és most becsukom az ajtót

Szabálytalan kritika, egyszerre Az ajtó című Szabó Magda-regényről és adaptációjáról, Szabó István filmjéről.

Úgy ismerem, úgy szeretem Szabó Magdát, mint önmagamat és úgy is van bajom vele, éppúgy. Rajtakapom folyton és elszégyellem magam. Minden regényét olvastam, a legtöbbet tíznél is többször, a Freskót, a Pilátust, A Danaidát, Az őzet, Az ajtót és az ifjúsági regényeket húsznál is többször. Ha irodalmár emberem elakadt, én ott voltam neki (és most nagyon diplomatikus voltam).

Az ELTE-n egyébként bántó és érthetetlen a Szabó Magda (és Jókai Anna) körüli csend: amikor én jártam oda (1994–99), a kortárs irodalom vizsgatételsora tessék-lássék megemlítette őket, de hagyományosan nem lehetett belőlük szakdolgozat írni, mert nem volt a (férfi) docensek közül senki, aki vállalta volna.

Évek óta nem olvastam Szabó Magdát, és most nagyon meg vagyok rendülve.

Az ajtó, a talán a kritika által is legtöbbre tartott, késői regénye (vagy a Régimódi történet az?), Szeredás Emerenc felmagasztosulása bármilyen örök érvényűnek tűnjék is, nem más, mint masszív anakronizmus, sőt: kurzusregény. Hőse és lényege az értelmiségi, egyébként íróalteregó is, amint szégyenkezve magyarázkodik, hogy ő miért értelmiségi: miért nem súrolja a padlót, miért hisz Istenben és tart böjtöt, és miért nem lelkesedik a porcelán kutyaszoborért. Hová tart ez a történet? A regény végére már nem különösebben hisz Istenben? Talán padlót is súrol? És bizonyára Emerenc halála után annyira szégyelli magát a kifinomult polgári ízlése miatt, hogy nippeket is gyűjt. Fejlődésregény?

Ebben a világban — a hatvanas évek Magyarországán vagyunk — osztályok vannak és nincs átjárás: van az értelmiségi, aki nem takarít, és van házvezetőnő, aki viszont nem rúzsozza magát. A regény bonthatatlan alapszituációja ez, és a kétkezi munkás, az egykori kiscseléd, az igazán emberi ember, a hétköznapok világló hőse folyamatosan és iszonyú idegesítően cselendzseli Magduskát. Hogy miért nem takarít inkább, miért megy templomba, minek ír, miért nem a férjét istápolja inkább, és miért nem tetszik neki a giccs. Reális lélektani szituáció ez a javából, remek kérdések egy házvezetőnőtől. Szeretni, de akár házvezetőnőt alkalmazni is annyit jelent, mint alávetni magunkat az ételektől a kutyanevelésen át a világnézetig terjedő emerenci terrornak, a rendkívül manipulatív viselkedésnek, cserébe valami homályos üdvösségért. Szabó Magda kedvvel és alaposan ábrázolja a házvezetőnő elviselhetetlen és érthetetlen megnyilvánulásait, amelyek arra szolgálnak, hogy sejtsük: súlyos titkok vannak a múltban, másrészt kontrasztot képezzenek azzal a morális végállomással, hogy a kérlelhetetlen Emerenc az igazi humánum megtestesítője.

A házaspár nehezen is viseli mindezt. De hát annyira rendben tartja a házat, olyan egy csoda ez a nő, a keze alá simul minden, a kutya is neki fogad szót, megáll az élet nélküle, annyira nincs még egy ilyen (erről hosszan és pontosan ír a regény, a film Emerenc egyedi teljesítményét azzal a metaforával jeleníti meg, meg még az állandóságot is jelzi vele, hogy Emerenc folyton az utcát söpri, ősszel avart, télen havat, mint a gép), hogy mit van mit tenni, szeretjük így is, jöjjön vissza, kitesszük a porcelánkutyát, győzött a manipuláció. Ez az, ami nagyon is hihető a regényben, de az elképesztő, Oscar-díjas Helen Mirren úgy negyven percenként felfénylő mosolyától nem, sem. A filmbeli lakás (ajtótokjai, belmagassága pont mint a mienké) amúgy is csillog-villog, nincs ott káosz, nem nagyon látszik Emerenc keze nyoma. Két pedáns felnőtt ember lakja, gyermektelenek, én nem is értem, Emerenc átjöhetne hozzánk, de ne tanítson már meg élni.

Mindig ez van Szabó Magdánál: a hősnő megtanulja valami lélektani sokk révén, hogy ő mennyire buta és önző, és onnantól a szocializmust építi megtér. Pálfordulás ez, hirtelen megértés, élethosszig tartó morális és érzelmi következményekkel. Én is mindig elmosogattam a Születésnap után, egyszer, és bűntudatom volt, hogy másnap már nem. Nem véletlen, hogy nem mosogattam egyébként, és nem kereshetem mindig magamban az okát, hogy miért vagyok rossz, lusta és önző.

A film nem képes ábrázolni azt az amúgy hiteles regénybeli folyamatot, ahogy Emerenc lassan és mégiscsak közel engedi magához az írónőt, és elmeséli neki a múltja titkait. Azért a vihar és a balladai történet nagyon csúszós jég, és Szabó István meg Ragályi Elemér rámegy a profi felszerelésében, de sajnos, arcra esnek. Ugye Emerenc fél a vihartól, nagyon, és ezen mindenki csodálkozik. És Emerenc nem egy kedves ember, sejthető, hogy súlyosan traumatizált, és nem csak a háborútól. A kislány Emerenc, mint megtudjuk, világgá ment, vitte az ikreket, a testvéreit is, és akkor az ikrek megszomjaztak, Emerenc szaladt a nyakába akasztott bádogbögrével (ez itten hiteles néprajzi megfigyelés) a kúthoz, de közben kitör a vihar, és villám csap a fába, amely alatt a kicsik állnak, és akkor a kislány két elszenesedett tömböt lát a fa alatt, és sikít, mire is előkerül az anya, aki erre, ha mindez nem volna elég, kútba ugrik, és Emerenc mindkét (három) halált végignézi, és egyiket sem érti.

Nem, nem lehet lila ég alá hatalmas, magányos tölgyet állítani, és álomszép, göndör gyerekeket odatenni, és fura szűrővel, hangeffektekkel mitikus vihart támasztani, függőleges villámmal eget kettészelni, némán sikítani és lassított felvételen tébolyultan futni, nem lehet. Nem ér. Ez a balladisztikus részlet olyan, ez úgy van megírva (a regényben meg is kérdőjelezi, közvetetten hiteltelennek is nevezi a narrátor), hogy bármilyen látványos is, nem szabad képben megfogalmazni, mert akkor egyszer csak nincs az egész; a magyarázatot lásd az írónőnek a porcelánkutyáról mondott szavaiban, hogy ez nem valódi, ez nem létezik, ez giccs,ó — egyszerűen kínos, és röhögni kell.

A regény és a film csúcspontja, amikor az írónő a Kossuth-díj átadására siet a parlamentbe, és ott, mint valami hollywoodi gálán, Emerencnek köszöni meg, hogy idáig juthatott. Komolyan, azt mondja a kamerába, csak magyarul: but for Szeredás Emerenc I would have never been able to achieve… Amit, pontosabban a rádiót az időközben kórházba jutott, agyvérzéses Emerencnek életszerűen a füléhez tart a nővérke. A regény szerkesztése szerint pedig Emerenc ekkor, amikor az írónő pályája csúcsára hág, zuhan a legmélyebbre, ekkor törik rá az ajtót, és emberi tartását ledöntik, kiderül a szégyene, darabokra zúzzák az autonómiáját, a titkait. És — ettől regény a regény — egyedül a főhősnek állt volna módjában mindezt megakadályozni, aki ezt is hazudja a betegágynál: nem engedett be az ajtó mögé senkit, mindent összetakarított egymaga, megvan az összes macska. Egyetlen szereplőnek, akinek a díjátadó helyett kellett volna ezt tennie. Ez itt az erkölcsi probléma, ezért mardossa magát Magdus. Én viszont azt kérdem: ér azt, akit nagyon szeretünk, a magunk elrendezetlenségei, makacssága miatt ilyen választás elé állítani? Ez volna a szeretet? Szerintem ez zsarolás, sima játszma.

Emerencnek, akinek, mint mondani szokás, se kutyája, se macskája, kilenc macskája van. Nem engedi ki őket, mert akkor megmérgezik, felakasztják őket, mert Emerencet feljelentgetik és bántják folyton. Ez a hatóságilag tilos állatállomány a nagy titok az ajtó mögött, nem ám a Grossmann család wertheimje — ezt a szálat a film bűnös módon behozza és el is engedi, annyiban hagyja, nem nyugodhatunk meg úgy, mint a regény olvastán, hogy akkor Emerenc mégse fosztott ki zsidókat a háború alatt, ez a kérdés ott marad nyitva. Meg vagyunk alázva mi nézők: a macskák meg néhány fénykép a titok az ajtó mögött, ennyi?

