spontán

— az Olvasó vendégposztja —

Íródott: Már Utána

Vannak ezek az életmód-képek, meg videoklipek, meg a sztereotípiák a bölcsészekről, meg az alternatív (!) filmek, és ott a boldogok törökülnek a fűben (a hosszú fűben), spontán, és nagyon egynek látszanak önmagukkal, kiegyensúlyozottak, menők. Erről van szó.

Ha kisgyermeket látnak, szájuk mosolyra, karjuk ölelésre húzódik, erről is van szó.

Arról is, hogy ha szerettük beteg, aggódnak és gondoskodnak.

Egy csomó minden, amit csináltam az életemben, és most leginkább az apró, megmagyarázatlan, gesztusértékű cselekedetekre gondolok, kifelé szólt, mert megtanultam, hogy azt úgy kell, ha valamilyennek akarok látszani. Láttam és lemásoltam ezeket. Élveznem kell a természet szépségét, és milyen kedves kis mozzanat, spontánul egy virág kelyhéhez hajolni lehunyt szemmel, s beleszagolni. Mondom, spontánul. (Előtte vadul kutatni szemmel a megfelelő virágkelyhet, közben és után pedig mohón vágyni, hogy bár fotózná ezt le valaki. Spontánul. Azután még egy párszor megismételni, hátha valaki észreveszi és megihletődik, végül szégyenkezve megkérni valakit, ugyan fotózna már le így. Talán a legdurvább, utólag azt mesélni, hogy ó, hát ez egy spontán fotó. Ott már önmagamnak, de csakis önmagamnak, biztosan be kell vallanom, hogy azért annyira nem.)

cropped-lec3a1c3a1c3a1nykkc3b6kc3b6c3b6rccsinn.jpg

Fűben ülni jó. Jó-e fűben ülni? A szúrós kis szalmaszálak átdöfik a farmergatyát is. Harmatmaradék, na, az hideg. És ha darázsba ülök? Vagy egy hangyabolyra? Nem, nem. A lényeg a forma, nem a tartalom. Illetve, a tartalom, amellyel a formát a többiek automatikusan megtöltik, azaz megtöltenek ENGEM, hiszen azt akarom, hogy ezzel töltsenek meg. Hogy én alter (!) vagyok és menő és spontán. Hogy belül mi vagyok, hogy rettegek, hogy beleültem valamibe, aztán mi lesz, ha valami pirosba, és majd látszik, ha felállok? Ezt meg ne lássa rajtam senki.

A kisgyermeklátás. Ó, a gyermeki lét, csupa szappanszagú, tiszta puhaság, de ez teljesen mindegy is tulajdonképpen, a lényeg az, hogy én hogyan reagálok rájuk, és ezáltal mit látnak mások énbelőlem. A gyerek ilyen szempontból mellékes, egy kellék. Megölelem, magasra torzított hangon az óvodáról kérdezem, de közben felfele sandítok: jól csinálom-e? Sőt. Észreveszik-e, milyen jól csinálom? Oly szerethető vagyok, hiszen ÉN szeretem a gyermekeket a legjobban. Hogy valami mélységes trauma folytán szinte irtózom az óvodáskorúaktól, nem találom velük a hangot, fárasztanak a játékaik, a sipogásuk, az teljesen mindegy. Még magamnak is, azaz elsősorban magamnak mindegy.

A betegápolás. Mechanikus dolog, de mégis. Aggódó arc, aggodalmas kérdések, gügyögésre váltás. Jaj, takarózz be, miközben nem is érzem szükségét, hogy betakarózzon, vagy én szeretnék inkább betakarózni. Jaj, főzök egy teát, jó mézeset-citromosat, miközben fogalmam sincs, miért kúrálná a tea a felnőttkori bárányhimlőt. Csinálom, mert láttam, hogy így kell. Úgy gondolom, hogy elvárják. Minél kevésbé érzem a késztetést, annál hevesebben ápolok.

Tudjátok, hogy mi a rohadt nagy csattanás? Ráébredni, hogy ezek a gesztusok, amelyek csak üres héjak voltak eddig, tartalom nélkül, tulajdonképpen valóban héjai csak valaminek, amely olyan gazdag és tápláló és jó, és olyannyira a héjhoz tartozik. Megtanultam a héjat, mert csak azt láttam, fizikálisan, de nem tudtam, mi van belül. Hát szóval akkor ezek érzések? – kérdem most. Lehet ezeket érezni is? (Az érzéses bejegyzés, uramisten, most gyorsan újraolvasom, mielőtt folytatnám.)

Amikor először találtam magam ülve – mit ülve: fekve! alva! – a hosszú fűben egy tavaszi kora délután, egyedül, senki által nem látva, és csak utólag ráébredve, hogy én ezt most csinálom. Előbb jött a fűbeülési igény, és utána a tett. Nem az volt, hogy először kitaláltam, milyennek szeretnék tűnni, és utána azt, hogy ezt hogyan érjem el, és aztán megtettem. Nem, most először volt az érzés, a késztetés, és utána megtettem, és csak utána gondolkodtam. Hát tényleg van ilyen, hát tényleg létezik. Hát EZÉRT ülnek ők a fűben. Mert az jó. Akkor jó, amikor az ember úgy érzi, hogy odaülne. Máskor nem jó, csak akkor, de akkor nagyon jó. Mi, mi, MI?? Mi volt ez, hogy éltem én eddig, hogy nem így éltem?

Nem kell megölelgetni a gyerekeket. Lehet őket nem megölelgetni, lehet nem ellágyuló tekintettel rájuk nézni, lehet őket figyelmen kívül hagyni. Lehet nem foglalkozni vele, hogy mások akkor mit gondolnak rólam. És, csodák csodája: még az is lehet, hogy semmit. Még az is lehet, hogy elkönyvelik, jó, akkor őt nem kérjük fel bébiszitternek. Még az is lehet, hogy nem szabadul rám az emberiség haragja. Kinek az elvárása volt ez tulajdonképpen, a jó életbe már? Miért tulajdonítottam én olyan nagy fontosságot ilyesmiknek, miért gondoltam, hogy mások engem ennyire figyelnek, hogy ennyire mérnek valamihez? Jó, figyelnek, mérnek — és ha igen, akkor miért gondoltam, hogy számít, hogy bármi más számít, mint az én jó közérzetem? Hogy lehetett így élni?

Először komolyan megrémültem attól az általam irracionálisnak és betegesnek megélt aggodalomtól, amely késői első viszonzott szerelmem betegsége során eltöltött, a fejem búbjáig. Fülfájása engem a sírógörcsig kerget, mit tehetnék, jaj, mit tegyek, hogy enyhüljön? Teát főzzek, mézzel, citrommal? Innál? De hiszen telefonon keresztül nem lehet. Takarózz be, drága. Igazi döbbenet volt ráébredni, hogy na most érzem azt, hogy mi van a gondoskodás mechanikája mögött, hogy mi az az érzés, amely a kezet a teafű, a verejtékes homlok, a puha pléd felé mozgatja. Elképedtem az erején. De most már tudom, most már nem csak mozdul a kezem – most már az érzés mozgatja. Akkor mozog, amikor érzek. Először érzem, amit, és csak azután mozog a kezem. Csodálatos, csodálatos.

