Tegnap jöttünk ki D-val a színházból… mondom: milyen szépek az elvek! Az elvek szépek, azokkal semmi baj.
Csodálatos élmény volt megint, azért néztem meg másodszor. Most a színpadi ülőhelyekről sikerült látni a Nyílt tárgyalást, abban a színészek legjavát. Ugyanis vagy két tucat néző a színpadon ül, és nekünk most állójeggyel sikerült odakerülni. A rendező és három színész is tanította, tanítja a fiamat.
Ide járok. Pedig már rég nem vagyok része az értelmiségi kórusnak, mert “TERF”, “homofób”, ellenzékellenes vagyok (vagy amit akartok – nekem mindegy a címke).
És például nem hiszem, hogy ez, a mi a darabban van, nemi erőszak. Nem kérdőjelezem meg pedig, hogy az történt, amit Katharina elmond. De a világ egyetlen országában nem áll meg ez bíróság előtt, önvédelmi helyzetben sem, sokkal egyértelműbben bizonyítható erőszak sem.
Ez a poszt összefügg az előzővel. Azt röviden összefoglalom:
azért nem szállok be a gyerekvédelemmel kapcsolatos hergelődésbe, mert durván nem az, aminek tűnni akar. Jó ügynek akar tűnni, de a gyerekvédelem csak ürügy. Ez érzelmi jellegű, indulatos hangulatkeltés. Rengeteg az elhallgatás, hamisság, csúsztatás, nemcsak kommentelőktől, hanem véleményvezérektől és sajtómunkásoktól is. “Someone must be wicked so I can be good.” Mint minden demonstratív, neten hirdetett jóemberkedés, ez is alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a felháborodók személyes kudarcairól, bűneiről, mulasztásairól, általában a felelősségről, valamint az össztársadalmi, józan megoldásról. Kívülre helyezi a gonoszt és jóvá avat.
A javítóintézetek körülményeit, vezetőit és nevelőit rendberakni szakpolitikai feladat. Nem értek hozzá, nem is teszek javaslatokat. De annyit mondok, hogy egyre kevésbé viselem el a sajnálatra alapozó követeléseket: “hibát követtek el, de jár nekik új esély”, “ha szerették volna őket, nem bűnöztek volna”, “mindenkiben lakik jó” – ez részben nem igaz, amennyire pedig igaz, azzal nem megyünk semmire.
Mindaz, amit skandináv gyakorlatként csodálok, csak gazdag országban reális – és még nekik sem sikerült felszámolni a társadalom kórságait. Sőt, épp a tolerancia hat a megoldás ellen, a befogadó politika következtében durván fokozódott a bűnözés például Svéd- és Németországban vagy az angoloknál. Mi még gazdag ország se vagyunk, nekünk a korláttalan bevándorlásról összeomlott volna a társadalmunk.
Kiknek írok én? Nőknek? Rég nem. Hatvanhét férfi tag van.
Ó, de szép volt, micsoda harmatos, naiv korszak a 2012–2015, amikor azt hittem, a nők mint olyanok az én közösségem, akiknek az üzenetem egésze szól. Nemük folytán, mindenképpen ők a megszólítandók, és ez a tagozódás legfontosabb: mi nők. Hiszen az élményünk közös: anyaság, szoptatás, konfliktus munka és anyaság között, testkép, verbális, gazdasági és fizikai erőszak, értetlen férjek, örömtelen vagy kicsikart szex, öregedés. Csupa magazintéma, könnyen lesz virális, önigazoló és a panaszkultúrába illeszthető, butítható és biztosítás- meg gyógyszerreklámokkal köríthető!
Ez tetszett meg sokaknak: wmn, Gumiszoba, Mérő Vera. Profitábilis biznisz az összevert áldozatokkal, a rákszűréssel meg a menstruációs szegénységgel parádézni.
Nők, akik a legfogékonyabb éveinkben lelkesítő eszméket, jelmondatokat, elvárásokat szívtunk magunkba. A naivitásunk kiiktatta az elemi önvédelmi reflexeinket.
