én vagyok a bántalmazó

Tegyük fel, hogy régóta olvasod a blogot. Olvasol a hatalmi technikákról, belenéztél a Hétköznapi hímsovinizmusba, és viszonyítasz: nálatok ez hogy van, nem, nem, a te férjed nem, igazán nem lehet mondani, hogy őneki több jutna. Ő annyira rendes!

És rémülten ismered fel, hogy nálatok inkább te.

Ezt most sokan lesik. Na, mit mondok én ezeknek a nőknek? Ugyanazt? Egyenlően mérek?

Nem, nem mondom ugyanazt. Nem mérek egyenlően, sőt, nem is mérek egyáltalán, amíg nincs összemérhető két minőség: amíg az össztársadalmi helyzet ennyire nem egyenlő.

Én nem láttam még bántalmazó nőt, megmondom őszintén. Persze ki tudja, mi zajlik a házasságok legmélyén, de bántalmazó férfit már sokat láttam. Olyan nőt is láttam, aki nagyon kellemetlen: aki nagyon terméketlenül, önpusztító módon reagál arra, hogy neki sokkal nehezebb. Nagyon nehéz ilyen nővel élni, de nem bántalmazó. Olyat is láttam, aki kiabálós, ennek okairól itt írtam részletesen. Aztán, sok olyat láttam, aki a gyerekét bántalmazza. És még olyat is, ahol mindkét fél iszonyúan szenved, és nagyon rosszul reagálnak. De olyan nőt még nem láttam, aki a másik rovására nyert volna erőt, aki a férjét akár csak szavakkal, módszeresen, egyirányúan, folytatólagosan, a jellemző hatásokkal bántalmazta volna.

Viszont hallottam ezeregy történetet a szemét, hatalmaskodó, férjüket tönkretevő nőkről, leginkább válás körül vagy után — mindegyiket az ellenérdekelt felek, férfiak és irántuk részvéttel viseltető nők, például az új partnereik mesélték. A segge ki volt nyalva, csak meresztette otthon a p.csáját, semmi sem volt jó neki, más kellett neki, még a gyerekeket is elvette, viszi a lakást… értjük, ez megint ugyanaz az egyenlőtlen viszonyokat normának tekintő, bosszúért lihegő hang, amelyik soha nem fogja megérteni, mennyire nehéz volt annak a nőnek, és az egyenlőtlenség elleni bármilyen tiltakozást is agressziónak veszi. Azt a nőt, aki némán tűr, sajnálják, de azért őt se nagyon, leginkább szavakban, sosem annyira, hogy a sérelmeit valamennyire orvosolni kelljen, illjen. Az övé a megszokott történet, elhagyták egy új nőért, esetleg nem bírta tovább, egyedül neveli a gyerekét, alig kap tartásdíjat. Aki azt mondja egy váláskor: apukám, te ezt velem nem fogod csinálni, az rögtön megkapja, micsoda agresszív hárpia.

Na, de vegyünk téged, kedves olvasóm.

Te uralod a kanapét, te kommunikálsz manipulatívan, te kezdesz kiabálni, te bünteted őt némasággal, te szabod meg, mi a normális, te választod a hálásabb feladatokat, te ígérgetsz változást — te vagy a bántalmazó!

Igen, lehet, hogy bántalmazó vagy.

Csak ezt annyian mondják magukról, hogy nekem feltűnt: ennyien nem lehetnek. Olyan önmarcangolással, önhibáztatással, bűntudattal, a férj iránti megértéssel teszik, éppen ugyanazokkal a szavakkal is, mint amelyekkel a bántalmazott nők gyötrik magukat: az ő hibájuk. Mintha a rossz húzásaikat, egyenlőtlen megnyilvánulásaikat akarnák ellensúlyozni a mea culpával.

Érdekes, hogy a bántalmazó férfiak ilyet nem szoktak csinálni. Nem nagyon érdekli őket, nem tartják magukat bántalmazónak, nem olvasnak a témában, tökéletes nyugalommal veszik el a kapcsolatból a másik rovására, ami nekik jár.

Az van a fejedben: neked nem jár a kanapé, a balhé joga, a könnyebb munka – te akkor már bántalmazó vagy. Pedig van, hogy az egyenlőtlenség nem steril patikamérleg, például azért a férfi jár vásárolni, mert aneki ez kifejezett élvezet, a nő meg nem szeret, a nő pedig addig otthon a gyerekekkel eléggé kiborul, és erre nem az a megoldás, hogy “akkor menjél te!”, hanem az, hogy apa elvisz egy-kettőt. Szeretettel meg lehet ezeket oldani.

Azt hiszem, a férjeket kellene megkérdezni, hogyan érzik magukat. Átélik-e a bántalmazás hatásait. És meglepően sokszor az derülne ki, hogy dehogy, ők épp segíteni akarnak, semmi bajuk ezzel, és végső soron tudják, hogy a nőnek, ha otthon van a gyerekeivel, így is nehezebb, és aggódnak érte. És bizonyára méltányolják, hogy a nőben egyáltalán felmerült, hogy nekik rossz. Én azt mondom, ne hizlald magadban az alkalmatlanság  érzését, annak amúgy is speciális tápot gyárt az egész környezeted, hanem fogadd el: nálatok így van, szerencsére, és élvezd nyugodtan. Végre egy sziget a háborgó tengeren, a ti szigetetek, ahol megengedheted magadnak, hogy te is fáradt, nyugtalan, tökéletlen légy!

Ezek a férjek persze “papucsok”. Kárörömmel lesi őket a világ. Bizony, sokkal nehezebb nekik, mint az örökké csajozóknak, focizni járóknak, “sajnos, későn jövök” férjeknek.

Aztán van olyan férfi is, aki tényleg szenved. El tudom képzelni, hogy manipulatív vagy. A vitatechnikában, az érzelmek kifejezésében, a közös döntésekben, a számítógép, távirányító, utolsó adag desszert körüli harcban. Itt az idő, hogy dolgozz rajta, tudatosíts. Nagyon jó kezdet, hogy felismerted, zavar, érzed: nincs ez jól. Ne bántsd, akit szeretsz.

Ami a kiabálást illeti, rengeteg olyan, tipikusan női frusztráció van, amitől a meddően panaszkodók (ez a HH könyvből van), kiabálók ilyenné váltak. Hamar kiderül, hogy a férj minden szeretete, belátása ellenére a nő igencsak leromlott testi, lelki állapotban van, mert például a gyerek folytat vele rablógazdálkodást, vagy az anyósa keseríti meg az életét (és talán, ismét típustörténet, épp ezt ellensúlyozandó olyan megértő a férj, aki viszont élesben nem áll ki a felesége mellett). Vagy ott a férj korábbi gyereke, és vele igen nehéz, akkor is, ha vállaltad ezt a helyzetet. Ezekkel az okokkal kellene valamit kezdeni. Talán ahogy nő a gyerek, könnyebb lesz, vagy addig is találtok valami megoldást. Ha a könnyebb helyzetben, amikor elégedett vagy, ugyanolyan technikákat használsz, ha semmi se jó, akkor kezdheted marcangolni magad.

