ez a kétezerhúsz, ez nagyon nehéz volt

Illik együttérző lágysággal mondogatni, hogy 2020 mindenkinek kemény volt. Ez mintegy közösséget kovácsol, még ha sokan nem is érzik így. Lelkiző alkatú osztályfőnökök hétfő reggel belebeszélik a bulitól még kótyagos kamaszokba, hogy milyen nehéz ez az egész és mennyire szoronganak. Mintha vírustalan időkben nem pont így nyomkodnák a telefont az óljukban, és nem mámoroskodnának most is zavartalanul…

Hallgat, aki jól van. Kit érdekel a világ, ha épp most szerelmes? A fiatalság vállat ránt. Az élet a tankroncsok alól is kiburjánzik. Persze nem mehetünk idén karácsonykor a kaposvári dédihez, hát hogy hiányzott pedig, mmm, hát sajnos. (Tényleg, ez a fajta karácsony, hidegben autózás tízezrekért, zaba, pia, zaba, zaba, szemrehányás, zaba, ordítás, giccses ajándék, kínos helyzet, vad vélemények, zaba, veszekedés, kivagyiság, ez kinek veszteség?)

Érezzük persze a légkörből, hogy miket illene mondani. Sugárzóan jól lenni mostanában irritáló provokáció. Pedig azoknak nehéz inkább, akik előtte is talmi életet éltek.

És most lebuktak. Ez a bajuk. Idén kiderült, hogy ha feszül a helyzet, akkor nem lehet tovább árulni a semmit, hazudni, alakoskodni. És magukról beszélnek mind a kollektív járványos aggódásokban: ő van szarul, ő szorong, ő unja, ő a magányos. #mindenrendbenlesz, aha.

Nekem ez az év azt hozta, hogy egyre inkább mindegy lett, ami kifele van. Hogy mit szólnak, ha megmutatom, ki vagyok és mit gondolok. E pillanatban is több helyen ütnek a facebookon, nem csak ez az érdekes, inkább az, hogy mennyire nem sért, mérges se vagyok, csak jellemzőnek tartom, megfigyelem. Ez is csak alapanyag, beleírom a regénybe valahova a béna mondataikat, lényüket.

Idén embereim és szokásaim koptak el, de van, ami újra megteremtődött. Máshogy motiválódom munkára, mást álmodom, más jut eszembe futás közben, másokkal csevegek élőben (különösen), de cseten is, és mást jelent egy tevékeny nap. Azonnal érzékelem, ha valaki nem igazán kedvel, de kell neki a munkám, elérésem. Lemállottak a kifelé-életem darabjai, felragyogott a lényeg.

Sima, csillogó, fényes kavics vagyok, nem jöhet belém senki, néha azt érzem, azzal szemben is kavics lettem, aki ilyen erőssé tett, ő se jöhet be, már megvagyok, egyben, én magam. Nem vagyok felkarcolható. Ami karc, az belül van, egyedül intézem. Tudom, mindenki karcos, és idegenkedem, hogy sokan ki is hirdetik. #menőkontent #szarullenni

Elképesztő, hogy a blogévek alatt és a facebookos egymásnézegetésben kiknek és milyen értelmezéseik, megjegyzéseik voltak velem kapcsolatban, mennyire jogosultan, elvre-jóra hivatkozva aláztak, és az is, hogy valójában miért. Hagytam nekik, hogy definiáljanak. Azt hittem, érdemes rájuk figyelni, azt hittem, én nem tudhatom magam, és azt is, hogy van ehhez joguk. Már nem tudnak megtéveszteni, az őszintétlen, önös ügyeikbe behúzni.

2020 nem tragikus év volt, hanem királyvíz. Megmutatta a dolgok fonákját, az anyag minőségét. A kóklereket, az álszent szövegeket, és hogy mi marad, ha megválsz attól, ami fölösleges. Minek hazudni, többé nem lehet. Az üres, látványos interakciók, pörgetett kontentek, az áljótékonyságok, közhelyes szózatok nem működnek. Nem fér minden a bőröndbe meneküléskor.

