mindenfajta lelkizést ostobának és leegyszerűsítőnek tartok

Ami a médiában fogant. Ami divatos, és teljesen ellepte a beszélgetéseket: nem tudsz úgy öt megállót utazni, hogy ne taglalja valaki iszonyú magabiztosan, hogy ki miért viselkedik úgy, milyen zavara lehet. (Olyan emberekről, akik őket zavarják, és akiket van kedvük taglalni.)

Minden lelkizős fejtegetésre, butus zsargonra, gyerekkorba nézésre mély undorral legyintek már. A jó minták emlegetése, a gyermekkor hatása, az egészséges párkapcsolat című móka, a soha meg nem vizsgált törvényszerűségek, hogy milyen eseményekre ki hogy reagál, biztosan úgy, miért úgy… szavakkal könnyedén tükrözve félremagyarázni bárkit, akire haragszol.

Valaki leír egy élethelyzetet, és vadidegen, nem is túl tanult, gyatra verbalitású nők rohannak oda, és száz százalékban, egyszerre tízen írják:

  1. Menj szakemberhez! (tanyasi, mélyszegény nőnek is)
  2. A párod nárci, menekülj, ez nem red flag, hanem vérvörös sátorponyva!
  3. Ne szülj neki gyereket! És másnak se!

Lobster, az egyetlen blogger, akit tisztelek, ezt az össznépi szövegelést görög kórusnak nevezi, képmutató, lehúzó ítélkezésnek. Számára sem kérdés, hogy ki a morális szereplő. Nem a kórus.

Másokról megmondani, hogy depressziós, nárcisztikus, paranoiás, oppozíciós zavara van… ez kurva jó! Úgy érti, csak bólogatni szabad. Nyilván helyes mindaz, és boldogan kell teljesítenem, soha meg nem kérdőjeleznem, amit tőlem az apám, az intézmény, az állam elvár.

De miért ugyanezek a harsány ellenzékiek? Most szabad nemet mondani, vagy nem?

Szabad megvetni a Törvényt? Léteznek gonosz, nagy hatalmú emberek? Gyűlölet őket utálni? Persze, hogy léteznek. Nem, nem gyűlölet, sőt, hasznos. Senki nem mentegette Oszama bin Ladent, például. Én pedig a saját Oszamámat utálom így. Csak abban nem értünk egyet, kit kell utálni. Ki fáj a földnek.

Megdöbbentő módon a male bonding bekapcsolt Vay “Blankában”. Az áldozatvédőknek volna ehhez egy-két szavuk, hogy mit jelent az, hogy “nem jó emberek”:

A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.

Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forgatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték. 

És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.

Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.

https://szabadnem.444.hu/2025/05/08/a-bortonben-ulo-apak-balja-netflix-daughters-cimu-dokumentumfilmjerol

…ám előtte péppé verte az anyát. A filmben sztereotipikus módon mindenki fekete, nyert az afrokártya a bántalmazott nők ellenében.

Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.

Ez csak nekem para? Egy külön élő, leszarós apát miért a lánya ivarérettsége érdekli?

*

A diagnosztizálgatásról eleget írtam már, most kiemelek további aspektusokat a lelkizés trendjéből. Miért éri meg nekik:

– önerősítés, a jobbantudás élménye, “én átlátok rajta, tahát hatalmam van*”, “ő a beteg”, addig se kell magaddal foglakoznod,

* nincs

– a lelkizős szakmák érdekcsoportjának jól jön ez a trend, és nemcsak a valódi terapeutáknak, hanem a tartalomkészítőknek, kócsoknak is, mert lesz kattintás a millió nárcizmussal, ADHD-val foglalkozó videójukon azoktól, akik “ismeretterjesztésre” vágynak, “nagyon hasznos tartalmakra”. Így már körülményesebb szavakkal utálhatod az alsó szomszédot.

A tartalomözön az “igazi, diplomás” pszichológiához képest olyan nívó, mint a távolból szűrődő négynegyedes rádiópop flexzajjal és autóforgalommal, madárdallal vegyítve mondjuk a koncerttermi Bartókhoz képest. A “hivatalos” pszichológiának vannak (kellene, hogy legyenek) garanciái (nem akárki, nem gonoszságból, nem pletykálva, nem emberellenesen mond, kérdez, javasol. És akiről a diagnózist adja, az nem az ellensége, nem akarja magának a javait), de én az “igazi pszichológiát” sem tartom sokra: nem gondolom egyetemesnek, hanem egy értelmezési verziónak tartom, amely mellett van egy sor másik: a racionális, az irodalmi, a vallásos – és azé, aki nem akar okoskodni, mélyre nézni, csak él, ezért leszarja a sok középszerű dumát.

