ha szeretsz, békén hagysz

Hogy jutunk idáig a saját anyánkkal? Hogy ez a számunkra legegészségesebb döntés? Boldogságomban is jobb így, bajomban is. Mert őrjítő, amit mond és csinál, mindenképp.

Már érettebb vagyok annál, hogy ezt beengedjem az életembe. Nem engedem. Csak van az a fránya mobiltelefon. Védekezem.

Az én anyám nem hordott párizsi ruhát. Én igen.
Az én anyám reggeltől estig izzadva lót-fut, robotol. Én nem.
Az én anyámnál nincs jobb ember, nincs, nincs sehol. Az én anyám kopott kabátú, de nekem új ruhát veszen. De tényleg. Nem viccelek. Hogy lehet akkor ez?

Szeretem őt, már értem is, amit nem szerettem benne, megbocsátottam, ha nem is, de nem tudom magamra venni azt a terhet, amit a vele való rendszeres kommunikáció jelentene. A lábát bedugja az ajtón, és aztán… talán tudjátok, ez milyen. Az anyám farkas volna?!

És ha annyian tudjátok, milyen, akkor vajon mi a közös az anyáinkban? Sorsukban, viselkedésük mozgatóiban? És mi is ilyen anyák leszünk majd? Ha nem, miért nem?

(ezt most csak így felvetem, folytatom majd, úgyis hűs hullámokban lubickoltok most)

Nos.

Félek a minősítésektől, a csak-jót-akarok rafinált vádaktól. Félek, hogy rajtakap, félek, hogy kikombinálja rólam, hogy már megint nem viselkedtem jól. Szégyent érzek, és dühös leszek: harminchat éves volnék, és évek óta nem osztok meg az életemről semmit vele. Most hosszú sms-t ír, amelyben helyteleníti azt, amit megtudott rólam. Méltányolnom kellene az igyekezetét, mert hosszasan fogalmazta, hogy úgy nézzen ki: ez nem kutakodás és nem ítélet. Megtudott valamit rólam, de azt mondja, nem tudja, pedig ha nem tudná, nem is írna. És azt is tudja a korábbi meccseinkből, hogy megőrülök attól, hogy információt akar, ítél és tanácsot ad, megőrülök attól, hogy végül mindenről kiderül, milyen szarul csinálom, és én, igen, megint én vagyok a felelős. Olyasmiért, ami nem érinti őt.

Édesanyám, aki szültél, ha egyszer azt mondanád: fáj, hogy nem jössz, vagy: egyedül vagyok nagyon, vagy: szeretném, ha segítenél, azzal lehetne valamit kezdenem. És nem azt mondanád, hogy más nagymamák befőznek az unokájukkal, és az unokák meglátogatják őket, hogy megmutassák a bizonyítványt… Meg a házasságomat firtatod. Miért?

Annyian mesélik, hogy milyen reménytelen ez a felnőtt lány-anya viszony. Különösen, amikor már gyerekünk is van, akit (nyilván) másképp nevelünk, mint ő minket. Ezt a váltást nem tudják teljesíteni sokan, innentől datálódnak a konfliktusok. És ez sem kommunikációs probléma, nem lehet jól beszélni arról, hogy pórázon akarlak tartani, lélekben rivalizálok veled: ki a jobb? Ki a jobb anya: én, a tiéd vagy te, az unokáimé? Ki a jobb háziasszony, kinek értelmes az élete? De ezt a vetélkedést domináns pozícióból folytatom, hiszen az anyád vagyok, és kedvenc műfajom a fejcsóválás és a kéretlen tanács. A gyerekeden mindig találok aggódnivalót, te nem. Jót akarok! Meg-megfeszül a póráz, és nem értem, miért vicsorogsz, lányom… Még az anyjuk is többet bántja a nőket, a lányaikat gyakrabban macerálják, mint a fiaikat. Ha béke is van, sokkal többet tesz érte a lánygyerek, többször nyeli vissza, titkolja el, amit mondana vagy akarna.

Vajon őnekik milyen lehet? Egyre többet gondolkodom ezen. Nekik rossz, ez világos, de mitől? A mi viselkedésünk az ok? Vagy az, hogy reagálunk az övékre? Elrontott életeik vigasza, pótcselekvése, hogy örökké figyelmeztetnek valamire? Az “egy anya még a felnőtt gyerekét is félti” mögött valami más is van a nagy-nagy szereteten kívül?

Hétszázszor azért mond el olyasmit, amit egyszer sem kellett volna, mert egyszerűen nem emlékszik, hogy már mondta. Vagy látja, nem volt foganatja, és a kifárasztásos technikát veti be. Egyébként én sem emlékszem, vele sem, mással sem, miket mondtam, főleg olyankor, ha nem akartam, mégis bántó volt, gyógyító, öncsaló emlékezet — lehet, ő is így van vele, meg amúgy is, társadalmilag előírt feladata feddeni, “értem haragudni” a túrógombóctól a pályaválasztásig terjedő intervallumban.

Mit tehetnék, hogy ne fájjon neki, de ne dúljon fel engem se? Fájdalom erről írni, nem is megy tovább.

60 thoughts on “ha szeretsz, békén hagysz

  1. Én úgy gondolom, hogy nincs saját életük! És a miénkben akarják kiélni magukat, fontosnak érezni létezésüket. Nincs értelme egyébként annak, hogy nap, mint nap felkeljenek.
    Ennyi……
    Anyósom is ilyen, apósom is. Anyámat kb. 10 éve kizártam az életemből, de ő is ilyen lenne. Sőt, mi együtt élünk a dédivel, rajta hatványozottan látom, mennyire függ a családi történésektől, semmilyen önálló gondolata nincs. (Miért nem jöttetek le az udvarra? Jó idő volt! Mert takarítottam. Ugyan már, én tudtam volna rájuk vigyázni, te meg azt csinálhattál volna, amit…..)

    Miért kell 45-50 felett elveszteni a célt? Miért nem lehet elengedni azt a kezet, ami már régóta lökdösi az övékét elfelé?
    Járjon klubba, sportolni, moziba. Olvasson, kössön, legyen aktív.
    Ha kérem jöjjön, hisz szeretjük. De azért szemrehányni, hogy nem mentem, pedig ő egész nap itt ült egyedül……
    Hát bocs, de nem kértem, hogy várjon ránk. Persze, ha megígértem, az más, akkor jogos a méreg. És ez mozgatja a kritikáit is, mert nehogy már eddigi élete romba dőljön, a “taknyos” jobban tudja!

    Nem tudom milyen leszek…….
    Írok naplót, remélem olvasni is tudom majd kb. 55 évesen és emlékezni, milyen érzés volt, amikor ők ilyenek voltak velem.

    • A napló de jó segítség!!! Onnan tudok olyasmit, amit kiszűrt a védekezőrendszerem, hogy miket mondott már 2002-ben is, de ha nem tartom szem előtt, újra megtörténik. És remek feszültséglevezetés is a napló!

      Hogy miért ürült ki az életük? Ők még olyanabb sorsot éltek, mint amiről a Leszoktam rólad és az Amiért a nő nem bejegyzések szólnak. Meg A vágy csendje című könyv.

  2. Az kezd bennem megfogalmazódni, hogy az embereknek egyszerűen túl kevés a dolga. Csak egy érzés, de tán régen, mikor nehezebb volt volt az élet, amikor a puszta létfenntartás lefoglalt minden energiát, nem volt idő hülyeségeket gondolni.
    Vagy más oldalról nézve, sok ember képtelen mit kezdeni azzal, hogy van ideje, nem tudja kiszűrni a gondolatai közül a gazt.
    Van az angolban egy nagyon képletes kifejezés: “Go, get a life!”. Nőj fel! Keress értelmet a létezésednek. Nem feltétlenül racionálisat, de jót. Az anyukáink jó részének volt célja: felneveltek minket. De ez elmúlt, mert fel vagyunk nevelve. Hát most lehet másikat keresni. Az én anyukámnak ez történetesen olyan jól sikerült, hogy úgy kell naptárral időpontot egyeztetni nála 🙂

    • Ritka kivétel az anyukád! Aki leszokik az önálló életről, aki rááll az önfeláldozó programra, az elveszíti önmagát, kiürül. Nem tud leülni sem, házimunkamániás, vagy vásárolgat nyakra-főre (annyiszor kértem, hogy ne, és ma is mutatja a micimackós bodyt: kell? mert ő nem erőszakoskodik, megkérdezi… áááááááá)

      Ezt nagyon találóan írod, hogy kevés a dolguk. Míg írtam a bejegyzést, megjelent előttem egy gépesített, klímás lakás, amelyben egyedül él az anyánk, vagy ketten. Régen templomos nénik meg temetős nénik lettek a nők, ma politikai nagygyűlésre járnak kínjukban, meg Reader’s Digest-akcióban remélik a nyereményt. És akciós vásárlások, porszívó, termékbemutató, teleshop… Véletlenül sem Ady vagy Wagner vagy Itália vagy nyelvtanulás. Hű, én nagyon várom, jó egészségben persze… akkor már két blogom lesz! 😀

      Mondjuk az erobikozó, utazgató, folyton lelkes “újra élek” nők is tudnak viccesek lenni, mint arról filmek tucatjai szólnak, de ők is és a környezetük is jóval boldogabb. Meg az állam, hogy nem kell a nyugtatókat és a zárt osztályt finanszíroznia.

      • “Aki leszokik az önálló életről, aki rááll az önfeláldozó programra, az elveszíti önmagát, kiürül.” – ez vonatkozik az éppen gyakorló szülőkre is.

