Hogy mától pihentető, személyes, csillogó posztokat és csacskaságokat ír!
(Például… hol kezdődik a cellux? Miért eszünk ilyen borzasztó sokat? Miket találok gyufásdobozokban? Milyen a világ legrejtélyesebb parfümje?)
Tegnap eltemettük az Ascher Tamás Háromszékent, majd mesélek a Kultúrnaplóban!
Annyi minden volt a héten, hogy mostanra sikerült csak a Szombati Botrányt leírni, és mindazt, amit az LMBT-aktivizmusról gondolok. Ezért nem fog titeket “elfogadni” senki, akinek van élete (öröme, rendes szakmája, családja) és ép értékrendje.
Előtte gyorsan: én nem veszek részt a rítusaikban, ezért a magyar törvények és a józan ész nevében mindig az okmányaikban szereplő személynevüket használom (Ónodi Adél pl. Adél hivatalosan is, bár fiú). Én nem értek egyet azzal, hogy ne az igazi nevük-nemük legyen az okmányaikban. “Nemet váltani” nem lehet, a beavatkozásaik nem keletkeztetnek olyan jogot, hogy bárki a másik nem tagjaként ismerje el őket.
A történetből kiderül, hogy az uniós pénzekre pályázó honi aktivisták hisztis amatőrök, akik élvezik a hatalmaskodást, a sérelmek felnagyítását, az érzéseiket és érzésnek hazudott dühüket objektív jelenségekkel keverik, a pitiáner, személyes bosszút jogvédelemnek maszkírozzák. Az aktivista mint embertípus (a vegánok is, pár éve még Gulyásmarci is) rajong a botrányért: csak olyankor érzi láthatónak, cselekvőnek magát. Tehát nemcsak hisztis hülyeségeket ír, nyilatkozik borzalmas nyelvezettel az “ellenzéki” médiának, hanem direkt konfliktusokat is generál, címkéz, emberkedik. Miközben Magyarországon őket nem fenyegeti, veszélyezteti senki, még akkor sem, amikor provokálnak, a folyton szajkózott állításukkal ellentétben, miszerint “a kormány uszítása miatt” ők mi mindennek vannak kitéve. Felmerül a kérdés, hogy nekik miért szabad agresszívnek lenni, rágalmazni, és hogy ha olyan nagy sérelmeik vannak – engem egy tucat résztvevő füle hallatára bűncselekményekkel vádoltak –, ugyan miért nem tesznek jogi lépéseket a remek szakembereikkel.
Szombaton ezen a konferencián voltam: Bővebben…
Ritka tünemény itt minálunk: hó! Térdig érő, mindenhol jelenlevő, ágakon vastagon ülő, napokig megmaradó. Mikor volt ilyen utoljára, de komolyan? Egy-egy napot síeltem évente a Harangvölgyben. De annyit mindig: minden évben egyszer leballagtam a Németvölgyi úti kölcsönzőbe.
Dávid a terepen
Pár éve még megelőlegzett borúlátással, intenzív szorongással gondoltam arra, hogy az én gyerekeim már nemigen fognak havat látni, érdemben síelni. Bővebben…
Nem magyarázom hosszan, egy mondat a lényeg:
Lehetetlen, hogy az ép-szép forma, egészség fenntartása szélsőséges tevékenységet igényeljen: gyötrődést, önkínzást, étkezési zavart.
Heroikus küzdelem – a tök normális anatómiáért? Ez nem jön ki. Ne is hidd el a károgóknak, hogy te valami tévúton jársz, amikor műsor, lelki cirkusz, agyonbonyolítás nélkül edzel vagy tartod az étrended. Bővebben…
…és e sok régi, vegyes tárgy láttán – másnak mindez szemét, de nekem is – sajogni kezd, hogy milyen kaotikus az élet. Én ezt nem bírom el… hogy mennyi apróság van, volt. Főleg lelazultabb állapotaimban kínoz, félálomban, hajnalban. Nem konkrét, homályos
Sok felgyűlt, vegyes érzés, tele szeméttel. Történetek emberekkel, akik írtak nekem, akik akartak valamit. Vagy én tőlük. És olyan kellemetlen már az egész. De miért?
Bővebben…Évekig voltam ebben. Milyen színes a világ! Értsünk meg másokat! Sokat tanulhatunk tőlük. Ha jobban belelátunk más életekbe, akkor nem vesszük magától értetődőnek a privilégiumainkat. Nem mindenki született Budára, nem mindenki járt egyetemre! (Vannak ostobák és lusták is!) Nem mindenki olvasta az Édes Annát! És: ne legyél sznob, nem csak Vivaldi a zene. A manga és a cosplay is ugyanolyan értékes, a fanfiction is irodalom, igenis!
Privilégiumnak volt pofájuk nevezni, hogy olvastam, amíg ők kocsmáztak.
Bővebben…Előre bocsánatot kérek… de nem is, mert nem bűn ez – ha az lenne, nem követném el. Szóval disclaimer:
Vállalom az esetleges megbántódást, és most is egy szent tehenet, felfutóban lévő korszellem-jelenséget elemzek, vele egy olyan netes “művészt”, aki láthatólag több olvasóm kedvence.
De hogy én túlírom és verébre rontok ágyúval, mondják.