Ez a nő meg díjátadásokra mászkál, ahelyett, hogy az ajtó mögül kimentett, magatehetetlen Emerencet istápolná. Önző voltam, csak magamra figyeltem, a jóságom nem eredendő, mint Emerencé, csak tanult fegyelem. Szégyellem magam. Jaj, jaj. Hát hová a búbánatba járna egy író, mint díjátadásra? Attól író. Mit akarunk? Hogy ő is házmester legyen?

Ugyan, miféle erkölcsi probléma ez? Hogyan képzeljük az Emerenc-szerűen jóságos írónőt? Az mit csinál egész nap? Másoknál takarít? Nem jár templomba? Öngyilkost le nem vág? (Ez nem azért béna, mert Emerenc kifejezetten a halálba segíti Polettet — ez mint alternatív etika nagyon is elfogadható –, hanem mert olyan provokatív közönnyel mondja Magduskának, hogy ő diktálta a búcsúlevelet. Mintha nem tudná, mit szokás erről gondolni.) Kossuth-díjat visszautasít? Egyáltalán, kérdezem én, aki utolsó leheletemmel is írok, mindenestül, hogy lehet az írás ennyire díszletelem, mellékszál, önzés? Egy írónő írónőről szóló regényében? Hogy lehet ennyire nem hinni az írásban, mentegetőzni, hogy a Gazda így, levélsöprés meg Emerenc amúgy? Írjon az, aki hisz benne, és ha ír, ne hazudja el, hogy teljes identitását átitatja. Hiszen Az ajtó is ebből született, az elmondott történetből, az az írónő írja, akinek alteregója a regény hőse.

Hiába Helen Mirren, hiába a remek, gyönyörűen gömbölyded Martina Gedeck, a nanogramm pontosságú, ezúttal nem túlzó Eperjes, a maszkmesterek, Ragályi Elemér mitikus látomásai, fényei, a koprodukció, a sokszoros Kossuth-díjas szereplőgárda: az alapszituáció mindenestül hamis.

Kimarad a muránói tükör, de Emerenc pazar lakomát készít ugyanúgy a megmentett Grossmann Évikének, és aztán, miután hiába vár, egyfelől megeteti, másrészt jól megveri — a kutyát, a pazar hússzeletek és torta végállomása pedig az udvarról nyíló vécé. A kutyát, akinek neve Viola (újabb balladai elem: Viola egy dédelgetett, majd levágott üsző Emerenc gyerekkorában), és aki őutána nyüszít csak folyton, és feljajdul abban a percben, amikor Emerenc meghal a kórházban. Én azt hittem, hogy a mi Tappancsunk a legidegesítőbb eb, de most kiderült, hogy nem, és ezt köszönöm a filmnek.

Mert Emerenc megtudja, hogy hazudtak neki, otthona kiforgatva, tárgyai elégetve, és akkor inkább meghal. És ezzel megússza a házaspár azt a valószerűtlen, de erkölcsileg kötelező végkifejletet, hogy magukhoz veszik és ápolják Emerencet.

És még nem feszengtünk eleget: ahogy a végén (a regényben Józsika van, ha még jól emlékszem, tehát kisfiút mentett meg) megjelenik Grossmann Évike, és ahogy beszélget a két nő, jaj, és aztán viharban mennek a temetőben, dacolnak a széllel, kifordulnak az esernyők, gyönyörű Marozsán Erika sminkje, és persze nincsen semmiféle kripta — Emerenc kriptára gyűjtött –, csak fakereszt, jajistenem, jaj.

Sírnivalóan papírmaséból vannak a mellékszereplők, Szirtes Ági, Nagy Mari, Andorai Péter, Koncz Gábor, Pindroch Csaba, Ujlaki Dénes, Varga Zoltán, de még a kitűnő és közülük legjobb Börcsök Enikő is. Megíratlan, önállóan nem létező karakterek, csak Emerenchez kellenek. Jók és jelentéktelenek. Pedig köztük, mármint a környék lakói között kell lennie a feljelentgetőknek meg a macskamérgezőnek is.

Fel lehetne dolgozni Az ajtót úgy, hogy rámutatunk: nem lehet az emberi közösség nélkül élni, ajtó mögött, csúnyán végzi, aki ezt teszi — nincs ebben semmiféle tragikus fenség. És különösen nem lehet rögeszmékből morális fölényt fabrikálni. Ez a hősteremtő kényszere Szabó Magdának, ez nagyon veszélyes. Meg kell értenünk Emerenc nagyságát. De ha már ilyen rugalmasak vagyunk, az írónő vagy akár a zöldséges nagyságát miért ne érthetnénk meg? És akkor Emerencnek sem lehetne mindig és végül, érthető gyarlóságaink ellenében igaza.

Nekem a filmmel van bajom, de bajom van azzal a Szabó Magdával is, aki folyton akar valamit az embertől. És bajom van még a borzalmas fiktív neveivel (Mecser, Csabadul, Eperjes Benjámin) is. Nem reális az sem, ahogy a tizennégy éves Illés Bori takarít a Születésnapban (Szabó Magda különösen kedveli a gyermekmunkát). Nem várható el, és mint eszmény is anakronizmus a közösség szabómagdás összetartása, mert az emberek nem ilyenek. Az ajtóban sem lehet, hogy az alezredes, a zöldséges, az orvos és mindenki, a főorvos Jiří Menzel is egydimenziós, saját történet nélkül, és Emerencért szurkol, és alátesz a főszereplő erkölcsi diadalának. Ebben a miliőben tehát lehet fejet hajtani előtte, egyféleképpen, esetleg követni a követhetetlen Emerencet, mást nem lehet, mert aki nem teszi, az rossz.

Ez nem megy már 2012-ben, hogy  egyféle, altruisztikus, önfeláldozó etikát követel a komplett világszemlélet, és, megfigyeltétek? mindig nőktől: a Gazda köhög, pofákat vág és fel nem szedi, ami összetört, és ő rendben van Emerenc szemében. Rémületesen didaktikusan és direkten megy a tanulság (“mondanivalója van a történetnek”, állítaná anyám), expliciten, ráadásul a jók és rosszak világában, és emiatt én most kényelmetlenül érzem magam, hogy a galérián kávézom meg blogot írok luxusfehérneműben, ahelyett, hogy a Gazdának, aki végre itthon van, és sokkal betegebb a regénybelinél, vinném be a leveskét. Csakhogy én azért írom most meg ezt mégis készre, mert író vagyok. És mert Szabó Magda eszménye nem létezik, nem reális. Nagyjából annyi, hogy nem szabad ilyennek meg olyannak lenni, és a Nemolyan, az hős. Márpedig én olyan vagyok, nagyon is, meg ilyen is, és engedjetek teljes virágzatomban ilyennek lennem, mert legrosszabb teljesítményemet, a depresszióig és karvagdosásig akkor nyújtom, ha nem hagynak olyannak. Lehessek, aki vagyok, és legalább regényben ne piszkáljanak erkölcsi tanításokkal. Ideje van a luxusfehérneműnek és ideje van a porcelánkutyának.

Az ajtó, színes magyar-német filmdráma, rendezte Szabó István, 2011

Szabó Magda: Az ajtó, Európa, 1987.

77 thoughts on “és most becsukom az ajtót

  1. Zseniális, pont így érzem, csak nem tudtam soha ilyen pontosan megfogalmazni. . (Zárójelben: Helen Mirren.)
    És olyan jó, hogy a Születésnapot említetted! Belem sikeresen plántált kötelező lánygyermeki bűntudatot. Nemrég én is a lányom kezébe adtam, olvasta is egy darabig, aztán félretette. Nem bánom, mert közben beismertem magamnak, milyen indíttatásból tettem, és elszégyelltem magam.
    A Szabó Magda által teremtett atmoszféra, a leírások, a karakterek (inkább csak a főhősök, a többiek díszletszámba menő figurák) megragadnak, de hogy mindig rá kell döbbenni, mennyire gyarlók is vagyunk, ez nyomaszt. Ismétellek, bocsánat.
    Köszönöm!

  2. Bibibí, nem haragszom, én néha ( holott ugyanennyiszer olvastam a könyveit) magam is haragszom Sz.M.ra, pont ezek miatt, hát nem igaz, hogy mindig szenved a hősnő, és tényleg mindig a nő….

  3. akkor most hangot adnék az ellenvéleménynek. engem, egy hétre rekamiének nyomott a könyv/film. igen a film is.
    és most mondom miért. mert működik.
    a jó prózának két élete van, az egyik a történeti – tehát a szikár leírt róna – a másik ami megtermékenyül az őt olvasóban.
    és kihordja, nem ám akarati tényezők miatt. hanem mert csoda történt? vagy mifene?
    .
    vagy ahogy EP mondja:
    “Én nem keverném bele az égieket ebbe, mert ez nyegle volna. De az biztos, hogy bizonyos szövegekben utólag lehet látni, hogy kicsit jobbak, mint az ember maga. Ha egy könyvben csak annyi van, amennyit az ember beletesz, az kevés.”