Milyen forradalminak, áltudománynak tűnt hajdan a lelkizés – és mára ez lett a hegemónia.

Ahogy Gergő mondta: az anyához való viszony, a lélek, a múlt elemezgetését a kanapén művelt, gazdag bécsi polgároknak találták ki. A “tiszalöki picsáknak” az álomfejtés, rontáslevétel, a kávézaccból való jóslás érhető el a faluvégen.

(És ugyanannyira is jutnak vele.)

Rég nem arról van szó, hogy bárki megértse önmagát, elgondolkodva élete eseményein ő maga bátrabbá, kiegyensúlyozottabbá váljék: másokat elemeznek, minimum etikátlanul, de inkább lejáratási céllal, és ferde szándékkal. Ki az erős, kit lökünk ki? Amíg arról fecsegsz szakszerűnek tűnő szavakkal, ki miért csinál mit (és ebből csak a ki stimmel), amíg másokban mintázatokat vélsz látni, addig sem kell magadat elviselned.

Ez a fő cél.

És még azt árulod el, hogy elemi szinten nem érted a másik mondatait. De rosszallod. A lényeg, hogy ő rossz, ezt te már előre eldöntötted. Hát miért nem ezt mondod? Minek a sok duma?

Ha nem csinálod, akkor meg hallgatod a kollégádat, hogy annak taglalja a “személyiségavarát”, akinek a pozíciójára fáj a foga. És milyen édes másokat a rájuk ragadt “tudással” kipletykálni! Csak azt nem értem, hogy nem szégyellik.

Erőst kedvelem még azokat, akiknek a személyiségük az, hogy van nekik valami különleges, ám még vállalható, kellően ritka zavaruk. És mint monogramos táskával hencegnek azzal, az ő pszichiáterük milyen komoly és drága.

Pszichiáterhez járni is státusszimbólum. A diagnózis pedig a felmentés. Miért nem csinálnak semmi értelmeset? Miért van igazuk, amikor nincs? Mitől különlegesek? És bátrak is, mert nem titkolják el! Micsoda manipuláció! “Személyiségzavarom van”, úgy érted, mindenki utál?

De a képzett “szakemberek” is leszerepeltek, mert politikai karddá váltak, beállnak ideológiai woke-oskodásba, buzit, fetisisztát, transzvesztitákat simogatni. Az ellenzéki jajongásban érzelmi zsaroló posztokat írnak adóegyszázalékokért.

Amikor azt róják fel, hogy a taglalt személy “nem alkalmazkodik, nem tud beilleszkedni, a környezetének teher”, akkor egészen ostobán feltételezik (mert meg kellene kérdőjelezniük), hogy a társadalmi norma, a tekintély, az intézmény, a közösség a normális, és érdemes és erkölcsös hozzájuk igazodni. Ez pedig maga a szolgalelkűség. Legkésőbb a huszadik század közepén rá kellett volna jönni, hogy “a társadalom”, azaz a gyáva kisemberek tömege mire képes és milyen könnyű őket megvásárolni, megvezetni. Választáson hatalomba juttat elnyomó pártot. A saját békés szomszédait, jótevőit jelenti fel előnyökért, küldi őket a biztos halálba.

Onnan is tudjuk. hogy a görög kórusnak nincs igaza, a képmutatás és a hazugság nem bug, hanem feature, hogy amikor valaki autonóm, kanti értelemben vett morálja van (belső törvény), és nem hallgat a visszásságokról, esetleg vannak kiemelkedő képességei, akkor törvényszerűen megkapja az elmebeteg minősítést ezektől a sunyiktól. Akiknek oldalra jár a szemük, hogy villával vagy kézzel kell-e enni a sütit, minden apróságért közösségi jóváhagyásra várnak (ciki ebben a ruhában menni buliba?), és olyan erős bennük a megfelelési kényszer, miközben belső szabadságról posztolgatnak idézeteket, hogy már elsőben is másoltak rajzórán (G. halhatatlanja ez is).

Az meg egyenesen siralmas, mennyire nem tudnak emberek egymással mélyen beszélgetni. Spontánul és ingyen. Rég nem kapcsolódnak. És ezt pótolják az unott, vakarózó pszichológusnál drága pénzért. Egyébként vagy csetelnek idegenekkel (mizu, szép a szemed, popsiba mehet?), vagy néma csöndben, passzívan fogadják be a tömegkultúrát, képeket és zenét főleg. Nem teremetnek semmit. Halálosan unatkoznak külső ingerek, történetek nélkül.

