Cukor György 1944-es filmje a jelenség nevének forrása, és ez itt Ingrid Bergman:
A magyar nőjogi, áldozatvédő irodalom megőrjítési technikaként is emlegeti. További információk:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Gaslighting
Paula különös jelenségeket tapasztal: a lámpák időnként elhalványulnak, lépteket hall és fura zajokat, miközben az egészet a mestermanipulátor alakította így, hogy uralmat szerezzen nő elméjének kontrollálásával, integritása meggyengítésével. Mit teszünk, amikor valami furcsa esemény történik (nálunk tegnap este a teraszon egy bő méteres erdei sikló)? Megkérdezzük a többieket, ők is látták-e, így ellenőrizzük a valóságot. A filmbeli férj “nem veszi észre”, később le is tagadja, hogy érzékelné a világítás változását.
Rendkívül érdekes és általánosabb téma, hogy milyen erősen hat ránk, sőt, mentális erőszintünktől függően akár irányít is az, ahogy a környezetünk reagál a közös élményekre. Az ő reakciójukhoz igazítjuk a sajátunkat, aszerint értékeljük, túlzó-e, “helyes”-e a miénk. Ez nagy felelősség is: rajtunk mit lát a gyerekünk? Hogyan ijedsz meg, hogyan lépsz fel, amikor ki kell állnod magadért, hogyan örülsz, félsz, miket mondasz másokról? (Hüledezve néztem, hogy a műanyag bully tízéves lánya is bullyingol a facebookon.)
A nő elszigetelt állapotában csak a férjéhez tud igazodni, ez az izoláció lényege. Egyre inkább kétségbe vonja a saját valóságérzékelését, értékítéletét, elhiszi, hogy vele van a baj, a férj viselkedik logikusan, és átengedi a kontrollt. Kész, neki vége. (Nem spoilerezek.)
A gaslighting elterjedt bántalmazó technika, én is így gondoltam rá. Lámpa meg technikai szervezés nem kell, az élet nem ennyire regényes, de mondjuk máshova tenni a tárgyakat és aztán a feleségen számon kérni, hol vannak, vagy a nő reakcióit hisztériának tartani, “átmosták az agyad azon a blogon”… a nő megéléseit és panaszait normatívan kétségbe vonni, ez igen gyakori férfihúzás a párkapcsolatban.
Vagy gyerekelhelyezésnél fenyegetni: beszámíthatatlan vagy, hülyeségeket beszélsz, iszol is, kiborulsz – majd elmondom én ezeket a bíróságon!
Ha sokat mondják, hogy őrült vagy, elhiszed. Elkezded kétségbe vonni magadat, ép elmédet, a valóságodat. Én nagyon biztos voltam abban, hogy tudom magamat, helyesen ítélek, jót akarok. És mégis: én is majdnem elhittem, hogy én vagyok az őrült. Mindenki azt mondja.
Mert a környezeted is tudja személyiségedet hatalmi céllal erodálni, nemcsak a férj. Az is gaslighting, hogy leőrülteznek. Hogy nem hisznek neked.
Megint felmerül a differenciáldiagnosztika: de hiszen tényleg élnek köztünk olyanok, akiknek téveszméik vannak. Mi van, ha az illető tényleg beteg, és ezért szólnak neki? Mi a különbség? Mindenkinek mindent elhiszünk, ha maharadzsának mondja magát, azt is?
Vagy nem is léteznek mentális betegségek?
(Amúgy szerintem nagyjából nem is, feldmárista módon értve, de erről majd máskor.)
Az a különbség, hogy a gaslighting célpontjával már korábban történt valami: az, hogy ellenállt, bírált, érdekeket sértett, és a furaságát, a – tényleges vagy ráfogott, félremagyarázott – tetteit állítja be őrületnek az erkölcsi érveket lengető közösség. Azért lett célpont, mert nem akart együttműködni képmutató, hazug emberekkel, korrupt rendszerekkel, kimondta róluk az igazat, és ezzel veszélyeztette a játszmáikat.
Pont hogy ő volt az egyetlen igaz ember. Aki szólni, különbözni mert.
Később pedig ő az egyetlen, aki autonóm módon reagált, és nem hagyta magát. Így lett őrült. Hiába esnek neki százan, ettől nem lesz igazuk, ez a zúdulás csak a csoportdinamika erejét, a hálózat érdekeit mutatja.
Meg kell őt büntetni, el kell távolítani. És közben elmebetegnek és paranoidnak nevezik, még ezt is rákenik: mindenben harcot látsz, gyanakvó vagy, azt hiszed, mindenki az ellenséged! Mi csak jót akarunk neked!
Fogalmatok nincs, hogy milyen átélni a képmutató rettegők zúdulását. Amikor igazad van, amikor tisztán látsz dolgokat, tiltakozol – és a renyhe-lanyha minidiktatúra lenyom, megaláz, stigmatizál. Nem engedi, hogy önmagad legyél, véleményed legyen. Fegyelmez, nyom, elvár. Betiltja az örömeidet, inszinuálja a büszkeségedet, vádaskodik. Sosem nyíltak. Mindig sunyin. Mindig hatalmi alapon.