És az is lehet, hogy a készséges, kedves férjeddel azért veszekszel ennyit, mert a nagy készségesség, napi tíz óra munka, bevásárlás, hétvégi gyerekprogramok alatt ugyanazok a dinamikák rejtőznek, mint az egyenlőtlen kapcsolatokban. Ugyanúgy el kell fogadni az ő hivatkozásait, amikor neki valami halaszthatatlan, amikor nem ér oda, amikor ő viszi el a kocsit, amikor tehetetlen a gyerekkel. Figyeld meg ezeket a helyzeteket: sem te, sem ő nem gondoljátok, hogy ez egyenlőtlenség, de akkor is az. A férfiak ma már ritkán használják az egyenlőtlen manőverek látványos, könnyen azonosítható formáit: egyre inkább a rejtett manővereket alkalmazzák, és nem szándékosan teszik, nem azért, mert nem érdekli őket a család vagy nem szeretik a feleségüket, hanem mert nem tudatosak, nem  találnak más eszközöket, nincs miből választani, illetve mert a világ így van berendezve: egyik aszimmetrikus jelenség hozza magával a másikat (például, ő dolgozik, mert csak így lehet, ezért nála van a kocsi, aminek meghibásodásakor ő megy a szervizbe, tehát van egy csomó intéznivaló a kocsi körül is, a gyerekek pedig otthon egységes hangerővel sírnak továbbra is). Amit tesznek, beléjük írta a neveltetésük. Azt, amit te teszel, a tiéd írta beléd, az összes tipródással, kétellyel együtt, annak az állandó érzésével együtt, hogy nem vagy elég jó, bántod azt a szegény embert.

Szokásos, naiv megközelítés, hogy az elnyomók azért csinálják, mert rossz emberek, szándékosan bántani akarnak, illetve ők egy törpe csoport. Nem: mindannyiunkban a rendszer bántalmaz, és így vagy úgy, ez a kakofónia megszólal a mi otthonunkban is. Csak ennek a férfiak ijesztően gyakran a haszonélvezői, és ezért ellenérdekeltek a változásban.

Ha valóban bántalmazod, nem könnyű a helyzeted, mert mindenki, az anyád, a szomszéd, a gyereked őt fogja sajnálni. Mögötted nem áll társadalmi támogatás, nagyon erősen szankcionálja nemhogy a bántalmazó nőket, de a kicsit is kiegyenlítettebb kapcsolatban élőket is (relatív bántalmazók, mert nem annyira szar nekik, mint a többi nőnek). Lehet, hogy a mércénk mindenestül el van tolódva. Nem vagy bántalmazó, hanem egyenlőség az, ami nálatok a munkamegosztásban érvényesül, vagyis a férjed szolgálatkészsége, békés reakciói volnának a normálisak, és ez nem papucsság. Az, hogy te asztalra csapósabb férjet szeretnél, és aggodalmaid vannak, megint a szokásos egyenlőtlen beidegződések miatt lehet.

Betoldás, majdnem négy évvel később írom ezt: vannak férfiak, akik azért olyan együttműködőek és békések, mert nekik ez van a tarsolyukban. Mert nem elég vonzóak, szuverének, érzékiek, izgalmasak, valójában félnek, hogy kevesek, és félnek, hogy elhagyják őket, ezért inkább behódolnak és a nő körül forognak. Az ő együttműködésük alapja nem a meggyőződés, hanem a remény, hogy így majd nem hagyják el őket. És sajnos, pont az ilyen nagyon rendes, kevéssé szenvedélyes, nem túl önálló férfiakat unják meg a náluk impulzívabb asszonyaik. El talán nem hagyják őket, de boldogtalanok, kialszik a tűz. És akkor ott a szokásos vád, hogy kár volt segítőkésznek lenni, lelkizni, mert “ez se jó” a nők a rosszfiúkra buknak. Pedig egy tanulság van: ne taktikusan, vonzerő híján légy együttműködő, hanem mert ez a kiindulópont, az említésre sem méltó minimum, és ha nem így viselkednél, az visszaélés és egyenlőtlenség volna. Eddig tart a kiegészítés.

Persze lehet, sőt, ez igen gyakori, hogy nagyon rosszul kommunikálsz, sokat bántod a szavaiddal, igazságtalanul minősíted. Hagyd abba, jobb lesz. Beszélgess vele őszintén, mondd el neki, hogy ez téged is bánt, állítsd le a játszmákat, tudatosíts, olvass, kérj segítséget. Írj párkapcsolati naplót, írd össze egy héten át egyrészt a munkamegosztást: mit csinálsz te, mit ő, mennyi idő jut hobbira, pihenésre, gyerekekre, együttlétre, másrészt az érzelmeidről: hányszor élsz át negatív érzelmet, viselkedsz agresszívan, manipulatívan, mikor hallgatsz büntető jelleggel, mikor csattansz fel, mennyi időtök van harmonikusan együtt, mit érzel ilyenkor, mikor ébrednek benned pozitív érzések. Az érzésekkel nem lehet vitatkozni, kár miattuk bűntudatot érezned, inkább értsd meg, mit üzennek. Szerencsére jönnek-mennek. Rendszeresen kérdezd meg a partneredet, felidézve a konkrét eseteket, ő hogy élte meg mindezt. Ő is írhat naplót, az ,még tanulságosabb, ha összevetitek időnként. A napló nagyszerű eszköz a tudatosításra, szembenézésre.

Nézd meg nagyon kritikusan a helyzeted, mitől érzed rosszul magad, mi lehet a gond. Ne az mozgasson, hogy megfelelj a férjednek, a Jó Feleség eszményének vagy a többi túlzó elvárásnak. Ne gyűlöld magad, az nem visz előre. Igazságos magaddal akkor lehetsz, ha van elég erőd hozzá. Kérdezz, beszélgessünk.

42 thoughts on “én vagyok a bántalmazó

  1. papucsférj: én most nyáron megkaptam anyóstól, hogy nekünk azért olyan harmonikus a kapcsolatunk a férjemmel, mert a férjem (azaz az ő fia) papucs.. Ezt a férjemnek is elmondta már korábban. Amikor megbeszéltük ezt a férjemmel, hogy mégis, ő mit szól ehhez, akkor azt mondta, hogy egyáltalán nem érzi magát papucsnak, de polgári értelemben valóban az (mert nem hajlandó élni azzal a hatalommal, amit a rendszer amúgy biztosítana neki), de mivel ő magasról tesz a polgári értékrendre, ezért egyáltalán nem zavarja, ha vki annak nevezi.

