A szokásos bug: kimegy az utolsó előtti, hiányosságokkal teli változat, csak most meg se találtam a végső verziót. Érdemes újraolvasni! Bocsánat.

Milyen rohadt naiv voltam évtizedeken át!

Az vagyok, aki lettem, most már végképp – és ezt nem bánom. Semmivel kapcsolatban nem érzek szégyent már – viszont önszeretetet sem élek át a libus értelemben: “hú, de jó, radikálisan imádom magam”. Az ilyesmi mindig hamis. Nincsenek különösebb érzelmeim az énemmel kapcsolatban, csak otthon vagyok benne. Sem költözködő, sem hajléktalan nem vagyok. És akarni sem kell: ez a viszonyulás egyszerűen megtörtént. Sokat segített a megbékélésben, hogy láttam százával, mások milyen gyarlóak, buták, csúnyák, és mégse szoronganak, szégyenkeznek, magyarázkodnak. (Sőt, önfeledtek. Na, az nekem nem megy.)

Ez a rendben levés sima, nyugodt, vállrántós érzés. Nem azt csinálom, hogy nem nézek oda (ez volt sok évig, így volt elfogadható), mert már odanézek, és nem bántják a szemem-szívem a semleges jellemzőim – ó, hogy pironkodtam miattuk! egy lábujj formája! egy felnevetés! egy elbaszott érzelmi zűr! a köldököm! a bőröm! És nem úgy pironkodtam, hogy bárcsak ilyen meg ilyen lenne. A nyolcvanas-kilencvenes években, amikor formálódtam, nagyon kevés kép volt körülöttünk, és nem volt szokás a testünket idegenek képeihez méregetni. Nem is tettem később sem, csak ámultam a nagyon izmos nőkön (és közéjük tartozónak éreztem magam).

A semleges jellemzők az extrém szorongásom, gátlásosságom miatt akasztottak ki. Most már a hibák sem zavarnak: ez vagyok én, kész. Ha beteg lennék, az se szégyen volna, hanem szenvedés. Nem hivatkozom rá, nevetséges.

Viszont amit végigcsináltam, amiatt az egészségem igenis teljesítmény. Nemet mondtam az oltásra, kőkeményen edzettem, hogy izomzatot építsek (akkor, amikor mindenki irritálódott ettől, nekem pedig le kellett szarni, mit szól az, akinek fogalma sincs, és aztán a sorozatráfüggős-kovászos járványévekben is); nem hagytam a gerincemet, tartásomat eltorzulni. Az meg ízlés dolga, hogy nem nyúltam körmömhöz, szemöldökömhöz. (Van, amihez igen, és az úgy jó.) És nem vesz el az életemből napi tíz, harminc, száz perceket a hajam, bőröm javítgatása.

Egészen tavalyig komoly bánat volt az öregedés. Most már beléptem egy olyan korszakba, hogy pont ez illik hozzám, nincs hiányérzetem, nem fáj, hanem természetes. Valójában mindennel, amit élek, akarok, azt érzem, hogy meghekkeltem a rendszert. És hogy most egy másik korszak jön.

Nem kell átnarrálnom magamban életem sztorijait. Nem félek. Titkaim sem nagyon vannak, csak egy belső bástyám. Bárkinek a szemébe tudok nézni. Régebben én szégyelltem magam – azért, amit mások vétettek.

Vannak gyarlóságaim. De ez magánügy: lényemmel, a jósággal nem tartozom másoknak. Korrekt vagyok. A kíméletlen, öngyötrő vizslatás teljesen elmúlt.

Vagy kifele igazodik az ember, mások normáit figyeli, vagy önlényegű. Nem mondhatnám, hogy én az egyiket választottam. Nem érdekel, mi a következmény, mert ez nem döntés, hanem lassú, spontán kiforrás, és nem én akartam, hanem nem lehet másképp.

Nem szoktam szándékosan múltat feldolgozni, sorra venni sztorikat. Amire nem akarok gondolni, az nem véletlen. Jó helyen van az ott. Nem nyitom ki a dobozt. A veszteségeim vannak benne, egyes nehéz évek. Amikor fájt, amikor buta voltam, túl adakozó. Áldozat. Ezeket az emlékeket nem szeretem.

Kúlnak kell lenni