2012-es írásom, a műfajt és a témát is rengetegen koppintották
Középre pisiljek a pelenkába? Hamar kezdjek járni és beszélni? Rózsaszín hajpánt legyen a kopasz fejemen? Kilyukasztjátok a fülemet egy hónaposan?
Sose törjek-zúzzak? Csendesen homokozzak? Babázzak? Dúdolgatva rajzoljak? Ne koszoljam össze a ruhám? Hosszú legyen a hajam? Bővebben…
Még azt mondják, hogy mi itten a férfiakat szidjuk, őket hibáztatjuk a házasságok válságáért. Hát mi nők talán tökéletesek vagyunk? Sosem hibázunk? Miért kell mindenben az egyenlőtlenséget látni, miért nem lehet, hogy szeretettel, türelemmel, hiszen talán csak rossz napja volt… talán mi is hibáztunk. Bővebben…
A ma vizsgált jelenség a szóbeli bántalmazás körébe tartozik — nem is értem, fél év alatt hogy nem sikerült még linkelnem Patricia Evans Szavakkal verve című könyvét. Érdekes felismeréseket és megoldásokat kaptam belőle.
Az ilyen férfi mindenekelőtt jópofa. Ez a nemi szerepek nézőpontjából azt jelenti, hogy neki van joga sarkosakat, vicceseket, bántókat mondani, és ezért senki nem haragszik rá, hiszen ő jópofa: vagy elintézik egy legyintéssel: tudod, milyen, vagy egyenesen imádják is “a humoráért”. Bővebben…
Tegnap korán feküdtem, de olyan hamar elaludtak a kicsik, hogy egy kicsit újságot olvastam, aztán töltőtollal nekiálltam naplót írni.
Tele vagyok ilyen valaha éppen elkezdett, amúgy gyönyörű, kemény borítójú füzetekkel.
Ezt éppen a Marie Claire-től kaptam, amikor én lettem a hónap levele, 2006-ban. Mint napló, 2009-es példány, nyári jegyzetekkel, még anyáméknál, már a kicsit várva, a férjem még más férje, még reménytelenül, önmarcangolva, bűntudatosan, még keresve, még ellenszélben. Megdöbbentő olvasmány. Bővebben…
Uramisten, belémhasított ma teregetés közben: a boldogság az nem az, amikor nincs mivel megküzdeni, hanem az, amikor van erő hozzá. A nagyon nehézhez is: van erő. Bővebben…
Tegnap hazajött a férjem, mert nincs meg egy lelet, addig meg mit csináljanak, hétfőtől kapja az újfajta kemót. Felnyomták szteroidokkal, lassan és görnyedten botorkál, hamar kifullad, de kis segítséggel fürdik, önálló. Együtt aludtunk, lent, amíg Babadávid nem reklamált a galérián. Nincs most az a kín, szedi a gyógyszereket, felteszi magának a méregtelenítő tapaszait, sokat beszélgetünk, és a legnagyobb döbbenetemre ágyba hozta a kávét. Bővebben…
Az autóvitához (az eszköz a különbség kommentjeiben).
Bizony, mindannyian gyarlók vagyunk. De attól még tudhatjuk, hogy miben hiszünk, hogy mi a helyes, hogy hogyan szeretnénk élni.
Hányszor, de hányszor történik az, hogy az elveinket hozzáigazítjuk a nagyon is vitatható gyakorlatunkhoz. Bővebben…
2012. októberi bejegyzés
Evolúciós értelemben a gyerekek alacsony ingerszinthez vannak szokva. Legalábbis a városi életmódhoz, sebességhez, mobilok pittyegéséhez, reklámszignálokhoz, lövöldözős játékokhoz képest. Testközelben sokkal magasabb ingerszintet is elviselnek, de a csecsemők a mesterséges ingertömegtől sokszor nyugtalanok lesznek.