  2. tetszik a napló ötlet, mert én viszont sokszor érzem úgy, hogy bántalmazó vagyok. Pl. kontrollálom az idejét. Legszívesebben kisajátítanám, csadorban járatnám, ezzel persze szembeköpöm az összes elvemet, és persze rosszul érzem magam.. Remélem ez csak a mostani beszűkült (gyedes) mozgásterem miatt van így.

  3. furcsa, már többedszerre említed a hallgatást, mint büntetést. én hallgató vagyok.
    de nem azért – felülvizsgáltam magam! – mert büntetni akarok, nincs bennem ilyes szándék. én akkor hallgatok, amikor már nem tudok mit szólni(már ezerszer szóltam, kértem, semmi változás), meg akkor is hallgatok ha nagyon fáj.

    • A büntető jellegű hallgatás jelzője megkülönböztető jelző, a HH könyv nagyon pontosan megkülönbözteti a rettegő csendet, a tehetetlen csendet, az intim csendet és az érzelmileg elzárkózó, semmire sem válaszoló, így egérutat nyerő csendet, amit a bántalmazók alkalmaznak. Azért hallgat, mert csak képtelen igazságtalanságot mondhatna.

      • a hallgatni érzésem szerint arisztokratikus. ahogy a macska kivonul a nem kért simogatás, vagy rosszízű eledel elől. igen, szelídség illatú.(de azt a másikat is ismerem, amint írod)
        mégis, szirénázó, veszélyérzetet kell másokban, aki nem mond semmit annak titka van.

  4. Munkám miatt nagyon sok férfi siránkozott már nekem az asszony miatt, erőszakos, csak a pénz kell neki, nem szereti a gyerekeket, ribanc, stb…..Többnyire elég hitelesen adják elő, de előbb-utóbb mindig megvilágosodik számomra, hogy milyen okok állnak az “elsárkányosodás” mögött anyuci oldalán…a legtöbbször ugyanaz a történet, mint amit itt ti is jól ismertek. Ha a nő, exfeleség kiáll magáért, tartásdíjat, neadjisten részt kér a közös vagyonból, mindjárt erőszakos pénzéhes kurva lesz belőle. Mesélhetnék a miniszterről, aki a három gyerekét egyedül nevelő volt feleségének nem fizet tartásdíjat, mondván most házasodott újra, illetőleg neki is lejjebb kellett adnia az igényekből és most már csak mercivel jár a bmw helyett, adjon le az igényekből anyuci is…
    Istenem, mennyi-mennyi ilyen van…beszélni kell róla, legalább…

  5. Az én kapcsolatom a férjemmel mindig azt éreztük, hogy egyenlő kapcsolat. Mit kaptam én ezért mindenkitől. Ő a “szegény Feca, hogy kihasználják”. Pedig csak jelen volt, van az életünkben. Hányszor volt bűntudatom, mert én pl. olvastam, ő meg vitte a gyereket a fogorvoshoz. Aztán a bűntudatot leépítettem. Milyen jó volt, amikor beteg lettem nem állt meg az élet, volt főtt étel,rendben volt a lakás. Akkor meg az volt a mantra, hogy milyen szerencsém van, hogy a férjem nem hagyott el, a gyerekeim tudják a dolgukat nélkülem is. Ha véletlenül megemlítettem, hogy ez nem szerencse azért teljesen, akkor meg az jött, hogy tegyem össze a két kezem a családom miatt.
    Kisregényt lehetne írni a sok beszólásról amit a 23 év alatt kaptam. Ha meghíztam, vigyázzak, mert el fog hagyni. ( mellesleg többnyire együtt híztunk) .Mi az, hogy nem főzök mindig, meg fogja unni. Mit szól a férjed, hogy cigizel? Megengedi? ( ő is cigizik).
    Ilyen rendetlenségben nem lehet élni, milyen háziasszony vagy te? ( semmilyen ).Elmész a barátnőddel este bulizni? Feca vigyáz a gyerekekre? (ha ő ment, akkor meg én maradtam otthon) stb.
    Hallgattam azt, hogy nem jól nevelem a gyerekeimet, mert mi az, hogy akkor esznek, amikor éhesek, állandóan hurcoljuk őket mindenhová, kicsi pelenkással nem lehet sátorozni, kicsi gyerekkel nem lehet gagyogás nélkül beszélni, ha nem bünteted betörő lesz belőle.
    Most meg persze szerencsém van.
    Bocsánat a hosszúért, ezt most jól esett elmondani

    • Nagyon igazad van! Hányszor kaptam meg én is, milyen szerencsém van a gyerekeimmel, hogy okosak. Azt, hogy ebben napi több óra foglalkozás van, meseolvasás, társasozás, hosszú beszélgetések, együtt főzőcskézések, stb. mintha nem is létezne. Viszont azt is megfigyeltem már, hogy bármilyen probléma esetén kizárólag az anya a hibás az ismerősök, tanárok, család szemében. Mint ahogy az Ő felelősségének tartják a háztartást, a napi meleg ételt (akkor is ha dolgozik), ha a dolgok flottul mennek, a család kiegyensúlyozott akkor meg anyuka milyen szerencsés, ki van ez találva 🙂

  6. jaj, en ismerek egy ilyen parost az ovibol. mindig szanakozva mosolyogtak meg oket az anyukak is, mert naluk egyertelmuen a feleseg az erosebb egyeniseg. mondjuk vannak dolgok, amikben a kozosseget is zavarta, hogy a felesegnek ilyen eros az igenye arra, hogy kezben tarsa a dolgokat, de en ugy lattam, a ferje kifejezetten felnez ra emiatt, es lathatoan egy amugy jol mukodo parost alkottak, mind a ketten jelen voltak a dolgokban (mig masoknal fokent az anyukat ismertem csak). nem is nagoyn tudtam azzal a kozvelekedessel azonosulni, hogy “szegeny” ferj, hgoy el van nyomva, bar az az egy dolog nem igazan tetszett, hgoy a ferjevel kevesbe volt finom a reagalasaiban, mint a kozosseg tobbi tagjaval, es engem mondjuk nagoyn bantott volna, ha egy beszelgeteskor az en felvetesem egy kezlegyintessel intezi el. nyar eleje ota egyszer lattam oket, a feleseg harmadik gyermekuket varta, es a ferj abszolut jelet adta rajongasanak, finoma olelte a feleseget, idonketn megkerdezte, kivanna-e valamit enni-inni. azota sem tudtam rajonni, el van-e nyomva a ferj, vagy valahol az egyenloseg kornyeken egyensulyoznak.