Fogni a blog nyelvi és stílusjegyeit és megtölteni tartalommal, a sajátommal, mert van nekem olyanom.

Félórákat tölteni a tükör előtt spontánul rendetlennel tűnő hajzatot gyártva. Aztán egyszerre tényleg nem törődni vele, milyen, csak szállni hagyni, és akkor kap bele a Tekintet.

Sokat költeni parfümre, keresni Az Illatot, Amely Engem Fejez Ki. Aztán egyszer csak, hoppá, állok szédelegve, beparfümözetlenül, és ő nem tud betelni a hajam illatával. Pedig én nem is tettem semmit, nem is akartam, nem is készítettem elő, mégis.

Akarni valamilyennek tűnni, évekig, évtizedekig próbálgatni a szerepeket, aztán egyszer, miután összeomlott az egész, csak ülni a romokon, a hosszú fűben, semmit nem akarva, békésen lobogó, gyümölcsillatú hajjal, szappanbuborékot fújva, és akkor ő pontosan azt mondja, hogy olyannak lát, és pontosan azokkal a szavakkal mondja, amilyennek és amilyenekkel én évekig, évtizedekig vágytam látva lenni.

Olyan vagyok, mindig is olyan voltam, de soha nem mutattam, hanem tűnni próbáltam olyannak, hát nem nevetséges? Nem szívszaggatóan, könnycsordítóan, velőtrázóan röhejes?

Most kezdődik az élet.

117 thoughts on “spontán

  1. Remek írás. A boldogság-motivációk működésének megfejtése, illetve az élet ezen paradoxonának feloldása rejlik benne – mindez önerőből, saját felismerésből. Rendkívül tiszteletreméltó.

  2. “Ráébredni, hogy ezek a gesztusok, amelyek csak üres héjak voltak eddig, tartalom nélkül, tulajdonképpen valóban héjai csak valaminek, amely olyan gazdag és tápláló és jó, és olyannyira a héjhoz tartozik. ”

    Megrendítő ez az érzés.
    De miért tanultuk meg ?- Mert jól akartuk csinálni.
    “Megtanultam a héjat, mert csak azt láttam, fizikálisan, de nem tudtam, mi van belül.”- mert nem volt idő,nyugalom meglátni. Nincs időnk lelassulni.

    Ha nagyon sok érzés kavarog ,nehéz polarizálni őket,és békés folyást engedni nekik:
    “Hol éhesen meg fél fagyottan
    Indulatok agancsos csapata öklelődött”

    Türelem kell magunkhoz, meg egymáshoz is.
    Másképp nem vesszük észre mi van velünk, és a mellettünk levőkkel. De honnan a türelem ha meg vagyunk szakadva ? Fáradtak,kimerültek vagyunk.
    Voltam nagyon magam alatt , zaklatott ,életidegen gyakran.
    Két nap nyugalom újraéleszt és jól is érezném magam ha nem jönne a következő hét az újabb küzdelmeivel. Túl sok amivel meg kell küzdeni.Legalábbis nekem.

  3. ez nagyon betalált…. remek téma és lebilincselő írás!
    és mégsem elég olvasni és tudni – várni kell és rácsodálkozni és örülni, h ÍGY történt… vajon életünk hány mozzanatát hagyjuk a véletlenre?

  4. Hú, de tetszett!
    Nagyon.

    Pár napja egy kolléganőm behozta a kislányát ide, a dolgozóba.
    És elnéztem, ahogy a munkatársaim igyekeznek jelesre vizsgázni anyánakszületettségből, kisgyerekkel-jófejségből, ilyesmiből…
    Derűs elégedettséget okozott nekem az, hogy ebben a játszmában nem kell részt vennem.
    Megengedhetem magamnak, hogy ne vegyek részt.
    Mintha ez valahogy összefüggene azzal, hogy én tudom, minek a héja ez, én ismerem a gyümölcsöt is – és akkor nem vonz a héj.
    Ez az egyik része. A másik meg persze az, hogy nem érdekel, mások mit gondolnak arról, hogy szeretem-e azt a gyümölcsöt.
    Jó eljutni eddig.
    Jó érzés látni, hogy eljutottam eddig. : )

    • ja, az ilyenektől én menekülök, amióta van gyerekem. a poszt ilyen irányú részei meg kifejezetten hidegrázással töltenek el (a gyerekre nem gondolnak „az ilyenek” (bocs, egyébként érzem, hogy ez belülről mennyire rossz lehet, csak izé), hogy annak ez milyen? ők nem utálták kicsiként a gügyögőnéniket? – nyilván értem a motivációt, hogy az emberek félnek, hogy ha nem látványosan kedvesek a kisgyerekekkel szemtől szembe, akkor rossz színben tűnnek fel mások előtt. de könyörgöm, annak is van kultúrája, hogy valaki mondjuk egy kutyával nem akar interakcióba lépni, mert fél tőlük vagy csak épp mást csinál. különösen úgy érdekes ez, hogy a legtöbb kisgyereket ha jól tudom kifejezetten frusztrálja, ha idegenek rányomulnak és az arcába másznak.)

      • Van ez a mozgalom (?) most, hogy a békén hagyandó (félős, beteg, akármi) kutya pórázára sárga szalagot kötnek.
        Ilyen szalagot lehetne kötni a gyerekre is. : )
        Mondjuk még ennél is jobb lenne, ha a cunciskodó nénikre-bácsikra kötnének figyelmeztető szalagot, hogy messziről el lehessen őket kerülni.

          • A gyerek pórázára is kéne ilyet kötni.
            Gyerekpóráz. Másféltől három és fél évesig nagyon nagy királyság, ha ki tudod zárni a megvető pillantásokat.
            Engem nem zavart, ha beszólnak, biztonságos volt és mégis szabad.
            Minden kézheznyúlkálós nénit leüvöltöttem, nem azért, mert jajistenem, mitkapeltőle, hanem mert kérdezzen előbb, mielőtt hozzányúl. (Hozzám se nyúljon senki kérdezés nélkül.)

            • hááát nem.
              én már attól is hidegrázást kapok, hogy a gyerekeket folyamatosan a kezüknél fogva rángatják.
              én úgy vagyok vele, hogy tudjon pontosan különbséget tenni kérés és parancs között, tudja, hogy mi a járdaszegély, ezen belül meg azt csinál, amit akar.

        • utóbbit támogatom. a félős/beteg/stb kutya meg olyan, hogy igen, de eleve kultúrember nem megy oda a más kutyájához és tapizza össze, amíg az nem kezdeményez vele baráti interakciót. kultúrember nem eteti a más kutyáját és tudja, hogy a kenyér meg a cukor árt neki. akkor ezeket a nagyon alapvető dolgokat miért képtelenek máskülönben egészen normális emberek megugrani, érted, gyerek öt! perce ült valaki mellett a buszon, és az már megpróbálta csokival etetni.

