— az Olvasó vendégposztja —
Íródott: Már Utána
Vannak ezek az életmód-képek, meg videoklipek, meg a sztereotípiák a bölcsészekről, meg az alternatív (!) filmek, és ott a boldogok törökülnek a fűben (a hosszú fűben), spontán, és nagyon egynek látszanak önmagukkal, kiegyensúlyozottak, menők. Erről van szó.
Ha kisgyermeket látnak, szájuk mosolyra, karjuk ölelésre húzódik, erről is van szó.
Arról is, hogy ha szerettük beteg, aggódnak és gondoskodnak. Bővebben…
A titkos bűn: éjjel a saját idő. A teljesen más világ.
Most is, amidőn e sorok írója e sorokat írja. Bővebben…
Rendszeresen és szándékosan idegesítem olvasóimat, lássuk csak: autó, kötés-horgolás, mosogatógép, turkáló, akciólesés, mobiltelefon, ex-Európa. Hogy nem, nem, nem, nem. Én nem. El is mesélem szempontjaimat.
Nem azért, hogy hozzám viszonyítsatok. Én nem vagyok életmódmodell, én gondolatokról írok. És ezek olyan jelenségek, hogy igazán elfér melléjük egy másik szempont. Bővebben…
hát akkor Szél Bernadettnek, szeretettel
A fiam mesél nekem. Figyel, és szuverénül, sajátosan érzi a világot, aztán ezt remekül és élvezettel reprodukálja, hogy megfáradt édesanyját szórakoztassa. Várja a hatást. Nem bohóckodik. Szemérmes a mosolya, ahogy kiejti az évtized poénját a száján.
Ülök a Villa Bagatelle-ben, pénzt utalok, jelszót adok, e-mailt írok, zsong a fejem, jól vagyok. Felhívtam — együtt megyünk a kicsikért az oviba –, beállít, zöld a dzsekije, böhöm a táskája. Rajtam is az ő egyik — kinőtt — cipője van. Az arcába illeszt egy klubszendvicset, a coleslaw (Cole’S Law, benne van Murphy törvénykönyvében, tudtátok?) nekem jut persze, és elmesélni nekem, hogy az apjával látta a Hamletet az Örkényben, és az milyen volt. Az egyik sírásó nő, és Gálffi nemcsak atyjának szelleme, hanem sírásó és első színész is. Ez valami olyan… életmódmagazin, nyugis, boldogságos, ráérős, jó kaja, nyugalom, és az én fiam, jó sztorik, és ketten! Nagyon ritka ez.
Milyen tavasz! A régóta rügyek, az új, cserregő madarak. Szagok. Eső is, sár. Értelmetlenné váló cipők, kesztyűk. Minden tágasabb. Ballonkabát. Több a fény. Könnyebb a reggel, az este, az emlékezés, a test, a fűtés, a minden. Bővebben…
bringásahegyennek, a közelgő elkerülhetetlen alkalmából
Májusban leszek harmincnyolc. József Attila az én koromban már nem élt. Milyen rég mondogattam, hogy Petőfi Sándor az én koromban már nem élt! Arany élt és élni fog. Hát még Faludy György. Előtte volt az élet még ennyi idősen! Meg azt mondja, hogy mondja? Az emberélet útjának felén. Ezen is túlvolnánk.
Elmulasztottam harminckét évesen megírni a Születésnapomra-parafrázist.
Már semmi nem olyan, mint huszonévesen. Bővebben…
Az anyák, amikor hajnalban, még a vekkerszó előtt maguktól ébrednek, kötelességszerűen nyugtázzák az időt. Még csak fél hét. Ferde napsugár, ilyen korán! És: tak, tak, tak. A hatalmas vekkerem, de tényleg, akkora, mint egy macska. Mintha vízben volna. Az anyák korán kelnek. Bővebben…
Mindig túlméretezek mindent. Nem annyi az óra, az idegrendszer, a hőfok, a táv, a teherbírás.