    • Értem én, és igen. Nekem tíz éve reveláció volt Az ajtó. Akkor az volt. Most hazugnak érzem. Talán túlságosan ismerem, én tettem rá a zsanért, de most lejött a festék.

      • lehet hogy nagyon is számít – akár a szerelem esetében(oké, bevallom, nekem a próza is, szerelem, és ezért is szeretlek téged, mert nálad van. neked van, gyöngylabda) – az idő és a hely amiben találkozunk? ezt nem is kérdeztem. mondtam. uff. 🙂

      • nekem tetszett a konyv, leginkabb mert olyan profi. ahogy adagolja a dolgokat, hgoy ne tudjam letenni. 😀 ha jol van megirva, en hagyom magam, barmi is a tema. 😀
        a film viszont nem tetszett. nem tudom, lehetett-e volna belole jobb forgatokonyvet irni, valahogy nem jott ossze ugyanaz az erzes.

  4. Hű.
    (Ismered az És ha mégis, Uram? c. drámát? Na, ott legalább férfi (is) szenved 🙂 Na persze minimum a Hazáért.)
    Gazda, hihi 🙂 Vajha meggyógyulna jól.
    (Annyit gondolkodtam, hogy segíthetnék innen valamit, legalább jelképesen. Esküszöm, egyszer főzök legalább egy leveskét nektek.)

  5. A filmet nem láttam, nem is hiszem, hogy meg fogom nézni, viszont a könyv nekem nagyon ütött, mikor olvastam, igaz, csak egyszer tettem meg eddig. A Danaida és a Freskó volt még nagyon nagy élmény, meg a Régimódi történet, de az másként. Lehet, hogy kevésszer olvastam eddig, de nagy rajongója vagyok Szabó Magdának, és örülök, hogy kapott egy posztot nálad, már titkon vártam, hogy előkerül-e.

  6. Csak most tudtam végigolvasni ezt a posztot. A könyvet, már írtam, nem olvastam, így arról nem tudok nyilatkozni, de pont ez volt a bajom a filmmel nekem is, ez az egyetlen kikiáltott igazság, ez az ál erkölcsi problémázás, morális kioktatás és zsarolás. Meg még hozzá a papírmasé figurák, a giccsesen túljátszott jeleneteikkel (valami kezekre emlékszem pl., amik jóval tovább nem engedik el egymást közeliben, minthogy én ne kezdenék már sóhajtozni a nézőtéren és még sok hasonlóan kínos jelenet…) Inkább ideges lettem ettől a filmtől, mintsem jólesően kielégült. Vagy nem is tudom mit kellett volna éreznem. Talán jól elgondolkodni az élet nagy erkölcsi mélységein, ítéletet alkotni, hogy vajon melyikük igazsága az érvényesebb és vajon én is egyetértek-e a film által kínált válasszal, vagyis Emerenc ilyetén fölényével. De ehelyett azt éreztem, hogy az egész kérdésfelvetés hazug és értelmetlen, hogy egyáltalán minek kéne választani eközött a két igazság közt és pláne, hogy Szabó István hogy vehet egy ilyen marhaságot komolyan. A szemlén láttam, első vetítésen, szakmai közönség meg csupa értelmiségi, utána mindenki mindenkivel kitárgyalja melyik filmet látta, mi tetszett és mi nem, és miért… egyedül voltam a véleményemmel, úgyhogy duplán köszönöm Neked ezt az írást, mégsem (csak) én vagyok egy morális analfabéta, luxusfehérneműben blogot olvasva…

    Gazda otthon 🙂

  7. Én még a régi rendszerben szocializálódtam, és sok minden ismerős… De mindig van valami pici csavar a gyomrom mélyén, mikor olvasom. Amúgy az én kedvencem is a Freskó, nagyon szeretem, bár nem teljesen tudom magamévá tenni a Disznótort, a Danaida üt, mint a kettőhúsz, én gyerekkoromban a Születésnapon kívül még az Álarcosbált is megnyertem, már akkor érzékeltem, hogy igen, volt ilyen, de rég volt, talán igaz se volt. Nagyon hasonló közegből jövök, talán ezért érzem jobban a hamis hangokat.

  8. A könyvet szeretem. A film… Végigrángat az egészen, és közben letuszkolja a torkomon ezt a látványvilágot, ami már-már karcol. Csak a nagy üresség maradt utána. Ennek a történetnek a könyv a jó médium, így, megvágva, lényeg kiragadva, valahogy eltolódnak a hangsúlyok. Több ponton éreztem azt, hogy valamilyen kínos kuncogás bujkál bennem a bele-akarok-mélyedni mögött.

  9. Azt írja a katolikus magyar menyasszony:
    “…megtértem. Hamvazószerdán nagy gyónást végeztem, és hamarosan arra is rávettem magam, hogy rendszeresen járjak templomba. Ettől kezdve próbáltam Szabó Magdát olvasni, de elborzasztott az a sok bűn, amit leír és talán el is fogad. Ezek nem naturalisztikusan leírt mocskosságok, hanem szokásos bűnök: házasságon kívüli szexualitás, hazugság, abortusz. Ezért megtagadtam tőle a kedvenc írónőm-címet és nem olvastam őt többé. Ez a felfokozott reakció, azt hiszem, tudatalatti önvédelmi technika volt frissen megszerzett hitem és erkölcsi életem védelmére. Így érthető és helyénvaló is volt. De most, hogy azóta eltelt lassan négy év, közel hozta az élet hozzám az írónőt.

    A vőlegényemmel elmentünk a moziba megnézni Az ajtó c. filmet, amely Szabó Magda könyvéből készült, és – bár nálam nem meglepő – könnyekre fakadtam… Többször is. Katartikus élményt adott, hogy a könyvei is folyton azt adtak tizenéves korom elején. Újra felfedeztem azt, hogy mi mennyire, de mennyire hasonlítunk. És hogy mennyi igazság van az ő műveiben, ebben is. Melynek különlegességét az is megadja, hogy önéletrajzi, és borzasztó élességgel mutat rá saját bűneire, hibáira… Melyek nagy része az enyém is.”

    • “Csodálatos jelenetek azok, amelyekben a férjével, Szobotka Tibor van, akit Eperjes Károly játszott. Ha erről még többet akarunk megtudni, olvassuk el a Megmaradt Szobotkának c. könyvet. Nálam már tervben van. Azt hiszem, nagyon érdekes lehetett a kapcsolatuk. Tibor is író volt, de felesége messze felülmúlta ismertségben, díjakban… Hála Istennek az én vőlegényem az írásban nem vetélytársam: nemcsak hogy nem tör írói babérokra, de egyenesen utál írni bármit is. És boldog lehetek, mert amíg nem megy a háztartás kárára, támogat abban, hogy az ilyen törekvéseimben munkálkodjak.”

      • Kedves Csakazolvassa! Köszönöm az idézetet (bár úgy sejtem, célja nem épp a dicséret kifejezése), mindenesetre annyiban szeretnék rá reagálni, hogy a katolikus menyasszony megjelölés nem helyes, inkább nevezzünk “egy”-nek. Reményem szerint van még pár katolikus menyasszony a világon… Persze bizonyára célja volt, hogy határozott névelővel illettél, de nem értek vele egyet. Egyébként tetszik az elemzésed, még ha nem is értek vele egyet, mert részletes. De hogy én is írjak a könyvről, az még várat magára, mert már jó pár éve olvastam utoljára a könyvet. Talán majd abból is lesz mit mazsolázni.

        • Szia, örülök, hogy így reagáltál, nem gondoltam támadásnak, csak érdekes, hogy te is, én is mostanában láttuk a filmet, és írtunk róla. A határozott névelő annak szól, hogy van egy neked szentelt bejegyzés is, így már ismerősként utalhatok rád. De használhatom ezt a neved is, ha úgy jobb.

            • Mintha az rémlene, hogy nem is éltek együtt Szobotkával, hanem külön lakásban laktak. Nyaralója volt Balatonkenesén, fenn a faluban, kb. 20 éve vehette és 18 éve tatarozta, közös volt a vízvezetékszerelőnk és egyszer oda kellett mennem hozzá, amikor ott szerelt. De SZM akkor nem volt ott, csak a mester.
              Az Éva által emlegetett nő szenved / nő a rossz nagyon ki van cizellálva a Mondják meg Zsófikának-ban.
              Én ezt a könyvet hatodikos koromban olvastam meg hetedikben, többször is, és nekem már akkor feltűnt, hogy a felnőtt nők mennyivel negatívabban vannak benne ábrázolva, mint amilyeneknek én ismertem őket, a férfiak meg az apafigurával az élen olyan jóságosak, amilyennnek én egyet sem ismertem.
              És hát nagyon irigyeltem a Zsófikát, akinek ilyen csodálatos apja adatott, de hát ugye ő meghalt, és ezzel kivonult a történetből még az elején, és azután tényleg a megmaradt nők szenvedtek benne.
              A kritikádat most azért vettem elő, mert ma este ezt a filmet néztük meg, teljes verzióval fenn van a youtube-on.
              Én ezt a regényt nem olvastam, de a házvezetőnő viselkedése és kiszólásai, cselekedetei, hanghordozása irreális volt – így az ember a beosztottjával sem beszél, nemhogy a munkaadójával. Az időjárás olyan szélsőségeket, színeket és intenzitást mutatott, ami nem a magyar valónak felel meg, látszik hogy sokféleképp mesterkélték : hógép, szélgép, és számítógéppel szerkesztett / alakított képek, effektek.

