édesanyám

édesanyám, aki szültél, nokedlit szaggatok, te hívtad nokedlinek, és pont úgy szaggatom, deszka, kés, mint te

és rád gondolok Bővebben…

a múltjába ragadt férfi

Azt írja Palya Bea a Ribizliálom című, lebilincselő könyvében, megkapó őszinteséggel egyébként, hogy (tartalmi idézet, mert kölcsönadtuk a könyvet) őneki nem volt szerencséje, őneki csupa olyan fickója volt, akik nem zárták le az előző (egy/két/öt) kapcsolatukat, az exszel való való kínlódást, kötődést, szappanoperát. Bővebben…

a gyehenna tüze

fájdalmas, mérföldkőnek bizonyuló vallomás a gyerekkoromról, 2012 júliusából. én egy kicsit azt hittem, önkéntelenül persze, hogy mindenki ebben vagy ilyesmiben nőtt fel. mindenesetre most, hogy egy nagy fordításban vagyok, pontosan tudom, ki próféta, ki pátriárka, ki király, ki filiszte- és ki farizeus, meg azt is, milyen szókinccsel fordítsam a gyerekeknek szánt neoprotestáns vallásos dalocskákat, és ez jó érzés.

nem került be a könyvbe — kifelejtettem, de a kötetet nyitó önéletralyz című írás felidézi a lényeget

Keresztény családban nőttem fel. A szüleimet ugyanaz a lelkész eskette, aki engem és sok évvel később az unokaöcséimet keresztelte. Ma is tudom a zsoltárokat, sőt, azt is, kit támasztott fel Elizeus próféta, és van miről beszélgetnem a gyakorló protestáns ismerősökkel. A vallás a szüleim között számtalan konfliktusra szolgáltatott ürügyet: vallásháború tört ki. És ami még szörnyűbb volt: rettenetesen féltem a pokoltól.

Bővebben…

ha szeretsz, békén hagysz

Hogy jutunk idáig a saját anyánkkal? Hogy ez a számunkra legegészségesebb döntés? Boldogságomban is jobb így, bajomban is. Mert őrjítő, amit mond és csinál, mindenképp.
Bővebben…

cold kentucky rain

A fiam benyomja az Elvis-duplacédét az olvasáshoz — engem sem zavar, amikor latin-amerikai országok államadósságáról szóló cikkeket korrektúrázok (mert ebből élnék). Máté Péter is egy valaki, de Elvis…! És ez a szám: Kentucky Rain. Édes Istenem, amikor ezt hallgattam folyton, 2005-2006-ban abban a másfél szobás albérletben! Rátapadt az érzés, az akkori jellemző kín, és most megszakad a szívem. Hogy milyen iszonyatosan, szűkölve vágytam arra: szeressenek. Bővebben…

egy estém máshol

Színházban voltam, nofene, sőt: darabot temetni, sőt: művész uras darabot. Leszáguldottam az alkonyatban, ez mindig mámor, lehagyom a parfümömet. Bővebben…

meg kellene bocsátanod

Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.

Már megint nekem adtok feladatot.

A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt… Bővebben…

de hát szeret!

De sokan olvassátok most ezt, kik vagytok?

Évekig nem tudtam arról beszélni, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is volt pontosan az, ami elől én elmenekültem. Vertek? Nem. Akkor engem nem bántalmaztak. Volt egy kisgyerekünk, színházba jártunk, utaztunk sokat, jókat ettünk, társaságba jártunk, szép holmikat vett nekem az emberem. Mi a baj? Bővebben…

liliom

Megint tipródom, miről írjak. Nyavalyogjak-e egy sort arról, hogy sokan olvasnak, de nem tudom, kik, már kiadja a kereső a blogomat a “leszopott a nagynéném” kifejezésre is, ki kellene herélni az eddigieket, félek, én is félek…

Nem. Írjunk színházról. Írjunk egy hajdanvolt előadásról.