          • Szerintem nagyjából annyira tapiznak-csokiztatnak kutyát is, mint gyereket.
            Mármint nem jellemző az, hogy kutyánál inkább megugorják ezeket a dolgokat.
            Itt se, ott se.
            Na jó, legfeljebb pitbullnál. : )

            • Ez az, a kutyától legalább egy részük fél, bár annyi eszük általában nincs, hogy egy kis tacskó is marha fájdalmasat tud harapni.
              Azzal erőszakoskodnak, aki nem tud kitérni. Aztán ha szülő/gazda szól, akkor sértődnek.

      • Rányomulás mindenkit frusztrál, nem? Gyerek meg még kitérni sem tud annyira előle.
        Fiamról sok ember fontosnak tartotta közölni, milyen szép (tényleg az volt, hosszú hullámos szőke haj, stb.) Ő meg egy darabig hallgatta, aztán ha valaki ezt mondta róla, elkezdett morogni, úgy utálta már.

        • Bizony. Ismerem ezt.
          A legkisebb gyerekem nagyon introvertált, még az átlagnál is jobban utálta ezt az egészet, és baromi göndör, dús, nénicsalogató aranyhajjal verte meg a sors.

      • Viszolygást kelt bennem is, mikor fél vagy egészen idegen emberek ölelgetnék a gyerekeimet. Elég határozottan szólok is, amin megsértődnek. Milyen lenne, ha én is csak úgy leszólítanék egy rokonszenves idegen felnőttet, megsimogatnám az arcocskáját, megkérdezném a nevét, meg hogy jó -e a dolgozóban, bármit mondana rámondanám hogy deédes főleg ha dühöngene, aztán megölelném esetleg puszilgatnám. Búcsúzóul elmondanám hogy legyen jó felnőtt és fogadjon mindig szót a főnöknek különben elviszi a ludvérc.

        • engem nem zavar, ha vagy a gyerek kezdeményez, vagy úgy kezdeményez a felnőtt, hogy az nem parancsoló, és érezhetően élvezik egymás társaságát.
          nem tulajdonom a gyerek, és a sokféle felnőtt és nagyobbgyerek-emberrel való kapcsolat szerintem fontos a stabil, jó emberismerethez meg a szociális készségek fejlődéséhez.
          viszont ezek teljesen más módon működnek, mint a panelekből álló, korlátozó, a felnőtt jófejvagyokság-igényét kiszolgáló interakciók, a gyerek egyenlő, aktív félként jelenik meg, nincsen se „jólviselkedésbe”, se mutatványosságba kényszerítve.

    • Igen. Nekem hatalmas energiámba kerül olyankor (az ilyenek mellett) védeni a gyerekeimet, hogy ne sérüljenek… Hogy ne vágjanak jó képet a pofába mászókhoz, amikor az nekik nem tetszik. Egy ilyen néninek mondta a fiam, hogy “Tűnj el, mejt JONDA vagy!” De nem értette, így tanácstalanul rám nézett, majd miután nem segítettem a tolmácsolással, annyit gügyögött vissza, hogy “jajdearanypofa”… 😀

    • Soha életemben nem felejtem el, amikor kb. 2.5 – 3 éves lehettem és a nagymamám meghívta vendégségbe a kolléganőit. Képzeljetek el 5-6 idősebb, ötvenes vidéki tanárnőt a nyolcvanas évek stílusában, bekölnizve, búrafrizurával, szemüvegben, sminkelve, arany nyakláncokkal és gyűrűkkel a pirosra kilakkozott körmű kezükön, dohányozva a nagyszobánkban – és engem bevittek közéjük, mint Dávidot az oroszlánok közé. Emlékszem a cigitől rekedtes hangokra, a szájak ráncaiba beleült bordó rúzsra, és ahogy az arcomat csipkedték, és mindegyik kotkodácsolt. Persze ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és valaki kimentett, de az élmény elég maradandó volt.

      Szintén utáltam, amikor a nénik az utcán megállítottak és gügyögtek nekem – azt szoktam hinni, hogy nem normálisak, mert otthon nem volt szokás a gügyögés, normális emberként beszéltek velünk, de mindennek a csúcsa az volt, amikor az orromat a két ujjuk köz vették és megrángatták. Baromira fájt és nyivákoltam tőle, amire azt mondták, hogy kényes kislány vagyok. El nem tudom képzelni, hogy értelmes emberi lény hogy tehet ilyet, ezt törvényileg kéne betiltani.

      Talán ezen csodás tapasztalatokból kiindulva én soha nem szoktam így körbeugrálni a gyerekeket – belegondolok, mennyire utáltam az ilyesmit régen. Másrészt nem vagyok oda a kicsikért, nem tudok velük aranyosan és jó fej módra viselkedni és cukimókuskodni, úgy beszélek velük, mint más emberekkel. Ha valakinek ez nem tetszik, hát nem tetszik, de már rég nem érdekel az az elvárás, hogy egy rendes nő szereti a gyerekeket.

      A kutyákat sokkal többször van ingerem megsimogatni, de soha nem teszem, nem nyúlok a máséhoz, főleg utcán pórázon vezetett kutyához nem. Szerintem óriási modortalanság ilyenkor a kutyának pisszegni, hívogatni, taperálni. Ha a kutya maga jön oda, és felveszi a kontaktust, megkérdem a tulajdonost, hogy szabad-e megsimogatni, és ha megengedik, akkor simizek. Néhány tulaj meg is lepődik, hogy így az engedélyét kérem, de örülni szoktak neki. Tegnap pont így simogattam meg egy törpetacsit, és ez által asszem végleg eldőlt, hogyha valaha lesz megint kutyám, akkor az csakis törpetacskó lesz.

      • 3 kutya tulajdonosaként szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét, h bármennyire pórázon tartom a kutyákat, történhet nem várt esemény, ami a kutya figyelmét elterelheti, felidegesítheti és esetleg baj történhet.
        Tehát mindig meg kell kérdezni, h simogatható a kutya!
        Egyik kutyánk tacskó. 🙂

        “Másrészt nem vagyok oda a kicsikért, nem tudok velük aranyosan és jó fej módra viselkedni és cukimókuskodni, úgy beszélek velük, mint más emberekkel. Ha valakinek ez nem tetszik, hát nem tetszik, de már rég nem érdekel az az elvárás, hogy egy rendes nő szereti a gyerekeket.”
        Én is ilyen vagyok. 🙂

      • de hát ez a lényege.
        az én radikális gondolatom az, hogy a gyerekek is emberek:) nem kell velük cukiskodni, se jó fejnek lenni. ha szimpatikusak, lehet odafigyelni rájuk. néha elvinni pisilni, amíg még kicsik, esetleg hagyni matatni cuccokban, kérdezni tőled – ezt meghálálják, de semmi nem kötelező.