  10. “Ebben a világban — a hatvanas évek Magyarországán vagyunk — osztályok vannak és nincs átjárás: van az értelmiségi, aki nem takarít, és van házvezetőnő, aki viszont nem rúzsozza magát.” – elgondolkodtatott ez a mondatod….
    Tényleg ez volt? Egyrészt a regény valóban ezt ábrázolja. Valójában azonban (Szabó Magdával az élen) az történt, hogy a háború előtti értelmiséginek (aki tényleg nevelőnőt és cselédet tartott, nem pedig alkalmilag, nagy nehezen, szabadkozva felkért valakit takarítónak, Szabó Magdáéknak ezen felül “hajdúk is dukáltak”) az ötvenes években igenis meg kellett hogy tanulnia a takarítást-főzést-mosást, gyárban, általános iskolában dolgozást… Megtapasztalta, hogy nemigen járhat operába, nincs ideje, pénze kultúrára (és az ízlésével sem egyeznek a látottak…). Egészen a hatvanas évekig, amikor megint értelmiségi lehetett… felkérhetett valakit takarítónőnek… és persze azzal a gondolattal: valóban jár-e ez neki?
    (Persze nem így alakult minden művész életpályája, de Szabó Magdáé és baráti köréé igen.)

    • No, azért ott van a Freskó, ahol mennybe megy a békepap, és a Születésnap is, meg a Pilátus is, ahol a régi házak helyett a csodálatos szocialista lakótelepeket, tágas, világos lakásokat és bizony az új korszakot élteti.

      A kilencvenes években már, másokkal együtt üldözöttként jellemezte magát, de nem volt annyira nehéz, mint másoknak — az a gyanúm, ő sem maradt meg tisztán Szabó Magdának.

    • Amellett, hogy Az ajtó hatvanas évekbeli énje nem azonos Szabó Magdával, a memoárokból is tudjuk, hogy nem tellett erre nekik, krumplit ettek krumplival. A regény nem életrajz! (Javítottam, nem nyolcvanas, hatvanas.)

      • Eszembe sem jutott önéletrajzként értelmezni, bár a narrátor mindent elkövet, hogy lehetőleg így tegyen az olvasó. Csupán az értelmiségi-alkalmazott kategóriák statikusságát kérdőjelezte meg bennem. Hogy “a hatvanas évek Magyarországa” és a “regény világa” e téren bizony különböztek. (És erről a különbségről az író is tudott.)

      • A nyilvánvaló csúsztatásokkal teli és szándékosan dezinformáló (egyáltalán nem hiszem, hogy véletlenül került Madách a szövegbe: http://www.holmi.org/2003/06/vallasek-julia-tarjan-tamas-ket-biralat-egy-konyvrol-szabo-magda-fur-elise) (nem tudok linkelni?) Für Elisét újraolvasván jutottam ide megint, gondolom, három éve is olvastam ezt a bejegyzést, azóta viszont elmélyedtem Pinczési Juditban.

        Nekem érzékeny pontom a fikció és a valóság kapcsolata. Értem azokat, akik szerint egy művet önmagában kell mérlegre állítani, a szerző életének vagy személyének ismerete nélkül, és abból is tudok profitálni (sőt, néha többet vagy jobbat), ha csak arra koncentrálok, hogy mit tanultam minden háttérismeret nélkül a műből (nem mindig erkölcsi tanulság ez, néha egyszerűen dramaturgiai). Egyébként sok szerző nem is érdekel. Viszont magamnak, saját használatra amellett teszem le a voksom, hogy igenis akarom tudni, miért mond nekem valaki valamit. A kíváncsiság meg a mániákus elemző hajlam meg egyebek mellett épp az általad is megfogalmazott hamis ideálképzés az egyik okom erre. Én rettenetesen naiv befogadó vagyok, mármint érzelmi szinten, és hajlamos vagyok az életemet egyéb forrásból nem alátámasztott irányvonalak köré szervezni (én nem csak egyszer takarítottam a Születésnap után). Olvastam olyan regényt, amitől odáig voltam, hogy milyen pontosan és őszintén és fájdalmasan fogalmazza meg a férfilét dilemmáit, és hogy igen, ez a bonyolult valóság, aztán jó pár évvel később újradarálva az életművet arra jöttem rá, hogy a szerző egyszerűen minden regényében csak azt mentegeti, hogy (miért) nem tudja a farkát a nadrágjában tartani.

        Nekem rettenetesen számít, hogy ki írja azt a művet, nem az irodalmi értéke lesz kevesebb, ha utánamegyünk, nem lesz rosszabb* egy regény attól, hogy újságcikk vagy valós események alapján születik, nem tisztán agyból, amellett ha így történt, ugyanígy nem lehet számon kérni azt sem, ha nem volt minden ponton valósághű. De nem mindegy, hogy milyen okból és milyen célból történt a beleírás, a változtatás. Akarom tudni, hogy kitől hagyom magam megvezetni.

        Lehet, hogy ez a bizalom hiánya, lehet, hogy magamból indulok ki, mert én bizonyos értelemben terápiásan írok, nem fantáziából.

        Nem mindig hat rám az írói szándék, például amikor a felnőtteknek szóló Szabó Magdákat (már felnőttként, relatíve későn) először olvastam, mindig meg voltam róla győződve, hogy az épp aktuális tanulság az, hogy a kommunikációs problémák és a különféle feldolgozatlan traumák szükségszerűen tragédiákhoz vezetnek, és el sem tudtam képzelni, hogy bármelyik hős viselkedhetett volna másképp is, mint ahogy tette. Aztán meg elolvastam, miket nyilatkozott maga az író, és megdöbbentem, mennyire nem látom kiküszöbölendő hibának vagy véteknek azokat a viselkedésformákat, amelyek köré valamilyen didaktikus céllal felépítette a történeteket. (Az őz, A Danaida, Katalin utca, Pilátus – nem láttam bűnöket, csak pszichológiai következményeket.) De ha mondjuk több hangsúly kerül egy Blankára, vagy egy Melinda kerül magasabb piedesztálra, vagy bárki, egy Emerenc, aki annyira “szabálytalan” a környezetéhez képest, mint a kutyás Szabó, akkor ott már gyanakodni érdemes, hogy amit én a bölcs író igazságának vélek, az csak virtuóz önigazolás vagy túlkompenzálása valaminek.

        Na, öö, hú, csak annyit akartam írni, hogy A tiszavirág dalában is szerepeltetett, majd önálló “regényben” (Volt egyszer egy nyírfa seprű [sic]) kibontott Szőke Julianna a nem annyira virtuóz és fantáziadús Csizmadia Évánál is Szobotkáék bejárónője. (Úgy értem, íróilag nem nézek ki belőle annyit, hogy a lánya életét, emlékét megörökítő könyvekben a valóságát szándékosan Szabó Magdáéhoz pásszítsa, mert az mekkora truváj.)

        Egyebekben pedig köszönöm ezt a posztot (is).

        *Bár: jobb lehet. Mármint felértékelődhet egy mű a háttérinfóktól. Amellett, hogy a Für Elise egy csapongó, szerkesztetlen szar, valamit akart vele mondani Szabó Magda, valami újat magáról, és kár, hogy végül nem tudtuk meg pontosan, mit.

  11. Téged olvasva előtör belőlem a régi elfojtott, elfelejtett irodalmár-irodalomzabaló és -kritizáló énem, és rájövök, mennyivel jobb vagy nálam, mennyire kijöttem a gyakorlatból, és mennyit rágott le rólam a mókuskerék, hogy magyar-angol tanárság helyett ülök az irodában 8-tól fél ötig, majd rohanok a gyerekért, stb, stb. És nem látom már az összefüggéseket, és nem jövök rá sok-sok turpisságra, de most van valaki, aki megteszi helyettem.

    Ugyanígy zabáltam SzM műveit, és valami nem volt rendben a filmmel, de én nem jöttem rá, mi. Mondjuk mentségemre, több, mint egy évvel a szülés után az első film volt, amit végre végig tudtam nézni.