Mindenkit megértettünk, elfogadtunk, hittünk bennük és esélyt adtunk nekik. Mindenki jó. Mindenki jó akar lenni: ha tehetné, jó lenne.
Önelnyomásban éltünk. A maguk ellenségei lettünk.
Kicsit mindegy, hogy kerkonz szüleinkkel szembehelyezkedve vagy épp a családi balos-liberális-lázadó örökséget folytatva ugrottunk bele ebbe. A lényeg, hogy lángoló idealistaként hittünk az egyenlőségben, az emberi jogokban, mindenki méltóságában. A bőrünk alá ivódott, hogy bármilyen előítélet, fóbia, megbélyegzés, kirekesztés tilos. Az a legnagyobb bűn, véleményed sem lehet, üvöltően egyértelmű mintázatokat sem vehetsz észre, azzal “önként iktatod ki magad a komolyan vehető emberek köréből”.
Ezt a mondatot én írtam. Egyébként durva nőgyűlöletre válaszul, inceleknek, és tartom, hogy nem vagyok köteles bárkivel szóba állni, továbbá a nőgyűlölet gáz, és sokkal súlyosabb, pervazívabb, mint valaha hittem. Most már tudom: az, hogy szóba álltam ilyenekkel, elolvastam a förmedvényeiket, ugyanúgy önelnyomás volt. Mindenki ember, mindenki véleménye érdekes, ez csak félreértés, elmagyarázom neki, hátha megérti. Ezen csak picikét szépített az, hogy illusztrációs anyag lett az acsargásaikból nagy hatású posztokhoz.
Mások viszont nem úgy értették a kiiktatós mondatot, hanem a saját primer érdekeik szerint utáltak ki, hallgattak agyon, tettek indexre bárkit, akinek gyanús lett az egyenlősdi, a kontroll nélküli migráció, a perverziók normalizálása, vagy az, hogy korunk szentjei a buzik. Vagy épp a gyerekek tudatának mesterséges átszexualizálása import és bárgyú szólamokkal. Azok ellen uszítottak, akik észrevették, hogy az egyenlősdit pont a kulturális elit hangoztatja. Milyen groteszk! Márpedig nekik hatalmuk van és féltik a hatalmukat, ezért diktálnak ilyen erőszakosan.
De hát mi bajuk ezeknek? Egyszer csak elkezdtek emberek nekem írni, mesélni. Néhány százan, de elegen. A túlnyomó többség hallgatott, és belső munkát végzett a mondataimmal.
Szívszakasztó volt a fájdalmukat olvasni. Családban élő, egészséges emberek tragikus sorait arról, hogy üres az életük. Hogy nem elég, ami van, nem boldogít, a házastárs unalmas és rusnya. Nem tudnak egyedül kitalálni semmi pezsdítőt. Az interneten keresik az értelmet, a gondolatot, a társaságot, a kiteljesedést – a szerelmet.
Az életformává váló internetes csevegés, olvasgatás, kinyilatkoztatósdi beszippantotta és nagyravágyóvá tette őket. Nekik is jár ez a pezsgés, legyen körülöttük olvasótábor, elismerés! Ez az éhség futótűz volt, felemésztett mindent, amiből értékeset hozhattak volna létre, amikor még nem romlottak el.
Ott tartunk, hogy nem lehet néven nevezni a dolgokat. Nemcsak az a kötelező, hogy transznő, she, her, és tilos kimondani az igazat, hogy férfi. Ez van magyarul is: szexmunkás, így kell nevezni, ha a liberális jóságodat fitogtatod. Tehát nem prostituált, juj, azt nem szabad.
A harmadik generációs feminizmus erőszakolta ránk ezt: nemcsak a férfiak nők, hanem a szex is munka, és szexmunkásnak lenni empowerment.
Mint azt egy prostituált találóan megállapította, a gazdasági kényszer annyit jelent, hogy nők bármi mással a töredékét keresnék. Tehát nem éhenhalásról van szó.
Az a helyzet, hogy ha egyszer mondtál át, akkor nem mondhatsz bét – tudom, hogy nem ez az idézet, ez egy kifacsart közmondás. Az idézet az, hogy “beszédetek legyen igen, igen, nem, nem”, a Máté evangéliumából. (Kell a névelő, most nem magyarázom el, miért.)