A kibírásra van bennem optimalizálva minden. Bővebben…
Jó reggelt, kedves metrón, vonaton munkába igyekvők! Ti termelitek a GDP-t, már ha nem a közszférában hédereztek, én meg nevelem a jövő adófizetőit, ugye.
Akkor coming out: ez van az ágyam mellett. Bővebben…
A szombat délelőttöm rituálisan a gyerekeké. Világ gyermekei, egyesüljetek! Itt a helyi művelődési házban Berczik Sára–Dévény Anna módszereivel tart tornát Rita néni, oda jár a házból a lánysereg. Amikor én viszem őket, életmódmagazin vagyunk: gyerekszállító viszikli, benne öt gyerek (a két kicsi, az én fiam és a szomszéd kétéves lány csak néző lesz a parkettás teremben), kutya, Lőrinc saját biciklin. Mindig ámul rajtunk valaki a járdán. Volt már olyan is, hogy pontosan érkeztünk. Hajtogatom a nadrágokat, kibékítem az összeveszett cipőházaspárt, kontyot csavarok.
Nincs is ennél bájosabb, mint amikor az ötévesek művészi tornáznak. A lányom balettfetisiszta. Kontya hamar széteső balerina, a hajában ezüst csillag, fekete a tornadressze, ciklámen a harisnyája, lábfején bőrtalpú tornapapucs. Feszült-boldog igazodása, lojalitása, tekintély és tanulnivaló iránti attitűdje a jövő őszt, elsős napjait idézi — már ha a tanítónő lesz olyan pedagógus, mint Rita néni. Egy kicsit aggaszt is az áhítatos figyelme, gyomorgörcs ne legyen belőle, jobb a vállrántó derű.
Páros lábak, félguggolás, karikák, miből van a lapockátok? Tudatos, türelmes, élményszerű gyakorlatok, nagy figyelem, és Marika néni zongorázik. Mennyi tanulás van egyszerűnek hitt mozdulatokban! Körben futni például nem könnyű. Figyel a lányom, hasát behúzza és ettől a vállát is felrántja, ha rászólnak, kinyújtja a térdét, spiccét gyorsan lefeszíti. Oldalra pillant, nézi tornadresszes magát a tükörben. Ilyenkor nagy füle lesz, valóságos Törpilla, szinte kék tőle.
Folyton a saját gyerekkorom jut róluk eszembe. Bővebben…
Anyám tett mindig vaníliát a tejbegrízbe.
A nyikorgós kaput be kellett csukni, hogy a kutya ki ne szökjön.
És egyszer kettétört a kulcs.
Mindig ott visongtak a kicsik, nem hagytak olvasni.
Azt mondta: és én most leülök, és nem fogok felállni, és akkor a Lőrinc csinált nekünk szörpöt.
Csirkecé, így mondta a csirkecombot, és egyáltalán nem volt hajlandó becézni a szöcst, a fecst, a kecst. Bővebben…
Nem lehet folyton a blog, a korrektúra, a facebook előtt ülni. Még feküdni sem, kávéval sem, a teraszon sem.
Le ne előzzön a nyár! Irány a város. Bővebben…
Fertályóra, tizenöt perc. Bővebben…
Hát nem tudom, de nekem ez mindig gyanús volt. Aki maximalistának mondja magát. Bedőlünk neki. Egy kicsit irigyeljük. Amiért erős, sugárzó, ő hajtja nagyon, ő mindent elér, nem lankad, nem puding, hanem csinálja. Neki van hivatása, ügye, projektje, célja. Bővebben…
TIZENkét éve még így
2012. szeptember, nosztalgia
Ó, azok a fényes nyári napok! Hát tizene nyolcig is aludtunk, ha nem fél kilencig, és arra ébredtem, hogy Bővebben…
Sz. T-nak
ne féljünk tőle, ez már ősz: olyan a fény szöge, éppoly arany a szél, annyira hűvös a reggel
a szagok is
úgy roppan a levél a biciklikerék alatt, annyira kapható kakaós csiga Bővebben…
Jakab elmúlt kettő, így ez a bejegyzés nem az egyévesen már rímeket faragó csöppségek anyukáira licitál.