  12. Nekem ez a megközelítés kissé értelmezhetetlen. Én egyszerűen mást olvastam abból a könyvből-filmből. Egyrészt őszinte tiszteletet ébresztett bennem Emerenc “józan paraszti esze”, ahogy azt a rengeteg – balladisztikus, nem balladisztikus – traumát integrálta a sorsában, és ezek ellenére tudott élni. A legfőbb üzenete az volt számomra, hogy miként kell igazán szeretni az embereket. Magdácska nem szerette a Gazdát. És nem azért, mert nem mosott, vagy mittudomén. Hanem azért, mert egyszerűen csak szüksége volt rá. A Gazda tüdőbaja idején tanúsított viselkedéséből igencsak jól látszik ez. Emerenc azzal, hogy a kicsi Groszmann gyereket leviszi Csabadulra, eszméletlen kockázatot vállal (ne feledjük, a patriarchális kivel hemperegtél vádakkal megy szembe) számomra felettébb tiszteletreméltóan (mellesleg a fiatal Emerencet alakító színésznő nagyon jól csinálja végig azt a rövid jelenetet). Ahogy Polette öngyilkossága esetén ő az egyetlen, aki ezt megérti, ahogy kivágja Magdácskának, hogy a kegyesség lényege nem az, hogy farizeusi módon ülünk a templomban, hanem az, hogy seperünk, mert néha Jézus is sepert, mindezek teszik erkölcsi nagysággá, nem az, hogy olyan szépen vasalt vagy mittudomén. Én ezekben látom az igazi nagyságát. Az univerzummal való misztikus kapcsolata, a megérzései, és az, hogy kilenc macskát (milyen érdekes) őriz a házában, ezek teszik iszonyatosan naggyá őt, és kicsivé a környezetét. Igen, olyan szeretnék lenni, mint Emerenc, úgy dacolni minden szarral, ami van az életben, úgy kiállni akár megvetést, akár pletykát az elveimért. És Magdácska nem azért kellett volna kimossa Emerenc házát, mert akkor nem polgári finnyás maca marad, hanem azért, mert ez lett volna az Emerenc iránti feltétlen szeretetének a jele. Nem hagyományos nemi sztereotípiákat láttam ebben a filmben, hanem emberi sorsokat, egy nagyot és sok kicsit körülötte. És leckét arról, hogyan kéne szeretni.

    • Magdácska nem szerette a Gazdát??? Uramisten, mit vársz el egy nőtől, miket kérsz számon? Miféle önfeláldozást, embertelen, mitikus teljesítményt? És miért csak a nőn? A Gazda még csak nem is jó író (tényleg nem volt az Szobotka sem). Azért nagyon jellemző rád, hogy Magdán ezt kéred számon. Hihetetlenül gyengéd házasságnak van ez ábrázolva, és igenis félretesz mindent, amikor a Gazda megbetegszik. Egy ilyen helyzetet, én már tudom, nem lehet egyedül bírni, csak rámenni. És nem csak az írói ambíciókról van szó: ugyan, ki keresne pénzt, amíg beteg a gazda? Vagy az csak úgy terem? Magda írónő, és azért fogad alkalmazottat, mert ír, és mert a státusa lehetővé teszi. Hogyan is léteznének írónők, bárkik a konkrét fizikai munkásokon, cselédléten túl, ha nem tenné? Akkor becsüljük, ha ő seper? Tényleg mindenkinek tönkre kéne mennie a háztartási munkákban? Emerenc seper, mert ezért vették fel. Ahhoz képest nagy energiákat fordít rá Magda, nagyon türelmes és megbocsátó, holott Emerenc érzelmi zsarnok, állandóan belekényszeríti a maga bonyolult szempontjaiba a másikat, és egyáltalán nem tiszteli mások szuverenitását. Emerenc értelmezésében az egész írói lét kérdőjeleződik meg. Nehogy már az, hogy templomba jár (a hatvanas években!), legyen számon kérve, hogy miért nem seper _helyette_. Emerenc egyáltalán nem jár templomba, viszont bőszen ítélkezik. Nagyon igazságtalanul van ez kiélezve, Emerenc kellemetlenül önző, és abszurd módon van nagyra növesztve. Ez az egész meg az örök női bűntudatra: “nem lehet fontosabb a karrierem” és az osztályharcos társadalmi szégyenre: “ő fizikai munkát végez, én nem” rezonál. Alapvetően hamis koncepciójú, hatásvadász regény Az ajtó, nem valódi kérdésekkel.

      • Szerintem nem. Magát szerette. A Gazda nélkül elveszett lett volna. Kellett neki, mint a levegő. Ez akkor látszik, amikor úgy tűnik, hogy a Gazda haldoklik. Persze, aztán mégsem halt meg. Én abban a nőben hihetetlen mennyiségű egoizmust láttam. Meg is mondja neki Emerenc, hogy maga azt sem tudja, hogyan kell valakit szeretni. Nem. Évike és Magdácska sem tudta. Nem csodálom, hogy a végén elkergeti őket a sírja mellől.

        • A Gazda és Magdácska kapcsolata a tipikus szeretlek, mert szükségem van rád kapcsolat. A teljesen szuverén, ahogy te mondod, nagy énerővel bíró jellem Emerenc. Milyen érdekes, hogy ő meg szingli marad…

      • Sajnos, az az érzésem, hogy alapvető megközelítésbeli különbségek vannak köztünk, amiket nem fog áthidalni az sem, ha ide százötven kommentet írunk. Én nem azt kérem számon Magdán, amit te ide sorolsz, sőt, a Gazdát egy híján húsznak tartom ebben a konstellációban. Majdnem minden ráillik abból, amit az egyenlőtlen kapcsolatban levő férfiakról írsz. Nincs jelen a felesége életében, el van szállva stb. A különbség egyszerűen azért van, mert más szemmel nézzük a szöveget, és ezért mást is látunk. Én túlnézek azon, hogy a hatvanas években, s akkor templom, s seprés, nekem ennek mélyebb üzenete van. Mint a borjúvágásos jelenetnek is, vagy a nagypapa pálfordulásának, meg annak, amikor Emerenc elmagyarázza Magdának, hogy a polgári vallásosságból táplálkozó istenképe olyan messze van Istentől, mint Makó Mekkától. Egyszerűen mást olvasunk belőle. Ez nem baj. És nem kérek én számon semmit a nőkön, ne fogalmazz így. Számos pasi is ugyanolyan szeretlek, mert szükségem van rád kapcsolatban van a feleségével. Ha az egyenlőtlenségi mutatókat nézzük, amiről annyit írsz a blogodon, még azt is megkockáztatnám, hogy többen vannak ilyen férfiak, mint nők.

        • Kudarcélményem van. Én most tényleg a regényt magát értelmeztem, és nekem ordít belőle a paradoxon, hogy de hiszen neki az a legfontosabb, hogy író legyen (miért ne lehetne ilyen házasság is?), és épp az van megkérdőjelezve a soha nem is olvasó Emerenc által (konkrétan, és egészében, a hősteremtéssel is). Akár férfi, akár nő: Emerenc kivételességét irreális, giccsgyanús döntés normává avatni. Az emberek nem ilyenek. Az emberek kétkednek, elbuknak, megpróbálják megérteni. Hús-vérből vannak. Értelmetlen, gyermekded, hamis ez az Emerenc-maximum — ez a baj a Születésnappal és a Mondják meg Zsófikánakkal is, de A Danaidával és a Pilátussal is, sok az ilyen önmarcangoló nő meg az elérhetetlen eszmény a regényekben.

          Emerenc kivételességében rengeteg az önzés. Nem, nem várható el Évikék bújtatása, világgal szembemenés úgy általában (mivé lenne a világ?), és a hamisság abban áll, hogy pont az a szocializáció tesz keresztbe a heroikusságnak, amiből E. is jön, azzal, hogy baromi nagy árat fizettet érte. Agyon is vertek néhány ilyen gyerekkel hazatérő lyányt ám az apák.

        • Rájöttem, mi a gondom. Az a baj, hogy amiket te számon kérsz, elvársz: garancia a hűségre, önfeláldozás, lelki társ, azok irreális elvárások, és mindegyik csak téged biztosít be. Legyen neked ő, mindig legyen, belecsimpaszkodj, legyen, mert nélküle nincs semmi, ilyen legyen, olyan legyen. Nincs már? Akkor jönnek a válogatott jelzők és az önfelmentés. De mit szeretne vajon ő, bárki is ő, az a hozzád tartozó vagy tőled távolodó? Látod-e őt a maga egyediségében, vagy csak az eszményeket, hogy milyennek kellene lennie, hogy neked jó legyen? Mit gondol, mire van szüksége? Épp ez a “szükségem van rád” szeretet, és mérhetetlenül önző.

          • Most nem tudok sokat írni, de a hozzászólásod olvasva egy biztosan megfogalmazódott bennem. Nem azt akarom, hogy ő legyen ilyen meg olyan, hanem azt, hogy ÉN. Emerenc nem az eszményi nő számomra, hanem az eszményi ember (jó, nem teljesen, de közelíti), nem a nő kell olyan legyen, hanem én akarok olyan lenni. A magam ideálját véltem felfedezni benne. Kurázsit, egyenességet, keménységet, karaktert, kitartást, pragmatikusságot, következetességet, szeretetet. Azt hiszem, ezért nem értjük egymást.

            • A kodependencia, mint társadalmi norma jelenik meg Emerenc képében.