Ha te valaminek tartottad magad és azt teljes szívvel hirdetted magadról, onnan szólaltál meg, kiélvezted az előnyeit, akkor utána nem mehetsz át simán abba, hogy “ó, engem csak átvertek, és igazából nem is vagyok én olyan, csak azt hittem, hogy…”, “rávett a társadalmi nyomás”, még úgy se, hogy “igen, de megvannak a hátrányai”.
Ilyen például az anyaság. Nem rendelt áru a TEMU-ról, amit visszaküldesz, mert nem PONT olyan, mint képzelted. Ha voltál boldog, büszke anya, akinek gratuláltak a gyerekeihez, ha felvetted a családi pótlékot, ha az volt az identitásod, hogy akarod a gyereket, és milyen jól vagytok együtt, egy család vagytok, akkor, ha utóbb összeomlasz és konfliktusaid kezdődnek, nem mehetsz át oda, hogy de minket átvert a társadalom meg a patriarchátus, és szülesztenek, csak rábeszéltek, és nem tudtuk, mit vállalunk.
A blogos címre írtak nekem, Szentesiről. Pletykákat.
Mintha érdekelne.
Eltelt bő négy hónap a cirkusz óta. Lent látható az e-mail, kicsit megcenzúráztam. Ez most alkalmat ad, hogy elmondjam, mi az, amit pont úgy gondolok, mint amikor (május 31-én) Szentesi Éva engem megtámadott és hazudott rólam. Ez vihar a biliben, de akként bűzös és jellemző – rájuk, a fennkölt “ellenzéki” médiaszereplőkre.
Nem tudom, ki az a “Gordon” és nem fáradozott azzal, hogy bemutatkozzon, de: “szia Éva”, vessző nélkül.
Azt írja, őt Szentesi a kommentjei miatt letiltotta, illetve “ghostolta”. Ezért ő visszavág, általam.
Itt szögezem le: nincs olyan a Facebookon, hogy ghosting. Szerintem tinderen sincs, ez hülyeség. Az egész Tinder és az elvárások az ottaniakkal szemben mind hülyeség. Ha oda regisztrálsz, magadat hozod szar helyzetbe. Túl sokat képzelsz magadról. De a tinderes szexéhes faszi legalább visszaírt, elment a randira, volt valami várakozásod, talán ejakulált is egyet, és utána tűnt el (“ghosting”). Ha viszont odaírogatsz Szentesi oldalára, az számára nem keletkeztet veled szemben semmilyen kötelezettséget. Nem kell egyesével vesződni velük, ha bőven van követő. Az oldal nem terápia, nem menedékház, nem óvoda – az én blogom sem. Bárkit indoklás nélkül kitilthat az oldal gazdája. Ti, a felhevült rajongók/utálók (a szívecskézők is csúnyán kibeszélik ám az imádottjukat) legyek vagytok, dongtok az erjedés körül. Egyes legyeket elzavarnak. Hogy a legyek milyen lelkületűek, az ennek a kaján, manipulatív levélírónak a soraiból látszik. Kicsinyes, sunyi, szarkeverő és engem használna.
Ennyire nem érti, én miket csinálok. Csak hallotta, hogy “nagyon utálom a nőt”. 🙂 Neki ennyi a blog. Milyen jó, hogy vagytok, akik a lényegéért olvassátok!
Engem senki nem fog felhasználni. Ráadásul nincs semmilyen titkos információ, leleplezés. Teljesen érdektelen. Én Szentesit nem tartom sztárnak, de a sztárok magánélete sem érdekel. Nem szoktunk erről beszélgetni sem. Mindenki azt csinál a kapcsolatában, az otthonában, amit akar – amíg nem szeg törvényt. És bárkire rá lehet fogni, hogy nem hiteles, ez nem jelent semmit.
