semmi nem ment flottul, mindenről beszélni, lelkizni kellett. Most már látom, hogy vágytam is akkor erre, valakire, akin van mit csiszolni, nem elég erős, hogy összetörjön. Ennek több, mint 6 éve. Azóta sokat változtunk, csiszolódtunk. Két éve élük együtt, ő és én, meg az én örökös kételyeim. Magam sem tudom, hogy csak magamnak nem tudok-e azóta megbocsátani, hogy akkor ott, volt egy lecke, amit nem tanultam meg- az egyedüllét, esetleg a mai napig az zavar, hogy mi nem a klasszikus love story-t éltük, éljük meg, vagy csak nem merek szembe nézni azzal, hogy a sok befektetett munka ellenére ez nem a boldogság? Lehúzónak vagy bántalmazónak semmiképp nem mondanám, sőt.. A maga módján minden rendben van. De mindig találok valamit, ami lehetne jobb. Beleragadtam egy örökös megfigyelő szerepbe. Kezemben a láthatatlan toll meg papír, amire írkálom a pro és contrát, de benne sosem vagyok igazán. Persze, még most sem késő váltani, mégis azt gondolom, érték, ami nekem, nekünk van.

    • Szia, érdekes, amit írsz magatokról, töröm a fejem. Valószínűleg lobogó érzelmekkel magadnak is, a másiknak is sok mindent elnéznél, vagy észre sem vennéd. A szerelemben az a csodálatos, hogy ott, akkor semmi sem baj, minden belefér, elfoszanak az aggályok.

  21. Visszajelzés: aki a szélén táncol | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s