              Rettenetesen önző, a felnőttséggel totálisan ellentétes társfüggőséget jelent ez az eszmény. Ez nem szeretet. Magam is megéltem betegesen szimbiotikus egymásrautaltságot- nem nevezem kapcsolatnak szándékosan. Hatalmas erő kell a megszabaduláshoz.
              Éva, a fenti elemzésedet nem akarod közkinccsé tenni egy esszé formájában az interneten? Hiányzik ez a perspektíva.

            • Te is tudod a választ. Nem, nem vagyok olyan. Messze nem. De szeretnék olyan lenni. Vagy igazítsam az én-ideálomat a saját valóságomhoz, mondva, hogy mivel nem tudok olyan lenni, nem is lehet az az ideálom? Nem értem… Én a szereplők között a legkisebb jellem lennék… kvázi… de ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, kire kéne felnézni.

              Lillywhite: indokold meg Emerenc kodependenciáját, légy szíves, mert így még vitatkozni sem merek.

              • Trükkös ez. A magadnak állított maximális eszmény, és hogy ezzel ostorozol másokat. Igen, főlehajtva kéne mondani: nem vagyok ilyen, nem tudok ilyen lenni. Az eszmény hamis. Megszimatolni a maximumban a hamisat, és nagyobb szeretettel fordulni az élet reális szereplői felé. Attól még (sőt, csak így) lehetsz korrekt.

            • Ne vádolj. Nem akarok trükközni. És nem ostorozok. Én magam olyan vagyok, mint Magda, csak rosszabb kiadásban. Igen, tudom, kodependens vagyok, elég súlyos ráadásul, még jó, hogy tudom. De az eszmény még eszmény. Az ostort pedig a magam hátán szoktam leginkább kipróbálni. Igen, ha akarod, lehajtott fővel mondom azt, hogy nem vagyok olyan. De azt nem mondom, hogy nem lehet olyannak lenni. Nem formálok normát a status quoból, az anómia lenne.

  13. Nemrég olvastam a könyvet – láttam a filmet. A film szerintem rémes, hatásvadász, bár vannak benne villanások.
    A könyv viszont letehetetlen volt számomra, levegőért kapkodtam közben, émelyegtem, sokáig hatása alatt álltam. Lenyűgözött az a folyamat, ahogy az írónő alapvetően rigid,száraz személyisége lángot fogott az események sodrában, pontosabban, ahogy a szenvtelen írás felforrósodik. Emerenc, aki osztálytudatából fakadóan is gőgös az írónővel szemben, egy rendkívül erős egyéniség, jóllehet a gőgje, a látszólagos tartózkodása gyermeki dacból fakad. Nincs előle menekvés, nincs kibúvó. Nincs mentség az ő látószögéből. Autisztikus elvei vannak, megingathatlanul elítéli, ha nem az egyenes, egyszerű, természetes, ősi erkölcsiség szerint él és dönt valaki. Önmagával szemben is kíméletlenül következetes, ugyanezt várja el az írónőtől is, hiszen az ő szeretetének az az ára, hogy ha már fölemeli magához a kiválasztottat azzal, hogy megajándékozza a bizalmával, az éljen is utána aszerint, ahogyan ő, mert ha nem, akkor jön az emerenci kioktatás. A plebejus egyszerűség szempontjából álságosnak tűnik minden egyéb megnyilvánulás, így szépen fölcserélődik az alá-fölérendelt szerepkör, az írónő nem tud ellenállni Emerenc elemi hatóerejének.Az irreális helyzet állandó feszültséget szül. Ebből a fojtogató helyzetből menekülni kell, a bizalom keresztjét időnként le is teszi az írónő. Az ő, magasabb szempontból humánusabb, bonyolult erkölcsisége végül nem egyeztethető össze Emerenc elvárásaival, hazudik, árulónak bizonyul és tragédiát okoz. Hiába, a pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve! Görög sorstragédia ez – egzisztencialista nézőpont beiktatásával. Emerenc jelleme annyira vegytiszta, hogy nem tud vegyülni, nem tud gazdagodni más nézőponttal. Ha megajándékoz valakit a bizalmával – sorsszerűen bukás a vége. Az írónő pechjére egy egyszemélyes erkölcsi dogmarendszerrel ütközik, öntudatlan szabadságharca elbukik, látszólag dönt csak szabadon, valójában hol sodródik, hol meg akar felelni Emerencnek , hiszen ő jó a szemében, a keresztény erkölcsiség szerint is ő egy etalon. Az írónő bűntudata úgy tör föl, mint a vulkán, mélyről és régről, hiszen ő tudja, miképpen lehetett volna cselekedni, de a világ másfajta kihívásai adott pillanatban elcsábítják, hagyja magát elcsábítani. Vonzás és taszítás, kérlelhetetlenség és könyörület, szeretetvágy, függés-függetlenség, minden együtt van a regényben, töményen. Elemi bűntudatot éreztem én is mindvégig, szinte minden pillanatban azonosulni tudtam az írónővel, aki pedig annyira más mint én, és mégis ugyanolyan.
    Nagyon bátor írás, nagy könyv!

  14. Évekkel ezelőtt volt egy ehhez kapcsolódó élményem. Hajnalig vitatkoztunk egy újságírónővel, Emerenc szerepéről. Végletekig manipulatívnak, az értelmiségi létet megvetőnek és ridegnek találtam, akkor is most, is. De akkor halottam egy mondatot, ami azóta sem hagy nyugodni. Szóval, mikor előadtam neki az érveimet, szippantott egyet arról a szerencsés találatról elnevezett cigarettájából, és csak ennyit mondott: “Az a bajod neked, I…n, hogy nem született még olyan ember, akinek a kedvéért kihagynál egy Kossuth díjat…” Ez nagyon belém mart akkor, mert önzőnek tartottam magam, de talán most kezdek ráérezni, hogy nekem is jogom van önzőnek lenni, a saját boldogságom és szabadságom érdekében.

  15. Én “Éva – március 26, 2013 – 14:29 szerint:” értelmezésével tudok leginkább egyet érteni.
    Való igaz, hogy nehéz elképzelni hasonló munkáltató-alkalmazott viszonyt, de Emerenc konokságából és autisztikus viselkedéséből sokat felismerek mind magamban, mind a felmenőimben.
    Más olvasmányaimból is ismerős az a helyzet, hogy a bármilyen okból a háztartási munkát nem vállaló nők, családok eléggé ki voltak szolgáltatva a 60-as években az ilyen munkát ellátó személyzetüknek, mivel a potenciális takarítónők is szívesebben mentek gyárba dolgozni, mint más piszkát pucolni. Mondjuk, most konkrétan nem jut eszembe semmi, de majd megpróbálok utánakeresni.

    A Születésnapra rátérve: nem, egyáltalán nem szokatlan az a mód, ahogy Bori takarít. Az 50-es években elvárás volt a hasonló mennyiségű házimunka a gyerekektől. Ahogyan korábban is, a 14 éves lányok falunk már marokszedni, napszámba kapálni jártak. Sőt, többet mondok, az én gyerek koromban (ez már a 60-as 70-es évek fordulója) 12-13 éves kortól kaphattak a gyerekek az iskolaigazgatótól szülői kérésre nyári munkavállalási engedélyt, és dolgoztak napi 6 órát, pl. étteremben mosogattak, szállodában, üdülőben takarítottak, az állami gazdaságban terményt szedtek, válogattak, munkásoknak vizet hordtak, hasonlók.

    Ja, még egy. Azért mókás kissé a katolikus menyasszony felháborodása a Szabó Magda-művek erkölcstelensége (pl. házasságon kívüli nemi élet) miatt, mivel ha a blogjából jól értettem, ő maga is jóval előbb összeköltözött a vőlegényével, mint ahogyan házasságot kötöttek…
    Ha esetleg olvassa, és ez nem így van, megkövetem (de nem olvasom el ismét a bejegyzéseit 🙂 ).

  16. Ja, egyébként én kiálltam amellett, akit választottam, mondhatni, az egész világgal szemben, minden kulturális és szocializációs különbség ellenére, miközben kaptam érdekes pöccintéseket családtagoktól és idegenektől egyaránt. Egyáltalán nem olyanokat, amiket általában ezen a blogon fel szoktak emlegetni (Mivel az ex cigányember. Gondolom, el lehet képzelni, attól kezdve, hogy a féléves gyerekünkre rácsodálkozik valaki: Milyen tiszta!, odáig, hogy egy ingatlan-visszaéléssel kapcsolatban a mi saját felfogadott ügyvédünk megkérdezte tőlem, hogyan voltam képes diplomás létemre egy cigányhoz hozzámenni. Az utóbbi ügyben ő volt a sértett fél, csak én jártam el helyette, mert kint dolgozott Németországban).
    Csak ő maga tudta ezt a kiállást idővel és komoly kitartással felmorzsolni, de 2 évtized kellett neki is hozzá, hogy a kétfrontos harcot feladjam.