A hatalomvágy nem csak az “átlátok rajtad” élményben van. Borzasztóan szeretnének hatni a másik tudatára, átírni a valóságát. Mederbe terelni, megváltoztatni, “miért nem inkább…?” alapon kényszeríteni, provokálni – egy idegen embert, akivel életükben nem találkoztak. És nem érzik, ez a buzgalom mennyire nevetséges.

Mintha a kipécézett illető számadással tartozna, hogyan él.

A szavak átírása, a jelentések csúsztatása, ez is. Az ő gyereke nem ám válogatós, hanem ARFID-os! Nem félrenevelt akarnok, hanem ADHD-s. Ő maga nem a rabszolgamelót utálja, hanem stresszcsökkentésre és énidőre van szüksége. Haver, minden perc énidő, nem létezik külön!

Nem lusta, hanem végrehajtási zavara van – ez a kedvencem, Singer Eddie nonbináris polihisztor frankón taglalta, hogy ő ezért nem mosogat. Hú, nagyon extra vagy!

Szerintem nem léteznek mentális betegségek. Valahol, távol, talán, de így a mindennapjainkban, működő életekben nem. Aki kedvetlen, katatón, hangokat hall, menjen az erdőbe futni. Csak fájdalomreakciók vannak, a nyomorúság túlélésének stratégiái. Nagyon ritkán szervi bajok. Másrészt meg mindaz, amit lelkizéssel magyaráznak, nem egyéni, lelki, hanem társadalmi gond: túlhatatom, kapitalizmus, férfiuralom.

Az én életem kapcsán azt mondhatom, hogy azt nevezitek elmebajnak, ami irritál titeket, és aminek neve autonómia, szabadság, tehetség. Tekintélytisztelő alkatrész-emberek úgy érzik: a feladatom az életben beilleszkedni, eltűnni, besimulni. Ők éreztetik velem, hogy be kell tartani a szabályt (persze ők nem tartják be, eszükben sincs: a törvénytisztelet performatív, nincs elfogadottság, közösségbe tartozás, mert sunyik és a való életben mások bűzhödt szarkupacként kerülik ezeket az embereket).

Hát miféle autópálya ez, amin én egyedül szembemegyek? Mire jó az őrült robogás? Itt valaha nyulak éltek! Minek autópálya? Hova tartotok rajta?

Bájosan naiv elképzelés, hogy a normális, jóságos, szorgalmas emberek némelyike sikeres lesz, majd ezek a senkik, akik nem jóságosak, nem szorgalmasak, és csak normatívak, nem normálisak, őket majd elismerik, MERT NEM OLYAN, MINT ÉN, hanem szép, “kellemes nő”. 😀

A lelki magyarázgatás is ideológia és trend. Ma így illik értelmezni, ezt illik mondani.

Vannak a szégyenteljes diagnózisok, azt mások kapják, és vannak a saját használatúak. Élvezik, hogy ők Azok. Milyen különlegesek! Micsoda szenvedés!

Nem az a veszélye, hogy nem igaz, hanem a keretei is hamisak.

Van például a Bennfentes. A linkelt videó a nárcisztikusokról szól, és bő tíz percig a radikális Veknin videójának tartalmát meséli (mintha nem nézhetnénk meg azokat ugyanúgy a YouTube-on). Sam Veknin egy pszichiáter, e terület a specialitása, ő menthetetlennek tartja a nárcisztikusokat és ebben nem ismer pardont – csakhogy ő a személyiségzavarosokról beszél, akiknek valódi diagnózisuk van. Sok követő úgy rajong kommentben, hogy nem fogja fel, hogy nem a Bennfentes állításai ezek, pedig vagy tízszer elhangzik a külföldi név. Vankin szerint a nárcisztikus (ő tehát az igazira gondol) ellenáll a tanulásnak, a terápiának, az erkölcsnek. Sétáló temető, kietlen sírhely a lelke, belül már meghalt gyermekként az őt ért bántalmazások miatt. Vannak tehát a gonoszok, akiktől én, a videó készítője megóvlak azzal, hogy elmagyarázom, mi ez az egész, de te, akihez szólok, nem vagy ilyen, hiszen hallgatod ezt a videót. Mindenki másra dobja rá. Ha összeírnánk azokat, akik mondják, hogy mások nárcisztikusak, meg azokat, akik szerintük azok, akkor több ember lenne, mint amennyi van. Majd az utolsó hat percben a saját szakállára gesztust tesz a Bennfentes, hogy ez nem ennyire reménytelen, mert a nárcisztikus személyiség egy spektrum (nem jönne ki ugyanis a matek ebben sem, ha mindazokat érzelmileg üresnek és fejlődésre esélytelennek tartanánk, ahányakra ezt rámondják a butus magyar követők).