        • Ja, csak az érthető, azért nem dudvaként nőnek fel a drágák, és néhány évig tart csak. De a visszaút rögös: elveszíti magát, neki nem jár, megöregszik, elszegényedik, alkesz férjet vagy demens nagyit ápol… Nagyon nehéz nekik.

      • Az én anyukám érdekes mix. Kínosan vigyáz arra, hogy ne szóljon bele a dolgaimba, de annyira, hogy néha jobb lenne, ha beleszólna 🙂
        És ő is elmászkál, értelmes helyekre, barátnőket talált a neten, eljárnak moziba meg előadásokra meg, igen, tüntetésekre, csak a ballib oldalon 🙂 és élvezi, nagyon sokat vannak vele a gyerekek, simán bevállalta Balatonon mind a hármat, amíg kisebbek voltak, a 18 éves nagylányom neki mondta el először a pasidolgait, és mégis látom, hogy szenved attól, hogy ezeket a dolgokat nem a férjével csinálja.

      • na ennel a pontnal, hgoy vasarolgat, mar le kell irnom. mi turkibol oltozunk, vagyis a gyerekek. es eleinte nagoyn jo otletnek tunt, hgoy a mama (anyam), aki ugyis raer, majd ha valamit nagoyn adni akar, hat elmegy turkizni. a lanyomnak egy ketajtos szekrenye csurig van ruhakkal, ha akarna, nem kene ketszer ugyanazt felvennie. mondtam ezerszer, hogy ne-ne-ne vegyen semmit mar, ne turkizzon, nem kell, ellepnek a ruhak, lassan uj szekreny kell. de o rendi, mert azert turkizik egy-egy “de ez csodaszep” darabot, es eloszor nekem mutatja meg.
        amugy ket dolog ami agoyn bosszanto vele kapcsolatban. van olyan idoszak, amikor jobban elkel a segitseg, mert mondjuk egyik gyerek beteg, de a tobbit azert hoznivinni kell. ez altalaban par nap. de teljesen rakap, hgoy belefolyhat az eletunk szervezesebe, es van, hgoy csak nagy duzzogasok aran tud leallni.
        a masik, hgoy vettunk egy hazat 30 perc autozasnyira a varostol, es o mar elore tudja, hgoy mi aztan sosem fogjuk majd oket meglatogatni. (mert ok, hgoy jonnek-e majd, azt homaly fedi, nekunk kell tornunk magunkat, ugye).

        anyosom a teljes ellentete. talan mert a fia a csaladunk resze, bar en ahogy latom, a lanyaival is igy tesz. kizarolag unnepeken jon fel, max 15-20 percre, pedig kozos udvarban lakunk. (ferjem naponta bekukkant hozza, hogy vagy stb korokre.) nem banom annyira, bar furcsa. ha pl sut valamit, palacsintat, ilyesmit, akkor par darabot a gyerekeknek szokott adni, de ugy, hgoy rarakja egy tanyerra, lefoliazza, odateszi a lepcsore, es telefonon szol, hgoy ott van. 😀

  3. Én meg eljutottam oda, többek közt neki köszönhetően – hogy mintát adott, még ha negatívat is – hogy éppen készülök kimászni abból a langyos, nyakig érő pöcegödörből, ami az életem volt eddig. Köszönöm, anyus.

    • Igen nekem is példa, anyám és anyósom is. Nagyon sokszor azért nem csinálok tudatosan valamit, mert tudom és emlékszem nekem ez mennyire rosszul esett, na meg ismerem az életüket, amit nagyon nem kivánok se magamnak, se a lányomnak. Tőlem a lányom nem hallotta soha, hogy valamit azért kell neki már megint újra és újra elvégeznie és nem a bátyjának “mert te vagy a lány”!
      Attól viszont én is félek, hogy én milyen nagymama és anyós leszek. Jaj, csak ne mondjak majd a lányomnak, menyeimnek olyanokat, amiket nekem nap mint nap le kellett/kell nyelnem (bár igaz, most már sokkal ritkábban), ha nem akartam balhét. Eszembe jutott egy történet, amit az egyik fantasztikus volt tanárnéninktől hallottunk (én és a barátnőm). A sztori a következő: volt egy kollégája, jó fej, megértő és lelkes, aki ki volt akadva, sok idős tanár fásultságán, fölényességén, igazságtalan bántásaikon, stb. Azt mondta a kezdő, nálánál is fiatalabb kollégáknak, ne engedjék, hogy vele is ez történjen. Emelt fővel akarja abbahagyni a tanítást, nem akkor, amikor már diákjai, tanártársai hülyének nézik és fellélegeznek amikor nyugdíjba megy. Szóljanak rá nyugodtan, ha ne adj isten ő is ilyen kibírhatatlan vén f@sszá kezdene válni. Persze tudja ezt így mégse lehet senkinek a szemébe mondani, sértődés nélkül, ezért elég lesz annyi, hogy “András, most szólunk!” és ő majd tudni fogja, miről van szó. Mindenki nevetett, de mivel a kérés többször elhangzott, megígérték neki. Teltek múltak az évek, évtizedek és eljött a nap amikor kollégák szóltak, hogy “András, most szólunk!” …és András már nem értette 😦
      Mi megbeszéltük a barátnőmmel, hogy amikor majdan a jövőben elkezdünk panaszkodni egymásnak a gyerekeinkre igazságtalanul, figyelmeztessük már a másikat, hogy ezt ne, tudod mennyire gyűlöltük mi is! DE, mi lesz ha már mi sem fogjuk érteni azt, hogy “most szólunk”?
      Vagy…panaszkodik nekem anyukám, az ő édesanyjára. Miszerint mennyire az őrületbe kergeti a viselkedésével, a gonoszkodó, sokszor tényleg direkt rosszindulatú megjegyzéseivel a nagymamám. Én pedig döbbenten hallgatom amiket mesél, mert ő ugyanazokat teszi velem és nem látja a párhuzamot. Miért? Azt le veszi, hogy kiborul az anyjától ha csak egy hétvégét együtt töltenek, mert például folyamatosan foglalkoztatni kell és a végén már kirázza a hideg erre a mondatra, hogy “Évike, hol vagy?”, mert ő egy percre sem törődhet magával és mindig szem előtt kell lennie és ez mennyire fárasztó (tényleg iszonyúan az). Na, a helyzet ugyanez mikor ő jön hozzánk! Elmegyek vécére és fél perc múlva hallom rögtön, hogy kérdezi a gyerekektől: “Nem tudjátok hol van a mama?” és ha nem tudják akkor ugyan úgy el kezd keresni, mint őt az anyja és még le is cseszerint, hogy “úgy eltűntél!”. Basszus, mit szeretne, hogy bejelentsem előre, most kb. 5 percig nem lehet velem beszélgetni, mert pisilnem kell? Ez miért csak akkor szörnyű, ha tőle várják el?
      Ki érti ezt a kettősséget?

      • A mindenit, ez nagyon jó történet. A két generáció, meg a szem előtt levés mint anyai kötelesség. És a kontroll. Talán az is benne van, hogy “nekem is jelen kell lennem, ezt a természetes, akkor neked is, nem úszhatod meg te se”. Lehet őt ezzel szembesíteni?

        Én, látva a felgyülemlő indulatokat magamban és végképp lemondva az anyámról azt gondolom, hogy én egy kurva szót nem fogok szólni a gyerekeimnek, ha megnőnek, hívjanak fel, meséljenek, csak dicséret, csak mi lenne neked segítség, pof bef, de ha véleményem van, előtte legalább megpróbálom megismerni, megérteni őket, menyem-vejem is. Igazából a legegészségesebb a külföldre költöző gyerekkel való kapcsolat, de akkor meg ilyen leveleket ír:
        http://hataratkelo.blog.hu/2012/11/14/cim-nelkul_6294
        (hogy egy facebook-kommentet idézzek, épp csak Bodri kutya hiányzik, aki öreg szemével lesi a vén kertkaput, de hiába)

      • Lehet-e szembesíteni? Nem tudom kellene-e…félek nagyon megbántanám. Ámbár van azért amivel szembesítettem. Például sokszor említette mennyire szörnyű volt gyerekkorában, ahogyan a nővérével kivételeztek a szülei és ezt a mai napig nem tudja feldolgozni. Tényleg nagyon durván csinálták, főleg nagyanyám és ez a mai napig tart. Külső szemlélőként is olyan mintha Őt nem szeretnék annyira (az, hogy nem tartják annyira az világos). Nagyanyámék velünk is ezt csinálták csak az első szülött fiú gyerek volt az igazi unoka, mi lányok amolyan páriákként funkcionáltunk. DE!
        Anyukám is elkezdte csinálni ezt az én gyerekeimmel. Előttük jelenti ki nekem például, hogy melyikőjük a libling (ezzel a szóval). Folyamatosan hangoztatja, hogy a legidősebbet mennyire okosabbnak tartja a többinél (pont mint a szülei a nővérét).
        Aztán pár éve, mikor ült mellette a két legkisebb és megkérdezte tőlem jó hangosan, hogy vajon lesz-e olyan okos valamelyik mint a nagy fiam, majd elgondolkozva válaszolt magának (mivel én a pipától nem tudtam): -Talán a kis Lacika? (nem ez a neve, csak próbálok nem olyan felismerhető lenni). Képzelheted mit érezhetett az az unoka akit már eleve leírt. Na akkor beolvastam neki, hogy ne csinálja már ezt az én gyerekeimmel is! Tagadta persze, szerinte túl reagálom a dolgot, az Ő megjegyzése nem is olyan bántó (a régebbiek elhangzását is tagadta, még akkor is amikor a férjem megerősítette, hogy Ő is emlékszik). Mindenesetre hatásos volt, mert soha többet nem tett rájuk ilyen összehasonlító és sértő megjegyzést 🙂