Ej, de sok pirossal aláhúzott szó lesz itt.
Azt mondja ma, ma először, idézem: igen. (Folyik az orrod?) (Miért kérdez ilyet egy ép látású anya? Mert a hátára van kötve a példány.)
Eddig nyomatékos, rövid o-s joo-val helyeselt, a legőrületesebb hisztik közepén is, ha kedvére való javaslatot tettünk.
A nem persze előbb volt: mem, határozott, elutasító kézmozdulattal.
Az én is nagyon korán volt. A zseniális fotós, akinek egyik műve emitt a fejlécben látható, átadta a cédét, és meglátja a göndör másfél éves Jakab magát az akváriummal, és azt mondja, idézem: Ott’an én!
Állatrendszertana felöleli a következőket: cica, tyutyu, ‘al, ló, ‘angya, ‘ók, ‘éka. És ebbe, nézze meg az ember, bármilyen lényt besorol.
A kutya tyutyu. Ez a mi kutyánk neve (vagyis inkább foglalkozása, mondaná a nagyobbik fiam; a neve Tappancs). A londoni Természettudományi Múzeumban a tirannoszaurusz életnagyságú és mozgó-hörgő szerkezete: tyutyu-jaj. Vagyis egy olyan tyutyu, aki jaj.
Most levette az apja a cipőjét, és/mert oda nyilatkozott: ‘ossz ‘eki! Merthogy rossz neki.
Kezdetben voltak a főnevek. Az első ige: ‘Ézd! ‘Ézd, mama! Azóta ragozva, akár a múlt idő is megy: Hozd azt a vödröt! — ‘Ozom. Látod a repülőt? ‘Átom. Haver meséli: Sírtam. Jakab a fejét rázza: Én nem ‘tam. Ma meg azt mondja az apjának a poharát nyújtva: Öntsél! Kapcsolódik, na.
Így már egész mondatokat is alkot: ‘Ünk le, mama. Avagy megyünk, illetve menjünk le.
És névelő és kijelölő jelző! Azt a kék autót, mama. — Hol a gyöngy? Egész tisztán.
Színek: kék, jija, ‘őd.
Két összesült hókifli: ‘ettő. És azt mondja, csak úgy maga elé: ‘ettő, ‘ájom, ‘égy, ‘at.
Van egy alapszókincs, még az etelközi csecsemőkorból, kéttagú szavakkal: mama, tyutyu, cici (ez bicikli is ám). Fiktív elemek: nyunyu ‘víz, ital’, nyamnya ‘étel, finom’. A most tanult szavakkal viszont Jakab rémisztő következetességgel csinálja azt a fonetikai operációt, hogy ha a szó, ami a magyarban gyakori, úgy néz ki, és hódoljunk itt Nádasdy tanár úrnak, hogy CVCV, akkor ő VCV-re csupaszítja, de a megmaradt mássalhangzónak kis nyomatékot ad: VC’V. Így lesz a hajó ‘ajjó, a Duna ‘unna, a gumi ‘ummi, a répa ‘éppa, a boci ‘otszi. De a busz is ‘usz. És a lépcsőn mondja magának: ‘ép, és ha valami szép, arra is.
Aztán van ez a kórság, hogy a hosszú szavakból csak az utolsó szótagot mondja, vagy annyit se. Ez meredek, mondom a Denevér utcában, erre ő, hosszú csend után a fülembe súgja (a hátamon utazik): ez ‘ek, mama. Most már li a bicikli (meg a kifli, a virsli). f nincs, a zsiráf így ‘áp (a lufi pedig ‘uppi).
(A további személyes izgikre mohó olvasók elriasztása a célom: az olvasottság huszonegykettőről négyszáznegyvenre ugrott egy nap alatt. Hulljon a férgese! Aki idáig olvasott, annak megmutatom a zsugorfej-gyűjteményemet.)
csak az olvassa. én szóltam 