Viszont amit Szentesi kirak a nyilvánosságba, női tartalomként, edukációként, őszinteségként, az szabadon bírálható. Én Szentesi újságírói, írói tevékenységét és attitűdjét bíráltam egyenesen, a saját felületeimen, illetve az edukációnak nevezett, sztárkodó betegcelebkedést, “edukációt”, miközben végig kozmetikai, fagyasztottzöldség-, pezsgő-, elektromosroller-influenszerkedés zajlott, pénzért. Állítottam továbbá, és értek hozzá, mert végzett irodalmár, olvasó és író vagyok, hogy Szentesi Éva nem író. Nem levelezgetek Szentesiről senkivel. Mégis rám pakolta ezt az egészet, hogy őt valakik (mások) kicsinyes pletykákkal, személyében bántják. Nekem kellett elvinni a balhét. Úgy él a folklórban, hogy van EGY darab, őrült zaklatója, holott sok van, szarkeverők, én nem vagyok zaklató, nem szegek törvényt – és érdemit írok (és az fáj neki). Én látszottam, engem lehetett használni. Önzésből, dühből, frusztrációból.
És bedőlt neki Kepes András, fel se merült benne, hogy a május 31-iki poszt aljas lejáratás, hazugság, kavarás. Odament jókívánni, mert openbooks. És Rákóczi Ágnes szülésznő is. Mérő Vera, Szatmári Réka és N. Kósa Judit ezt görgették tovább. Mind a részei vagytok az aljasságnak. A wmn-es csajok odaoldalogtak és úgy tettek, mintha kedvelnék Szentesit. Röpködtek rám a diagnózisok, az átkok, az elemezgetések, a gyerekeimet emlegették álságos aggodalommal EZEK. Spriccelt szét, megtízszerezte magát. Barát barátja felkérdez, és nem köszöntek nekem a kollégáim a gyerekem ballagásán. A korábbi hízelgők, mosolygók! Mert ott is Szentesit olvasnak a magyartanárok, nem ám Salman Rushdie-t. És ti, érzékeny ellenzékiek, nyüzsgöncök minderre nem mondtatok semmit. Ti, akik ennek tizedétől elsírjátok magatokat, te, Szentesi, attól, amit ráadásul nem is én írtam neked, hanem a fórumos féreg. (Mérő Vera azon is sírdogál, hogy ha hajléktalanszatyrokkal járkál és nem tűnik ápoltnak, akkor hiába cím a Rózsadomb, a taxis hajléktalannak nézi.)
Simán elnézik, hogy egy nőt, akit ismernek (nem egy lelkes lincselő nemrég még itt tapsikolt a blogon, Szentesi is), a sárba tipor egy önös, hisztis imposztor. Mennek jópofizni, nem szólnak rá a primitív kommentelőkre, nem érzik cikinek, osztják tovább a rágalmat. Nem veszik észre, hogy lincselnek. Mérő Vera azt is elejtette, szintén nyilvánosan, hogy iszik, és olyankor ír agresszív kommenteket. És ez mind rendben van. Sőt, a vérbuta és agresszív Perintfalvi nektek jó lesz mártírnak, és mindenki szégyellje magát, aki nem szolidáris vele. Az egész hergelés arra megy ki, hogy beleszóljatok, ki hogy éljen a legszemélyesebb, legsajátabb jogával: a titkos és szabad választás jogával. Hogy kire szavazzon.
Ezért szerepelt le nálam végleg a könyvkiadós, jogvédő, “ellenzéki”, újságírói, belvárosi, harsány, jóembert játszó csoport, köztük a feministák is.
Nem szóltatok semmit, még azok se, akik ugyanattól iszonyodnak, amitől én. És az utána nem olvasó, ám annál magabiztosabban rögtön véleményt nyilvánító, a többséghez húzó félismerőseim még mindig itt tartanak: “de hát egy rákos nő!”. Az a szegény rákos nő, a világ legnagyobb áldozata agresszívan a kinézetemről irkált, egy olyan levélre reagálva, amit nem én írtam neki, hanem a fórumos csürhe egyik tagja. Az enyémről, aki 49 éves, háromgyerekes anya vagyok, annyit sportoltam egy hónapban, amennyit ő egész életében, akivel szemben frusztrált, mert én egészséges vagyok. A könyvében meg arról, milyen esküvői ruhát akar, és meg fogja-e bánni az ajaktetoválását. Én SOHA nem fodrászoltam-körmöztem magam nőcisre, tüntetőleg a nagy, vastag izmot éltettem. A “szépség” tiszalöki szempont, felszínesnek tartom.