      • Jajj, de nehéz résen lenni!!!
        ÉS a sztoriban az a legdurvább, hogy most még látjuk ezt, de a példák ezrei azt bizonyítják, hogy alattomosan jön be a mi életünkbe is! Nem fogjuk tudni mi sem megúszni.
        Hacsak nem azt a folyton szembenézős, önreflektáló, valóságban létezni akaró utat nem választjuk, amit ez a blog felvállal.
        Nekem felüdülés ez a felismerés, hogy ha madártávlatból nézem, és rendszerben szemlélem a dolgok mikéntjét, akkor világos, érthető, követhető. De amint belekerülök ismét egy játszmába, vagy egy helyzetbe, ami félelemmel tölt el, és lehúz, akkor jönnek az automatizmusok, a generációkon át öröklött szarságok!
        Velem épp most történt meg ez, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudom, miafaszvan?
        Jelesül, borzasztóan ráültem a gyerekeimre. Már alig lélegeznek.
        Begörcsöltem a kisebbik (1. ált.isk.) “nehéz” sulikezdésén, a matekon, amin tematizálódik, a fekete pontokon magatartásból. A nagyobbik (3. á.i.) meg leszarja a jegyeit. Nem érdekli, hogy rondán ír (pedig tudna szépen is), elhagy, elfelejt mindent.
        Mindketten elmondták, hogyan merülnek el a kis világukba óra alatt is akár, ha már nem bírják a nyomást. Még zenét is tudnak hallgatni belül, ha akarnak! Ez kész! Stressz-kezelnek of course.
        Én meg parázok, hogy mi lesz így velük, én csak jótakarok, és féltem őket. Ezzel nem hagyom őket a saját kudarcaik alapján tapasztalni, tanulni, önállóvá válni.
        ÉS EZ MIND MIRŐL IS SZÓL???
        Hát, hogy azt csinálom velük, mint velünk az anyám. Amit annyira utáltam, ami engem is megnyomorított! AZ a kurva kontroll. Félelem attól, hogy ha valamit nem látok, nem tudok, akkor az biztos rosszul fog elsülni. Mert ők még kicsi butácskák. Kell nekik a segítség…

        ÉS ÉN MÉG MOST el tudok távolodni, fejemhez tudok kapni, hogy állj meg ember, szar az irány!!! De rohadt nehéz ez. Pont mert bedarálnak a berögzült mechanizmusok, ha nem vagyok résen!
        ÉS az ad nagy erőt, hogy én szeretnék ebből kitörni! Hogy ne erőlködve kelljen “nem olyannak lenni, amit megvetek”, hanem éljek úgy! Büszkén, szabadon, emelt fővel!

  4. Nekem ez most nagyon ütött…
    Nem tudok mit kezdeni néha az anyukámmal, rossz, hogy ha eljön, rögtön az ugrik be, hogy anyám, megint nem mostam le a konyhaszekrényt, vagy hogy már július van és még nem pucoltam ablakot…
    Rossz, hogy sokszor úgy érzem, védenem kell magamat, az életemet, a módot, ahogy a gyerekeimet nevelem, főleg az utóbbit (na, majd a mama főz neked valami finomat, azt biztos megeszed, vagy: nálunk ilyen nem volt, apád rátok szólt, aztán nem volt ilyen hiszti stb.).
    Rossz, hogy nem bírom értékelni az erőfeszítéseit (eléggé), mert nem egy nyelvet beszélünk ilyen szempontból. Nekem az, ha negyven fokban háromféle menüt csinál vasárnap és szerdáig előre megfőz, majd egész délután szenved, mert érthetően totál elfáradt, az hülyeség és nem becsülendő hőstett.
    Emellett viszont sajnálom, és szeretem, és tudom, hogy mennyire jót akar nekem, nekünk, a gyerekeknek, mégha másként is, mint ahogy én vagy mi ideálisnak gondolom/gondoljuk. Segít. Sokat. Bármikor.
    Nincs jó élete, az anyósa (a nagymamám) elég faramuci módon odaköltöztette magát hozzánk, és az apámban nem volt annyi kurázsi vagy nem is tudom mi, hogy ezt megakadályozza, hiába volt mindenki számára világos, hogy a helyzet mindenkinek szar lesz. Szóval az anyukám már otthon sem szeret lenni, mert mindig a nyomában van a mama (akit sose bírt különösen). Pedig otthon szeretett lenni, netezgetni, olvasgatni, ilyenek.
    Szóval azt hiszem, mindketten elégedetlenek vagyunk a kapcsolatunkkal, de nem tudom, hogy lehetne úgy változtatni ezen, hogy mindkettőnknek jobb legyen, mert ami nem tetszik, az vagy a lénye olyan szerves része, amit kár is bolygatni, senkinek nem lesz jobb (ő, ha nincs mindennap főttkaja, hétvégén többféle, nem állnak a ruhák tökéletes rendben a szekrényben és maszatos a bútor, akkor fizikailag érzi rosszul magát, tudom), vagy ő nem bántásból és különbenis úgy csinálom, ahogy akarom, vagy nagyon ingatag talaj és bármit próbál mondani az ember akkor jön a csináldjobbanhatudod, te sose értesz egyet.
    Most ez a tipikus nem mondhatom el senkinek… komment volt, de annyira megtalált ez a bejegyzés, hogy kijött.

  5. na, nekem meg az apám ilyen. a folyamatos kontroll. a csak én tudom a legjobban, miért nem csinálod így meg úgy? már rég elengedem a fülem mellett. és bár 500 km-re van, ha meglátogat, már a 3. napon nem bírom megállni, addig nyelek, aztán robban a bili. pedig mindig megfogadom, hadd mondja csak, inkább hozzá sem szólok. igazi terrorista (és tenorista is, mert csinál mindenfélét, mégis mindenbe be kell szóljon.)
    az anyám meg egy tündér, egy földre szállt angyal, elfogadj a döntéseimet, nem kérdezi, miért, felnőttként kezel és a legjobb nagymama, na ő kár, hogy messze van. csak van vele egy apám is (hogy bírta szegény, asszem immunis lett, apám az a tipikus híms…kiszolgáltatja magát, mindent úgy kell csinálni, ahogy ő mondja – már akinek, én nem teszem – elfekszik a ki nem húzott kanapén, míg mi a szőnyegen ücsörgünk mind, és ha szólok, hogy álljon fel, kihúznám, hogy mindannyian elférjünk rajta, akkor besértődik és duzzog….áááá, regényt írhatnék róla, talán egyszer. és bántalmazott is. na az nagy fal köztünk azért, és képzeld, nem emlékszik, ha felhozom, azt mondja, hülyeségeket beszélek, de az anyám a tanúm…..)

  6. Gyakran elvárjuk, hogy édesanyánk kitalálja, mire van szükségünk, mi a jó nekünk, mi az elvárásunk tőle, hogyan kommunikáljon velünk. Gyere segíts, de hagyj békén, légy az életemben, de mégse légy az életemben…. Milyen alapon várjuk el mindezt tőle? Milyen alapon várjuk el tőle, hogy tökéletesen viszonyuljon hozzánk? Milyen alapon várjuk el tőle, hogy úgy viselkedjen velünk és családunkkal, ahogy a számunkra ideális anya tenné… Milyen alapon várjuk el tőle, hogy ismerjen minket, óhajainkat, vágyainkat, álmainkat, nehézségeinket, frusztrációinkat? Haragszunk rá, mert nem ismer már minket, mert nem ért már minket, mert nem a megfelelő szavakkal közelít hozzánk…. De kérdem én: mi tudjuk, miről szólt és szól az ő élete, tudjuk-e és értjük-e úgy igazán, hogy mi folyik az ő lelkében, biztosak lehetünk-e abban, hogy mi úgy közelítünk felé és úgy kommunikálunk vele, ahogy ő megálmodta annak idején mikor karjaiban ringatott? Vettük-e a fáradságot, hogy ténylegesen megismerjük őt? Észrevettük-e, hogy hogyan alakult az évek során és hogy miért és hogy milyen mértékben vagyunk mi magunk annak a változásnak az okozói? Próbáltunk-e bár legalább egyszer arra törekedni, hogy úgy tegyünk, ahogy neki lenne jó (még akkor is ha az nekem kényelmetlen)? Próbáltuk-e neki elmondani, hogy mi mit szeretnénk tőle, de ugyanakkor próbáltuk-e meghallani, hogy ő mit szeretne tőlünk? Nekem is sok konfliktusom volt és van édesanyával, de nem tudnám az életemet elképzelni úgy, hogy naponta ne beszéljek vele. Nagyon igyekszik, hogy az én elvárásaimnak megfeleljen és lám, mégis haragszom rá, ha néha nem sikerül ez neki. Nem ugyanez mondható el rólam…. azt hiszem azt sem tudom, milyen elvárásai vannak irányomba…. De hisztizni és visszavágni tudok neki, ezerrel… Na én ezt szégyellem…. nagyon szégyellem… És biztos vagyok benne, hogy én vagyok az igazságtalan édesanyával (még akkor is ha tényleg vannak neki is téves és bosszantó húzásai)…. mert ahogy telnek az évek, mindig fel-fel ismerem, hogy bezzeg ezelőtt x idővel, hogy nem értettem mamit és hogy háborogtam neki, de most, hogy ugyanabban a helyzetben vagyok mint ő, már értem, hogy miért volt akkor olyan, miért mondta azt és a fene egye meg, mégiscsak neki volt igaza….. Az én nagy feladatom most: elfogadni édesanyát úgy ahogy van és feltétel nélkül szeretni őt, ahogy ő is feltétel nélkül szeret engem már születésemtől fogva…..