És ti, többiek ebbe olyan könnyedén beszálltok. Sőt, kíváncsian. Sőt, élvezettel. Nos, ezt nem csinálja az, aki egy valódi mentális betegnek szól, mert segíteni akar. Ha szól is, nem nyilvánosan teszi, mert tudja, mennyire stigmatizál a diliflepni.
Lehet, hogy a gaslighting célpontja a hajszára később már élesen és destruktívan reagál, de ki ne reagálna így? Nem tudják megtörni.
A másik opció, hogy becsicskul: meg tudják törni.
A harmadik az, hogy tényleg megőrül.
A negyedik az, hogy belehal. Ilyet is láttunk már.
De a baj nem az, hogy ő miért reagál így. Ő eredetileg nem volt őrült, hanem jelzett valamit, és kétségbe vonták, hogy ehhez joga van, és hajszolták hatalmi helyzetből, csoportosan.
A probléma a gaslighting, és az, hogy ezt képzett, amúgy rendes emberek is milyen bolgdogan csinálják, ha akad hozzá szövetséges, mennyire nem ismerik fel a tetteiket és motivációikat.
Te tapasztaltál már ilyet? Ha azzal vádolnak, őrült vagy, mindig nézd meg, ki mondja és mi az érdeke.
csak az olvassa. én szóltam 
Talán a fekete ruhás nővér is egy ilyen folyamatnak lett az “áldozata”, pedig olyan dolgokért harcolt, mely mindannyiunk közös erdeke volt.
KedvelésKedvelés
Igen.
KedvelésKedvelés
“jelzett valamit, és kétségbe vonták” – gyakorlatilag ebben nőttem fel.
KedvelésKedvelés
Egy évig jártam terápiába, mielőtt beadtam a válókeresetet. Ennyi idő kellett, mire rájöttem, hogy nem én vagyok a gáz, hanem elhittem, hogy szaranya vagyok, rossz feleség. Nem voltam egyik se, de folyton ezt hallgattam. Ilyenkor nem számít a barátok szava, mert, ugye, csak annak a szava számít, akivel együtt élsz. Arra jöttem rá, hogy akármennyire is tudjuk magunkról, hogy mi vagyunk a jók, nekünk van igazunk, ha elég sokáig hallgatjuk, hogy minden a mi hibánk, mi rontottuk el, mi vagyunk önzők, erőszakosak, bármik, elhisszük. Mert az mondja, aki közel van, akit szeretünk vagy szerettünk.
Most egy olyan házaspár válik, akiket huszonéve ismerek, és a nő szerint a férje gázlángozza. Nagyon sok közös pontot találtam a helyzete és az én egykori házasságom között, de azt látom, hogy a nő ugyanúgy manipulál, mint a férj. Fogalmam sincs, kinek van igaza, és már nem is érdekel. Ha egyszer egy ilyen méltatlan helyzetbe kerül valaki, csak a saját hajánál fogva tudja kihúzni magát a mocsárból, ezt gondolom. Önismeret, önbecsülés kell hozzá.
KedvelésKedvelik 2 ember
Az a helyzet, hogy a párkapcsolatok annyira oda-vissza működnek, játszmázásokra – ettől persze még lehet bántalmazó az a kapcsolat – hogy kívülállóként nagyon nehéz megállapítani, hogy ki a hunyó. Mármint egy ismerős pár játsza a szokásos játszmáit. A ki a hunyó akkor derül ki, amikor az egyik játszmát tör. Általában a férfiak szoktak a hunyók lenni, mert rendszerszinten több hatalmuk van, a nők pedig alkalmazkodnak hozzájuk, megtanulják őket manipulálni valamilyen szintig. Igazából az első ilyen játszmánál ki kellene szállni, vagy legalábbis pár lépést hátralépni. De én is utólag vagyok okos.
KedvelésKedvelés
Azért az utólagos okosság is hasznos ám! A mostani párkapcsolatomban minden korábbi tapasztalat érvényes, és tudom is közölni, hogy mikor kellene egy ösvényen visszafordulni, és szokott is sikerülni, mielőtt valaki megbántódna vagy megharagudna. A játszmáknak még az esélyét is elkerüljük, mert olyan üdítő csak úgy létezni a magunk és a másik örömére.
KedvelésKedvelik 1 személy
Máté 5:22: “Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére.”
Ha elhitetik rólad, hogy nem vagy beszámítható, bárki bármit megtehet veled, ha nincsenek tanúk rá, és minél inkább bizonygatod, hogy igaz, amit mondasz, érzel, annál inkább bolondnak hisznek (“mániákus, téveszméi vannak, nincs betegségtudata”). Ha veled is el tudják hitetni, akkor meg már magadra se számíthatsz.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: hogyan lettem kirekesztő – és boldog 1. | csak az olvassa. én szóltam