  7. A férjem 8 év házasságunkat végig alkoholizálta és nagyon sokszor szembesültem azzal, hogy hát szegény biztos nem ok nélkül iszik és egy kicsit magamba kellene néznem… Azt hittem rosszul hallok. Ilyenkor azt válaszoltam, hogy nyilván nem ok nélkül iszik, mert már akkor ivott, amikor hozzámentem. Hát akkor miért mentél hozzá? És így igaz. Miért mentem hozzá? Mert apám is ivott és gyerekként is hiába mondtam a szomszédoknak azt, hogy megvert és itt betörte a fejem, ott meg földhöz csapott, azt mondták, hogy biztos megérdemeltem, vagy, ami még rosszabb volt, volt olyan, hogy azt mondta, hogy nem szabad panaszkodnom, mert ő az apám és tőle kaptam életet és tőle kapom a mindennapi kenyeremet. Tehát kuss. A fiúnak születtem volna, nyilván az lett volna a történet folytatása, hogy felnőttként visszaadom neki a verést, amit kaptam tőle és a szomszédok csámcsogva élvezték volna a helyzetet. Nőként viszont nem volt más választásom, menekülnöm kellett otthonról, amint befejeztem a középiskolát. Anyósom sokszor mondta nekem, hogy gondoljak bele, lehetne sokkal rosszabb is, ha mondjuk amikor hazajönne, akkor meg is verne, de nem, az én férjem soha nem bántott fizikailag. Olyan volt, mint az Isten Eszterházy Péter szerint: mindenhol ott volt, csak otthon nem 😦

  8. Persze el kell mondanom azt is, hogy a férjemmel való kapcsolatom rendeződött az utóbbi időben: részt vett egy 8 hónapos terápián és egy teljesen más gondolkodásmóddal jött haza. Többet aktivál a ház táján és jobban komunikál velem. Annak ellenére, hogy én el akartam hagyni, ő nagyon kitartó és vállalja a felelősséget azért, ami történt velünk az elmúlt években. Elismeri, hogy változását éppen annak köszönheti, hogy nem nyugodtam bele az élet egyenlőtlenségeibe és harcoltam azért, ami jár nekem. Minden írásodat elolvassa és sokszor mondja, hogy igen, valamikor ő is így gondolkozott… Köszönjük 🙂

  9. több gondolatom is támadt olvasás közben és az utolsó mondatot bátorított, hogy megosszam veled/veletek az egyiket.
    “férfiak ma már elég ritkán használják az egyenlőtlen manőverek látványos, könnyen azonosítható formáit: egyre inkább a rejtett manővereket alkalmazzák, és nem szándékosan teszik, nem azért, mert nem érdekli őket a család vagy nem szeretik a feleségüket, hanem mert nem tudatosak, nem találnak más eszközöket, nincs miből választani, illetve mert a világ így van berendezve: egyik aszimmetrikus jelenség hozza magával a másikat ”
    – és még erre példák: a munkamegosztásban elég nagy az egyensúly köztünk (és a gyerekek is részt vesznek, szóval nincs anya=cseléd felállás).
    ennek ellenére: a foci edző kit hív fel? (pedig az apát legalább annyiszor látta az edzéseken/meccseken stb-n); a tanítónő kit hív fel, ha fáj a gyerek feje az iskolában? a szülői/fogadóóra miért van dugig tele nőkkel (legutóbb férjem vicces sms-e”18 nő + én egy teremben. mi az?”, igen a szülői értekezleten az egyetlen férfi ő volt!); amire én mentem ugyanebben az időpontban azon is pont 1 darab férfi volt! szóval akár lehet reprezentatívnak is tekinteni ezt a számot; a doktornénit ki hívja fel, ha beteg a gyerek? ki intézi a táppénzt? ki megy táppénzre, ha beteg a gyerek? ki ellenőrzi le hajnalban (akkor is ha munkába siet és a férfi+gyerekek még otthon vannak) a házi feladatokat, az üzenőbe a beírást? ki válaszol az üzenőben? ki írja alá az ellenőrzőt? ki csomagolja a tízórait? ki telefonál haza az edzésre indulás előtt, hogy a gyerek akármije melyik polcon van, otthon ne felejtsd? ki hagyja meg a sütemény utolsó szeletét a gyereknek?
    stb. stb.

  10. Bántalmazónak nem, hárpiának sokszor éreztem magam, mert kiabálok, esetleg sokat morgok… Mióta olvaslak, tudom, hogy nem az én hibám, és ez jó érzés, azért is, mert férjnek higgadtan el tudom mondani, miért egyenlőtlen a viselkedése.

    Tesómat szokták papucsnak mondani, mert nem átall munka után még bevásárolni is, pedig a sógornőm otthon van, igaz, két picivel, a két nagy már önjáró…. És tényleg sok nőnek szúrja ez a szemét.

  11. Én is át tudok időnként változni házisárkánnyá simán, de abban mára már biztos vagyok, hogy nem vagyok bántalmazó.
    És nagyon sokat segítettek abban az írásaid, hogyha elkezdem nem jól érezni magam a bőrömben, akkor ne csak legyintsek rá, vagy azt gondoljam, hogy ezt el kell viselni (mert mások elviselik, mert másoknak sokkal nehezebb élete van, még is bírják), ne azt gondoljam, hogy én vagyok a “béna”, hanem beszélgetést kezdeményezzek, és jelezzem, hogy ez nekem nem jó.
    De a mai napig emlékszem egy-egy beszólásra ismeretségi körből még a kapcsolatunk elején, hogy “ez egy nagyon rendes fiú, nehogy elszúrd az elvárásaiddal, hisztijeiddel”. Mintha én olyan borzalmasan rossz valaki lettem volna, aki örülhet neki, hogy van olyan ember, aki elviseli. Tény, hogy meg vannak a magam határozott elképzelései, baromira utáltam, és nem egy fiút riasztottam el azzal, hogy nem voltam hajlandó a bólogató nő szerepét előadni, hanem saját véleményem volt, amit képes voltam adott esetben alátámasztani. megvédeni.

  12. Sokszor gondolkozom azon, hogy nálunk egyenlőtlenség van és felém dől a mérleg nyelve. Például én saját időben saját magammal foglalkozom szellemileg, lelkileg, fizikailag és megvan minden, amire igényem van. Neki csak akkor van saját ideje, ha a gyerekek alszanak, mert vagy dolgozik, vagy velünk van. Én járok tanfolyamra, tanulok és tanítok, addig ő van a gyerekekkel. Kérdezték már tőle sokan, hogy miért nem jár el és az a válasza, hogy neki az a feltöltődés, ha a családjával lehet. Csak bennem folyton piszkál az, hogy ennyire mások-e az igényeink, vagy ő csak elnyomja és ezzel mondjuk betegíti önmagát. Kíváncsi lennék a véleményedre.