        • Mintha csak magam mondtam volna.
          A másik oldala ennek az, hogy nem csak őket utyuliputyulizni nem kell (sőt), hanem tőlük eltűrni a zaklatást, na, az se kötelező.
          Mert egy jófej, az ugye nem mond olyat egy ötévesnek, hogy a kedves édesanyád táskáján huzigáld a cipzárt, de még olyat se, hogy figyu, bocsánat, elnézést, izéé.. ez a cipzár könnyen beakad, meg egyébként is, valahogy szeretem, ha idegenek nem piszkálják a táskámat, úgyhogy léccilécci, hagyd ezt abba.
          Hanem kényszeredett mosollyal tűr. Nehogy azt higgye valaki, hogy ő nem jófej.

          A minap egy Petike nevű meglepően gátlástalan hatéves-formával utaztam a villamoson. Tartozott hozzá egy rémesen teszetosza anyuka, aki ment szépen Petike után, és mikor a drága gyermek jól megbámult egy párt, aztán a pasira bökve megkérdezte a nőt: -“ez a te férjed?”, vagy belenézett egy néni szatyrába, és megjegyezte: -“á, csak krumpli!”, szóval ilyenkor ez a mama zavartan heherészett (mintegy előheherészett, kvázi bemutatta az elvárt hozzáállást), elmondott pár alibipanelt, és mindenki szája csikorgó mosolyra görbült, megjegyezték, milyen elven fiúcska, nodehát ebből látszik, hogy egészséges, valamint a gyermek, az ugye őszinte, ésatöbbi.
          Aztán az eleven fiúcska a megállóban az ajtóhoz állt, és a felszállni készülő nőnek ezt bírta lekiabálni a maga gyermeki őszinteségében: -Te már nem szállhatsz fel! Túl kövér vagy!
          (Mama, mint előbb: két ejnyepetike, három heherészés; nő: láthatóan porba alázva felszáll, szeretne láthatatlanná válni, megsemmisülni – ám eközben szintén heherész. Legalább jófej bálna legyen, ugye. Jaj.)
          Szóval itt elgondolkodtam azon, mit is lehetne tenni, mert kifejezetten ingerem volt rá, hogy tegyek valamit; szerencsére engem meg leszállni nem akart engedni a kis édes, elém állt, és aszonta: – Itt nem szállhatsz le!
          Na, akkor megfogtam Petikét, kétszer megpörgettem a fejem fölött, és lendületből elhajítottam a Bosnyák tér túlvégébe, és gyönyörködtem a szép ívű röppályájában…
          Na jó, nem.
          Csak a lehető legmosolytalanabbul azt feleltem neki: – Dehogynem.
          És határozott mozdulattal arrébb helyeztem.

          • Én simán szólok, ha egy gyerek nagyon zavaróan viselkedik. És tettem már félre én is az útból tolakodó embereket, kortól függetlenül. Főleg, mikor beállnak az ajtóba, nem engedik a leszállókat. Gyerek csak elnémul a meglepetéstől, de felnőtt gyakran még hőbörög is.

          • Anyukám mesélte sokszor,hogy mikor nyílt órát tartott tanfelügyelővel me vendég tanerőkkel, az egyik gyerek csintalankodott az óráján.Miután a szemkontaktus nem használt odament a gyerekhez megmarkolta a mellén az ingét és kiemelte a padból. -Te itt állsz ! Egész órán állt a tanuló .Az óra zavartalanul lezajlott 🙂

              • Nem ugyanaz. Ugye ő más generáció…
                De egy nehéz kérdés a fegyelem fenntartása az iskolában.
                Én nem vagyok nevelő de volt egy esetem mikor helyetesítettem egy tanárt. Nem bírtam megegyezni egy gyerekkel és elküldtem az igazgatói irodába…Egész óra alatt a folyósón maradt…Örültem,hogy nem kopogott be. Igaz azután jól kijöttünk azzal a gyerekkel.

                • ez itt nekem inkább egy megalázó gesztusnak tűnik egy hatalmi személy részéről. választhatott volna olyan módszert is a rendfenntartásra, ami nem ilyen célzatú.
                  nyilván az egész iskola egy kényszerhelyzet: onnantól kezdve, hogy a gyerekek nem önszántukból vannak az órán, nagyon nehéz egy tanár dolga és ritkán elég simán cask jófejnek lenni velük.

                • Mondjuk ez egy problémás gyerek volt akire nem hatott más módszer ami a többiekkel ment. Készültem is az órákra és próbáltam jófej lenni…
                  Nem tudom mi lett volna az eredményem tanári pályán…Sok munka van benne. A szüleim idegkimerültek voltak általában, de
                  viszonylag normálison tanítottak.
                  Az én tanáraim viszont, főleg álltalánosban nagyrészt szörnyetegek voltak. Borzongva gondolok vissza arra az iskolára.
                  Az igazgató pofozógép.Osztályfőnök kényszeres gyógyszerszedő szív meg egyéb beteg.Romántanárnő munkaidőben súlyos depressziós.Matektanár hisztérikus táblakopogtató. Földrajztanár elmebeteg.És így tovább…

                • 😀 nem a tanfelügyelő állította fel a gyereket hanem anyukám aki tartotta az órát .
                  Kénytelen volt igy fegyelmezni abban a helyzetben.

      • Egy barátnőm utazott a villamoson egy kétéves és egy három és fél éves gyerekkel. A szemben ülő néni arcon csipkedte a gyerekeket. Erre a barátnőm ugyanazt tette: arcon csipkedte a nénit, majd fennhangon elmagyarázta a gyerekeknek, hogy miért tette ezt.
        Gondolom, ezek után a néni háromszor is meggondolja a csipkelődést.

  5. Tűpontos írás, köszönet érte!
    Emlékszem, amikor először döbbentem rá, milyen visszás, hogy már a fénykép készítése közben azon agyalok, hogy fog mutatni fb-on (akkor talán még iwiwen), milyen mondattal kommentálom majd stb. (Ezek a kifejezések is, hogy “fészbúkgyanús” kép, jáj!)
    Később aztán arra jöttem rá, hogy már maga a fényképezés gesztusa is lehet ilyen, függetlenül a nyilvánosság elé kerüléstől, szóval, hogy hirtelen kívülről látod a helyzetet, amiben vagy, ránézel, felcímkézed, “fotótéma”, “örökítsük meg a pillanatot”, ja, csak közben elfelejtjük átélni…

    • Ezért nem szeretek én fényképezni… Csak mióta macskáim vannak, őket fotózom szívesen, mert tényleg olyan cukiknak látom a kis dolgaikat, hogy muszáj megörökítenem. Na és ezt posztolom is alkalomadtán Fb-re, mert nem tudom megállni… Szeretem összeállítani róluk a fotóalbumokat, hogy láthassa őket a volt gazdájuk, meg azok az ismerősök, akik hasonlóan macskások.