  17. Nagyon nem tetszett a filmfeldolgozás. A villámcsapásos flashbacket minden jó szándékom ellenére végigröhögtem, Helen Mirren Emerence pedig halálra idegesített a maga kicsinyes felsőbbrendűségével. Valahogy minden túl szép, túl jó volt a filmben. Ugyanazt éreztem benne, mint a Sorstalanság filmváltozatánál: hogy olyan jólfésült. Szép képek, szép zene, szép történet. Csakhogy így nem működik.

    • Én alapból meg sem nézem semminek a filmfeldolgozását, ha előbb már olvastam. Fordítva igen.
      Mert a film úgyse olyan, ahogyan én értelmezem a történetet (akár minden olvasáskor másként, legalábbis részleteiben).

      Egyetlen kivétel Jane Austen, viszont az ő filmfeldolgozásait valósággal gyűjtöm, ott már azt nézem, melyik miben más a többihez, ill. az adott regényhez képest.
      :-))

      • Érdekes, én fordítva vagyok vele: mindig szeretem előbb elolvasni a könyvet, hogy szabadon képzelhessem el a szereplőket és a helyszíneket stb. Sajnos, ha tetszik az adaptáció, előfordul, hogy a filmmel helyettesítek be képzeletben bizonyos részeket, és az nagyon fárasztó tud lenni, nem beszélve arról, hogy a saját képzeletemre szeretem bízni magam.

  18. Nem mondanam autisztikusnak Emerenc jellemvonasait, nem lehet tudni, tragediak utan mive valik az ember. Nekem volt Emerencem, ezelött huszonnyolc eve, ugy hivtak, Jolan neni. Kilenc eves koratol cseled volt, akkor halt meg az apja, felakasztotta magat. Ferjhez ment, született egy fia, a ferje meghalt üzemi balesetben, hanyatt esett az alvanyrol, kitört a nyaka. A fia megnösült, mikor elerkezett az ideje, lett neki is egy fia, tizenket eves koraban egy esö utan a partoldalban üreget vajtak, raszakadt a föld, meghalt. Tönkrement a hazassaga, elvaltak (gyerekhalalt altalaban nem eli tul a hazassag) Ujra megnösült, eltek valahogy, de nem tul jol, a felesege felakasztotta magat. Mikor az ember meglatta, ö is. Jolan neni mindezt tulelte, viselni kellett neki. Azt mondta, “Marikam, mindenkim volt, es senkim sem maradt”. Meg a kutyajanak sem adott nevet, csak ugy hivta, Kutya. Vagy “az a Sarga”. Csak eltek egymas mellett. De Jolan neni az összes szomszedba bejaratos volt, ha paradicsomot föztek, ott segitett, ha lekvart, akkor ott. Mindenhol kapott ezt-azt. Hozzam is jart, “elörököltem” az elözö lakotol a hazban, ahol laktunk. Friss fiatalasszony voltam, mafla a vegtelensegig, es Jolan neni felkarolt, probalt haziasszonyt faragni belölem. Amit mas hazaknal kapott finom falatot, azt mind nekem hordta. Mikor megkerdeztem, miert akkor vagy azt mondta, hogy “Jolan nap van” , vagy pedig azt, hogy “ettem en mar olyant”. Ehhez is meg
    kellett öregednem, hogy megertsem, miert jobb, ha a “fiatal elet” eszi meg az egyetlen kacsacombot.
    Jolan neninek is elvei voltak, a hazaba nem tehettem be a labam, pedig ott laktam a szomszedban. Ö bezzeg ram törhetett a legvaratlanabb pillanatokban, hogy “Marikam, most szemetezünk”. Es szelektaltunk, egettünk, vagy pedig ö vitte el, ki tudja hova. Vegig az ö kepe lebegett elöttem, mig “Az ajto”-t olvastam. Szeretett engem Jolan neni? Soha nem mondta. Csak azt, hogy majd emlegetem meg sokat, ha mar nem lesz. Es igy is van.

  19. Sziasztok!
    Most nézem, ez is milyen jó poszt. Én sose voltam Szabó Magda-rajongó, nekem valahogy minden könyvében túl szépek, túl jók, túl tartalmasak a férfiak, a nők meg sokfélék, de annyira mégse. Nekem is hamis pátosz volt az Emerenc körüli felhajtás, mert én ismertem nagyanyám rokonságát (ő is volt cselédlány, míg Pestre nem kerültek). Sok-sok traumát megéltek a háború miatt, és aki annyira érzékeny és okos volt, hogy mindent felfogott, az belehalt. Azok élték túl, akiknek volt miért, meg akik fel se nagyon fogták, hogy miken mentek keresztül. Viszont aki túlélte, legalábbis az általam ismert emberek közül, örült, hogy túlélte, és próbálta felnevelni a gyerekeit, illetve ha segített másokon, az embereket részesítette előnyben a macskákkal szemben. Aki pedig nem, az előtte sem. Vagy nem tudom.
    Még egy jelenség segített “nem együtt érezni” Emerenccel: utálom a macskákat, a szőrüket, a szagukat, a szaruk szagát. A férjem nagymamája, aki gettó-túlélő, rajong a macskájáért, de a szomszéd öregasszonyra még akkor se nyitotta rá az ajtót, mikor csak egyszer-egyszer ki kellett volna tolni a kerekesszékkel a folyosóra.
    A film nekem túl színes, túl lírai, túl szép volt.

    • Még egy: szerintem Emerenc nem különbözik attól a nőtől, aki a Notes on a scandal c. filmben játssza a leszbikus tanárnőt. Az öregedő tanárnő barátságot köt a fiatal művésznővel, aki kínjában elmegy tanítani. Mikor a tanárnő (Judi Dench játssza, zseniális) rájön a fiatal (Cate Blanchett) titkára, zsarolni kezdi. Ott is van egy döntő pillanat: a fiatal nő, akinek van egy Down-kóros fia, a fiú karácsonyi előadására igyekszik, a tanárnő meg épp készül az állatorvoshoz elaltattatni a beteg macskáját, és kéri, hogy menjen vele. A művésznő a fia előadását választja, meg is lesz szépen bosszulva.
      Ajánlom a filmet mindenkinek, nem annyira hasonló témákat feszeget, de nagyon érzékeny és modern.

  20. Hát feladja a leckét nem is annyira a poszt, mint a hozzászólások. Meg sem próbálok ezekre mind reflektálni, inkáb a saját Szabó Magda élményemből kiiindulva írom le e gondolataimat.
    A poszt írójával szemben én nem szerettem Sz. M. lányregényeit. Hazugnak, túl didaktikusnak éreztem őket. Az Abigél volt az első, amit nagyon szerettem, és utána a családját megörökítő művek: a Régimódi történet, az önéletrajzi mű a Für Elise. A Megmaradt Szobotkának c. könyvvel az volt a gondom, hogy az írónő önfeledt imádattal rendelődött alá a férjének, aki tehetségben meg sem közelítette őt. (Lehet, hogy csak nem tudott kibontakozni, ezt nehéz megítélni.) Nekem ezután következett Az ajtó. A családtörténet és az őszintén feltárulkozó Für Elise ismeretében számomra hiteles volt ez a regény. Nem értelmezném mint erkölcsi dilemmát, inkább mint valamifajta énkerest, önigazolást, illetve egy nagy személyes, emberi élmény művészi feldolgozását.
    Szabó Magdában volt egy hazulról hozott kemény erkölcsi tartás (érdemes felidézeni a bigott katolikus nagyanya, Rickl Mária által nevelt Jablonczay Lenkét és mellette a protestáns Szabó Eleket), amit elfogad, sőt magáévá tesz, és amin – látva az elvek és a való élet ellentmondásait –, folyamatosan töpreng, és ami beindítja a fantáziáját.
    Emerenc szinte mitológiai alakká válik a könyvben (Szabó Magda számára a görög-római mitológia gyermekkorból hozott alapélmény), akivel nem lehet egyetérteni, de aki lenyűgözi az írónőt (aki annyira már nem is fiatal!), olyan elvárásokat képvisel, amelyeknek nem lehet megfelelni. Amihez az írónő remekül ért, az a szempontváltás. (Erre példák a történelmi drámái. A Hányan gondoltak korábban arra, hogy a második honlapító IV Béla annak a meráni Gertrudnak a fia, akit a szeme láttára gyilkolnak le a békétlen magyar főurak? A trilógia első részének az a címe, hogy A meráni fiú!) Talán azért nyűgözi le annyira Emerenc, mert nem tudja megfejteni. Megengedem: többet lát bele, mint amilyen valójában.
    A könyvből mindez sokkal jobban átjön, lényegesen egyértelműbb. Emerenc gyerekmentése (a könyvben is Grossmann Évike van, Józsi öcsém fiával találkozunk a könyvben, gondolom, ez keveredik be az emlékeidben) olyan tett, ami méltó egy mitológiai alakhoz: sokat ad, és sokat követel. Ezért megbocsáthatatlan számára, hogy az általa megmentett kislány nem engedelmeskedik a “parancsnak”, és ezért jön a megbosszulás. Emerenctől nem vitatható el, hogy tartása van, miközben roppant szerencsétlen, rengeteg dolog miatt dönthetett volna másképp, például, hogy elfogadja a proletárdiktatúra lehetőségeit. Vagy macskák helyett az emberekkel épít ki jó kapcsolatot, de a bizalmatlansága olyan hatalmas, hogy nem lehet áttörni. Szabó Magda is sajnálhatná és sajnáltathatná, de nem ezt teszi, a maga nagyságában ábrázolja.
    A film nekem sem tetszett igazán, nem tudom, hogy azért-e mert a könyvet korábban olvastam, és engem megfogott. Valóban nem lehet mindent vizualizálni, bármilyen jó is a rendező és az operatőr. Eghészében véve nem volt rossz, de voltak vele komoly problémáim. Nekem Eperjes játéka nem jött be, nem volt benne elegancia, inkább arrogancia és hisztéria. Szobotka az életben és a könyvben is egészen más ember volt. A film befejező képsora valóban agyoncsapja az egészet.Tökéletesen értehetetlen, és nem csak azért, mert Marozsán Erika inkább szép, mint igazán tehetséges. Helen Mirren nekem tetszett, és a Szabó Magdát alakító színésznő is. A mellékszereplőkkel nem volt különösebb gondom, kétdimenziós figurák ugyan, de a két főszereplő mellett (mert a “Gazda” inkább csak afféle rezonőr szerintem) csupán kulisszák.
    Bocs, egy kicsit hosszú lett, de ezt muszáj volt leírnom. Csak az olvassa…