Szentesi Éva lássa csak: ilyen energiák is vannak körülötte, nyomozgatás, kavarás, ugyanakkor ők gyávák ahhoz, hogy a saját nevükön terjesszék mindezt. Persze ez is fórumos akció, velük Szentesi kölcsönösségben van: hasznos hülyeként használják egymást. Ez a “Gordon” nem azért kutakodik és vágna vissza, mert Szentesi megpróbálta volna ráuszítani a kommentelő tömegét, ezzel tönkretenni az intellektuális, élesen okos, egyedi hangú blogját, sőt: az egész embert, mindenestül lejáratni – ő, ha igaz a sztori, mindig is csak ólálkodott, nézelődött, sértődgetett Szentesinél. Nem volt saját teljesítménye, blogja, és veszítenivalója sem, hiszen a sötétből lődöz.
A blogon csak arról írtam, amit mint nőknek szánt kontentet Szentesi a netre kitett. Direkt érzelemkeltőnek, lájkgenerálónak. Már elmondtam, amit akartam. Csak a magam véleményét mondtam, nem mások sérelmeit. Szíve joga Szentesinek is úgy kezelni a kommentelőit, ahogy akarja: nekik kell viselkedniük, mert ők mentek oda. Ez önszabályozó folyamat: ha az oldalgazda bunkó, akkor majd kikövetik. Ha szabályt szeg, akkor meg korlátozza, tiltja a Meta. Szentesit nem követték ki, szóval megteheti, hogy nem dédelget bárkit.
Mindenkinek, aki naiv: ennyire Szentesi sem hülye. Úgy értem, nem hiszi ő, hogy én írtam neki a barna sapkás e-mailt, sem azt, hogy őt bármi fenyegeti. Tudja, hogy uszítják, és örül neki. Én kellettem neki, én voltam a feláldozható, semmibe vehető. Drámát akart, bosszút mindenki ellen – általam, rajtam. Illetve nem bírja a mentális terhelést, ami a netes nyilvánossággal jár. Hogy ha buta mondatokat ír, amelyek ráadásul egymásnak ellentmondanak, ha mindenki szeme láttára opportunista, harsány, bután díváskodik, gőgös, akkor lesz visszajelzés. Ezt nem bírja, ezért vonult paywall mögé az imádók közé, akik nem mernek neki beszólni (és ez a visszhangszoba ártani fog neki). Az én visszajelzésem okos: a publikus megnyilvánulásait és a szívecskéző, alacsony standardokkal bíró nőtömeget kritizáltam. Alappal. A ki nem teregetett magánéleti részletek, a fickója viselkedésének okai nem érdekelnek. Elég baja van, kiakad az érdemi kritikán is. Mindannyian tudjuk, mi a baja, ő is tudja: tehetségtelen. Engem nyugodtan nevezhetnek tehetségtelennek, nem ugrottam rá, sosem volt ezzel válságom. Mindannyian tudjuk, mi a helyzet. Akik körében én tehetségtelennek számítok, az megtiszteltetés (a kör).
Ettől dühös. És nem félt a büntetőjogi következményektől. Nem lát mást, csak önmagát. Nem ment a blogbiznisz, a zárással exkluzív tartalmat ígért, és lett pár tucat új feliratkozója.
Gyerekesen önös dührohamra hajlamos, amikor szarul van. És azért lett ilyen, mert hagyták neki az enablerek. Évekig tapsolt vagy tűrt mindenki minden ciki megnyilvánulásra.
Empátiáról papolnak, de a feketeöves zaklató fórumos legaljával szövetkeznek. Van, akivel bármit meg lehet tenni, majd két nap után álságosan felszólítani a megvadult kommentelőket, hogy legyenek emberiek, én csak sajnálatot érdemlek, mert beteg vagyok (Péterfyné!). Tévképzetek, sértettség, feljogosítottság – ez történik azokkal, akiket beleültetnek olyan pozícióba, amiért nem küzdöttek meg. az egész ismertség abból fakad, hogy a jellemzői (magas, egyedi kinézetű, viszonylag értelmesen beszélő, “életkedvelő”, vadóc, ráktúlélő) alkalmassá tették arra, hogy SEO-val és kezdeti követővásárlással brandet építsenek belőle.