    • A szülő-gyerek viszony nem szimmetrikus. A szülőnél van a hatalom, egészen a magatehetetlenségig, erkölcsileg még akkor is, mert beteg emberrel nem veszekszünk.

      Az én gyerekeim se fognak érteni engem, remélem, nem lesz ennyi minden, amit meg kell (eszközeim a küzdelemben: napló! önismereti munka! önreflexió! értelmes tevékenységek!).

      És egyáltalán nem hiszek a feltétel nélküli szeretetben, nincs és ne is legyen, egész biztos, hogy a szüleinket nem szeretjük, nem szerethetjük feltétel nélkül, és szerintem nem is segít, mert újabb ködösítést tesz lehetővé, ha ezt kapjuk elő, amikor már ennyire elmérgesedett minden. Az oly igen hiányzó szembenézés, helyzetfelismerés helyett megint anyák napi idézetek…

      Rendszerszinten még veszélyes is a feltétel nélküli szeretetre és a szülő iránti lojalitására figyelmeztetni: sok gyerekkel a kritikátlan szeretete miatt teszik meg bántalmazó vagy pedofil szülők, amit. Ne jogosítson fel mindig minden szülőt mindenre, hogy de hát ő az édesanyám/apám. Lehet, el se tudjuk képzelni, mit éreznek mások a saját anyjukkal, mik történtek a kapcsolatukban.

      Én nem várok tökéletes anyát, csak nem mérgezőt. Azt várom, hogy aki szeret, néha hallja meg, amit mondok. Nem akarom megváltoztatni a világképét. Nekem nincs mindennel bajom, nekem azzal a gyomorgörccsel van bajom, amellyel minden családi ünnepen ültem, amikor még ültem, ahol azt kezdték ki a testvéreim, hogy én milyen vagyok, az anyám egyetértésével (később engem szidott meg érte), vagy ha nem, akkor hozzám se szóltak. Azt szeretném, hogy ne bántson, célzással sem, amiért színházba járok, biciklizem, és ne akarja megmondani, mikor feküdjek le. Ne fenyegessen azzal, hogy összetöröm a csecsemőm lépét a hordozással. Ő orvos. Ne esküdjön össze a nagynénémmel is ilyen butaságokban.

      Tudom, hogy ő nem olvas Parti Nagyot, ezért nem veszek neki ilyen könyvet. Nem kötök a nevére a hitelhez hasonlóan sok évre gúzsba kötő, csak veszteséggel járó (ha megszüntetem, még nagyobb) életbiztosítást. Ezért szólnia sem kell. Ilyesmikre gondolok. Én szólok, az is hiába. Meg a manipulatív sms-ekre, a vád most nagyon súlyos volt.

      Közben szaggatom a nokedlit, amit tőle tanultam, rázom a lábast, hogy a szilvás gombócot bevonja a prézli, ahogy ő rázta, rá gondolok, és sírnom kell. Elmondanám ezt neki, talán most egy levélben.

      • Érdemes lenne kideríteni, hogy miért jelenik meg a gyomorgörcs. Én úgy látom (persze tévedhetek, hisz nem ismerlek titeket), hogy mindaddig míg az jelen van, addig benned van egy megfelelési vágy…. van egy belső konfliktus: járnád a magad útját, csinálnád a dolgokat a te hited szerint, ami helyenként radikálisan más, mint édesanyádé, de mégis igényt érzel édesanyád jóváhagyására…. talán ki kéne deríteni, miért fontos számodra, hogy anyukád validálja cselekedeteidet, életmódodat, mert ha nem volna fontos, nem fájna neked annyira, hogy ítélkezik, hogy megszól…. lehet, hogy épp arra van szükséged, hogy közel érezhesd magad édesanyádhoz, de inkább elzárkozol tőle, mert úgy tűnik ő elégedetlen veled, nem felelsz meg elvárásainak, vagy hasonlók és akkor ez az ellentét téged feszít és torzíthat az életszituációk, a megszólások értelmezésén és az édesanya szavaira projektálódhatnak saját félelmeid, aggódalmaid változtatva azok igazi üzenetein…. Sok “lehet”, sok “netán”, tudom. És hidd el nem kötekedésképp írok neked, nem okoskodni akarok. Átérzem amiket írsz, megmozgatja gondolataimat, írásra késztetnek soraid. Tapasztalatom is volt hasonló: gyomorgörcs édesapámmal szemben. Évekig tartó nagy konfliktusok voltak közöttünk. Utáltam őt, hallani se akartam róla, a nevét is megtagadtam volna, míg egyszer pszichodrámán rá nem ébredtem, hogy tulajdonképpen egy őszinte, szerető ölelésére vágyom, már kisgyerek korom óta…. Elmondtam neki, nagyon meglepődött és aztán megkaptam az ölelést amire vágytam és évek fájdalmai percek alatt leperegtek rólam….

        • Én is őszinte ölelésre vágyom, már felismertem. A szavai csak fárasztóak, csak amikor a tesómtól az jön vissza dühösen, hogy éhen halattam a lányom, mert nem hallgattam anyámra, és kvázi mindenki hülyének néz, mert tőle tudja meg, milyen vagyok, akkor gondolkodom el azon, hogy jobb, ha nem beszélgetünk semmiről. Lehet, hogy durvábbak történtek, mint amire gondolsz. Nem akarom folyton magamban keresni a hibát, harminc ilyen év elég volt. De gondolkodom azért azon, amit írsz.

      • Ez nagyon vág, üt-vág! Most jöttem vissza Erdélyböl (hosszu ü, u satöbbi nincs ezen a gepemen), anyam hamvait temettük. Lehet, hogy nem kellett volna ez a ceco, söt! Örület volt, de ez most nem erinti konkretan a poszt temajat.
        Szeptemberben az utolso, nem betegseg temaju telefonbeszelgetesünk alatt ereztem azt, hogy most vegre megertett valamit abbol, amit mondok, kerek. Vegre atjött! Oktoberben jött aztan diagnozis, magunkhoz sem tudtunk terni, ket honap volt, karacsony elött negy nappal ment el.
        Az utolso mondatod is ebben a kommentben, jaj, ez is nagyon talál!

      • “Én nem várok tökéletes anyát, csak nem mérgezőt.”

        Felvihogtam. Nagyon sokat akarsz 🙂 (Ez kint van az egymondatosak közt?)

        És megrázó. Írtál neki? (Ha akarod akor vedd csak költői kérdésnek, én meg majd mindjárt tovább olvasom a kommenteket.)
        Illetve, rögtön jön is a következő (költői?) kérdés, hogy vajon ha írnál, megértené?
        Aztán meg a saját tapasztalat kérdése: és ha megértené, ahogy például az én szüleim megértették (arra gondolok, hogy a fejükben felfogták és bólintva képesek voltak azt mondani, hogy hmmmm), ez elég lenne ahhoz, hogy változzon is valami? (sajátélmény: nem, illetve évtizedes távlatban igen, de akkor már ahhoz rég késő volt aminek érdekében én eredetileg összeszedtem a szavaimat, én meg elkönyveltem tanulságnak, hogy a gyerekek/unokák ahhoz túl gyorsan felnőnek, hogy évtizedes távlatban még értelme legyen változásra számítani, csak az egyén saját érdekére van értelme hivatkozni, és amikor az kevés, akkor nem tehetek többet)

    • Hú, ezt én írtam? Jesszusom! Biztos van igazságtartama, de most… wow, nagyon nem így érzek… Féléve édesanyámnál kell laknom, két gyerekemmel, férjem nélkül, mert ő külföldön van, átmeneti állapot ez. Édesanyám segít, jóindulatú, nem mellékesen eltart, mert az én fizetésem még az óvoda és bölcsőde költségeire sem elég, de basszus, gyereknevelési elveink annyira ellentétesek, hogy az valami förtelem. Ebből fakadó mindennapi konfliktusaink miatt pedig, most legfőképp dühöt érzek anyukám (és persze kiszolgáltatott helyzetünk) iránt…. pedig ugyanakkor tudom, hogy szeretem (anyukámat, nem a helyzetet) és kimondhatatlanul hálás vagyok neki hogy n-dik alkalommal is kihúz minket a csávából, de, hogy ennyire ne lehessen zöld ágra jutni egy ügyben, kétségbeejtő…. Én eleinte nagyon tudatosan törekedtem alábbhagyni a magam elképzeléseiből, de mikor már azt látom, hogy a gyerekeim kárára megy, akkor már nem bírom tovább nézni és csattanok. Én nagyon önállótlan voltam, bizonyos szempontokból még vagyok, és kifejezetten érzem, hogy ez annak köszönhető, hogy elkényeztetett gyerek vagyok. Mindent megkaptam amit akartam, akkor és úgy, ahogy akartam. A hisztinek mindig volt eredménye. Kivéve, mikor be kellett lépni a nagybetűs életbe. Akkor rendesen pofára estem és nagyon nehéz volt beletanulni abba, hogy az élet nem csupa rózsaszín felhő. Épp ezért fiaimat próbálom az önállóságra nevelni…. Azaz, próbálnám, mert ők már kitanulták, hogy ha én nem teljesítem óhajukat, akkor mama fogja…. És a gyerekeken visszafejlődést tapasztalok és már nem lehet szép szóval egyezkedni velük, mert ahogy valami nem tetszik, megy a hiszti ezerrel s ha szigorúba kapcsolok, akkor meg anyumtól hallom, hogy traumát okozok a gyereknek és a kiabálásomtól cukorbetegek lesznek (persze nem a napi fél kiló cukortól, amit ő beléjük töm, jaj nem)…. Szóval…. minden szép és jó Kinga, míg a tisztességes távolság meg van ahhoz, hogy a szerepek szépen különváljanak…. két dudás, egy csárda, nem hiábavaló ez a mondás….
      (Jaj, de jól esett ezt most kiírni…. kicsit megkönnyebbültem.)