    • Szerintem neki lehet feltöltődés a családdal lenni, mert az önkéntes munka. Te is ugye a saját időhöz sorolod a tanítást. Nekem is az most a Riviéra, hat év otthonlét után, mely alatt kineveltem három óvodást. De persze pénzt is keresnem kell vele, ha nem is ez adja megélhetésünk alapját, de számított, mikor a visszatérèsem idejét megterveztük. Én aggódtam, hogy fogok helytállni itthon és az iskolában is, végül egy félállás, és hogy a férjem sokkal jobban beszállt a gyerekeink és háztartásunk logisztikájába, most olyan állapotot hozott létre, amelyben nagyjából nyugodtan és elégedetten hajtom nyugovóra fejem – igaz, van, hogy már kilenckor, noha bagoly volnék természetem szerint. Ma gondolkodtam egy régi poszton, ahol a gyerekvállalás szót kifogásolja csakazolvassa. Én is vallom, az a méltó, ha a gyereket szívesen fogadjuk, csodának látjuk érkezését, létét. Szerencsére ez az alapélményem. De mégis jó, ha szülőként közösen vállaljuk, persze nem népességpolitikai okból őket és mindent, ami velük jár. Akkor is, ha épp csábítónak tűnne a szexista szülesz friss apának címzett, cinkosnak szánt, hátborzongató megjegyzése, hogy a gyerekekbe és az anyukába is beépített kikapcs gombot.

  13. Hm… nem mérsz egyenlően? Értem én, hogy nincs miért… Lassan az a következtetés fogalmazódik meg bennem, hogy a bántalmazókat ott kell hagyni… ha férfiak, ha nők. Azt hiszem, a hatalom szeretete antropológiai sajátosság: kiszagoljuk, hogy a másikon lehet uralkodni, nosza, kenjed, lelkem! Mindegy, ki hatalmaskodik fölötted: a férjed, a bátyád, az apád, az anyád, a nejed, a volt nejed… ne hagyd neki… menjen a jó fenébe a manipulációival. Én női hatalmaskodásról tudnék mesélni, de minek? Úgyis egy-kettőre bebizonyítaná(to)k, hogy én csak egy burkolt hímsovén vagyok, semmi több. Úgyhogy nem próbálkozom, az ágyékom nem bírja már a rúgásokat, a bíró meg mindig nekem ad piros lapot. Azt mondom: ha uralni akarnak, lázadj! Lépj! Menekülj! Akár az erdő közepébe! Mert jobb a háztetőn lakni, mint házsártos asszonnyal egy házban, mondja “a patriarchális gondolkodás egyik alapműve”, a Példabeszédek könyve. Ez van. “Tudod, hogy nincs bocsánat…”

    • Ez a blog hozzám szól. Megmondja nekem nap mint nap hogy igen, jól érzem, valami gond van a világgal. Nemcsak úgy lehet élni, ahogy az anyám tette.

      Nem akarod megérteni, hogy nem lehet egyenlően mérni, amig nincs egyenlőség.

      Hadd irjak egy példát: én szültem egy gyereket és szakmailag mindent elvesztettem, amiért addig harcoltam. Napi 10-12 óra munka mindennap, hétvégék, politikai harcok, stb … mind, mind elment a francba azért mert szültem egy gyereket és megengedtem magamnak, hogy vele legyek az első két évében! Miközben a férjem (a gyerekem apja) karrierje szépen ivel fölfelé, nekem újra kell kezdenem.

      Hol van itt az egyenlőség? Milyen alapon lehetne egyáltalán egyenlően mérni akármit is?
      Ha én ezek után bántalmaznám a családomat, annak teljesen más háttere lenne, mint annak a bántalmazónak, aki abban nő fel, hogy “az asszony verve jó”, vagy, hogy a “leánygyermek nem gyermek” és ezért engedi meg magának, hogy odamondjon, odaüssön. Ez egy nagyon leegyszerűsitett példa.

      És pontosan mi nem tetszik ebben a bejegyzésben? Talán ha az a hatalmaskodó nő akiről irsz elvolvasta volna a jó időben, lehet, hogy most nem kellene erről beszélj.

      Ezt itt most elolvassák a nők és talán egy páran pont jókor teszik.

      Ha erre a témára a férfiak többsége is kiváncsi lenne és elolvasna egy cikket, hogy miként ismerje meg önmagában a bántalmazót, nem itt tartanánk.

      “Úgyis egy-kettőre bebizonyítaná(to)k, hogy én csak egy burkolt hímsovén vagyok, semmi több. ”
      Miért feltételezed, hogy támadni fogunk? Miért védekezel amielőtt támadnánk?
      Most akarsz beszélni velünk vagy nem? Máris leinted a lehetséges válaszokat? Egy beszélgetést nem igy kezdenek … szerintem.

      • Újabb ágyékrúgás… várom a sípot, és a piros lapot. Napok óta olvasom a blogot. Itt-ott hozzászólok, próbálok árnyalni, próbálom elmondani, hogy a hatalom szeretete antropológiai sajátosság, hogy amennyiben a nő lesz erősebb, menten maga alá gyűri, tapossa a férfit, és nem csak (lásd a női rendőrök, börtönőrök különös kegyetlenségét), de nem érti senki. És igazából ez a bejegyzés tetszik, és csak azt mondtam, hogy a bántalmazó kapcsolatból menni kell: ha férfi vagy, ha nő. Ennyi. És igen, napok óta akarok beszélgetni. De nekem nem beszélgetés az, hogy “szívemből szóltál, nagyon jó, kommunista önkritikát gyakorolok, hamut szórok a fejemre, bocsánatot kérek, hogy ab ovo férfi mivoltomnál fogva bántalmazó, hímsovén, patriarchális marha vagyok”, oszt szent a béke, csináljunk egyenlősdis partit… nem… talán megkérdőjelezek ezt-azt, vitatkozom ezzel-azzal.. kulturáltan és tisztelettel… a blog szerzője és az ő gyásza iránt… de nem magamat és az elveimet feladva. És ez nem a beszélgetés kezdete. Más hozzászólásaimat lásd más bejegyzéseknél.

        Üdv.

        Alpár.

        • A “próbálom elmondani” kínosságát (tehát hogy valaki, és mit tesz Isten, épp egy “ellenérdekelt” férfi idejön, és néhány hozzászólásban “árnyalja a képet”, amelyről a blog háromszáz bejegyzése szól, amelyek nagyon komoly múlton, munkán, éleslátáson alapulnak, és egy részük pont a tipikus ellenérvekről szól) már horigy/pipás/kontrabasszus hozzászólásai kapcsán is említettem, keresd meg, ha gondolod. Egy kicsit illene belenézni a szakirodalomba is, mielőtt summázzuk a jelenséget.

