A bátortalan kívánkozás a munkatárs iránt. A felismerés: igen, ez az. Az óvatos jel.
A tehetetlen szerelem. A kétségbeesett, fogcsikorgó szerelem. A férfi, aki beéri a barátsággal, mert az is jobb, mint hogy ne lássa soha a nőt.
Dalszövegek, amelyek a férfi vágyáról szólnak, a viszonzatlan szerelemről. És a mondatok alanya a nő. Darabokra törted a szívem, megtiportál, játszol velem, kegyetlen vagy. Erről szól a fél világirodalom. Bővebben…
paplánynak
bár előbb írtam
Ne vedd komolyan. Ne nézz oda. Ne menj sötétedés után az utcára. Legyen nálad gázspray. Hagyd figyelmen kívül. Ne pazarold rá az idődet. Az elején állítsd le. Rázd le egyszerűen. Ne vegyél kivágott ruhát. Ne szólj vissza. Ne írj neki. Ne kiabálj, előbb szabadulsz. Ne vedd a szívedre. Ne vedd észre. Bővebben…
Tegyük fel, hogy régóta olvasod a blogot. Olvasol a hatalmi technikákról, belenéztél a Hétköznapi hímsovinizmusba, és viszonyítasz: nálatok ez hogy van, nem, nem, a te férjed nem, igazán nem lehet mondani, hogy őneki több jutna. Ő annyira rendes!
És rémülten ismered fel, hogy nálatok inkább te. Bővebben…
Mindig viszonyítunk. Észre se vesszük, folyton azt figyeljük, mások hogyan élnek, öltözködnek, mire képesek, mennyit keresnek, lefogynak-e, hogyan reagálnak, ha szerelmesek, gyerekük lesz, meghal a szülő, válnak, milyen különórára íratják be a gyereket, meg mernek-e szólalni a szülői értekezleten. Bővebben…
nem akarom, hogy fájjon neked
(ajánlás huszonsok szeretett ismerősnek)
Azt mondja, elege van. Mesél, sokat. Borzalmas szeretetlenségről. Nem bírja, de inkább magát hibáztatja.
Fél év múlva terhes az újabb gyerekkel. És örül neki.
Nem számítva azt az elvileg lehetséges eshetőséget, hogy egyszer csak minden rendbe jött köztük (ó, ez az álságos, a feleket egyenrangúnak láttató megfogalmazás!), az ember ezt nem érti. Bővebben…
Mint tudjuk, a női nem, az talán, a talán pedig igen.
A rajongó kedves velünk. Csak villan a szeme, mosolyog.
De csinos vagy ma!
Aztán szépeket ír nekünk. Megtudjuk tőle, hogy szépek vagyunk, kívánatosak, talán még okosak is.
Egészen elvarázsoltál. Még sosem találkoztam olyan nővel, mint te.
Ez nem rossz érzés, általában alig kapunk ilyesmit a szüleinktől, az iskolától, a barátainktól és önmagunktól. Bővebben…
A csütörtök esti, jelszó miatti őrült kattintgatás után nekem összesűrűsödött az élet, és egész nap nem tettem fel bejegyzést szombaton. De nyugodt lélekkel intéztem egyéb dolgaimat, és közben új témákon, szófordulatokon járt az agyam. Lehet, hogy jobb ez így, és lehetne ebből hagyományt csinálni: szombat a kommentelőnap? Annyira beindult itt néhány hete a valóban érdekes beszélgetés.
Na, esti bejegyzésünk témája, de már baromi régen írom, csak mindig becsönget/bekakil/éhes/csörög: egyre hangosabban,
avagy: miért hisztisek, veszekedősek, miért nem kedvesebbek a nők. Bővebben…
2012. novemberi poszt
Már beteltem a megvilágosodásokkal, a sorozatos “mostantól…!” felkiáltásokkal, nekibuzdulásokkal. Megtettem a magamét, nem tévézek, nem autózom, nem torrentelek, tessék nekem mindezt jóváírni. Én már nem akarok új felismeréseket, fenyegetéseket, én már bezárultam, én már ezt a jó kis kialakult, tejszínes-koffeines-benettonos életemet akarom, akkor is, ha nem tesz jót nekem. Bővebben…
T. P. M-nak
Ez mindig felmerül bennem, ha születik egy új törvény, szabály.
Egyrészt, ugyebár, ott kéne már tartani, ahol a bajorok, hogy gyepre nem parkolunk, nincsenek őserdőszerűen elgazosodott kertek, adót fizet a takarítónő, nem parkol a jónép a fűre, sávot vált a gépjármű akkor is, ha biciklist előz, és nem dohányoznak a nővérkék. Belátható, hogy mindez közérdek, miközben esetleg — rövidlátó — egyéni érdekeket sért.