És minél inkább dühöngenek, annál erősebb vagyok, mert kiütközik a logikájuk, az, hogy mi bajuk velem. Ezek nem bírják, ha valaki szabad. Egy az, hogy nem ért egyet, de nem látja azt se, milyen színvonalon érvelek? Miért nem lehet a transzokról vagy a tekintélyelvű, semmihez nem értő megmondóemberekről különvéleménnyel lenni, miért nem lehet így blogolni, ahogy én, nem mozgalmárkodni, nem gyűlölni az embriókat – és miért tilos szenvedéllyel, szabadon, sokat edzeni?

A sérthetetlenség, az én-tudás nem egy kivételes, jó időszak, hanem magamra találtam végre. Mindig is így kellett volna, ennyire erősen, mindenem meg is volt hozzá. De én méltatlanokkal vegyültem, és megbíztam hazug, mohó emberekben, mert szeretetre vágytam én is, társakra. Nem értettem, miért ilyen hevesek, akkor is, amikor imádnak, és akkor is, ha kinéznek maguk közül. Nekem felelősségem van, velük is meg kell értetnem az Üzenetet, szeretnem kell őket. Én nem vagyok elitista, sznob, ítélkező, elhiszem, amit mond magáról. I check my privileges, életvitelszerű bűntudat. A kedvéért nem látok a szememtől. Én önelnyomok!

Minden gonoszkodásban úgy álltam, mint egy újszülött, akinek nincsenek előzményei és önvédelmi mechanizmusai. Nem tud magáról semmit, csak az ő gyűlölködő üvöltésük létezik.  Elfelejtettem, hogy mennyire kreatív egyetemista, tanár voltam, mennyit jártam színházba, miket értettem meg, szerveztem, mennyit olvastam. Ezért jó G., mert erre emlékeztet, erre mind, és ezt rekonstruáljuk és teremtjük újra folyton. És elfelejtettem azt is, hogy én abból beszélek, hogy tényleg edzek, és nem cicababaságból vagy pasizási céllal, és tényleg kockahasam lett, tényleg ügyes lettem, lefutottam azokat a távokat, nem csak mutogatom magam.

Hogy idegenkedtek! Mindenféle ideológiai alapon, moralizálva kielemezték, hogy miért ne lehessen nekem se jó: szerelemélmény, edzés, blog. Miért tilos nekem, vagy miért erköcstelen, amire ők nem képesek. Szuverénnek lenni, cselekedni, hatni.

Nem egyedül érkeztem meg ide. És nem is csak az írás révén. Idén és egy kicsit tavaly is többekkel beszéltem hosszúakat, és általuk lett világos, hogy nem kell magyarázkodni: a dolgok egyszerűek, körülbelül pont azok, aminek kinéznek. Nem számít, milyennek látnak. Nem szorulok azokra, akik megítélgetnek, én se kedvelem őket, csak én még kíváncsi sem vagyok rájuk. Be is szólhatok, ha azt diktálja az igazságérzetem vagy az önvédelmem. Csak az a lényeg, én mennyire vagyok egyben.

Az egyik szeret, ő zárt le keménnyé, belül elevenen árad a forró szépség. A másik kettő nem félt keményeket mondani a hamisakról, megmutatni, mi a közös azokban, akik olyan nagyon jónak láttatják magukat. Ezt, ami egyrészt gúnyos, támadó és cinikus, másrészt nagyon tisztának érzem.

Kik előtt akartam én szimpatikus maradni? Ki vagyok én és hogy legyek olyan nemes, hogy ne érezzek elégtételt, amikor látom, hogy élnek, hova jutottak, mikben vannak azok, akik hamisságokban, magyarázgatásokban utaztak már akkor is, tőlem idegenkedtek, végignézték a lejáratásomat?

Ugyanabban vannak. Esetleg vegánok lettek. Beszereztek egy macskát, állatjogokért posztolnak. Elváltak (tőlük a férj). Új hevülettel tiltakoznak a 33-as ellen.

Kik ezek? A nagyrészük a csakazolvassa – mára lájtosan üzelemlő, régebben sűrűbb – facebookoldalán szólogatott be, hergelt, provokált, miközben nem értette, és/vagy nem is állt érdekében érteni, mit beszélek. De közeli ismerős valakije is volt: out of the blue rosszmájúskodott a blogom ellen, mintha ő nagyon sikeres vagy okos volna, mintha a blog cikiség lenne – és mintha felfogott volna bármit is belőle.