          Az, hogy azt hiszed, az a cél, hogy a nő legyen erősebb, és az is, hogy akkor szerinted maga alá gyűrné a férfit, és hogy mindez általános emberi vonás, nos, ez is az erőszakra alapuló gondolkodás, amely ellen nem lankadva felszólalok.

          Nem matriarchátust szeretnék, hanem együttműködést, kilépni a hatalom spiráljából. Én nem hallottam a női rendőrök ,börtönőrök — férfiakénál különösebb — kegyetlenségéről, az irakiakat kínzó katonanő is azért lett hír, mert hát egy nő…!

          Azért nem tudsz menni a bántalmazó kapcsolatból, akár férfi, akár nő bántalmaz, mert nincs hova, nem maradnak kapcsolatok akkor szinte egyáltalán: ezek a kapcsolatok nem külön vannak, a bántalmazás nem valaki másnak az élete, és cseppet sem a rosszindulatú emberek gyakorolják ily módon a hatalmat: bizonyos körülmények között a szocializációnk miatt, elidegenedettségünk és a patriarchális keret miatt akcióként vagy reakcióként mindannyiunkban bekapcsol a bántalmazás. Te is az vagy, amikor leribancozod a feleséged. A bántalmazó kapcsolatok95 százalékában férfi bántalmaz nőt, de ne fuss messzire azzal a maradék öttel: van még 2-2 százalék homoszexuális kapcsolat is. Én még ezen, tehát az arányokon kívül azt is állítom, hogy a férfiak erőszakja és a nőké lényegileg különbözik: a nőké nagyon gyakran a férfi bántalmazására, elnyomására, illetve a bezártságra, túlterheltségre, teljesíthetetlen elvárásokra adott válasz.

          A leggyakoribb a válsághelyzetben alkalmazott hímsovinizmus: amikor a férfi addig lelkes, szorgos, kedves, amíg úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. Ha történik valami váratlan, amire nem számított (új hobbitól a szeretőig), akkor őt megcsúfolták, becsapták, akkor a nő ilyen meg olyan — az egész beszédmódja, magatartása bántalmazó, büntető, ítélkező lesz, miközben arról beszél keserű gyűlölettel, hogy hogyan nyomják el őt. Ennek épp te vagy egy példája.

          Ezzel az ítélkező beszédmóddal lenne jó szakítani.

          Én lehettem akármilyen, a férjem folyton meg akarta érteni: igen, ilyen, miért? Akkor… — és levonta a következtetést. Soha nem hibáztatott, nem akarta, hogy ilyen vagy olyan legyek, és nem tagadta a teljesítményemet és erőfeszítéseimet, sem az alapvető jó szándékomat, hanem szeretett. Amikor valamibe fáradtan, idegesen, paranoid módon belelovalltam magam, akkor az volt a legdurvább reakciója, hogy kiment a szobából. És egy óra múlva vagy másnap az sem számított, nem az ő témája maradt, hanem az én feladatom, hogy megértsem, miért mondtam hülyeséget. És megtettem szívesen, mert nem volt ez a hibáztató, nyomasztó keret. Mert ő nem vonta kétségbe, hogy alapvetően jó vagyok, és lehet igazam.

          Hihetetlenül felszabadító ám, ha nem kell hazudni.

          • “Én nem hallottam a női rendőrök ,börtönőrök — férfiakénál különösebb — kegyetlenségéről, az irakiakat kínzó katonanő is azért lett hír, mert hát egy nő…!”

            Erre most akadtam rá. Nézz bele. Az egyenlőtlen társadalmi rendszer kétségtelenül a férfiak műve. De, akik használják, és kiszolgálják ebben a példában, azok történetesen az apácák. És nem mondom, keményen profitálnak belőle. Pont, mint máshol a férfiak. Számomra nincs különbség. A szemétségnek NINCS neme.

        • Ennél a bejegyzésnél ez az első, igy hát én egy beszélgetés kezdetének tekintem (amúgy meg láttam a többi hozzászólásodat is). Na de nem is ez a lényeg itt.
          Szóval, ha te úgy érzed, hogy azzal, hogy nem értek egyet a véleményeddel és vannak egy határozott fellépésem, ágyékba rugtalak, akkor te még nem voltál ágyékba rugva. Ne is légy, isten őrizz 🙂

          Úgy tűnik teljesen ellentétesen oldalon állunk és ugyanakkor ugyanazon az oldalon is.

          Azt mondod, menni kell, ha bántalmazás van. Te mennyi ideig maradtál a bántalmazó (?) kapcsolatban? Bántalmazva érezted-e magad?

          Én is mindig azt hajtogattam: el kell hagyni, menekülni kell egy ilyen kapcsolatból. Csak remélni tudom, hogy ha egyszer ilyen helyzetben találom magamat, akkor lesz erőm kilépni. De ki tudja? Most kezdem csak érteni, hogy mennyire nem egyszerű kilépni, új életet kezdeni.

          Magadra is haragszol, mert megengeted, hogy idáig fajuljon a dolog a pároddal? Én biztosan haraudnék magamra is, rá nagyon, de magamra mégjobban.

    • Ha a férfiak hatalmaskodása egyes egyénekre jellemző, eseti jelenség lenne, akkor ne hasonlítana egymásra annyira az a sok-sok történet, amit például én hallottam. A női reakciók is hasonlítanak, de annál, hogy ők miket művelnek, fontosabb kérdés, hogy mire reagálnak, mitől sárkányosodnak el az asszonyok. Nekem nem az a célom, hogy bebizonyítsam neked, hogy mindenképpen te vagy a hímsovén, hanem az, hogy személyes vonatkozásoktól és indulattól mentesen, ám szemléletesen rámutassak: a férfiak egyéni hatalmaskodása mögött ott áll a többi férfi, a férfiak mint csoport hatalma, jóváhagyása, ereje. A női agresszió nagyon gyakran csak válasz a hatalmi egyenlőtlenségre, akár annak békésebb, kevésbé nyilvánvaló formáira. Egy ideig elviseljük (miért? erre is a szocializációnkban van a válasz), aztán nagyon-nagyon elég lesz, és akkor robban a szerkezet.
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/07/09/agressziv-asszonyok-1-az-oldtimer/
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/07/21/agressziv-asszonyok-2-a-felujitott-valtozat/

      • “A leggyakoribb a válsághelyzetben alkalmazott hímsovinizmus: amikor a férfi addig lelkes, szorgos, kedves, amíg úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. Ha történik valami váratlan, amire nem számított (új hobbitól a szeretőig), akkor őt megcsúfolták, becsapták, akkor a nő ilyen meg olyan — az egész beszédmódja, magatartása bántalmazó, büntető, ítélkező lesz, miközben arról beszél keserű gyűlölettel, hogy hogyan nyomják el őt. Ennek épp te vagy egy példája.”