  7. És a megfelelési vágy. Járt az agyam délután ezen. Honnan jön? Hát hogyan tudnánk megváltoztatni, hogy azt várjuk anyánktól, apánktól: szépnek, jónak lásson, elismerjen, segítsen naggyá, erőssé nőni? Énekelj szépen! Ügyesen bekötötted a cipőd! Te makrancos kölyök! — Így növünk fel.

    Nem vadidegen a szülőm, nem lehet ezt az elemi kapcsolatot eltépni. A szülő viszont nem szerződött ilyesmire a gyerekkel, baj is, ha ezért vállal gyereket. Ebből van sok visszaélés. Tehát nincs szimmetria: én is helyeslem, szépnek, jónak látom a saját gyerekeimet, és vállaltam őket. (E helyeslés hiányáról szól Doris Lessing: Az ötödik gyermek és Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, ráadásul itt valahogy meg lehet érteni az anyákat).

    Erre a viszonyra utalva írom, hogy “édesanyám, aki szültél”. Persze, hogy érzékeny vagyok, és ezen nem segít a felnövés. Nem inkubátorban nőttem fel, hogy érzelmileg függetleníteni tudjam magam az elemi adó-kapó, aszimmetrikus viszonytól. Persze adhat a gyerek is helyeslést, visszajelezném én, ha jól csinálná, szívesen. De csak kisgyerekek ragaszkodnak az akár bántalmazó szülőhöz is.

    És az a bajom, hogy a “bocsássunk meg, értsük meg” szándék, bármilyen őszinte, azt szolgálja, hogy bármit meg lehessen csinálni a gyerekekkel. Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés, Susan Forward: Mérgező szülők a két vonatkozó alapmű.

  8. A szülő-gyerek kapcsolat nagyon, nagyon aszimmetrikus. Ha én gyerekkoromban sosem kaptam elfogadást, az egy olyan hendikep, amit nagyon nehéz letenni, évek kőkemény munkája is lehet, de még azt is el tudom képzelni, hogy sosem sikerül teljesen. És szerintem ennek sokkal nagyobb súlya van, mint annak, hogy én _most_ nem tudom elfogadni az anyámat vagy az apámat. Mert persze biztos rosszul esik neki, de egyrészt nem okoz súlyos elakadást a fejlődésében, másrészt meg valahogy úgy érzem, ez tényleg csak egy most, nem tudom, meddig fog tartani, de el fog múlni. Az önbizalomhiányom nem biztos, hogy el fog múlni. És engem csak “nem fogadtak el”, de sokkal rosszabb a helyzete, annak, akit bántalmaztak, kihasználtak a szülei, stb. De Csak nagyon súlyos tabuk veszik körbe ezt a kérdést. Tiszteld apádat és anyádat, és társaik. (A Narancsban volt egy cikk erről, talán a karácsonyi duplaszámban. Micsoda, megszakítottad a kapcsolatot az anyáddal? Jó, jó, de csak elmész hozzá, ha karácsony van, vagy ha születésnapja, nem? És nem, az illető nem ment el akkor sem, és a beszélgetőtársai ekkor kezdték bolondnak/bunkónak tartani.)

    Ezt leginkább Molnár Kinga első írása juttatta eszembe. Nem éreztem fairnek a legtöbb kérdésfelvetését…

    • igen, de miért van az, hogy a szülő nem tudja elfogadni gyermekét? az emberek nagyon gyakran tisztában vannak a maguk hendikepjeivel, fájdalmaival, sérelmeivel és ezért egyenes módon a szülőt hibáztatják. DE a szülő maga is el kellett szenvedjen valami sérelmeket, hendikepeket, ahhoz, hogy ilyen magatartással legyen, mert senki nem teszi ezt csak úgy poénból… sok esetben értelmet nyer az, hogy a szülő miért viselkedik rosszul a gyerekkel, ha kiderítjük, hogy mi is áll a szülő viselkedése mögött: konfliktus szülőkkel, fiatalkori sérelmek, irracionális félelmek, betegség (pl. paranoia), stb., mert akkor az is kiderül, hogy miket projektál a szülő a gyerekre…. ha a felnőtt gyerek megtudja vagy felismeri, hogy tulajdonképpen nem ő maga provokálja ki 100 százalékban a szülő magatartását, hanem a rávetülő projekciók, akkor az lerombolhat gátakat, feloldhat görcsöket, megnyugvást hozhat legalább egyik, de lehet, hogy mindkét fél számára…..

      • és még annyit, hogy a mi szüleinknek nem volt annyi lehetőségük tisztázni a saját lelki problémáikat mint nekünk: mert az akkor nem volt divat, mert nem nagyon volt könyv a témában, mert nem volt lehetőség, mert szégyen volt pszichológushoz, pszichiáterhez járni, tehát a szüleinknek tulajdonképpen nem is nagyon voltak eszközeik, amikkel ezeket a sérelmeket orvosolhatták volna….

  9. Húha. Hát igen, eljutottunk oda, hogy én is kommentelni fogok. ajaj. na de lássuk csak:
    (és előre elnézést, hogy nem fogom emberenként @követ-elni hanem csak anonym bemásolni az idézeteket)

    – vajon mi tudjuk-e mit szeretne anyánk, miért lett ilyen és meghallgattuk-e őt?
    IGEN. Én, mint a 22 éves lánya, tudom a napirendjét, tudom melyik csatorna a kedvence, tudom kinek drukkol a biathlonon (Björndalennek)(mindig), ha látom a Szépművészeti aktuális felhozatalát akkor TUDOM, hogy melyik kiállítás érdekelheti, mire fog elmenni.
    Az anyukám, aki így ahogy felnevelt (senki ne vegye tévedésnek 18 évesen azért költöztem Angliába és jártam itt egyetemre, mert nem akartam, hogy anyám továbbra is rámtelepedjen, és “mérgezzen”, hasonló módokon, mint ahogy arról ti is szóltatok), tehát Ő nem tudja, hogy melyik ruha tetszene, hogy milyen zenét hallgatok, hogy nem Anyu, nekem nem Klimt kell, ha választhatnék, hanem még mindig Egon Schiele, és igen, nagyon tetszik Hundertwasser munkássága is, de mostmár eltöltöttünk 2 órát a Kunsthausban, mehetnénk már végre???
    És amikor interneten – mert nagylánynak kell lenni – magamtól “saját” pénzen -mert lázadó kamasznak is kell lenni- megvettem magamnak 17 évesen egy döglesztő angol fiúbanda lemezét karácsonyra, akkor hirtelen a szokásos szemrehányás helyett (mindenre, MINDIG, az a sanda gyanús nézés, hogy “bár nem mondod el, tudom ám mit csinálsz” tekintetek) után, örömömet látva a CD érkezésére döbbenten elsüti, hogy “de hát ha mondtad volna, ÉN szívesen megvettem volna neked” és akkor jön a hiszi-a-piszi és a napeeeerszék.
    Teljesen bizonyosan kiállítom, hogy én ismerem anyámat, tudom mire vágyik, mit szeretne, mit szeret, kit szeret(ne), de Ő nem sokat tud rólam. Igen, ismeri a jellememet (szerinte, de mindannyian tudjuk, az csak az az oldalunk amit az ő romboló, lekicsinylő szereposztásában eljátszhatunk). Igen, vesz karácsonyra ajándékot. Kapok az egész családtól. És bevallom, baromira nem tud meghatni. egyik jellegtelenebb, mint a másik. nem esik jól.
    és nem, nem figyel RÁM. Nem hallgat meg, és ha valamit el is sütöttem, vagy kértem, biztosan megpróbál meggyőzni, hogy a másik jobb lenne (fényképezőgépes eset), vagy egyszerűen “nem emlékszik”. Miért?
    Mert nem azt kértem amire számított, ami neki is tetszene, vagy inkább ami neki tetszene ha én azt választanám. Lásd: ne merészeljek lány és “jólnevelt” (ez egy milyen félrevezető és álszent kifejezés!!!) létemre finn folkmetál CD-t kérni, nem. Eszembe se jusson (meg se próbáltam). Kapok majd miniatűr sminktükröt mittoménkinek a nagyon szecessziós képével. Mert 21 évesen biztos nincs sminktükröm. Igaz, hogy kinyitni csak minimum fél centis karmokkal lehet, tehát még praktikusnak sem nevezhető, de neki ez tetszett hát tetsszen nekem is!