      • Mi nem voltunk normális szülők. Nekem eszembe se jutott a fotózás. Időm se volt, akkoriban gépünk se volt rendes.Igaz a mostani se profi.
        A két fiutestvéremmel volt szerencsém. Ők készítettek jó képeket a fiunkról meg rólunk is néhányat együtt a gyerekkel.
        Két éves lehetett a fiam mikor meglátogatott az öcsém és elmentünk egyet a központba sétálni. Akkor készültek jó képeink.
        Ahogy kozeledtünk a Bega parthoz megszólalt a fiam: siessünk gyorsabban mert vár engünket a tenger !

  6. Pál Ferit idézem:
    “Egy olyan kultúrát éltetünk és egy olyan kultúrában élünk, amiben a megélés helyett a megosztásra került a hangsúly. Hogy szinte már arra sem szánunk időt, hogy valamit megéljünk, mert rögtön megosztjuk.”
    Mintha csak utólag akarnánk megélni, majd a jövő egy pontján megnézzük, hogy a múlt egy pontján milyenek voltunk… Kívülről…

    • Én úgy vagyok vele, hogy ha valami szuper dolog történik velünk vagy csak eláll a szavam, elő se tudom venni a fényképezőt. És a megoszthatatlan élményeket tényleg nem lehet megosztani. Hogy posztolsz ki egy meghitt beszélgetést?

  7. aki pedig nekem visitó gyereket a előre megfontolt szándékkal zárt térben a közelembe hoz azzal többet nem találkozunk.
    oldja meg, vagy találkozzunk szabad ég alatt (minimum)
    (jó, először még csak szólok, másodszor rákérdezek hogy gyerek lesz-e, és ha igen akkor én nem megyek)
    semmi értelme, ha a 120 együtt töltött percből 100-ban a csemetével beszél.
    sajnálom, de nem.
    (nő vagyok, nem gyerekkel dolgozom, és teszek rá ki mit gondol)

    • Köszönöm. Legszívesebben odamennék a visító gyerek szüleihez, hogy “öleld már meg, b@zmeg, hát kesereg”, de mindenképp az agyamra megy, hogy egy kávézóban, parkban, étteremben nem lehet nyugodtan beszélgetni, mert valaki biztos üvölt, a szülei meg csak rángatják. És aki nem érti meg a mocskos averziómat, annak azt üzenem: Felneveltél kettőt, hármat, négyet nagymama nélkül? Én igen. Ha te is, akkor érted, miért akarok csendet. Ha nem , akkor kussoljál, b@zmeg. 😀

        • Dehogy, én szent vagyok 🙂
          Az biztos, hogy egy üvöltő, mérges, dühös gyereket rángatással, sziszegéssel, karszorongatással nem lehet megnyugtatni, egyre hangosabban fog ordítani. Igyekeztem magamat és a környezetemet megkímélni ezektől a helyzetektől. Éjszaka jártam bevásárolni, pl. és sosem a gyerek alvásidejében rángattam végig az áruházon, hogy nézzünk nekem egy szép harisnyát. ha meg olyan helyzet volt, amit egy öleléssel nem lehetett megoldani, kihúztam a zárt épületből a gyerekkel, nagyon gyorsan, hogy legalább a többiek ne bolonduljanak meg.

          • Ertem en, es van ez, (meg egy csomo bunko) tudom en is, sot zavaro, de az is van amikor mar a szulo is kiborult a kolok is padlon es lottek a turelemnek, csendnek, joneveltsegnek.

            • Nem az a baj, hogy a türelem nem végtelen, hanem az, hogy amíg van, addig is a teljesen hatástalan módszert (sziszegés, stb.) erőltetik. százszor, ezerszer kiderült, hogy nem működik, de mégis, újra azzal próbálkozik.

          • hát, szerintem meg ez olyan, hogy a társadalom igenis lesz szíves tolerálni, ha a gyerek néha visít öt percig, ha már olyan kultúrát teremtettek, ahol se én mint anya, se ő mint gyerek nem érezhetjük jól magunkat, mert az az elvárás, hogy a gyerek nyilvános helyen üljön/feküdjön egy babakocsiba szíjazva és nehogy bármihez is hozzáérjen stbstb.

            érted mi a problémám az északai bevásárlással ugye?
            én nem leszek láthatatlan azért, mert gyerekem van.

            (és igen, én is rájuk szólnék, hogy szoptasd már meg/vedd ki/öleled meg bazdmeg, de tudom, hogy akkor csak egy századik beszólogatós némber lennék.)

            • nem az a megoldás, hogy a gyerekeket eldugjuk, nehogy sérüljön a szegény frusztrált felnőttek kis lelke, hanem hogy a) csökkenjen a nyomás a szülőkön és a gyerekeken, ezért kevesebbet ordítsanak b) csökkennjen a társadalom többi részén levő nyomá,s hogy azt a kevés ordítást ne érezzék rögtön a világ végének.

            • Teljesen egyetértek veled Mau, elkeserítőnek találom ezt a “megoldást”, hogy az amúgy is kialvatlan kisgyerekes anyák, még csípjenek le éjszaka is az alvásidejükből, csak, hogy még véletlenül se zavarjon a gyerekük senkit a bevásárlás alatt. Ne már! 😦

      • Az egyik számomra legdurvább, utcán látott szülő-gyerek jelenet épp egy fordított jellegű bántalmazás volt. Délután kettőkor az iskola előtt, átlagos, túlhajszoltnak tűnő magyar anyuka görnyed a kb. harmadikos méretű gyerek táskája és három cekker súlya alatt, vele a fiúgyerek, akiből ömlik a szó: “Mert te olyan hülye vagy, erre se voltál képes! Te rohadt hülye, miért nem voltál képes megvenni!?” Anya nyakát behúzva siet tovább, pisszeg, hogy “Jól van, kisfiam, maradj már csöndbe kisfiam!” igyekszik nem nézni sehova, főleg az arra járókra nem, a gyerek utána, mondja, mondja tovább a szidalmakat. Hogy mit gondoltam, azt ide le se merem írni.

            • Nekem a fiúgyerek miatt nagyon az apa jut eszembe. Nyilván amúgy is megfelelési kényszeres anyuka, a gyerek STÍLUSA volt az, ami miatt nagyon gyanakszom arra, hogy ezt hallja otthon is. Úgy gondolom pont, ahogy Arita is. Persze abban, hogy alighanem a férjétől is eltűri, komoly szerepe van a családi – és a társadalmi – háttérnek is.

          • Talán igen.
            Nekem erről inkább a lelkiismeretfurdalásos, bizonytalan anyuka jut eszembe, tartozhat hozzá ugyanilyen apuka is akár, meg az is nagyon lehet, hogy semmilyen apuka nem tartozik hozzá.
            Nem csak valamilyen mintát követve válhat szörnyeteggé az ember.

