Tegnap este kettéhasadt az idő, azt éltem át: én láttam őket. Én, akkor, 2012-ben láttam őket. Kulka elvtársat és Alföldi tiszteletest. Színháztörténeti pillanat volt. Nagyon ritka az ilyen.

Ezt is a Mohácsiak rendezték, akiknek a márciusi premierje olyan végtelenül ingerültté tett. Ugyanolyan túlpörgetett és egy pillanatig nem pihenő, sok virtuóz ritmusú jelenettel, de ez, ez igen.

Döbbenetes lehetett a próbaidőszak. Voltaképpen rettenetesen túlbonyolított a cselekmény, “na, vegyük még bele ezt is” szövegkönyv, szürreális elemekkel, rafinált utalásokkal, de a végeredmény nem zavaros. A tragikum súrolja a velőtrázó iróniát, és mindez átélhető. A gulág szovjet parancsnoka, aki Petőfi emlőjén nevelkedett (Barguzinban, hol máshol), számon kéri a magyar foglyokon a János vitézt: nem megjöttek a szép huszárok, hanem tüzesen süt le a nyári nap sugára! És összecsap Petőfi és Kacsóh Pongrácz. Hihetetlenül vicces, ahogy a harmadik részben János tényleg bedobja a rózsát a vízbe. És közben borzasztó gyomorgörcs azzal szembesülni, hogyan folklorizáljuk nagy történeteinket, a holokausztot, a háborút, ötvenhatot, a gulágot, hogyan áldozatként és hogyan az erőszakmonopólium tagjaként. Elmennek, elviszik őket, de ami talán még szomorúbb: visszatérnek, és nem lehetnek hősök: spongyát a múltra. Meg ahogy László Zsolt, a csend-, rend-, végül munkásőr megmagyarázza: hát miért nem mondtátok, hogy ne? — Édesanyám mondta. — Hát mindenki mondta!

A Nemzetiben a rendezők, a jó Istennek hála, egy ideje ellenállnak az űrtechnológiájú színpad csábításának, amit a III. Richárdban meg az ősTragédiában annyit izgettek-mozgattak. Most csak épp egy nyalintásra kóstolunk bele, mi mindent tudhat. De hogy hatalmas, az kell: jól el lehet tűnni a semmibe, a szibériai vasút felé, és jó sokáig mennek, és annyira elemi a zene, hogy nem zökkenünk ki, nem kell pisilni, perec, semmi.

És a rengeteg geg. Az a némajáték, amikor Farkas Dénes a biciklit pumpálja…!

Meg azt mondja Alföldi: Hát ki oszt itt szerepet?!

Megvan az elveszett bárány! Ott volt a szövegkönyv alatt!

Meg amikor a patak hullámzik: ne spóroljatok! Az a próbajelenet!!!

(Ugyanilyen volt a haja, öltönye Alföldinek fess Versinyinként — hogy lehet, hogy most zömök, és rövid a keze?)

Ja, szerintem Tompos Kátya volt a legjobb 30 alatti színésznő.

Nem tudom, a Nemzeti nagyszínpadát hányan nézik, hatszázan biztosan. Nagyon nehéz lehet úgy kalibrálni, nem is tették meg a testvérek, talán lehetetlenség is, hogy azokon az estéken az a sok mindenféle néző biztosan értse, hogy ez Petőfi, ez Majakovszkij, ez az evangélium; ez nyelvjárás, de mégsem, emez meg daljáték, és az miért vicces. Engem ez az egész tizenhat évesen borzalmasan idegesített volna. Volt néhány jól öltözött, tanácstalan fiatal pár, figyeltem a szünetben, ahogy nem értik, el is mentek többen. Én se voltam egy történelemzseni, mégis, a húsomba vág, megértek valamit, nem zavar, hogy azt akarták, hogy megértsem, és végre azt érzem: ez a színház megtisztel engem, bízik bennem, nem néz le. Mi a titka? Talán Kulka zseniális, talán a szöveg nagyon jó. Az is lehet, hogy eleget voltam már ehhez színházban. És talán mégis összeállt bennem valamennyire az évek alatt a magyar közelmúlt, hogy hogyan értelmezzük magunkat hamis mítosszá mi magyarok (a hátamon vittem, ezen ni!, mondja a hajszápontos Hevér Gábor), mert az igazság az sokkal nehezebb; mennyire nem tanulunk a hibáinkból, és milyen gagyi tud lenni ez a mi párás szemű, népies meg ezeréves hagyományunk.

Rossz volt, hogy nem volt tapsrend (vajon a POSZTon sem volt?), értem én, hogy közösségi produkció, a szereposztás is “Játsszák:”, de a néző joggal várja el, hogy az egyéni teljesítményt is megtapsolhassa. Lemegy a függöny, utána én jövök. Egy nap érdemes tapsművész leszek. (Én váltom mindig a ritmusokat. És volt már, hogy állva. Meg hogy Bravó!)

Kovács Márton–Mohácsi János–Mohácsi István: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, 2012. május 13., zsöllye jobb 3. 6