A nézegetős kioktatás a szellemi mélyföldről még mindig meglep. Mert tegyük fel, hogy nem hozott létre se közösségi, se szellemi, se esztétikai értéket a blog, nem volt egy pillanatra sem vicces, okos, bátor, eredeti – minimális empátiával akkor is levehette volna, hogy nekem a lényem közepe. Pont ezért gúnyolódott rajta, meg írta nagy dafkén, hogy nem olvassa. Most tényleg, az ilyeneket hogy és miért ne nézném le? És ők tényleg azt hitték, hogy engem ők ugyanúgy érdekelnek?

Ja, őket se én, csak “pont felugrott” egy kritikus posztom. Mindent mindig másra tolni… Közben én olyanok miatt szólok, amiket négy-öt év múlva fog közösen bírálni mindenki. (Hogy kiröhögtek a városi bringázásért, a bodypositivity ellenérzéseim miatt…!)

Régen azt hittem, hogy az szól be nekem, aki jobban tudja, épebb, boldogabb. Hogy ők is mind jók, becsületesek, tehetségesek, valamint keményen edzenek, és őket bezzeg szeretik önmagukért. A kaotikus életemből, definiálhatatlan állapotaimból, amikor rendületlenül edzettem, hogy ne őrüljek meg, aminek aztán váratlan eredménye lett, sőt, csávók hada is, de előtte öt évig nem volt csávóm, és nem is mindig tudtam, mit akarok, szóval akkoriban, onnan könnyen tűnt úgy, hogy mindenkinek rendes frizurája, kocsija, értelmes munkája, célja, kemény edzése és segge, nevetős családi köre és szerető férje van, és onnan csóválja a fejét rajtam.

A legtöbb konfliktusom az életem egészét tekintve a bloggal, az azon képviselt értékekkel kapcsolatos. Újabban azzal, hogy életem két fontos szereplője révén, akiknek léte terápiás értékű, megerősödtem annyira, hogy nem félek nyíltan szólni a hamisság miatt. Van, aki csak rejtett módon érzékelteti, hogy úgy és addig szeretett, amíg magához hasonlónak vélt, és mindig is csak egy pici szelet kellett volna belőlem, ami az ő érzékenységeivel, érdekével is egybeesett. Vagy egyenesen szerette volna, ha én is nyomorú, köszködő, fájós hátú, megalkuvó negyvenes vagyok, így meg nem kér belőlem. És akkor van még az, hogy én a családi ügyeimben sem hagytam hatalmaskodást, rideg érdekérvényesítést, lenyomást, kapzsiságot. Ebből jó sok dráma volt, éjszakákon át írogattak megszállottan, elemezgettek, próbáltak nyomni, helyemre tenni, ki ne mondjam az igazat, ami nekik sérelmes.

A facebook farkasverem. És annyira megerősödtek ezek a hangok, a home office-ban vagy sűrű téli estéken unatkozó, semmihez és semmit nem értő, jó ügyekbe keveredő (mint más drogozásba), öntudatosan beszólogató nők. Pedig én azt hittem valaha: itt vagyunk, mindannyian okosak, jó szándékúak, beszélgessünk. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Mennyire normatívak az állítólagos lázadók, tényleg nem érzi magát viccesnek, amikor két “én aztán leszarom” öntudatoskodó poszt között benyal egy nála is nagyobb elérésű megmondónak, vagy arról posztol, hogy nála bezzeg otthon rend van, vagy milyen stréber munkaerő?

Kezdem okosan kirakni műszaki értelemben is, amit nem kérek, ezzel és ezzel a hasznos eszközzel.

Szóval, volt körülöttem egy csomó ember. Egy részük még anyuka koromból ismerős, vagy János révén, vagy egyetemi barát, vagy a blog olvasója 2013-ban. Olyan is volt, akiért akcióztunk, gyűjtést szerveztem, mert bántalmazták, vagy itt lakott nálunk hónapokig.

Mi lett veletek?