        Ez is elég durva leminősítés. Sőt, ágyékrúgás. Miért vagyok én a példa? Mindenki példa, aki felszisszen, ha szemétkednek vele? Szerető – valami váratlan. Persze, mert a házasságtörés és a paráznaság ma már divatjamúlt, elnyomás-alapúm bátnalmazó, büntető és ítélkező kifejezések. Szó sem lehet arról, hogy valakinek eltapossák az önérzetét, a büszkeségét, a tisztességét, hogy beleürítenek abba, amiben hitt, ami fontos és érték volt. Ja, ha kialad ettől? Az az ő baja. OIdja meg ő. Nézze tétlenül végig, hogy más neveli a gyerekeit, más szereti a feleségét, mert az úgy döntött, és ne szóljon egy szót sem. Ne kiáltson, ne fájjon neki. Kussoljon. Akkor nem lesz példa. Nincs bennem gyűlölet. Te látod ki belőle azt. Keserűség és fájdalom van, és igen, becsaptak, átvertek és kisemmiztek. Ne eufemizáljunk. Ez van.

  14. “hanem az, hogy személyes vonatkozásoktól és indulattól mentesen”

    eddigi hozzászólásokból úgy vettem észre, hogy ez a szempont nem teljesedik ki igazán.

    természetes, egyébként. a blogger általános jelenségeket fogalmaz meg. sok-sok beszélgetés, tapasztalat esszenciája egy-egy bejegyzés.

    mi kommentelők pedig mit teszünk hozzá? leginkább saját élményeket, saját tapasztalatot és az ebből adódó saját álláspontunkat.

    ha ennél szélesebb látókörű a hozzászólás, az persze nem baj, de a hozzászólás eredendő lényege azt, hogy az egyes élményeket ismerünk meg belőle és ezzel gazdagodunk, gazdagítjuk az adott témát.

    csineva hozzászólásait olvasgatva összeáll egy kép:nagy mértékben egy rossz élmény és drámába torkolló párkapcsolat az ami minden hozzászólását átszövi. és talán ez az a pont, ami miatt van az “elbeszélés egymás mellett” jelenség. a blogger és csineva, és még néhány kommentelő és csineva között.

    • Én nem hiszem, hogy itt “elbeszélgetésről” lenne szó.
      Szerintem inkább az, hogy ránk nőkre vetiti azt a csalódást, amit egy másik okozott neki. Általánosit. Ugyanaz az eset, mint amikor mi is mondjuk, hogy elegünk van a férfiakból, pedig pillanatnyilag csak egy (vagy csak egy pár) “példány” bántott meg. Ilyenkor a többi férfi is kikérheti magának, hogy én nem ilyen vagyok.
      DE … az, hogy egy nő nagyon mélyen megbántotta őt még nem kérdőjelezheti meg ennek a bejegyzésnek (a többinek sem) az igazságát.

      • Kedves cica!

        Nem projektálok, ezt kikérem magamnak. Az én esetem egy a sok bántalmazós eset közül. Hol nők voltak áldozatai, hol férfiak. Ezt próbálom elmondani: NEM GENDERFÜGGŐ. Ha a nők hatalomhoz jutnak, az pont olyan nagy szemétségekhez vezet, mint fordítva. Mert nem a nemi szerepekkel van a baj, hanem a HATALOM szeretetével. Minden fasizmus, minden elnyomás alapja ez, és nem hiszem, hogy neme válogatná, hogyan alkalmazzuk. Nem hiszed? Olvasd Kafka Margit vagy Szabó Magda regényeit, nézd meg a Magdalene Sisters-t. Aztán beszélgessünk. De ne úgy, hogy valamit írok, oszt lehurrogtok, minősítetek. Beszélgessünk. Legyenek érvek, és nem “az a bajod” kezdetű mondatok. Figyeljünk a másikra. Hallgassuk meg, mit akar mondani, ne arrra fókuszáljunk, hogy mi mit akartunk érteni belőle. Akkor nem lesznek ágyékrúgások. És igen, már rúgtak ágyékon. Szó szerint és átvitt értelemben is. Tudom, miről beszélek. Lebénulsz, és nézel ki a fejedből: elmondanád, de nem értik (nem akarják érteni), csúsztatnak, leminősítenek, lejáratnak és nevetségessé tesznek. Na, ez az ágyékrúgás egy vitában. És ott maradsz leteperve, és csak azt érzed, hogy fáj. Na, én azt kívánom, te ne érezd meg ezt az érzést.

        • Kedves Csineva,

          Nem voltam szó szerint ágyékba rúgva, viszont az érzést, miről irsz nagyon is ismerem, átéltem már, nem egyszer.
          Azt mondod nem vetited rá a nőkre a saját tapasztalataidat, nem általánositasz. Szerintem meg pontosan azt teszed, ami ellen felszólaltál ezen a blogon. Hogy ne általánositsunk, nem minden férfi ilyen. Ugyanakkor rólunk, rólam, feltételezed hogy el akarjuk nyomni a félrfiakat, mi is bántlamazunk, hatalomvágy meg miegymás. Ez igy nem igaz. De azért van benne valami. Énbennem tényleg van egyfajta előitélet a férfinemmel szemben pontosan a saját tapsztalataim alapján. De ha elég sokszor tapasztalsz valamit, az igenis valamilyen szinten jellemző lesz, az én egyéni életemben, még akkor is ha ezt mások másként tapasztalják.
          Te saját példádot hozod fel érvként ebben a beszélgetésben, én a sajátomat.
          Nem hurroglak le és nem állt szándékomban minősiteni téged. Nem is ismerlek, csak abból, amit eddig irtál, ez alapján csak azt tudom minősiteni, amit irsz. És amit irsz, azzal nem tudok tejles mértékben egyetérteni. Ez még nem leminősités. Az van, hogy én ezen a blogon rátaláltam önmagamra, segitett nekem, még a férjem is érzi, és ő is élvezi ennek a megújulásnak az eredményét. Tehát nem férfigyűlöletből jöttem és vagyok itt, inkább azért, hogy megértsem mi történik körülöttem, és változtatni tudjak azon, ami nem jó. Szeretném megtanulni, hogy mi az amit majd a lányomnak is meg kell tanitanom, hogy boldog tudjon lenni felnőtt életében.