    – anyánk gyerekkori sérelmei, felismerés-megbocsájtás
    Tudok róla, hogy nagyon rossz gyerekkora volt. Hogy nem vették emberszámba, mert édesapja jó erdélyi felfogása szerint anyám, aki mellesleg idősebb volt, csak “házicseléd”, de bezzeg a FIA, na ő ember, és igenis anyám vigye be reggel a nagybátyám táskáját az iskolába, mert a fiút úszásedzésre furikázzák reggel és biztosan nem férne be az iskolatáska is az autóba. A különben sportos fiú gyerek meg gondolom edzés után már a könyveit se bírja el…. Tudom, hogy bántalmazták fizikailag és szóban is milliószor.
    Csak mindezek után és saját sérelmeimen végigtekintve mégis csak oda lyukadok ki, hogy Ha neked ilyen rossz gyerekkorod volt, hogyhogy nem emlékszel hogy mennyire rossz volt az neked? Hogyhogy minket is így terrorizálsz otthon? Hogyhogy engem nem dicsérsz meg, sőt, egy szót nem szólsz hozzám, amikor az öcsémen segítek? Hogyhogy nekem tollaslabdára kell járnom, mert azt te is szeretted (komolyan érv volt!!!!) meg mert “közel van” majd az első versenyemen, ahol igencsak pocsékul szerepeltem nem vársz meg és hazamész nélkülem (1 utcányira lakunk), majd otthon csak annyit bírsz kinyögni az asztal mellől, hogy “Téged nézni is rossz volt” mivan?????????? És TE, te nevezed magad az anyámnak? És nem, valóban nem emlékszik.
    Mert nem szeretne. Mert valahol neki is annyira fájt amikor kimondta, hogy JÓL elraktározta igen, oda háta, csak ami nekünk gyerekkori, vagy “anyakori” sérelem az anyától az neki már felnőttkori “baki”. Nem nevelési hiba, áhh nem, mert tudod édes lányom ÉN kaptam rosszabbat is. És “Ha neked bajod van velem akkor menj az ombucmanhoz” (elhangzott otthon, nem egyszer).
    Indítványozom kérdezzük meg az ombucmant. Ő biztos ismeri anyáinkat és tudni fogja a választ.
    Másik és a szerintem valós verzió: mert sajnos követi azt a nevelési mintát amit ő is látott. Valóban én is megfogadtam, hogy én bezzeg szépen és türelmesen fogok bánni a gyerekekkel, nem ordítozom velük, meghallgatom mi a bajuk, min vesztek össze, és nem küldöm el őket azzal a fenébe, hogy “maradjatok csöndben, nem látod, hogy dolgom van?”. Néztem super nanny-t is, eleinte segített. Aztán jött az erőpróba. 2 éves gyerek, másik 3, éppen szobatisztaságra nevelés közepén. És nem ment. Próbáltam türelmes lenni ahogy lehet, de én is beleestem a verembe és kiabáltam a gyerekekkel. És szégyelltem magam miatta, és megígértem, hogy nem teszem többet de másnap megint eljutottam arra a pontra, hogy kiszaladt belőlem. Nagyon nehéz átírni azt, amit kaptunk, és megpróbálni a helyes utat megvalósítani. Csak erre a felfedezésre én rájöttem 18 évesen, anyám meg most 52 és fikarcnyi jelét sem látom annak, hogy valaha is felmerült volna benne, hogy másképp is tudott volna viselkedni… és ezen a ponton teljesen egyetértek az utolsó kommentelőkkel miszerint akkoriban nem volt szokás lelkizni, és hozzáteszem ennek a korosztálynak (anyáink) ma is derogál lelkizni, mert mi az, hogy mi kitaláljuk a tutit, és panaszkodni merünk, hát ki nevelt fel téged is, édes lányom?

    sokat írtam, túl sokat, elnézést, nem vagyok egy gyakorlott fórumozó-kommentelő

  10. ja és mégegy: biológiai ösztönök
    alias: felneveltelek a saját normáim szerint, azok szerint a szabályok szerint amit én a szüleimtől és a társadalmamtól tanultam, és mint gyermekem, utódom, aki engem képviselsz (!!!! hiszen az én nevemet viseled, az én véremből vagy stb.) ELVÁROM TŐLED hogy ezek szerint a szabályok és elvárások szerint élj amit ÉN, mint a közösség felelős tagja anyaként megtanítottam Neked.

    szerintem ők, a meg-nem-értő anyáink kvázi személyes kudarcként élik meg, hogy mi nem azt csináljuk, vagy esetleg nem úgy, ahogy azt ŐK tanították nekünk. és a vicc az, hogy ez nem is egy személyes kudarc szerintem*, hanem ők felelősnek és lejáratottnak érzik magukat a társadalom vagy barátaik szemében ha a gyerek “nem viselkedik”. Mert ez ugyebár azt jelentené, hogy nem sikerült a nagy misszió, a gyerek “életrenevelése”.
    És ezért zaklat még most is, amikor már ő is tudja, hogy mindegy, mert te úgysem figyelsz rá, de azért még próbálkozik a Rákóczi túrós receptjeivel, mert amit te lenéztél a netről az hótbiztosan nemjó, a saját lelkiismerete miatt. Mert így majd elmondhatja, hogy hát de Ő “mindent megpróbált”. és itt a lényegi különbség a “minden tőle telhető”-vel szemben. Mert ugye MI a szenvedő gyerekek szerint megpróbálhatott volna mást is, hiszen Mi (helyesebben ti, mert én nem nagyon) fórumoztuk, összetartotok, megosztjátok egymással a problémáitokat, akarva-akaratlanul is sokkal többféle élethelyzettel megismerkedtek és elmélkedtek róla, mint amennyi valaha is megtörténne veletek (jobb esetben).
    De anyáink, az ő programjuk szerint, azaz ahogy ŐK tanulták, hogy hogy kell nevelni, már megtettek “minden”-t, sőt, hát hiszen még azóta is próbálkozik, és leszid, mert akkor egyszer csak megtanulod már édesfiam (helyett lányom), hogy másképp kéne csinálni, ne akarj forradalmat.

    lábjegyzet:
    * mert ha valóban csak személyes kudarcról lenne szó, azon könnyebben és sokkal többen át tudnnak lendülni amikor végre felfognák, hogy a gyerek így boldog, hát igen, neki így jó, beletörődöm, mindenki ember, hibázhatunk, nincs pánik. De a társadalmi, történelmi vagy szociális vagy nemtudommilyen képzelt elvárásokkal szemben nem tudnak ilyen belátóan és őszintén viselkedni.

  11. Én átgondoltam, Kinga, és most Zinka is megihletett: az utolsó sejtemig tudom, mit szeretne az anyám, előbb, mint hogy mondaná, de felnőtt vagyok, és nem áll módomban megtenni, mert belepusztulok. És ő se várna ilyeneket egyetlen más lénytől sem. A fiaitól sem. A “neked se legyen jobb” játszma is zajlik itt, “mennyi időtök van nektek sétálni!”. Ó, de szeretném, ha neki jó lett volna! De azt is, hogy most legalább nekem lehessen jó, és ne kelljen úgy élnem, ahogy ő akarja, hanem ahogy én, de még megjegyzéseket se tegyen rá senki, nem akarom, nem segít. Értsük meg, mit szeretne = írjuk alá, hogy kontroll és póráz életfogytig, majd verjük le ezt a gyerekeinken?

    És nincs határ: nem az van, hogy “attól függ, mi történt” és “ha bántotta, érthető”, hogy a gyerek szembefordul az anyjával, mert mondjuk verték és éheztették, de ha csak a sminkjét kritizálják, akkor nem ér, akkor viselje el, akkor aranyos anyukája van. Ugyanaz a jelenség, más fokon: kontroll, bántás, a szeretet és elfogadás helyett. Könnyebb elviselni a sminkkritikát, de ugyanaz a jelenség. És lehet nélküle csinálni, és nem elintézhető azzal, hogy “egy anya természetes, hogy aggódik”, nem, nem, nem.

    És amit írsz, hogy figyeljük meg azt a gyomorgörcsöt, az könnyen átcsúszik abba, hogy eltagadom, bagatellizálom a primer, a jóllétem veszélyeztetésére figyelmeztető testi reakcióimat. Nem véletlen a gyomorgörcs. Érted? Nem akarlak bántani, érdekel és foglalkoztat, amit írsz.

    • Persze, hogy nem véletlen a gyomorgörcs, de azzal, hogy nem találkozol édesanyáddal pont olyan, mint amikor egy betegség tüneteit kezelik és nem magát a betegséget. Amit én írtam, nem mentség akart lenni arra, hogy egy anya bántóan viselkedik gyermekével. Nem mentesíteni akarom a “rossz anyát” a felelősségtől, nem kifogást akarok keresni neki. Hanem az általam felvetett gondolatokban egy kulcsot látok, egy kulcsot, ami segíthet megoldani neked a “szenvedő gyereknek” ezt a problémát. Biztosan te is tudod, hogy ez a gyomorgörcs nem fog elmúlni mindaddig míg nem szembesülsz vele és míg nem szembesíted édesanyádat is vele. A gond az, hogy te hamarabb hajlandó leszel szembesülni a konfliktussal, mint felmenőd, ez nyilvánvaló. Viszont, ha legközelebb, mikor megszól anyud valamiért és te nem elkeseredsz/felháborodsz, hogy már megint kezdi, hanem azon kezdesz gondolkodni, hogy vajon most milyen saját frusztrációját vetíti rád, akkor sokkal könnyebb elviselni és lehet, egy idő után rájössz, hogy ténylegesen merről fúj a szél és még több idő elteltével képes leszel elfogadni, hogy kötekedésekor tulajdonképpen nem veled bajlódik, hanem saját belső konfliktusaival küzd…. és akkor téged már nem bánt olyan mértékben a rosszindulatú megjegyzés, a szekírozás, stb. Persze, ha mindezt meglehetne beszélni nyíltan, mondjuk egy szakember segítségével, az idilli lenne, de valószínüleg ennek borzasztó kicsi az esélye…. (megjegyzés: az idézőjeleket nem negatív töltettel használtam, hanem az általánosítás szándékával)

      ÉS: írtad belefáradtál ebbe a konfliktusba. Ez érthető és az is érthető, hogy anyudat ez nem fogja zavarni olyan mértékben, mint téged és így nem is valószínű, hogy ő keresni fogja ennek feloldási lehetőségét. Viszont téged akadályoz a fejlődésedben, létezésedben és ezért akármennyire is megvisel, továbbre is neked kell megküzdened a problémával, keresve a megoldást, ami felszabadít téged, mert az idő nem oldja meg, ahogy a kommunikáció megtagadása sem, hisz az csak ideiglenes- és álnyugodtságot ad, miközben a vulkán továbbra is dolgozik ott bent…. Mondod sírhatnékod van…. levelet írnál… Tedd meg! Én bíztatlak rá. És ha annak következtében minden robban, hát hadd robbanjon, legalább terítékre kerülnek a kártyák és mindenki számára világos lesz (anya, apa, testvér), hogy te szenvedsz és hogy ebben ők is lúdasak. Ám ha a konfliktus kibontakozik, akkor nagyon tisztában kell lenned, hogy te hol és miben hibázol és kész kell legyél ezt elfogadni és beismerni. (Wow, ez nagyon kioktatósan hangzik, pedig nem az a szándék… csak most nem jön össze jobb fogalmazásmód…. mennyire jobb lenne mindezt egy kávé mellet megbeszélni….)