            • de, magától nem lesz az.

              csak éppen folyamatosan ilyen mintákkal vagyunk körülvéve, tehát valóban nem csak az apuka lehet. de aránylag ritka, hogy egy anya vagy anyós viselkedjen ennyire bántalmazó módon egy felnőtt nővel napi szinten, hogy ez a gyerek kommunikációjába is átmenjen.

              • Na, pont ez az. Az egy dolog,hogy a gyerek keresi a határait, de a stílus, a mód, ahogy beszél, az mintakövetés, éspedig nagyon nagy a valószínűsége, hogy az apjáé. Másrészt, annak, hogy más így beszél az anyjával rendszeresen, de az apja nem, hát az nagyon meglepő lenne. Mert ha apa nem tartaná ezt helyesnek, akkor meg megvédené.
                Jó, persze az is lehet, hogy egyedül van a gyerekkel, nem apa bunkósága miatt, és pl. a szülei bánnak így vele, de ennek szerintem jelentősen kisebb az esélye.

                • > Az egy dolog,hogy a gyerek keresi a határait, de a stílus, a mód, ahogy beszél, az mintakövetés

                  igen, egy gyerek nem így keresi a határait, legfeljebb nyavalyog ezértmegazértaszarért, vagy dühkitör, csapkod, akármi.
                  de magától nem helyezi magát a szülő fölé, hacsak nem azt látja, hogy adott szülő következetesen nincs emberként kezelve.

                • Igen. még az is van, hogy lehülyézi, vagy kiabál vele, pláne ha nem tart be ígéretet, de alázni nem alázza.
                  Kedves anyukához. pedig még valamelyest igaza is van, de nyilván nem látja, mennyire nem anyuka az, akinek igazából címeznie kellene.

                • az a baj, hogy ez egy should-mondat, meg túlságosan felidézi azt az elképzelést, hogy a gyerek az ilyen kis ördög, amit nem szabad hogyni „elkanászodni”. szerintem érted mi ezzel a problémám.

                  nyilván van egy ilyen mintázat, hogy a gyerekkel szembeni határvédelmet nagy prios betűkkel tiltja a nőknek a közgondolkodás (kezdve a magzat, stb védelemtől), de a „szaros gyerek” és az „így beszélni az anyjával” nekem nem ezt idézik, hanem tekintélyelvűséget.
                  nem, senkivel nem beszélünk így, megalázó módon, egyenrangú féllel sem, a gyerekkel meg pláne nem.

            • Jaj bogáncs, itt rátappintottál az én gyengeségemre anyaság téren.
              Én sem tudtam meghúzni a határokat.A fiam 14éves , és elég kevéssé motivált. Én meg szorongok…

            • Épp ezt mondom, Mau, hogy ez kulturális különbség – nálunk otthon, az én szüleim meg az ő szüleik is így álltak a gyerekhez. A gyerek szerintük egy olyan lény, ami eredendően rossz és problémás, folyamatos baszogatásra, fegyelmezésre, rendezésre szorul, mert különben elkanászodik, és akkor bűnöző lesz belőle, aki majd kiirtja a családját meg elviszi a pénzüket.

          • Bennem kapásból anyám hangja szólalt meg, hogy “kedves anyuka, ilyet nem lehet megengedni, hogy egy szaros gyerek így beszéljen a saját anyjával, ha jót akar, most ad neki két akkorát, hogy a taknyán csússzon a buszmegállóig, különben az lesz a vége, hogy mire 20 éves lesz, kirakja magát a lakásból is, aztán mehet a híd alá lakni.” Számtalanszor hallottam tőle ezt. Aztán jött az, hogy ez nem a gyerek hangja, hanem az apáé, csak a gyerekből szól, és hogy innen már reménytelen és el van baszva minden. Nagyon sajnáltam azt a nőt.

            • Sőt, akkor már sokkal előbb el volt baszva minden.
              De a kicsi gyerek hajlamos a korlátokat keresni, egyszerűen tudni akarja, meddig van tere. Ez kell a biztonságérzetéhez, ahhoz az alapfílinghez, hogy van valaki, aki vigyáz rá, aki ismeri a szabályokat ebben a baromi nagy világban, és vezeti őt benne. Ha nem találja a határokat “normális távolságban”, (pl. mert a szüleje tele van lelkifurdalással – mondjuk mert egyedül neveli, vagy nem is akarta őt, vagy nem ilyennek akarta, vagy alkalmatlannak érzi magát… bármi), akkor kétségbeesetten egyre távolabb és távolabb merészkedik, oda, ahol már ő is szarul érzi magát, meg mindenki más is körülötte, de muszáj keresnie, mert egyre rémültebb és bizonytalanabb.
              Persze kívülről nem a rémület és bizonytalanság látszik, hanem a pimasz, elkényeztetett kis szörnyeteg, aki mindent megenged magának.
              Mert mindent megengedhet magának.
              Mert hiába keresi, hogy mi az, amit nem.

            • Igen, Bogáncs, ugyanezt gondolom én is. Az utóbbi évben, hogy sokat voltam gyerekek közt lett csak igazán világossá számomra, hogy azok a gyerekek, akiket normálisan, következetesen, szeretetben nevelnek, akikkel foglalkoznak, törődnek otthon, akiknek ésszerű korlátokat szabnak, azokkal nagyon ritkán van csak igazán nagy gond. Mert tudják, meddig mehetnek el, és ösztönösen bíznak a felnőttben, hozzá fordulnak, tőle kérdeznek, tőle várják a biztonságot. Csak sajnos úgy látom, egyre kevesebb olyan gyerek van, aki ezt megkapja a családjában.

            • nyilván egy bántalmazott nő majd a saját gyerekével szemben fog érdekérvényesíteni, akinek a közvélekedés szerint „meg kell adnia mindent”. 😀

              az ilyen kedves anyuka-kezdetű szólamok bennem instant pumpafelmenés amúgy.

            • Igazából nekem is az lenne, Mau, eszembe se jutna mondani ilyet másnak, ez anyám szövege, de tőle se hallottam még, hogy másnak mondta, ez csupán a véleménye volt, amit otthon megfogalmazott. Ő nem egy empatikus alkat, az a világ, ahonnan ő jött, eléggé “hulljon a férgese” alapon gondolkodik.