Hat év telt el: az idő gaz. Döntéseik, minőségérzékünk eredménye meglátszik az életükön nekik is. Vagy pont ugyanabban vannak, vagy zűrzavarba csúsztak, és onnan kiáltoznak. Ezt jelenti 2020, ezt lehet a járványra kenni. Mindig máshova csapódva, együtt valamin fortyogva, dühöngve. Mellébeszélés, cukiskodás, bandázás, szívecskézés is, nem lehet valódi vitákat folytatni. Emberek, akik szerint semmi, de semmi gond nincs azzal, hogy lelopják a szellemi tartalmaimat. És azzal sem, hogy ugyanazek direkt ellenem hergelnek hazudozva. El kell engem tüntetni, mert most aztán ők jönnek, ők az élcsapat!

Mi dolgom velük? És: mi dolgom volt valaha? Csak mert itt éltek a blogon, nekem ők kötelességeim lettek. Innen szedték össze olvasóikat, barátnőiket, pszichodráma ügyfeleiket, ide akarták kirakni a kicsinyes dolgaikat.

Mindent elvenni, mindennel szerepelni akarni, másoknál, mások munkájába beleülni.

 

Tényleg, miért hittem azt, hogy lojálisnak kell lennem hozzájuk?

A legijesztőbbek azok, akik bosszúleveleket írtak. Jól megnézeget, ő is szeretne olyat, magát dicsérgetve kommentel, aztán “leleplez”, fenyegetőzik, zsebemben turkál. Ez a nő egyszer megkérdezte, hova járok edzeni, kicsit mentegetőzve mondtam, mert tudtam, hogy nincs állása épp, hogy egy elég drága helyre. Ebből lett ez. A nő, aki nem vette észre, miért írnak neki a férfiak oly ügybuzgón, és hogy a “nagy benyomás” egy lila makkot jelent:

És mi motiválja azt, aki másfél évvel az utolsó érintkezés, lelépés, a civilnők levlistán zajló hatalmas-harsány gumiszoba-befuttatós kampány után ilyet ír.

Nem tudom, hol említettem őt, nagyon sokat kerestem, semmi nincs ebben az időszakban. Miért ne írhatnék bárkiről bármit? Miért pont én ne? Ahogy ők is írtak rólam.

 

Ezt a levelet én hónapokkal később olvastam csak el, nagyon megdöbbentem az indulatán, a pálfordulásán, meg hogy mire célozhat: mi ennyire ciki bennem, mire jött rá, mi nem úgy van? És ezek szerint nekem van valami hatalmam, amivel le tudok járatni embereket. Én igen. De mi az a hatalom, ami nekik nincs? Miért ilyen iszonyú idegesek?

De bizony, kinga, az emberek hülyék. gyengék, felszínesek, olvasni sem tudnak rendesen, túl sokat képzelnek magukról, mohók, sóvárak, pletykásak, bloggerek akarnak lenni semmi íráskészséggel, műveletlenül, a férjük hideg, a testük líg-lóg, a valódi öröm őket nem érdekli, csak a magamutogatás, és iszonyatosabb az életük annál is, mint amit hittem. A történet, amit ő elhitte, az izmos dr. Vecsey heves szerelme, amiatt csorgott a nyála, és valami különös hécvvel, e-mailek özönében elemezgette feministaként. Akkor ő is be akart szerezni egy szeretőt a nagy erkölcshuszár, mert őt rég nem szerette senki. Addig “hitt nekem”, amíg a többi liba el nem kezdett pletykálni összevissza, pedig ők semmit nem tudtak. Valaki szart kevert.

És ő innen indult, csak pár hónappal korábbi a levél:

Nagyon sokáig magamban kerestem a hibát. Biztos nem figyeltem, figyelnem kellett volna. Biztos nem szabad valamit csinálni a normális emberek körében, létezik egy szabály, amit nem ismerek. Vagy nem bírtam ki, engedtem az indulatos késztetésnek, nem kellett volna.