Ismét az a cél, hogy a szavak ne jelentsenek semmit (sajt, nő, család), tehát van normális nárcizmus (nem van önmagad ellensége, figyelsz a saját érdekeidre, néha elégedettséget érzel és közönségre vágysz…), és van a nem normális, a határ pedig nem éles – izgalmas kérdés, hogy ki mondja meg, melyik mi, és kit miért zavar az, amit a másikban nárcizmusnak titulál. (Elhagyott nők jönnek ezzel.)

Vagy van értelme a szavaknak, vagy nincs. Valaki vagy nárcisztikus, vagy nem. Valami vagy sajt (tejszármazék oltva) vagy nem. Vagy nő, vagy nem.

Kovács Balázsnak szektaszerű követői vannak, és állítása szerint napi négy órát foglalkozik a témával. Kicsit ráfeszült erre. A csávó sima kócs, ez innen derül ki. Miért jó ez neki? Azért, mert ez az üzenet kelendő, jól fial. Nézettséget, figyelmet, publikálási lehetőséget. A csatorna és a facebookcsoport fizetős. Tudományról hablatyol, meg árnyaltságról. Rengeteg ember nem képes szembenézni a saját felelősségével a balsorsát illetően, és itt árnyalt is lehet.

Milyen érdekes, hogy én nem lettem nárcisztikus, amikor engem hatóság vizsgált. Meg is hekkeltem a híres személyiségteszteket, de állították, hogy ezt nem lehet átverni. Azaz, mindegy, mit mondok. Akár ötletszerű, előre eldöntött, betanult válaszokat. A feljelentőm kényszerített igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra, én pedig tudtam, hogy az én elmémben nem fognak turkálni rosszindulatú idegenek, akik elhitték a hazugságokat (hogy én meg akarom őt ölni), abból a sztoriból indultak ki, ami a vádiratban állt. Mindegy volt, mit mondok. Fura, bizonytalan is lett a vélemény. Pénzről van szó, egy ilyen vizsgálat több százezer forint.

A bizonytalanságra az utal, hogy enyhe fokú kevert zavarnak titulálták, paranoid, énes színezettel.

De nem nárcisztikus.

Mindegyik kamu.

Én tudom a valóságomat, velem történt, és megértem, hogy ez az egész a leginkább engem érdekel, én élek benne. Másvalaki nemcsak nem tudja a részleteit, vagy hogy milyen volt megélni, hanem mindegy is neki.

Tehát van egyvalaki, aki más (nem a világon az egyetlen, hanem a konkrét szituációban). A mindenki szembemegy az autópályán, ellenséges, opponál stb. kinyilatkoztatások mögött van egy előfeltételezés, amelyet soha senki nem vizsgál, és ami kb. az, hogy a világ rendben van, a többség, akihez igazodni kellene, tiszta szándékú, jó fej, nem igazságtalan. Pedig ezek, akik megállapításokat tettek a személyemről, korrupt, szakmaiatlan, pénzéhes emberek.

Hogy a szülő vagy a tanár jót akar, és anomália, amikor árt; hogy a tekintély általában rendben van. Nincs rendben.

A terápia mint életforma és csevegési téma is visszatetsző. Ezek a nők, akik százreket fizettek ki, hogy valaki komolyan vegye a sirámaikat, és legyen egy tér, egy óra hetente, amikor csak nekik lehet igazuk, mindig nagyon hálásak, mert mennyit segített a “szakember”. Holott ők a mondataikkal ott magukba sulykolták bele, hogy “nem is úgy volt”. Mindaz, ami elhangzik, az ő verziójuk, és azt sem tudják híven elmesélni. Az önbevallás mindig bajos. Oké, hogy neked könnyebb, ha a terápiában mesélsz, és átírod a történetet. Biztos jó érzés, ott te soha nem leszel hibás. mindig csak a másik, aki bántott. De az egész hazugság, és a hazugság az élet árkait mélyíti.

Mint valami hamis vallomás. Az érzéseid, meg hogy ki mit csinált. Nem kell letenni a haragot, mert van jogos harag. Nem kell mindig nyugodtan, érzelmek nélkül viselkedni, mert ez a pszichopaták szokása.