Ő maga mítosznak tartja magát.
A “túl nagy rá a kabát” és “a bajaimmal turnézok harsánykodva, lájkokért, szelfikkel, miközben az áldozatot játszom” viselkedés más wmn körüli újságírókra, Péterfy Novák Évára és Mérő Verára is jellemző, de Szentesi vitte el a végletekig, és ő a legtehetségtelenebb íróként.
A véleményemet most is nyíltan, a blogomon írom meg, a saját nevemen. Én vagyok Gerle Éva. Nem attól van igazam, hogy mások egyetértenek, hisznek nekem, hanem eleve igazam van.
Technikailag rákos vagyok, utógondozásra kell járnom, szóval július 22. óta engem sem szabad bírálni. Igaz, én nem a neten szenvedek, nem tartom közügynek, és nem manipulálok vele senkit.
A tárgyak, a tárgyak! Már írtam róluk, ironikusat, önterápiázót, és még azokat, amelyeket majd ajánl az algoritmus (három kapcsolódó posztot). Most van az, hogy nincs mese, szembe kell néznem a problémával: elleptek. Főleg amióta itt van gyerekkori otthonom maradéka újabb dobozokban. A másodikos és a nyolcadikos írásfüzetem, dolgozataim…
Itthon vagyok, mert pihennem kell, és expedíciókat folytatok: egymásba kapcsolódó, bonyolult, többcélú túrákat. Háromezer lépés is összejön ilyenekből. Hol a ragasztó. Az ezüst ajándékzsinór. Az a papírtasak, amelybe az összes képeslapot és szép borítékot gyűjtöm. A csipesz, a sebbenzin. Tízezer feletti értékű bélyeget találok összesen, időtállóakat (belföld). egészen vékonyra reszelem manikűrgéppel (forgó csiszolóval) a problémás lábkörmömet.
Sokáig kikerültem az elhagyott tárgyakat, elvágtattam vagy elhevertem mellettük, rájuk se néztem, csak felidegesednék! más dolgom van!, de most megfogadtam: élhető viszonyokat teremtek. Egyáltalán, ideje megválni Lőrinc általános iskolai röpdolgozataitól (!). Most tűvé teszek egyik-másik becses kincsért minden négyzetmétert. És jön velük minden, elveszettnek hitt személyi, az eredeti, profi papírvágó ollóm!, király mini varrókészlet, megkezdett naplók és regény-jegyzetfüzetek, ötszáz euró (!).
Elképesztő méretek vannak itt, és tárgyakból özön. Ami értelmet ad minden félórának: megtisztogatom, új használatba helyezem mindazt, ami szép, hasznos. Semmi ne legyen céltalan – ami az, az megy adományba, szemétbe. Új tanítványaim kapnak egy-egy füzetet, annyi, de annyi megmaradt. Bizony, a negyedikes olyan vonalazásút kap, ami neki való életkorilag. Én adom az alapanyagot, Juli gyárt. Jaj, olyan ez a lány, mint én voltam. Csak ő hibátlan. De ahogy alkot, ragaszt, amilyen ötletei vannak!
Én is gyártok. Kidobásra ítélt (mert elavult) turistatérképbe, NatGeo naptárba, címlapba vagy János-féle, A0-s stencilezett területrendezési tervekbe csomagolom a saját, tanári füzeteimet. Vagy csomagolópapírból vágok ki zebrát.
ne parancsolgassatok felnőtt embereknek a személyes életükkel kapcsolatban, ne akarjatok bűntudatot kelteni és csúsztatásokkal győzködni, mert ki lesztek röhögve,
nem igaz, hogy a növényi (vagy túlnyomórészt növényi) étrend egészségesebb – ez sunyi hazugság, amelyet mögöttes (politikai, kultúrharcos) céllal sulykolnak, egészségre és klímára hivatkozva,
Miért írok ilyeneket? Mert az ájtatos, “független” média egyre áthatóbban, egyre sunyibban sulykolja az ideológiát, morális felkentséggel és “tudományos alapon”. Témái egymással összefüggenek, torzítják a tényeket és a jó élethez szükséges információk terjedését. Én pedig kimondom az elhallgatott tényeket.