          • Mau, nem teljesen magától válik ilyenné, persze…
            De nem kell hozzá közvetlenül, családban megtapasztalt minta.
            Bunkóságot mindenki lát-hall; azt is jól fogja a gyerek, hogy amit épp lát-hall, az bunkóság. Ha határt akar feszegetni (vagy keresni), előkapja az agya spájzából ezeket a mintákat.
            Valamennyire és valahányszor szerintem minden gyerek próbálkozik, csak hát amikor a magabiztos szülőn a kiscsoportos Pistike kipróbálja a frissen tanult óvodai ismeretet, akkor a magabiztos szülő magabiztosan pöccinti le azt, és teszi helyre a gyermeki stílust. Még csak konfliktus sincs ebből, meg se jegyzi az ember, hiszen ugye kicsi a gyerek, nem is tudja, mit jelent, amit mond.* A helyretétel hangsúlyából, az azt kísérő gesztusokból viszont a kölök jól le tudja venni, hogy ilyet többet nem. Legalábbis otthon, anyunak nem. Hogy itten most megtalált egy határt.
            Jó esetben a következő hasonló lexikális/stiláris újdonságot már ki se ejti a száján.
            Ellenben előadódhat olyan helyzet (és többféleképpen, többféle motivációval is, nem csak az előbb leírt határkeresés okán), hogy valósággal rásziffan a gyerek az ilyen fordulatokra és stílre, anélkül, hogy otthon a család többi tagjától akár csak hasonlót is látna.

            * a szavak szótári jelentését sokszor tényleg nem ismeri, de annak ilyenkor nincs is jelentősége. A lényeget pontosan tudja: ezekkel a szavakkal jó bunkónak lehet lenni.

            • Szerintem azt, hogy megalázóan beszél, azt nemigen tanulja így az óvodában. Családi minta. Egyébként én olyat is ismertem, aki az apjával beszélt így (lány), és nagyjából tudom,hogy mi az anyja véleménye az apjáról, meg hogy beszél a pasival. A nagyon ritka fordított helyzetek egyike.

            • Laci, há’ dehonnem tanulja.
              Az óvodában is, máshol is. Ahol egy rakás ember együtt van, ott sajnos mindig van rangsorképzés, megalázás.
              A gyerek meg baromi tanulékony, csak tátja az ember a száját, hogy mi mindent össze nem szed. Aztán amire épp szüksége van, azt kapja elő a fejéből.
              Ezek a szociális minták, sablonok, stílus, ilyen-olyan szavak mind olyan dolgok, amiket az összes gyerek tud, megtanul, akármilyen a családja.
              A különbség annyi, hogy némelyik gyereknél ezek passzív ismeretek maradnak, mások ellenben megengedik maguknak, hogy aktívvá tegyék őket.

            • Bogáncs…a mintakövetés és csoportnorma majd a serdülőt viszi el rossz irányba, ha a szülők valamit elcsesztek. Az ovis Nagy Fehér Istennek látja a felnőtteket, az óvó néniket, a szüleit. Ha épeszű környezetből jön, nem hat rá a mellette játszó másik kisgyerek .A felnőttre figyel. A családi mintát nincs az a nevelés, vagy környezet, ami ellensúlyozni tudná. ( Hál’ Istennek, ha a gyerekeimre gondolok)

            • itt nem arról van szó, amikor mondjuk szokott valaki káromkodni az óvodában és a gyerek fölszedi.
              itt nagyon célirányosan, kontextusban használt megalázó szólamokról van szó. itt legfeljebb az lehet, hogy a gyereket bántalmazza valaki ilyen módon, de ez sem túl valószínű, egy akkora gyerek, aki felméri, hogy mire „jók” ezek a mondatok, meg sem próbálná egy erős szülővel szemben használni ezeket, ha valaki mondott is neki ilyeneket.

            • Persze, hogy nem egyenlő a rangsorképzés és a megalázás.
              De sajnos együtt szoktak járni. Pláne gyerekközösségben.
              Az tuti, hogy verbális alázást alsó tagozatos korára már minden gyerek látott-hallott.

            • viszont abban nem hiszek, hogy a ovis nagy fehér istennek látná a felnőtteket.

              inkább olyasminek, mint mi, átlagos felnőttek egy szívsebészt vagy tűzoltót: számunkra hihetetlen dolgokra képes, bizonyos helyzetekben sokkal kompetensebb mint mi ezért olyankor vakon követjük az utasításait, de amúgy ugyanolyan ember mint mi.

          • Szerintem rátapintottál a lényegre, én ismerek is ilyen családot, ahol a kiskamasz fiú egy az egyben hozza az apja gusztustalan lekezelő, nagyképű, fölényeskedő stílusát. Ami az érdekes, hogy a gyerekkel kapcsolatban, már az apának is feltűnik mekkora egy tahóság amit az művel, de nem és nem látja magán, hogy ő egy az egyben ilyen.

            • Na igen
              – Apuka, Pistike folyton káromkodik, mocskos szájú!
              – Micsoda! Csak azt tudnám, honnan tanulja az a kurva kölyök, de hazamegyek, szétverem rohadt pofáját!

        • Eső, drága,
          A határ nem feltétlen ott kell legyen, ahol a társadalom azt gondolja.
          A lényeg, hogy valahol legyen.
          Meg azért a tizennégy évesek elég izék bírnak lenni, akármi is volt előtte…
          Pl. nekem is van egy közepesen izé tizennégy évesem. : )

          • Anna,
            a csoportnorma már az ovist is baromira viszi ilyen-olyan irányokba, naná, hogy neki is kell dinó, csillogó hajpánt, állatos kártya, és a kapufeljárón hátrafelé felmászni a menő; és a baj, amiről beszélni próbáltam, pont az, hogy az ő Nagy Fehér Istene nem eléggé isten.
            Pedig igény, az lenne rá. : )

            • Kell dinó, nanáhogy, nekem is kell szép cipő, ha a barátnőm vett:) Az a fajta agresszió azonban, amitől egy ovis esetében elborzadunk, csak otthonról jöhet. Lehet, hogy 1-2 szaftos káromkodást megereszt , mert úgy látta, az hatásos, de itt megint csak a felnőttre figyelés a lényeg. “Mit lépsz, ha ezt mondom? Ja, elborzadsz? Akkor nem olyan jó buli, hagyjuk.”
              Nagyon nagy a baj a szülők körében és először az ő fejükben kellene rendet tenni. A most kisgyereket nevelő harmincasok a rendszerváltás idején nőttek fel. A régi értékeket kidobtuk válogatás nélkül, újak pedig nincsenek. Ezek az értékvesztett emberek próbálnak most gyerekeket felnevelni, kapaszkodók, korlátok nélkül. Anyuka sem tudja, hol a helye a világban, apuka is bizonytalan, miért pont a gyerek lenne rendben?

        • Mintha kétfelé menne a dolog; én azt mondtam az ovis példával, hogy hogy kezdődik el ez az egész.
          Hogy mindenhol ott a csíra, csak nem mind nő mamutfenyővé.
          Nyilván egy olajozottan működő harmadikos alázógép már mamutfenyő (hogy a képzavarnak is adjunk).

            • Igen, az. Főleg, ha nem változik a családban a helyzet, kapja az apjától az osztást, ő is meg az anyja is, amit ő aztán szintén az anyján vezet le, és ez így megy később is. Ismerek egy csomó embert, aki így nőtt fel, nem törvényszerű persze, hogy gond lesz velük, de nagyon-nagy az elzüllöttek, lecsúszottak, pszichés problémákkal küzdők aránya a körükben. És valamelyik TÉNYLEG megteszi azt, hogy rágyújtja a szüleire a házat, vagy a nagymamára uszítja a pitbullt.