Ó, de hiszen a világból nem a béke, az elsimítás, nagyvonalúság hiányzik – az erre vágyók sem nagyvonalúak. Inkább megalkuvók. Nagyvonalúságra pedig nincs mód, mert ellentétes érdekek vannak, éspedig nem vélekedésekben, ízlésben, hanem az anyagi-fizikai valóságban. Nem jön ki a matek. A felismeréséhez éles elme kell, ami máris konfliktuskeresőnek, agresszívnak tűnik, és csak férfiaknak engedélyezik a használatát. Pedig a bátor szó hiányzik a világból, amely felrúgja a sunyiság kompromisszumát. Nem én vagyok agresszív, hanem olyan elvadult dolgok zajlanak, amelyek ellen pontos szavakkal szólni kell.
És nő vagyok. (Akként is aláznak, amikor kiállok. A testemmel.)
Mi nők tipikusan kerüljük az ütközést, a nyílt állásfoglalást, elvek helyett a gyakorlatra figyelünk, hogy mindenki lakjon jól, és pont ezért lettünk kihasznált erőforrások. Ezért nem becsülik semmire a munkánkat, a személyünket, nemünket, mert ezt meg lehetett velünk csinálni. De amikor végképp lestrapálódtunk az ingyenmelóban, még akkor sem szóltunk. Önként jelentkeztünk segíteni! Jóindulatú vagyok, tehát nő vagyok. Mifaszban vettem részt én is, idegeneknek…
Az anyaságra való gondoskodási hajlamunkat, segítőkész reflexünket, empátiánkat felnőtt férfiak élik fel. Drogos kéregetők (“pedig te jó fejnek tűntél” – “mindenképpen az vagyok, mert a családomra és magamra költök, nem érzelmi zsarolókra”). Részeg bántalmazók (aka hajléktalanok). Önazonosságot kínál a liberális ügyek körül networkölő, középkorú nőknek: én az vagyok, aki segít. Megyek, intézem, adakozom, ha cserébe egy kicsit fontosnak érezhetem magam! Mindenféle ügyekben részvényessé válnak, az osztalékuk az önbecsülés. Pedig már szétosztogatták magukat: nekik kellene három hónapot aludni, két új cipő, wellnesshétvége, egy jó ebéd, amit más főz meg, és eléjük teszi… saját idő, nevetés, szeretve lenni, önös csacskaságra költeni pénzt. A pihentebb állapotból derengene a lényeg nekik is. Mert agyonhajszolva azt sem látják, mi a bajuk.
Bővebben…Szerintem az #olvass meg a többi is ordas nagy kamu.
Semmi sem az, ami. A felszínen az ügy nemes, a píár profi, de igazából kínos önpromó, önérdekű hiúskodás megy. Ez különösen világossá vált a Könyvfesztivál-botrány idején. Címlapra vágyó, teljesítmény nélküli parádézás:
https://24.hu/kultura/2023/10/03/john-scalzi-szabados-agi-budapesti-nemzetkozi-konyvfesztival/
Annyira kínos… de nem áll ez sem önmagában. Pankotai Lili tegnap a tizenhárom aradi vértanú mellé tizenhárom távozó tanárt tett, úgy harsog. Én többre tartanám őt, ha nem lennének suttyó hibák a slamszövegében. (Eleve a slam: demokratizáló szerepű műfaj bárki tehetségtelennek, ráerőltetve a hallgatóságra, csak sok alkohollal tűrhető.)
Pressmann Kossuthot, Széchenyit, Petőfit emlegetii, és Alice Osemant, a Heartstopper szerzőjét meg az LMBT-gyerekek szüleit nevezi hasonló hősöknek. Miafasz.
Látom, “kivéreztetve” flashmobot tartottak a miniszterelnöknek, álvéres álruhában álzenére álelheverve álvirágokkal.
Sárga csillagot emlegetnek a könyvfóliázás kapcsán (a fólia volna a sárga csillaggal egyenértékű megkülönböztetés), oda és vissza vannak a saját jóságuktól a többnyire ijesztően kommunikáló, fogalmatlan és/vagy agresszív LMBT-mozgalmárok, az új világ prófétái, akik szerint az ő különleges szexualitásuk a lényeg, az ügy, aköré kell a küzdelmet szervezni, de aki heteroszexuális és gyereket nevel, az kussoljon, az bigott.
És mintha nem volnának kártékony, gyerekeknek nem való tartalmak. De, vannak. Meleg aktivisták szerint is:
Látom, festményeket öntenek le paradicsomszósszal, műtárgyakat rongálnak “klímaaktivisták”. Csak tudnám, a festmény mit vétett és mit remélnek ettől. Bővebben…
Ez a poszt arról szól, hogy hogyan tagadják az anyák jelentőségét, hogyan radíroznák ki és hígítanák fel a női-anyai tapasztalatot.
De hát ember volnék elsősorban, úgy értve, hogy a nővoltom előtt vagyok ember – ez egy emberi jogi, klasszikus posztom.
Ezzel együtt, és most erről írok:
nőnek lenni speciális tapasztalat és létezés, amelyet csak az ismer, ért, aki nő, és csak ő hivatkozhat rá. El a kezekkel az anyáktól! Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 