Pedig nem. Jóval fölényesebben kellett volna ellentartanom, és sokkal előbb, az elemi határaimat védve. Nem azért gyűlöltek meg, amilyen én vagyok, én csak balek voltam, hanem azért, amilyenek ők. Ez az agresszió mind az ő rossz lelkiismeretük jele. Mert el akartak taposni, lefőzni a zaccot, másoderesztést, új blogot, új vezért. Mert nem tudnak írni, élni, gondolkodni. Tüntetnék el a múltat, tüntetnék el, hogy olyanokat éltem át, amiket ők soha nem. Hogy a legszarabb, elkenődött napom is nagyobb formátumú, mint az örömeik. Az is ciki volt, amikor rajongtak. De ahogy elemezgettek…? Ne legyen nekem se! Még ha elküldtek volna a fészkes francba, de nem. Kielemezték, mitől nem feminista, sőt, becstelen edzeni, szeretve lenni, magzatot megtartani. Sunyin, célozgatva, csordában keltették a hangulatot a ketogén, futás ellen is. Kinga is, ő aztán nem. n ne karjam megmondani! Látszott, harcol az öregedéássel, szarul van, engem gyűlöl. Bármit tettem, és az nem is volt velük kapcsolatos, őrjöngve figyeltek, szétbeszéltek, irigykedtek.

Azt hiszem, tőle hányok a legjobban. Ő volt a legnagyobb álszent. Megpróbált fizetős csoportot üzemeltetni, száraz, humortalan kamu ökoógiai okoskodással.

De akkor is, mit tehettem volna, hogy ne ennyire tapossanak…? Kicsit elkerülőbben, még kedvesebben. Észrevétlenül lenni forradalmárnak…! Rájuk hagyni. Egészen leszarni az áskálódást…

És új felismerésem: senki nekem azt nem fizette volna ki, semmi jutalma nem lett volna. Úgyis megutáltak volna, mert én nem vagyok közülük való és nem hagyom magam semmihez idomítani. Azt sajnálom, hogy nem szóltam vissza még élesebben, még fölényesebben, még előbb. Balek voltam évekig: így vagy úgy, de hozzájuk igazodtam, kiszolgáltam a játszmáikat, nem jeleztem vissza nekik. Kis híján elhitette velem egy 15-20 főből álló csoport, hogy ők a blog, nem én, és leszavaznak. Nekik köszönhetek mindent, nélkülük elveszett vagyok, és meg tudnak büntetni.

Irigy hatalmaskodás. Összetörni annak a játékát, akinek van. És hogy élnek most, hogy néznek ki, mikkel töltik estéiket, hol keresik a boldogságot… te jó isten.

Kinga, te vagy a legaljasabb benyaló, akit ismerek. és ahogy felmented magad!

És a fő konfliktus: sosem értették a szöveg esztétikai célját. Az életörömöt. Azt, hogy mit jelent a feminizmus, mire jó. Vagy én miért sportolok, ketogénezek. Csak ami nekik jól jött a saját elrontott életük megmagyarázására. Erre, amit én írok, nincs szemük. A vezéreknek se. És akkor az elképesztően buta, egy kis figyelemért, közösségérzetért bárhova drukkernek beálló, silány életű nők, akiket nem zavar a szolgalét, akik azt várják, hogy valaki mondja meg.

Senki nem fizeti ki, ha hagyom magam, ha lemondok arról, ami fontos. Nincs alku, én hadd legyek boldog. Ennek a felismerése 2020. Nem éri meg engedni. Csak az tesz szabaddá, ha gondolkodom és megteremtem magamnak a szellemi autonómiát. Nem is tudok mást, állandóan pezsgek, nem kell másod-harmadrangú inger, a pépessé csócsált vélemények. Nem engedem többé senkinek, hogy sértse a burkom, a méltóságom. És nyugodt szívvel kiröhögöm őket, amikor látom, hogy próbálnak másoknál bevágódni, sportos látszatot mutogatni vagy társat keresni. Ki akar ezekkel jóban lenni?