Ezeknek a céloknak, normáknak valahogyan meg kell jelenniük a törvényeinkben is. De akkor a törvény húzza fölfelé a valóságot? Mert ez nem fog menni kis hazánkban, gyerekek. Bővebben…
esküvői tanúmnak, szeretettel
Meglepődünk mindig, hogy egy-egy családban ekkora konfliktus lehet. Pont ők, akiknek szeretniük kellene egymást! Hát hogy lehet, hogy durvábban marják egymást, mint az idegenek? Évtizedekig, a sírig nem beszélnek egymással a testvérek, akik telekszomszédok is? Hárommillió forint örökségen összeveszni? A gyilkosságok többsége is családban történik, szörnyű. A család nem lecserélhető, nincs másik!
És a pici kritikus csoport! Amely szemben a főárammal, végre egymásra talált kedden, és elszántan harcolnak, aszketikusak, lobog bennük a hit, szerdán újabb lelkes tagok, és csütörtökön már kész a szakadás, a botrány: a Szalamandravadászok kiválnak a Gyíkevők közül (nem ám hüllő! kétéltű! te, Jani, ezek hüllőt zabálnak!). Civilek, felekezet, pici párt, alternatív szülés, hordozás-iskolák — egyre megy, ugyanúgy zajlik ez mindenhol. Bővebben…
Sokadszor olvasok hasonlókat. Mindig a Jók írják az ilyen kommenteket. Mindig erőteljesek, gúnyosak ezek a mondatok, mindig sztereotípiákon alapulnak, mindig “vesszen a libsi” — és (erkölcsi értelemben) sosincs igazuk. Bővebben…
Néhány éve történt, igen. Tíznél nem több. Ahogy Hoppál Bori tényezővé vált, ahogy népszerűek lettek a jógastúdiók, ahogy újfajta spirituális hullám söpört végig a szülésfelkészülésen, igen. Amikor új (piros!) szemüvege lett Izing Klárának. Bővebben…
Ezúttal a friss kommentbeli tartalom miatt emelem ki. Szóljatok hozzá!
Amikor a bájos arcú, derékig érő, szőke hajú Judit tizenhárom évesen meglátta Ferit, a jóképű, nagy nőcsábász hírében álló önkéntes rendőrt a művelődési ház előtt, nagyot dobbant a szíve, és tudta: eldőlt a sorsa örökre.
Mindig a nő választ, régi igazság ez. Bővebben…
A feminán meg máshol is lapozgathatunk ilyen galériákat, és szörnyülködhetünk a maszkszerűen merev arcokon, aszimmetrikus melleken, meg hogy Donatella Versace nem képes méltósággal megöregedni.
Az a helyzet, hogy a fiatal test a szép. Szörnyű, de főleg azért, mert valóban. Bővebben…
Szabálytalan kritika, egyszerre Az ajtó című Szabó Magda-regényről és adaptációjáról, Szabó István filmjéről.
Úgy ismerem, úgy szeretem Szabó Magdát, mint önmagamat és úgy is van bajom vele, éppúgy. Rajtakapom folyton és elszégyellem magam. Bővebben…
Úgy van. Bővebben…
2012 őszén írtam, élt még János
anyósom meghalt közben
Igen, tudom. Bő két évtizedig minden keservemre megkaptam végső tromfként a legkedvesebb barátaimtól és hírneves szakemberektől is, hogy az ötvenhat, hatvannyolc, avagy hetvennégy éves anyám már nem fog megváltozni.
A bejegyzés már nem annyira hepi, mint az előző. Sirámaimat azok kedvéért írtam bele, akiket sóvárgással töltene el az elmúlt pár napunk.
Azt hittük, már túl vagyunk a csúcson, de torkunkra fagy a szó, ami a ruszti kikötőnél és játszótérnél a szemünk elé tárul. Bővebben…
2012 őszén írtam
Olvasom a Magyar Narancs igazán progresszív összefoglalását a bicskei általános iskolai integrációról. Az okos, átgondolt, kivételesen sikerrel kecsegtető helyzetről a jól fogalmazó PhD írását.
És hopp, itt is elszólás: a jobb képességű gyerekek. Akik a nem cigányok.
Azt gondolják sokan, és ezek már nem a Narancs-olvasók, hogy azokat nem is érdemes integrálni. Kár beléjük az energia. Egy nagy úgysem az egész ország, persze csak ha másokról van szó.
Te, fővárosi, nagyvárosi, agglomerációban élő olvasóm, te összkomfortos, hetente tankoló, Horvátországba járó, te mit gondolsz, a te gyereked mitől ilyen tehetséges? Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 