Kapcsolódó bejegyzés: mitől féltjük a gyerekeinket? Bővebben…
… és mi isszuk a szavait, nyilván, hogy az állam a házasságot tartja fontosnak, ezért az élettársi kapcsolat ne a családjogi törvényrészben szerepeljen, hanem a kötelmi jogban. És hogy keresztény szempontból az együttélés szerepeltetése a törvényben “ránézésre is rossz, hogy olyan, mintha ez a két együttélési forma egyenlő lenne.” Mindenki úgy él, ahogy akar, de az állam a házasságot támogatja, a többi magánügy. Zárt ajtók mögött, ha kérhetem, felőlem csináljanak, amit akarnak, de ne lássam… Bővebben…
Ez a legbékésebb változat. És borzasztóan bűntudatkeltő. Mert látod, hogy mindenki szereti, neked meg bajod van vele. Bővebben…
A pocakos hónapok a legboldogabb időszak egy nő életében. Bővebben…
Nekem, és nem csak nekem nagyon elegem van már Hoffmann Rózsából. Meg is osztottam egy ezzel kapcsolatos nyilatkozatot a facebookon, a Hálózat a Tanszabadságért kérte ki magának, hogy Hoffmann Rózsa szerint „az előző évtizedben sulykolt nevelésfilozófia egyik rejtett csapdája az, hogy a pedagógus csupán tanítson, okítson, a többi nem az ő dolga.”
www.commmunity.eu/2012/10/11/aki-hazudik-ne-szonokoljon-erkolcsrol/
(Azért három m, mert Méltóságot Mindenkinek Mozgalom.)
A tesóm erre odaírja nekem: Bővebben…
Mit várok, várnék én a szüleimtől? Hogy szeressenek. Hogyan szeressenek? Mit jelent szeretni? Bővebben…
Ezek amúgy mostanában az én meg nem jelent, magazinba szánt írásaim.
Néhány éve (ez a kilencvenes évek azért) olvastam egy cikket az egyik népszerű, fényes borítójú női magazinban. Most, hogy nem ugyanannak a szerkesztőnek küldöm a cikket (másik lapba), a nevén nevezem: a COSMOPOLITAN volt az. A trendi élet egyéb kellékei mellett azt tanácsolta a hosszú írás, hogy ha baj van, üljünk repülőre, keressük fel ezt meg azt a franciaországi klinikát, ahol kíméletesen és száz százalékos biztonsággal, gyógyszerrel végzik el a terhességmegszakítást. Bővebben…
Tulajdonképpen én a sokkon, hogy bírni kell, átestem már két éve. Mindez néhány nappal az esküvőnk után történt. Ez a szöveg akkor született. Milyen kis békés voltam én akkor.
Beteg a férjem. Nagyon beteg. Bővebben…
Az egy embertípus, aki… — kezdték a diákjaim a röhögésbe fulladó felsorolást a hetedik óra utáni nyugalomban. Aki fényre sötétedő szemüveget hord, aki makramét rak a Lada ülésére, aki kólásflakonba teát tölt, és más színű kupakot tesz rá. Könyvet is akartak írni az embertípusokról. Csitítottam őket: nem szép dolog általánosítani, külsőségek miatt lenézni valakit. De be kellett látnom: aki nem dob ki semmit, az tényleg egy embertípus. Fölényemet némileg csökkenti, hogy magam is közéjük tartozom. Bővebben…
Ez az érvelés ellepi a sajtót, a politikai életet. Hogy tudniillik: vannak gyerekek, akiknek meg kellene születniük, de sajnos nem születnek meg. Minden kutatás ezt mutatja: a magyar fiatalok több gyereket terveznek, mint ahány végül megszületik. Hát ki fogja itt eltartani húsz, ötven év múlva az inaktívakat, kétezerötvenre alig hétmillióan leszünk, szörnyű.
Most ebből a politika nagy hazugságát emelném ki. Bővebben…
F. M-nak, a műfajért hálával
Azért szeretem a szkájpot, mert így bármikor beszélhetek Anyuval. Bővebben…
Jaj, itt vagyok. Elsodort az életem a blog mellől.
Jakab extrém sírós mostanában, nem játszanak el már olyan jól egyáltalán, taknyosak, nem viselik jól, hogy írok. Nyomom itt a blogon az életmódmagazinná stilizált hétköznapjainkat, de eléggé gyászos a helyzet.* Gyűlnek az érthetetlen tárgyak, fél pár zoknik, sőt, minden fél zokniból kettő is van, mert özvegyük ugyanabban a fiókban zokog, de a családegyesítésig nem jutok el mentálisan. Bővebben…