A mostani cikkben már nem is leplezi a vegán propagandát, évek óta sejtettük, hogy erre tart, lassan ki foga mondani. Schwab doktor mesterséges sztározása sem véletlen ugyanitt.
Ennek is Ács Bori a szerzője, évek óta liszt, cukor, gyorskaja szerepel a témái között, de nem átall egészségről és környezetről papolni. Lehetőleg otthon csináld a krémest, a csipszet és a kekszet, matass vele sokat:
Micsoda bűvszó! A kapitalizmus lelke. A társadalom mint egymással vetélkedő, pályájukon “fejlődő”, anyagilag egyről a kettőre jutó hangyák összessége – és az ő harcaik.
Végignéznek az életükön: ezek itt a végzettségeim, a nyelvvizsgáim. Ez a rangom. Ez az autóm, ez a másik. Ez a fizetési papírom, ez a bónuszom.
Akinek több, az a büszkébb és jobb ember. SIKERES. EREDMÉNYES.
Ez itt a házam, ez a nyaralóm, ez a nyaralásom (odaírom a képek alá, milyen hálás vagyok, barátok, szeretet). Ez a házastársam, ő is valaki, ilyen a külseje. Micsoda értékrend!
Ez az egyedileg varrott cipőm, és ez az üvegfalú csoda pedig a munkahelyem. Emez a hitelem, ez meg a másik, ez a törlesztő, ez a megtakarításom, ez a kamatláb… Építkezünk!
Male loneliness epidemic – ezt halálkomolyan taglalják újabban, éspedig úgy, mint korunk egyik legnagyobb társadalmi válságát. Mert ugye, fontos ügy nők egyenlősége, csak egy kicsit túltolták! Ezek a nagy emancipált nők újabban nem fekszenek le olyasvalakivel, aki nem tetszik nekik – micsoda világ!Sőt, szóba se állnak velük. Ezt panaszolják az örök magányra ítélt férfiak, akik nem tartoznak a “felső húsz százalékba” – mintha ez valami kikezdhetetlen tény lenne, éles vonal: hopp, te már a 21 százalékba tartozol, tehát nem kellesz! A másik típus azt hangoztatja, hogy minden nő hibás, amiért az az egy, (kettő, öt) dobta őket, vagy nem lett második randi, vagy lett, de nem akart velük lefeküdni.
Miért nem kellenek ezek a férfiak a nőknek? A férfiak szerint azért, mert nincs hatalmas kocsijuk, saját lakásuk, vastag bukszájuk. Netán alacsonyak, nem látványos a külsejük, szürkék, ducik, girnyók, nem jóképűek. Hiába reménykednek, nekik vissza se ír senki. Nemhogy válogathatnának!
Volna mit beszélni a bántás szó jelentéséről is. De a lényeg egyszerű: nem attól van igaza valakinek, hogy milyen az élete, ami ebben a közegben egyébként is mutogatott produkció.
Egy boldog ember elvan a saját életével, nem foglalkozik másokkal, nincs is erre ideje.
Bontsuk le a kamut! Megköszörülöm a torkomat: mindenkinek van ideje, hacsak nincs hat gyereke, miközben háromműszakozik a futószalagnál, plusz egy sorscsapás. Minél több olyan időd van, amelyről magad döntesz, annál jobb az életed. Eljutok színházba vagy uszodába, hosszú szövegeket írhatok, nagyregényeket olvashatok, meg cikkeket, hogy megalapozott véleményem legyen, és trollkodhatok egy jólesőt, mert ezek ANNYIRA SÖTÉTEK. Fél délutánokat tölthetek könyvesboltban. Okostelefonnal a kézben meg életműveket olvasok végig. buszon (life hack: ne vezess).