 

12 thoughts on “ez a kétezerhúsz, ez nagyon nehéz volt

  1. Ó, jaj. Én se tudok, és nem is akarok beállni a 2020-at szidók körébe. Meg, eleve: milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy egy egész évet ki akarjon valaki kukázni? És mi múlik azon, hogy jövőre 2021 lesz? Elmúlik a járvány január 1-én? Vagy mi? Ez olyan, mint a hétfőt utálók. Miért, nem ugyanolyan nap az is az életünkből, mint a többi? És ha feltesz valaki egy Hate Mondays bögrés képet a facere, másnap meg egy mindfullness-élj meg minden pillanatot, akkor ő mennyire ostoba? És hogy tanuljunk mások tapasztalataiból: én megtanultam haldokló emberektől, hogy minden nap számít. Nem utálom a hétfőt. Se 2020-at.
    Meg bármelyik évet az életemből. Mindig vannak rossz meg jobb időszakok, olyan soha nincs, hogy csak fos az egész, és akinek meg igen, azt nagyon lehet sajnálni. Mert ő tehet róla, vastagon. Nagyanyám, ha sokat panaszkodtam kamaszként, közölte: Örülj, hogy lyuk van a seggeden, és szelel.
    Mi lesz jobb, ha kollektíven sajnáltatjuk magunkat? Jobb lesz az élet utána? Lesz jó meló, szerető társ meg hálás gyerek? Van a családomban egy szakács, ő áprilisban elvesztette a munkahelyét. Otthon maradt sokat, örült a frissen született gyerekének, megépítette a kertben a fekvenyomó-padot, augusztusban megint bajnok lett.

    Ha megnézem a naptáramat, látok benne iszonyat mennyiségű megkönnyebbülést, helyreállt idén a világ rendje. Végre helyreállt az anyagi helyzetem is, egy töredéke visszajött a pénzemnek. A gyerekemet felvették középiskolába, minden nehézség ellenére. 43 évesen sokkal örömtelibb és felszabadultabb a nemi életem, mint bármikor korábban. Tele vannak a hétvégi naptároldalaim túrákkal, kirándulásokkal, jobbnál jobb gyerekes programokkal, mindet én szerveztem, hogy legyen, mert idén is élünk, jövőre is fogunk. A járvány van, lesz is egy darabig, de ha nem halunk bele, nem visz mindent. Valamelyik ismerősöm feldobta, hogy milyen jó híreket kaptatok idén? Odaírta egy savanyú tojás, hogy komolyan, 2020 van, milyen jó hír lenne? És közben él!

    Kedvelik 2 ember

    • “eleve: milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy egy egész évet ki akarjon valaki kukázni? És mi múlik azon, hogy jövőre 2021 lesz? Elmúlik a járvány január 1-én?” nem, de hagyományosan évekre tagoljuk az életet, újévkor fogadkozunk stb., illetve még 2020 van és az egész év a járvány jegyében telt, szimbolikus a remény is, hogy jövőre már nem, vagy nem a teljes év rendelődik alá ennek.

      Kedvelés

      • Hát igen. Egyébként ilyen is volt, rövid ideig éltem így, de nem a hétfőt utáltam, hanem hogy megint hülye voltam. Aztán volt olyan is, hogy hétfő este volt a táncpróba, azt annyira szerettem, hogy már reggel lelkes voltam. Nem, nem, és nem akarok belegondolni, hogy tényleg emberek milliói élnek így. Nyelvtanulás céljából elolvastam anno a Bridget Jones naplóját angolul, és kifejezetten kínosan feszengtem a lúzerségén, az önsorsrontó körein, soha nem tudtam együttérezni ezzel.

        Kedvelés

  2. Engem másokhoz képest jó helyzetben, magamhoz képeat meg jó időpontban ért ez a válság, voltak, vannak anyagi meg lelki tartalékaim ahhoz, hogy tudjam kihívásként nézni azt, ami nehéz volt meg legyen energiám alkalmazkodni, meg ésurevegyem, amikor kezd fogyni, mielőtt még nagyon vakvágányra kerülnék.igyekeztem a környezetemnen is a hiszti helyett a józanságot, a reménytelenségbe süllyedés helyett az előrevivő hozzáállást, pozitív lépéseket erősíteni, próbálva kerülni a prédikálást vagy önelégültséget.
    Az nagy tanulság volt, hogy mi az, amiről könnyű lemkndani, mi az, amiről nehéz, meg hogy mit is jelent és mennyire alulértékelt egyébként az “essential work”, kik azok, akiknek a munkája a napi létezésünkhöz meg az alapvető társadalmi feladatok ellátásához valóban nélkülözhetetlen.