A Krétakör Liliomáról (2001). Egy társulatnak, egy felfogásnak és konkrét színészeknek hódolok itt. Nem volt ilyen előtte, és nem is lesz többé. Bővebben…

a fél fiam

Gyerekelfelezés, a blog hajnaláról (2012. május)

Én küzdöttem. A rettenet hónapjaiban azzal fenyegetett a fiam apja, hogy a) öngyilkos lesz; b) elpereli a gyereket; c) külföldre viszi. Bővebben…

én láttam őket

Közbevetés

Tegnap este kettéhasadt az idő, azt éltem át: én láttam őket. Én, akkor, 2012-ben láttam őket. Kulka elvtársat és Alföldi tiszteletest. Színháztörténeti pillanat volt. Nagyon ritka az ilyen. Bővebben…

invokáció

Közbevetés

A tizenhárom éves blog első posztja. Nem volt olyan hónap, hogy ne jelent volna Egyszer volt egy nyolcnapos szünet, 2014 augusztusában, amikor aljas kavarásba kezdtek a korábbi rajongók. De már elmúlt, mindenki megkapta, amit a habitusa, tettei érdemeltek. És nem tőlem. Lett tagság, jelszavas rendszer, minden más mellékes, alkalmi munka. Kiismertem az embereket: a blog virul, lesz, mindörökké.

Itt érdemes olvasni az irodalmias megzuhanást (őszinte, mélyre hasító döbbenet volt, hogy emberek ilyen kavarásra képesek), meg alatta a kommententeket. Én már nem sajnáltatom magam nyilvánosan, nem osztok meg alkotói, személyes válságot.

Személyesen meg annyit tennék hozzá, hogy habár a szele se érint annak a viharnak, amiben állsz, mégis inkább nem osztom, nem terjesztem a bejegyzéseid, hiába van, amit rendszeresen újraolvasok, és naponta erőt ad és reményt és túlélést. Félek attól, hogy azok közül, akik általam jönnének ide, nem-e lesz olyan, aki bánt téged. Így hiába szeretném a világnak kikürtölni, hogy milyen egy remek hely ez, eldugom, rejtegetem, hogy csak az enyém legyen a fénye.

Szóval én önző vagyok. És vajon mennyire önzőség egy mezei olvasónak azt kérnie, hogy maradjon a blogger, mert nektárt csepegtet, még akkor is, ha tudja (sejti), hogy ezzel milyen járulékos terhek vállalására is kéri? (Krucifixes a mondatszerkezet, de tőlem csak ennyi telik:).)

Az eredeti poszt, 2012. április 16. (akkor még semmit nem tudtam a bogírásról, elemi szerkesztői tudnivalókat, formátumokat, technikai és tartalmi eszközöket sem. Mindent egyedül csináltam):

Gyűljetek körém, ti mind, játszani fogunk, kis piros széketeket idehúzom, ülj csak le, magyar Líra, te is, reménytelen Apahiány, és gyere csak, tékozló Életöröm, és te is, dühöngő Közlésvágy, meg aztán dühödt (nem dühös) Igazságérzet, gyere te is, sötét Kétségbeesés, meg a váratlanul élvezett Harmincas Éveim és a kisöcsétek, az űrmagányú Kamaszkor, hát te? te túlkoros vagy, narancssárga Töltőtollam, tudod, ma már senki sem ír kézzel levelet, gyertek, csüccs, most játszunk, blogot játszunk, cirkalmas, tűhegyes vagy parféként (parfait!) olvadó jelzőimmel megírjuk együtt a színházi függöny pompás porát, megírjuk, mitől jó az aranygaluska, számot adunk a hó végi ezresből vett hajdani rózsákról (csoportos rózsa, húsz statiszta); megírjuk a választási csalást és meg a comb belső felén a csíkokat, elmeséljük, milyen, amikor belénk szeret a nős főnök, kapisgáljuk majd azt is, milyen sok a kevés, és milyen harmadik feleségnek lenni, aztán azt is, mit gondolunk a szomorú válási, de még inkább a szomorú együttmaradási statisztikákról, meg még az otthon született Jakabot és Johannát is megírjuk, bizony, előbányásszuk a régi naplókat, különös tekintettel egy csíkos, vaskos kötetre, tán csak azt nem írjuk meg, miért beteg a magyar futball, mindenesetre már most sajnáljuk, hogy nem kezdtük el előbb,

de előtte mondjuk el együtt:

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.