Először is, elmesélem nektek, hogy a pénteki (a szombati forgatás előtti) tesztem pozitív lett. Tény, hogy egész héten itthon volt mindenki enyhe, egyforma tünetekkel (és negatív gyorstesztekkel), de olyan tüneteim, mint nekik (torokkaparás, enyhe fáradtság, fejfájás), nekem bő két hete voltak, és akkor meg negatív volt a tesztem, még a 27-iki ruhapróba előtti tesztem is. Szóval rég túl hittem (túlhittem, ha igekötő és a hittem az igéje, de nem: túl hittem lenni, túllenni hittem?) magam ezen. Valami azért van, lustaságnak hitt testi igényből szerdán és csütörtökön is itthon pihentem, alig csináltam valamit, de hétfőn jóga, utána bicepszszaggató, guggolós súlyzós edzés volt, kedden 8 km futás futópadon, pénteken 50 perc úszás, szauna. Még színház is volt pénteken. Kicsit se terhelt meg.

Gyakorlatilag nincs tünetem, kétszer hapciztam. Oltatlan vagyok: ha olyan volnék, hogy ezt vitának vagy oldalnak tekinteném, akkor kiírnám nagy diadalmasan, hogy haha, a négyszer oltott, láncdohányos járványstréberek megátkoztak, hogy én majd kék arccal a lélegeztetőn…

Azért közel két év után leszögezhetjük, hogy igen nevetségesek ma már a 2020-as járványparás, normalizált, facebookon imperatívuszokban előadott szokások, a ruhafertőtlenítéstől az ökölpacsin és távolságtartáson keresztül a konzervfelhalmozásig. #utólagkönnyűokosnaklenni (A forgatásokon még mindig élnek ezek, és agyon is tesztelnek, ott nagy veszteség, ha színész vagy fontos stábtag lesz beteg.)

Úgy volt, forgatok szombaton, aztán kinti, éjszakai, öt nap, szünnap nélkül. Nem tudom, miért vállaltam el. A pozitív teszt azt jelenti, hogy a közelükbe sem mehetek. Megkönnyebbülés volt a teszteredmény.

*

Egy időben olyan voltam, mint a Mókus őrs vezetője, akinek mindenki elsírhatja a bánatát, hivatalból megértő, nekik ad igazat, segít, és akikre haragszanak, azokról meg prófétailag ostorozva, valamint gúnyosan csúnyákat ír. Ja, az őrs tagjai csakis nők, akik pórul jártak, ők gyűltek ide és lettek hangosak. Elképesztő leveleket kaptam. Renner Erika is írt nekem, Bojár esetén, az abban való balek szerepvállalásomon felbuzdulva, képviselnék vele kapcsolatban is erőt a blogommal és karolnám fel az ügyét. Bő hónappal később válaszoltam, és nem nagyon nyitottat, később kérdeztem, mi van vele, akkor nem választolt már, aztán ugye Mérő Vera már REGÉNYT írt róla. Van ez a marakodás, hogy kié az ügy, a hősnő, sőt: kié az agresszor és a bántalmazottság. (Így akarta magának Huffnágelt, a neves nőgyűlölő zaklatót Gumiszoba 2014-ben és szólított fel, hogy én ne írjak róla, holott Huff engem kezdett ki, nem őt.) Tárgyak lesznek emberek, érvényesülés eszközei (van, amikor magukat használják annak, lásd traumaírás, gyásszal és rákkal turnézás).

És persze nem tettem ezeknek a kéréseknek eleget, bizalmatlan és kritikus lettem, amikor megszimmantottam, hogy használnak. Nem szeretem, amikor megmondják, hogy “arról kéne írnod hogy”.

A szemét pasik szidása ilyen téma, akik szerintem nem is szemetek, illetve lehet, hogy szemetek, de látom a felelősséget, a nő helyezkedését, stratégiázását, és ilyenkor kamu a feminizmus. A nő nemrég még teljesen hagyományos, alárendelt nőként viselkedett, és parádézott ezzel a férfival, amikor az volt a stratégiája (…én is parádéztam Lőrinc híres apjával, hulla szerelmes voltam évekig, szégyellem is, bár én tiszta szívű, intellektuális huszonéves voltam, ő pedig alkoholista, és nulla forinttal, perrel és gyerekelvétellel fenyegettetve távoztam).