          Azt igy kijelenteni, hogy hatalomvágy, az igy ismét nagyon általános. De igazad van, az ember megvátlozik ha hatalma lesz valaki vagy valami fölött. Én megtapasztaltam milyen ha az ember a férfiak világába, tisztán érzékelhető himsoviniszta környezetben sikerül egy nőnek valamicske “hatalomhoz” jutni, ugymond. Hozzájutni és megtartani egy poziciót csak rengeteg munka és önfeláldozás árán lehet. Nekm csak igy sikrült, ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az elveimet és ne az önértékelésembe kerüljön. És én megmondhatom neked, hogy sosem voltam azon a szinten kezeleve, amit kijárt volna azzal a pozicióval. Mert én sohasem lehetek elég jó az ő (férfiak) szemében, mint ők. Mert én ugyis el megyek majd gyereket szülni. Belém nem lehet túl sokat fektetni. mert nekem családom van. Én nem lehettem az ő szinjükön, mert nekem elveim voltak (ez mondjuk már nem nemi kérdés).
          Nekem nem nézték el azt, amit nekik napi szinten szabad volt. Én nem engedhettem meg magamnak. Érted?
          És azzal, hogy gyereket szültem és itthon maradtam vele el is vesztettem a poziciót. És nekem szerencsém van, mert visszamehettem a céghez dolgozni, csak épp elveszettem mindazt, amiért évekig dolgoztam. kezdhetem elölről. Csak most sokkal nehezebb lesz, mert van gyerek és csökkent az óraszám, amit erra tudok áldozni. Miközben ugynazon férfikollegáknak, főnököknek nem kell szembenézniük ezzel a problémákkal. Ők nem leszenek rossz apák, ha csak pár órát vannak, otthon, de ha én teszem meg ugyanezt, akkor “szégyelhetem magam”.

          Ez a tapasztalat, ez a fajta csalódás, a harc a szélmalommal, amit itt megpróbáltam felvázolni, nem marad nyom nélkül az emberben. És igen, megtörténhet, hogy az ostor másvalakin, egy ártatlanon fog csattanni az én kezem által, nem azon aki ezt megérdemli. Az én feladatom felismerni ezt a hajlamot magamban és megelőzni. Ha mégsem sikerül, én akkor ismét más mércével leszek mérve, mint a férfiak, mert egy nő bántalmazó százszor rosszabb szemmel van nézve, mint egy férfi. “Nő létedre”, érted? Én ezt értem a te szavaidból is, mégha nem is ezt akartad leirni.

          És végül be kell vallanom itt ország-világ előtt, nem, nem olvastam még Szabó Magdát és Kafka Margitot sem. De most már biztosan fogom. És ezért szeretek itt lenni, mert ajtók nyilnak ki előttem, új szemléltemódok, és újra felfedeztem az irodalom szeretetét, a beszélgetés örömét, akár az érveken alapuló viták örömét is. Közgazdászként hamar elfelejti az ember, hogy a számokon kivül egyébb is létezik a világon.

        • Ezt még kifelejtettem: tegyük fel, hogy a NŐ hatalomra kerül és elnyomja a férfiakat. Honnan tanulja ezt a fajta hozzáállást, hatalomgyakorlást? Nem pont azoktól a férfiaktól, akik azelőtt felette hatalmaskodtak? Erről mi a véleményed? Na jó, persze lehet erre is mondani, hogy egyfajta tyúk-tojás kérdés vagy épp ördögi kör.
          És hát azon kellene váltzoztatni, hogy ne hsználjuk ki a hatalmi helyzetünket, egyikünk sem. Csak ennek olyan mértékű érzelmi háttere van … nehéz lesz ezt elérni.

          • Kedves cica!

            Örülök, hogy enyhén közelednek az álláspontjaink… legalább próbáljuk érteni, hogy mit akar mondani a másik. A hozzászólásod első fele viszont azon a téves feltételezésen alapszik, hogy én azt hiszem: a “nők” el AKARJÁK nyomni a “férfiakat”. Nem hiszem ezt. És azt sem, hogy fordítva így lenne. Egyszerűen nem tudjuk, mi emberek, hogyan kéne szeretetben, békében és egyenlőségben élni. Én lelkész vagyok, és nagyon dogmatikusan és “bántalmazóan” hangzik, de én úgy hiszem, hogy ez a bűn, ami a teremtett mivoltunkat megfertőzi. A birtokvágy, becsvágy és hatalomvágy keveréke, ami felfújja az egónkat, és onnantól kezdve a másik ember már nem érdekel. És ez egyszerűen nem GENDERfüggő. Annyit mondtam már: a szemétségnek NINCS neme. És miért tetszik ez a blog? É. is kérdezte a minap, ideírom: azért, mert magam is rájöttem, hogy sok mindent rosszul csináltam eddig, hogy az egóm, ha kell, ha nem, irányított, és mert szeretnék “megtérni”, de ezt nem cukormázas vallásosságnak tartom, hanem tudatos mentalitás- és életmódváltásnak, aminek része az, hogy megtanulok nem elnyomó, nem egyenlőtlenséget gerjesztő lenni. Én ezért vagyok itt, de közben szeretem tisztán látni és tisztázni dolgokat, harag és ellenérzés nélkül.

            A GYES problémára. Igen, ismertem olyan férfi munkaadót, aki rettenetesen dühös volt arra az alkalmazottjára, aki szülni “mert”, nem értettem vele egyet, sőt, nyeltem eleget magam is azért, mert az első gyerekemmel én mentem el gyesre, hogy a volt feleségem tudjon lediplomázni, pl. Xné Ynak becéztek a kollégáim. És ne lepődj meg, a nők is a hátam mögött azt mondták, hogy nagy lúzer vagyok, mert a feleségemnek alámegyek… erről ennyit. De, ami a legdurvább, hogy amikor az egyik pályakezdő kolléganőm szült, NŐ főnöke előtte kijelentette: “mondtam én, hogy jobb lett volna férfit felvenni”. És igen, szemétségnek tartom, ha egy nőnek nem ugyanaz az érdem jár egy elvégzett munkáért, mint egy férfinak. Ne feledd: a református egyházban dolgozom, amelyik nem igazán korrekt genderkérdésekben (sem a gyakorlatában, sem vezetői mentalitásában), és ezzel messzemenően nem tudok egyetérteni.

            Nem általánosítok, és kerülöm azt, éppen azért, mert láttam őszinte, rendes férfiakat és szemét nőket, és fordítva is eleget. Úgy gondolom, a prioritások megváltoztatása, a hatalomvágy levetkőzése, valamiféle belső változás a cél, és ebben jó esélynek látom ezt a blogot. Lásd pl. a legutolsó cikket. Azért vagyok itt, remélem, jól elférünk egymás mellett.

            Alpár.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s