Másrészt: ti, a heves ítélkezők, mit műveltek évek óta, naponta órákig, egyetlen emberre százan ráfeszülve? (És csodálkoztok a gerincsérven, a csóróságon?…)
A “nem vagy boldog” szöveggel arra akar rávenni a manipulatív és/vagy ostoba kommentelő, hogy ne merj arról írni, ami rá nézve kínos. Azért kínos, mert igaz. Nyugodtan lehet makramézni, szókeresőzni, a nevedre szóló kólát vadászni, fantáziavilágban gamerkedni, haverokkal sörözni, naponta tíz Netflix-epizódot nézni, senki nem ítél el ezekért, ha az egyéni élet szűk körében maradsz – miért pont az igazság kimondására ne legyen időm?
Én szeretek örülni, csodálni, “pozitívnak lenni”, csak hát egyrészt a hízelgés, seggnyalás riaszt, ebben óvatos vagyok, nem közelítek meg racionális témákat rajongással, m ezért véleményvezérek, politikai megmondók és politikusok nem kapnak rajongást, csak művészek. Másrészt helyeselni nem olyan fontos, mint a torzságra rámutatni. A torzságot kell felszámolni, az a feladat. A boldogság-békeelvárás giccses és korlátolt, érzékenykedő, ezen túl manipulatív is: a célja a zavaros ügyek takargatása. “Minek erről beszélni, embereket megbántani?” – azért, mert torz. És mert tudok jobbat.
Miért pont én? Bárki bírálhat, tehet javaslatot, bőven elférünk a neten, csak hajrá. (És persze vállalja a következményeket is: nem fogják imádni.)
Azért kell szólni, mert ilyen abszurd a világ. A törzsolvasók tudják, milyen ügyben szóltam, teljesen egyértelmű, és még így is nagyon durva következmények lesznek. Az emberek többsége nem szól semmivel kapcsolatban, nem is tudja, mit gondol. Retteg a konfliktustól, a gyomorfekélyig nyel le mindent. Keresi az erőt, a tömegben érzi magát biztonságban. Ott aztán lehet pozitív… azaz ugyanazokat ócsárolja, akiket a többiek, bármilyen hír kapcsán. Akár ismeri a történetet, akár nem, odatolong, és ordít, minősítget. Milyen építő! Én nem ítélem el, ordítson csak, ezt jelenti a szabad közélet. Nem vagyok mimóza, de ha buta és hergelt, azt azért észreveszem. Meg az is, hogy mindjárt a következő kommentjében azon borong, mennyire eldurvult a közbeszéd.
Nem a tudatlanságon. Hanem a durvaságon. Nagyon keveset beszélünk arról, ki mit mond. És rengeteget arról, hogyan. Ha valaki megneszeli, nem tartják szépnek (és nem), már kell a szakszó: testszégyenítés. Miközben már a trágárság sem tabu (nagyon helyesen!): művelt emberek faszoznak, bazmegeznek.
Mindenki olyan érzékeny lett, a vicces trollkodás is bántalmazás, ezen esnek egynek, hogy mekkora bántalmazó – aztán az érzékenységet hirtelen elveszítik, amint rólam vagy a gyerekeimről van szó. Ő megteheti a tízszeresét. Nem is ismerem, nem írtam róla, de oszt keményen – ha mögötte áll egy vezéregyéniség és a megbízható szektája.
Akit osztanak, az, boldog tőle vagy sem (inkább igen), közírással foglalkozik. Titeket is érdekel, ezért olvassátok. Nektek is gyarapodik a nyelviségetek, átveszitek a fordulatait, majd ezeket fordítjátok ellene. Hatodik cé, fülzsírságra irigység, talmiság. És okoskodtok bőszen. Csak itt más a méret és a színvonal, mint pár netes ismerőssel kommentelgetni, hogy hibás-e Alec Baldwin.
Ha fülelek, tisztán hallom, a sok normalitásra hivatkozó félszerzetet: ÉN IS OKOS VAGYOK, RÁM IS FIGYELJETEK, ÉN BEZZEG JÓ EMBER VAGYOK!
csak az olvassa. én szóltam 