  21. Pont ezt a két könyvet olvastam csak tőle. Nekem a Születésnap tetszett, bár nem okozott bűntudatot a mosogatás terén, pedig többször is olvastam, de elsődlegesen nem a takarítás jött le belőle. 🙂

    Az ajtó után viszont egyáltalán nem vágytam más regényét elolvasni, én végig utáltam Emerencet, és nem tudtam elfogadni, hogy ráerőszakolja a véleményét mindenkire, miközben egyfajta mártírt, szentet, de legalábbis követendő példaképet játszik. Rossz döntései vannak, makacs és kíméletlen elveket rág be magának, és elvárja, hogy más is kövesse az ő példáját. Aki szeret valakit, nem erőlteti rá a saját döntéseit, hanem elfogadja, hogy az illetőnek más az útja. A végén pedig, amikor behatolnak a személyes terébe, akkor is csak undorodni tudtam tőle, még sajnálni se, és legszívesebben visszacsináltam volna, mintha pár lappal előbb abbahagyhattam volna, és átírhatnám a végét valami sekélyesre. Ha nem lett volna olyan makacs és öntelt, a szégyene se lett volna akkora.

    A filmet se néztem meg éppen ezért.

  22. Visszajelzés: az olvasó még mindig kérdez | csak az olvassa

  23. Szabó Magda, mint a legtöbb regényíró mindig ugyanazt a regényt írja. Tegyük hozzá, remekül teszi. Nem kell azonban mindig beazonosítani a szereplőket az írónő családtagjaival. A Gazda nem biztos, hogy Szobotka, mint ahogy biztos észrevettétek, az írónő csaknem minden regényében szerepel egy háztartási alkalmazott, aki a család valamennyi titkának tudója és életének tanúja.
    Szabó Magda nagyra becsüli ezeket a dolgos, szorgalmas, sok esetben a család tagjainál sokkal gyakorlatiasabb nőket, és érdeklődéssel fordul feléjük. Olyan érdeklődéssel, mint ahogyan a lepkegyűjtő egy pompás példányt vesz lelkesen szemügyre. Ilyen módon sok mindenfélét tapasztal, és száz meg száz megfigyelésből gyúr össze egyet. Az ajtó esetében Emerencet.
    De mint ahogyan a Für Elise Cilije sem létezett soha / mint Bogdán Cecília /, sem a Tonelli ház, sem Textor Ádám, úgy Emerenc is kitalált alak, és nem az írónő bejárónője. Viszont csaknem minden regényében találunk valaha élt beazonosítható családtagot, illetve tanárt, barátot…azt gondoljuk, hogy minden műve önéletrajz. És itt visszakanyarodhatunk a kezdőmondathoz, hogy minden regényíró…
    Ezért szeretjük őt, és mindent elhiszünk neki, az ujja köré csavar minket, és képzeljétek el, hogy örvendezik valahol egy égi amfiteátrumban ránk letekintve, hogy milyen lelkesen próbáljuk megfejteni az ő titkait.
    Elérte célját.

      • Ezzel viszont tökéletesen egyetértek. A Für Elise olvasásakor az egyik ámulatból a másikba estem, amikor Cili történetét / Szabó Elek humanizmusát, Jablonczay Lenke hozzáállását / megismertem. Kutatni kezdtem, hogy honnan került elő a trianoni árva, hiszen sem az Ókútban, sem más önéletrajzi regényben nem találtam nyomát. Csodáltam az írónőt, hogy eddig elhallgatta, nem akart kérkedni családjának ezzel a jó cselekedetével.
        Nagyot csalódtam, amikor rájöttem, hogy mindez fikció, és Cili tulajdonképpen az írónő jobbik énje, ellenpólusa, akivel így alkotnak egy egészet.
        Ugyanakkor méltánytalannak tartom, hogy J. Lenke fiáról / Majthényi Béláról / szinte szó sem esik sehol.
        De hát ilyen az írói szabadság, amit Szabó Magda oly különösen értelmezett.
        Csalódásomon jó olvasó módjára túlléptem, de az illúzió valahogy elszállt.
        Visszatérhet még?

          • Valóban rutintalan olvasó vagyok, de az írók nem csak a rutinosaknak írnak. Mi, akik még Szabó Magda kortársai lehettünk, innen-onnan kihámozzuk, hogy írásaiból mi a valóság és mi a fikció, a rutintalanokat ugyanis ez is érdekli. Főleg akkor, ha előtte már elolvastak néhány önéletrajzinak titulált alkotást.
            Ötven-hetven év múlva ki fogja tudni vajon, hogy melyik műnek mi a valóságtartalma? Aki csak a Für Elise-t fogja elolvasni, meg lesz győződve róla, hogy Magda testvére volt a trianoni árva.
            Nemrég olvastam egy Grecsó Krisztiánnal készített interjút, melyben az író felfedte, hogy fiatal írók társaságában, ahol Szabó Magda is jelen volt, feltették neki a kérdést: szabad-e az olvasókat ilyen módon megtéveszteni?
            Persze az írónő a maga lehengerlő stílusában olyan szónoklatot rögtönzött az ifjak előtt / Grecsó Krisztián szerint /, hogy mindannyian a lábai előtt hevertek. Meggyőzte őket arról, hogy Cili létezett, ahogyan a Tonelli villa is áll Debrecenben.
            De a gyermeteg olvasókban a kérdés még kérdés maradt.

  24. Köszi, remek volt! Gyerekkorom óta faltam Szabó Magdát ,anyu egyik kedvenc írója volt, ő vette meg nekem hatévesként a Sziget-kéket, majd a Mondják meg…, a Születésnap, Álacosbál, gimisként meg a regényei letehetetlenek voltak. A Für Elisével és Az ajtóval kapcsolatban bizonytalan ellenérzéseim voltak, most fogalmaztad meg számomra, hogy mik…:))) ijul

  25. Valahol nyilatkozta, tán a HVG-ben egyszer, hogy Ciliben igazából Agancsos barátnője vonásai vannak.
    Aztán ki tudja…
    Olyan mint az anyja: “sok tikom van..ezek velem szállnak sírba”.

    • Nagyon félrevisz, ha az életrajzot keressük a regényben. Az élvezettől megfoszt, és semmilyen támpontunk nincs.

      Nekem meggyőződésem, hogy Faludy is valami 80 százalékban hazudik, túloz, maga javára magyaráz, és persze nem tudom, mely 80 százalékban, de ez nem foszt meg attól, hogy élvezzem.

      • Nem hát.
        Mindenféle háttértudás nélkül is olvasunk jó könyveket.

        Szabó Magda nekem is nagy kedvencem, lehet legalább annyira, mint neked. Halála előtt sokat gondoltam arra, hogy írok neki egy hosszú levelet, akkor olvastam a Pillanat című regényét és úgy éreztem belőle, megbánta, hogy nem szült gyereket. Hogy egyedül maradt a végén. Elég fura ez a keresztfiú (T.G) történet, nem gondolod?

        Az útleírós könyveit olvastad? Imádom azokat is.

        • Igen, tőle mindent.
          És már reálisan látom, nagyon ismerem, de sok bajom van a szövegei színvonalával.
          Nagy mesélő, és nagyon didaktikus.
          Igen, furcsa. Többször láttam G-t 2000 Szabó Magda kísérőjeként.

          • Igen, de ez valahogy nem tűnik fel elsőre, legalábbis nekem. Sodródom a mese hullámain. Érdekes, hogy pont az Ajtó tetszik legkevésbé a könyvei közül.

  26. Visszajelzés: a régi énem | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s