      • Szerintem nem csak a saját belső konfliktusaival küzd, hanem az egész béna anyafelfogással (“egy anya a felnőtt gyerekéért is aggódik” és ami mögötte van, ja és a másik kedvencem: “egy hatvan/hetvenéves embert nem lehet már megváltoztatni”). Mi a helyzet, ha nem akarom megoldani a konfliktust? Mert véges az erőm, mert máshová kell, mert legalább vele nem akarok harcolni, és mert a rosszindulatú pletykákat nem engedhetem meg magamnak? Mi van, ha nem akarok megbocsátani? Akkor nem lehet belső békém? Nem tudom a választ. Nem akadályoz a belső fejlődésemben, letettem a nagy terhet, ahogy Zinka külföldre ment. Azóta van arra időm, erőm, amit fontosnak érzek.

        Anyukámat sokkal jobban zavarja, sokkal kétségbeesettebbnek, fájdalmasabbnak tűnik, mint az én helyzetem. Nem fog már sokáig dolgozni, mi laktunk ott utoljára, két évig, 2009-ig. És úgy jöttünk el, hogy elköszönéskor mondtam, megint gyereket várunk. Erre hat hónapos koromig nem kérdezett semmit, pedig beszéltünk, nem volt nyílt konfliktus, és elméletben örül a gyerekeknek, nagyon is, szereti, hogy sok unokája van.

        Azóta lett beteg is, azóta megy másképp és jobban a kérlelés, győzködés, nyomásgyakorlás. Nem hibáztat nyíltan, mert már tudja, hogy akkor bezárok. Helyette kerülget, nyakateker, célozgat, nyomoz. Azt várom, mondja ki: szükségem van rád, és ne legyen benne korholás. Akkor megyek, akkor belefér, bőven, a hetedik napozógyékény is tőle.

        • Az én szüleim még csak negyvenesek, de már őket sem lehet megváltoztatni. 🙂

          Ó, anyámról annyit tudnék írni, de nem vagyok rá még készen, meg úgyis régi cikk ez, majd ha jön egy élő folyam. De megint van pár mondat, amitől hátrahőköltem. Például ez: “Ó, de szeretném, ha neki jó lett volna! De azt is, hogy most legalább nekem lehessen jó”

          A legutolsó betűjéig én vagyok. Milyen jó is ez.

  12. Én nagyon szeretem az anyukámat, és nincs gyomorgörcs, ha jön. 🙂 Elfogadás, türelem, kedvesség, teljesen alap nála. Persze, vannak hibái is, kinek nincsenek, de ezek teljesen elhanyagolhatók amellett, hogy hagy minket annak lenni, akik szeretnénk, és támogat benne, ahogy tud. Ha kérdezzük, elmondja a véleményét, aztán nem piszkál, elfogadja, hogy mi hogyan döntünk. (Pl. egyedül ő tudta a rokonságból, hogy otthon fogunk szülni, még a tanfolyamra is eljött velünk, amikor kérdeztük, hogy eljönne-e, hogy jobban lássa, miért választottuk ezt az utat. Izgult értünk, de meg sem próbált lebeszélni.) Nagyon kevés ilyet ismerek. Szerencsés vagyok. 🙂 És ezt csak azért írtam le, hogy legyen itt pozitív példa is.

    Apu más tészta. 😀 (Elváltak amúgy, amikor 10 éves voltam, jól tették.)

  13. Hjaaaa. Én is tudom, miért olyan az apám, amilyen. És megértem, mégis rossz nekem, ahogy viselkedik, és az a baj, hogy ha megmondanám neki, egyszerűen nem ismerné be, csak újabb sértődés.. Azt gondolom, hogy a jó szülő-gyerek kapcsolat elsősorban a szülőn múlik. Nálunk gyerekkorunk óta ment a szekálás, a verés, a sok tiltás, és ezzel azt érte el (az apám), hogy nem mondtam el neki soha, mit érzek, nem nyíltam meg előtte, és így nem tudott megismerni. De a falat közénk ő építette, és nem én. És igaza van Zinkának, nem ismer.
    Az anyámmal én is szerencsés vagyok. és ez jó. 🙂

  14. Juj, olvasom a kommenteket, és kezdem értékelni Anyámat 😀 Mondjuk, én ezekbe a helyzetekbe (különélés, gyerekek…) még nem kerültem bele, de most egy kicsit beparáztam…Lehet, hogy a mostani nagyon jó kapcsolatom Anyukámmal gyökeres fordulatot vet majd, mikor már “felnőtt” leszek? Remélem, nem… 🙂

  15. A blogomban írtam, hogy anyámnak az anyánság volt az élete. Mikor pedig nem volt már neki anyánkság, mert megházasodtunk a bátyámmal, akkor eldőlt a kórházi ágyon és meghalt. Szó szerint. Közel nyolc éve. És most ki fogtok akadni: álmaimban vissza-visszatér, és veszekszem vele. És folyton kikérem magamnak, hogy beleszóljon az életembe, és álmomban sincs harmonikus szülő-gyerek kapcsolatunk. Én őszintén nem értem ezt, de talán kiegészíti ez azt a képet, amit itt olvastam. Mintha nekem lenne bajom vele, és nem neki velem. Mintha a bajaink, a vitáink forrása mi lennénk, és nem ők. Lehet, ez még mindig a szeparációs krízis. Nem tudom…

    • ha még esetleg nem olvastad, hasznos lehet:
      Susan Forward: Mérgező szülők
      (nyilván szélsőségek vannak benne esetekként, de amikor olvastam rengeteg dolgot megértettem a szüleimmel, de leginkább a férjem és az anyukájával kapcsolatban)

  16. Anyámtól kiskorom óta hallom, hogy neki annyira szigorú zsarnok volt az anyja (az én imádott, konok és mindenkinél mindent jobban tudó, és ezzel időnként mindenkit az őrületbe kergető nagyanyám), hogy ő megfogadta, ő nem ilyen lesz.
    Az eredmény: csak az igazán fontos dolgokba bele nem szóló (tizenhárom éves lányára háztartást és középiskolaválasztást teljesen rábízó, exférjre szexuális felvilágosítást egy az egyben, mindkét gyerek esetében ráhagyó), minden nonszensz dologban viszont kőkemény, szigorú, szeretetlen, következetlen, kiszámíthatatlan anya vulkánszerű kitörésekkel, önmagával és a környezetével mai napig állandó harcban, kínzó szeretet- és elismeréshiánytól átszenvedett élettel, elrontott házassággal, öngyilkossági kísérletekkel, öngyilkos másodszülöttel, lelkirokkant elsőszülöttel.
    Sajnálom, megértem, még szeretem is, azt hiszem. Elismerem, hogy jót akar. Főleg mióta egy vagyok, mindent megtenne értem. Haragszom érte. Mert a másikért kellett volna feleennyit, és korábban. Továbbra is az őrületbe tud kergetni. Másokat is. Havi két nap OK, nagy levegővel, sok türelemmel. Néha pedig meglepően jó. Nem tudom, milyen lesz, ha lesz családom. Nem tudom, lesz-e családom.

  17. Visszajelzés: érted haragszom | csak az olvassa

  18. Itt vetném fel régi problémámat.
    Elvárhatja-e a szülő, hogy a felnőtt gyereke őt ápolja?
    Ez jár? Akkor is, ha nem jó a viszony?
    Akkor is, ha félévesen bölcsibe adta a gyereket?
    Vagy csak akkor jár, ha szépen nevelte fel?
    Vagy csak akkor, ha a szülő is ápolta az anyját?
    Illik-e ezt hangoztatni a szülőnek?
    Mi van, ha a gyerek külföldön él? akkor hagyjon ott csapot-papot,
    munkát, házastársat, a saját gyerekeit, és rohanjon haza ápolni?
    Vagy ne is menjen külföldre, hisz ki tudja, mikor roggyan meg a szülő?
    Csak ugyanabban a városban élhet, mint a szülei, különben hogy tudná ápolni?

    Mindez jogos igény vagy manipuláció?