Az emberek nem egyformák, ezt kéne megérteni. Akit nem kedvelünk, azt elkerülni, akit szeretünk, azt örökké szeretni és nem elárulni. De olyan nincs, hogy valakinek a morzsáit összeszedegetjük és a saját nyughatatlan frusztrációinkat formázzuk meg belőle. Minősíthetetlenül ócska a divatos lelkizős magyarázatosdi.

Vigyázz a kóklerekkel, az “érdekes videók” készítőivel! Ezek agyoncsócsált, biztosra menő, szépen csomagolt hazugságok. Senki nem lesz jobban ettől, se te, se akit “nárcinak” nevezel. Nem csak állításokkal kell vitatkoznod, nem csak a divatos módon konszenzussá lett állításokkal, hanem felismerni, hogy már az alapfogalmaik, a kereteik sem stimmelnek, legfeljebb korlátozott érvényű, alternatív magyarázatok olyasmire, aminek van sokkal egyszerűbb magyarázata (a férjed simán seggfej)..

Feloldom azt a bejegyzést, amit az eljárás alatt jelszavasként tettem közzé. Akit érdekel, hogy hogyan és miért álltam ellen a hatósági erőszakos vizsgálgatásnak, ma éjjel már olvashatja.

az én esztétikám

sok képpel

Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.

Petőfi Sándor levele Arany Jánosnak

Minek tagadjam: erős örömet szerez a normára fittyet hányni. Ún. “leszarni”.

Általános rajongás valami celebért: én nem. Nem utálom, nem szidom, hanem nem érdekel. Nem érzek FOMO-t.

Két négyzetméteres tévék, böszme autó, most cserélte újra: én bringázom; egész ifjúkoromban olvastam és írtam. “Húgom elvont”, értsd, nem tévén és meccsen nőtt föl.

Nem szólok, csak létezem a kis amish stílusomban. Okostelefonom sem volt 2021-ig (de jó is volt). Na de a fejemhez vágják normatívék, mit írjak, hogy viselkedjek, kit nem szabad bírálni, mit sportolhatok, hogy nézzek ki. Nem bírják, hogy nem kérek a normatív csomagból. Gúnyolnak: én miért nem. És én nem. Nem dacból, hanem eleve nem.

Vagy a nőiesség normái. Húúú. Csinos, ápolt, igényes. Micsoda szavak, ennyi erővel a homlokodra írhatnád: VIDÉKI VAGYOK, A TESTEM A VALUTÁM, TÖBBET TUDOK A GÉLLAKKRÓL, MINT ANTON PAVLOVICS CSEHOVRÓL. Annyira periferiális, hogy nem mernek natúrak lenni. És hajlandóak az egészséges testük miatt átszorongani az életüket.

Miből következtetitek, hogy szívesen néznék ki úgy, mint ti? Hogy én nem tudok valamit, és keresgélek? Nem akarok senkit megbántani, de rút. Kár a gőzért.

Borzadok a megcsináltságtól. A hamisságtól. Másik poszt, akkoriban még nem tudtam ilyen biztosan.

Ugye engem lelki szadisták a külsőmmel próbáltak megalázni, magam és a belső igazságom ellen fordítani, pedig 2015-re világos volt, hogy olyan attitűdre, értékrendre leltem, ami hosszú távon is öröm és működik. Nem akarok én másokra hasonlítani. Ez nagyon, nagyon dühítette őket. És ők nagyon küszködnek a testükkel. Voltam én minden, “egybederék, alkoholháj, széles, lapos tepsisegg, elefántiázis, cölöptérd, alig 168 centi, tömzsi x-láb, kihullott haj, felkopaszodás, ijesztő arc, bő hatvanas”. Szurkáltak, hogy mások bezzeg milyen szépek… Én nem akartam a hasonlítgatást, nem érdekelt, de akikre mondták, hogy szépek, azokat én csúfnak és antisportolónak látom.

Bővebben…

csak a saját történetemet mondhatom

Ismét vihar volt a Facebookon. Nem sikerült megérteniük az álláspontomat, a konkrét mondatokat. Olyasmikre reagáltak, olyat értettek bele, amit nem írtam.

Amikor nem értenek, az bennem makacsságot vált ki. Nem haragszom, hanem azt akarom, hogy megértse. Elmondom másképp, kifejtem – érted már? Értsed! Annyira világos. Amúgy nem érdekel, az a konkrét olvasó mit gondol, csak ugye ő kérdezett, vitatott, felvetett valamit.