          • Pont itt a lényeg: “Mit lépsz, ha ezt mondom? Ja, elborzadsz? Akkor nem olyan jó buli, hagyjuk.” Ezt mondja az, akinek “normál” kapcsolata van a szülejével.

            Egyéb variációk:

            “Mit lépsz, ha ezt mondom? Elborzadsz? Hah, akkor jó úton járok, és talán majdcsak elérek végre valami határt!”

            “Mit lépsz, ha ezt mondom? Elborzadsz? Nagyszerű, legalább észrevetted végre, hogy én is itt vagyok!”

          • Tetszett a beszélgetésetek az alázógépről.
            Nekem van egy példám: a 2évvel idősebb fiutestvérem.Nem látott agressziót sem verbálisat, apámtól legalábbis,és mégis már 3 evesen megalázta csúnya szavakkal apámat.Apam a hatara vette,es mondta viccbol,hogy elejti.A gyerek arra:akkor en ugy megruglak…
            Mivel infantilis maradt nem teljesen érthető okokból,bár hátrányosan született eleve,most 52 evesen anyammal él.Megalázza naponta anyámat,basáskodik felette,pedig ő tartja.
            Rossz példát nem látott.
            Egyedüli dolog amire gyanakszom-apám szorongó alkata miatt nem tudott eléggé figyelni ránk pedig próbálta.A testvérem még halála után is nehezményezte,hogy nem volt játékos,közvetlen.Nem mentünk együtt kirándulni.Mindig a csendes zugot kereste.

            A 14 evesem nem alázógép,csak nincs kedve cselekedni.Én szeretném ha életképesebb lenne.Próbáltam felkelteni az érdeklődését több irányba de hiába.
            Ambiciói nincsenek,pedig jó képességű. Egyetlen célja a szórakozás.

            • Ha szülőként mondod, szakemberként rávágom, sport. Edző, heti 3 edzés, ahol szétfutja az agyát. Esőben is menni kell és húsvétkor is. Komoly esély a felnövésre.

              • Köszönom a tanácsot Anna !
                Az idén eljárogatott kosárlabda edzésre, de hiányzott is elég sokat.A fotballt is megszerette újabban.Szóval ebben az évben felmerült nála a mozgásigény.
                A hátrány nálunk,hogy ingázik a gyerek a varostól 12km-ről.Napi hét órája van a suliban,az edzésterembe eljutni min. fél óra. Ezenkivül rengeteg matekversenyen résztvett,mert arra adottsága van.
                Elnéztem neki ha az ev vege fele egyre többször volt fáradt.Meg ott van a sok tanulnivalo minden tantárgyból…
                Kisebb korába járattam asztaliteniszre,karatéra,néptáncra,citerára,furulyára de egyik se jött be.
                Most jön 8-ik osztályban van a felvételi a középiskolába. Megpróbáljuk szorosra fogni a lurkót.De azért sajnálom a sok program miatt…

            • 14 éves fiú, jó matekból..mi kell még?! Ijesztő lenne, ha ebben az életkorban céltudatosan akarna bármit is. Fáradt a kamaszságtól, tombolnak a hormonjai..Isten őrizz, hogy minden tárgyból jó legyen, abba bele is roppan. Pihenjen csak, majd gimiben ráfeszül. 10.-ben már nem menő hülyének lenni és a 16-17 éves már terhelhető. Szeressed:) és éld túl a kamaszéveket:)

  8. Egyik kedvenc jelenségem a fényképezőgépes szülő, ahogy körbe-körbe futkos Kevinke körül, hogy a megfelelő szögből és a legelőnyösebb fényviszonyok mellett készülhessen el a “Kevinke zöld a csúszdán” és a “Kevinke a piros csúszdán” c. sorozatok méltó folytatása: a “Kevinke az űrhajó-mászókán”. *

    (-Apuu, miért van a néninek két feje?
    – Most ne zavarj, Kevinke, látod, hogy apucinak dolga van: fényképez.)

    Valami karikatúrát láttam egyszer, egyik nő mondta a téren a másiknak a gyerekére, hogy milyen aranyos, mire a másik: – Á, az semmi, látnád csak a fényképét!

    * Azt hittétek, hogy a kék csúszdán? Hehe, hát nem

  9. Olvasónak__
    nagyon örülök, hogy már megengeded magadnak, hogy így légy önmagad.

    Engem egyébként érdekel, mit gondolnak mások – persze főképp ha van egymáshoz közünk, de amúgy is – arról, amilyen vagyok. Csak annak nem látom értelmét, hogy másnak mutassam magam. mert akkor miről is lesz véleményük? Hogy mennyire sikerült kitalálnom az elvárásaikat és alkalmazkodni hozzá? Az viszont olyan jó, ha azt érzem valaki látva lát, ha valaki olyannak és annak lát, akinek érzem magam.

    • “Az viszont olyan jó, ha azt érzem valaki látva lát, ha valaki olyannak és annak lát, akinek érzem magam.”
      ez a legjobb viszony barátok között, illetve kizáró jellegű.
      követő, bírlak.

  10. Hú, ez nagyon pontos és elgondolkodtató poszt lett!
    Olvasás közben azon filóztam, hogy milyen fontos téma, mennyire adja magát, és mégsem láttam még soha ezt ilyen egyszerűen, tömören leírva.

  11. Hm…Nehéz ezt a gondolatot megragadni…még az is nehéz, hogy agyban megragadjam…és akkor hol van az, hogy meg is fogalmazzam, hogy kapcsolatot tudjak létesíteni más individuumokkal.

    Nálam ez úgy szokott előjönni, hogy valamit meg akarok tenni (gondolom, ez megfelel annak, amit írtál Éva, hogy valamilyen akartál lenni erővel). Szóval éveken át tartó harcban állok önmagammal azért, hogy valami általam választott úton haladva olyan tetteket hajtsak végre, oly módon viselkedjek, ahogy szeretnék, amit választottam. És telnek az erőlködő hónapok és évek, és mintha felfelé akarnék úszni a Dunán (ha teljes erőmből úszom, akkor sikerül ugyanott maradni, ha csak lájtosan, akkor visszafelé, elfelé haladok).

    Aztán történik valami, amit sosem sikerül megragadni, megfigyelni, mert mindig ki tudja várni, mikor már nem figyelek, nem reménykedem és akkor villámgyorsan végbemegy (hogy rohadna meg 😀 ). És onnantól olyan könnyű minden, mintha erre születtem volna.

    Ezt értettem meg az írásodból, Éva. Ennyiben sikerült a gondolatodhoz kapcsolódnom. Jól esett ez az agytorna, köszönöm.

    • Helyesbítés következik:
      Békakirálylánykám figyelmeztette ezt az álmos hüle fejemet, hogy egy olvasó írásáról van szó. Szóval, Kedves Egy Olvasó, neked köszönöm! 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s