    • “Akkor hagyjon ott csapot-papot, munkát, házastársat, a saját gyerekeit, és rohanjon haza ápolni?”
      Pontosan, a hivatalos álláspont szerint igen. Nagyon kemény ez, ugyanis szülő ápolásáért csak akkor jár ápolási díj, ha munkanélküli vagy és nem részesülsz semmilyen pénzellátásban (nyugdíj mondjuk). Anyukám például azért nem kapott ápolási díjat az anyukája után, mert ő maga is nyugdíjas, tehát biztos nincs szüksége pénzre és neki önfeláldozásból, csak szeretetből kellene ezt a 24 órás szolgálatot végeznie. Csinálta is 3-4 évig, de szinte belerokkant és nem bírta tovább, úgyhogy most inkább összedobja a család egy ott lakó ápolónő havi bérét, ami nagyon sokba kerül. El sem tudom képzelni, mit csinálnak azzal az idős, magát ellátni képtelen emberrel, ahol erre a családnak nincs pénze. Ugyanis kórházba nem lehet beutalni olyan embert aki nem akar menni, márpedig ezek az öregek nem akarnak, mert pontosan tudják, hogy az tulajdonképpen amolyan “elfekvő” lenne. Elég patt helyzet, valakinek a gyerekei vagy unokái közül be kell magát áldoznia. Megjegyzem, ez is szokott történni, vagy az, hogy egy baleset, betegség (combnyaktörés, tüdőgyulladás) után, nem viszi senki haza a kórházból “nem megoldott a beteg ellátása” címszóval. Viszont ha hazaviszik, akkor nincs mese, folyamatosan ápolni kell valamelyik családtagnak, akkor már nem lehet azt mondani, hogy nem tudjuk megoldani. Nagyon-nagyon méltatlan ez a helyzet és a hozzátartozó semmilyen segítséget nem kap az államtól (elvileg valamicske ingyenes házi gondozásban segítség járna, csak kapacitás hiány miatt általában nem jut) 😦

      • Ez így van, jaj de borzalmas volt a nagymamám esete is. Az öregek rendkívüli éleslátással azzal vannak tisztában, hogy a kórházban leginkább elteszik őket láb alól.

  19. Azt hiszem, ilyenkor az történik, ami a kiégett nőkkel egymás között is, csak generációs szinten: az, akinek életcélja volt gyerekkorában, hogy királylány legyen, aztán menyasszonnyá degradálta magát, kamaszkorában szerető akart lenni, aztán végzés után feleség és anya, és miközben azt hitte, mindent jól csinál, hiszen ez a program, a barátok és minden más, ami addig öröm volt és felszabadultság, elkezdtek elmaradozni, és mikor a gyerekek kiröppennek, ott állnak egyedül és nem értik, miért hálátlan a világ, hiszen ők annyi mindent beleöltek ebbe az egészbe. Magukat is. És akkor jön az, hogy miért van ránc a terítőn, miért tejföllel eszed a túrógombócot és villával a paprikás krumplit, mikor a mi családunkban mindenki porcukrot és kanalat használ, miért nem tudsz olyan lenni, amilyennek akartalak, hogy legyél?

  20. Szerintem borzasztó nehéz rugalmasan viszonyulni az élethez, és minél öregebb az ember, annál inkább. Az anyával szembeni kívánalmak (és nem elvárást mondok, mert nem a társadalmi elvárásokra gondolok, hanem azokra a viselkedésformákra, amik egy adott helyzetben a legjobbak lennének) akár hónapról-hónapra is változnak, ahogy nő a gyerek. Aki nem egy rugalmas fajta, annak már ez is borzasztó nehéz. És a végén leválik a gyerek, és ezzel elvész az a keretrendszer, amiben az anya addig működött, önmaga volt (vagy amiről úgy hitte, hogy önmaga…). Ha megértjük, hogy az első gyerek születése miért nehéz váltás egy nőnek, akkor azt is meg kell értenünk, hogy miért nehéz 50-60 évesen újraépíteni magad szó szerint a semmiből.
    Ezzel együtt borzasztó idegesítő lehet, amikor az ember anyja ilyen szinten beleszól az életébe, és szerintem nem is kell eltűrni, mert az így generálódó feszültség senkinek sem jó. Talán meg lehetne próbálni segíteni az anyákat abban, hogy más életcélt találjanak maguknak, hogy felfedezzék magukat (az anyáink generációjában sok olyan ember van, akinek ez 50-60 éves koráig fel sem merült lehetőségként/feladatként), elvinni őket ide-oda. Én próbálom anyukámat bevonni a saját felnőtt életembe, elvinni a helyekre, ahova járok, közösen filmet nézni, stb., azaz megtalálni azokat a pontokat, ahol két felnőtt emberként kapcsolódhatunk egymáshoz.
    Persze, akinek gyereke van meg nulla ideje, az nyilván más helyzet… De szerintem mindenképp az a fontos, hogy a kapcsolatot új alapokra helyezzük.

  21. Mostanában kezdtem el olvasni a blog bejegyzéseid, s ez a téma nagyon aktuális (legfőképpen a párom oldaláról, hiszen az ő anyukájáról van szó).

    Érdeklődnék, hogy 2012 óta változott-e a helyzet, s az, amit akkor annyira eltökélten magadénak éreztél, tudtad-e tartani? Segített, vagy nehezebb lett, s mennyire változtatta meg a másik fél hozzáállását? Amennyiben nem tolakodó a kérés, leírnád miben nyilvánul meg pontosan a “szeretsz, békén hagysz”!? Teljes kapcsolatmegszakítást vagy annak egy enyhébb változatát?

    Sajnos nem volt még lehetőségem az összes hozzászólást elolvasni, mégis tanulságos lehet mindez a saját helyzetünk teljes megértéséhez. Most legalább látom, nem egy elszigetelt jelenségről van szó, s másnál is lehet méreg a kapcsolat tartása.

  22. Sokat gondolkozom a témán mostanában, egyik ok az a dermesztõ érzéketlenség, amit az anyám a válásom során, a másik a rákbetegsége, amiben már én nem bírok mellette állni úgy, ahogy kellene. Mindkettõ friss történet.
    Én arra jutottam, hogy nem a passzív-agresszív attitûddel, a jobbantudással és egyebekkel van a baj elsõsorban, hanem az ezek mögött meghúzódó árulás az, ami elviselhetetlenné teszi az egészet.
    Az árulás, ami akkor kezdõdött, amikor gyerekként nem állt ki mellettem soha és szemrebbenés nélkül dobott oda bárkinek, aki épp rúgni akart egyet, legfõképpen a saját apàmnak, napi rendszerességgel. Közben tudom, hogy szeretett, de így a szeretete soha nem juthatott el oda, hogy építô legyen, csak a kompenzálás kísérletéig juthatott. Mint az emberfeletti erõfeszítése is, hogy rendes étel legyen az asztalon akkor is, ha az apámnak köszönhetõen a hónap elsõ napjaiban eltûnt az összes pénzünk. Ezzel sem elõre jutottunk soha, csak mondjuk közelebb voltunk a nullához, de még mindig a skála negatív felén.
    Ez az árulás az, ami elfogadhatatlanná tesz minden segítõ szándékot, mert valahol mélyen érzem, hogy ez még mindig nem arról szól, hogy én menjek elõre, hanem hogy õt igazoljam.
    Közben sajnálom az elbaszott életéért nagyon, de ha csak az segít, hogy én is elbaszom az enyémet, akkor sajnálom, de nem leszek jó lánya.

    • Ez akar az en es anyam kozti viszony is lehet, csak az enyem nem rakos hanem sok egyeb mas betegseg (foleg sziv) tetezi az eletunket. Tul erzekeny, biztosan fel a halatol is, kompenzal es bar szeretem, meg sem erzem a lelki kozelseget vele, egesz kicsi koromat leszamitva nem is igen emlekszem, hogy ereztem volna. Most valami olyasmi jatszma van, hogy en vagyok a komisz lany, aki nem figyel, (persze mindenki mas is komisz, aki nem ugy el, gondolkodik, cselekszik ahogy szerinte az elvarhato lenne) sot neha bantja szegeny oreg edesanyjat. Rettento faraszto, nem tudatos jatszma ez reszerol, de jatszma. tanacstalan vagyok elegge, nem latok lehetoseget a javulasra. Kimozdulni nem hajlando, viszont teljesen bezarkozott igy beszukult az elete eleg rendesen.

  23. Lányom 22 . szeret is meg nem is. Talán ha idejében meghalnék, félreállnék az útjából, jobb lenne neki.??? Hív és taszít . nincs megoldás. Álomvilágba menekülök néha, saját hobbym is van elég stb. Mégis elégtelennek tartom a kapcsolatot. Én is mindig panaszkodtam fiatal koromban a díva-allűrökkel megáldott, éretlen személyiségű anyukámra, ki amúgy nagyszerű mesemondó volt. Képzeletemet fejlesztette. De már rég elhúztam a francba (2000 km). Meg is halt egy pár éve. Nem voltam a temetésén. Kedvenc lánya voltam a pubertásig. Nővérem mostoha sorsát szenvedtem azonban kezdettől, tiszta empátiával. Rivális és tükör az anya szerepe. Ez jut neki. Humor nélkül nem lehet elviselni. Fáj, hogy nem tudok eleget tenni a lányom elvárásainak. Gyenge egyéniségként nem is védtem meg egyszer-egyszer, amikor egy oroszlán- anya közbelépett volna. De reménykedem, hogy az öngyűlöletét kifogom, elszívom, átlátszó maradok és támogatom anélkül, hogy sértegessem. Olvas bennem. Kényelmetlen. A szeretet annyi mint elfogadás. A patthelyzet rákot okoz.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s