Hogy most a CIVILEKET ellehetetlenítik. Én meg ennek örülök! Putyin rendszere ez már, vége a szólásszabadságnak, a független nyilvánosságnak, a civil szférának, a demokráciának! Hányadszor van már végképp vége a demokráciának? Hányadszor akarnak emigrálni?

Itt a lista, decemberig terjedően kigyűjtötte a koma a szuverenitásvédelmi jelentésekből az e szempontból aggályos szervezeteket:

Bővebben…

negyvenkilenc éves lettem én

Csodálatos volt a születésnapom! Köszönöm a köszöntéseket és mindazt, amit küldtetek!

Mondom magamnak a hétvégén: ezt a napot emlékezetessé tesszük!

Bővebben…

romantikus áldozatok

Megvolt tegnapelőtt(-előtt – megint eltelt egy nap) a Julis születésnapja, hú, csodálatos volt! TIZENHÉT!

Ígértem a Facebookon ezt a témát a romantikus csalásról. Közben már a könyvet is végigolvastam, Nők a hálóban, Janecskó Kata újságíró írta. Akit azóta becsülök, amióta meghallgattuk a szerepjátékos gyilkosságról szóló podcastet két éve, amelyet Munk Veronikával készített (akkor még mindketten telexesek voltak). Én, tudjátok jól, hízelegni, szívecskézni nem szoktam, de most hangsúlyozom, hogy van, akit kedvelek, mert ugye másokat fintorogva figyelek, kártékonynak tartok, esetleg ingyenélőnek. A lesújtó véleményt fontosabb megírni, mert többnyire csupa szépről és jó ügyről írnak, ám megtévesztően: az előbb még a szabadságot védted, aztán sodor a tömeg, és végül lelkes igent mondasz arra, hogy a férfiak is nők.

Már megint kitérő: minden olyan tartalomgyártó veszélyes, orvostól dietetikuson át a csiribiri aktivistáig, aki körül érzelmileg fűtött, vakhitű “ellenzéki” csoport alakul, akik a szektákra jellemző módon egyetlen, tényszerűen észrevételező komment után személyeskedve széttépnek. És én mindegyikről meg fogom írni az igazat. Lásd prof. dr. Kunetz Zsombor dr. med. habil. DSA LWG XYZ doktor tegnapi posztját a protézisbeültetés új protokolljáról. Sok mindent megértettem az uszított kommentelők reakciójából, régi történetemet is (hát ezért gyűlölték ennyire a nekem fontos örömet jelentő, csak rám tartozó sport miatt!). A butaság, tájékozatlanság, kifogáskeresés özönében az a legtaszítóbb, hogy folyton jó ügyeket lobogtatnak, miközben tudatlanok, frusztráltak és végtelenül manipulatívak.

Elidegenítő lehet az olvasóimnak, hogy mindig csak őket emlegetem. Szóval most mondom, hogy vannak jók tollú, tisztességes szerzők. Ők nem kamukat írnak, a szerző nem szenveleg önmagán, érdekes témát hoz, nem bonyolítja túl, és nem a korszellemet harsogja szolgaian.

Van itt minden: igazi, együttélés “pilóta” csaló, tunéziai arab szépfiú, aki élemedett turistanőkre csap le. Meg persze facebookos hajóskapitányok, olajmérnökök, modellek lopott fotóival ügyeskedő nigériai napszámosok és kedvező befektetéseket ígérő, laza ismeretségek.

Bővebben…

mi az, ami az élelmiszernél is drágább?

Hét százalékkal drágult februárban az élelmiszer, márciusban még durvább drágulás van. Volt 40 és 80 százalékos kereskedelmi árrés is alapélelmiszerek esetén – ezt most rendeletileg korlátozzák. Közben ragály pusztítja a vágóállatokat.

Minden nagyon drága.

Ami ennél is drágább: az egészséged, az életéveid, a tiszta agyad.

Én nem látlak téged, nem tudom, mit esztek. Nem tudom, erről ki dönt, mi a norma nálatok. Azt sem, mi az akadálya, hogy jobb legyen. és azt sem, milyen az ízlésed, van-e betegséged, mire telik anyagilag.

Azt látom, mi megy a médiában az élelmiszerekkel és az “egészséges” táplálkozással kapcsolatban.

És az elborzasztó.

Bővebben…

hogyan kezdődött? és mi van most?

Olvasni tudtok-e még?

Szoktatok-e?

Ezeket az én szövegeimet végigolvasni…? Nem sok, nem zavaros, nem fárasztó? Van hozzá elég idő, elmélyülés, szándék, türelem?