Vagy: a barátnőm nem hallgat rám/irigy rám. Szerintem meg mindketten nyomik vagytok, és hatalmaskodsz.

Testszégyenít a fineszedző kolléganőm, brrr. Fogyjál le és ne figyelgesd…

Vagy: barátnőm egy húsz évvel idősebb pasit ajnároz, azonnal szült neki, baj lesz, majd meglátja!

Vagy: a tinderen lekövérezték, a jól induló pasi ghostingolt, mostingolt és morzsázott, jujuj. (Ez a nő vagy tíz tindernyenyenye /by Eastern!/ cikk közepette főszerkesztője a wmn-nek. Eleve nem értem, hogy akik női újságírást akarnak, hogy jut eszükbe a saját béna vernyogásaikat, depijüket és irigykedéseiket közzétenni valódi újságírói témák helyett.) Faszért tinderezel. Az intimitás nem áru. Ne rinyáljál, buta, magakellető liba vagy.

Itt tartunk, META-MITU. Miért fogtok még hisztizni???

Borzasztó úgy lenni “nők ügye” bloggernek, hogy több hullámban ráébredek: a feminizmusom kásahegy, akiket védek meg artikulálok, azok ostoba libák, maguk javára használnak és hajlítanának, a férjeik engem jobban gyűlölnek, mert én vagyok az ágyúgolyó, egem idéznek a veszekedéseikben. Ráadásul a nők, amint egy kicsit is nyeregben érzik magukat, átharapják a torkomat.

És hát a szeretők, akik csalódtak. Pedig sokat írtam szeretőkről. Ma már nem tudnék úgy.

Itt egy levél előttem, minden bevezetés nélkül két hosszú word doc csatolmányban belezi ki egy nő a szexuális részleteket egy kollégával, “legfeljebb nem olvasod el”. Azt hiszem, ő is női, szolidáris megerősítést várt tőlem, majd szidjuk együtt ezt a szemetet, pedig mindent megtett, hogy megalázza magát, és nem mondhatja el senkinek a környezetében, sunyiban ment a nagy történet, mert neki is élettársa van, közös kertes ház, akivel épp gyereket csinálnak. Vonzódott, mert unatkozott, belement, csetekben ment a fantáziafelpörgetés, ezekbe a csávó egyre inkább bevont (fantáziaként, szintén) egy fiatalabb, szexi kolléganőt, majd az adta az erőt a levélírónak, amikor már nagyon megalázták, alja szexszolgáltatásokra vették rá lángoló szavakért cserébe, hogy ő most hogy leszarja az őt többszörösen megalázó, használó, kontrolláló és még csak nem is jó testű férfit. Rá se néz, hiába jön be utána a tárgyalóba! Ez a nő azt hitte, drukkolok neki annyi önalázás után, amit kéretlenül öntött rám, és most mocskos szavakkal szidalmazza azt, akivel ő ment bele a helyzetbe.*

Mit tudnék írni a szeretőségről? Nem vagyok szerető, nem kell bujkálni, és ez hamar magától értetődő lett. El se tudom képzelni azt a kiszolgáltatottságot, ami alapállapot volt, hogy a fél életéről nem tudok semmit, és neki mindig van oka, joga lemondani bármit. Az alternatívája pedig a teljes magány.

Lehetne mondani egyébként, hogy “én aztán nem leszek szerető, elvből! magam miatt!”, sunyi nyüzsgönc írt is ilyen posztot a Gumiszobára (!), gondosan rám célozgatva. Nem egyszer néztem végig, ahogy az effélét hangoztató nők hogyan szédülnek meg egy-egy ellenállhatatlan nős férfitól, és állnak négykézlábra azonnal, ha szagot fognak. Nem az elveink döntik el, kivel vegyülünk. Nekem se, de másokon láttam, hogy amikor éhesek, szeretetre vágynak, akkor elképzelhetetlenül nevetségesen viselkednek. Pedig korábban hogy ítélkeztek…

Én nem tartom szentnek úgy általában a házasságot – csak a sajátomat tartottam annak. Sose csaltam azt, érzelmileg se, akinek igent mondtam. Nemhogy társkeresőn vagy munkahelyen kellettem volna magam, ingert keresve. Más házasságát az tartsa szentnek, aki azt a döntést hozta, hogy benne él és kikacsint. Ki-ki a magáét. Ha nem tartotta szentnek, és lobbantunk (én emberileg és intellektuálisan lobbantam mindig, ennek volt alárendelve a szexualitás, tahókkal csak alkalmi szex volt, és ilyesmi csak 42 éves korom után), akkor szerető lettem.