    Kedvelik 1 személy

  3. 2020-ról én elég sok jót feltételezek. Szerintem nagyon sokat lendített a home office-rendszeren. Egy csomó cég rájött, hogy a feladatok nagyrészét otthon is el tudja végezni a munkavállaló, és igenis ki lehet szervezni. Sokan észrevették, hogy mennyire magányosak, egyedül vannak, kb nincsen senkijük. Egy csomó pót cselekvést kihúzott a covid, így azokat is ki kellett home office-ra szervezni, de közben volt egy légüres tér. Kíváncsi leszek, mi lesz később, mi változik majd. Lehet írok magamnak egy listát, hogy szerintem mi hogyan lesz, és kiderül jövő ilyenkorra, hogy igazam volt-e..

    Kedvelik 1 személy

  4. Milyen igaz…
    Nekem is királyvíz volt.

    És tavasszal leteszteltek. Az eredményre vártam, 3 hetet voltam otthon. A barátnőm átküldött egy edzős videót, hogy ő megcsinálja. Gondoltam magamban: otthon vagyok, holnap is otthon leszek. 10 perc az egész, kiprobalom. Nem tudtam magam oldalt megtartani 10mp-ig az alkaromra es a bokámra tamaszkodva. Ezen úgy felpumpáltam magam akkor, hogy ez nem megy nekem? Ne már. És azóta 7 napból 6ot edzek.

    A korcsolyapálya hiányzik csak most. De azt ki lehet bírni.

    Kedvelik 2 ember

  5. Latvanyosan jol lenni valahogy sosem illik, persze iden meg kevesbe, az emberek valahogy ezt szemelyes tamadaskent elik meg, mintha az illeto ellenuk lenne jol. Nyilvanosan nagyon szarul sem illik persze lenni, mert nagy valoszinuseggel meg a legjoindulatubb (legjobb indulatu?) ismeros vagy barat sem tudja, hogy mihez kezdjen mas husba vago fajdalmaval, kilatastalan helyzetevel. A kozepszer viszont mindig megy, azt tudjuk kezelni. Peldaul udvarias sajnalkozassal, meg remennyel, hogy hamarosan biztosan jobbra fordulnak a dolgok – vagy ha az nem, akkor is megnyugtato, hogy legalabb mas is ugyanabban a szarban van.
    En iden tavasszal talaltam meg almaim munkahelyet. Szo sincs nagy presztizsu, kiemelkedoen fizetett allasrol, viszont azt csinalom, amit szeretek, egy nagyon klassz helyen, klassz emberekkel korulveve, akik megbecsulik a munkam. Hat hogyan mondjam en ezt el a nalam kepzettebb, egy vagy tobbdiplomas ismerosnek, aki a Tescoban arulfeltolto, esetleg valahol takarit, mar ha epp van munkaja? Inkabb egyetertoen hummogok, hogy ja, persze, 2020 tenyleg nagyon szar ev volt, de hat majdcsak…

    Kedvelés

    • Igen, ez igaz. Amellett, hogy tényleg látszik, hogy azért az emberek egy részének tényleg van mit sajnálni idén. Én is nagyon szerencsésnek érzem magam, főleg, hogy nem függök senkitől semmilyen értelemben sem, a munkám mindig annyi és úgy van, ahogy én osztom be – természetesen elfogadva, hogy a szolgáltatásom a többségnek talán most nem a legfontosabb.

      Ugyanakkor rengeteg jó dolog is volt idén, minden haladt a tervek szerint, ha nem jobban és még olyan dolgok is kerültek, amelyeket abszolút nem vártam volna. Nagyon szerencsés és boldog vagyok, de nem hangoztatom, mert sosem lehet tudni. Nem szégyen, inkább csak tapintat.

      Kedvelés

  6. Velem ebben az évben remek dolgok történtek. Fb részben mutat ebből, de a javát nem. Nincs kényszerem kirakni. A sallang levágása már tavaly is elkedődött nálam, nem kellett hozzá ez az év a maga eseményeivel.
    A social fixer, nagyon tetszik, hasznos.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.