Bővebben…

üde, esztétikus, pihentető film a Véletlenül írtam egy könyvet

Ismét, és milyen hamar az előző után!, azt tudom mondani, hogy irány a mozi családostul! Végre a műfajnak több, nívós darabja is van. Felőlem ehettek kukit is, én olyanba nem járok, de akárhol is, üljetek be erre, Lakos Nóra rendezésére 6 fölötti lánygyermekkel, a húgotokkal, anyukátokkal, férjetekkel. Öleljétek át őket! Ez a film szívmelengető, emberi és kitűnően egyensúlyoz a giccs határán – olykor mindig nagy poén jön.

Egy kiskamasz, akinek meghalt az anyukája, éli az életét, a művészapukája kedves, elvarázsolt fickó. Nina sportol, barátnőzik, megtetszik egy fiúnak és civakodik a testvérével, idill a kertvárosban. Közben azon szenved, hogy író szeretne lenni, majd az írói elakadásnak a dkumentéálása, illetve az utcabeli Lídia, az írónő mentorálása folytán válik mégiscsak íróvá. Így a könyv olvasóit, a film nézőit is kiokosítja alap bestsellerírásból (show, don’t tell, cliffhanger, perpektívaváltás).

Nagyágyúk a színészek: a szép-okos-érzékeny Rujder Vivien eddigi élete legnagyobb filmszerepében látható; Tenki Réka, Lovas Rozi, Mucsi Zoltán. A családapába, Andrásba (Mátray László) beleszeretsz kicsit (te, nem én!!!). Bővebben…

a tegnapi felvételi tanulságai

Tegnap írták a hatodikosok és a nyolcadikosok is a központi felvételit a középiskolákba. Köztük a legkisebbem is, és a huszonnégy tanítványom. Tíztől a magyart, 45 percig, aztán negyedóra szünet volt, és utána 45 percig a matekot.

50-50 pont a két feladatsor maximuma, az összesen száz. Tavaly 51,2 pont volt a nyolcadikosok országos átlaga:

Itt egy villámgyors javítóteam, 148 fő statisztikái, a legmagasabb összpontszám 91. E mezőnyben az előző évekhez képest nehéznek tűnik az idei magyarteszt.

Most mutatok néhány konkrét (magyar)feladatot, és hozzá a véleményemet.

Tüzetesen áttanulmányoztam az összes feladatsort, az előző évieket is. Az tud ezeken jól teljesíteni, aki leleményes, nem rigid az elméje, és szokott olvasni. Én ezt igazságosnak tartom, legalábbis célszerűnek, hiszen a minőségi gimnáziumnak csak akkor van értelme, ha eszes a gyerek, szomjazza a tudást, nem kell hajcsárkodni, hogy tanuljon. Ezen a felvételin semmire nem mentek a magolással.

Oldd meg, utána nézd csak a megoldást! A hatodikosok első feladata:

Egy-egy pontot ér mindhárom szócsoport: Bővebben…

2024 tanulságai

Most van az évnek összegző szaka!

És persze mesélek is, hogy volt, mint volt Az Életem Mostanában. Bővebben…

jobb adni, mint kapni

Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.

Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.

Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.

Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.

Csokit is teszek be.

Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.

A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)

Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!

Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.

Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.

Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.

A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.

Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.

(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)

Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?

Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.

És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei! Semmi sincs jól.)

Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.

Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.

Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)

Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)

Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).

Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.

Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.

Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?

Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.

Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).

Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.

Trump győzelme után az abortuszról 2.: a tévhitek + ADATOK

Mindaz, amit írok, nem a közismert “magzatvédő” érvek gyűjteménye, hanem valóban saját vélemény, épp az unásig ismert “pro choice” (anti-life) tévhitcsokor ellenében: azok pontos cáfolata. Azt akarom, hogy legyenek szempontjaitok, stabil érveitek – mert tanult, szekuláris, városi közegben az abortuszjogról kritikát hangoztatni, egyáltalán: megemlíteni, hogy léteznek más érvek is, ma nagyobb hökkenetet és elutasítást vált ki, mint ha az MLM-bizniszedet tukmálnád.

A magyar helyzetről és az elvi részről írtam itt (ez mai szemmel irtózatosan naiv és iskolás: “ítélkezni nem érdemes”, szögeztem le, előre az olvasók dühétől félve. Amúgy magazincikk lett volna, de a szerkesztő, pont az a típus, aki női jognak tekinti és anyagelvű, nem engedte megjelenni. A Cosmóban ugyanő szerkesztette az abortuszturizmusos cikket). Az abortusztúlélőkről pedig a blogon itt volt szó, az nem vidám téma (részben szelektív, többes terhességekről szól, de többször az eredménytelen abortusz károsodott áldozatairól).