Szerelmes szerető.

Ami a legszebb, legintenzívebb élmény tud lenni. Ezt fenntartom. Mert akkora ereje van, kockázata, annyira erős igent mondunk a kedvezőtlen körülmények ellenére a másikra, kölcsönösen. Mert nem garantálja semmi, mégis létezni, erősödni akar.

És szép történet akkor, ha te, a nő nem viselkedsz undorítóan tipikusan, vagyis te, aki eddig a szabadságot, szenvedélyt hirdetted az unalommal és megszokással ellentétben, nem növesztesz karmokat, nem leszel pont olyan álszent, mint a feleség, akit lesajnálsz és átkozol, nem hiszed el, hogy azon felül, ami mindenképpen árad, zúdul, ömlik, neked jár valami. Micsoda egoizmus! Tehát: nem játszod el a megszerzős, szenteste zsarolva sírdogáló, feleségről faggatós mókát. Ne legyen szerető az, aki együttélős kapcsolatot akar, saját, kizárólagos pasit, legyőzni a régi nőt. Csak az, aki lobban, aki mindennek ellenére, tragikusan, szenvedéllyel – és diszkréten, a másik életét, elmúlt húsz évét tisztelve. És ő egyedül lesz, igen. Végül egyedül lesz.

Nem épp biztonságos helyzet ez érzelmileg, sok szomorúság van benne, de nem az a szomorúság, hogy nem szerezted meg magadnak, mert azt eleve nem lehet akarni. Erős, társnemfüggő jellem kell hozzá. Amúgy rengeteg, lelkileg jó állapotú feminista lesz szerető, és nekik bejön. És még így is, lásd az én történetemet, nagyon ki tud baszni vele a feleség is, meg a hajdan szerelmes férfi is.

Gondolkodom mostanában, hogy a címre rátérjek, mit élhetett meg ő. És nem tudom. El volt foglalva a saját dolgaival, mert nem volt nagy titkolózás, és minden árulkodó jel ellenére nagyon későn kérdezett rá, sok hét telt el. Nem tudom elképzelni a lelkivilágát, differenciáltságát. Valami olyasmi lehetett, de ezt nem beleérezve mondom, hanem kívülről, hogy rég elhidegültek meg leszarták egymást, igazi közelségre lelki gazdagság híján és dologias életszemlélettel, a napi feladatokkal agyonterhelve eleve sem voltak képesek, most viszont az addig engedelmes férfi, akit lehetett ugrasztani, járt szülőire, pénzt is keresett, a szülei házat vettek, tehát aki a nő élettervének nélkülözhetetlen, bár kissé lenézett, irányítható része volt, ez a férfi meghibásodott. Fellázadt, mást akart. Egyszer csak új pólót vásárolt – a teszkóban, de akkor is. KINEK AKAR TETSZENI? És akkor elő kellett venni az Erkölcsös Feleség Toolkitet, és megrendszabályozni. Konyhapszichológiai közhelyeket (“nincs nagy megcsalás és kis megcsalás, csak megcsalás van”), vádakat. Amúgy sose kérdeztem, milyen ő, hogy reagál. Néha meglepett, célzásokban milyen méla undorral szól róla a szerelmem, vagy hogy döbbent meg teljesen hétköznapi reakcióimon, hogy én nem balhézok, őrjöngök, követelőzök. És milyen éles, agresszív szavai voltak velem.

Hát, ez lett.

Most meg perel a hősszerelmes.

* Évekkel később írtam a nőnek, hogy nem tudtam a történetében hallgatóságként részt venni, de mi lett a munkahelyi, megalázó történettel. Jó fej volt. Túlvan rajta, hülye volt, szánalmas a csávó. Ez a történet nem a kihűlt kapcsolatokról, nem a szeretői lobogásról szól, hanem csakis a pornófüggő férfiak aljasságáról.