Egyébként kinek az érdeke a könnyen elérhető, kényelmes, olcsó, biztosan hozzáférhető abortusz?

TÉVHIT: A könnyen elérhető abortusz a nők érdeke, szabadsága, és a férfiak akarják betiltani. Bővebben…

most nagyon világos leszek

És a poszt végére, a kommentben hozzáfűzött részekből kiderül, miért választottam én is inkább a medvét.

What is the bear over man?
 
Many women participating in a new viral debate on TikTok say they would rather be alone with a bear than a man in the woods, answering a hypothetical question that is leading many women to open up about negative experiences they have had with men, including domestic violence and sexual assault.

“Homofóbia” következik. Már nem érdekel, ki minek nevez. Csak fogd fel, amit írok! Ha nem sikerült, menj innen. Ha felfogtad, és nem tetszik, akkor mondd meg, mi nem stimmel benne: érvelj! Legyél te is alkotó, ne csak fogyasztó! Engem nem tudtok ideológiai szövegekkel, liberális-normatív előírásokkal zsarolni.

A homofóbozás rosszul öregszik, ahogy mondani szokás. Most épp nem illik elővenni. Az “árvaházi” gyerekekért épp jobban kötelező aggódni, amilyen kívülről vezéreltek ezek. Elcsendesedett az az érv, hogy “pedofília és homoszexualitás összemosása”. A probléma megint a minőség és a morál hiány: ahol nő jelen van, ott nem történik ilyen aljasság. Így függ össze orgia és bűncselekmény.

Egyszer, vagy tizenkét éve írtam valami párkapcsolati témában, hogy a férfi így, a nő úgy, és egy viszketeg kötözködő, a Fekete Zsuzsi egyébként, írt egy-e mailt, hogy mi ez a heteronormativitás, miért nem térek ki a homoszexuálisokra. Rögtön válaszoltam, akkor még defenzíven, mert akkoriban lehetett engem ideológiailag zsarolni, hogy én férfi–nőről írok, szerintem ami nem férfi–nő, az más dinamika, arról nem tudok semmit, és nem is érdekel.

Milyen helyesen tettem! Pedig mit tudtam én akkor még ezekről a poklokról, mindarról, ami csak egy sikeres, jómódú, “szabad”, de öregedő, csúf, meleg férfi napi élménye, szégyene, bűncselekménye…?! Cigány fiúcskák, harminc évvel fiatalabb kamaszok testnyílásainak önös és traumatizáló használatáról? A béranyaságról…? 

Hát az ő pokluk, a fiúké, az milyen? Úgy élni, hogy ennyire van szükséged ennyi pénzre, és csak így szerezheted meg? Milyen prostituáltnak lenni? Bővebben…

ostobaságok… 7.: te nem hiszel a klímaválságban?

A sorozat folytatódik! (A mentális egészség címszóval való visszaélések is ostobaságok, tehát a sorozatba valók – na, mindegy.)

Atyám az égben! Ez nem HIT!

Nem hivésről van szó. Amiket a világ állapotáról mondasz, az tudás legyen, másrészt hangsúly-hovahelyezés (mi a fontos). És ami a legnehezebb: a meggyőződéseidnek megfelelő döntések a mindennapokban.

Ha ilyenek nincsenek, akkor hallgass a klímáról. Bővebben…

…és hát ez nem is ismerkedés!

Hanem bosszú a nők ellen.

Régen én is kétely nélkül hittem, hogy mindenki csak szeretetre vágyik: minden nyomiság, torz viselkedés, lelki eldurvulás amiatt van, hogy meghitt emberi közelségre sóvárognak, azt nélkülözik.

Dehogy!

Ezek azt se tudják, mi a szeretet. És ha megkapnák ajándékba azt, amit az anyjuk sem adott meg nekik, akkor dühösek és zavarodottak lennének. Még akkor is, ha az illető viszonzást se várna.

Nem is kellene nekik. Mert a szeretetben nincsen hatalom, játszma, nyomasztás, erőszak.

Mert ott nem tárgy van, amely birtokolható, bántható, hanem egy eleven, érző ember. Aki nemet mondhat.

Ezért keresnek ennyien a Tinderen, az emberáruházban: fogyasztható nőt. Ez elől menekülnek a nők.

Bővebben…